A döntvénytárakban is kezdenek megjelenni új Ptk.-val kapcsolatos határozatok. Az Ítélőtáblai Határozatok 2016/1. lapszámából két ilyet közlünk: az első általános szerződési feltétel tisztességtelenségével, a második pedig az alaptőke-leszállítás közzétételével kapcsolatos.

ÍH 2016. 16.

FOGYASZTÓ IGÉNYÉRVÉNYESÍTÉSI RENDJÉNEK MEGHATÁROZATLANSÁGA MIATTI TISZTESSÉGTELENSÉG – KIZÁRÓLAGOS ILLETÉKESSÉG TISZTESSÉGTELEN KIKÖTÉSE

Tisztességtelen az Általános Szerződési Feltétel azon rendelkezése, amellyel az alkalmazója nem határozza meg egyértelműen a fogyasztó igényérvényesítésének rendjét, tisztességtelen továbbá a fogyasztóval szerződő fél lakóhelye vagy székhelye szerinti bíróság kizárólagos illetékességének kikötése. [2013. évi V. törvény 6:77. §, 6:102. §, 6:104. §, 6:105. §, 281/2008. (XI. 28.) Kormányrendelet]

Az elsőfokú bíróság által megállapított tényállás szerint az alperes utazásszervezéssel foglalkozik, ennek során fogyasztókkal köt utazási szerződéseket, ennek keretében általános szerződési feltételeket (ÁSZF) alkalmaz.

Az alperes által alkalmazott ÁSZF II.2. pontja értelmében „az utas jogosult a hibákat és a megrendelt szolgáltatásoktól eltérő minőségű kiszolgálást szóvá tenni. Ezeket rögtön az észrevétel után írásban kell közölni a K. T. Utazási Iroda képviselőjével. Utólagos reklamációkat nem veszünk figyelembe”.

Az ÁSZF XI.4. pont a hibás teljesítés szabályai körében rögzíti, hogy ha az utas a fentiek szerint szavatossági igényt kíván érvényesíteni, kifogását a helyszínen haladéktalanul közölnie kell a K. T. helyi képviselőjénél. Amennyiben a szavatossági igény a szálloda szolgáltatásaival kapcsolatos, az utas köteles elsődlegesen a kifogásait a szálloda vezetésével közölni (pl. szobacsere iránti igény, takarítással, légkondicionálóval kapcsolatos problémák stb.). A közlés késedelméből eredő kárért az utas felelős és a bizonyítási teher az utasra hárul.

Az ÁSZF VIII.1. pontja szerint a fakultatív kirándulások lehetőségéről az utazási iroda prospektusa ad tájékoztatást. A fakultatív kirándulásokat minden esetben helyszíni utazási iroda szervezi. A fakultatív kirándulásokra történő jelentkezés és díjának megfizetése a helyszínen, valutában történik. Ennek megfelelően a fakultatív kirándulásokra vonatkozóan szerződéses jogviszony az utas és a helyszíni utazási iroda között jön létre. A K. T. által szervezett utazások során a fakultatív programokat szervező helyszíni utazási iroda nem a K. T. közreműködője, a programok lebonyolítására és részleteire az irodának nincs ráhatása. A fakultatív programokkal kapcsolatban a K. T. semmilyen reklamációt nem fogad el. Az alperes utazási tanácsokat tartalmazó prospektusa szerint a fakultatív kirándulások szolgáltatás a helyi utazási iroda szervezése, ezért a kirándulással kapcsolatos bármilyen reklamációt kizárólag a tartózkodás helyén lehet elintézni. Hazatérés után a fakultatív kirándulásokkal kapcsolatos reklamációt irodánk nem tud elfogadni. Javasoljuk továbbá, hogy a kirándulásokat a K. T. képviselőjénél vásárolják meg.

Az ÁSZF IV.1. pontja úgy rendelkezik, hogy az utas az utazási szerződés aláírásával egyidejűleg részvételi díjelőleget fizet. A teljes részvételi díj és a megrendelt kapcsolódó szolgáltatások teljes díja megfizetésének határideje az utazás megkezdése előtti 30. nappal esedékes. A fizetendő részvételi díjelőleg az utazás részvételi díjának 40%-a. Az utas tudomásul veszi, hogy a fenti fizetési határidőről a K. T. külön értesítést nem küld, azonban a határidő be nem tartása a megkötött utazási szerződés megszűnését eredményezi.

Az ÁSZF XIII.3. pontja értelmében a K. T. weboldalán és az értékesítő utazási irodákban közzéteszi az utazási és utazásképtelenségre vonatkozó biztosítás feltételeit. A 4. pont szerint az utas kijelenti, hogy a biztosítási szabályzat és a szerződési feltétek ismeretében köti meg az utazási szerződést.

Az ÁSZF XI.12. pontja szerint az utazási iroda által szervezett utazással kapcsolatos kérdésekben a felek megegyezésre törekednek, ennek hiányában alávetik magukat a ….. Bíróság kizárólagos illetékességének.

A felperes keresetében annak megállapítását kérte az alperessel szerződő valamennyi félre kiterjedő hatállyal, hogy az alábbi szerződési feltételek tisztességtelenek, így érvénytelenek:

„(…) rögtön az észrevétel után írásban kell közölni a K. T. Utazási Iroda képviselőjével. Utólagos reklamációkat nem veszünk figyelembe.”

„(…) az utas köteles elsődlegesen a kifogásait a szálloda vezetésével közölni (…). A közlés késedelméből eredő kárért az utas felelős és a bizonyítási teher az utasra hárul.”

„(…) a fakultatív kirándulásokra vonatkozóan szerződéses jogviszony az utas és a helyszíni utazási iroda között jön létre. (…) a fakultatív programokat szervező helyszíni utazási iroda nem a K. T. közreműködője, (…). A fakultatív programokkal kapcsolatban a K. T. semmilyen reklamációt nem fogad el.”

„Az utas tudomásul veszi, hogy a fenti fizetési határidőről a K. T. külön értesítést nem küld, azonban a határidő be nem tartása a megkötött utazási szerződés megszűnését eredményezi.”

„Az utas kijelenti, hogy a biztosítási szabályzat és a szerződési feltételek ismeretében köti meg az utazási szerződést.”

„Az utazási iroda által szervezett utazással kapcsolatos kérdésekben a felek megegyezésre törekednek. Ennek hiányában alávetik magukat a ….. Bíróság kizárólagos illetékességének.”

Kérte továbbá az alperes kötelezését az érvénytelenség megállapítására vonatkozó közlemény saját költségére történő nyilvánosságra hozatalára. Keresetének jogalapjaként a Ptk. 6:102. § (1), 6:105. § (2), valamint 6:105. § (1) bekezdés a) pontjára, illetve a 281/2008. (XI. 28.) Kormányrendelet (R.) 10. § (4) bekezdésére, továbbá a Ptk. 6:104. § (1) bekezdés i), j) és h) pontjaira hivatkozott.

Az alperes a kereset elutasítását kérte.

Az elsőfokú bíróság fellebbezéssel támadott ítéletével az alperessel szerződő valamennyi félre kiterjedő hatállyal megállapította, hogy az alperes általános szerződési feltételei II.2. pontjának érvénytelenek az alábbi feltételei:

„(A hibákat) rögtön az észrevétel után írásban kell közölni a K. T. Utazási Iroda képviselőjével. Utólagos reklamációkat nem veszünk figyelembe.”

Elrendelte, hogy az alperes 15 napon belül saját költségére gondoskodjon a www………hu honlap címoldalán az alábbi közlemény közzétételéről: „A bíróság megállapította, hogy a K. T. általános szerződési feltételei II.2. pontjának tisztességtelen, ezért érvénytelen az alábbi feltétele: „(A hibákat) rögtön az észrevétel után írásban kell közölni a K. T. Utazási Iroda képviselőjével. Utólagos reklamációkat nem veszünk figyelembe.” A feltétel azért tisztességtelen, mert sérti a fogyasztóknak a R.-ben meghatározott jogait azáltal, hogy a jogszabálynál szigorúbb formai és időbeli követelményeket támaszt a hibák utas általi bejelentése kapcsán”.

Kötelezte az alperest, hogy a fenti közleményt 60 napon át tegye elérhetővé a honlap címoldalán. Ezt meghaladóan a keresetet elutasította. Kötelezte az államot az alperes javára 21 167 forint elsőfokú eljárásban felmerült perköltség megfizetésére. Kötelezte az alperest az állam javára 6000 forint feljegyezett elsőfokú eljárási illeték megfizetésére azzal, hogy az ezt meghaladóan feljegyezett eljárási illetéket az állam viseli.

A keresetet az ÁSZF II.2. pontja tekintetében a Ptk. 6:102. § (1) és 6:105. § (2) bekezdése alapján az elsőfokú bíróság azért találta megalapozottnak, mert megállapította, hogy annak rendelkezése a R. 10. § (4) bekezdésében foglalt jogszabályi előírásokba ütközik, az írásbeliséget előíró szabálya ugyanis egyértelműen az utas hátrányára történő eltérésnek minősül, ezért a 3/2011. (XII. 12.) PK vélemény 1. pontjára figyelemmel jogszabályba ütköző volta miatt állapította meg a feltétel érvénytelenségét, megállapítva, hogy ugyanez vonatkozik arra a feltételre is, hogy az alperes nem fogad el utólagos reklamációt.

A keresettel érintett további szerződési pontok tekintetében a keresetet elutasította.

Az ÁSZF XI.4. ponttal kapcsolatban megállapította, hogy a R. is a helyszíni szolgáltatóval való közlést írja elő. A bizonyítási teher utasra hárulása nem változtat a jogszabályból eredő jogokon és kötelezettségeken, a bizonyítási teher ezen előírás hiányában is az utasra hárulna.

Az ÁSZF VIII.1. pontjával kapcsolatban azt állapította meg, hogy a fakultatív programok nem képezik az alperes által kínált szolgáltatás részét, a keresettel támadott ÁSZF rendelkezés csak tájékoztatást nyújt az utasok számára, de az utasok jogait nem sérti.

Az ÁSZF IV.1. pontjával kapcsolatban megállapította, hogy a keresettel érintett előírás összhangban van a R. 5. §-ával. Ebben a körben a R. is megengedi a fogyasztó hátrányára történő eltérést. Kifejtette, hogy a külön értesítés hiánya nem ütközik az együttműködési kötelezettségbe, a teljesítés elmaradásával pedig arányban álló jogkövetkezmény a szerződés megszűnése.

Az ÁSZF XIII.4. pontjával kapcsolatban rögzítette, hogy ez a kikötés nem alkalmas a biztosítási szabályzat utas általi megismerésének bizonyítására, a bizonyítási terhet pedig nem változtatja meg, ezért e szerződési feltétel nem érinti a fogyasztó jogait, így nem tisztességtelen.

Az ÁSZF XI.12. pont tekintetében pedig azt fejtette ki, hogy az illetékességi kikötéssel kapcsolatban a bíróság nem állapíthatja meg általánosságban, hogy az tisztességtelen, hiszen léteznek olyan fogyasztók, akik számára lakóhelyüknél fogva még kedvezőbb is a kikötött bíróság, ezért a tisztességtelenség vizsgálata csak szerződésenként, a konkrét fogyasztó körülményeinek figyelembevételével lehetséges.

Az ítélet ellen, annak részbeni megváltoztatása és a kereset maradéktalan teljesítése érdekében az ügyész terjesztett elő fellebbezést.

Fellebbezésében arra hivatkozott, hogy a keresetlevélnek az ÁSZF XI.4. pontjából kifogásolt rendelkezései a R. 10. § (4) bekezdésébe ütköznek, tekintettel arra, hogy e jogszabályhely szerint a fogyasztónak a kifogását elsősorban az utaskísérővel kell közölnie, utaskísérő hiányában fordulhat a helyszíni szolgáltatóhoz, ezért az ÁSZF XI.4. pontjába foglalt, a keresettel kifogásolt szerződési feltétel érvénytelenségét a 3/2011. PK vélemény 1. pontja alapján az elsőfokú bíróságnak meg kellett volna állapítania.

Az ÁSZF VIII.1. pontjával kapcsolatban ismételten rámutatott arra, hogy a fakultatív kirándulásokat az alperes közreműködői végzik. Az alperes által kiadott tájékoztató az alperessel szerződéses jogviszonyban lévő utast a fakultatív kirándulások kapcsán az utaskísérőhöz irányítja, aki a fakultatív kirándulásokról tájékoztatást ad, a program nála vásárolható meg, illetve szükség esetén ő nyújt segítséget az utasnak. A fakultatív kirándulásokra vonatkozó részletes adatokat az alperes a honlapján közzéteszi, ebből következően, bár az utazási szolgáltatás ára a fakultatív kirándulást (megjelöléséből következően nyilvánvalóan) nem tartalmazza, azonban azok az alperes által kínált szolgáltatás részét képezik, illetve az alperes helyi képviselőjéhez kapcsolódnak. Ezért a Ptk. 6:104. § (1) bekezdés h) pontja alapján a közreműködőért való felelősség kizárása miatt az ÁSZF támadott rendelkezései tisztességtelenek.

Az ÁSZF IV.1. pontja kapcsán a keresettel érintett szerződési feltételek tekintetében arra hivatkozott, hogy a fizetési határidőt az ÁSZF állapítja meg, amely nem alkalmas arra, hogy az abban foglaltak megismerését bizonyítsa, lényeges szerződési körülményre vonatkozó tájékoztatási kötelezettségét az alperes az ÁSZF-ben való fizetési határidő megjelöléssel nem teljesítheti. A szerződési feltétel ÁSZF szerinti megfogalmazása a Ptk. 6:78. § (1) bekezdésébe, 6:104. § (1) bekezdés j) pontjába, illetve a 6:62. § (1) bekezdésébe ütközik.

Az ÁSZF XIII.4. pontjával kapcsolatban ugyancsak arra hivatkozott (a Legfelsőbb Bíróság Gfv.IX.30.316/2008/8. számú ítéletében rögzítettekre is figyelemmel), hogy magának az ÁSZF-nek a megismerésére vonatkozó fogyasztói nyilatkozat összeegyeztethetetlen a nyilatkozat rendeltetésével.

Az ÁSZF XI.12. pontjával kapcsolatban előadta, hogy az elsőfokú bíróság döntése azért megalapozatlan, mert a Ptk. 6:104. § (1) bekezdés i) pontja, illetve a 2/2011. PK vélemény 5. pontja alapján a fogyasztóval szerződő fél székhelye szerinti bíróság kizárólagos illetékességének kikötése tisztességtelen.

Az alperes a felperes fellebbezésével érintett körben az elsőfokú bíróság ítéletének helybenhagyását kérte. Csatlakozó fellebbezésében kérte, hogy a másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság ítéletét részben változtassa meg és a keresetet teljes egészében utasítsa el.

Arra hivatkozott, hogy az ÁSZF II.2. pontjában az írásbeliség megkövetelése indokolt alaki követelmény az alperes részéről. Tévesen állapította meg e körben az elsőfokú bíróság, hogy ez az alaki követelmény azért tisztességtelen, mert a fogyasztóra nézve hátrányos. Az elsőfokú ítélet nem tartalmazza annak indokát sem, hogy miért és mennyiben hátrányos az írásbeliség a fogyasztóra. Állította, hogy a fogyasztó számára semmilyen hátrányt nem jelent, hogy panaszait írásban közölje, a feltétel a felmerült hibák bizonyítását segíti elő, a szóban bejelentett kifogások bizonyítása ugyanis utóbb szinte lehetetlen, éppen ez csorbítja a fogyasztó szavatossági jogainak gyakorlását. A keresettel támadott ÁSZF feltétel nem ütközik a R. 10. § (4) bekezdésébe, hiszen aszerint az utaskísérő egyébként is köteles jegyzőkönyvbe foglalni a panaszokat, így a keresettel támadott rendelkezés csupán a jogszabályi rendelkezést hajtja végre.

A felperes a csatlakozó fellebbezéssel érintett körben az elsőfokú bíróság ítéletének helybenhagyását kérte.

A fellebbezés részben megalapozott, a csatlakozó fellebbezés nem megalapozott.

Az elsőfokú bíróság által megállapított tényállást a másodfokú bíróság az elsőfokú eljárás adatai alapján azzal egészíti ki, hogy az alperes által alkalmazott ÁSZF XI.5. pontja szerint a kifogást teljes terjedelmében jegyzőkönyvbe kell foglalni. A jegyzőkönyv egy példányát aláírva az utasnak át kell adni. A jegyzőkönyvet a kárigénnyel együtt az utas az utazás befejezésétől számított 8 napon belül ajánlott levélben köteles az utazási irodának eljuttatni. A K. T. kizárólag az egyénileg benyújtott panaszokat vizsgálja ki, a helyszíni jegyzőkönyv helyi képviselő általi átvétele nem jelenti a benne foglalt kifogások elismerését. Az ÁSZF XI.6. pontja szerint a kifogás jegyzőkönyvbe történő rögzítésének elmulasztásából, valamint a közlések késedelméből eredő károk az utast terhelik, és a K. T. mentesül a kártérítési kötelezettség alól.

Az így kiegészített tényállás alapján az elsőfokú bíróság helytállóan állapította meg az alperes által alkalmazott ÁSZF II.2. pontjának tisztességtelenségét és érvénytelenségét, annak az elsőfokú ítéletben írt indokaival a másodfokú bíróság is egyetértett. E ponttal kapcsolatban a másodfokú bíróság utal még a Ptk. 6:103. § (2) bekezdésében foglaltakra is, amely szerint fogyasztó és vállalkozás közötti szerződésben az általános szerződési feltétel és a vállalkozás által előre meghatározott és egyedileg meg nem tárgyalt szerződési feltétel tisztességtelen voltát önmagában az is megalapozza, ha a feltétel nem egyértelmű. A másodfokú bíróság álláspontja szerint az alperes által alkalmazott ÁSZF II.2. pontjában, illetőleg XI.5. és 6. pontjában foglalt feltételek nem egyértelműen szabályozzák az utasnak az igényérvényesítéssel kapcsolatos kötelezettségeit, ezért a II.2. pontba rendelkezés önmagában a nem egyértelmű megfogalmazás miatt is tisztességtelen.

A felperesi fellebbezéssel összefüggésben a másodfokú bíróság a következőkre utal:

Az ÁSZF XI.4. pontjának az a kikötése, hogy az utas köteles kifogását elsődlegesen a szálloda vezetésével közölni, azért tisztességtelen, mert ebből a megfogalmazásból az következik, hogy az alperes helyi képviselője elháríthatja az intézkedést, ha az utas előzőleg kifogását a szálloda vezetőségének nem jelentette be. Ez a megfogalmazás a R. 10. § (4) bekezdésébe ütközik, ezért tisztességtelen és érvénytelen.

Az ÁSZF VIII.1. pontjával kapcsolatos fellebbezés körében a másodfokú bíróság egyetértett az elsőfokú bíróság ítéletében elfoglalt azzal az állásponttal, hogy a fakultatív kirándulások nem képezik az alperes által nyújtott szolgáltatás részét. Az ÁSZF alapján a kirándulásokra vonatkozó szerződés az utas és a helyszíni utazási iroda között jön létre. A kirándulás díját nem tartalmazza az alperesnek fizetett díj, a helyszínen lehet a fakultatív kirándulásokra jelentkezni. A kirándulás tehát nem az utazási csomag része, az ÁSZF-ből inkább az következik, hogy az alperes a külföldi utazási iroda közreműködője, aki a vele szerződéses kapcsolatban álló utasokat „összehozza” a külföldi szervezővel abból a célból, hogy az alperes által megbízhatónak tartott külföldi utazási irodával kössenek szerződést.

Az ÁSZF IV.1. pontjával kapcsolatban: a tájékoztatási kötelezettség körében a fizetési határidőt az ÁSZF tartalmazza, ez azonban csak akkor válik a szerződés részévé, ha a fogyasztó azt előzőleg megismerhette és elfogadta [Ptk. 6:78. § (1) bekezdés]. Ha tehát az ÁSZF-t a fogyasztó megismerhette, akkor megismerhette a fizetési határidőt és elmulasztásának a következményét is. Amennyiben a fogyasztó nem ismerhette meg az ÁSZF-t, akkor nem válik a szerződés részévé ez a feltétel, így annak tisztességtelensége nem is kerülhet szóba, ezért a másodfokú bíróság e körben is egyetértett az elsőfokú bíróság keresetet elutasító döntésével.

A Ptk. 6:77. § (1) bekezdése szerint általános szerződési feltétel az, amelyet az alkalmazója egyoldalúan a másik fél közreműködése nélkül előre meghatároz, és amelyet a felek egyedileg nem tárgyalnak meg. Az ÁSZF XIII.3. pontjában, a másik fél (jelen esetben a fogyasztó) nyilatkozatát az ÁSZF alkalmazója előre egyoldalúan nem határozhatja meg, ezért e keresettel támadott szerződési feltétel tisztességtelen.

Végül az ÁSZF XI.12. pontja körében a másodfokú bíróság arra utal, hogy a 2/2011. PK vélemény 5. pontja szerint a fogyasztói szerződésben a fogyasztóval szerződő fél lakóhelye vagy székhelye szerinti bíróság illetékességének – általános szerződési feltételen vagy egyedileg meg nem tárgyalt feltételen alapuló – kikötése tisztességtelen. A kikötésben megjelölt bíróság saját illetékességének vizsgálata körében a kikötés tisztességtelenségét hivatalból köteles észlelni, de az általános illetékességgel rendelkező bírósághoz csak akkor teheti át a keresetlevelet, ha a fogyasztó – a bíróság felhívására – az illetékességi kikötés tisztességtelenségére hivatkozik.

A PK vélemény 5.a. pontjának indokolása szerint a Tanács 1993. április 5-ei 93/13/EGK Irányelve értelmében vett fogyasztói szerződésben alkalmazott az eladó vagy szolgáltató által előzetesen megfogalmazott és egyedileg meg nem tárgyalt feltétel, amely szerint a szerződésből eredő valamennyi jogvita esetén az eladó vagy szolgáltató székhelye szerinti bíróság illetékes, megfelel mindazon szempontoknak, amely alapján az Irányelv értelmében véve tisztességtelennek tekinthető. Egy ilyen feltétel következtében ugyanis az a kötelezettség hárul a fogyasztóra, hogy a lakóhelyéhez képest esetleg távoli bíróság kizárólagos illetékességének vesse alá magát, ami megnehezítheti megjelenését a bíróság előtt. Kis pertárgy értékű perek esetében a bíróság előtt való megjelenésével járó költségek a fogyasztó számára visszatartó hatásúak lehetnek, és arra indíthatják, hogy teljesen lemondjon jogvédelméről vagy a bírósághoz fordulás lehetőségéről. Az Európai Unió Bírósága ezért kimondta (a C-240/98. és a C-244/98. számú egyesített ügyben), hogy az ilyen feltétel – az irányelv melléklete 1.q) pontja szerinti – feltételek kategóriájába tartozik, amelyek hatálya vagy hatása az, hogy kizárják vagy gátolják a fogyasztó jogainak érvényesítését peres eljárás kezdeményezése vonatkozásában.

Az Irányelv mellékletének 3. cikk (3) bekezdése 1. q) pontja rögzíti, hogy tisztességtelen az a feltétel, amely kizárja vagy gátolja a fogyasztók jogainak érvényesítését peres eljárás kezdeményezése vonatkozásában vagy más jogorvoslati lehetőség igénybevételében, különösen arra kötelezve a fogyasztót, hogy csak jogszabályi rendelkezések által nem kötött döntőbírósághoz fordulhat, jogtalanul korlátozva a rendelkezésére álló bizonyítékokat vagy olyan bizonyítási terhet róva a fogyasztóra, amelyet az alkalmazandó jog értelmében rendesen a másik szerződő félnek kellene viselnie. Az Irányelv fenti szabályának a Ptk.-ban a 6:104. § (1) bekezdés i) pontja felel meg.

Az ÁSZF XI.12. pontjában a kizárólagos illetékesség kikötése kizárja az általános és a különös illetékességi okokat [Pp. 41. § (3) bekezdés, 31. §]. A fogyasztó a pert csak a kijelölt bíróság előtt indíthatja meg, ez a nem b.-i fogyasztók számára azért hátrányos, mert ők a Pp. 6. § (2) bekezdése alapján az ügyletkötés helyének bírósága előtt is megindíthatnák a pert. A 2/2011. PK vélemény 5.a) pontjára figyelemmel a kikötés ezért tisztességtelen.

A fent kifejtett indokokra tekintettel a másodfokú bíróság a Pp. 253. § (2) bekezdése alapján az elsőfokú bíróság ítéletét részben, a rendelkező részben foglaltak szerint változtatta meg, figyelemmel a Ptk. 6:105. § (2) bekezdésében foglalt közlemény közzétételi kötelezettségre is.

Az elsőfokú bíróság ítéletének részbeni megváltoztatására tekintettel a peres felek pernyertességének–pervesztességének aránya között számottevő különbség nincs, ezért a Pp. 81. § (1) bekezdés alapján az elsőfokú ítélet perköltségre vonatkozó rendelkezéseinek mellőzése mellett a másodfokú bíróság úgy rendelkezett, hogy mindenki viseli az elsőfokú eljárásban felmerült saját költségét.

(Fővárosi Ítélőtábla 27.Gf.40.398/2015/7.)

(Megjegyzés: A határozatot kirendelés folytán a Pécsi Ítélőtábla bírái hozták meg.)

ÍH 2016. 31.

ALAPTŐKE-LESZÁLLÍTÁS FOLYTÁN KÖTELEZŐ HIRDETMÉNYI ELJÁRÁS – ALAPTŐKE-LESZÁLLÍTÁS BEJEGYZÉSE

Az alaptőke leszállításáról meghozott közgyűlési határozatot a társaságnak hirdetményben két alkalommal közzé kell tennie, tekintet nélkül arra, hogy az alaptőke leszállítása a társaság számára kötelező-e, illetve, hogy a hitelezők biztosíték kérése iránti igénnyel élhetnek-e. A jogalkotó a hitelezők, üzleti partnerek tájékoztatását szükségesnek tartja olyankor is, amikor a biztosíték-kérési jogot egyéb törvényi célok érdekében nem engedélyezi [Ptk. 3:312. §; Ctv. 46. §, 50. § (1) bek., 1. sz. melléklet II. 2. da) pontja].

A D. Zártkörűen Működő Részvénytársaságot (továbbiakban: társaság) a Fővárosi Törvényszék Cégbírósága (továbbiakban: elsőfokú bíróság) tartja nyilván a cégjegyzékben.

A cégnyilvántartás adatai szerint a társaság jegyzett tőkéje 1 414 406 000 forint.

A társaság 2015. július 20-án az 1 414 406 000 forint jegyzett tőke 565 762 400 forintra leszállításának bejegyzése iránt terjesztett elő változásbejegyzési kérelmet. A kérelemhez benyújtotta a 2015. május 29-i évi rendes közgyűlésről felvett jegyzőkönyvet is. A jegyzőkönyv szerint a közgyűlés 1/2015. (V. 29.) KGY. számú határozattal elfogadta a 2014. üzleti évről szóló, –136 523 000 forint mérleg szerinti eredményt kimutató mérlegbeszámolót, a 2/2015. (V. 29.) KGY. számú határozattal pedig a Ptk. 3:270. § (3) bekezdése alapján döntött az 1 414 406 000 forint összegű alaptőke korábbi években elszenvedett veszteségek rendezése végett történő 565 762 400 forintra leszállításáról azzal, hogy az alaptőke leszállítása következtében az egyenként 500 forint névértékű részvényei helyébe ugyanolyan darabszámú, egyenként 200 forint névértékű részvény fog lépni, melyet a társaság a részvények kicserélésével biztosít részvényesei részére a Ptk. 3:315. § (1) bekezdése alapján.

A társaság a kérelemhez Cégközlöny lappéldányokat nem csatolt.

Az elsőfokú bíróság 155. sorszámú – a jogi képviselőnek ezen a napon kézbesített végzésével – 30 nap határidővel, utalva a Ctv. 1. számú melléklet II.2.da) pontjára, a társaságot egyebek mellett a tőkeleszállításra vonatkozó közlemények közzétételét igazoló lappéldány kivonatok csatolására hívta fel. A végzésben tájékoztatásul közölte, hogy a Ptk. 3:312. § (1) bekezdése szerint a tőkeleszállításról szóló határozatot közzé kell tenni a Cégközlönyben, a (2) bekezdés és a 3:313. § (1) bekezdés d) pontjából az szűrhető le, hogy ez minden esetben, a veszteségrendezés miatt történt tőkeleszállítás esetében is kötelező.

A társaság 2015. augusztus 8-án hiánypótló okiratokat csatolt, a hirdetményi közzététel szükségessége tekintetében eltérő álláspontját fejtette ki. Előadta, hogy a kötelező tőkeleszállítás esetében a hirdetményi lappéldányok csatolása nem kötelező, a hiánypótlási felhívás e részében téves jogértelmezésen alapszik. A Ptk. 3:311. § (1)–(2) bekezdése, a 3:312. § (1)–(3) bekezdése, a 3:313. § (1) bekezdés a)–d) pontjai, (2)–(5) bekezdései idézését követően arra hivatkozott, hogy az alaptőke kötelező leszállítása a tőkeleszállítás speciális esete, amikor a veszteségrendezés okán a hitelezőknek nem lehet biztosítéki igényük sem. Kötelező tőkeleszállítás esetén a közzétételek garanciális jellege nem érvényesül, nincs tőkekivonás, a közzététel információs többletet sem hordoz, hiszen a cég saját tőke helyzete a nyilvános mérlegadatokból megismerhető, így a kötelező cégközlönybeli közzétételek kényszere nem alkalmazható.

Az elsőfokú bíróság 159. számú végzésével a változásbejegyzési kérelmet elutasította. A végzés indokolása szerint a társaság felhívás ellenére sem igazolta, hogy a tőkeleszállítással kapcsolatos kötelezettségének eleget tett, a hiánypótlást hiányosan terjesztette elő. A Ptk. 3:312. § (1)–(2) bekezdése, a 313. § (1) bekezdés d) pontját értelmezve kifejtette, hogy ezen szabályokból egyértelmű, hogy az alaptőke leszállítása esetén minden esetben hirdetményt kell közzétenni, de a hitelezőknek szóló, a biztosíték iránti igény bejelentésére vonatkozó felhívást csak abban az esetben kell szerepeltetni a hirdetményben, ha erre lehet igényük a hitelezőknek. Rámutatott, hogy jelen esetben, kötelező tőkeleszállításról lévén szó, a hitelezőknek biztosíték iránti igényük nem lehet, ezért erre az egyébként közzéteendő hirdetményben sem kell őket felhívni. A Ptk. a tőkeleszállítás esetében garanciális okból, például a mérlegadatok nyilvánossága mellett, többlettájékoztatási kötelezettséget ír elő a cégek számára. A nyilvánosságot, a hitelezőket abban az esetben is tájékoztatni rendeli a tőkeleszállításról, ha biztosítékra nem tarthatnak igényt.

A végzéssel szemben a társaság fellebbezett. A végzés megváltoztatását, az elsőfokú bíróság változás bejegyzésére felhívását kérte. Előadta, hogy az elsőfokú bíróság végzése sérti a Ctv. 26. § (7) bekezdésében, a 46. § (3) és (6) bekezdésében, továbbá a Ptk. 3:311. § (1) bekezdésében és a 3:312. § (1)–(2) bekezdésében foglalt rendelkezéseket. Változatlanul állította, hogy nem csupán azok okból szükségtelen kötelező alaptőke leszállítás esetén a közzététel, mert a hitelezők biztosítéki igénnyel nem élhetnek, hanem azon okból is, hogy tőkekivonás hiányában a közzététel egyáltalán nem tartalmaz olyan információt, amely akár a hitelezők, akár bárki más számára ne lenne ismert. Az az értelmezés sem állja meg a helyét, hogy a közleménynek csak akkor kell tartalmaznia a hitelezők részére szóló felhívást, amennyiben azoknak biztosítéki igényük lehet, hiszen a Ptk. 3:313. §-a hosszasan sorolja azokat a kivételeket, amikor az alaptőke nem kötelező leszállítása esetén sincs helye hitelezői biztosítéki igénynek. Az alaptőke leszállítás közzétételének kötelező alkalmazását a tőkeleszállítás kötelező volta esetén a Ptk. nem írja elő, ez az amúgy sem kógens jogszabályhelyi előírás semmivel alá nem támasztott kiterjesztő értelmezése, mely az elutasító végzés jogsértő mivoltát eredményezte.

Az alaptőke kötelező leszállítása esetén a hitelezőknek nem lehet biztosítéki igénye, továbbá más olyan esetekben sem lehet, amikor a tőkekivonásról történő tudomásszerzés jogos érdekük lehet. Tőkekivonás és a mérlegben már rögzített és közzétett tőkeadatokon túli információ és az ezek közzétételére vonatkozó kógens törvényi előírás hiányában nem terhelte olyan törvényi kötelezettség, amelynek ne tett volna eleget. Az elsőfokú bíróság tehát anyagi jogi alapot nélkülöző melléklet csatolására hívta fel, ezért annak hiánya sem eredményezhette volna a kérelem elutasítását.

A fellebbezés az alábbiakra tekintettel megalapozatlan.

A Polgári Törvénykönyvről szóló 2013. évi V. törvény (Ptk.) 3:309. § (3) bekezdés a) pontja értelmében az alaptőke leszállításról szóló közgyűlési határozatban azt is meg kell jelölni, hogy az alaptőke leszállítása tőkekivonás vagy veszteségrendezés érdekében vagy a részvénytársaság saját tőkéje más elemének növelése céljából történik.

A 3:311. § (1) bekezdése szerint, ha az alaptőke leszállítása e törvény szerint kötelező, az alaptőke leszállításáról a társaság közgyűlése a kötelezettséget keletkeztető körülmény bekövetkeztét követő hatvan napon belül köteles dönteni.

„Az alaptőke-leszállítás közzététele” címet viselő 3:312. § (1) bekezdése kimondja, hogy az igazgatóság az alaptőke leszállításáról szóló határozat meghozatalát követő harminc napon belül köteles intézkedni a határozatnak két alkalommal történő hirdetményi közzétételéről. A két közzététel között legalább harminc napnak kell eltelnie.

A (2) bekezdés szerint a hirdetménynek tartalmaznia kell az alaptőke leszállításáról szóló döntés tartalmát, valamint – ha a társaság hitelezőinek biztosíték iránti igényük lehet – a társaság hitelezőinek szóló, a hitelezők biztosíték iránti igényének bejelentésére vonatkozó felhívást.

A bejegyzési, változásbejegyzési eljárásról, a cégnyilvánosságról, a bírósági cégeljárásról és a végelszámolásról szóló 2006. évi V. törvény (Ctv.) rendelkezik.

Az 50. § (1) bekezdése szerint a változásbejegyzési eljárásra is irányadó 46. § (3) bekezdése értelmében, ha a cég nem csatolta az 1. számú mellékletben felsorolt szükséges iratokat, a cégbíróság elutasítás terhe mellett hiánypótlásra felhívó végzést ad ki.

A (6) bekezdés szerint, ha a bejegyzést kérő a hiánypótlást hiányosan terjeszti elő, a cégbíróság a kérelmet elutasítja.

A Ctv. 1. számú melléklet II.2.da) pontja a változásbejegyzési kérelem tartalmára tekintettel kötelezően csatolandó okiratként jelöli meg a tőkeleszállításra vonatkozó közlemény közzétételét igazoló lappéldánykivonatokat is.

Az idézett rendelkezésekből leszűrhető, hogy az alaptőke leszállításáról meghozott közgyűlési határozatot a társaságnak hirdetményben két alkalommal közzé kell tennie, tekintet nélkül arra, hogy az alaptőke leszállítása a társaság számára a Ptk. rendelkezései alapján kötelező-e, a hitelezők biztosíték iránti igénnyel élhetnek-e. Az alaptőke leszállításának hirdetményi közzététele, amint ez a törvényhez fűzött jogalkotói indokolásból is kiolvasható, a hitelezők védelmét szolgálja, figyelemmel arra, hogy a részvényesek nem kötelesek helytállni a társasági tartozásokért, így követeléseikre csakis a társasági vagyon nyújt fedezetet. Minden olyan intézkedés, amely lehetővé teszi e vagyon csökkenését, szükségszerűen a hitelezők érdekeit sérti. A jogalkotó a hitelezők, üzleti partnerek tájékoztatását minden vonatkozásban szükségesnek tartja, akkor is, ha a hitelezőknek biztosítékkérési jogot egyéb törvényi célok (például a kötelező tőkeleszállítás mielőbbi végrehajtása) érdekében nem enged. Emiatt a Ptk. szabályaival összhangban a Ctv. is a tőkeleszállításra vonatkozó közlemény közzétételét igazoló lappéldánykivonatok csatolását írja elő, nem tesz különbséget a csatolási kötelezettség tekintetében a szerint, hogy a tőkeleszállításra milyen okból került sor. Amennyiben a részvénytársaság a tőkeleszállítást elhatározó közgyűlési határozat hirdetményi közzétételének elmulasztása folytán a jegyzett tőke változásának bejegyzéséhez a Cégközlöny lappéldányokat felhívás ellenére sem csatolja, annak jogkövetkezményét a cégbíróság helytállóan vonja le a változásbejegyzési kérelem elutasításával.

Az adott ügyben az elsőfokú bíróság a fent kifejtettekre tekintettel a Ptk. idézett, tőkeleszállításról meghozott határozat közzétételét előíró rendelkezését helyesen értelmezte, ebből következően helyesen hívta fel a társaságot hiánypótlásra, és helytállóan utasította el a hirdetményi közzétételt igazoló lappéldányok hiányában a változásbejegyzési kérelmet.

A fellebbezésben foglaltakra figyelemmel rámutat a Fővárosi Ítélőtábla, hogy jelen esetben a közzétételi kötelezettség megítélése szempontjából nincs jelentősége annak, hogy a hitelezők tarthatnak-e igényt biztosítékra, a közzététel számukra milyen információs tartalmat hordoz. Egyébiránt is megalapozatlanul hivatkozott a társaság arra, hogy a közzététel nem tartalmaz a hitelezők számára nem ismert információt, hiszen éppen a közzététel által értesülhetnek a tőkeleszállítást elhatározó társasági döntésről. A közzététel pedig annak hitelezővédelmi funkciójából következően a Ptk. kötelezően alkalmazandó törvényi előírása, nem minősül a Ptk 3:4. § (1) bekezdésében írt olyan belső szervezeti és működési szabálynak, amelytől a részvényesek eltérhetnének.

A kifejtettekre tekintettel a Fővárosi Ítélőtábla az elsőfokú bíróság végzését a Ctv. 32. § (1) bekezdése és a Pp. 259. §-a szerint alkalmazandó Pp. 253. § (2) bekezdése alapján helybenhagyta.

(Fővárosi Ítélőtábla 16.Cgf.47.072/2015/2.)

Interjú dr. Kőrös András nyugalmazott kúriai tanácselnökkel, a Családi Jog főszerkesztőjével a folyóirat közelgő éves konferenciája és a bírósági közvetítésről szóló új könyv kapcsán

Dr. Kőrös András 1975-ben végzett az ELTE Állam- és Jogtudományi Karán. 1977-től bíró Budapesten, 1988-ban a Legfelsőbb Bíróság (Kúria) tagja, 1997-től a családjogi tanács elnöke és 2008-tól a Polgári Kollégium elvi előkészítő csoportjának vezetője volt. 2015-ben történt nyugdíjba vonulása óta a Kúria elnöke által létrehozott Új Ptk. Tanácsadó Testület tagja. Közel hatvan publikációja jelent meg, többek között az 1995-2007 között négy kiadást megért, nagysikerű „A családjog kézikönyve” c. társszerzőként írott és általa szerkesztett könyv. A Családi Jog c. szakfolyóirat főszerkesztője. 1998 óta a Nemzetközi Családjogi Társaság (ISFL) tagja, melynek nemzetközi konferenciáin többször tartott előadást. Évtizedek óta oktat a budapesti Eötvös Loránd és a Pécsi Tudományegyetemen, valamint a bírók, közjegyzők, ügyvédek és gyámügyi munkatársak részére szervezett tanfolyamokon, rendszeresen szakvizsgáztat. 1998-tól részt vett az új Polgári Törvénykönyv Családjogi Könyvének kidolgozásában, ennek folytatásaként a Polgári jog III/VI. Családjog kötetének szerkesztője és társszerzője. Bírói munkásságát a Juhász Andor Díj arany fokozatával (2015), oktatói tevékenységét Pro Notariis Hungariae Díjjal (2008) és egyetemi docensi címmel (ELTE 2015) ismerték el.

A Családi Jog folyóirathoz kapcsolódóan 2011 óta szinte minden év tavaszán megrendezésre kerül egy családi jogi tematikájú konferencia. Hogyan merült fel annak idején egy ilyen rendezvény megszervezésének a gondolata és milyen visszhangot kapott?

A Családi Jog folyóiratot a HVG-ORAC Kiadó 2003 júniusában indította, mint egyetlen országos családjogi kérdésekre szakosodott szakmai lapot. Az elgondolás, hogy a családjog, gyermekvédelem és az ezekhez kapcsolódó háttértudományok, mint például a pszichológia, pedagógia, orvostudomány, szociológia megjelenjenek a hasábjainkon tanulmányok, interjúk, kerekasztal beszélgetések formájában, segítve ezzel a jogalkalmazókat az aktuális problémáik megoldásában – úgy vélem – alapvetően bevált. Mégis: nyolc év után kiderült, hogy – bármennyire érdekes, egymással vitatkozó álláspontok kapnak is helyet a lapban – a „holt betűk” nem rendelkeznek azzal a közvetlen meggyőző erővel, nem adnak olyan azonnali, „csattanós” reagálási lehetőséget, mint az élőszóban elhangzó érvelések. Ezért döntött a szerkesztőbizottság, a kiadóval együtt arról, hogy kezdjünk el egy konferencia sorozatot, amely minden évben napirendre tűzi a legégetőbb kérdések szóbeli megtárgyalását. És bevallom, a lap ily módon való népszerűsítése sem volt mellékes cél.

A rendezvény elnevezése annyiban állandó, hogy gyakorló szakembereknek szól. Milyen szakmai feladatok teljesítéséhez nyújthatnak a konferenciákon elhangzottak segítséget és mennyiben szólnak az előadások nem jogi végzettségű szakembereknek?

A célközönség valóban elsősorban a gyakorló jogászok: bírák, ügyvédek, közjegyzők, gyámügyi szakemberek köre. Túlnyomó részt olyanok jelentkeznek a konferenciáinkra, akiknek az ambíciója túlmutat mindennapi munkájuk korrekt elvégzésén, egyrészt ahhoz kívánnak mélyebb ismereteket szerezni, másrészt kitekinteni más jogalkalmazási területekre. De a lényeg nem ez, hanem kritikus kérdésekben a különféle nézetek, más vélemények megismerése, ezáltal a saját érvrendszer fejlesztése, gazdagítása. Magyarországon sajnos a közéleti és a szakmai vitakultúra köztudottan igen alacsony szinten áll. Még tudományos publikációkban is találkozni azzal a jelenséggel, hogy egyesek nem hivatkoznak más, általuk nem kedvelt szerzők alapvető munkáira, mert még vitapartnernek sem tekintik őket. Nos, a mi konferenciáink időbeosztása úgy van kialakítva, hogy minden egyes előadás után negyed órát hagyunk arra, hogy bárki a résztvevők közül hozzászólhasson az elhangzottakhoz, elmondhassa nézeteit, véleményét, számolva azzal, hogy az ellenvéleménnyel rögtön szembesülhet. A rendezvényen természetesen nem csak jogászok vehetnek részt, mivel a családjog mindenkinek az életében jelen van, akár tud róla, akár nem, és úgy érzem, „laikusként” is profitálhat az elhangzottakból.

Megszokott megoldássá vált az, hogy az előadások mellett egy vagy több kerekasztal-beszélgetésre is sor kerül. Milyen előnyei mutatkoztak az évek során a vitatott témák ilyen jellegű tárgyalásának?

Az előzőekhez kapcsolódik a kerekasztalok alkalmazása is. Meghívunk olyan neves szakembereket, akik egy-egy kérdéskört – hivatásuknál fogva – különböző aspektusból látnak: például a szülői felügyeleti kérdésekben bírót, gyámügyi szakembert, pszichológust, a házassági vagyonjogi szerződések témájában a bíró mellett ügyvédet, közjegyzőt stb. Ezek a szakemberek körüljárják az adott témát, egymással vitatkozva, beszélgetve, és ebbe a diskurzusba bekapcsolódhatnak a konferencia résztvevői is. Ez a metódus egyrészt érdekes, leköti a hallgatóság figyelmét, másrészt a leginkább alkalmas az álláspontok ütköztetésére. Gondolkodjunk közösen, beszéljük meg a gondolatainkat, ami természetesen nem azt jelenti, hogy kötelező lenne valamiféle „katarzist”, erőltetett közös álláspontot létrehozni.

Valamennyi évben kap a Családi Jog folyóirat konferenciája egy olyan alcímet, amely lehetőség szerint jellemzi az adott év konferencia-programját. A korábbi években alkalmazott alcímek – így a „Mit ér az ember, ha családtag?” (2015-ben), illetve ”Szülők egymás ellen – segíthet-e a családjog?” (2014-ben) – milyen kérdések tárgyalására fókuszáltak?

A konferencia alcímeink szándékoltan kissé provokatívak, arra szolgálnak, hogy az érdeklődőket megszólítsák, egy rövid, lényegre törő kérdést tegyenek fel, amely a konferencia fő tematikájához kapcsolódik. Maguk az egyes témák, nyilvánvalóan szélesebb körből merítenek, hiszen az állandó főcím: „Mindennapi családjog” az adott évben a családjog legaktuálisabb kérdéseire próbál válaszokat keresni. Ezért szinte minden eddigi konferenciánkon megjelentek az élettársi és a házastársi vagyonjogi gyakorlat, a gyermekvédelem, szülői felügyelet, a családon belüli erőszak problémái, nemcsak családjogi, hanem emberi jogi szempontból is. Jogszabály változások korát éljük, talán túlzottan is sok az alkalmazandó új joganyag, ebben is igyekszünk segíteni az érdeklődőket, például az új Ptk. és az átmeneti rendelkezések témájában is tartottunk előadásokat. Több konferenciánkon szerepeltek nemzetközi magánjogi kérdések is: a gyermek jogellenes elvitele, az Európai Unió tartási rendelete, a magyar ügyek kimenetele az Emberi Jogok Európai Bírósága előtt stb.

Az idén, 2016. május 26-án a Benczúr Hotelben megtartásra kerülő rendezvény a „Szorítóban” alcímet viseli. Mennyiben jellemző ez a kifejezés a családtagok jogviszonyaira és jogvitáira?

Ez tényleg egy szó szerint „ütős” alcím, hiszen a pereskedő felek vitáját illetően egy bokszmérkőzés képzetét kelti. Sajnos, sok esetben ez megfelel a valóságnak: csaknem 40 éves bírói pályafutásom során számos olyan üggyel találkoztam, ahol a volt házastársak, élettársak között nem is a per – jogi értelemben vett – megnyerése volt a cél, hanem a másik fél lejáratása, kikészítése, „kiütése”. És sajnos ez az ütés sokszor nem az ellenfélen, hanem – nyilván nem szándékoltan – a gyermeken csattan. Ráadásul, napjainkban a családjogi perek egyre kiélezettebbek, nagy vagyonok sorsáról, gyermek külországba vitelének lehetőségéről kell dönteni, ahol bizony a felek között nem ritkák – a boksznyelvre visszatérve – az övön aluli ütések sem. Az idei konferencia körbejárja a legütősebb kérdéseket: a cégbe mentett vagy elrejtett házastársi közös vagyon megfoghatóságát, az élettársak vagyoni viszonyainak kezelhetőségét, és nagy figyelmet fordít a legrázósabb eljárásjogi kérdésekre, a jövedelmek bizonyításának nehézségeire és a bizonyítás személyiségi jogi határaira, amelyekről két előadás is fog szólni. A hagyományos délutáni kerekasztal pedig a Ptk. hatályba lépése óta legvitatottabb kérdésben nyújt lehetőséget kulturált eszmecserére: a gyermek mint „közös tárgy” címmel a közös szülői felügyelet és a váltott gondoskodás perspektíváit tűzi napirendre. A meghívott, neves bíró, ügyvéd valamint pszichológus kollegákat – ez az elmondottak fényében talán nem meglepő – úgy kértük fel, hogy az ellentétes álláspontok hangot kapjanak. A problémák gyakoriságára tekintettel ez évi konferenciánkat nyugodtan illethetnénk a „mindennapi pereink” elnevezéssel is.

Az utóbbi években előtérbe került Magyarországon a közvetítés, azaz a mediáció mint a konfliktusok, viták egyik ún. alternatív rendezési módja. Sokat és sokszor beszéltünk róla, 2014-ben az említett tavaszi családjogi konferencián is kerekasztal-beszélgetés tárgya volt; mi indokolhatja az ez iránt támadt érdeklődést?

A szülők, házastársak közötti perek éleződését az érintett felek, de – megkockáztatom – az egész társadalom rosszul éli meg. Ennek ellenpólusaként már az 1990-es évektől megjelent több területen az alternatív vitarendezés legkedvezőbb módszere: a mediáció, eleinte civil kezdeményezésként. 2002-ben törvény született a magyarul közvetítői tevékenyégre keresztelt mediáció folytatásának feltételeiről, szervezeti kereteiről. Elsődleges cél a felek megegyeztetése volt még a pert megelőzően jogvitás kérdéseikben. A mediáció lényege ugyanis, hogy a vitás kérdéseiket a felek, szakember segítségével maguk oldják meg, és megállapodásuk önkéntesen, hatósági kényszer nélkül végrehajtható, a tartós kapcsolatokban pedig megőrzi a bizalmat közöttük. Nagy kérdés volt, hogyan kapcsolódjon a mediáció a bírósági eljáráshoz, ezért 2009–2010-ben kísérleti program folyt három kiválasztott bíróságon, amely igazolta, hogy a perbe vitt jogvita megoldásában is komoly esélye van a megegyezésnek, ha megfelelő szakértelemmel vezetjük a feleket a megoldás felé.

2012-ben törvénybe iktatták a bírósági közvetítés lehetőségét, módosítva a Polgári perrendtartást, hogy különböző kedvezményekkel inspirálják a feleket a mediáció igénybe vételére és megfelelő eszközöket adjanak a bíró kezébe ennek elősegítésére. Az Országos Bírósági Hivatal hatékony támogatásával alakult ki az a rendszer, amely a bíróságon belül nyújt személyi és tárgyi feltételeket a mediáláshoz, végső megoldásában lehetővé teszi ezt a tevékenységet bírák, titkárok, rendelkezési állományba helyezett bírák részére is. A folyamatot jelentősen meggyorsította, hogy a 2014. március 15-én hatályba lépett Ptk. a szülői felügyelettel kapcsolatos ügyekben – a gyermek érdekében – a bíróság és a gyámhivatal részére kötelezően elrendelhetővé teszi a közvetítést, pontosabban annak megkísérlését. Ezáltal a perek gyorsabb és békés befejezésére irányuló társadalmi és egyéni igény „összeér”, ami – ha elterjed – kedvező irányba kanyaríthatja az említett negatív jelenségeket.

A Családi Jog folyóirathoz kötődő rendezvényeket szervező HVG-ORAC Kiadónak ebben a hónapban jelent meg egy új kiadványa, mely szintén a mediációval foglalkozik. Mennyiben más ez a kötet, mint a piacon már kapható többi, közvetítéssel foglalkozó könyv?

Ez a könyv célzottan a bírósági közvetítéssel foglalkozik, annak igénybe vételéhez nyújt segítséget, mégpedig gyakorlat-orientáltan; eddig a mediáció témában ilyen kötet nem látott napvilágot. Alapja az a 2012-2014 között végzett munka, amelyet az OBH elnöke által létrehozott mediációs munkacsoport fejtett ki, amelynek bíró, ügyvéd, pedagógus foglalkozású tagjai voltak, vezetője pedig nemzetközi és a kísérleti programban hazai tapasztalatokat szerzett kolleganő, aki PhD doktori disszertációját is ebben a témában védte meg. A könyv szerzői – beleértve engem is – ennek a munkacsoportnak a tagjai, akik az említett két év alatt szerzett munkájuk eredményét, tapasztalataikat, azok továbbgondolt változatát tárják az olvasók elé, segítségképpen a békés megegyezésre hajlóknak. A korrektség kedvéért hozzáteszem, hogy e munkacsoport megbízatásának lejártát követően is működött egy bírósági közvetítés munkacsoport, amely a korábbinak a munkájára építve, lényegében az „aprómunkát” végezte el, kizárólag bírósági berkekben működő szakemberekkel. Koncepcionális hibának tartom viszont, hogy a mostani trend szerint a bírósági közvetítés teljesen bezárkózna, mintegy „zárványként” működne a mediáció rendszerében – csak a megindult perhez kötődve, csak a kijelölt bírák, titkárok által végezhetően -, amikor e jogintézmény célja éppen az lenne, hogy minél szélesebb palettáját tárja a piaci – nem piaci mediáció teljes körében a megegyezni kívánóknak, lehetővé téve, hogy a számukra legszimpatikusabb, legjobban felkészült szakemberhez forduljanak. És ezáltal már a per előtt igénybe vehessék a közvetítést.

A kötet bírósági közvetítésről szól, de nem egy szűkebb közönségnek, hanem, ahogyan a cím második fele felhívja erre a figyelmet, mindenkinek. Miként kell ezt érteni? Mennyiben forgathatja haszonnal a nem jogász érdeklődő?

Külföldön sorra jelennek meg a laikusoknak is szóló könyvek a mediációról, a „mindenkinek” szót például egy hasonló című francia könyv címéből vettük. A nem jogász érdeklődőket a könyv megismerteti a mediáció alapjaival, szövege olyan stílusban íródott, hogy azt mindenki megérti, például a jogszabályok bonyolult megfogalmazásait lábjegyzetben közöljük, a főszöveg köznapi nyelven szól az olvasókhoz. Fontos megemlítenem viszont, hogy a könyv a bíróságon polgári ügyekben folyó közvetítéssel foglalkozik, annak minden aspektusát – bíró, ügyvéd, mediátor szemszöge, mediáció határon átnyúló ügyekben – megvilágítva, ám nem tér ki olyan, egyébként fontos, de önálló feldolgozást igénylő témakörökre, mint például a munkaügyi, az egészségügyi vagy a büntetőjogi mediáció és nem foglalkozik a közjegyzők mediációs tevékenységével sem, amelyekkel kapcsolatban egyébként több mértékadó jogirodalmi mű áll rendelkezésre.

A kiadványban iratminták is találhatók, ami a gyakorlatias megközelítést támasztja alá. Ezeket tekinthetjük-e a gyakorlatban már bevált megoldásoknak?

Ezzel kapcsolatban statisztikákról nem tudok beszámolni, a bíróságokon alkalmazható mintákról van szó, amelyeket mint szerzők „javasolt iratminták” címén vettünk be a kötetbe. A magam részéről csak a lehető legszükségesebb körben vagyok híve az „uniformizálásnak”, tartalmilag nagyon sokféle megfogalmazás, megoldás lehet jó, amit a fél és ügyvédje vagy a bíró annak gondol; természetesen a jogszabályok által előírt kellékekkel a tájékoztatóknak, kérelmeknek, végzéseknek rendelkezniük kell. Bízzunk a bíróban, hogy szájbarágás nélkül is képes a feladatát hatékonyan teljesíteni! Egyébként majd a bírói gyakorlat eldönti, mi válik be és mi nem. Ennek tükrében a jogszabályok, utasítások is módosíthatók.

Sokan és sokszor fejezik ki kétségeiket azzal kapcsolatban, hogy mennyiben lehet a mediáció sikeres megoldás, mennyiben alkalmazható egyáltalán itthon. Milyen érvekkel győzhetők meg a kételkedők akár a közvetítés, akár kifejezetten a bírósági közvetítés érdemeiről és eredményeiről?

Először is látnunk kell, hogy ezen a területen a kis eredmény is eredmény. Ha háromszáz közvetítésre utalt ügyből tíz fejeződik be megállapodással, amelyet a bíróság – részben vagy egészben – egyezségként jóváhagyhat, már jobb lehet a közérzetünk. Nem szabad türelmetlennek lenni, sietni, kiemelkedő statisztikákat várni; hosszú folyamat, amíg az emberek eljutnak a ”ha per úgymond, hadd legyen per” szemlélettől addig, hogy a békés megegyezés szándékával induljanak a vitarendezéshez. Fontos az is, hogy a közéletben, a médiában milyen mintákat látnak. Induljunk ki abból, hogy mindenkinek jobb a béke, a volt házastárssal, szomszéddal, üzleti partnerrel a jövőbeni elkerülhetetlen együttműködés esélye, mint az idegölő pereskedés. És ugyanez igaz a bíróság oldaláról is: Guy Canivet, a francia Semmitőszék tiszteletbeli elnöke ezt szépen fejezte ki, amikor ezt mondta: „…a jogvita békés megoldása megfelel az igazságszolgáltatás modern felfogásának, egy olyan igazságszolgáltatásnak, amely megfigyel, elősegíti a megegyezést, megkönnyíti a végrehajtást, vigyáz a felek közötti jövőbeni kapcsolatra, amely megóvja a társadalom szövetét.” Ami mindenkinek érdeke, annak sikerében miért kételkedjünk?

Az interjút készítette: Dr. habil. Szeibert Orsolya egyetemi docens

A cikk letölthető PDF formátumban is!

I. Lehet-e várni a módosítással?

Hadd kezdjem rögtön a címben feltett kérdés megválaszolásával: gyakorló jogászként szükségesnek tartom az alig két éve hatályba lépett Ptk. zálogjoggal kapcsolatos szabályainak módosítását. Meggyőződésem, hogy a Ptk. módosítása több egyéb ponton is szükséges, a zálogjogi szabályok felülvizsgálata viszont egyenesen elengedhetetlen nemzetgazdasági érdek. A zálogjogi szabályozás legnyilvánvalóbb hibái már másfél-két évvel ezelőtt is ügyfél rendezvényeink témáját szolgáltatták,[1] az azóta összegyűlt gyakorlati tapasztalatok során felfedett további hiányosságok pedig szinte kimeríthetetlen aranybányául szolgálnak a témaválasztás tekintetében.

Az Igazságügyi Minisztérium a 2014. március 15-én hatályba lépett új Polgári Törvénykönyv (a továbbiakban: Ptk.) módosítását tervezi. Az ezzel foglalkozó „Tézisek a Polgári Törvénykönyvről szóló 2013. évi V. törvény felülvizsgálatához” című dokumentum több helyen is megjelent.[2] A zálogjogi szabályozással szembeni egyik legsúlyosabb kritika az a tézisekben is említett kockázat, amely szerint a Ptk. zálogjogi rendelkezései nem felelnek meg a hitelintézetekre és befektetési vállalkozásokra vonatkozó prudenciális követelményekről szóló 575/2013/EU rendelet (a továbbiakban: CRR) követelményeinek. Ugyanakkor azt is meg kell jegyezni, hogy a kockázatot nem csak a Ptk. okozza; a bírósági végrehajtásról szóló 1994. évi LIII. törvény, valamint a csődeljárásról és a felszámolási eljárásról szóló 1991. évi XLIX. törvény (a továbbiakban: a Csődtörvény), illetve egyéb, a zálogjogra vonatkozó szabályok felülvizsgálata is üdvözítő lenne.

Dr. Vékás Lajos professzor úr, aki a Ptk. kodifikációját vezette, nyílt levélben tiltakozott a módosítás ellen.[3] A professzor úr nyílt levelét azzal fejezi be, hogy bár vannak bizonytalanságot okozó rendelkezések a Ptk.-ban, azokat a bizonytalanságokat nem a jogalkotónak, hanem a majdan kialakuló bírói gyakorlatnak feladata feloldani. Persze vannak pusztán bizonytalan, ámde nem hibás szabályok is a Ptk.-ban, amelyeknél lehet vitázni, hogy okoz-e olyan súlyos fennakadást ezen bizonytalanság az alkalmazás során, amelyet kezelni kell. Itt csak mellékesen jegyzem meg, hogy véleményem szerint, ha egy szabályt meg lehet fogalmazni egyértelműen – még ha erre utólag is ébredünk rá –, akkor nem szabad félni a javítástól. Vannak azonban ténylegesen – koncepciójában vagy technikailag – hibás szabályok, amelyekkel együtt élni nem lehet, és amelyek kijavítására a judikatúra legfeljebb contra legem értelmezéssel lenne képes, ami természetesen ellentétes lenne a jogbiztonság elvével. Ezek kijavítása halasztást nem tűrhet.

Azonban véleményem szerint a csupán értelmezésében bizonytalan szabályok esetében sem szabad várni három, öt vagy akár tíz évet, mire kialakul egy egységes – bírói vagy piaci – gyakorlat az alkalmazás tekintetében. A gazdasági szereplők, akiknek most kell üzleti döntéseket hozniuk, nem tudják, és nem is akarják kivárni ezt az időt. Tőlünk, ügyvédektől ők azt várják, hogy megmondjuk nekik, hogy mit és hogyan tehetnek meg, és mi az, amit nem. A jogbiztonság követelményébe az is beletartozna szerintem, hogy az ügyvéd ilyenkor határozott választ tudjon adni. Erre azonban jelenleg gyakran egyszerűen nincs mód. A bizonytalan szabály alkalmazását pedig – ha erre lehetőségük nyílik – elkerülik a felek.

Ennek folyománya, hogy bírói joggyakorlat kialakulására – szélsőséges esetben – várni tökéletesen felesleges, hiszen azt a szabályt, amelynek alkalmazását kizárják (a tézisek is megemlít jó néhány ilyet a franchise-szerződéstől a lízing-szerződésig), a bíróság sem fogja tudni értelmezni. Ha egyáltalán eljut bíróságra az ügy, hiszen a gazdasági szereplők, ha lehetséges, inkább peren kívül rendezik a vitás helyzeteket, vagy választottbírósághoz fordulnak. Az a kevés ügy pedig, ami bíróságra jut, nem biztos, hogy eljut a Kúriáig.

Tehát, amit a bírói gyakorlat nem javíthat ki, vagy amelynek tekintetében várhatóan nem fog olyan helyzetbe kerülni, hogy kijavíthasson, azt a jogalkotónak kell megtennie. Ha pedig lépni kell, akkor jobb most, mint várni, és továbbra is bizonytalanságban tartani a gazdasági szereplőket.

II. Mely problémák a módosítás szükségességének az okai?

A felvezető után nézzük meg részletesen, hogy mely pontokon is problémásak a zálogjogi szabályok jelenleg! A terjedelmi korlátok miatt mindössze hat problémát emelek ki: azokat, amelyek a gyakorlatban a legtöbbször felmerültek, és amelyekről még a Ptk. hatályba lépését megelőzően látni lehetett, hogy nehézséget fognak okozni a gyakorlat számára. A felsorolás nem kimerítő; sajnos a Ptk. zálogjogi szabályozása ezeken túl is okoz problémákat a gyakorlati jogászok számára.

Közös a hat bemutatott problémában, hogy a bírói joggyakorlat ezeket nem tudja kezelni, azaz előbb vagy utóbb a jogalkotónak kell lépnie. Véleményem szerint a szerződésátruházás és a zálogjogosulti bizományos az a két jogintézmény, amelyeknél alapvető módosításra van szükség, ezért ezekkel igyekszem kimerítő részletességgel foglalkozni. A biztosított követelés részleges átruházása és az elzálogosított követelés mint zálogfedezett védelme az, ahol a jogalkotónak apró, de mindenképpen szükséges módosításokat kell tennie. Végül a fizetésiszámla-követelésen alapított zálogjog, valamint az óvadék szabályozása az, ahol el kell a jogalkotónak gondolkodnia azon, hogy tényleg az állt-e a szándékában, ami végül a normaszövegből következik.

1. Szerződésátruházás

A Ptk. 6:208. § (3) bekezdése szerint az átruházandó szerződést biztosító zálogjog mindenképpen megszűnik. Ha a zálogkötelezett hozzájárul a szerződés-átruházáshoz, akkor az új zálogjog az eredeti zálogjog ranghelyén jön létre. Jogpolitikai szempontból az alapvető kérdés az, hogy a szerződésátruházás során miért kerül sor novációra. A megszűnés és újra létrejövetel hátterében az a dogmatikai érv áll, hogy a szerződésátruházás nováció, nem pedig szerződésmódosítás.[4] A felek szándéka azonban ebben az esetben nem egy új kötelem létrehozására irányul, hanem a meglévő fenntartására, azzal a módosítással, hogy az egyik fél helyét egy harmadik fél veszi át. Ellenkező esetben nem átruháznák a szerződést, hanem megszüntetnék a régit és a szerződésbe belépni kívánó féllel egy új szerződést kötnének.

A jogértelmezési bizonytalanságok, illetőleg szabályozási következetlenségek a nováció okozta megszűnés és újra létrejövetel kapcsán jönnek elő, és ezért arra a megállapításra kell jutnunk, miszerint az egy alapvetően hibás koncepció, hogy a szerződésátruházás novációt von maga után. Melyek ezek a bizonytalanságok?

a) Nem teljesen egyértelmű a kezesség sorsa. A Ptk. 6:208. § (3) bekezdésének első fordulata úgy szól, hogy a biztosítékok megszűnnek (azaz a kezesség is). Aztán a második fordulat már csak a zálogjog újra létrejöveteléről rendelkezik. A Ptk. 6:210. §-a által felhívott Ptk. 6:203. § (3) bekezdése alapján úgy gondolom, hogy a kezesség – a kezes hozzájárulása esetén – fennmarad (azaz nem megszűnik és újralétrejön). Az álláspontomat azonban a kommentárok és a miniszteri indokolás nem támasztják alá; igaz nem is cáfolják.

b) Nem egyértelmű, hogy a korábban létrehozott biztosítéki engedményezésekre és vételi jogokra is kiterjed-e a Ptk. 6:208. § (3) bekezdésének első fordulata. Azaz biztosítékoknak értendők-e a fiduciárius biztosítékok, amikor a Ptk. a biztosítékok megszűnéséről szól? Ha igen, akkor újra létrejöhetnek-e a Ptk. fiduciárius biztosítékokra vonatkozó semmisségi szabálya ellenére?
Álláspontom szerint az első kérdésre nem a válasz, mert a Ptk. a biztosítékok zárt rendszerét hozta létre, amelybe a zálogjog (óvadék), kezesség és garancia fér csak bele. Ezt támogatja, hogy a Ptk. a biztosítéki célú engedményezés és vételi jog semmisségét deklarálja. Azaz, amikor a Ptk. a „biztosítékot” kifejezést használja, akkor ezalatt a kódex által biztosítékként elismert jogintézményeket kell érteni.
A gazdasági szereplők között azonban elindulni látszik egy olyan értelmezés, amely szerint a Ptk. 6:208. § (3) bekezdése a biztosítékok körébe sorolja a fiduciárius biztosítékokat is. Erre sajnos egy kommentár sem terjed ki. A probléma abban áll, hogy ha a biztosítéki engedményezés és a biztosítéki vételi jog is „biztosíték” a Ptk. 6:208. § (3) bekezdés értelmében, akkor ezek megszűnnek. Újra létrejönni azonban nem tudnak a Ptk. semmisségi szabálya miatt.
Ezzel az értelmezéssel szemben is lehet azonban érvelni. Ha a Ptk. „biztosíték” alatt a fiduciárius biztosítékokat is érti a Ptk. 6:208. § (3) bekezdésében, akkor logikus, hogy a Ptk. 6:210. § által felhívott Ptk. 6:203. § (3) bekezdésében használt „biztosíték” kifejezést is így kell érteni.
Azaz a fiduciárius biztosítékok – elvileg – vagy érintetlenül fennmaradnak, mert a Ptk. 6:208. § bekezdés által használt „biztosíték” kifejezés alatt nem kell érteni a fiduciárius biztosítékokat (ezért azok nem szűnnek meg), vagy a Ptk. 6:208. § (3) bekezdése által használt „biztosíték” kifejezés alatt a fiduciárius biztosítékok is értendőek, de azok nem megszűnnek, hanem a kötelezett hozzájárulása esetén fennmaradnak a Ptk. 6:99. § semmisségi szabálya ellenére is a 6:203. § (3) bekezdésének értelmében. Az alapvető kérdés tehát az, hogy mit ért a Ptk. „biztosíték” alatt, illetve hogy „biztosíték” alatt a fiduciárius biztosítékokat is érteni kell-e?

c) Egy törvényi rendelkezés gyakorlatban történő alkalmazhatatlanságát mi sem jelzi jobban, minthogy a gazdasági szereplők első reakciója az, hogy megpróbálnak kiszerződni alóla. Azonban a Ptk. 6:208. § (3) bekezdését egyre többen értelmezik úgy, hogy attól szerződéssel eltérni nem lehet. A gyakorlat kétféleképpen juthatott el ehhez az értelmezéshez.
Egyfelől annak belátásával, hogy a Ptk. 6:208. § (3) bekezdése tulajdonképpen kógens, mert a zálogjog megszűnésének egy esetét szabályozza. Márpedig a zálogjogi szabályok, így a zálogjog megszűnésének esetei is, kógens szabályok. Azaz a zálogjogi szabályok kógenciája a Ptk. 6:208. § (3) bekezdésére is kihat. Az a dilemma tehát, hogy vagy a diszpozitív kötelmi szabályok közé keveredett egy kógens zálogjogi (dologi jogi) szabály, vagy a zálogjog kógens szabályai által meghatározott megszűnési esetek között akad egy diszpozitív, ami a kötelmi részben található.
A másik utat, amivel el lehet jutni odáig, hogy a Ptk. 6:208. § (3) bekezdésétől szerződéssel eltérni nem lehet, a Ptk. indokolása jelöli ki. Az indokolás szerint azon szabályok kapcsán, melyek nem a felek jogait és kötelezettségeit, hanem az adott jogintézmény lényegét határozzák meg, szóba sem kerülhet a kógencia és a diszpozitivitás kérdése. Az egyes jogintézményeknek a tartalmát és definitív elemeit rögzítő rendelkezések olyan elvi jelentőségű és érinthetetlen jogtételek, amelyektől az eltérés nem csak érvényesként nem ismerhető el, hanem fogalmilag kizárt.[5] A jelenleg uralkodó gyakorlati értelmezés – miszerint a Ptk. 6:208. § (3) bekezdésétől szerződéssel eltérni nem lehet – alapján ez a szerződésátruházással kapcsolatban is így működik. Azaz, ha a szerződésem megfelel a szerződésátruházás definíciójának, akkor annak az új Ptk. értelmezésében a nováció lesz a joghatása, és ezt a joghatást nem tudom megváltoztatni szerződéssel, mint ahogy – az indokolás példájával élve – az elévülés joghatását sem tudom.
Némileg a kérdés megkerülésének tűnik, de valójában már az is óriási segítség lenne a gyakorlat számára, ha a Ptk. kimondaná ennek a rendelkezésnek a diszpozitivitását [aminek köszönhetően persze minden általános szerződési feltétel vagy egyedileg megtárgyalt szerződés biztos pontja lenne a Ptk. 6:208. § (3) bekezdésének kizárása]. Természetesen a fentiek tükrében ez erős jogdogmatikai törést okozna, de gyakorlati szempontból még mindig kezelhetőbb, mint az az értelmezés, amely a zálogjogi szabályok kógenciájának a Ptk. 6:208. § (3) bekezdésbe történő kihatásáról szól, vagy amely szerint fogalmilag kizárt az eltérés lehetősége.

d) A kógencia avagy diszpozitivitás dilemmájának egyenes következménye egy további gyakorlati dilemma: megfontolandó, hogy egyáltalán megpróbáljuk-e szerződéssel kizárni ezen szabály alkalmazását! Ugyanis ez esetben nem tudnánk a biztosíték megszűnését és újra bejegyzését leképezni a megfelelő lajstromokban. A jogdogmatikailag egyébként helyesnek látszó, ámde abszurd álláspont szerint ugyanis a zálogjog megszűnését és újra létrejövetelét ez esetben is le kell képezni a közhiteles nyilvántartásokban.
Ennek a gyakorlatban rohamosan terjedő értelmezésnek (és gyakorlatnak) mindenképpen elejét kellene venni! Azaz ne kelljen töröltetni és újra bejegyeztetni a zálogjogot egy szerződésátruházás esetén. Különösen úgy ne, hogy a Ptk. maga mondja, hogy ugyanazon ranghelyen jön létre. Ezzel a bürokratikus terhen túl az a gond, hogy szindikált hitelnél a lajstrom kezelése egyszerűen kivitelezhetetlenné válna. A szindikátusban akár havi rendszerességgel változhatnak a hitelezők, és ezen értelmezés alapján mindig át kellene jegyezni a zálogjogot. Ez extrém adminisztrációs teher, ami értelmetlenné teszi az egyébként is sem túl szerencsésen szabályozott zálogjogi bizományos intézményét, mert hiszen nem kell ugyan bejegyeztetni valamennyi zálogjogosultat, de minden egyes átruházásnál töröltetni kell a zálogjogot és újra be kell jegyeztetni egy másikat. A zálogjogosulti bizományos kinevezése pedig máris értelmetlenné vált.
A szindikátus ráadásul jó eséllyel külföldi jog alatt kötötte a hitelszerződést, és ezen jog alatt is fogja a hitelezői pozíciót átruházni. Felmerül a kérdés, hogy a külföldi jog alatt lévő, idegen nyelven írt szerződésekkel és okiratokkal a lajstromok miképpen tudnak megbirkózni? Mit kell majd benyújtani ahhoz, hogy például a földhivatal átjegyezze a zálogjogot? Különösen úgy, hogy a földhivatali-minisztériumi (mint felügyeleti szerv) álláspont egységes abban, hogy kivonat nem felel meg, magát a szerződésátruházási szerződést kell benyújtani (ami ugyebár szindikált hitelezési gyakorlatban gyakran egy pároldalas jognyilatkozat (deed of transfer vagy hasonló dokumentum), hiszen a mechanizmust az intercreditor agreement szabályozza).

e) A további problémákat már csak felsorolásszerűen írom le: nem egyértelmű, hogy megszűnő, és újra létrejövő zálogjognál újraindulnak-e a Csődtörvény szerinti megtámadási határidők annak ellenére, hogy az új Ptk. rögzíti, hogy a ranghely változatlan. Nem egyértelmű, hogy a zálogkötelezett hozzájárulása előre is megadható-e? Nem egyértelmű, hogy ha szindikált hitelnél egy szindikátusi tag a szindikátusi részesedését átruházza, akkor csak az átruházott rész erejéig szűnik-e meg a zálogjog, vagy az egész megszűnik-e? Ha csak részben, akkor az hogyan működik? Nem egyértelmű, hogy ha külföldi jog alatt történik a szerződés átruházása, akkor megszűnik-e a zálogjog [azaz a Ptk. 6:208. § (3) bekezdése alkalmazandó-e – álláspontom szerint ez összefügg a kógencia kérdésével].

Egyelőre „csak” ennyi probléma merült fel a gyakorlatomban a szerződésátruházás zálogjogot érintő egy mondatos szabálya kapcsán. Azonban minden fentebb felsorolt probléma, amit ez a rendelkezés okoz, megoldódna egy cizelláltabb szabályozással, amely megkülönbözteti a biztosított követelés jogosulti és kötelezetti oldalán bekövetkező alanycserét. A jogosult oldalán bekövetkező alanycsere esetén a biztosítékok fennmaradnak a zálogkötelezett hozzájárulása nélkül is (az engedményezés megfelelő szabályához hasonlóan), míg a kötelezett oldalán bekövetkező alanycsere esetén a biztosítékok fennmaradnak a zálogkötelezett hozzájárulása esetén (a tartozásátvállalás megfelelő szabályához hasonlóan). Tehát nem megszűnik, és újra létrejön (azaz nem nováció történik), hanem fennmarad mindkét esetben. A megoldáshoz szükséges módosítást a jogalkotón kívül más nem képes végrehajtani.

2. Zálogjogosulti bizományos

A Ptk. zálogjogi szabályai közül talán egyik legpozitívabb fogadtatásban részesült újítása, a zálogjogosulti bizományos intézménye, az ágazati szabályozás hiányosságainál fogva bizonyos esetekben teljesen alkalmatlannak bizonyul funkciójának betöltésére. De sajnos ezen túl magával a Ptk. szabályaival is komoly problémák vannak.

a) A Ptk. szabályozása alapján a puszta tényt, hogy a hitelezők (a Ptk. szerencsétlen terminológiája szerint: zálogjogosultak) zálogjogosulti bizományost neveztek ki, be kell jegyezni a megfelelő nyilvántartásba; ugyanabba, amelybe a zálogjogot is. Ugyanakkor egyes közhiteles nyilvántartások (pl. ilyen a cégnyilvántartás is) nem teszik technikailag lehetővé a zálogjogosulti bizományos minőségnek a bejegyzését. Ennek következménye, hogy a bizományos kinevezése zálogjog szempontjából hatálytalan lesz, mivel maga a Ptk. fűz joghatásokat a bejegyzés megtörténtéhez. Ebből egyenesen következne, hogy az egyes lajstromok szabályozását felül kellene vizsgálni és össze kellene hangolni a Ptk. rendelkezésével. Azonban a gyakorlat szempontjából még üdvözítőbb megoldás lenne, a Ptk. releváns szabályát felülvizsgálni.
Több szempontból is problémás ugyanis, hogy a zálogjogosulti bizományosi minőséget be kell jegyeztetni a releváns lajstromba. Először is nem világos, hogy itt most csak a Ptk. szerint kijelölt zálogjogosulti bizományost kell-e bejegyezni vagy a külföldi jog alatt kijelöltet is? Ha a külföldi jog alatt kijelöltet is be kell jegyezni, akkor be kell-e nyújtanom a kijelölést tartalmazó, tipikusan angol nyelvű, külföldi jog alatt levő, LMA-standard okiratot (jellemzően az intercreditor agreementet) is (pl. a földhivatalhoz vagy a cégbírósághoz), vagy sem? A kérdés költői, valamilyen bejegyzés alapjául szolgáló okiratot nyílván be kellene nyújtanom. Azonban az ilyen külföldi jog alatt lévő intercreditor agreementek nem törekszenek megfelelni az Inytv. által támasztott formai követelményeknek. Továbbá a külföldi jog alatt történt zálogjogosulti bizományosi kinevezést sem képes megítélni a lajstromot vezető hatóság.
Az ilyen nemzetközi finanszírozási tranzakciókban, amelyek a túlnyomó többségét adnák azoknak a tranzakcióknak, amelyek támaszkod(ná)nak a Ptk. zálogjogosulti bizományosra vonatkozó szabályaira (tehát, amelyek miatt erre a jogintézményre a leginkább szükség volt), a bejegyzés követelményének eleget tenni nem lehet, hiszen a külföldi jog szerinti kinevezést tartalmazó okiratot benyújtani nincs értelme. Ezért fel kell tennünk a kérdést, hogy egyáltalán mi indokolja a zálogjogosulti bizományos bejegyzésének megkövetelését? A zálogjogosulti bizományos mögött álló zálogjogosultak a zálogjogosulti bizományos révén zálogjogosultakká válnak bejegyzés nélkül is, azonban a zálogjog ranghelyét és összegét (ami a többi hitelező és az adós számára lényeges) ez egyáltalán nem befolyásolja.
Más szóval a zálogjogosulti bizományos által tartott zálogjog összege és ranghelye független attól, hogy a bejegyzett zálogjogosult egymaga a saját nevében vagy zálogjogosulti bizományosként több zálogjogosult nevében jár el. Azaz arról értesíteni a nyilvánosságot (hiszen a lajstromba történő bejegyzést a nyilvánosság értesítése, szűkebben a későbbi potenciális hitelezők figyelmeztetése indokolja), hogy a zálogjogot a bejegyzett zálogjogosult zálogjogosulti bizományosként tartja magánál, feleslegesnek tűnik. Ha pedig felesleges, és még megoldhatatlan is, akkor fel kell merülnie annak, hogy ezen változtatni kell.
Meg kell szüntetni a zálogjogosulti bizományosi minőség bejegyzésére vonatkozó kötelezettséget. Az adós, a zálogjogosultak vagy az egyéb hitelezők érdekeinek védelme ugyanis ezt nem indokolja. A Ptk. minden a zálogjogosulti bizományossal kapcsolatos joghatást a bejegyzéshez fűz, ezért is fájó, hogy a lajstromok többségébe technikailag is lehetetlen bejegyezni. Azonban felmerül a kérdés, hogy miért ne lehetne a tényleges, szerződéses kinevezés hatályához kötni ugyanezeket a joghatásokat?

b) A másik lényeges probléma forrása, hogy az 5:96. § (1) bekezdése szerencsétlenül használja, hogy a zálogjogosult(ak) jelölhet(nek) ki zálogjogosulti bizományost. Ez ugyanis azt feltételezi – szó szerinti értelmezés esetén – hogy már létezik a zálogjog, amelynek zálogjogosultjai jelölhetik ki a zálogjogosulti bizományost. Pedig ez a gyakorlatban nem így működik.
A zálogjogosulti bizományos szerepe nem merül ki annyiban, hogy a nyilvántartásokban egyedül ő tűnik fel, és ezzel csökkenti az adminisztrációs terheket azáltal, hogy nem kell a szindikátusi tagok – azaz a zálogjogosultak – cserélődését a lajstromokban feltüntetni (és itt kell visszautalni a szerződés­átruházás szabályára, ami viszont még ezt is megkövetelné). Hanem az is a feladata, hogy a zálogszerződések megkötéséhez ne kelljen egy asztalhoz ültetni adott esetben akár 20–30 bankot. A zálogjo­gosult ugyanis egyedül köti meg a zálogszerződést a saját nevében, de a többi hitelező javára is, majd ő egyedül foglalkozik az adminisztratív feladatokkal (megint csak a saját nevében, de a többi hitelező javára is). Azaz a többi hitelező rajta keresztül válik zálogjogosulttá azonos ranghelyen a biztosított követeléseik arányában.
Éppen ezért találó, hogy a jogintézmény magyar elnevezésében a bizományos szót használjuk.[6] Az említett szerencsétlen szövegezést azért is meg kellene változtatni, mert mutatkoznak jelek a gyakorlatban olyan abszurd értelmezésre, amelyek megkövetelnék valamennyi hitelező részvételét a zálogszerződésekben. Azonban ez a jogintézmény lényegét és értelmét vonná el.

3. A biztosított követelés egy részének átruházása

A Ptk. 5:99. § (1) bekezdése a zálogjog járulékosságának elvi alapján akként rendelkezik, hogy a biztosított követelés átruházásával vagy egyéb módon való átszállásával a zálogjog is átszáll a követelés új jogosultjára. A Ptk. 5:99. § (2) bekezdése viszont már csak az átruházásra vonatkozik, amikor azt mondja ki, hogy a biztosított követelés egy részének átruházása esetén a régi és az új zálogjogosultat azonos ranghelyen, a követeléseik arányában illeti meg a zálogjog. Nem világos, hogy ez utóbbi rendelkezést miért kell csak az átruházásra szűkíteni. Ha jogszabály folytán vagy egyéb módon száll át részben egy követelés, akkor is az azonos ranghelyen, követelés arányában történő megosztás lenne a logikus jogkövetkezmény. Lehetséges, hogy az esetlegesen kialakuló bírói gyakorlat analógia folytán a logikus eredményre jut, de valójában egyszerűbbnek tűnik, és egyértelműbb lenne, ha a jogalkotó egy apró módosítással rendezné a kérdést.

Ennél jóval súlyosabb, már a gyakorlatban is felmerült probléma, hogy a Ptk. 5:99. § (2) bekezdése kógens, ezért a felek nem tudnak úgy szerződni a biztosított követelés részleges átruházása esetén, hogy az átruházott rész biztosítatlan legyen. Nem világos, milyen jogpolitikai indok merül fel a felek szerződéses szabadságának ilyen korlátozása mellett, de valószínű, hogy semmilyen. A jogalkotó egyszerűen megfeledkezett arról, hogy a gazdasági szereplőknél adott esetben igény mutatkozhat arra, hogy ekként szerződjenek.[7] A megnyugtató megoldást megint csak a szövegezés módosítása jelentené, mely lehetővé tenné, hogy a felek szerződéssel eltérhessenek ettől a szabálytól.

4. Az elzálogosított követelés mint zálogfedezet védelme

A Ptk. 5:110. § hátrányos helyzetbe hozza az elzálogosított követelés kötelezettjét. A szakasz szerint a zálogjog megalapításáról való írásbeli értesítését követően a zálogjogosulttal szemben hatálytalan a zálogkötelezett és az elzálogosított követelés kötelezettje közötti szerződés módosítása. Ez a rendelkezés kizár bármilyen módosítási lehetőséget még akkor is, ha ez egyébként üzletileg teljesen indokolt lenne és a zálogjogosultnak ez ellen nem lenne semmi kifogása, sőt kifejezetten támogatná a fizetőképesség fenntartása érdekében. Természetesen a Ptk. csak hatályosságról beszél; azaz a módosítás a felek között érvényes lesz, és az elzálogosított követelés kötelezettjének fizetőképességét a felek fenn tudják tartani. De ez csak addig igaz, míg a zálogjogosult nem akarja végrehajtani a zálogjogát. Az elzálogosított követelés kötelezettjének érdekében szükség lenne a jogszabályhely olyan irányú módosítására, mely lehetővé tenné, hogy a zálogjogosult az értesítést követő módosításhoz kifejezetten, írásban és előzetesen hozzájárulhasson, és ezáltal az vele szemben is hatályos lehessen.

5. Fizetésiszámla-követelést terhelő zálogjog végrehajtása

A Ptk. 5:126. § (4) bekezdésében lefektetett szabály, miszerint a fizetésiszámla-követelést terhelő zálogjog érvényesítése kizárólag bírósági végrehajtás útján történhet, különösen annak fényében érthetetlen, hogy egyébként más zálogtárgyak esetén a főszabály a bíróságon kívüli végrehajtás. A fizetésiszámla-követelésen alapított zálogjog esetén ellenőrizhető a legkönnyebben a kereskedelmi észszerűség követelményének betartása. Ezért elvonni a bíróságon kívüli végrehajtás lehetőségét még akkor is nehezen indokolható, ha esetleg a jogalkotó szándéka az volt, hogy ennél a típusú zálogtárgynál a feleket az óvadék felé terelje. Üdvözlendő megoldás lenne ennek a szabálynak a megszüntetése, hogy a fizetésiszámla-követelésen alapított zálogjog esetén is lehetővé váljon a bíróságon kívüli végrehajtás; annál is inkább, mert az óvadék szabályozása sem mentes az aggályoktól.

6. Óvadék

A Ptk. 5:95. § (2) bekezdésének a) pontja szerint óvadékot fizetésiszámla-követelésen vagy dematerializált értékpapíron háromoldalú óvadéki megállapodással lehet alapítani. A probléma az, hogy a felek nem szívesen osztják meg üzleti titkaikat egy harmadik kívülálló féllel, különösen azért, mert a három fél közül kettő tipikusan hitelintézet, azaz versenytársak. Ehhez még hozzájön a hitelintézetekre vonatkozó banktitok szabályozás. Az eredmény pedig az, hogy az ilyen szerződéseket igen körültekintően kell megfogalmazni. A kialakulni látszó gyakorlat szerint csak a dologi jogilag feltétlenül szükséges elemeket tartalmazza a háromoldalú megállapodás, a kötelemi jellegű rendelkezéseket (amelyek jellemzően a legtöbb üzleti titkot tartalmazzák) pedig a hitelező és a kötelezett egymás közötti megállapodásába foglalják. A dologi és kötelmi elemek megfelelő szétválasztása, illetve a harmadik félre nem tartozó üzleti titkokat tartalmazó elemek szelektálása egyfelől fokozott körültekintést igényel, másfelől olyan felelősségi kérdéseket vet fel a szerződést szerkesztő fél vagy ügyvéd oldalán, amit nem biztos, hogy a jogalkotó szándékában állt felvetni.

III. Mely jogintézményekre lenne még szükség?

A fentebb bemutatott problémák mind a Ptk.-ban megtalálható szabályokból fakadnak. Ezeken felül azonban problémát jelent, hogy a Ptk. bizonyos, a gyakorlatban széleskörűen használt jogintézményeket megszüntetett. Ezeket fogom most sorra venni.

1. Önálló zálogjog

A jelzálog-hitelintézetről és jelzáloglevélről szóló 1997. évi XXX. törvény (a továbbiakban: Jht.) lehetőséget teremtett Magyarországon olyan szakosított hitelintézetek létrehozására, melyek ingatlanon alapított jelzálogjog fedezete mellett hosszú futamidejű hiteleket nyújtanak úgy, hogy az ehhez szükséges pénzügyi forrást jelzáloglevelek kibocsátásával teremtik elő. Az önálló zálogjog nem a főkötelem járuléka, hanem független, önálló jogosultság volt, és a biztosított követelés nélkül is átruházható volt.[8] A biztosíték és a biztosított követelés közötti kapcsolatot a felek különálló biztosítéki szerződéssel hozták általában létre, lefektetve azon szabályokat, amelyek szerint az önálló zálogjogot a zálogjogosult felmondhatja. A hatályba nem lépett 2009. évi CXX. törvény ezt a biztosítéki szerződést már szabályozta.

A Ptk. az önálló zálogjogot eltörölte, és behozta helyette a különvált zálogjogot, ami tulajdonképpen ugyanúgy kíván működni, mint az önálló zálogjog, de szemben azzal, ez járulékos,[9] és kifejezetten a Jht. szerinti refinanszírozási struktúrára lett kitalálva. Ugyanakkor a különvált zálogjog legnagyobb problémája álláspontom szerint az erőszakolt járulékosságból és a speciális célzatból fakadó merevség. Az önálló zálogjog egy jóval flexibilisebb eszköz, ami nem csak a mostani Jht. szerinti refinanszírozási struktúrának tud megfelelni,[10] hanem sokkal jobb eséllyel teszi lehetővé újabb struktúrák megalkotását is.

Az önálló zálogjog eltörlésére szokásosan felhozott indok, miszerint visszaélésre ad lehetőséget, mivel az adós kétszeres teljesítésre kötelezhető, és ezért ez egy fajta fiducia, számomra nem tűnik elég súlyos érvnek amellett, hogy egy egyébként a gyakorlatban működő jogintézményt drasztikus lépéssel megszüntessünk. A régi Ptk. szűkszavú szabályozása elvileg valóban lehetőséget adhat az ilyen visszaélésre, de az önálló zálogjogot értő, azt az alapul fekvő követeléssel együtt értelmező bíróság ennek nem lenne szabad (nem lett volna szabad), hogy teret engedjen.

A probléma megoldása sokkal inkább az kellett volna, hogy legyen, hogy az önálló zálogjog szabályozását vizsgálják felül, és beépítik azon garanciákat, mely a kétszeres teljesítésre való kötelezés lehetőségét kizárja. A 2009. évi CXX. törvény jó úton látszott elindulni, de az adós védelmét még tovább lehetett volna emelni, miközben a piaci igények sem sérülnek. Az egyik ilyen – szerintem – megfontolandó javaslat az önálló zálogjog potenciális jogosultjainak a körét – akár megalapítás, akár átruházás folytán kerül zálogjogosulti pozícióba – a szabályozott piacok szereplőire (pl. hitelintézetek, befektetési szolgáltatók, pénzügyi vállalkozások stb.) szűkíteni.

2. Fiduciárius biztosítékok

A fiduciárius jogviszonyoknak a magyar jogban nem volt ugyan átfogó szabályozása, de volt egy kikristályosodott (piaci és többé-kevésbé bírói) gyakorlata. Biztosítéki jogunkban ez egyfajta kettősséget hozott létre. Egyfelől ott volt a szabályozott zálogjog, másfelől a rugalmas, de szabályozatlan fiduciárius biztosítékok. Egyet tudok érteni azon nézettel, hogy e kettősség fenntartása nem volt kívánatos.[11] A Gárdos István által anno javasolt megoldás, mely sosem nyerte el a gyakorlat tetszését, a fiduciárius biztosítékok alkalmazását megtiltani kívánta.[12] Meglátása szerint a biztosítéki jog továbbfejlesztésének helyes útja a zálogjog terén megindult reformfolyamat[13] továbbfolytatása volt, nem pedig egyéb dologi jogok biztosítéki célú alkalmazásának kodifikálása.[14]

A fiduciárius biztosítékok semmisségének kimondása mellett a másik út ezek szabályozása lehetett volna. A jogalkotó látszólag a könnyebb utat választotta, amikor a semmisség mellett döntött, de azonnal problémákba ütközött, mert a gyakorlatban sok esetben méltányolható igény mutatkozott arra, hogy pénzkövetelést tulajdonjog vagy követelés átruházásával lehessen biztosítani. Ezért a Ptk. 6:99. § a pénzügyi biztosítékokról szóló irányelvben meghatározott biztosítéki megállapodásokat kiveszi a semmisségi szabály alól. Ezen túl a Ptk. szabályozza a lízing és a faktoring szerződéseket is, mégpedig olyan struktúrában, mintha azok valójában pénzkölcsön nyújtásáról szólnának tulajdonjog, illetőleg követelés átruházása fejében.

Mely érvek vezettek a fiduciárius biztosítékok szándékolt, ámde mégis felemásan sikerült megtiltásához? Az egyik érv az volt, hogy a fiduciárius biztosítékkal a hitelező ténylegesen több jogot szerez (mivel tulajdonosi pozícióba kerül, illetőleg követelés esetén jogosultiba), mint ami – az adósi és a hitelezői érdekek kiegyensúlyozott figyelembevételével – a biztosítéki pozícióhoz szükséges.[15] Meglehetősen szubjektívnek tűnhet az, hogy mi szükséges a biztosítéki pozícióhoz, de valójában a CRR pontosan előírja: minimálisan annyi, ami a biztosítékot elismerhetővé teszi kitettséget csökkentő tényezőnek. A fiduciárius biztosítékokat pedig a CRR elismeri ilyennek; azaz a jogalkotó az adósi és hitelezői érdekek kiegyensúlyozására törekvés jegyében akár szabályozhatta is volna átfogóan a fiduciárius biztosítékokat, ahelyett hogy betiltja.

A következő érv az volt, hogy a biztosítékul szolgáló dolog tulajdonosi pozíciója tekintetében hamis látszat érvényesül: a birtoklás az adóst mutatja tulajdonosnak, miközben nem az.[16] Gárdosék is rámutatnak arra, hogy ez a jogi és gazdasági tulajdon elválását eredményezi.[17] De rá lehet mutatni arra is, hogy azon jogrendszerekben, ahol a jogi és gazdasági tulajdon elválásának koncepciója ismert, ugyanezt már felismerték a jelzálogjog kapcsán is. A jelzálogjog ugyanúgy az adós birtokában hagyta az elzálogosított dolgot, és a hamis látszat ugyanúgy érvényesült (annyi különbséggel, hogy a jelzálogjognál a jogi tulajdon maradt az adósnál, míg a gazdasági került a hitelezőhöz), amit történetileg csak a nyilvántartási rendszerekkel lehetett kiküszöbölni. Innentől kezdve a fenti érv a fiduciárius biztosítékokkal szemben súlytalanná válik, hiszen pusztán jogalkotói akarat kérdése az, hogy ezen biztosítékok körét a zálogjoggal egy szintre emelje, és bejegyzéshez kösse. A „false wealth” problémáját, a nyilvántartási rendszerek bevezetése oldotta meg a jelzálogjog esetében,[18] és – amennyiben létjogosultságot kapnának – oldaná meg a fiduciárius biztosítékok esetében. Csak mellékesen jegyzem meg, álláspontom szerint ugyanez az oka annak, hogy a megtűrt fiduciákat – a lízinget és a faktoringot – a jogalkotó bejegyzés-kötelessé tette.

További érvként felmerült, hogy a zálogjog szerves jogfejlődés eredménye, mely egyensúlyt teremt a hitelező, az adós és az adós többi hitelezőjének érdekei között.[19] Az azonban korszakonként változik, hogy mit tekintünk egyensúlynak, és e körben fel kell hívni a figyelmet a zálogjog szabályozásának rendszerváltást követő fejlődésére, és annak irányára. Eleinte például a Csődtörvény akként rendelkezett, hogy a zálogjoggal biztosított követelések pari passu kerüljenek kielégítésre, azaz, nem volt biztosítva a zálogjogosultak önálló kielégítése. A gyakorlat részéről azonban igény mutatkozott arra, hogy a hitelezők önállóan, a zálogtárgyból kereshessenek kielégítést. Pont úgy, ahogy az egyébként a fiduciárius biztosítékok esetén is történik. A zálogjog polgári jogi szabályainak változásai ezt az egyértelmű tendenciát mutatják: a zálogjogosult, a zálogkötelezett és egyéb hitelezők érdekeinek addigi (vélt) egyensúlya, a zálogjogosult hitelező javára kezdett billenni. Ha megnézzük a zálogjog jelenlegi szabályait a Ptk.-ban, akkor azt látjuk, hogy a zálogjogosult helyzete már-már hasonlóan kedvező, mint amilyen a fiduciárius biztosítékok hőskorában volt.

Mellékesen megjegyzem, hogy álláspontom szerint hibás elgondolás a zálogjogi (vagy bármilyen egyéb biztosítéki) szabályozást önmagában nézni, és úgy megítélni, hogy a hitelező, az adós és az adós többi hitelezőjének érdekeit megfelelően egyensúlyozza-e ki. A biztosítékok ugyanis az alapul fekvő követelés nélkül értelmezhetetlenek. A két jogviszonyt – a hitel és a biztosítéki ügyletet – együttesen nézve kell megítélni, hogy a gazdasági és jogpolitikai céloknak megfelel-e a hitelező, az adós és az egyéb hitelező érdekei közötti egyensúly. Ennek folyománya, hogy az egyik jogviszonyban (a biztosítékiban) el lehet hajolni a hitelező felé, ha a másikban (az alapul fekvő követelést létrehozó jogviszonyban) az adós érdekeit védjük inkább; az aggregát eredmény ugyanis változatlan lesz. Álláspontom szerint ez egy sokkal életszerűbb szemlélet, mert a gyakorlat azt mutatja, hogy hitel és kölcsön ügyletek során mindig azt a felet kell védeni, akivel szemben a másik félnek fizetési kötelezettsége van.

Utolsó általunk idézett érv pedig az, hogy megfelelő zálogjogi szabályozás esetén nincs legitim, méltányolandó piaci igény a fiduciárius biztosítékokra.[20] Ez az álláspont azonban szerintem alapvetően téves, hiszen senki sem ismeri minden gazdasági szereplő igényét, és senki sem lát a jövőbe, hogy milyen igények fognak majd kialakulni. Ezért a fiduciárius biztosítékok betiltása helyett, azok megfelelő szabályozásával kellene biztosítani azt a rugalmasságot a gazdaság szereplői számára, amit egy időtálló biztosítéki rendszer megkíván.

3. Vagyont terhelő zálog

A vagyont terhelő zálogjog eltűnését a zálogtárgy körülírásával kívánta pótolni a jogalkotó. A zálogtárgy körülírással történő meghatározása két ponton is bizonytalanságot szül azonban. Az egyik, nem világos, hogy a körülírás alatt mit kell érteni. Fontos kérdés ez, hiszen például felszámolási eljárásban más a kielégítési sorrend, ha a zálogjog konkrétan meghatározott zálogtárgyra vonatkozik és más, ha körülírással meghatározott zálogtárgyra.[21] A gyakorlat is összezavarodottnak látszik ez ügyben. Az nagyjából egyértelmű a gyakorlat számára, hogy ha azt írom a zálogszerződésbe, hogy az ABC cég teljes vagyona, akkor az körülírás, míg ha például azt, hogy a X alvázszámú, Y rendszámú, Z márkájú és típusú nyerges vontató, akkor az konkrét meghatározás. A két meghatározási mód között azonban végtelen átmenet lehetséges. Én úgy látom, hogy a legtöbb bizonytalanságot a helyettesíthető dolgok meghatározása okozza. Ha azt írom a zálogszerződésbe, hogy ezer tonna búza, amely a zálogkötelezett ABC cím alatti telephelyén található, vagy ha azt, hogy ezer tonna, X minőségű, Y fajtájú búza (fellelhetőség feltüntetése nélkül vagy akár azzal), akkor melyikkel kerültem el a Csődtörvény 50%-os szabályának alkalmazását? Az elsővel? A másodikkal? Mindkettővel vagy egyikkel sem?

Nem szeretném tovább folytatni a példák felsorolását, mivel itt most nem az a célom, hogy leírjam az álláspontomat abban a kérdésben, hogy mi minősül körülírásnak. Hanem az, hogy rámutassak: a gazdasági szereplők egyike sem szeretné, hogy a felszámolási eljárásban, vagy egy ahhoz kapcsolódó bírósági eljárásban derüljön ki, hogy sikerült-e úgy megírnia a zálogszerződést, ahogyan szerette volna. Márpedig a Ptk. alapján erre lesznek a gazdasági szereplők kárhoztatva.

A fenti bizonytalanságon kívül – álláspontom szerint – a kristallizációs szabályok hiánya fog még gondot okozni a körülírásos zálogjog végrehajtása esetében. Azaz a zálogjog egyediesítésére, egyediesítés esetén a zálogjog ranghelyére stb. vonatkozó szabályok várhatóan hiányozni fognak, és ezeket nem lehet a zálogszerződéssel pótolni.

IV. A zálogjog Ptk.-n kívüli szabályainak problémái

1. A cégnyilvántartás zálogjoggal kapcsolatos szabályai

Az üzletrészen alapított zálogjog mindig is viták kereszttüzében állt. Alapvető vita alakult ki a tekintetben, hogy az üzletrész ingó dolognak vagy jognak minősül-e, és ehhez képest milyen típusú zálogjoggal lehet megterhelni: ingó dolgokon alapítható jelzálogjoggal vagy jogon és követelésen alapítható zálogjoggal? Ebből a kérdésből fakadt az a bizonytalanság, hogy az üzletrészen alapított zálogjogot melyik nyilvántartásba kell bejegyezni: a zálogjogi nyilvántartásba vagy a cégjegyzékbe? Ezt a kérdést a Ptk. rendezte; az üzletrészen alapított zálogjogot a cégnyilvántartásba kell bejegyezni. Azonban a cégnyilvántartást elmulasztotta a jogalkotó a zálogjog nyilvántartására alkalmassá tenni.

Az üzletrészt terhelő zálogjogot változásbejegyzési eljárás keretében kell bejegyeztetni, a cégnyilvántartás pedig feltünteti mind a céget érintő változás keltét, mind e változás bejegyzésének dátumát, mind pedig a változás hatályát. A cégbíróság pedig a céget érintő változás kelte esetében (szerintem helyesen) az üzletrészen alapított zálogszerződés dátumát, a változás bejegyzésének dátuma esetében pedig értelemszerűen a bejegyzés keltét tünteti fel. Azonban a cégbíróság a hatályt rendszeresen, a Ptk.-val szembe menve, rosszul jelöli meg, mert a cégnyilvántartásba a zálogszerződés dátumát jegyzik be; ezzel létrehozva azon jogi nonszenszt, hogy az üzletrészt terhelő zálogjog már azelőtt hatályos, hogy létre jött volna (hiszen az a Ptk. értelmében a bejegyzéssel jön létre). Viszont ekkor még egyértelműen lehet azonosítani, hogy a Ptk. szerint a zálogjog mikortól terheli az üzletrészt (a bejegyzés keltétől).

Azonban a helyzet bonyolódik akkor – és most ezt az anomáliát kívánom részletesen bemutatni – ha az üzletrészen alapított zálogjog bejegyzését valamilyen – nem is feltétlenül közvetlenül a zálogjogra vonatkozó – változás érinti. Elsőként tegyük fel, hogy a bejegyzett zálogjogosult székhelye megváltozik! Ebben az esetben a cégbíróság törli a zálogjogot tartalmazó bejegyzést, és új rovatot nyitva újra bejegyzi a zálogjogot a zálogjogosult új adataival. Az új rovat alatt azonban már nem az eredeti bejegyzés dátuma fog szerepelni, hanem az új rovatba történő bejegyzés dátuma. Ennek köszönhetően pusztán a cégkivonatból már nem lehet meghatározni, hogy mikor jött létre az üzletrészen a zálogjog. Ha a cégbíróság a változás hatályaként – a Ptk.-val összhangban – a zálogjog bejegyzésének dátumát tüntetné fel, akkor a zálogjog létrejöttének időpontja továbbra is megállapítható maradhatna.

De mi történik akkor, ha nem a zálogjogosult, hanem a zálogkötelezett adataiban történik változás? Ezúttal azt tegyük fel, hogy a zálogkötelezett, azaz a tag székhelye változik meg! A cégbíróság ez első esethez hasonlóképpen jár el: törli a tagot tartalmazó bejegyzést, és új rovatot nyitva, új rovatszám alatt, újra bejegyezi a tagot az új székhelyet feltüntetve. A fentebb jelzett, ezúttal is jelentkező problémát itt azonban az új rovatszám tovább fokozza. Természetes igény, hogy többtagú társaságok esetén is egyértelműen be lehessen azonosítani azt a tagot, amelynek az üzletrészét a zálogjog terheli. A zálogjog bejegyzése ezért akként történik, hogy a bejegyzés a zálogkötelezett tagot tartalmazó rovatot jelöli csak meg; ezt pedig a zálogkötelezett tagot tartalmazó rovat számára történő utalással teszi.

Tehát, ha a cégbíróság a zálogkötelezett tag székhelyének megváltozásakor (illetőleg bármely más bejegyzett adatának változásakor) új rovatszám alatt új rovatot nyit, akkor ezzel egyidejűleg a zálogjogot tartalmazó bejegyzésben a tag rovatszámára történő utalást is megfelelően módosítani lenne szükséges. Hiszen ennek elmulasztása esetén a zálogjog bejegyzése egy a cégkivonaton meg nem jelenő rovatra utalna. A cégbíróság a kérelem feldolgozásakor azonban a zálogjog bejegyzésének rovatszámra történő utalásának módosítását elmulasztja, hiszen a tag székhely módosításának bejegyzésére vonatkozó változásbejegyzési kérelme erre jellemzően nem vonatkozik, a cégbíróság pedig szigorúan csak a kérelmet vizsgálja. Mindez oda vezet, hogy a zálogjogosult joga egy már törölt rovatra utal.

Jelenleg kijavítási kérelemmel szokásos orvosolni ezt a problémát, de a legkézenfekvőbb megoldás az lenne, ha a jogalkotó módosítaná a jogszabályi környezetet akként, hogy ezek a problémák fel se merülhessenek. Érdemes lenne megfontolni a rovatszámra történő utalás rendszerének módosítását, valamint a zálogjog esetén a különböző dátumok feljegyzésének rendezését.

2. Hitelbiztosítéki nyilvántartás

A hitelbiztosítéki nyilvántartás Ptk.-n belüli és kívüli szabályai mintha nem lennének elvi szinten összhangban. Egyfelől a Ptk. egy amerikai notice-rendszerszerű nyilvántartást vázol fel, másfelől a technikai szabályokat mintha ezzel ellentétben álló elvi alapon úgy készítették volna el, mintha egy közhiteles – vagy legalábbis közhitelesnek szánt – nyilvántartáshoz tartoznának. Ennek az lett az eredménye, hogy a nyilvántartás kezelése a felek számára bonyolultabb lett, mint a zálogjogi nyilvántartás esetében, viszont azzal szemben, ez még csak nem is közhiteles.

Nem kívánok részletesen belemenni a közhitelesség kérdésébe, mert meddő vitának érzem. Az ingatlan-nyilvántartás értelmében vett közhitelesség – tekintve, hogy ingókról és követelésekről reálfóliumot alkotni lehetetlen – a hitelbiztosítéki nyilvántartás esetében fogalmilag kizárt. Ugyanakkor ezt a problémát a közhitelesnek deklarált zálogjogi nyilvántartással szemben is meg lehetne említeni. Azt ugyanis sem a hitelbiztosítéki, sem a zálogjogi nyilvántartás nem képes tanúsítani, hogy az elzálogosítani szándékozott dolog a zálogkötelezett tulajdonában áll. Azt viszont mindkét nyilvántartás képes szerintem tanúsítani, hogy létrejött egy zálogszerződés, vagy érvényesen vagy sem (ne legyenek illúzióink; azt, hogy a zálogszerződés érvénytelen, még a zálogjogi nyilvántartás esetén kötelező közjegyzői okiratba foglalás sem képes kizárni), és azt, hogy egy adott napon megtörtént a bejegyzés. Ezen vita kapcsán némileg cinikusan az is megjegyezhető, hogy az a nyilvántartás közhiteles, amit jogszabály annak nyilvánít.

A gyakorlatban ugyanakkor az is problémát jelent, hogy a hitelbiztosítéki nyilvántartásba körülményes egyes esetekben bejegyzést tenni. A legtöbb problémát az a szabály okozza, hogy csak természetes személyek lehetnek regisztrálva, mint adminisztrátorok. Azaz, ha például egy bank szeretné zálogjogosultként bejegyeztetni magát, akkor előbb egy munkavállalóját kell regisztrálnia a rendszerbe, és ez a munkavállaló képviseli aztán a bankot a hitelbiztosítéki nyilvántartásban. A regisztrációhoz a munkavállalónak el kell fáradnia egy közjegyzőhöz, és azonosítania magát. Ezt követően a bank külön meghatalmazása alapján lehet őt regisztrálni. Ha a munkavállaló munkaviszonya megszűnik, akkor a következő munkavállalóval megint ugyanezt a procedúrát kell végigcsinálni. Ezért a magyar bankok eleve egy tucat munkavállalót hatalmaznak meg, így kisebb rendszerességgel kell frissíteniük a regisztrált meghatalmazottak listáját. Egy külföldi bank azonban nem tudja ezt megoldani a nyelvi és technikai kapacitás hiánya miatt (hiszen a hitelbiztosítéki nyilvántartás weboldala csak magyarul érhető el). Nem világos, hogy miért nem lehet jogi személyeket regisztrálni a hitelbiztosítéki nyilvántartásban. Miért kell azonosítani a természetes személyt, aki az adott cég e-mail címe mögött áll?

A jellemző megoldás a külföldi fél esetében jelenleg az, hogy a tranzakciós ügyvédet látják el a megfelelő meghatalmazással. Csakhogy a tranzakciós ügyvédet kizárólag magánszemélyként lehet meghatalmazni. Erősen kétséges ezért, hogy az ügyvéd ilyen eljárására kiterjed-e a felelősségbiztosítása. De a külföldi bank számára még fontosabb problémát jelenthet az, hogy a magánszemélyként eljáró ügyvéd nem csak azt az egy zálogjogot jogosult kezelni, amelynek létrejötténél tranzakciós ügyvédként az ügyfele (a külföldi bank) érdekében eljárt, hanem a külföldi bank összes bejegyzett zálogjogát. Ez felveti azt a kérdést, hogy megfelel-e ez a struktúra a magyar vagy – mivel külföldi bankról van most szó a példánkban – a külföldi banktitok szabályoknak? Extrém esetben ugyanis a hitelbiztosítéki nyilvántartás szűklátókörű technikai szabálya, a titoktartási szabályokkal együtthatva megakadályozhatják a külföldi bankot abban, hogy a hitelbiztosítéki nyilvántartásba bejegyzendő zálogjogokat létrehozza.

Szükséges lenne, hogy jogi személyek is hozzáférhessenek a hitelbiztosítéki nyilvántartáshoz. A kétféle megoldás közül először is választani kellene egyértelműen: vagy angolszász típusú „notice”-rendszert vagy közhiteles nyilvántartást akarunk-e létrehozni. Ha az előbbi, akkor hitelbiztosítéki nyilvántartással kapcsolatos felesleges bürokráciát le kell építeni, és a jogi személyek számára is elérhetővé kell tenni a regisztrációt.

V. Mely szempontokat kellene figyelembe venni a módosítás során?

Véleményem szerint az időtálló, jó és effektív biztosítéki rendszer ismérve az, hogy a biztosítéki formák változatosak, a biztosítéki rendszer rugalmas, a biztosítékok körébe vonható dolgok sem számuk, sem típusuk szerint nem limitált, és jövőbeli dolgok és jogok is lehetnek biztosíték tárgyai. Mindez annak érdekében, hogy a gazdaság szereplőinek változatos, előre nem látható igényeit ki tudják elégíteni. Ezenfelül továbbá a biztosíték alapítása és kikényszerítése gyors, olcsó és hatékony. Minél több a biztosítéki forma, minél hatékonyabbak a biztosítékok mind alapításukban, mind végrehajtásukban, minél rugalmasabb a biztosítéki rendszer, annál könnyebbé és olcsóbbá válik a hitelhez jutás.

A hitelnyújtás kockázatokat rejt magában a hitelező oldalán. Előfordulhat, hogy az adós, akár tudatosan, akár önhibáján kívül, nem fizeti vissza a hitelt. Ezért a hitelezők biztosítékot akarnak arra, hogy az általuk nyújtott hitelek visszafizetésre kerülnek. Egy effektív biztosíték növelheti akár a nyújtott hitel összegét, akár kitolhatja a hitel lejárati idejét, akár csökkentheti a kamatot. Paradox módon egy effektív, könnyen alapítható és végrehajtható biztosíték az adós számára jelent kevésbé terhes kötelezettséget, mivel a kedvezőbb feltételekkel felvett hitelt inkább képes törleszteni. Ennek a paradoxonnak a fel- és elismerése alapvető fontosságú lenne, a Ptk. zálogjogi szabályozásának módosítása kapcsán.

Az adós érdekét tehát nem azzal kell védeni, hogy a biztosíték kikényszerítése során az adós jogait körbebástyázzuk különböző jogi garanciákkal, hiszen az adós érdeke nem ez. Az adós érdeke az (és nem mellesleg a hitelezőé is), hogy az alapul fekvő kötelezettségét a lehető legkevésbé tegyük terhessé, hogy azt a lehető legkönnyebben legyen képes teljesíteni. Az adós érdekét tehát azzal védjük a leginkább, hogy a hitelező kezébe gyorsan, egyszerűen, olcsón, tehát hatékonyan használható biztosítékokat adunk. Az effektív biztosítéki rendszer legfőbb ismérve pedig az, hogy a biztosítékként felhasználható dolgok köre olyan tág, amennyire az csak elméletileg lehetséges, valamint hogy a biztosítéki jogok típusai a lehető legkevésbé korlátozottak.

Az írás a Magyar Jog 2016. évi 4. lapszámában (193-202. o.) jelent meg.

A küszöbönálló Ptk. módosítással kapcsolatban lásd még:

• Változnak a jelzálogszabályok (HVG 2016/10. lapszáma)
• Csizmazia Norbert: Észrevételek a Jogforgás (Változnak a jelzálogszabályok) című cikkhez
• A Magyar Jogász Egylet nyilvános vitaülést tartott a Polgári Törvénykönyv esetleges módosításáról

A cikk letölthető PDF formátumban is!

1. Bevezetés

A napi gyakorlatban számtalanszor kötnek a felek üzletrész-adásvételi szerződést, jogviszonyukra pedig a Polgári Törvénykönyvről szóló 2013. évi V. törvény (a továbbiakban: Ptk.) adásvételre vonatkozó szabályait rendelik alkalmazni, az ügylet jogcíme adásvétel. A jogcím választása nem véletlen, mivel a jogtörténeti hagyományok valóban az adásvételi szerződés alkalmazására kényszerítették a joggyakorlatot.

Jelen tanulmányban azonban bemutatjuk, hogy a Ptk. fogalomrendszerébe nem illeszthető be az üzletrész-adásvételi szerződés a jogcím érvénytelensége miatt, valamint kísérletet teszünk a helyes jogcím megtalálására és megvizsgáljuk annak hatását a további joggyakorlatra.

2. A korábbi szabályozás sajátosságai

A mélyebb jogtörténeti kitekintést most mellőzve, a gazdasági társaságokról szóló 2006. évi IV. törvény (a továbbiakban: Gt.) Polgári Törvénykönyvről szóló 1959. évi IV. törvénnyel (a továbbiakban: régi Ptk.) kapcsolatos releváns rendelkezéseit indokolt megvizsgálni.

A Gt. IX. fejezetének 2. címe többször rendelkezik az üzletrész átruházása kapcsán az üzletrész-adásvételi szerződésről. A régi Ptk. 365. § (1) bekezdése rendelkezett az adásvételi szerződés szabályairól, amely alapján az eladó a dolog tulajdonát volt köteles átruházni a vevőre és a dolgot a vevő birtokába bocsátani, a vevő pedig köteles volt a vételárat megfizetni és a dolgot átvenni. A régi Ptk. 94. §-a szabályozta a dolog fogalmát, miszerint minden birtokba vehető dolog tulajdonjog tárgya lehetett.

A Gt. 121. § (1) bekezdésének fogalomhasználatában a társaság bejegyzését követően a tagok jogait és a társaság vagyonából őket megillető hányadot az üzletrész testesíti meg.

Kijelenthető tehát, hogy az üzletrész a régi Ptk. értelmezésében nem tekinthető dolognak, így a Gt. üzletrész-adásvételi szerződésre vonatkozó rendelkezéseit a bírósági gyakorlatnak kellet feloldania. A Szegedi Ítélőtábla Gf. 30.296/2013/5. sz. határozata rögzíti, hogy „Az üzletrész »nem dolog«, hanem olyan tagsági jogokat megtestesítő vagyoni értékű (immateriális) jogosultság összessége, amely a jog hasznosítása és a rendelkezés (átruházás) során »dolog« módjára viselkedik. […] A Kft. üzletrész átruházása, értékesítése esetén analóg módon a Ptk.-nak a dolog tulajdonjogának átruházásánál alkalmazott szabályai megfelelően irányadók.” (Hasonló tartalmú határozatok: BH 1994.202., ÍH 2009.75., BH 1994.2012., de vö.: BH 1998.238., amely szerint az üzletrész nem dolog, így ara a dolog hibás teljesítésének szabályait sem lehet alkalmazni.)

Bár a dologfogalommal kapcsolatos logikai hézagot a bírósági gyakorlat megpróbálta kitölteni, számos kérdés megválaszolatlan maradt. Így például az, hogy mikor száll át az üzletrész feletti „tulajdonjog”, vagy hogy a felek közötti – alapvetően kötelmi jogi – üzletrész-adásvételi szerződés milyen kapcsolatban áll a társasági joggal, így különösen az átruházás Gt.-ben rögzített, társaságnak való bejelentési kötelezettséggel. (Lásd Wellmann György: A társasági, illetve a polgári jogban mi lehet tulajdon, és ebből következően apportálás, illetve átruházás tárgya. Gazdaság és Jog, 2003/10. 11–14. o.).

3. A dolog, a jog és a követelés átruházásának szabályai a Ptk.-ban

Álláspontunk szerint a Ptk. hatálybalépésére tekintettel a fenti joggyakorlat a továbbiakban nem tartható fenn.

A Ptk. szóhasználata mellőzi az üzletrész adásvételére vonatkozó utalásokat, sőt még az üzletrész-adásvétellel kapcsolatos elővásárlási jog is kikerült a normaszövegből, még akkor is, ha egyébként az „üzletrész másokat megelőző megszerzésére irányuló jog” jogintézménye úgy tűnik, lényegében nem különbözik az elővásárlási jog szabályaitól, sőt arra az elővásárlási jogra vonatkozó rendelkezéseket kell megfelelően alkalmazni [Ptk. 3:166. § (2) bek.].

Lényegét tekintve azonban nem változott sem a dolog, sem pedig az adásvételi szerződés fogalma, mivel tulajdonjog tárgya továbbra is kizárólag birtokba vehető testi tárgy lehet, az adásvételi szerződés pedig dolog tulajdonjogának átruházására irányul [5:14. § (1) és 6:215. § (1) bek.].

Ugyanakkor teljesen új jogi helyzetet teremt a Ptk. 6:215. § (3) bekezdése szerinti rendelkezés, miszerint a dolog adásvételére vonatkozó szabályokat kell megfelelően alkalmazni arra a szerződésre is, amelyből jog vagy követelés visszterhes átruházására vonatkozó kötelezettség fakad. Amennyiben a jog vagy követelés átruházására ingyenesen kerül sor, úgy az ajándékozás szabályait kell megfelelően alkalmazni [6:235. § (3) bek.].

Felvetődik tehát a kérdés, hogy a Ptk. Harmadik Könyve szerinti „az üzletrész pénzszolgáltatás ellenében történő átruházása” kifejezés vajon milyen jogi alapon, milyen jogcímet jelent?

Amennyiben az üzletrészt dolognak tekinthetjük, úgy a kérdés rendkívül egyszerűen megválaszolható, mivel az adásvételi szerződés tárgyai főszabály szerint dolgok. Csakhogy álláspontunk szerint a Ptk. dologfogalmába nem fér bele az üzletrész, mivel az nem birtokba vehető testi tárgy, hanem jogok és kötelezettségek összessége.

Gál Judit hasonló témában írt értekezésében részletesen elemzi az üzletrész átruházásának lehetséges jogcímeit és kijelenti, hogy „[M]iután az elővásárlási jog az adásvétel különös nemei közé tartozik ma is és az új Ptk. szerint is, leszögezhető, hogy – noha az üzletrész nem lehet tulajdonjog tárgya, adásvételi (ajándékozási, csere) szerződés nem köthető rá és elővásárlási jog sem érvényesül pénzszolgáltatás fejében történő átruházásánál –, de quasi-adásvétel, quasi-ajándékozás és quasi-csereszerződés, valamint quasi-elővásárlási jog tárgya lehet, és így – véleményem szerint – tulajdonjog tárgyává is válhat, miután a joghoz és követeléshez hasonlóan az átruházás az adott vagyoni elem (vagyontárgyat sajnos nem mondhatok) feletti teljes rendelkezési jog átszármaztatását kell jelentse.” (Gál Judit: Üzletrész-átruházás az új Ptk. szerint. Céghírnök, 2013/9., 8. o.)

A szerző álláspontját főként a Ptk. 6:215. § (3) bekezdésére [és értelemszerűen a Ptk. 6:235. § (3) bekezdésére] alapozza, mivel a Ptk. az adásvétel (és az ajándékozás) szabályait rendeli alkalmazni a jogok és követelések átruházása esetén is. Véleményét indokolja továbbá a Ptk. 3:165. §-a, amely az üzletrészen fennálló közös tulajdonról rendelkezik, így logikus, hogy az üzletrész a tulajdonjog tárgya, továbbá az üzletrészárverés so­rán is egyetlen alkalommal az üzletrészre vonatkozó elővásárlási jog gyakorolhatóságáról rendelkezik [3:179. § (2) bek.].

Gál Judit véleményével kapcsolatban az alábbiakat rögzítjük:

a) Az üzletrész semmilyen körülmények között sem lehet tulajdonjog tárgya. Ez még abban az esetben is így van, ha valamely oknál fogva az üzletrész átruházására az adásvétel (ajándékozás) szabályait kellene alkalmazni, mert ez akkor sem jelentene többet, mint hogy egy dolognak nem minősülő társasági részesedést ezen szabályok szerint lehet átruházni. De ez még nem validálja az üzletrész dologi minőségét. (Ilyenre egyébként gyakori példát jelenthetnek az egyes szellemi alkotásokhoz kapcsolódó jogok, amik szintén nem minősülnek dolognak, de – több jogszabályi utalással – végső soron az adásvétel vagy az ajándékozás intézményét kell rájuk is alkalmazni.)
Véleményünk szerint, amennyiben a jogalkotónak valóban feltett szándéka lett volna, hogy az üzletrészt dologként kezelje, úgy vagy ennek megfelelően határozza meg a dolog fogalmát (ami a magyar jogtörténetben eddig példátlan változás lett volna), vagy a dolog fogalmát kiterjeszti az üzletrészre is, ahogy egyébként azt a részvény (mint értékpapír) esetében meg is teszi.

b) Nem lehet messzemenő implicit következtetéseket levonni a Harmadik Könyv szövegezéséből az Ötödik Könyv dologfogalmán átvezetve, a Hatodik Könyv szerinti adásvétel szabályaira vonatkozóan, csak azért mert a jogalkotó közös tulajdonú üzletrészről és egyetlen alkalommal elővásárlási jogról rendelkezik. Ha pedig ez valóban így van, akkor azzal kapcsolatban merülnek fel komoly értelmezési aggályok, hogy az üzletrész átruházására vonatkozó ezen kívüli, teljes joganyag miért nem ezt az egyszerűbb kodifikációs módszert alkalmazta és tekintette önmagában az üzletrészt dolognak és miért kellett létrehozni az „üzletrész pénzszolgáltatás ellenében történő átruházása” és az „üzletrész másokat megelőző megszerzésére irányuló jog” kifejezéseket, holott alkalmazhatóak lettek volna a jól bejáratott és ismert adásvételi szerződés és elővásárlási jog kifejezések is.
Attól tartunk, hogy a társasági jog korlátolt felelősségű társaságokra vonatkozó szabályai között egyetlen alkalommal előforduló elővásárlási jog kifejezés, inkább a Ptk. szövegezésével kapcsolatos aggályok hosszú sorát gyarapítja, de ezekből az üzletrész dologi minőségét levezetni nem lehet.

c) Nem ennyire egyszerű a helyzet a Ptk. 6:215. § (3) és 6:235. § (3) bekezdései szerinti azon szabályokkal, hogy az adásvétel (ajándékozás) szabályait a jog vagy követelés átruházására is megfelelően alkalmazni kell. E rendelkezéseket Gál Judit is vizsgálta, így érdemes még egyszer górcső alá venni, hogy mit is ért a Ptk. citált rendelkezése jogon és követelésen.
Először is indokolt rögzíteni, hogy a Ptk. nem jogokról és kötelezettségekről mint olyanról rendelkezik, ami a szerződések sajátjai [Ptk. 6:58. §]. Ilyent talán nem is tehet, mert a szerződésátruházás (teljesen más kontextusban, de hamarosan ismét elemzésre kerülő) intézménye alapján ezen fogalomhasználat a szerződések átruházását jelentené, amely a külön intézményi szabályokra tekintettel redundancia lenne.
Sajnos sem a miniszteri indokolás, sem a Ptk. kommentárjai nem adnak iránymutatást a tekintetben, hogy vajon mit kell jognak, és mit kell követelésnek tekinteni.
Indokolt tehát a Ptk. kötelmi jogi könyvét fellapozni és részletesen megvizsgálni, hogy a jogok átruházására (jogátruházás), vagy a követelések átruházására (engedményezés) irányuló jogintézmény szabályain keresztül, az adásvételi szerződés útján átruházható-e az üzletrész.

i) A jogátruházás

A Ptk. 6:202. § (1) és (2) bekezdése alapján (néhány kivételtől eltekintve) a jogosult jogát másra átruházhatja. A jog átruházással való megszerzéséhez az átruházásra irányuló szerződés vagy más jogcím és a jogátruházás szükséges. A jogátruházás az átruházó és az új jogosult szerződése, amellyel az új jogosult az átruházó helyébe lép.

Vajon jogátruházással, és az erre irányuló szerződéssel (esetünkben az adásvételi szerződéssel) átruházható az üzletrész?

A Ptk. nem határozza meg, hogy a jogátruházásnál mi tekinthető jognak, de talán elégedjünk meg mi is a kommentár álláspontjával, miszerint a forgalomképes alanyi jogok ruházhatók át, kivéve, ha ezt a jogszabály megtiltja. Ilyennek tekinthető például a szoftveren, adatbázison a szerzőt megillető vagyoni jogok, vagy a tőzsdei ügyletben kikötött opció vagy elővásárlási jog stb.

Bár álláspontunk szerint fel sem merülhetne, hogy az üzletrész elemeit képező jogosultságok jogátruházás tárgyai lehetnének, de ha még (feltétételezve, de nem megengedve) el is fogadjuk, hogy e jogosultságok jogátruházással átszállhatnak, azaz adásvételi szerződés tárgyát képezhetik, még úgyis az üzletrész per definitionem elemét képező kötelezettségek átruházására a jogátruházás alkalmatlan intézmény.

ii) Az engedményezés

A Ptk. 6:193. § (1) és (2) bekezdése alapján a jogosult a kötelezettel szembeni követelését másra ruházhatja át. A követelés átruházással való megszerzéséhez az átruházásra irányuló szerződés vagy más jogcím és a követelés engedményezése szükséges. Az engedményezés az engedményező és az engedményes szerződése, amellyel az engedményes az engedményező helyébe lép.

Kétségkívül vannak az üzletrészét átruházónak a társasággal szemben fennálló pénzbeli követelései, amiket az engedményezéssel másra átruházhat, így valóban lehet erre irányuló adásvételi szerződést kötni. Ilyennek tekinthetjük tipikusan az osztalék fizetésére irányuló követelést.

Érdekes felvetés azonban, hogy engedményezhetők-e a nem pénzben kifejezhető igények, mint például a taggyűlésen való részvétel vagy a szavazáshoz való jog? Véleményünk szerint e tekintetben változatlanul irányadónak tekinthetjük régi jogunk szerinti alap­vetést, miszerint az engedményezésnek nem maga a jog, hanem az abból származó követelés a tárgya.

De még ha lehetne is engedményezni a társasággal szembeni minden követelést, akkor sem felejthetjük el, hogy az engedményezéssel csak a követelések ruházhatók át, és köthető erre irányuló adásvételi vagy ajándékozási szerződés, de az engedményezés nem viszi át a társasággal szembeni jogosultságokat.

Mármost beláttuk tehát, hogy egyrészt az üzletrész nem tekinthető dolognak, de még csak a jogátruházás, vagy az engedményezés szabályai szerint sem tudjuk alkalmazni sem az adásvétel, sem az ajándékozás szabályait. Akárhogy is bizonyítottuk eddig az ellenkezőjét, a napi gyakorlatban számolatlanul köttetnek az üzletrész átruházására irányuló szerződések, amelyek következtében megvalósuló tagcseréket a cégbíróságok rendre be is jegyzik. Ezen szerződésekben az üzletrészét átruházó fél a társasági jogviszonyából származó valamennyi jogtól és követeléstől szabadulni akar, míg az üzletrészt megszerző fél mindezen jogokat és kötelezettségek egységesen, kivétel nélkül szerzi meg. A felek feltehető szerződési szándéka tehát az, hogy az átruházó szabaduljon a társasági jogviszonyból, míg a szerző fél a kötelem egyéb elemeinek változása nélkül lépjen be e jogviszonyokba.

Felhívjuk a figyelmet, hogy a felek szándéka ebben a szerződésben nem az, hogy az egyes jogosulti, vagy kötelezetti pozícióban következzen be alanyváltozás, így nem értelmezhető (ezért sem) jogügyletükre sem a jog­átruházás, sem az engedményezés, sem pedig a tartozás­átvállalás. Az üzletrész-átruházó ügyleteknél nem a kötelemben következik be változás (pl.: jogosulti alanycsere), hanem magában a társasági jogviszonyban. Alig vitatható módon az üzletrész megszerzőjére száll át nemcsak az osztalékhoz való jog, hanem a taggyűlésen való felszólalás joga, vagy a társasági jogi jogvitában a kereshetőség joga, de egy esetleges pótbefizetési kötelezettség teljesítésének a kötelezettsége, vagy a tőkeemelésnél az elsőbbség joga is ezen ügylet keretei között száll át.

Fentiekre tekintettel nem értünk egyet Gál Judit fent már idézett azon álláspontjával sem, hogy az üzletrész átruházó ügylet „quasi-adásvétel, quasi-ajándékozás és quasi-csereszerződés, valamint quasi-elővásárlási jog” tárgya lehet.

Összességében tehát megállapíthatjuk, hogy az üzletrész pénzszolgáltatás ellenében történő átruházásának érvényesen nem lehet jogcíme az adásvételi szerződés, ingyenes szerzés esetén pedig az ajándékozás.

4. A szerződési pozíció átruházása mint üzletrész-átruházó ügylet

A kérdés most már úgy tehető fel, hogy vajon lehet-e definiálni a társasági jogviszonyt szerződésként? Ha igen, akkor különösebb tennivalónk nincsen, mivel a jogalkotó a szerződésátruházás intézményével minden további kérdést megválaszol, mivel fent beláttuk, hogy a társasági jogviszonyok egyik pozíciójában következik be alanycsere.

Gál Judit hivatkozott tanulmánya elvi éllel zárja ki a szerződésátruházás alkalmazhatóságát, az alábbi főbb megállapítások szerint:

• az üzletrész nem határozható meg kizárólag szerződési pozícióként,
• a szerződésátruházás a társasági jogban a társaság, az átruházó tag és az új tag között köttetne,
• ha mégis szerződésátruházás lenne, akkor erre a miniszteri indokolásnak ki kellett volna térnie.

Kezdjük az utolsó érvvel: nincs tudomásunk olyan jogszabályról, normáról vagy bármilyen konvencióról, hogy akármilyen törvényi koncepcióváltás kizárólag akkor érvényes, hatályos, ha azt a miniszteri indokolás kifejezetten rögzíti.

Azzal kapcsolatban, hogy a szerződésátruházás milyen felek között jön létre, az alábbiakat kell rögzíteni. A szerződésátruházás mindig a szerződésből kilépő, a szerződésben maradó és a szerződésbe belépő fél megállapodása [Ptk. 6:208. § (1) bek.]. A társasági szerződésnek nem alanya maga a társaság, a társaság nem írja alá a saját társasági szerződését, így a társaság a szerződésátruházásban sem lesz szerződő fél. Persze, azt nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy a társasági szerződés rendszerint több tag között jön létre, azonban nem látjuk akadályát, hogy a szerződésátruházó szerződést is több szerződésben maradó fél írja alá. Mutatis mutandis, ha a társaságnak csak egy tagja van, akkor a szerződésben maradó felek száma nulla, így ezen a szerződési pozíción nem szerződik senki, de attól az ügylet még szerződésátruházás.

A szerződésátruházással kapcsolatos első érv komoly jogdogmatikai kérdéseket feszeget, a társasági jog vagy talán a polgári jog gyökeréig nyúlik vissza: mi a szerződési pozíció? A szerződési pozíció, mint kötelmi pozíció nem más, mint jogok és kötelezettségek összessége [régi Ptk. 198. § (1) bek. és az új Ptk. 6:58. §]. A jogok és kötelezettségek halmazának metszéspontjánál teljesebb pedig semmi sem lehet, ezzel definiálható bármely entitás jogi léte. A másik oldalról megközelítve a kérdést: ha nem írható le a tag helyzete kötelmi pozícióként, akkor bármely e dolgozat témájában született okfejtés pusztába kiáltott szó, mert ebben az esetben eleve kódolt, hogy nincs és nem is lehet érvényes jogcímet találni az üzletrész átruházására, mert nincs mit átruházni, hiszen nincsen kötelmi pozíció. A jogi helyzetnek ezt az őskáosz állapotát talán elvethetjük és el is tudjuk fogadni az az állítást, hogy van értékkel rendelkező „jelenség”, amit át lehet ruházni (az üzletrész), a szerződési pozíciók pedig ebből deriválhatók: van, aki átruházza az üzletrészt és van aki megszerzi azt.

Helyesebb azt a kérdést feltenni, hogy vajon kik között vannak kötelmek? Különösebb bizonyítás nélkül fogadjuk el azt is axiómaként, hogy kötelmek vannak a tag és a társaság között (pl.: a tag szavazhat a taggyűlésen, köteles pótbefizetést teljesíteni, jogosul osztalékot felvenni stb.). Ilyen kötelmi rációkat találunk a tagok egymás közötti viszonyaiban is (pl.: elővásárlási jogok, apportért való felelősség, a létesítés érvénytelenségével kapcsolatos tagi [egyben kötelmi] jogok stb.). A szerződésátruházásnál alapelv, hogy a szerződésátruházáshoz valamennyi szerződő félnek és a szerződésbe belépő félnek is hozzá kell járulnia („háromoldalú kötelem”). Ebből viszont ismét úgy tűnik, mintha a társaság is alanya lenne a szerződésátruházásnak. A társaság léte azonban független a tagok változásától. A társaságot valójában nem érinti és nincs rá jogi lehetősége, hogy befolyásolja tagjainak változását, a társaság és bármely mostani vagy későbbi tagjának jogai és kötelezettségei függetlenek a tag személyében bekövetkezett változásoktól.

Fentiekből adódik, hogy a szerződésátruházás kizárólag a szerződési pozícióban hoz létre változást, abban a szerződésben, amiben a tagok a szerződő felek. A tagi pozíció igenis leírható szerződési pozícióként, ami ilyen formában már a szerződésátruházással átruházható. A szerződésátruházás alkalmazása esetén nincs kollízió az üzletrész átruházásához kapcsolt másik törvényi fogalommal, az üzletrész másokat megelőző joggal kapcsolatban sem, mivel:

• ugyan az elővásárlási jog kizárólag az adásvételhez tapad,
• a törvény nem elővásárlási jogot teremt, hanem új intézményt hoz létre az üzletrész másokat megelőző megszerzésének jogával, ami nem az adásvételhez, hanem az üzletrész pénzszolgáltatás ellenében történő átruházásához tapad,
• ami pedig tökéletesen megfelel a szerződési pozíció átruházásának.

A helyzetet persze nem könnyíti a szerződésátruházással kapcsolatos egyéb részletszabályok léte, mint például a beszámítási tilalom, vagy a biztosítékok megszűnése. Kérdéses lehet ugyanis, hogy például egy üzletrészt terhelő zálogjoggal, az üzletrész értékesítése során mi fog történni? Nem lehet nem észrevenni, hogy a téma szempontjából a probléma csak látszólagos: ha nem a társasági szerződést biztosítja a zálogjog, akkor az alanycsere miatt nem is szűnhet meg a zálogjog, mivel az egyébként biztosított szerződés (pl.: egy kölcsönszerződés) viszonylatában nincs változás. Ilyen esetben az üzletrészt megszerző személy terhelten szerzi meg az üzletrészt. Álláspontunk szerint ugyanez a helyzet például az üzletrészt terhelő eladási vagy vételi kötelezettségek esetében is: az üzletrész átruházása esetén az üzletrész megszerzője terhelten szerez üzletrészt.

Természetesen azt sem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy amennyiben a szerződésátruházás a helyes jog­intézmény, úgy valamennyi tagnak alá kell írni a szerződésátruházó szerződést. Ez a mindennapi gyakorlatban nonszensz, és az üzletrész szabad átruházhatóságának elvét is sérti, mivel akármelyik tag, akarata ellenére a társaságban tarthatja a kilépni szándékozó tagot. A gyakorlatnak azonban ilyen jogot lerontó hatása nem lehet, márpedig fent beláttuk, hogy nincs jogi indok arra, hogy miért nem a szerződésátruházás a helyes jogintézménye az üzletrész átruházásának.

Érdemes azonban még egy szempontból megvizsgálni a kérdést. Mindeddig az üzletrész-átruházás kontraktuális oldalát vizsgáltuk, vagyis azt, hogy miként hat ki az üzletrész-átruházó ügylet az üzletrészt átruházó, az üzletrészt megszerző tagra és esetleg ennek milyen kihatásai lehetnek a többi tagra. Ennek társasági jogi vetülete, hogy vajon az üzletrész-átruházásnak milyen hatása lehet a társaságra? Alapelvi éllel rögzíthetjük, hogy semmilyen, mivel régi paradigma, hogy a jogi személy léte független a tagságában bekövetkezett változásoktól. Ez olyannyira így van, hogy a Ptk. 3:168. § (1) bekezdése kifejezetten rögzíti is, hogy az üzletrész átruházása a társasági szerződés módosítását nem igényli. Ez csak azért lehet így, mivel nincsen olyan jogviszony, ami az átruházás következtében a társasági jogviszonyokban változna. Ezt a Ptk. 3:169. § (1) bekezdése is megerősíti: az üzletrész átruházása esetén az átruházónak a tagsági jogviszonyból eredő jogai és kötelezettségei az üzletrész megszerzőjére szállnak át. Itt most csak az összehasonlítás kedvéért emlékeztetünk a szerződésátruházást szabályozó Ptk. 6:208. § (2) bekezdésére, miszerint a szerződésbe belépő felet megilletik mindazon jogok, és terhelik mind­azon kötelezettségek, amelyek a szerződésből kilépő felet a szerződésben maradó féllel szemben a szerződés alapján megillették és terhelték. Úgy tűnik, hogy a szerződésátruházás lényegét jelentő 6:208. § (2) bekezdése szerinti meghatározás minden lényeges elemében megegyezik az üzletrész-átruházás legfőbb szabályát definiáló Ptk. 3:169. § (1) bekezdéssel.

Összességében tehát megállapíthatjuk, hogy nincs különösebb indoka azt kizárni, hogy az üzletrész-átruházó ügyletek valójában szerződésátruházó szerződések. Ezt sem kontraktuálisan a tagok között inter pares, sem pedig társasági jogilag, a társasággal szemben nem tudjuk kizárni. Állítjuk tehát, hogy az üzletrész-átruházás olyan speciális átruházó ügylet, amelyre mögöttesen a szerződésátruházás szabályait kell alkalmazni.

5. Az üzletrész-átruházás mint sui generis jogintézmény

Érdemes végezetül arra az esetre is gondolni, hogy amennyiben a jogalkotó az üzletrész-átruházással olyan sui generis jogintézményt kívánt létrehozni, amely mint modus, egyben önmaga jogcíme is, úgy ez a jogi helyzet miként kezelhető? Vagyis nincsen mögöttesen sem adásvételi szerződés, sem szerződésátruházás, sem semmilyen más modus, de még csak jogcím sem, mert az üzletrész átruházása egy olyan teljes és egyedül álló jogintézmény a Ptk. Harmadik Könyvében, amely egymaga képes az üzletrész feletti teljes rendelkezési jogot átvinni.

Elvi akadályát nem látjuk ennek a gondolatnak. Mégis, egy ilyen átruházó ügyletben, ha a felek egyéb rendelkezéseket nem kötnek ki (pl.: egy, a Ptk. megfelelő jogszabályhelyére, mint alkalmazandó jogra vonatkozó utalást), akkor kérdéses lehet, hogy kell-e alkalmazni a Ptk. kötelmi jogi szabályait? Mert, ugyebár a sui generis jogintézmény önmagában teljes, más szabályokat nem kell figyelembe venni. Ha viszont mégis alkalmazandóak erre az esetre is a kötelmi jogi rendelkezések, akkor ismét joggal kell feltennünk a kiinduló gondolatunk szerinti „mi a helyes jogcím?” kérdést.

Amennyiben a felek jogügyletükre a Ptk.-t rendelik alkalmazni, akkor vajon annak melyik részét és hogyan kell figyelembe venni? Csak példaként: alkalmazhatóak-e további kikötés nélkül a jog és kellékszavatossági szabályok, a részletvétel, a teljesítés idejére, helyére vonatkozó rendelkezések stb.?

Az üzletrész-átruházás sui generis jogintézményként történő minősítését nem tudjuk kizárni, igaz kifejezetten indokolni sem. Az azonban biztos, hogy egy ilyen gondolat több – főként rendszertani – kérdést vet fel, mint amennyit megválaszol.

6. Összegzés

A jog elvileg tökéletesen zárt rendszer. Nincs és nem is lehet olyan élethelyzet, amely – legalább alapelvi szinten – nem került szabályozásra. Elvileg.

Az üzletrész átruházására irányuló szerződések mindennapos jogügyletek, amelyek attól függetlenül, hogy a felek az „üzletrész-adásvételi szerződés” címet adják szerződésüknek, teljesedésbe mennek. A szerződés címétől függetlenül a szerződő felek rendszerint a Ptk.-ra, azon belül pedig az adásvételi szerződésre hivatkoznak és az adásvételi szerződés szabályait rendelik alkalmazni szerződésükre.

Dolgozatunkban egyértelműen igazolást nyert, hogy az üzletrész nem dolog, így – mivel az adásvételi szerződés tárgya mindig dolog – az adásvételi szerződés szabályai sem alkalmazhatók rá. Megállapítottuk azt is, hogy a továbbiakban nem tartható fenn az a bírósági gyakorlat, amely „quasi” adásvételi szerződésként kezeli az üzletrész átruházására vonatkozó szerződéseket, mert az contra legem értelmezés lenne.

Érvénytelenek lennének tehát az üzletrész-adásvételi szerződések? Nos, annak biztosan nincs akadálya, hogy a szerződő felek a saját kontraktusukra az adásvétel szabályait rendeljék alkalmazni, még akkor is, ha egyébként az üzletrész nem dolog. Ez belefér a felek szerződési szabadságába, és önmagában nem teszi érvénytelenné a szerződést mint érvénytelen jogcím alatt kötött szerződést. Egyszerűen a felek az adásvételi szerződés szabályait és nem annak jogcímét tekintik alkalmazandónak. Ezzel a törvényi hivatkozással meghatározzák pl.: a jogszavatosságra, a részletvételre vagy éppen a tulajdonjog átszállásának helyére és idejére vonatkozó szabályokat, ahelyett, hogy ezeket mind beleírnák a szerződésükbe. Ugyanakkor egy ilyen kikötés még nem legitimálja a jogcímet, csak a szerződésekre általában vonatkozó diszpozitivitás elve alapján egy konkrét jogszabály egyes konkrét szabályait alkalmazzák.

Amennyiben fenti eszmefuttatásunk igaz, úgy a felek jogviszonyát egyetlen jogintézmény képes tökéletesen leírni, ez pedig a szerződésátruházás. A felek viszont a legritkább esetben kötnek háromoldalú szerződést, így megállapodásuk, mint jogszabályba ütköző, semmis lesz. Természetesen az egyszemélyes társaságok esetén, valamint akkor, ha valamennyi tag egy szerződésben ruházza át az üzletrészét, esetleg a felek megállapodása egyéb oknál fogva megfelel a szerződés-átruházás szabályainak, úgy érvényes ügylet jön létre.

Érthető álláspont, hogy a jogalkotó nem kívánta a régóta fennálló dologfogalmat annyira felpuhítani, hogy abba az üzletrész fogalma is beleférjen. Az is elfogadható, hogy ettől a gondolattól vezérelve az üzletrészre sem rendelte alkalmazni az adásvétel szabályait. Viszont úgy tűnik, hogy ez a dogmatikai tisztaság gyakorlati kérdéseket vetett fel, amit aligha tud feloldani a joggyakorlat. A legegyszerűbb megoldás talán mégiscsak az lenne, ha dolog fogalmának 5:14. § (2) bekezdése szerinti kiterjesztését az üzletrészre is megfelelően alkalmazni kellene.

Az írás a Gazdaság és Jog 2016. évi 5. lapszámában (11-15. o.) jelent meg.

A cikk letölthető PDF formátumban is!

| SZÜLŐTARTÁS | GENERÁCIÓS ÖSSZECSAPÁSOK | NYUGDÍJRIADALMAK |

A társadalom rohamos elöregedése, a nyugdíjrendszer ingatagsága, a gyermekvállalási kedv csökkenése, a család fogalmának változása áll a szülőtartás tervezett szabályairól kitört heves viták mögött. A probléma nem jogi: valójában hosszú távú társadalmi kérdésekre nincs felelet.

Az ember nem azért nem öl, mert tiltja a Btk., és nem azért tartja el a szüleit, mert előírja a Ptk. – mintha ezt elfelejtette volna az ellenzék, amikor a kormány szülőtartási törvénymódosítási javaslatát támadja. Az ugyanis a már élő szabályokat ismétli meg azzal, hogy „tartási kötelezettsége áll fenn elsősorban a szülőnek a gyermekével és a gyermeknek a szülőjével szemben. A nagykorú gyermekek kötelesek rászoruló szüleikről gondoskodni.” Az újdonság csupán annyi, hogy a polgári törvénykönyvbe bekerülne: „aki a tartásra rászorult szülő szükségleteinek ellátásáról a tartásra köteles gyermek helyett gondoskodik, az indokoltan nyújtott ellátás ellenértékének megtérítését az ellátás nyújtásától számított egyéves jogvesztő határidőn belül követelheti a tartásra kötelezhető gyermektől”.

Fotó: Stiller Ákos

Ebből a mondatból vizionált az ellenzék olyan jövőt, ahol már nincs nyugdíj. A DK szerint a javaslattal a kormány elismerte, hogy a nyugdíjrendszer bukás előtt áll, és amikor majd ez bekövetkezik, akkor „mindenki tartsa el idős családtagjait”. Az MSZP visszafogottabb volt, szerinte a magyar állam egyre kevesebb szociális területen kíván „felelősséget vállalni” a polgáraiért. A Jobbik képviselője, Staudt Gábor szerint a szülőtartás intézménye egyenesen „politikai atombomba”. Egyik ellenzéki párt sem tudott azonban a parlamenti vitában ütős ellenérveket felhozni, csak általában bírálták a tervezetet, például hogy ma sok a jövedelmeket terhelő adó és járulék, kevés a nyugdíj, az Orbán-kormány lenyúlta a magánnyugdíjkasszák pénzét. A „járuléktakarékos” minimálbéres, számlás foglalkoztatás vagy az ilyen-olyan korengedmény azonban már bő negyedszázada a magyar nyugdíjrendszer egyik problémája.

Jobban hangzana a baloldali érvelés, ha a Medgyessy–Gyurcsány–Bajnai-kormányok idején kevesebb lett volna a teher a munkajövedelmeken, és lényegesen nagyobb lett volna az öreggondozás vagy akár a gyermekvállalás támogatása. Valójában a rendszerváltás előtt is, után is elsősorban családi ügy az idős felmenők ellátása. Ez ősi parancs, így a szülőtartás inkább morális, nem pedig jogi kérdés, ami paragrafusügy benne, az viszont nem nagy újdonság. A magyar állam sosem fordított erre elég pénzt – hacsak a zsúfolt állami öregotthonokat vagy a kórházi elfekvőket nem tekintjük valamiféle megoldásnak.

A girbegurba jogi nyelven megfogalmazott kormányterv valójában azt erősíti meg, hogy az állami, egyházi vagy akár magánkézben lévő öregotthonok behajthatják az indokolt költségeket a tartásra már ma is törvényben kötelezett gyermektől (vagy, ha az nem él, akár az unokától). Más kérdés, hogy mi áll a kormányszándék száraz mondatai és az ellenzék heves bírálatai mögött. Könnyen lehet, hogy a kabinet az öregotthonok díjainak emelését készíti elő, és csak a pénzbehajtás megkönnyítésének szándéka vezeti (néhány önkormányzat korábban próbálkozott már hasonló perrel, de elbukták azokat). Az ellenzék eddigi megnyilvánulásai alapján elsősorban politikai hasznot keres – pontosan tudja, hogy a nyugdíjasok fontos szavazóréteget jelentenek, és hogy a szülőtartási viták generációk közötti konfliktusokhoz vezetnek majd, például ha valakinek be kell perelnie a gyermekét, vagy ha valakinek választania kell az apja ellátása és a saját gyermeke iskoláztatása között.
Ez persze egyelőre csak jóslat. A szülőtartási perek ritkák, gyakoribbak a fordított irányú rokoni viszályok, vagyis amikor valaki az örökségből tagadja ki a hozzátartozóját, és az támadja meg a végrendeletet. A bírói gyakorlat nem „vadult” el a szülőtartást forszírozó 2012-es alaptörvény hatálybalépése óta. Tavaly például egy törvényház kimondta, hogy nem jár a tartás, hiába szorul rá a szülő, ha a gyermeke időközben örökbe fogadott egy kiskorút, és csak gyest kap, ezért szülője eltartásának „saját megélhetésének sérelme nélkül már nem tud eleget tenni”. A Kúria pedig kiemelte egy másik döntésben, hogy a szülő az alaptörvény alapján is csak akkor jogosult tartásra, ha rászorul (ha erről a családtagok nem tudnak megegyezni, a bíróság dönt).

Koncert egy öregotthonban. Rosszul hangzó érvek
Fotó: Stiller Ákos

A családi szakításokhoz vezető összecsapások veszélyét az állam úgy enyhíthetné, ha serkentené az öngondoskodást, több közpénzt szánna az öreggondozásra, főleg azok esetében, akik önhibájukon kívül jutottak ilyen helyzetbe, mondjuk mert meghalt a gyermekük. Vagy mert nem is születhetett meg – Európában a nők 4–5 százalékának biológiai okból nem lehet gyereke –, és távolabbi rokonaik se tudják őket eltartani. Ennek az állami irányváltásnak azonban semmi jele.
A joginak látszó vita mögött olyan hosszú távú társadalomromboló problémák állnak, mint a lakosság elöregedése, a szolidaritás hiánya, a gyermekvállalási kedv csökkenése, a fiatalok kivándorlása. Az aktív korú családosokra egyre nagyobb terhet ró a gyerekek iskoláztatása, miközben tartalékolniuk kell később esetleg rászoruló szüleik színvonalas ellátására, a rájuk vonatkozó nyugdíjkorhatár pedig előbb-utóbb nő majd (mint a hasonló gondokkal küzdő nyugat-európai jóléti államokban). A generációk és az életformák ütközése mégsem a családokon belül lesz a legkeményebb, bár a hagyományos modell térvesztése növelni fogja a konfliktusok – köztük a szülőtartási viták – számát. Olyan kérdésekre kell majd választ adni, hogy egy élettárs kötelezhető-e a párja szüleinek eltartására.

Az idős szülők gondozása rövid távon elsősorban családi ügy marad. Ami persze azzal is járhat, hogy a fiatalabb rokon kénytelen feladni az állását, ha nem tud megfelelő helyet szerezni vagy fizetni a szülőnek. A magyar társadalom mai állapotában legfeljebb törekedhet arra, hogy ez megváltozzék, a közösség – az állam vagy a társadalombiztosítás révén – vállaljon többet. Erre azonban egyelőre semmi remény sincs. A mostani változtatás sem ebbe az irányba mutat. Ráadásul jelenleg, nem függetlenül az állami szabályozástól, az emberek többsége a rövid távú hasznot választja – sokszor kénytelen ezt választani – a hosszú távú megoldás helyett.

Juhász Gábor

A cikk a HVG 2016/23. lapszámában (6-8. oldal) jelent meg.

Kövesné Kósa Zsuzsanna kúriai bírónő a Családi Jog folyóirat nagy sikerrel lezajlott 2016. május 26-i éves konferenciáján beszélt a jövedelmi helyzet tartási perekben történő bizonyításának nehézségeiről, kitérve a tartásdíj összegét meghatározó egyik alapvető tényezőre, a gyermek szükségleteire is.

A cikk letölthető PDF formátumban is!

I. A Ptk. felülvizsgálatának indokoltságáról – általában

2014. március 15-én lépett hatályba az új magyar Polgári Törvénykönyv, a 2013. évi V. törvény. Hatálybalépése óta mintegy két év telt el. Ennek alapján számosan vannak olyanok, akik az Igazságügyi Minisztérium Ptk. intézményes felülvizsgálatára vonatkozó tervét^[1] megalapozatlannak, idő előttinek tartják. Különös erővel nyilvánult meg ez a Ptk.-t előkészítő Kodifikációs Szakértő Bizottság vezetőjének, Vékás Lajos professzornak jogi szaklapokban közzétett „nyílt levelében”^[2].

Véleményem szerint egyet lehet érteni azzal az állásponttal, hogy ilyen rövid idő után a jelentősebb gyakorlati tapasztalatok hiányában koncepcionális változtatásokat végrehajtani a Ptk.-n nem indokolt. Különösen nem indokolt a Ptk. előkészítése során felmerült vitákat újra feleleveníteni és most mintegy revánsot venni a Szakértő Bizottságban, illetve a Kodifikációs Főbizottságban elszenvedett „vereségért”. Az is helyes nézet, mely szerint a Ptk. gyakorlati alkalmazása során felmerült problémákat elsődlegesen jogszabály-értelmezéssel, a bírói gyakorlatban kell megoldani.^[3] E tekintetben viszont türelmet kell tanúsítani – néhány évre még szükség van a Ptk. új intézményeivel kapcsolatos joggyakorlat kiforrásához, illetve ahhoz, hogy a Kúria jogegységi döntésekkel integrálja az egymástól eltérő bírói ítéleteket.

Ugyanakkor azonban szerintem helytelen általában és teljes mértékben elzárkózni a Ptk. felülvizsgálatától. Mindenekelőtt vannak olyan rendelkezések, amelyekkel kapcsolatban jellegüknél fogva nem is lehetséges bírói gyakorlat kialakulása. Vannak olyan szabályok továbbá – ilyenek a Ptk. hatálybalépése után rögtön tömegesen jelentkező cégügyek –, amelyeknél van ugyan bírói gyakorlat, de ezek nem kerülnek fel a Kúriához, így a legfelsőbb bírósági fórumnak nincs módja a jogegységesítésre.^[4] Ezeknél a szabályoknál, de csak akkor, amennyiben már most megállapítható, hogy lényeges társadalmi-gazdasági hátrányokat okoznak, illetve jelentős mértékű jogbizonytalansággal járnak, célszerű, hogy már 2016–2017-ben a Ptk. felülvizsgálatára kerüljön sor. (Jelen tanulmány kizárólag a Ptk. jogi személy könyvével foglalkozik.)

Az intézményes felülvizsgálat ugyanis jobb, mint a burkolt ad hoc Ptk.-módosítások, amelyekre az elmúlt két évben sajnálatos módon már számos esetben sor kerül. Nevezetesen:

• mindenekelőtt maga a Ptké. is módosította a Ptk.-t, és azóta is a Ptké.-n keresztül gyakran „módosítgatnak”. Erre jó példa a legutóbbi időből a 2015. évi CCXVIII. törvény, amely a Ptké.-be beépített 10/A. §-sal elvonta a szavazati joggal nem rendelkező társasági tagoktól (pl. dolgozói részvényesektől), illetve az egyesületek tiszteletbeli és pártoló tagjaitól azt az évtizedek óta zavartalanul működő jogukat, hogy a jogi személy szerveinek határozatait bíróságnál megtámadják;
• mivel a Ptk. elméleti alapon készült és félig-meddig tudatosan elzárkózott a mindennapos gyakorlati problémák megoldásától, számos törvény egészítette ki már eddig is a Ptk. rendelkezéseit, sok esetben úgy, hogy a Ptk.-val ellentétes szabályokat tartalmaznak (pl. a jogi személyek átalakulásáról, egyesüléséről és szétválásáról szóló 2013. évi CLXXVII. törvény, a szomszédjogi törvény – 2013. évi CLXXIV. törvény);
• a Ptk.-ból annak kizárólag magánjogi jellegéből kifolyólag, azaz a jogági komplexitást mellőző felfogásából származó „lukak” kitöltése más törvényekkel történt (pl. köztestületek-közalapítványok, valamint költségvetési szervek az államháztartási törvényben, az egyesületi szövetségek, az egyesületi pártoló és tiszteletbeli tagok, valamint az ún. civil társaságok szabályozása a 2011. évi CLXXV. törvényben a civiltörvény módosításával, a nonprofit társaság vagy a tagkizárás szabályai a cégeljárásról szóló 2006. évi V. törvény módosításában). Ezek a kiegészítések sok esetben a Ptk.-val ellentétes szabályokat is tartalmaznak – lásd pl. a jogi személy létesítő okiratának érvénytelenségére vonatkozó szabályozást a Ptk. 3:15. §-ában, illetve a Ctv. 69. §-ában a nyilvántartásba való jogerős bejegyzés utáni törlési perek vonatkozásában;
• végül kifejezett Ptk.-módosításokkal is bőven találkozhatunk, mégpedig – ami kodifikációs szempontból még jobban kifogásolható – már a Ptk. 2014. évi hatálybalépése előtt is. Először erre a takarékszövetkezeti integráció kapcsán került sor a visszaválható kötvény vonatkozásában 2013 szeptemberében, majd ami egészen kirívó, a 2013. évi CCLII. törvény több mint ötven helyen módosította a Ptk.-t, ennek mintegy harmada az e tanulmány tárgyát képező jogi személy könyv.^[5]

Egy nyílt intézményes felülvizsgálat, ráadásul egy olyan esetleges hallgatólagos kormányzati kötelezettségvállalással, mely szerint ezt követően már több évig ellenállnak annak a kísértésnek, hogy ad hoc problémák megoldása érdekében hozzányúljanak a Ptk.-hoz, szerintem a jogbiztonság szempontjából is jobb megoldás lenne. A felülvizsgálatot emellett úgy kellene végrehajtani, hogy az ne érintse a Ptk. szerkezetét – tehát ne legyenek a törvényben lukak, üres paragrafusok, illetve A, B, C paragrafusok. A Ptk. nemzetközileg is elismert, igen színvonalas jogalkotás, a kódex stabilitását a lehető legteljesebb mértékben tiszteletben kell tartani. Ugyanakkor jogalkotási kényszerhelyzet még nincsen, de véleményem szerint a Ptk. intézményes felülvizsgálatával nincs értelme tovább várni a harmadik könyv tekintetében.

Végül is 2016 májusában az Igazságügyi Minisztérium benyújtotta javaslatát a Ptk. módosítására, amelyet az Országgyűlés elfogadott (2016. évi LXXVII. törvény). A javaslat elsődlegesen a Ptk. ötödik könyve zálogjogi szabályait, illetve a hatodik könyvből az értékpapírjogi szabályozást érintette. A jogi személy könyv felülvizsgálata gyakorlatilag elmaradt, pusztán a vezető tisztségviselők felelősségi szabályai változtak.

A következőkben a harmadik könyv, azaz a jogi személy könyv részleges módosítására vonatkozó javaslataimat tartalmazza de lege ferenda.

II. A Ptk. jogi személy könyve általános problémáiról

A Ptk. 3-as, azaz a jogi személyekről szóló könyvének – esetlegesen felülvizsgálatra vezető – problémái jórészt a történeti fejlődésmenetből erednek.

Míg a magyar civil jogban sosem volt kérdéses, hogy az egyesületek és az alapítványok (utóbbiak abban az esetben, ha egyáltalán vannak, hiszen a szocialista polgári jog tagadta az alapítvány intézményének létjogosultságát és az így a „régi” Ptk.-ban, az 1959. évi IV. törvényben nem szerepelt) a jogi személyek alapvető típusai, addig a gazdasági társaságok, mint kereskedelmi társaságok az 1928-as Magánjogi Törvénykönyv javaslatban sem szerepeltek. Az európai kontinentális civil jogok két alaptípusában a francia és a német civil jogban, a duális felfogásnak megfelelően az egyesület és az alapítvány a Polgári Törvénykönyvben, a gazdasági társaságok a Kereskedelmi Törvénykönyvben szerepeltek. Azok a XX. századi kódexek, mint a svájci és az új magyar Ptk. előkészítése során sokszor hivatkozott holland Ptk.-k, a monista felfogásnak megfelelően ugyan bevitték a kereskedelmi társasági jogot a Ptk.-ba, de részben csak részlegesen helyezték el a jogi személy könyvben (hiszen a közkereseti és a betéti társaságok „egyszerű szerződésként” nem voltak jogi személyek), részben ezek a Ptk.-k nem voltak tisztán magánjogi jellegűek, jelentős kereskedelmi jogi vonatkozásokat (cégjog, könyvvezetés stb.) is tartalmaztak. Az újabb polgári jogi kodifikációkban előtérbe kerülő monista Ptk.-k, így a 2009-es román, illetve a 2012-es cseh Ptk. a kereskedelmi ügyleteket ugyan beviszi a Ptk.-ba, de a gazdasági társaságok jogát külön törvényben hagyja. Egészen eredeti megoldást tartalmaz a 2002-es brazil Ptk., amelyben a szerződésen alapuló társaságok (kkt., bt., kft.) ugyan bekerülnek a kódexbe, de az rt.-kről külön törvényt alkottak, amely ráadásul mögöttes jogterülete a Ptk.-ban szabályozott korlátolt felelősségű társaságnak.

Az 1990-es évek közepétől a 2000-es évek első évtizedének közepéig tartó orosz Ptk. könyvsorozatban a személyek könyvben viszonylag sok szabály van a gazdasági társaságokról (mintegy negyven), de mind a kft.-ről, mind az rt.-ről a Ptk.-t kiegészítve külön törvényt alkottak.

Az első magyar Ptk. (1959. évi IV. törvény) még a szocialista tervgazdálkodás terméke. Gyakorlatilag nem volt a jogi személyeknek általános része és az alapvető jogi személy típusok, így az állami vállalatok és a szövetkezetek vonatkozásában csak definitív szabályokat tartalmazott a Ptk. Ezeket a jogi személyeket külön törvények szabályozták – ez történt később az 1977-es Ptk.-módosítás során a Ptk.-ba bekerült jogi személy „gazdasági társaságokkal” (egyesülés, közös vállalat) is. Az egyesületek, mint a társadalmi szervezetek alfaja minimális tartalmi szabályozással került be a Ptk.-ba 1959-ben, az alapítvány pedig csak 1987-ben került vissza egy paragrafus erejéig a Ptk.-ba.

Lényegében ez a szabályozás fennmaradt a rendszerváltozás után is. A gazdasági társaságok joga a Ptk.-tól függetlenül fejlődött a három társasági törvénnyel (első Gt. 1988., második 1997., harmadik 2006.) és a korábbi szabályzáshoz hasonlóan csak definitív szabályok voltak ezekre nézve a Ptk.-ban, függetlenül attól, hogy a Gt.-k a társasági törvények mögöttes jogterületévé a Ptk.-t tették. Az egyesületi jog pedig lecövekelt az egyesületi szabályokat csak igen hiányosan szabályozó 1989. évi II. törvénynél, amelyet, mivel kétharmados törvény volt, az elharapódzó politikai ellentétek miatt a 2010-es kétharmados parlamenti többséget hozó választásokig nem lehetett módosítani.^[6] A Ptk.-ban alig voltak egyesületi szabályok, viszont 1993-ban bekerült a Ptk.-ba a félig-meddig közjogi természetű köztestület és közalapítvány, amelyeknek mögöttes jogterülete a Ptk. szórványos egyesületi és alapítványi joga volt. Ráadásul a Ptk.-ban nem módosult az 1987-es alapítványi szabályozás abból a szempontból, hogy alapítványt csak közérdekű célra lehetett létrehozni, tehát tisztán magánalapítványt jogunk az új Ptk.-ig nem ismert.

Bár a rendszerváltozás után felmerült egy önálló kereskedelmi törvénykönyv létrehozásának javaslata,^[7] a magyar civil jog uralkodó irányzata ezt mindig meggátolta és az egységes Polgári Törvénykönyv mellett foglalt állást. Így maradt ez 1998 után is, amikor megindult az új Polgári Törvénykönyv létrehozására irányuló kodifikációs munka.^[8] Abban a kérdésben nem volt vita, hogy a szerződéseket egységesen kell szabályozni, ne legyenek önálló kereskedelmi ügyletek (legfeljebb a fogyasztói szerződésekre kell néhány speciális szabály), de a gazdasági társaságok Ptk.-ba való beolvasztására csak néhány bizonytalan elméleti felvetés utalt. Amikor pedig Magyarországnak az Európai Unióhoz való csatlakozása után sor került az új társasági és az új cégtörvény létrehozására (2006. évi IV. és V. törvény), a gazdasági társaságok jogának Ptk.-ba való beolvasztása végkép lekerült a napirendről – ezt sem a Szakértő Bizottság javaslata, sem az elfogadott, de hatályba nem léptetett új Ptk. (2009. évi CXX. törvény) nem tartalmazta.^[9]

A 2010-es választások után azonban gyökeresen megváltozott a helyzet. Az új kétharmados parlamenti többséggel rendelkező kormány – egyébként a korábbival azonos összetétellel – újraalakította a Ptk. Kodifikációs Szakértő Bizottságát, amelynek többségi javaslatára a Kodifikációs Főbizottság első ülésén, 2010. augusztus végén megszületett az a döntés, mely szerint

• a korábbi személyek könyv szét lesz választva természetes személyekről szóló, illetve jogi személyek könyvre, mert
• a jogi személy könyvbe bekerül a teljes mértékben újraszabályozandó egyesületi és alapítványi jog mellett a gazdasági társaságok teljes joga. Ilyen megoldás eddig a nemzetközi gyakorlatban nem volt és szükségkép azzal járt, hogy a német-osztrák hagyományokkal szakítva a közkereseti és a betéti társaságot jogi személlyé kellett nyilvánítani.

A társasági jogi szakértők túlnyomó része idegenkedett ettől a megoldástól, mivel az a társasági jog civiljogi magvának a társasági jog polgári anyagi jogon túli, zömmel közjogi szabályaitól való elszakítását jelentette. Ugyanakkor alávetette magát a többségi civiljogi álláspontnak, ami viszont találkozott a kormányzat azon jogpolitikai szándékával, hogy az újraalkotandó Ptk. erősebben különbözzön a 2009-es Ptk.-tól. A kompromisszum pedig mintegy a Gt. beolvasztásának áraként az volt, hogy lényegében a Gt. Kodifikációs Bizottságának tagjaiból álló munkabizottság készíthette el a Ptk. jogi személy könyvének társasági részét. Ez 2011 nyarára el is készült.^[10] Ugyanakkor a munkabizottság ezen javaslatát a Szakértő Bizottság vezetője a Szakértő Bizottság többségének támogatásával ténylegesen nem fogadta el és alapvetően más felfogásban építette be a társasági jogot a Ptk. harmadik könyvébe, mint ahogy ezt a munkabizottság javasolta. Az eltérés lényege

• egy átfogó általános rész létrehozása, azaz a jogi személyek közös szabályainak igen részletes megállapítása, mégpedig úgy, hogy az általános rész jó részét a társasági jog eddigi szabályaiból absztrahálták.
• a jogi személyek szabályozásának főszabályként „diszpozitív” alapra helyezése, azaz módot adni arra, hogy az alapítók, illetve a tagok a létesítő okiratban nemcsak egymás közötti, illetve a jogi személyekkel való „belső viszonyaikban”, hanem a jogi személyre vonatkozó szervezeti és működési szabályoktól általános jelleggel eltérjenek;
• a hitelezővédelem felerősítése, elsősorban a jogi személy tagjai, illetve vezető tisztségviselői kártérítési felelősségének, illetve a jogi személy tagjai helytállási kötelezettségének fokozásával.

Ezen eltérések mögött alapvetően a jogi személyiség lényegével kapcsolatos elméleti felfogáskülönbség áll. A Gt. megalkotói alapvetően a jogi személy szervezeti jellegéből indultak ki. A jogi személyiség az alapítóktól, tagoktól elkülönült szervezet jogi perszonifikációja. A társasági jogban ez úgy jelentkezik, hogy a vezető tisztségviselőknek nem közvetlenül a tagok, hanem magának a jogi személy gazdasági társaságnak az érdekeit kell szolgálniuk, mégpedig önfelelősséggel (a tulajdonosok–tagok a vezető tisztségviselőket főszabályként nem utasíthatják, hatáskörüket nem vonhatják el).^[11] Ezzel szemben Kisfaludi András és Csehi Zoltán az alapítók, illetve tagok érdekérvényesítéseként fogják fel a jogi személyiséget. A tulajdonosok akkor hoznak létre jogi személyiséget, ha üzleti vagy más céljuk érdekének a legjobban megfelel, ezért a lehető legnagyobb teret kell engedni a tulajdonosi autonómiának. Ebből következik, hogy a szerződési autonómia mintájára – voltaképp a jogi személy is jogügyleti alapú – eltérést kell engedni az alapítóknak-tagoknak a Ptk. lényegében mintának, ajánlatnak minősülő szabályaitól és ebből a szempontból közömbös, hogy így a társasági jogban keverednek a társasági típusok. Ugyanakkor a tagok üzleti akarata nem sértheti más üzleti partnerek törvényes érdekeit, így széles körben át kell törni a jogi személy alapítóktól-tagoktól elkülönült felelősségét.^[12]

A Kodifikációs Szakértő Bizottság vezetője és tagjainak többsége ezt a „jogügyleti” felfogást tette magáévá a kiküldött munkacsoport vezetőjének szervezeti álláspontjával szemben, és ezt az álláspontot a Főbizottság ülésén is érvényesíteni tudták. Így a Ptk.-javaslat így került az Országgyűlés elé. Miután azonban nem volt elég idő a munkabizottság által kidolgozott szöveg átdolgozására (csak kisebb változtatásokat tudtak rajra végrehajtani), a jogi személy könyv társasági részének fogalmazása inkább a korábban kidolgozott kötelező jelleghez igazodik (és ez zavart okoz a jogalkalmazásban). Tudniillik a szövegben olyan szavak szerepelnek, mint „kell”, vagy „kötelező”. Igen ám, de ami mondjuk egy vállalkozónak kötelezőnek tűnik az adott paragrafus olvasása kapcsán, az a 3:4. §-ba foglalt generálklauzula folytán mégsem kötelező.

Ezen túlmenően más általános jellegű problémák is jelentkeznek a Ptk. harmadik könyvével kapcsolatban:

a) Az anyagi magánjogi jelleg túlhangsúlyozása a jog­ágazati komplexitás szinte teljes kizárására törekvés tapasztalható. Így került ki a Ptk.-ból a nonprofit gazdasági társaság, a köztestület, a közalapítvány, avagy a költségvetési szervek szabályozása (ez utóbbi három az államháztartási törvénybe került).
b) A tisztán elméleti személetmód, amelynek következtében a Ptk. zömmel alkalmatlan a jelenleg fennálló gyakorlati problémák teljes értékű megoldására. Ilyen szabályozás volt található a jogi személyek átalakulásával kapcsolatban – mint már láttuk külön (a Ptk.-val párhuzamos) törvénnyel kellett ezt a problémát megoldani. A legrosszabbul ebből a szempontból a szövetkezetek jártak. Ezen a területen a Ptk. szabályai a ténylegesen működő szövetkezetekre nézve lényegében alkalmazhatatlanok. Ezen szabályok többségét persze a szövetkezetek a Ptk. szabályaitól való intézményes eltéréssel megoldják^[13], de például a szövetkezeti üzletrészekből származó befektetői jegyek – befektetői tagság probléma megoldása a Ptk. alapján lehetetlen. Ezért állandósultan felmerül a Ptk. mellett egy önálló szövetkezeti törvény létrehozásának a gondolata.^[14]

III. A jogi személy könyv felülvizsgálatának alapszempontjai

Az aligha vitatható, hogy az új Ptk. „szupermonista”, tisztán anyagi polgári jogi jellege folytán a jogi személyek körében a jogalkalmazás sokkal bonyolultabbá vált, mint korábban. Ha mondjuk valaki kft.-t kíván létrehozni, úgy a kft. szabályain kívül magán a Ptk.-n belül is vizsgálnia kell a gazdasági társaságok közös szabályait, valamint a jogi személyek általános szabályait és ehhez még hozzájönnek a Ptk.-ból kimaradt közjogi, illetve eljárásjogi szabályok, amelyek különböző más törvényekben vannak szétszórva (pl. a társasági tagok kizárására irányadó perek – amelyek egyértelműen nem cégperek – a nemperes jellegű cégeljárási törvényben). A legfontosabb anyagi jogi szabályokat – pl. a nonprofit gazdasági társaságot, amely nem lehet speciális cégforma – visszahozzuk a Ptk.-ba, illetve a Ptk. ütközéseit más törvényekkel (pl. az érvénytelenség vonatkozásában) megszüntessük.

A Ptk.-n kívül maradt, abba a Ptk. jogfelfogásánál fogva belső ellentmondás nélkül vissza nem helyezhető intézményeket pedig külön törvénnyel egyértelműen szabályozni kell. Ilyen elsősorban a köztestület és a közalapítvány, amelyre nézve megfelelő kerettörvényt kell alkotni. Újraalkotásra szorul a cégtörvény is, amely a 2006 óta bekövetkezett több mint ötven módosítás folytán áttekinthetetlen jogszabályszöveggé vált. A cégtörvényt a Ptk.-hoz kell igazítani, deregulálni kell és az elektronizáció követelményeit egyértelműen át kell vezeti a cégeljárásban, elkülönítve a tisztán igazgatási jellegű technikai követelményeket az egyértelműen bírósági jellegű törvényességi közreműködést igénylő feladatoktól.

Ami magát a Ptk.-ban lévő szabályozást illeti:

a) Bár a társasági jog szétszakításának hátrányai egyre jobban érzékelhetők, ma már a társasági jog önálló törvénybe helyezése nem javasolható. Ugyanez a helyzet az egyesületi és az alapítványi joggal is, bár az egyesületi jogban általános jelleggel érzékelhető ügyfél­elégedetlenség folytán e körben is felmerült az egyesületek Ptk.-ból való kiemelése. Az egyesületi jog fejlesztését szerintem inkább a civiltörvény általános revíziójával, a bíróságoknál történő bejegyzési eljárás, illetve nyilvántartás korszerűsítésével, valamint a közhasznú szervezeti jogállás biztosításának a bírósági tevékenységtől való elválasztásával kell megoldani.
b) A Ptk. jogi személyek jogának a kötelező szabályozás elsődlegességére való visszaállítása az egész harmadik könyv átfogó átdolgozását teszi szükségessé, amely ugyancsak nem javasolható. Az előrelépést a 3:4. §-ban foglalt generálklauzula finomításával és az egyértelműen kötelező teendő garanciális előírásoknál kimondani, hogy a szabályoktól a létesítő okirat nem térhet el.
c) A hitelezővédelem túlzásait a helytállási, illetve felelősségi szabályok megváltoztatásával kellene lefaragni.

IV. A jogi személyek szabályainak megváltoztatására irányuló részletes javaslatok

1. A kötelező, illetve eltérést engedő szabályok világos megállapítása

Aligha vitatható, hogy e téren jelentős jogbizonytalanság áll fenn.

Mindenekelőtt a szabályozás mind hazai, mind nemzetközi szempontból teljesen újszerű. A szerződésen alapuló gazdasági társaságok kivételével (kkt., bt., kft. – ezekre nézve az első magyar Gt. is diszpozitív szabályozást alkalmazott 1988-ban) a világon egyetlen országban sem főszabályként eltérést engedő a) a részvénytársaság, b) a szövetkezet, c) az egyesülés, d) az egyesület, végül e) az alapítvány szabályozása. A magyar jogban nincs hagyománya az ilyen szabályozásnak. Az irodalomban Szladits Károly nyomán az is tisztázásra került, hogy a „szerződéses” gazdasági társaságok kivételével nem a diszpozitív–kógens szabályozás ellentétpárjáról van szó, hanem az imperatív szabályoktól való eltérés lehetőségéről.^[15]

A Ptk. 3:4. §-áról szűnni nem akaró irodalmi vita folyik, és jelentős eltérések találhatók a különböző bírói értekezleteken elhangzott álláspontok között.^[16] Nyilvánvaló, hogy itt nem egyszerűen cégbírói konzervatizmusról van szó, hiszen az ügyvédi gyakorlatban is bizonytalanságot okoz, hogy példával éljek, egyes bírók szerint egy kft.-ben a tagnak csak egy üzletrésze lehet, más bíróknál pedig egy tag több üzletrésszel is rendelkezhet, hiszen e téren a Ptk.-ban nincs eltérést tiltó rendelkezés.

A Ptk. 3:4. §-ából eredő bizonytalanságot bizonyos mértékben enyhíti, hogy ma már az új gazdasági társaságok létrehozása több mint 80%-ban formanyomtatványon történik, amelyben az ajánlott megoldástól eltérni nem lehet. Az is tény, hogy jogértelmezéssel is megoldható a felmerült problémák egy része. Így

• a Ptk. 3:4. §-a kizárólag a Ptk.-beli szabályokra vonatkozik („e törvény”), más törvény szabályaira nem. Ebből kifolyólag nem lehet eltérni azoktól a szabályoktól, amelyek pl. a Ctv.-ben vannak a név, székhely tekintetében, vagy a Ptk. 12. §-ától, mely szerint csak a részvénytársaságnál lehet a tagi jogokról értékpapírt kiállítani (tehát a bt. kültagjának betétjéről, vagy a kft.-tag üzletrészéről nem), mert ezt a tőkepiaci törvény értékpapír jogszabályai kizárják;
• nem lehet eltérni a Ptk. vállalatcsoportokra vonatkozó szabályaitól, mert az elismert (azaz a cégjegyzékbe bejegyzett) vállalatcsoportok nem jogi személyek;
• a bírói gyakorlat teljesen egységes abban, hogy ahol a Ptk. adott jogi személyre nézve definíciót tartalmaz, a definíciótól nem lehet eltérni, annak ellenére, hogy a definitív szabály nem tartalmazza az eltérés tilalmazását. Nagyon hiányzik viszont a Ptk. 3:4. § (3) bekezdéséből, hogy nem lehet eltérni az adott jogi személy lényegét, jogi rendeltetését meghatározó szabályoktól, hiszen sok esetben a Ptk.-ban nincs kifejezett fogalommeghatározó szabály, hanem több paragrafusból kell összeszedni az adott jogi személy típus jellemzőit.

A megoldás véleményem szerint a 3:4. § (2) és (3) bekezdésében foglalt definíció pontosítása, kifejezetten a belső tagi viszonyokra irányítása, másrészt egyes alapvető garanciális szabályok egyértelműen kötelezővé tétele.

a) Ami a definíciót illeti, az alábbi finomítást látnám indokoltnak.

A Ptk. 3:4. § (2) és (3) bekezdése javaslatom szerint így alakulna:
„(2) A jogi személy tagjai, illetve alapítói az egymás közötti, illetve a jogi személyhez fűződő viszonyukra nézve, valamint a jogi személy szervezetére és működésére irányuló azon szabályoktól, amelyek alapvetően a jogi személy belső viszonyaira vonatkoznak, és lényegesen, valamint közvetlenül nem érintik harmadik személyek törvényes érdekeit – a (3) bekezdésben foglaltak kivételével –, eltérhetnek e törvénynek a jogi személyekre vonatkozó szabályaitól.
(3) A jogi személy tagjai, illetve alapítói nem térhetnek el a törvényben foglalt szabályoktól,
a) ha az eltérést törvény tiltja, vagy
b) ha az eltérés a jogi személy hitelezőinek, munkavál­lalóinak, illetve a jogi személy tagjai kisebbségének lényeges törvényes érekét sérti, vagy
c) ha az eltérés a jogi személy feletti törvényességi felügyelet érvényesülését akadályozza, vagy
d) ha az eltérés az adott jogi személy rendeltetésével, alapvető fogalmi ismérveivel ellentétes.”

Ez a megfogalmazás világossá tenné, hogy az eltérés lehetőségei a jogi személy szervezeti-működési viszonyaira csak akkor terjednek ki, ha ezek a szabályok is a jogi személy belső – tehát a tagok közötti, illetve a tagok és a jogi személy közötti – viszonyaira vonatkoznak és közvetlenül és lényegesen nem érintik a külső viszonyokat, azaz harmadik személyek törvényes érdekeit. A (3) bekezdés b) és c) pontját ugyancsak finomítani kellene: a b) pont ne a félreérthető jelenlegi „nyilvánvaló jogokról” beszéljen, hanem ugyancsak a lényeges törvényes érdekekről, a c) pont pedig ne akármilyen felügyeletről beszéljen (pl. szakhatósági stb.), hanem a jogi személyt nyilvántartó bíróság általános törvényességi felügyeletéről. Emellett a (3) bekezdés kiegészülne egy d) ponttal, lényegében a 2006-os Gt. jól bevált szövegének valamennyi jogi személyre való általánosításával: az eltérés nem sértheti az adott jogi személy rendeltetését, annak alapvető ismérveit.

Emellett a Ptk. szövegében az alábbi paragrafusoknál – ezek alapvetően a) vagyoni mértékek, b) taglétszámmértékek, illetve c) a határozathozatal garanciális szabályai – kellene beiktatni az eltérés semmisségét kimondó rendelkezést.

a) A 3:18. § egészüljön ki egy olyan (3) bekezdéssel, amely tiltja a közgyűlés határozathozatali szabályaitól való eltérést. A határozatképesség alsó határának leszállítása ugyanis egyértelműen sérti a kisebbség törvényes érdekeit.

b) A 3:28. § szövege így alakuljon: „A tagok vagy az alapítók az ügyvezetés ellenőrzése céljából legalább három tagból álló felügyelőbizottságot hozhatnak létre. A létesítő okiratnak három tagnál kevesebb tagú felügyelőbizottság létrehozására irányuló rendelkezése semmis.” A jelenlegi szövegezés tudniillik „laikusokban” azt a látszatot kelti, hogy a jogi személy felügyelőbizottságának mindenképp három tagból kell állnia. A szövegnek világossá kell tennie, hogy a felügyelőbizottság tagjainak száma háromnál több lehet, de kevesebb nem. Miért nem? A magyarázat rendkívül egyszerű, tudniillik egy ember nem képez bizottságot, két tag esetében pedig véleményeltérés esetében nincs döntés. Megjegyzendő még, hogy két esetben, az rt.-nél, illetve a szövetkezetnél az ügyvezető szerv létszámánál a Ptk. jelenlegi szövege is tartalmazza a „legalább” kifejezést, tehát ez a megoldás nem teljesen új a Ptk. szövegezésénél. Továbbá szerintem a 3:78. § (1) bekezdésében az egyesület ügyvezetésénél, illetve a 3:397. § (2) bekezdésében az alapítvány kuratóriumának létszámánál is indokolt lenne a „legalább” szó jogszabályszövegbe való behelyezése.

c) A 3:64. §-ban meg kell tiltani, hogy egyesület tíz tagnál kevesebb taggal létrejöhessen. A tíz tag is eléggé alacsony mérték, az pedig nyilván abszurdum, hogy egy egyesület akár egy-két taggal létrejöhessen, illetve, hogy a bíróság mérlegelje azt, hogy mondjuk adott esetben hét-kilenc tag is elég-e az egyesület létrehozásához. Ez már azért is indokolt, mert a Ptk. 3:84. §-a az egyesület működéséhez is megkívánja, hogy az egyesület tartósan legalább tíz taggal rendelkezzen. Ha az egyesület taglétszáma tíz alá süllyed és hat hónapos jogvesztő határidőn belül nem töltik fel a taglétszámot, az egyesület megszűnik.

d) A gazdasági társaságok létesítő okiratának módosításáról szóló 3:102. §-t ki kellene egészíteni egy olyan (5) bekezdéssel, amely tiltja az (1) és (3) bekezdésekben foglaltaktól való eltérést. A létesítő okirat módosítását ugyanis – már a kisebbségvédelem céljából is – indokolt kötelezően minősített többséghez kötni.

e) A 3:161. §-t ki kellene egészíteni egy olyan ötödik bekezdéssel, mely szerint az (1)–(4) bekezdésben foglaltaktól a kft. létesítő okirata érvényesen nem térhet el. A kft. intézményének ugyanis lényeges része, hogy a kft.-tag törzsbetétjének értéke százezer forintnál, a kft. törzs­tőkéje hárommilliónál kevesebb nem lehet. A kft.-t pedig a zrt.-től alapvetően az különbözteti meg, hogy az üzletrészről nem lehet értékpapírt kiállítani és egy tagnak csak egy üzletrésze lehet.

f) A 3:162. §-ban az apporttal kapcsolatban garanciális hitelezővédelmi szabályok találhatók, ezért kiegészítendő egy olyan harmadik bekezdéssel, amely kimondja, hogy a 3:162. § (1)–(2) bekezdésében foglalt szabálytól való eltérés érvénytelen.

g) A saját üzletrészre vonatkozó 3:174–3:175. §-ban foglalt szabályok garanciális jellegűek, hiszen alapvetően érintik a kft. és a tagjai közötti jogviszonyt (pl., hogy a saját részvény kibocsátásának felső határa a törzstőke ötven százalékát nem haladhatja meg). Éppen ezért a 3:175. § új (4) bekezdésében ki kell mondani e két paragrafusban foglalt szabályoktól való eltérés tilalmát.

h) A 3:212. §-ban is ki kell mondani, hogy a zrt. és az nyrt. alaptőkéje legkisebb mértékétől való eltérés érvénytelen. Hasonló, eltérést tiltó szabályra van szükség a 3:222. §-ban az ún. saját részvény megszerzésének felső (az alaptőke 25%-áig terjedő) határa tekintetében is.

i) A szövetkezetekre vonatkozó 3:326. § kiegészítendő egy olyan (5) bekezdéssel, mely szerint a szövetkezet alapvető ismérveit meghatározó (1)–(4) bekezdéstől való eltérés semmis, kivéve, ha a szövetkezetek egyes típusaira vonatkozó törvény másként nem rendelkezik. Ugyancsak nem szabadna eltérést engedni a 3:331. § (1) bekezdésében foglalt szabálytól, mely szerint szövetkezet hétnél kevesebb taggal nem jöhet létre.

j) A 3:338. § egészüljön ki egy olyan (5) bekezdéssel, amely szerint a (2) és (3) bekezdésben foglalt garanciális rendelkezésektől nem lehet eltérni. A 3:338. § ugyanis a közgyűlés határozatképességének és döntéshozatalának alapvető szabályait tartalmazza.

k) Az egyesülés intézménye nem üresíthető ki és nem is válhat parttalanná. Ezért az egyesülés koordinatív jogi személyként való működését biztosító 3:372. § (2)–(6) bekezdésétől való eltérést semmisnek kell nyilvánítani.

Véleményem szerint erre a tizenegy részletszabályra szükség van annak érdekében, hogy világossá váljon a harmadik könyvben mely szabályoktól lehet eltérni és melyektől nem Ugyanis azoknál a szakaszoknál, ahol ezek a semmis rendelkezések nem jelennek meg – hacsak a 3:4. § újrafogalmazott generálklauzulájába nem ütköznek –, mód van az eltérésre. Így pl. nincs akadálya annak, hogy a társasági szerződésben a bt. beltagja és kültagja abban állapodjon meg, hogy szemben a Ptk. 3:156. §-ával, a kültag is lehessen ügyvezető. Avagy legyen mód arra, hogy egy kft. ügyvezetőséget mint kollektív vezető testületet hozzon létre (tehát, hogy ne egy vagy több individuális ügyvezetővel működjön).

2. A Ptk. kiegészítése a hibásan más törvényekbe került szabályokkal

a) A nonprofit társaság polgári anyagi jogi intézmény, nem a Ctv.-be való. Pusztán szerződési technikákkal nem hozható létre, hiszen a Ptk. 3:88. §-a az üzletszerű – tehát nyereségre törekvő – jelleget definitív szabályként mondta ki. Ezért a 3:88. §-t ki kell egészíteni három új bekezdéssel, amely intézményesíti – az alábbiak szerint a nonprofit társaságot.

„(3) A gazdasági társaság nyereségszerzésre törekvés nélkül is tevékenykedhet, a nonprofit társaság ezen jellegét a társaság cégnevében fel kell tüntetni. A nonprofit társaság a gazdasági társaság bármely formájában működhet. Nonprofit gazdasági társaság létrejöhet úgy is, hogy a gazdasági társaság legfőbb szerve elhatározza a társaság nonprofit társaságként való továbbműködését.
(4) A nonprofit társság esetleges nyeresége a társaság működése alatt nem osztható fel a tagok között.
(5) Nonprofit gazdasági társaság közhasznú szervezetként való működésének feltételeit törvény határozza meg.”

A nonprofit gazdasági társaság közhasznú szervezetként való működését tehát külön törvényben kell meghatározni. Ennek el kell szakadnia a társaság cégbejegyzési (változásbejegyzési) eljárásától és aligha helyes a cégbíróságot ezzel terhelni.

b) A 3:64. § kiegészítendő egy olyan szabállyal, mely szerint egyesületek egymás közötti szerződéssel egyesületi szövetség létrehozását határozhatják el. Az egyesületi szövetségekre az egyesületre vonatkozó szabályokat kell megfelelően alkalmazni. Ez a szabály ugyanis anyagi jogi és nem a civiltörvénybe való.

c) A 3:65. § (2) bekezdésénél a különleges jogállású egyesületi tagok jogállására vonatkozó rendelkezés az alábbi – civiltörvényből átemelendő – szabállyal egészítendő ki: „Különleges jogállású tagok elsősorban a pár­toló és a tiszteletbeli tagok, amelyeknek jogait és kötelezettségeit az alapszabály határozza meg.” Nem helyes ugyanis, hogy a civiltörvény kötelező szabályként elvonja a szavazati jogot a tiszteletbeli, illetve a pártoló tagoktól. Döntsenek ebben a kérdésben az alapítók az alapszabályban.

d) A civiltörvényből a Ptk.-ba visszahelyezendő a régi Ptk. 568. § (2) bekezdésében szabályozott közös vagyon nélküli ún. koordinatív társaság. Ezt a 6:498. §-ba egy alábbi szövegű bekezdés beiktatásával lehetne megoldani: „Személyek közös vagyont létre nem hozó társaságot is létrehozhatnak együttműködésük keretében.” Természetes személyek ilyen társaságát nevezhetjük civil társaságnak, ahogy ezt most a 2011. évi CLXXV. törvény teszi. Nem indokolt azonban a jogi személyek kizárása a koordinációs társaság alapításának lehetőségéből.

3. A tagok, illetve a vezető tisztségviselők helytállási kötelezettségének, illetve kártérítési felelősségének finomítása

a) A 3:9. § (2) bekezdését indokolt hatályon kívül helyezni a 3:65. § (4) bekezdésével együtt. Ez a rendelkezés tudniillik súlyosan gátolja az állampolgárok egyesülési jogának gyakorlását, azt, hogy belépjenek a civil szféra alapvető intézményének számító egyesületekbe. A 3:9. § (2) bekezdése tudniillik azt mondja ki, hogy ha egy jogi személy tagja nem járul hozzá a jogi személy vagyonához, úgy a jogi személy fizetésképtelensége, illetve az ezt követő felszámolás eredményeként a jogi személy jogutód nélküli megszüntetése esetén a többi hasonló jogállású taggal együtt egyetemlegesen felel a kielégítetlenül maradt hitelezőkkel szemben a jogi személy által nem teljesített kötelezettségekért. Ilyen jogi személy viszont csak az egyesület lehet, hiszen az összes többi jogi személynél az alapító, illetve a tag vagyoni hozzájárulása kötelező.

Miután a civil szférában a 3:9. § jelentős zavart okozott, a jogalkotó ezt a Ptk. szabályainak módosításával úgy kívánta korrigálni, hogy a 3:65. § (4) bekezdésében kimondta, hogy az egyesület tagjai csak „tagdíjuk erejéig” felelősek mögöttesen az egyesület tartozásaiért. Ez a szabály azonban több szempontból hibás, mert

• az új Ptk. alapján nem kötelező, hogy az egyesület alapszabálya egyáltalán tagdíjfizetési kötelezettséget írjon elő;
• a tagdíj csak az egyesület létrejötte után lehet tagi kötelezettség;
• a tagdíj az egyesület és tagja közötti belső viszonyban áll fenn, nem érintheti az egyesület harmadik személyekkel szembeni külső viszonyait;
• nem lehet tudni, hogy milyen mértékű tagdíj képezi a helytállás alapját (évi?, többévi?).

Véleményem szerint a jogi személy tagjai mögöttes helytállási kötelezettségére (és nem felelősségére) bőségesen elégséges a Ptk. 3:2. § (2) bekezdése, amely a társasági jogban korábban már ismert ún. felelősségátviteli szabályt kiterjesztette valamennyi jogi személyre, így az egyesületekre is, tehát a 3:9. § (2) bekezdése és a 3:65. § (4) bekezdése hatályon kívül helyezendő.

b) Az új Ptk. – szerintem helyes – újdonsága, hogy elhatárolta egymástól és más feltételeket támasztott a szerződésszegésből származó és a deliktuális kártérítési felelősségre. Ezeket a szabályokat azonban szerintem helytelenül alkalmazták a jogi személyek vezető tisztségviselőire.

b/1 A vezető tisztségviselő „belső”, azaz a (saját) jogi személyével szembeni felelőssége.

Ezen a téren a 3:24. § egyszerűen áthozza – és még a megfelelő alkalmazást sem követeli meg – a 6:142. § szerződésszegésből eredő kártérítési felelősség általános szabályát. Az egyértelmű, hogy a vezető tisztségviselő ügyvezetési tevékenységével – akár megbízásban, akár munkaviszonyban látja el ezt a tisztséget – a jogi személynek jogellenesen és felróhatóan okozott károkat köteles megtéríteni. Az alapvető probléma a kimentési okokkal, és azoknál is főleg a 6:142. § b) pontjában megállapított szabállyal van, mely szerint a vezető tisztségviselő mentesül a kártérítési felelősség alól, ha a „szerződéskötés időpontjában” előre nem látható körülmény okozta a kárt. Mivel amikor a vezető tisztségviselőt megválasztják (kinevezik) és ezt ő elfogadja, tehát amikor ténylegesen a vezető tisztségviselői megbízatása létrejön (vagy megköti a munkaszerződését), még el sem kezdte ügyvezetői tevékenységét, ebben az időpontban semmilyen káreseményt nem láthat előre. Ehelyett a 3:24. §-ban korrigált szöveggel kellene ugyanazt kimondani, mint amit a 6:121. § általában tartalmaz, a b) pontot pedig úgy megváltoztatni, hogy akkor mentesül a vezető tisztségviselő a kártérítés megfizetésétől, ha bizonyítja, hogy a kárt az ügyvezetési cselekmény (döntés) vagy annak elmulasztása időpontjában az adott helyzetben a vezető tisztségviselőktől elvárható gondosság tanúsítása esetén sem láthatta előre a kárt okozó körülményt.

Emellett felvethető, hogy nem lenne indokolt azoknál a vezető tisztségviselőknél (illetve felügyelőbizottsági tagoknál), akik tisztségüket ingyenesen látják el (ez a nonprofit szféra jogi személyeinél meglehetősen jellemző), a kártérítési felelősséget a szándékos, illetve súlyos gondatlansággal okozott károkra korlátozni, hiszen a Ptk. 6:147. §-a az ingyenes szerződésszegésnél csupán a kár mértékét korlátozza.

b/2. A vezető tisztségviselő deliktuális (külső) felelős­sége

A Ptk. 6:541. §-ával, azaz a vezető tisztségviselők deliktuális felelősségével kapcsolatban a legkülönbözőbb vélemények alakultak ki, és máig sem csillapodó irodalmi vita bontakozott ki.^[17]

A Ptk. 6:541. §-ában mindenekelőtt nem világos, hogy a szabály kire vonatkozik.

• aki ügyvezetői tevékenységével okoz kárt harmadik személynek, illetve
• aki nem ügyvezetői cselekményével, hanem csak azzal „összefüggésben” okoz kárt (pl. a vezető tisztségviselő dolgozni megy a jogi személyhez és közben a cég­autóval kárt okoz, igazgatósági ülésen összetör egy herendi vázát, avagy – bornírt irodalmi példa – ellopja egy másik vezető tisztségviselő mobiltelefonját).

Ami az első esetet illeti, a jelenlegi szabály, mely szerint ez esetben a jogi személy és a vezető tisztségviselő együtt egyetemlegesen felel a jogellenesen okozott kárért a harmadik személy károsulttal szemben, nyilvánvalóan túl szigorú, a tisztségvállalástól visszatartó, különösen abban az esetben – ami az egyesületeknél, illetve alapítványoknál tipikus –, amikor az elnökségi tag, illetve a kuratórium tagja ingyenesen tevékenykedik. Ehelyett az alkalmazott felelősségnek a 6:540. §-ba foglalt általános szabályát kellene megfelelően alkalmazni a vezető tisztségviselőkre, függetlenül attól, hogy a vezető tisztségviselő megbízási jogviszony vagy munkaviszony alapján tevékenykedik. [Ez utóbbi a tartós megbízásra vonatkozó szabályok, a 6:542. § (2) bekezdésének átvitelét jelenti.] Ez esetben a 6:541. § ekként szólna: „Ha a vezető tisztségviselő ügyvezetői tevékenységével harmadik személynek kárt okoz, a kárért a jogi személy felel, kivéve, ha a kárt a vezető tisztségviselő szándékosan okozta.”

A második eset azonban szerintem nem kíván törvényi szabályozást. Tudniillik, ha a vezető tisztségviselő nem ügyvezetői tevékenysége keretében, hanem csak azzal összefüggésben okoz kárt (lásd a fenti példát a cég­autóval kapcsolatban), ezért kizárólag a vezető tisztségviselő feleljen, a jogi személy felelősségének megállapítása ez esetben (és így alakult az új Ptk. előtti bírói gyakorlat is) teljesen indokolatlan.

A Ptk.-t módosító 2016. évi LXXVII. törvény hatályon kívül helyezte a Ptk. 6:541. §-t és a 3:24. §-ba új bekezdésként beillesztette az előzőekben ismertetett javaslatomat – az egyetemleges kárfelelősség csak akkor áll fenn, ha a vezető tisztségviselő ügyvezetői tevékenységével szándékosan okoz kárt. Ebből a szempontból teljesen mindegy, hogy a vezető tisztségviselő szerződés megszegésére vonatkozó döntésével okoz kárt vagy sem. Kérdéses lehet persze, hogy mi minősül ez esetben szándékos károkozásnak, tekintettel arra, hogy a jogellenes döntést nyilván a vezető tisztségviselő akaratlagosan (szándékosan) hozza, de a kárt feltehetően nem szándékolja (abba, hogy büntetőjogi analógiát használjak, legfeljebb belenyugszik). Ezt a büntetőjogban eshetőleges szándéknak minősítik és megállapítják a szándékos bűncselekményt. Szerintem a polgári jog logikájának inkább az felelne meg, ha ez esetben csak gondatlan károkozásról beszélnénk és így mellőznénk a jogi személy és a vezető tisztségviselő egyetemleges felelősségét (csak a jogi személy felelne),

b/3. A vezető tisztségviselő felelőssége a felszámolási eljárás alapján megszűnt jogi személy kielégítetlenül maradt hitelezőivel szemben

Ezt a kérdést lényegében azonosan rendezi a gazdasági társaságoknál a 3:118. §, illetve az egyesületeknél a Ptk. 3:86. §.

A gazdasági társaságoknál a Ptk. 3:118. §-a szerint a társaság felszámolása után kielégítetlenül maradt hitelezők kártérítési igényt érvényesíthetnek a vezető tisztségviselőkkel szemben a deliktuális felelősség szabályai szerint, ha a vezető tisztségviselő a társaság fizetésképtelenségével fenyegető helyzet beállta után a hitelezői érdekeket nem vette figyelembe. Ez a szabály szerintem jó, és sokkal helyesebb, mint a harmadik Gt. 30. § (3) bekezdésébe később beiktatott szabály, amely ebben az esetben külön törvényre hivatkozott és a hitelezői érdekek elsődlegességéről beszélt.

Igen ám, de a Ptké. nem helyezte hatályon kívül a Cstv. 33/A. §-át, amely még a Gt. alapján került kiadásra. Ez a technikailag rossz, belső ellentmondásokkal terhelt jogszabály igen jelentős problémákat okozott a bírói gyakorlatban, mert ez alapján tömegesen indultak megszűnt társaságok volt vezető tisztségviselői ellen kártérítési perek (főleg az adóhatóság részéről). A Cstv. ugyanis

• kettős peres eljárást írt elő, nevezetesen egy megállapítási és egy külön kártérítési pert,
• a megállapítási pert felszámoló is indíthatja, aki nem károsult,
• a per a felszámolási eljárás befejezése előtt és a környezeti károkkal kapcsolatban is megindítható,
• nemcsak a vezető tisztségviselőkkel szemben, hanem elég széles körben a vezető munkavállalókkal szemben is fel lehet lépni.

A problémát fokozza, hogy a Ctv. 118. §-a a Cstv. 33/A. §-ában foglalt rendelkezést kiterjesztette a kényszertörlési eljárásra is.

Ezzel kapcsolatban lényegében három álláspont található:
a) csak a Ptk.-t kellene alkalmazni (a szerző álláspontja, de előfeltétele, hogy a Cstv. és a Ctv. tárgyalt rendelkezéseit hatályon kívül helyezzék),
b) külön törvény hiányában a Ptk.-t nem és csak a Cstv.-t kell alkalmazni (tudomásom szerint Csőke Andrea véleménye),
c) mindkét törvényt párhuzamosan alkalmazni kell (tudomásom szerint Dzsula Marianna álláspontja).

Véleményem szerint a Cstv. 33/A. §-át és a Ctv. 118. §-át hatályon kívül kell helyezni. A kérdést ugyanis a Ptk. megfelelően megoldja, a Cstv. és a Ctv. előírásaira nincs szükség. A Ptk. alapján a vezető tisztségviselő kártérítési felelőssége megáll, de csak a felszámolási eljárás jogerős befejezése után. Kizárólag a károsultak léphessenek fel és nincs szükség külön megállapítási, illetve marasztalási perre, a vezető tisztségviselők pedig a deliktuális felelősség általános szabályai szerint perelhetők).

Az egyesületekkel kapcsolatban a Ptk. 3:86. § (2) bekezdése ugyanazt a szabályt tartalmazza, mint a gazdasági társaságoknál a 3:118. §. Mivel az egyesületek vezető tisztségviselői általában ingyen tevékenykednek és az egyesület csak kiegészítő tevékenységként folytat gazdasági tevékenységet, ezért szerintem ezt a szabályt is enyhíteni kellene szándékos károkozásra.

Az írás a Gazdaság és Jog 2016. évi 7-8. duplaszámában (3-10. o.) jelent meg.

A cikk letölthető PDF formátumban is!

A Családi Jog a Joggyakorlat rovat keretében új sorozatot indított, amelynek célja a 2013. évi V. törvényhez kapcsolódó felsőbírósági gyakorlat bemutatása a folyóirat tárgykörébe tartozó ügyekben. Ebben a számunkban a kiskorú- és a továbbtanuló nagykorú gyermek tartásának témakörében a Ptk. alapján meghozott kúriai ítéleteket teszünk közzé. A határozatokat – amelyek más folyóiratokban, határozat gyűjteményben nem jelentek meg – szerkesztett és rövidített formában, de a közölt részben szöveghűen tárjuk az olvasók elé. A címek és az alcímek, valamint az alkalmazott törvényhelyek kiemelése a szerkesztőtől származik.

1. A gyermek indokolt szükséglete; a külföldön élő, több gyermek tartásáról gondoskodó kötelezett teljesítőképessége
[Ptk. 4:205–4:206. §§, 4:213. §, 4:218. §]

A tények

A felperes és az alperes élettársi kapcsolatából 2004. szeptember 29. napján Sz. utónevű gyermekük született. A felek élettársi kapcsolata 2006 októberében szűnt meg, azóta a gyermekről a felperes gondoskodik. Az alperes a gyermek tartásához önként hozzájárult, először 20 000 forint, majd 2010 szeptemberétől havi 25 000 forint tartásdíjat fizetett. A felek, élettársi kapcsolatuk alatt ingatlanvásárlásra 28 310 CHF alapú hitelt vettek fel, amelynek a biztosítéka a felperes szüleinek az ingatlana volt. A felperes 2013 májusától egyedül fizeti a CHF alapú hitel törlesztő részleteit, amely jelenleg havi 52 000 forint kiadást jelent.

A felperes a kiskorú gyermekkel a szülei tulajdonát képező családi házban él. 2014. december 1-jétől bolt-vezetőként dolgozik, havi jövedelme 87 000 forint. A kiskorú gyermek után családi pótlékot kap. A családi ház kb. havi 40 000 forint összegű rezsiköltségét a szülei fizetik, akik a felperest anyagilag is támogatják.

Az alperes 2012. szeptember 7. napján házasságot kötött, házastársával Németországba költözött. 2014 májusától egy korlátolt felelősségű társaság (GmbH) alkalmazásában áll, órabérben dolgozik. A 10 euró alapórabére mellett útiköltséget és ellátási költségtérítést kap. 2013 novembere és 2014 novembere között bruttó havi összjövedelme 2684 és 1945 euró között mozgott, ebből a tényleges munkavégzéssel szerzett jövedelme 1156, illetőleg 1700 euró volt. Feleségével 2014 tavasza óta szociális bérlakásban laknak, 2015 januárjától 679,64 euró havi bérleti díjat fizetnek, amely magában foglalja az áram és a fűtés előzetes költségeit is. A háztartási készülékeket fogyasztási kölcsönből vásárolták. Az alperes két gépjárművel rendelkezik: a Suzuki típusút CHF hitelből vásárolta, azonban a gépjármű – a műszaki vizsga hiánya miatt – nem forgalomképes, jelenleg egy BMW-t használ. A perbeli gyermeken kívül két kiskorú gyermeke van, egyikük után 241 euró tartásdíjat fizet, a házasságából 2012. október 27-én született M. utónevű gyermekéről pedig a feleségével közösen gondoskodnak.

A perbeli gyermek általános iskolába jár, jó tanuló, egészséges. Az iskolában étkezik, a térítés díja naponta 550 forint.

Az első- és a másodfokú eljárás

A felperes keresetében azt kérte, hogy a bíróság kötelezze az alperest Sz. nevű gyermekük után 2014. április 1. napjától kezdődően – a hátralék egyösszegű teljesítésével – havi 100 000 forint határozott összegű gyermektartásdíj megfizetésére.

A keresete megalapozásául előadta, hogy az alperes által önként teljesített 25 000 forint mértékű tartásdíj a gyermek szükségleteit már nem fedezi, 2010 óta a kiadások megemelkedtek. A CHF alapú hitelt törlesztenie kell, mert egyébként a szülei ingatlanát – a jelenlegi lakóhelyüket – elárverezi a bank. A közös tulajdonú ingatlant nem sikerült értékesíteni, jövedelméből – a szülei támogatása nélkül – a gyermek eltartására nem képes. Az alperes külföldön dolgozik és bár három gyermek tartásáról köteles gondoskodni, de munkabérének mértéke alapján a gyermektartásdíj megfizetésére teljesítőképes.

Az alperes az általa önként fizetett 25 000 forint tartásdíjat meghaladóan a kereset elutasítását kérte. Álláspontja szerint a gyermek tartását az önként teljesített összeg megfelelően biztosítja. A felperes kereseti követelésének mértéke eltúlzott, a felperes a gyermek szükségleteit meghaladó, indokolatlan luxusigényeit akarja vele megfizettetni. A követelt összeg a kimutatott, szükséges tartásdíj összegét jelentősen meghaladja, a felperes ellátásához pedig ő a maga részéről nem kíván hozzájárulni. A havi 25 000 forint mértékű tartáson felüli fizetésre teljesítőképessége sincs: a perbeli gyermeken kívül Németországban élő gyermeke után tartásdíjat fizet, illetőleg saját háztartásában tartja el a feleségét és közös gyermeküket. A családban ő az egyedüli kereső, munkabéréből kell finanszíroznia a lakhatásukat és megélhetésüket. A külföldi életviteléből adódóan ugyan magasabb a munkabére, de kiadásai is számottevően magasabbak, jelentős többlet költséget vállalva dolgozik. Előadta azt is, hogy a közös tulajdonú ingatlan törlesztő részleteit hat éven keresztül ő fizette.

Az elsőfokú bíróság ítéletével kötelezte az alperest, hogy fizessen meg a felperesnek a Sz. utónevű gyermeke tartására 2014. április 1. napjától kezdődően havonta előre esedékesen 50 000 forint határozott összegű gyermektartásdíjat. Megállapította, hogy az alperes gyermektartásdíj különbözeti hátraléka 2014. április 1. és 2015. április 30. napja között 325 000 forint és 15 napon belül kötelezte az alperest annak egyösszegű megfizetésére.

Az elsőfokú bíróság a felperes keresetét részben megalapozottnak ítélte. A per elbírálására irányadó Ptk. 4:215. § (1) és 216. § (1) bekezdése értelmében a különélő szülő a gyermek tartására saját szükséges tartásának korlátozásával is köteles és a különélő szülő azt elsősorban pénzben teljesíti. A gyermektartásdíj jogalapja a perben nem volt vitás, az elsőfokú bíróság pedig – a szülők megegyezésének hiányában – a tartásdíj mértékéről a 4:218. § (1) bekezdése alapján döntött.

A Ptk. 4:218. § (3) bekezdésére figyelemmel a gyermek szükségletei körében a peradatok alapján arra a következtetésre jutott, hogy a felperes által megjelölt kiadások az alapszükséglet megfelelő szintű biztosításához elegendőek. A felperes igazolta az internetes előfizetés költségeit és a gyermek iskolán kívüli, egyéb tevékenysége sem tekinthető eltúlzottnak, az ezzel, illetve az életvitellel kapcsolatban felmerült kiadások nem minősíthetők luxus jellegűnek. A felperes által fizetett havi törlesztő részlet ugyan a gyermekkel kapcsolatos költségnek nem tekinthető, de a tartásdíj magasabb összegű megállapítására alapot adhat. A gyermek ugyanis a zálogfedezetként biztosított ingatlanban lakik, ezért amennyiben a hitel törlesztése elmarad, a lakhatása veszélybe kerül. Az elsőfokú bíróság ugyanakkor megjegyezte, hogy a felperes az alperessel szemben egy külön perben a többlet törlesztés teljesítése miatt megtérítési igénnyel élhet.

Az elsőfokú bíróság leszögezte: a gyermektartásdíj mértékének korlátja az alperes teljesítőképessége. A gyermek tartásának teljes költsége nem hárítható át különélő szülőre, még akkor sem, ha a felperes szerény anyagi körülmények között él és csupán szülői segítséggel tud gondoskodni a gyermeke tartásáról.

A külföldön élő alperes jövedelme a csatolt bérjegyzék alapján aggálytalanul megállapítható volt. Az okiratok alapján igazolt, hogy a magyarországi átlagkeresetet lényegesen meghaladó jövedelemhez jut, de nem hagyható figyelmen kívül az sem, hogy három kiskorú gyermek tartásáról köteles gondoskodni. Az elsőfokú bíróság a gyermektartásdíj alapjául szolgáló jövedelem körében az alperes órabére mellett kifizetett jelentősebb összegű költségtérítéseit figyelmen kívül hagyta, mert az a munkavégzésével kapcsolatban felmerült többletköltségei fedezésére szolgál. Értékelte viszont az alperes saját megélhetési költségei körében, mivel azt nem, vagy nem teljes egészében a nettó jövedelméből kell biztosítania.

Az elsőfokú bíróság mindezen peradatok együttes mérlegelésével arra a következtetésre jutott, hogy a jelenleg teljesített tartásdíj kétszeres összege (50 000 forint) a gyermek – nem luxusigényű – szükségleteit kielégíti és az alperes annak megfizetésére a másik két gyermek tartásának sérelme nélkül is teljesítőképes.

Az alperes fellebbezése folytán eljárt másodfokú bíróság ítéletével az elsőfokú bíróság ítéletét – annak helyes indokai alapján – helybenhagyta. A fellebbezésre figyelemmel hangsúlyozta: a tartásdíj mértékének meghatározásánál a Ptk. 4:215. § (1) bekezdéséből kell kiindulni, azaz a szülő a saját szükséges tartásának korlátozásával is köteles kiskorú gyermeke tartására. Tény, hogy az alperes munkaviszonnyal rendelkezik és három kiskorú gyermek tartására köteles. A perben nem vehető figyelembe a munkanélküli, de egyébként munkaképes házastársának eltartása, mivel a Ptk. 4:202. § b) pontja alapján a tartásra jogosultság sorrendjében a kiskorú gyermek a házastársat megelőzi. A Ptk. 4:200. § a) pontja szerint a vér szerinti gyermekek egy sorban jogosultak a tartásra. A felperes keresetének az elsőfokú bíróság részben adott helyt és az általa megítélt havi 50 000 forint összegű tartásdíj alacsonyabb, mint a Németországban külön nevelkedett gyermek részére fizetett havi 241 euró.

Az alperes teljesítőképessége körében rámutatott arra, hogy a Ptk. 4:218. § (4) bekezdése alapján megítélt gyermektartásdíj mértéke nem éri el az alperes – perben nem vitatott – átlagjövedelmének 15%-át, ezáltal nem haladja meg a Ptk. 4:205. § (6) bekezdése szerinti mértéket. A másodfokú bíróság ezért az alperesnek a teljesítőképessége hiányára való hivatkozását nem fogadta el.

A gyermek szükségletét illetően a másodfokú bíróság egyetértett az elsőfokú bíróság által kifejtettekkel. A megítélt összeg nem tekinthető a gyermek szükségleteivel arányban nem álló, azt meghaladó mértékű és luxusnak minősülő kiadások fedezetének. A gyermek tartásával kapcsolatos kiadások ugyanis – a bírói gyakorlat szerint – a kulturális, sportolási és rendkívüli képzésben való részvétel szokásos költségeit is magukban foglalják. Azt pedig, hogy a felperest a szülei segítik, az alperes javára nem vehető figyelembe. Egyetértett a másodfokú bíróság a közösen felvett deviza alapú hitel törlesztésének elsőfokú bíróság általi megítélésével is. A Ptk. 4:218. § (2) bekezdés b) pontja értelmében a szülők vagyoni viszonyait figyelembe kell venni, a felperest terhelő kiadások pedig ebbe a körbe sorolhatóak.

A jogerős ítélet ellen az alperes nyújtott be felülvizsgálati kérelmet. Kérte, hogy a Kúria a jogerős ítéletet helyezze hatályon kívül és helyette hozzon olyan új határozatot, amelyben a gyermektartásdíj fizetési kötelezettségének mértékét havi 25 000 forint határozott összegben állapítsa meg. A jogerős ítélet jogszabálysértő voltát a Ptk. 4:200. §-a, a Ptk. 4:218. § (2) bekezdés c) pontja, valamint a Ptk. 4:205., 4:206., a Ptk. 4:208. §-a és 4:218. §-ainak megsértésében jelölte meg.

A Kúria határozata és annak indokai

A felülvizsgálati kérelmet a Kúria alaptalannak találta, amit a következőkkel indokolt.

A Ptk. Negyedik könyv XX. Fejezete a rokontartás közös, általános szabályait határozza meg. A kiskorú gyermek tartásáról a Ptk. Negyedik Könyv XXI. Fejezete rendelkezik azzal, hogy a XX. Fejezetben rögzített általános szabályokhoz képest a kiskorú gyermek tartásánál a XXI. Fejezet szabályait kell eltérésekkel alkalmazni (4:213. §).

Nem alapos az alperesnek a Ptk. 4:200. §-ának jogszabálysértésére való hivatkozása. A jogszabályhely alkalmazása a perben nem merült fel, hiszen az alperesnek sem mostoha, sem nevelt gyermeke nincs, vér szerinti gyermekei iránti tartási kötelezettségét pedig nem vitatta. Ugyancsak alaptalanul állítja az alperes a Ptk. 4:205. § és 4:206. §-ainak megsértését. A két szakasz ugyanis a rokontartás általános szabályai között a tartás mértékét és a módját határozza meg. A fentiek alapján viszont a kiskorú gyermek tartásának mértékére a 4:218. §-ban előírtak az irányadóak.

A gyermek szükséglete

Helyesen állapították meg az eljárt bíróságok, hogy a perbeli gyermek szükségleteinél az ún. alapszükségletekként – a szükséges és indokolt szükségletek körébe tartozó iskoláztatásával kapcsolatos kiadásokon és a napi ellátását biztosító költségeken – túlmenően a gyermek harmonikus személyiségfejlődéséhez szükséges kiadásokat is figyelembe kell venni. Az eljárt bíróságok a hivatkozott EBH 2010.2138. számú eseti döntésnek megfelelően foglaltak állást abban, hogy a perbeli adatok alapján a gyermek iskolán kívüli foglalkozásai, a kulturális kiadásai luxusigénynek nem minősülnek.

A perben az alperes lényegében azt sérelmezte, hogy a felperes által megjelölt kiadások (63 000 forint) teljes anyagi terhét a jogerős ítélet gyakorlatilag rá hárítja. Az alperes érvelése téves.

A felperes a gyermekkel felmerülő költségeket pontosította. A csatolt kimutatásból megállapíthatóan a felperes a kiadásokat általánosságban jelölte meg, a gondozó szülőtől pedig nem követelhető meg a tételes – számlákkal igazolt – költségkimutatás, a gyermekre fordított kiadásainak tételes elszámoltatása. A Ptk. 4:216. § (1) bekezdése – illetve korábban a Csjt. 69/A. § (2) bekezdése – alapján kialakult ítélkezési gyakorlat szerint a természetbeni tartás nem forintosítható, a gyermek napi ellátása, betegsége esetén ápolása, a vele való foglalkozás ellensúlyozza a különélő szülő pénzbeli tartási kötelezettségét. Ebből következően az alperes azon érvelése, hogy a gyermek ellátásának fedezése teljes egészében rá hárul, nem foghat helyt. Az a hivatkozás, amely szerint a gyermekkel kapcsolatos anyagi jellegű kiadásokat a szülőknek egyenlő arányba kell viselniük, a fenti jogszabályhellyel ellentétes, a természetbeni tartás értékelésének hiánya a jogszabályi előírás kiüresedéséhez vezet.

Helytállóan érvel a felperes felülvizsgálati ellenkérelmében azzal, hogy a szülei jövedelme, támogatása a gyermektartásdíj mértékénél nem releváns. A Ptk. 4:215. §-a a gyermek tartását a szülő kötelezettségeként szabályozza, önmagában tehát az, hogy a felperes a szüleivel együtt él, akik a lakhatással kapcsolatos költségeket fedezik, az alperest terhelő gyermektartásdíj mértékét nem befolyásolja.

Ami pedig az alperes arra való hivatkozását illeti, hogy az 50 000 forintos havi tartásdíjjal a felperes jut bevételhez, teljes mértékben alaptalan. A perben a felperes jövedelme, körülményei részletesen feltárásra kerültek és a peradatok helyes értékelésével állapította meg a másodfokú bíróság, hogy a felperes szűkös anyagi körülmények között neveli a gyermeket.

A teljesítőképesség

A Kúria maradéktalanul osztotta a jogerős ítélet megállapítását. A Ptk. 4:218. § (4) bekezdése alapján a bíróságok által megállapított tartásdíj az alperes jövedelmének a 15%-át sem éri el, ebből következően a 25 000 forint mértéket meghaladó tartásdíj fizetésénél a teljesítőképessége hiányára vonatkozó állítása súlytalan. A közös tulajdont képező ingatlan kiadásával, illetve a szívességi használattal kapcsolatos előadások a perben nem relevánsak.

Kétségtelen, hogy a felperesnek külföldi munkavégzésével kapcsolatban a költségei is magasabbak. Ezt azonban a bíróságok értékelték, amikor a tartásdíjat nem a bírói gyakorlatnak megfelelően jövedelme 16,6%-ában, hanem annál alacsonyabb összegben állapították meg.

Fentiek alapján az eljárt bíróságok az anyagi jogi jogszabályok helytálló alkalmazásával rendelkeztek a tartásdíj mértékéről, a jogerős ítélet nem jogszabálysértő, ezért azt a Kúria hatályában fenntartotta. (Kúria Pfv. II. 22.069/2015. szám)

2. Nagykorú gyermek érdemtelensége a tartásra
[Ptk. 4:194. §, 4:220. §]

A tények

A felek elvált házastársak, a bontóperben 2010. május 14-én kötött és a bíróság által jóváhagyott részegyezségben megállapodtak abban, hogy a házasságukból 1994. július 13-án született N. és az 1996. január 12-én született B. utónevű gyermekeik apjuk: az alperes gondozásába, nevelésébe kerülnek. A felperes a gyermekek tartására 2010. június 1. napjától gyermekenként havi 35 000 forint gyermektartásdíj megfizetését vállalta. A felek életközösségük 2004. decemberi megszűnése óta a családi házukat megosztva használják, az ingatlan alsó szintje a felperes, a felső szinten kialakított önálló lakás a felperes és a gyermekek kizárólagos használatában áll.

Mindkét gyerek 2014-ben érettségizett, N. a Testnevelési Egyetem nappali tagozatán, osztatlan képzés keretében testnevelő tanári és gyógytestnevelői képzésre jár, B. a Corvinus Egyetemen kertészmérnöki tanulmányokat folytat.

Az első- és a másodfokú eljárás

A felperes keresetében N. tekintetében elsődlegesen érdemtelenség jogcímén 2014. július 15. napjától a tartásdíj fizetési kötelezettsége megszüntetését, másodlagosan teljesítőképességének jelentős csökkenése miatt, a tartásdíj havi 10 000 forintra leszállítását kérte.

Az alperes ellenkérelme a kereset elutasítására irányult.

Az elsőfokú bíróság ítéletében a keresetet elutasította. Ítélete indokolásában a Polgári Törvénykönyvről szóló 2013. évi V. törvény (a továbbiakban: Ptk.) 4:210. és a 4:220. §-ára, valamint a XXIX. Polgári Elvi Döntésre hivatkozással megállapította, hogy N. egyetemi tanulmányokat végez államilag finanszírozott oktatás keretében, képzése azonban jelentős költséggel jár. A felperes és N. kapcsolatának megromlása hosszú évekkel korábban megkezdődött, a gyermek kiskorúsága alatt sem volt megfelelő. A felperessel való kapcsolattartás teljes elutasítása a szülők között évek óta fennálló feszült viszony miatt alakult ki, a gyermek az őt gondozó alperessel azonosult. Az alperes magatartása sem hatott abba az irányba, hogy a felperes és a gyermek közötti kapcsolat rendeződjön. A gyermek jelenlegi elzárkózó, passzív magatartása mögött azonban egyértelműen megállapítható a kapcsolat rendezésének igénye és az erre vonatkozó hajlandóság. Az elsőfokú bíróság ezért úgy ítélte meg, hogy a nagykorú gyermek jelenlegi magatartása nem olyan súlyú, amely alapot adhatna a tartásra való érdemtelenség megállapítására. A tartásdíj leszállítása iránti másodlagos kereset elbírálásakor mérlegelte, hogy a tartásdíj megállapítása óta a felperes jövedelmi, vagyoni viszonyaiban jelentős változás nem következett be, kutyakozmetikáját változatlanul működteti, kutyaversenyeken bíróként dolgozik és OKJ-s szakképzést vezet, továbbá 2010 márciusában ingatlan értékesítéséből is jelentős bevétele származott.

A felperes fellebbezése alapján eljárt másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság ítéletét megváltoztatta és a felperest a N. utónevű gyermeke javára a jogerős bírói részegyezség alapján terhelő tartásdíj fizetési kötelezettséget 2015. február 1. napjával megszüntette.

A másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság által megállapított tényállást kiegészítette és megállapította, hogy N. a neki szóló, a felperes 2015. március 16-án és május 28-án postára adott leveleit nem vette át. A közösen birtokolt ingatlan hátsó kertjének használata miatt fennálló véleménykülönbség miatt a családtagok között 2015. március 22-én újabb konfliktus volt. A felperes ennek során enyhén meglökte N.-t, aki ezt követően az anyja felé fordult és közöttük hosszas és intenzív vita bontakozott ki. A gyermek az események miatt feljelentette a felperest, feljelentését azonban a bírósági eljárásban visszavonta.

A másodfokú bíróság hangsúlyozta, hogy a Ptk. 4:220. § (3) bekezdés a) pontja alapján a szülő nem köteles a nagykorú továbbtanuló gyermeke tartására, ha a gyermek a tartásra érdemtelen, ennek körében a XXIX. számú PED és a Csjt. 60. § (3) bekezdéséhez fűződő bírói gyakorlat azonban maradéktalanul alkalmazható. A perben a felperest terhelte annak bizonyítása, hogy N. olyan magatartást tanúsít, amelyre tekintettel érdemtelensége megállapítható azzal, hogy kizárólag a nagykorúsága idején tanúsított magatartása értékelhető, még abban az esetben is, ha a szülő és a gyermek közötti kapcsolat megromlása már a kiskorúság idején megkezdődött. Az érdemtelenség megállapítására alapot adó gyermeki magatartás bizonyítása esetén a tartásra jogosult kötelezettsége annak bizonyítása, hogy a kifogásolt magatartást a tartásra kötelezett felróható magatartása váltotta ki.

A perbeli esetben megállapítható, hogy N. a kapcsolattól elzárkózik, a felperes közeledési kísérleteit elutasítja, leveleit nem veszi át, azokra nem válaszol, anyja beszélgetés kezdeményezéseit visszautasítja, esetenként vele szemben durva, sértő kifejezéseket használ, nyilatkozata szerint édesanyjának nem köszön, „de nem is része az életének”. Mindezt együttesen értékelve a másodfokú bíróság megállapította, hogy a gyermek a felperessel szemben kifogásolható, a társadalmi elvárásoktól eltérő magatartást tanúsít, amely alkalmas a tartásra érdemtelenségének megállapítására. Az alperes nem bizonyította, hogy a gyermek elzárkózása a társadalom általános erkölcsi felfogása szerint is érthető és elfogadható lenne.

Az alperes az érdemtelenség alóli kimentés körében több, a felperesnek felróható magatartásra hivatkozott, ezek megtörténtét, illetve felróhatóságát a felperes következetesen tagadta, a sérelmezett magatartások valóságára és körülményeire pedig bizonyítás nem folyt. A gyermek az őt ért sérelmek közül azt emelte ki, hogy a felperes gyakran kiabált vele, nem vitte el az edzésekre és a kapcsolat teljes megszakadásához a 2011 karácsonyi események vezettek. Ezen eseményekről az alperes ismeretekkel nem rendelkezett, a gyermek pedig úgy nyilatkozott, hogy a végleges szakítás pontos okát megjelölni nem tudja, mert arra nem emlékezett. Emiatt a másodfokú bíróság álláspontja szerint a súlyos döntést kiváltó ok nem lehetett olyan jelentőségű, amely elfogadhatóvá teszi a gyermek részéről az édesanyával való kapcsolat teljes elutasítását. Nem ad erre alapot a kiskutya elhelyezésének vitatott kérdése sem.

A másodfokú bíróság értékelte, hogy a felperes a perindítás előtt és a per alatt többször próbálta gyermekével felvenni a kapcsolatot. Bár a gyermek az elsőfokú eljárásban erre nyitottságát jelezte, de az elsőfokú ítélet meghozatalát követően sem vette át a felperes leveleit. A másodfokú tárgyaláson lefolytatott bizonyítás alapján, az elsőfokú ítélet meghozatala után kialakult konfliktusos helyzetről készült filmfelvételből pedig megállapítható, hogy a felperes és N. kölcsönösen agresszíven és támadólag léptek fel egymással szemben. Mindezek együttes mérlegelésével arra a következtetésre jutott, hogy a nagykorú gyermeknek nincs társadalmilag elfogadható oka a kapcsolat teljes felszámolására és elfogadható indoka arra, hogy ezt az állapotot nagykorúként, tehát tetteiért felelősséggel tartozóként édesanyja közeledési kísérletei ellenére fenntartsa. A felsőfokú tanulmányokat folytató nagykorú gyermek a tartásra érdemtelen, ezért a felperes tartására nem kötelezhető.

A jogerős ítélet ellen az alperes terjesztett elő felülvizsgálati kérelmet, amelyben annak hatályon kívül helyezését és az elsőfokú ítélet helybenhagyását kérte.

A Kúria határozata és annak indokai

A Kúria a felülvizsgálati kérelmet nem találta megalapozottnak. Döntését – az ügy érdemét tekintve – a következőkkel indokolta.

A Ptk. szabályozásában a családjogi tartás általános szabályait a rokontartás közös szabályai (XX. fejezet) rendezik, a továbbtanuló nagykorú gyermek tartására vonatkozó különös szabályokat ugyanakkor a XXII. fejezet tartalmazza. A Ptk. 4:219. §-a előírja, hogy a nagykorú gyermek tartására a rokontartás közös szabályait és a kiskorú gyermek tartására vonatkozó rendelkezéseket a XXII. fejezetben foglalt eltérésekkel kell alkalmazni. Ennek megfelelően a továbbtanuló gyermek tartásra jogosultságának törvényi feltételei az általános és a különös szabályok alapján az alábbiak:

1. Az életpályára való indokolt és folyamatos felkészülés miatt a tartásra rászorul [Ptk. 4:220. § (1)–(2) bekezdés]. 2. A tartásra nem érdemtelen [Ptk. 4:194. § (2) bekezdés, 4:220. § (4) bekezdés]. 3. Nincs tartásra képes házastársa, volt házastársa és élettársa. 4. A tartásra kötelezett szülő teljesítőképessége, a jogosult tartása a szülő saját szükséges tartását vagy kiskorú gyermekének tartását ne veszélyeztesse [Ptk. 4:220. § (3) bekezdés c) pont].

A Ptk. 4:220. § (1) bekezdés utolsó mondata kimondja, hogy a gyermeknek a szülőt továbbtanulási szándékáról késedelem nélkül tájékoztatnia kell. Ennek elmaradásához a törvény jogkövetkezményt nem fűz, de vita esetén az információ adás hiányát értékelni kell.

A tartásra érdemtelenséget eredményező magatartás törvényi definícióját a Ptk. 4:194. § (2) bekezdése tartalmazza, mely szerint az a nagykorú érdemtelen a tartásra, aki a tartásra kötelezettel vagy vele együtt élő hozzátartozójával szemben olyan súlyosan kifogásolható magatartást tanúsít vagy olyan életvitelt folytat, amely miatt tartása a kötelezettől – figyelemmel a jogosult és a kötelezett kapcsolatának jellegére és a kötelezett magatartására is – nem várható el. A továbbtanuló nagykorú gyermek tekintetében a Ptk. 4:220. § (4) bekezdése további, érdemtelenségre alapot adó magatartást is meghatároz, eszerint a nagykorú gyermek érdemtelen a tartásra akkor is, ha a tartásra kötelezettel kellő indok nélkül nem tart kapcsolatot. A továbbtanuló nagykorú gyermekre vonatkozó önálló érvénytelenségi ok szabályozását az, a vele szembeni fokozott elvárhatósági követelmény indokolja, hogy a tartásdíjat fizető szülőjével szemben ne csak követelést támasszon, hanem a tartás alapjául szolgáló családi kapcsolatnak megfelelő magatartást tanúsítson, mert már van olyan belátása, amellyel magatartásának helyes vagy helytelen voltát és annak következményeit értékelni tudja.

Az 1/2014. Polgári jogegységi határozat V.1.b) pontjában foglaltak szerint a Kúria Polgári Kollégiuma az új Ptk. alapján elbírálandó ügyekben nem tartotta irányadónak a tanulmányait folytató nagykorú gyermek tartásáról szóló XXIX. PED-t, mivel az iránymutatás tartalmilag beépült az új Ptk.-ba. A beépültnek tekintett iránymutatásokkal kapcsolatban a jogegységi tanács hangsúlyozta, hogy ezen iránymutatások indokolásában foglalt – az új Ptk. szabályai szellemével nem ellentétes – jogi okfejtések, érvek, elvi megállapítások a továbbiakban is figyelembe vehetők, idézhetők, hiszen azok sok esetben a normaszöveget magyarázzák, kiegészítik, a rendelkezés tartalmát részletesen kibontják. Az új Ptk. normaszövegének értelmezésében, a jogi érvelés alátámasztásában ezek tehát felhasználhatók.

A másodfokú bíróság a feleket a Pp. 206. § (1) bekezdése szerint terhelő bizonyítási kötelezettség szabálya alapján helytállóan indult ki abból, hogy a érdemtelenség alapjául szolgáló magatartás bizonyítása a felperes kötelezettsége, míg az alperest annak bizonyítása terheli, hogy e magatartást a tartásra kötelezett felróható magatartása váltotta ki. Helyesen hangsúlyozta, hogy az érdemtelenség vizsgálata kizárólag a gyermeknek a nagykorúsága elérésétől tanúsított magatartására terjedhet ki, a bíróságnak azonban fel kell tárnia azokat a körülményeket, amelyek a szülő és a gyermek kapcsolatának megromlásához vezettek. A tartásra kötelezett felróható közrehatásának megállapítása kizárja a jogosult tartásra érdemtelenségének megállapítását.

A felperes az érdemtelenséget arra a magatartásra alapította, hogy a gyermek alapos indok nélkül a kapcsolattartástól elzárkózik, de a tartásdíjra igényt tart.

Kétségtelen, hogy a felperes és N. közötti kapcsolat megromlása a szülők konfliktusai miatt már a gyermek kiskorúsága idején megkezdődött, a gyermek az őt természetben gondozó alperessel azonosult. Ebben a folyamatban mindkét szülő közrehatott, a konfliktusos helyzet fenntartásával, a felperes az indulatos, hangos magatartásával, az alperes pedig azzal, hogy nem tett meg mindent a nála elhelyezett gyermek érzelmi, erkölcsi fejlődését biztosító megfelelő anya-gyermek kapcsolat kialakítása és rendezése érdekében. A gyermek fokozatosan eltávolodott a felperestől, 2011. év karácsonyától közöttük a kommunikáció gyakorlatilag megszűnt. N. nagykorúsága elérésétől sem beszél a felperessel, nem köszön neki, továbbtanulási szándékáról, az általa választott egyetemi képzésről sem tájékoztatta, a felperes közeledésének minden formáját elutasítja, mivel saját előadása szerint édesanyját nem tekinti élete részének.

Az alperes a felperes közreható, felróható magatartását nem bizonyította, a felülvizsgálati kérelmében foglalt hivatkozással szemben nem tekinthető az alperes által kifogásolt magatartások beismerésének az alperes provokatív eljárására vonatkozó felperesi nyilatkozat. A gyermeknek a kapcsolat rendezése iránti igényét és hajlandóságát pedig nyomatékosan megkérdőjelezi, hogy az elsőfokú ítélet meghozatala után sem kezdeményezte a felperessel a kapcsolat felvételét, a felperes feladóvevényekkel igazoltan postára adott leveleit nem vette át, sőt az ingatlan tulajdonos szülőkre tartozó, a hátsó kert használatával kapcsolatban kialakult konfliktusos helyzetben az őt ért sérelem miatt feljelentést tett a felperes ellen.

A Kúria hangsúlyozza, hogy az általános erkölcsi felfogással összhangban a gyermek szülője iránt tiszteletteljes magatartást köteles tanúsítani, továbbá elvárható tőle az alkalmazkodás még akkor is, ha az anyai kapcsolattartás hiányához vezető körülményeket illetően édesapjával ért egyet. Az pedig az általános társadalmi értékrenddel alapvetően ellentétes, hogy a gyermek és a szülő között az egyedüli kapocs a gyermek részéről a közeli hozzátartozói kapcsolatra figyelemmel elvárt és feltétel nélkülinek tekintett, a felsőfokú tanulmányok befejezéséig havonta fizetett tartásdíj. Az ezzel összhangban álló jogi szabályozás alapján a nagykorú gyermek magatartása megvalósítja a Ptk. 4:220. § (4) bekezdésében foglalt érdemtelenségi okot, amelynek jogkövetkezményeként a felperes nem köteles a továbbtanuló nagykorú gyermeke tartására.

A Kúria a kifejtettekre tekintettel a jogszabályoknak megfelelő jogerős ítéletet a Pp. 275. § (3) bekezdése alapján hatályában fenntartotta. (Kúria Pfv. II. 22.016/2015. szám)

3. Az egyik szülőnél elhelyezett, továbbtanuló gyermek nagykorúvá válása esetén a másik szülővel élő kiskorú gyermek utáni tartásdíj igény kérdése
[Ptk. 4:202. §, 4:220. §]

A tények

A jogerős ítélet tényállása szerint a felperes és az alperes házastársak voltak. Házasságukból 1995. szeptember 3. napján Gy., 1998. január 9. napján G. utónevű gyermekeik születtek. A bíróság ítéletével a felek házasságának felbontása mellett a Gy. utónevű gyermeket az alperes, míg a G. utónevű gyermeket a felperesnél helyezte el. A felperes kiegészítő gyermektartásdíj iránti igényét elutasította. Az ítélethozatalkor a nagyobbik gyermek a 17., a kisebbik gyermek a 14. életévét töltötte be.

Gy. 2014-ben középiskolai tanulmányait befejezte és szeptember 1. napjától a Budapesti Műszaki Egyetem Villamosmérnök Karán államilag finanszírozott képzésen, nappali tagozaton tanul. Kollégiumi elhelyezését a k.-i gimnázium fizeti, jó tanulmányi eredményére figyelemmel havonta 25 500 forint ösztöndíjban is részesül. Az alperes minden hónapban 50 000 forintot, a felperes pedig – önként – 30 000 forintot utal a gyermek szám-lájára.

A felperesnél elhelyezett G. utónevű gyermek középiskolába jár, 11. osztályos tanuló.

A felperes havi nettó átlagjövedelme – a családi adókedvezménnyel – 130 000 forint és 13 700 forint családi pótlékban részesül. Az alperes havi nettó jövedelme 190 000 forint. Családi adókedvezményt nem tud érvényesíteni, családi pótlékot nem kap.

Az első- és a másodfokú eljárás

A felperes keresetében azt kérte, hogy a bíróság 2014. szeptember hó 1. napjától kezdődően kötelezze az alperest a nála elhelyezett, még kiskorú gyermek után havi 25 000 forint határozott összegű gyermektartásdíj megfizetésére. Kereseti kérelme megalapozásául előadta, hogy mivel a nagykorú gyermeknek – egyetemi tanulmányaira figyelemmel – havonta önként 30 000 forintot utal át, ezért az alperes is köteles a kiskorú gyermek részére tartásdíj megfizetésére. A két gyermek szükségletének eltérő volta miatt a kiskorú gyermek havi tartásdíjának összegét 25 000 forintban határozta meg. A felperes számítása szerint a kiskorú gyermekkel kapcsolatban havi szinten, átlagban 74 772 forint költsége merül fel, beleértve a gyermek étkeztetését, ruházatát és a közlekedésével kapcsolatos költségét. A családi pótlék összegének levonásával a gyermek pénzbeli eltartási költsége kb. havi 61 000 forint, ennek megfelelően kérte az alperest 25 000 forint határozott összegű gyermektartásdíj megfizetésére kötelezni. A nagykorú, továbbtanuló gyermeknek havonta kb. 50–60 000 forintra van szüksége, a költségének felét, 30 000 forintot utal át a részére. A felperes előadta, hogy a haszonélvezeti joga fenntartása mellett a kiskorú gyermeknek ajándékozta a tulajdonát képező lakóingatlant, valamint – szintén a haszonélvezeti joga kikötésével – a felperessel közös ingatlanból az őt megillető 1/2 tulajdoni illetőséget.

Az alperes a kereset elutasítását kérte, álláspontja szerint a felperes követelése alaptalan. A bontóperi eljárásban mindketten vállalták a náluk elhelyezett gyermek tartási költségeinek finanszírozását. 2014 augusztusában – amikor a nagyobbik gyermek továbbtanulásával kapcsolatos ügyeket intézték – meg is beszélték egymással, hogy Gy.-t a felsőfokú tanulmányai alatt eltartja, a felperestől hozzájárulást nem igényelt. Az alperes megjegyezte, hogy a felperes a 30 000 forintokat költse inkább a még kiskorú gyermek tartására.

Az elsőfokú bíróság ítéletével kötelezte az alperest, hogy az 1998. január 9. napján született G. utónevű gyermeke tartására fizessen meg a felperesnek 2014. szep­tember hó 1. napjától kezdődően folyamatosan, havonta előre esedékesen 25 000 forint határozott összegű gyermektartásdíjat. Megállapította, hogy az alperesnek a 2014. szeptember hó 1. napjától 2015. április hó 30. napjáig terjedő időtartamra 176 000 forint gyermektartásdíj hátraléka keletkezett. A tartásdíj hátralékra a bíróság a havi gyermektartásdíj teljesítésével egyidejűleg tíz hónapos részletfizetést engedélyezett.

Az elsőfokú bíróság a felperes keresetét alaposnak ítélte. A peres felek nem vitatott előadásai, valamint a tanúként meghallgatott gyermek vallomása alapján a két gyermekkel kapcsolatos költségeket (a gyermekek szükségletét), illetve a felek jövedelmét (a teljesítőképességüket) aggálytalanul meg lehetett állapítani. A jogvita elbírálásánál abból indult ki, hogy a házasság felbontásakor fennálló körülmények megváltoztak, mert az egyik gyermek nagykorú lett. Ebből a tényből pedig az következik, hogy a felperes háztartásában eltartott kiskorú gyermek a tartásra jogosultság sorrendjében megelőzi nagykorú testvérét. A bíróság álláspontja szerint a nagykorú gyermek – a szükséges tanulmányai miatt – jogosult a tartásra, amelynek a szülők önként eleget is tesznek. Ugyanakkor a gyermek tanúvallomásából az is kiderült, hogy a szülők által utalt teljes összeget nem használja fel. Kollégiumban lakik, háromhetente csak egyszer utazik haza és az otthon töltött napok felében az alperesnél, másik felében a felperesnél tartózkodik, tehát nem az alperes háztartásában él. A tartás mértékét a Ptk. 4:215. § (1) bekezdése, a 4:216. § (1) bekezdése, a 4:218. § (1), (2), (3) és (4) bekezdése alapján állapította meg. A kiskorú gyermek felperes által megjelölt szükséglete – a családi pótlék levonásával – átlagban havi 42 300 forintban állapítható meg, amelyet a szülők a jövedelmeik egymáshoz viszonyított arányában kötelesek viselni. Az alperes a havi 190 000 forint nettó jövedelme alapján a gyermek eltartásával kapcsolatos költségek 60%-ának a megfizetésére köteles, ami a felperes keresetével egyezően 25 000 forint gyermektartásdíjat jelent. Mivel az alperes gyermektartásdíjat nem fizetett, rendelkezett a hátralékos gyermektartásdíj összegéről is.

Az alperes fellebbezése folytán eljárt másodfokú bíróság ítéletével az elsőfokú bíróság ítéletét megváltoztatta és a felperes keresetét elutasította. Megállapította, hogy az elsőfokú bíróság a tényállást feltárta és a jogvita elbírálása szempontjából irányadó jogszabályi rendelkezéseket helyesen jelölte meg. Ezt a másodfokú bíróság kiegészítette a Ptk. 4:220. § (1) bekezdése rendelkezésével, amelynek értelmében a továbbtanuló nagykorú, munkaképes gyermek is jogosult a tartásra, ha szükséges tanulmányai indokolt időn belüli folytatása érdekében arra rászorul. A fenti jogszabályhelyre figyelemmel az elsőfokú bíróság téves jogkövetkeztetést vont le. A perbeli adatokból ugyanis egyértelműen megállapítható, hogy a Ptk. fenti szakasza alapján a nagykorú gyermek is jogosult a tartásra: továbbtanul és tanulmányait folyamatosan végzi, szükséglete a havi 40 000 forint mértékű tartást megalapozza. Az elsőfokú bíróság helyes számítása alapján a kiskorú gyermek tartása a szülőket 42 300 forint összegben terhelné, ebből következően a két gyermek rászorultsága közel azonos mértékű, a nagykorú gyermek nagykorúságának, mint körülményváltozásnak az értékelése ellenére is. A felperes nem vitatta, az alperes pedig bizonyította, hogy a továbbtanuló gyermeknek a tartást havi 50 000 forint összegben teljesíti. Az elsőfokú bíróság úgy kötelezte az alperest a kiskorú gyermek tartásához való hozzájárulásra, hogy nem vette figyelembe az alperesnek a nagykorú, továbbtanuló, életpályára felkészítő tanulmányait folytató gyermek tartásáról való gondoskodását. A másodfokú bíróság álláspontja szerint a perbeli esetben a Ptk. 4:202. § a) pontjában írt feltételek sem állnak fenn. Mindkét szülő képes a gyermek tartására, ezért a tartásra való jogosultság sorrendje a jogvita eldöntésében nem irányadó. Miután pedig közel azonos a rászorultság és a tartás teljesítése a felperes kiegészítő tartásdíj iránti igénye nem alapos.

A jogerős ítélet ellen a felperes terjesztett elő felülvizsgálati kérelmet. Kérte, hogy a Kúria a másodfokú bíróság ítéletét helyezze hatályon kívül és az elsőfokú bíróság ítéletét hagyja helyben. A jogerős ítélet jogszabálysértő voltát a Ptk. 4:202. § és 4:220. §-ai rendelkezései megsértésére alapította.

Az alperes felülvizsgálati ellenkérelmében a jogerős ítélet hatályában való fenntartását indítványozta, mert a másodfokú bíróság megalapozott és a jogszabályoknak megfelelő döntést hozott.

A Kúria határozata és annak indokai

A Kúria a felülvizsgálati kérelmet nem találta alaposnak. Döntését az alábbiakkal indokolta.

A felperes a keresetében a körülményváltozást arra alapította, hogy mivel ő a nagykorú gyermek tartásához önként hozzájárul, ezért a kiskorú gyermek tartására – az önkéntes teljesítés hiányában – alperes is legyen köteles gyermektartásdíjat fizetni. A perben a Pp. 164. § (1) bekezdése főszabálya alapján a felperest terhelte annak bizonyítása, hogy a nagykorúságát betöltött gyermek miatt a kiskorú gyermek tartása iránti igényének jogalapja fennáll. Tény, hogy a nagyobbik gyermek betöltötte a 18. életévét és a középiskolai tanulmányai befejezése után egyetemre jár, a kiskorú gyermek a középiskolai tanulmányait folytatja, az alperesnek pedig a tartás megfizetésére teljesítőképessége van. A nem vitatott körülményváltozás (a nagykorúság elérése) azonban önmagában a kiskorú gyermeket illető tartásdíj iránti igényt még nem alapozza meg.

A Ptk. 220. §-a a továbbtanuló nagykorú gyermek tartásra való jogosultságáról rendelkezik. Az (1) bekezdés alapján a továbbtanuló nagykorú, munkaképes gyermek a rászorultsági vélelem esetén kívül is jogosult a tartásra, ha a szükséges tanulmányai indokolt időn belüli folytatása érdekében rászorul. A (2) bekezdés szükséges tanulmánynak minősíti az életpályára előkészítő szakképzettség megszerzéséhez szükséges képzés vagy tanfolyam, a felsőfokú végzettségi szintet biztosító alap és mesterképzésben, valamint a felsőfokú szakképzésben folytatott tanulmányok folyamatos végzését. Helyesen mutatott rá a másodfokú bíróság a Ptk. 4:220. §-a alapján arra, hogy a nagykorú gyermek életpályára felkészítő tanulmányait folyamatosan, megszakítás nélkül végzi, rászorultságának tényét a felperes sem vitatta, hiszen részére önként tartást teljesít. A perbeli esetben mindkét szülő egy tartásra jogosult gyermekről gondoskodik: a felperes egy kiskorú, az alperes pedig egy nagykorú, de továbbtanuló gyermekről. A peradatok alapján megállapítható, hogy a felperes anyagi támogatását sem az alperes, sem a gyermek nem igényelte. Kétségtelen, hogy a felperes a gyermek részére önként havi pénzösszeget juttat, ez a tény azonban az alperes tartásdíj fizetési kötelezettségének jogalapját nem alapozza meg, mert abban a lényeges körülményben, hogy a nagykorú gyermek a tartásra változatlanul rászorult, változás nem történt. A felperes pedig a végrehajtható kötelezés (bírósági egyezség, jogerős ítélet) hiányában önkéntes teljesítését – ahogy erre az alperes utalt is – bármikor megszüntetheti.

A Ptk. 4:202. §-a a tartásra jogosultság sorrendjét határozza meg. Helytállóan állapította meg a másodfokú bíróság, hogy a perbeli esetben a fenti jogszabályhely a jogvita eldöntésére nincs kihatással. A tartásra jogosultság sorrendje ugyanis akkor bír jelentőséggel, ha valaki több jogosult eltartására köteles és a teljesítőképessége korlátozott volta miatt a fennálló tartási kötelezettségeit nem tudja teljesíteni. A perbeli esetben a bíróság a korábbi ítéletével az egyik gyermeket a felperes, míg a másik gyermeket az alperes nevelésébe és gondozásába helyezte el. Az ítélet alapján mindegyik szülő a nála elhelyezett gyermekről volt köteles gondoskodni, a bíróság pedig – a két gyermek azonos szükségletére figyelemmel – a kiegészítő tartás iránti keresetet elutasította. Nincs akadálya annak, hogy a szülő – jogszabályi kötelezettség nélkül – a másik szülőnél elhelyezett kiskorú, vagy továbbtanuló nagykorú gyermekét önként – akár havi rendszerességgel is – pénzbeli támogatásban (pl. zsebpénz) részesítse, ez azonban tartási kötelezettség teljesítésének nem minősíthető. Önkéntes hozzájárulása tehát nem jelenti a Ptk. fenti szakasza szerinti több gyermek tartására való kötelezettségét, ezáltal a felperes által megjelölt jogszabályhely jogszabálysértő alkalmazása fel sem merülhet.

A perbeli esetben a jogerős ítélet anyagi jogi jogszabályt nem sértett, ezért azt a Kúria a Pp. 275. § (3) bekezdése alapján hatályában fenntartotta. (Kúria Pfv. II. 22.071/2015. szám)

Az írás a Családi Jog 2016. évi 3. lapszámában (47-54. o.) jelent meg.

1. A szerződéses biztosítékok gazdasági szerepe

Az ügyletkötés szükségszerűen kockázatokkal jár. Általános tapasztalat, hogy a legtöbb ember kerüli a kockázatot és hajlandó is fizetni azért, hogy az ügyleti kockázatok csökkenjenek. A kockázatkerülő egyének többre értékelik az alacsonyabb, de biztos jövedelmet a magasabb, de bizonytalanabbnál.^[1]

Az ügyletkötéssel együttjáró kockázatokat elsődlegesen maguk a felek próbálják meg elosztani egymás között. Ebben a szerződéses kockázatelosztásban azonban a jogalkotó is részt vesz, hiszen a polgári jog kógens és diszpozitív szabályai a kockázatok arányos megosztását tartják szem előtt. Az arányos kockázatmegosztás egyúttal a bíróságok számára is egy fontos feladat a jogviták eldöntése során.^[2]

A felek a szerződéses kockázatok arányos elosztása mellett a kockázatok mérséklésére is törekednek. Az ügyleti-üzleti kockázatok elkerülésére, illetve csökkentésére többféle jogi eszköz áll rendelkezésre. Ezek alapvetően szerződéses konstrukciók.

Az egyik ilyen kockázatkezelési szerződéses megoldás a biztosítás. A biztosítás lényege, hogy egy piaci szereplő jövedelmének egy részéért cserébe a bizonytalan jövőbeli esemény kockázatát másra – a biztosítóra – hárítja át. Egy másik lehetőség a szerződéses biztosítékok alkalmazása. Gazdasági szempontból tehát hasonlóság áll fenn a biztosítás és a biztosítékok között, annak ellenére, hogy alapvető különbségek is kimutathatóak a kétféle jogintézmény között. Az egyik legfőbb eltérés az, hogy szerződéses biztosítékok esetén nem jön létre kockázatközösség.

A szerződéses biztosítékok legfontosabb közgazdasági funkciója, hogy ösztönözzék a szerződéses ígéret betartását. A biztosítékok emellett a jogügyletből származó gazdasági kockázatok mérséklését – esetleg teljes megszüntetését – célozzák. A kockázatelkerülés és a biztosítéknyújtás között tehát szoros összefüggés áll fenn.

A szerződéses biztosítékok egy részét a jogi szaknyelv hitelbiztosítékoknak nevezi. Ezek olyan szerződéses biztosítékok, amelyek hitelből, hitelviszonyból származó kockázatok csökkentésére szolgálnak. A hitelbiztosítékok szorosan kapcsolódnak a hitelnyújtáshoz, illetve a hitelezési elemet tartalmazó jogügyletekhez.

Biztosítékkal azonban nemcsak a pénzkölcsön látható el, hanem az összes hitelezési elemet tartalmazó jogügylet. A hitelbiztosítékok iránti igény valamennyi hitelezési elemet tartalmazó tranzakciónál felmerülhet. Az ilyen ügyleteknél az ellenszolgáltatás későbbi időpontban történő teljesítése kockázatot jelent a saját szolgáltatását korábban teljesítő fél számára, aki az ebből származó rizikót biztosítékokkal kívánja csökkenteni. Az ilyen típusú, hitelezési elemet tartalmazó ügyletekről szól a Ptk. 6:389. § (2) bekezdése is.

Biztosítékokra előteljesítési hitelnél az időben később sorra kerülő ellenszolgáltatás, pénzhitel esetén pedig a tőkét és a kamatot is magában foglaló pénz-visszafizetési igény biztosítása miatt van szükség.^[3]

A hitelbiztosítékok alkalmazása valójában az egyik szerződő fél (a hitelező) bizalmatlanságának a kifejeződése. A hitelező akkor kér biztosítékot, ha nem bízik a másik fél (kötelezett, adós) fizetőképességében vagy fizetőkészségében, elsősorban tehát akkor, ha tart annak gazdasági összeomlásától. A hitelező helyzete természetesen akkor a legkedvezőbb, ha az adós gazdasági összeomlása nem következik be és a kikötött biztosítékot nem kell érvényesíteni.

A biztosítékok alkalmazására irányuló megállapodás mindezek alapján másodlagos, kisegítő ügyletnek tekinthető, amely feltételezi a főügyletet, a hitelnyújtásra irányuló megállapodást. A biztosítéki ügylet mindaddig a háttérben marad, amíg a hitelezési elemet tartalmazó ügylet szerződésszerűen teljesítésre kerül. Ha azonban a főügylet teljesítése során valamilyen hiba keletkezik – különösen, ha annak teljesítésére az adós részéről nem kerül sor –, előtérbe kerülnek a biztosítékok. Ebben az esetben az életre kelt biztosítéki ügylet a főügylet helyébe lép.^[4]

A biztosítékok fontos szerepet játszanak a hitelnyújtással kapcsolatos döntésben is. A biztosítékok léte és értéke visszahat magára a főszolgáltatásra, vagyis pénzkölcsön esetén a kamatra. Ennek megfelelően a valóságban nem létező, vagy hiányos biztosítékok a hitelnyújtást meg is hiúsíthatják, illetve lényegesen megnehezíthetik és megdrágíthatják azt.^[5]

Közgazdasági szempontból a hitelnyújtásra vonatkozó döntés mellett a biztosítékok fontos szerepet játszanak a hitelezés feltételeinek a meghatározásában is. Kapcsolat áll fenn a biztosítékok és a hitel árának, a kamatnak a mértéke között. Ez a kapcsolat jól tükröződik abban is, hogy a biztosítékkal ellátott (fedezett), valamint a biztosíték nélküli (nem fedezett) hitelek kamata különböző. A kamatszint meghatározása több tényezőtől függ, de ebben a refinanszírozási költségek mellett az is szerepet játszik, hogy a hitelezőnek milyen mértékben kell számolnia az adós fizetésképtelenségével. A hitelező emiatt a kockázat miatt felárat számít fel.^[6]

Azon keresztül tehát, hogy a biztosítékok alkalmazásával csökkenthető a hitelezőt fenyegető kockázat, csökkenthetőek az ügylethez kapcsolódó tranzakciós költségek is. A biztosítékok felhasználásának tehát ár- (kamat-) és költségcsökkentő hatása van.^[7]

2. A hitel fogalma és típusai

Közgazdasági szempontból a hitel a tág értelemben felfogott vagyon(rész) ideiglenes átengedése. A vagyon átengedése azért tekinthető ideiglenesnek, mert a hitelfelvevő a neki átadott vagyoni elemeket egy meghatározott időtartam után köteles visszaadni a hitelezőnek.

Egy vállalkozás akkor vesz igénybe hitelt, ha a szükséges beruházások megvalósítása, illetve a fizetőképesség fenntartása saját eszközök felhasználásával nem biztosítható. Előfordulhat azonban olyan eset is, amikor a saját tőkéből történő finanszírozás valamilyen okból kifolyólag (pl. adózási vagy kockázatelosztási szempontok miatt) költségesebb, mint az idegen tőkéből történő finanszírozás.^[8]

A termelés és a javak elosztásának fejlődése ma már döntően azon alapszik, hogy a vállalkozó idegen tőkét vesz igénybe. Már a II. világháború előtti magyar jogirodalomban is egyértelművé vált az a felismerés, hogy a pénz- és hitelgazdaság fejlettebb korszakaiban a termelés, a javak elosztása és a fogyasztás túlnyomó részben hitel igénybevételével, különösen pedig kölcsön segítségével történik.^[9]

Ha ennek az idegen tőkének a megszerzése társulás, gazdasági társaság, vagy szövetkezet alapítása útján megy végbe, akkor az idegen tőkésből társvállalkozó lesz.^[10] A vállalkozó azonban igen gyakran nem társvállalkozó bevonása, hanem pénzkölcsön útján szerzi meg a vállalkozása fejlesztéséhez szükséges tőkét.

A hitelnyújtás számos formában ölthet testet. A hitelek különböző típusainál lényegesen eltérnek egymástól a hitelnyújtás és a biztosítékok alapításának a feltételei.^[11] A hitel elsősorban készpénz, illetve számlapénz rendelkezésre bocsátását jelenti, másrészt azonban fizetési halasztás formájában is megjelenhet. A hitelnyújtás különböző esetkörei alapvetően két nagy csoportba sorolhatók: a fizetési típusú hitelek, illetve a felelősségi típusú hitelek.

A felelősségi típusú hitelek lényege, hogy a felelősséget vállaló személy (jellemzően egy bank) egy másik személyt (az ügyfelet) terhelő pénzfizetési kötelezettséget átvállal. Ez rendszerint ellenérték fejében történik, de lehet ingyenes is. A hitel fogalmának a használata ezen ügyletek esetében azért indokolt, mert a bank részéről történő felelősségátvállalás révén az ügyfél a fizetési hitelhez hasonlóan vásárlóerőt nyer.^[12]

Fizetési hitel esetén ezzel szemben tényleges hitelnyújtásra kerül sor olyan értelemben, hogy a hitelező vagy egy meghatározott pénzösszeget bocsát a hitelfelvevő rendelkezésére, vagy az egyik fél a saját szolgáltatását időben korábban teljesíti, esetleg halasztást ad az ellenszolgáltatás teljesítésére. Ezen belül is számos alcsoport különböztethető meg egymástól. A pénzkölcsön mellett ugyanis fizetési típusú hitel a szívességi kölcsön, az áruban adott hitel (áruhitel, vagy ún. kereskedelmi hitel) és az értékpapírkölcsön is. Ezeknek nemcsak gazdasági és értékbeli jelentősége, hanem jogi természete, alakszerűsége, felté­telei és szavatossági következményei is mások, mint amelyek a hagyományos pénzkölcsönre irányadóak.^[13]

Hitelezési elemet tehát valamennyi visszterhes szerződés tartalmazhat. Minden olyan jogügylet esetében hitelnyújtásra kerül sor, amikor az egyik fél a saját szolgáltatását időben korábban nyújtja, az ezért járó ellenszolgáltatást pedig a másik fél időben később teljesíti.^[14] Ez fennállhat egy egyszerű adásvétel vagy egy vállalkozási szerződés esetében is, ha a vételár, illetve a vállalkozói díj kifizetésére utóbb kerül csak sor. Az ilyen ügyletekhez kapcsolódó hitelt áruhitelnek, valamint előteljesítési hitelnek nevezik, szemben a kölcsönszerződésből származó pénzhitellel. Mindhárom fizetési típusú hitel.

Ezzel szemben felelősségi típusú hitelnyújtásnál a hitelező arra tesz ígéretet, hogy helytáll egy olyan kötelezettségért, amely a hitelfelvevőt egy harmadik személy irányában terheli. Ez jellemzően pénz-visszafizetési kötelezettség.^[15] Felelősségi típusú hitelnyújtás például a kezesség- vagy garanciavállalás (ezeket aval-hitelnek is nevezik).^[16] Ebbe a csoportba tartozik azonban a váltóleszámítolás is, amikor a hitelező arra vállal kötelezettséget, hogy az adós által kiállított váltót egy meghatározott összeghatáron belül elfogadja.^[17]

A magántulajdonra épülő modern magánjog megszületése, vagyis a 19. század második fele óta a jogalkotás szintjén is különbséget kell tenni az üzleti-kereskedelmi hitel, valamint az ezen a körön kívül eső hitelnyújtás között. Ez a kettősség a zálogjogi szabályozáson mind a mai napig végigvonul, sőt a Ptk.-ban fel is erősödik, hiszen a fogyasztói zálogszerződésekre speciális szabályok vonatkoznak. Mindez azonban nem jelenti azt, hogy a Ptk. a fogyasztóknak nyújtott hitelt tekintené a szabályozás alapjának.

Fontos azt is kiemelni, hogy a zálogjog alkalmazása során elsődlegesen bankok – tágabb értelemben hitelintézetek – által nyújtott hitelek, illetve kölcsönök biztosításáról van szó. Ettől lényegesen eltérő sajátosságokkal rendelkezik az áruhitel, amelynek gazdasági szerepe ugyancsak jelentős, de más jellegű biztosítékokat igényel. A tulajdonjog-fenntartás tipikusan az áruhitelt jellemző biztosítéki forma, ezzel szemben a zálogjog a pénzhitelhez kapcsolódik.

További jogpolitikai kérdés, hogy a jogalkotó kit tekint tipikus hitelezőnek. Nemcsak a hitel természete határozza ugyanis meg az alkalmazandó biztosíték formáját, hanem az is, hogy ki nyújtja a hitelt. Erre a kérdésre az adott ország pénz- és tőkepiacának az ismerete alapján lehet csak választ adni. Amíg az angolszász országokban a vállalatok tipikusan kötvény- vagy részvénykibocsátással fedezik a tőkeigényüket, addig a kontinentális országokban a bankhitel az elterjedtebb vállalatfinanszírozási forma. Ennek alapján a kontinentális Európa országaiban a tipikus hitelezők a bankok, illetve más hitelintézetek.

Ez vonatkozik Magyarországra is. A magyar gazdaság és pénzügyi rendszer mind a mai napig bankközpontú (pontosabban: hitelintézet-központú), a tőkepiacok szerepe a vállalati finanszírozásban csak másodrendű. Emiatt a hitelintézeti rendszer hitelezési aktivitása meghatározó jelentőségű a magyar gazdaság fejlődése, növekedése szempontjából.^[18] Különösen a kis- és közepes vállalkozások (az ún. kkv-szektor) hitelezése egy kritikus pont. A pénzügyi közvetítőrendszer zavarai jelentős részben a hazai vállalati hitelezés visszaesésében csapódnak le, amely elsődlegesen a kkv-szektort érinti hátrányosan.^[19]

A magyar zálogjogi szabályozás az 1850-es évek óta alapvetően a kereskedelmi-üzleti hitelezést tartja szem előtt, amelynél a tipikus hitelező a bank. Emellett azonban a jogi szabályozás nem hagyhatja figyelmen kívül a nem üzleti célú hiteleket sem. Itt kell utalni arra, hogy az európai jogban egyre nagyobb szerephez jutó fogyasztóvédelmi gondolat már elérte a fogyasztói hiteleket.^[20] Az uniós jog ugyan a tagállamok dologi jogi szabályozásától még távol tartja magát, azonban a kötelmi jogon belül a fogyasztóvédelmi magánjog már ma is szinte különálló jogterület.

3. A hitelbiztosítékok fajtái

Valamennyi biztosíték közös jellemvonása, hogy szerződésszegéshez, illetve a szerződésből eredő igények, jogosultságok érvényesítéséhez fűződnek. Rendeltetésük a szerződésszerű teljesítés biztosítása.

A hitelezési elemet tartalmazó ügyletekből származó kockázatok csökkentésére szolgáló biztosítékokat két nagy csoportba lehet sorolni: a személyi és a dologi hitelbiztosítékok körébe.

A személyi biztosítékok lényege, hogy egy személy teljes vagyonával helytállási kötelezettséget vállal arra az esetre, ha az alapjogviszony kötelezettje nem, vagy nem megfelelően (szerződésszerűen) teljesít. A személyi biztosítékok kötelezettje teljes vagyonával áll helyt és a főadós nem-teljesítése esetén fizetési kötelezettség terheli. Két típusa a járulékos kezesség és a nem-járulékos (nem egészen pontos megfogalmazás szerint: absztrakt) garancia.

Ezzel szemben a dologi hitelbiztosítékok kötelezettje csak a lekötött vagyontárggyal tartozik helytállni, a teljes vagyonára azonban ez a helytállási kötelezettség nem terjed ki. Emellett fizetési kötelezettség nem, csupán tűrési kötelezettség terheli. Ez azt jelenti, hogy a főadós nem-teljesítése esetén annak tűrésére köteles, hogy a jogosult (hitelező) a lekötött vagyontárgyból kielégítse magát, de a biztosított követelést nem kell teljesítenie.^[21]

A dologi hitelbiztosítékok alaptípusa a zálogjog, amelynek járulékos és nem-járulékos formája is ismert. Ez utóbbit, önálló zálogjog néven a Ptk. 2016. október 1-jétől ismét szabályozza. Dologi hitelbiztosíték emellett az óvadék is, amelyet azonban a Ptk. a zálogjogi szabályok körébe integrált.

Közgazdasági kutatások igazolják a dologi hitelbiztosítékok és a gazdaság közötti szoros kapcsolatot. A dologi hitelbiztosítékoknak kiemelkedő a jelentőségük a hitelélet működése szempontjából.^[22] Különösen fontos ez egy olyan, tőkebehozatalra szoruló gazdaság számára, mint a magyar. A közgazdasági elemzések adatai alapján 1 százalékos vállalati hitelállomány emelkedés 0,5–2 százalék GDP-növekedést hoz magával.^[23]

Végül ki kell térni arra is, hogy a zálogjogi szabályoknak a lakásépítések és így a lakáspiac szempontjából is kiemelkedő a jelentőségük. A lakásépítések, illetve a lakásvásárlások finanszírozásánál a jelzálogjog meghatározó szerepet játszik. Egy vonzó jelzálogjogi szabályozás a hitelintézetek részéről a hitelnyújtás iránti nagyobb hajlandósághoz vezet. Mindez hozzájárul ahhoz, hogy a vállalkozások növelni tudják befektetéseiket, a magánszemélyek pedig a fogyasztásukat.^[24]

4. A magyar zálogjogi szabályozás fejlődése és jogpolitikai háttere

4.1. A zálogjogi szabályozás fejlődése 1945-ig

A hitelezés és a (dologi) hitelbiztosítékok közötti szoros kapcsolatra tekintettel a zálogjogi szabályozás egyik fő jogpolitikai célja a hitelhez jutás, illetve a hitelnyújtás feltételeinek a könnyítése, valamint a hitelezés tranzakciós költségeinek a csökkentése. Olyan időszakokban, amikor a hiteligény megnő, általában a hitelbiztosítékok jogi szabályozásának kiszélesedése, bővülése figyelhető meg.

Ez a jogpolitikai cél a 19. század közepe, a modern zálogjogi szabályozás megszületése óta Magyarországon is jól kimutatható. Különösen fontossá vált a hitelezés – elsősorban a mezőgazdasági hitelezés – feltételeinek javítása az I. világháborút követő gazdasági összeomlás időszakában. A két világháború közötti időszak jogfejlődését a magánjog terén a gazdasági igények, a hitel iránti megnövekedett kereslet határozta meg, az osztrák jog befolyása azonban csökkent, és előtérbe kerültek a hazai viszonyoknak jobban megfelelő jogi megoldások.^[25]

A jelzálogjogról szóló 1927. évi XXXV. törvénycikk (a továbbiakban: Jt.) relatíve részletes szabályozása is ezzel magyarázható. A fő mozgatórugó az országban az 1920-as években kialakult, a korábbinál jóval nagyobb tőkehiány volt. Az 1920-as évek jogszabályai, valamint a Jt. több jogrendszer mintáit ötvöző megoldásai azt tükrözik, hogy a magyar jogalkotó rendkívül kreatív módon próbált segítséget nyújtani ahhoz, hogy a gazdaságba minél több tőkét sikerüljön bevonni. Ezt a célt szolgálták azok a jogi megoldások is, amelyek lehetővé tették a hitelezők számára, hogy követelésük eladása révén már a hitel lejárta előtt visszakapják pénzüket, vagy legalábbis annak egy részét. Ez hitelezői oldalon azt az igényt vetette fel, hogy a jelzálogjogot vagy annak egy részét – újabb hitelek bevonása érdekében – a követeléssel együtt tovább lehessen adni. Alapvetően ez a hitelezői igény váltotta ki a keretbiztosítéki jelzálogjog átruházása körüli jogirodalmi vitákat.

Emellett azt az adósi igényt is méltányolni kellett, hogy időszakonként újabb hitelhez jusson. Ez hívta életre a ranghellyel való rendelkezést és ez hatott a keretbiztosítéki jelzálogjog alkalmazási körének bővítése irányába is.

A korabeli jogirodalmi viták hátterében is alapvetően a zálogjog és a követelés – együtt vagy külön-külön történő – átruházhatósága állt. A fő kérdés az volt, hogy rendelkezzen-e forgalomképességgel a zálogjog. A kérdésre a Jt. egyértelmű választ adott, hiszen ezt nemcsak a keretbiztosítéki jelzálogjog körében tette lehetővé, hanem ennél is szélesebb körben, a zálogjog nem-járulékos formájának (telekadósság) a szabályozásával. Ugyanaz a hiteligény húzódott meg tehát a telekadósság mögött is.

Régi magánjogunk ezt a gazdasági igényt próbálta meg minél több és minél változatosabb jogi eszközzel kielégíteni. Mindeközben természetesen a telekkönyvi elvekre is figyelemmel kellett lenni. Az új jogi megoldások több esetben (pl. keretbiztosítéki jelzálogjog átruházásakor) áttörték a telekkönyvi elveket, ezáltal is lazítva a biztosított követelés és a jelzálogjog közötti kapcsolaton. Ez arra utal, hogy a jelzálogjog forgalomképességének a növeléséhez fontosabb jogpolitikai érdek fűződött, mint a járulékosság fenntartásához.

4.2. A zálogjogi szabályozás fejlődése a rendszerváltás után

Hasonló célok vezették a magyar jogalkotót a rendszerváltás után kidolgozott zálogjogi novellák megalkotása során is. A hitelbiztosítéki jog átfogó reformját 1989–90 után elsődlegesen a megváltozott tulajdoni rend, illetve a bankszektort is elérő átalakulás kényszerítette ki. Emellett a hiteléletet is megbénították a hiányos és korszerűtlen fizetésképtelenségi szabályok. A jogirodalomban már korán jelentkeztek a zálogjogi szabályok és a fizetésképtelenségi eljárások összehangolására vonatkozó igények.^[26]

Az 1980-as években kezdetét vette az állami tulajdon és az állami hitelmonopólium kizárólagosságára épülő szocialista tervgazdálkodás felszámolása.^[27] A piacgazdaságra való átmenet az 1989–90-es politikai rendszerváltozás után vált teljessé, ekkor alakultak ki a magántulajdonra és a jogállamiságra épülő demokratikus viszonyok. Ez az átalakulás a gazdasághoz közvetlenül kötődő jogterületek mielőbbi reformját is indokolttá tette. Ekkor jött létre a modern magyar társasági jog és ekkor került sor a bankszektor átalakítására is. A bankszektor reformja szükségszerűen vonta maga után a hitelbiztosítékokra vonatkozó szabályozás gyökeres átalakítását.^[28] Ez összefüggésben állt azzal, hogy a magántulajdonra való áttérés, valamint a tőkehiány az összes volt szocialista országban arra kényszerítette a jogalkotókat, hogy a vállalatfinanszírozás jogi eszközeit újraszabályozzák.^[29]

A zálogjogi szabályozást az 1996. évi XXVI. törvény (a továbbiakban: 1. zálogjogi novella) kívánta a magántulajdonra épülő piacgazdaság viszonyaihoz igazítani. A módosítás fő célja az volt, hogy mind a fogyasztói, mind pedig a vállalati szférában új megoldásokkal segítsék elő a hitelhez jutást, úgy, hogy a zálogjogi konstrukciók tényleges fedezetet és biztonságot nyújtsanak a hitelezők számára.

A novella legfontosabb újításai a következők voltak:

• az ingó jelzálogjog megteremtése;
• vagyont terhelő jelzálogjog;
• a keretbiztosítéki jelzálogjog alkalmazási körének a kibővítése;
• a ranghelyhez kapcsolódó jogintézmények;
• a jogon vagy követelésen fennálló zálogjog szabályainak a kibővítése;
• az önálló zálogjog (nem-járulékos zálogjog);
• a bírósági végrehajtás szabályainak módosítása.

Az új jogintézmények – elsősorban az ingó jelzálogjog – elsődlegesen a kis- és közepes vállalkozások tőkéhez jutását kívánták elősegíteni. A jogon vagy követelésen fennálló zálogjog kibővített szabályai a társasági részesedések elzálogosítását is lehetővé tették.

Az ingó jelzálogjog melletti gazdasági érvek már a 20. század elején megjelentek a jogirodalomban. Ezek szerint a kézizálogjog a gazdasági igények kielégítése szempontjából nem volt teljes mértékben kielégítő. Célszerűnek látszott elismerni azoknak az adósoknak az érdekeit is, akiknek a felveendő kölcsön biztosítására ingóságaikon kívül más leköthető vagyonuk nem volt. Az ingóságok kézizálogjoggal való megterhelése ugyanakkor megakadályozta a zálogtárgyak tulajdonosait foglalkozásuk, keresőtevékenységük folytatásában. Ezek a személyek zálogkölcsönt azért nem vehettek igénybe, mert ezáltal meg lettek volna fosztva ingóságaik használatától. További érv volt az is, hogy aki ingóságát egyszer már elzálogosította az – szemben az ingatlan tulajdonosával – erre a zálogtárgyra újabb kölcsönt legfeljebb ugyanattól a hitelezőtől vehetett csak fel.^[30]

Az ingó jelzálogjog megteremtésére vonatkozó elképzelések mintegy nyolcvan év elteltével valósultak meg. Ekkor teremtették meg az ehhez szükséges közhiteles nyilvántartást is: a közjegyzői kamara vállalta az ingó jelzálogjogok, valamint a vagyont terhelő zálogjogok nyilvántartásának a vezetését.^[31]

Az 1. zálogjogi novella számos újítása ellenére, több kérdésre sem adott megfelelő választ. Problémát jelentett, hogy az 1996-os zálogjogi módosítást a joggyakorlat nem sajátította el teljes egészében, illetve hogy a szabályozás meglehetősen elnagyolt volt.

Emiatt a jogalkotó 2000-ben ismét módosította a Ptk. zálogjogi szabályait. A zálogjoggal kapcsolatos törvényi szabályozás módosításáról szóló 2000. évi CXXXVII. törvény (a továbbiakban: 2. zálogjogi novella) ezeknek az időközben felmerült kérdéseknek a rendezését célozta. A 2. zálogjogi novella új intézményeket már nem vezetett be, csupán pontosította, részletezte az 1996-os módosításokat.

4.3. A 2013-as új Ptk. zálogjogi szabályai

A két zálogjogi novellát követően, több mint egy évtizedes előkészítő munka után került sor a Polgári Törvénykönyvről szóló 2013. évi V. törvény (a továbbiakban: Ptk.) megalkotására. A Ptk. újabb zálogjogi reformot hozott, két évtized alatt immár a harmadikat.

Ehhez kapcsolódóan a Ptk. miniszteri indokolása a kódex fő törekvéseként határozza meg azt, hogy a zálogjog oly módon segítse a hitelfelvételt, hogy hatékony biztosítékot nyújt a hitelező számára, ugyanakkor megfelelő védelemben részesíti a zálogkötelezett tulajdonosi érdekeit.^[32]

Az új kódex fontos jogpolitikai célnak tekintette azt, hogy a zálogjogot emelje elsődleges dologi biztosítéki formává, a szabályozás középpontjába pedig a lex commissoria tilalmát helyezze.^[33] Ehhez szorosan kapcsolódva került sor a fiduciárius biztosítékok tilalmának kimondására (Ptk. 6:99. §).

Az új Ptk. egyik legvitatottabb újítása – szorosan kapcsolódva a fiduciárius hitelbiztosítékok semmisségéhez – az önálló zálogjog megszüntetése volt. Az új kódex ehelyett a különvált zálogjog intézményét szabályozta (Ptk. 5:100. §). A különvált zálogjog intézményét a bankszektor részéről komoly kritika érte. Bírálói szerint ez az új jogintézmény nem volt alkalmas arra, hogy a bonyolultabb banki refinanszírozási technikákhoz kapcsolódóan felhasználásra kerüljön, így a hazai jelzáloglevél-piac élénkítéséhez sem tudott érdemben hozzájárulni.

A Ptk.-nak a dologi hitelbiztosítékokra vonatkozó, új alapokra helyezett szabályozási koncepciója dogmatikai szempontból logikus és érthető. Annak ellenére, hogy a zálogjogi szabályozás alapvető átalakításával a magunk részéről korábban sem értettünk egyet, azt kétségkívül el kell ismerni, hogy a Ptk. szabályozása egy zárt logikai rendszert követett.

A fő problémát azonban az jelentette, hogy a Ptk.-t egy olyan időszakban fogadták el, amikor a magyar gazdaság még mindig küzdött a 2008 óta egyre súlyosabbá váló hitelezési válság negatív hatásaival. Különösen a kis- és középvállalkozások számára vált egyre nehezebbé a banki hitelfelvétel, de általában az egész magyar gazdaságot sújtotta a banki hitelkínálat szűkülése, a hazai hitelintézeti szektor hitelezési aktivitásának radikális visszaesése. Ebben a gazdasági-pénzügyi környezetben született meg a Ptk., amely a hazai vállalati hitelezésben korábban már jól bevált jogintézményeket szüntetett meg (fiduriárius hitelbiztosítékok, önálló zálogjog, vagyont terhelő zálogjog). A jogi szabályozásnak ez a drasztikus átalakítása könnyebbé semmiképpen sem tette a hazai vállalkozások helyzetét, illetve azok hitelhez jutását.

Mindezekre tekintettel fontosnak tartjuk részletesebben is bemutatni azt, hogy a magyar gazdaságban – közelebbről pedig a pénzügyi közvetítői szektorban – az elmúlt néhány évben milyen folyamatok zajlottak, és ezek milyen elvárásokat támasztottak a jogalkotóval szemben.

5. A magyar gazdaság és bankszektor helyzete 2014 után

Magyarországon 2008 után a banki hitelezés gyakorlatilag összeomlott. Ez azt jelenti, hogy mind a vállalati, mind pedig a lakossági hitelezésben több évig tartó, elhúzódó visszaesés volt megfigyelhető. Még 2013-ban is csökkent a magánszektor hitelállománya.^[34] A hitelkínálat szűkülése a beruházások visszaesését eredményezte, hitel hiányában ugyanis számos cég kénytelen volt elhalasztani a beruházásait. Mindez a Magyar Nemzeti Bank adatai szerint átlagosan
1 százalékkal fékezte a magyar gazdaság növekedését.^[35]

A hitelkínálati korlátok szigorodása azonban nem egyformán érintette az egyes vállalatokat. A nagyobb – túlnyomórészt külföldi tulajdonban álló – vállalatok jobban hozzáfértek a külföldi bankhitelekhez, illetve a külföldi tulajdonosaik által nyújtott kölcsönökhöz. Ezzel szemben a hazai banki finanszírozásra utalt kisebb, hazai tulajdonú vállalatokat sokkal rosszabbul érintette a hitelkínálat szűkülése, ez ugyanis sok esetben a működésük ellehetetlenüléséhez vezetett.^[36]

A hazai nagyvállalatok egyre nagyobb mértékben a külföldi hitelek felé fordultak, így ennek a szektornak a belföldi hitelfelvétele jelentősen csökkent. A nagyvállalatok részben külföldi bankoktól, részben pedig saját külföldi anyavállalataiktól vesznek fel hiteleket a hazai bankok helyett. Ennek következtében 2016. július végére a teljes magyar vállalati szektor hazai bankoktól felvett hitelállománya 5821 milliárd forintra csökkent (ez utoljára 2005-ben volt ilyen alacsony).^[37]

Összességében ugyanakkor nem csökkent a hazai vállalatok hitelállománya. A magyar cégek csupán a hazai bankhitelektől idegenkednek, lényegesen több hitelt vesznek fel azonban külföldi bankoktól, illetve a külföldi anyavállalataiktól. Az MNB adatai szerint 2016 márciusában a teljes magyar vállalati hitelállomány volumene 28 720 milliárd forintot tett ki. Ez tehát azt jelenti, hogy a vállalati hitelezésében 20%-ra csökkent a hazai banki kölcsönök aránya. Ezzel együtt a más (jelentős részben külföldi) cégektől felvett hitelek összege elérte a 8400 milliárd forintot, a magyar cégek külföldi banki hiteleinek a volumene pedig átszámítva meghaladta a 12 000 milliárd forintot.^[38] Ennek megfelelően a hazai vállalati hitelállomány több mint 40%-át jelenleg a külföldi bankok által nyújtott hitelek teszik ki. Összességében pedig a teljes magyar vállalati szektor hitelezésében 65%-ra nőtt a külföldi hitelek aránya. Ennek egyik következménye, hogy a magyar bankszektor mérlegszerkezete 2008 óta drasztikusan megváltozott.

Ezzel párhuzamosan valamelyest nőtt a magyar vállalatok által felvett euró­hitelek összege is. Az MNB adatai szerint a magyar cégek több mint 430 milliárd forintnyi értékben vettek fel euróhiteleket 2016 januárja és augusztusa között. Ez csaknem 14%-kal több a tavalyinál.^[39] Devizahitelt elsősorban a nagyvállalatok vesznek fel, főként külföldi bankoktól. A külföldi bankok által folyósított devizahitelek mennyisége sokszorosan meghaladja a hazai bankok által folyósítottat.^[40]

Némileg árnyalja a képet, ha csak a nagyvállalatok nélküli kis- és középvállalkozásokat nézzük. A kis- és közepes vállalkozások hitelezésében ugyanis lényegesen kisebb a külföldi bankok által nyújtott hitelek aránya, bár az utóbbi időszakban növekedett a kkv-szektor külföldi devizahiteleinek a volumene. 2016 első félévében ugyanakkor a kkv-hitelek összértéke mintegy 4%-kal csökkent. A kkv-hitelállomány 2016 júliusában összesen 3600 milliárd forintot tett ki, amely 90 milliárd forintos csökkenés 2016 márciusa óta.^[41] Mindezek hatására kinyílt az olló a nagyvállalatok és a kkv-szektor hitelezése között.^[42]

A nagyvállalatok által külföldön felvett hitelek jellemzően külföldi jog alá tartoznak, így ezekre a hitelszerződésekre, illetve az azokhoz kapcsolódó biztosítékokra a magyar Ptk. főszabály szerint nem alkalmazandó. Ez egy nagyon fontos momentum akkor, amikor a Ptk. hitelbiztosítéki – azon belül pedig – zálogjogi szabályait vizsgáljuk.

A lakossági hitelezés visszaesése időközben megállt és a devizaalapú fogyasztói hitelek forintosítása után ismét növekszik a lakossági hitel, főként pedig a jelzáloghitel-állomány.^[43] Ez a lakáshitel-állomány növekedését jelzi, egyelőre elsősorban a használt lakások iránti jelentősen megnövekedett kereslet miatt. Ennek elsődleges oka az alacsony kamatszint, amely alapján a lakáshitelek összegének további jelentős növekedése prognosztizálható.

Az alacsony kamatszint egy olyan kihívás, amellyel a magyar bankrendszer korábban még nem találkozott. Önmagában az alacsony kamatok évente 20-30 milliárd forint veszteséget okoznak a magyar bankszektornak.

Az alacsony kamatszint a jövedelmező befektetési lehetőségeket kereső ügyfelek számára is egy komoly probléma. Ennek ellenére azonban a lakossági megtakarítások az elmúlt évben 25%-kal nőttek.

A banki hitelezés szempontjából annak is meghatározó a jelentősége, hogy folyamatosan csökken annak a pénznek a mennyissége, amelyet a hitelintézetek a Magyar Nemzeti Banknál helyeznek el. Ezzel párhuzamosan azonban növekszik az állampapír-állomány.

Mindemellett a bankok rövid külső forrásainak az aránya is csökken. Ezt jól érzékelteti a hitel/betét mutató változása, amely az elmúlt években 160-ról 85-re zuhant.^[44] Ez egy nagyon alacsony érték, amely egyértelműen arra utal, hogy a hitelezés növelésére lenne szükség, ennek azonban nem jelentheti a forrását az egyre csökkenő banki betétállomány. A hitelintézeteknek más, hosszabb távú források után kell nézniük. (Ilyen lehet például a jelzáloglevél.)

Nem szabad elfeledkezni arról sem, hogy a hazai és uniós bankfelügyeleti szabályok folyamatos szigorodása miatt a bankoknak egyre körültekintőbben kell eljárniuk működésük során. Ennek egyik jele, hogy a jövőben a bankok tőkemegfelelési mutatója el kell hogy érje a 16%-ot. Ezzel együtt a fogyasztói hitelnyújtás szabályai is szigorodtak.^[45]

A hazai bankrendszert mindezek alapján az elmúlt években több kihívás is érte. A már említett alacsony kamatszinthez való alkalmazkodás mellett, egyre nagyobb problémát jelent a nem-teljesítő hitelek növekvő aránya. Ezektől a rossz hitelektől a banki mérlegeket mielőbb meg kellene tisztítani. Mindemellett a hazai bankok jövedelmezőségét is javítani kellene. Mértékadó előrejelzések szerint 2017-re a jövedelmezőség elérheti a 8%-ot, amelyet összeolvadásokkal 9%-ra lehetne emelni. Az elkerülhetetlen portfóliótisztítás eredményeképpen pedig ez akár a 10%-ot is elérheti. A magyar bankok hatékonyságát tehát egyrészt a fúziók, másrészt pedig a portfóliótisztítás növelhetné meg.

Az MNB tervei között szerepel az is, hogy egy működő BUBOR^[46]-piac alakuljon ki^[47] és csökkenjen a lakossági készpénzállomány. Mindkét célkitűzés elérése közvetlen hatással lenne a banki hitelezésre.

A zálogjogi szabályozás szempontjából a legjelentősebb hatással a jelzáloglevél-piac élénkítésére irányuló gazdaságpolitikai törekvések bírnak. Ennek érdekében született meg a hitelintézetek forint lejárati összhangjának szabályozásáról szóló 20/2015. (VI. 29.) MNB rendelet. A jelzáloglevelekre vonatkozó új szabályozás nyomán már 2016-ban legalább három új szereplő megjelenésére számítanak a hazai jelzálogbanki piacon.^[48]

6. A fiduciárius hitelbiztosítékok tilalmának enyhítése

6.1. A fiduciárius hitelbiztosítékok szabályozásához kapcsolódó jogpolitikai szempontok

A fiduciárius hitelbiztosítékok olyan atipikus biztosítékok, amelyek révén a jogosult dologi jogi szempontból több jogosultságot szerez, mint amennyire a másik féllel kötött szerződés alapján – kötelmi jogilag – jogosult lenne. Ezekben az ügyletekben a hitelező – a zálogjogtól eltérően – nem korlátolt dologi jogot, hanem a fedezetül szolgáló vagyontárgy tulajdonjogát (jog vagy követelés esetében annak jogosulti pozícióját) szerzi meg biztosítékul. Az ügylet biztosítéki céljára tekintettel azonban a hitelezőt az adóssal kötött szerződés korlátozza abban, hogy az elvileg korlátlan tulajdonjogból fakadó jogosítványaival miként élhet. Ezek tehát olyan biztosítéki formák, amelyek formálisan törvényileg szabályozott jogintézményekhez kötődnek ugyan, tartalmilag azonban jelentősen eltérnek az alkalmazott jogintézmények mögött álló eredeti jogalkotói elképzelésektől, eltávolodva ezzel a törvényi koncepcióhoz kötődő jogpolitikai céloktól is.^[49]

A nemzetközi tapasztalatok alapján a jogalkotó alapvetően háromféleképpen viszonyulhat a fiduciárius hitelbiztosítékokhoz:

• nem tilalmazza ezeket a jogintézményeket, de nem is mond róluk semmilyen speciális rendelkezést (alapvetően ezt a megoldást alkalmazta a 2014 előtti magyar jog);^[50]
• speciális rendelkezéseket mond ki a fiduciárius hitelbiztosítékokra, elsősorban a fizetésképtelenségi eljárásokra irányadó szabályokban (pl. az amerikai Uniform Commercial Code), illetve orvosolni próbálja azokat a problémákat, amelyek miatt a gyakorlatban ezeket a konstrukciókat alkalmazni kezdték (pl. az ingó jelzálogjog bevezetése 1996-ban a magyar jogba);
• tilalmazza a fiduciárius hitelbiztosítékokat (ez általában semmisségi tilalom – pl. az 1993-as holland Ptk., igaz csak a fogyasztói ügyletekre nézve).^[51]

A fiduciárius (bizalmi) hitelbiztosítékok alapkérdése tehát az, hogy a jogrendszer érvényesnek ismeri-e el ezeket az atipikus biztosítéki formákat. Ezzel kapcsolatban Menyhárd Attila azt emeli ki, hogy a tipikus jogi keretek alkalmazása atipikus célokra nemcsak ezeknek az ügyleteknek az érvényességét kérdőjelezi meg, hanem általánosságban veti fel azt az aggályt, hogy ezeknek a biztosítéki formáknak az elismerése a dologi jogok zártkörűségének az elvét erodálja. Joggal merül fel ugyanis a kérdés, hogy ezek az ügyletek nem irányulnak-e valójában a hitelbiztosítéki szabályozás rendelkezéseinek a megkerülésére.^[52]

A Ptk. rendszerében a zálogjogi szabályozás alapja és középpontja a lex commissoria-tilalom maradt, kizárva a zálogjogosult tulajdonszerzését a kielégítési jog megnyílta előtt kötött megállapodás alapján. A lex commissoria-tilalmat a Ptk. 5:136. §-a fogalmazza meg. Ennek alapján semmis az olyan megállapodás, amely szerint a zálogjogosult kielégítési joga megnyílásakor megszerzi a zálogtárgy tulajdonjogát. A biztosítéki célú tulajdonátruházás ezzel összeegyeztethetetlen.^[53]

Ehhez szorosan kapcsolódva került sor a fiduciárius biztosítékok tilalmának kimondására (Ptk. 6:99. §). A fiduciárius biztosítékok kiiktatására való törekvés a Ptk. zálogjogi szabályozásának struktúrájára és tartalmára is hatással volt. Ennek következtében szűnt meg a fiduciárius jellegűnek tekintett önálló zálogjog konstrukciója is.^[54] A jogalkotó eredeti elképzelése tehát az volt, hogy a zálogjogot egy fogalmilag járulékos dologi hitelbiztosítékként szabályozza.^[55]

6.2. A fiduciárius hitelbiztosítékok szabályozása a Ptk. 2016. évi módosítását követően

A Ptk. kodifikációja során a jogalkotó az egyszerűbb megoldást választotta, és a fiduciárius hitelbiztosítékok megfelelő szabályozása helyett semmisségi szank­cióval sújtotta ezeket a jogügyleteket. Ez még annak fényében is egy súlyos jogkövetkezmény, hogy a 2008-as ún. Szakértői Javaslat^[56] csupán az ilyen tartalmú megállapodások zálogszerződéssé történő átminősítését írta (volna) elő. A Szakértői Javaslat 4:106. §-a szerint ugyanis zálogszerződésként érvényes az a megállapodás, amely követelés [nem pénzkövetelés!] biztosítása céljából tulajdonjog, jog vagy követelés átruházására, illetve vételi jog alapítására irányul.

Tekintettel emellett a tilalom alól eredetileg is fennálló többféle kivételre, valamint a normaszöveg által felvetett értelmezési nehézségekre, azt mondhatjuk, hogy a fiducia-tilalom nem volt meggyőző, dogmatikailag kifogástalanul alátámasztható és levezethető szabályozásnak tekinthető. A gazdasági szereplők részéről ezzel párhuzamosan folyamatosan fennállt az igény arra vonatkozóan, hogy a jogalkotó legalább az üzleti finanszírozások területén ismerje el újra érvényesnek a fiduciárius hitelbiztosítékokat.

Mindezek alapján a Polgári Törvénykönyvről szóló 2013. évi V. törvény módosításáról szóló 2016. évi LXXVII. törvény (a továbbiakban: Ptkm.) 19. §-a módosította a Ptk. 6:99. §-át. A 2016. július 1-je óta hatályos szöveg szerint: „Semmis az a kikötés, amelyben fogyasztó követelés biztosítása céljából tulajdonjog, más jog vagy követelés átruházására vagy vételi jog alapítására vállal kötelezettséget.”

A tilalom enyhítése mögött a hitelnyújtás és a hitelfelvétel elősegítésére irányuló gazdaságpolitikai törekvések húzódnak meg. A bankszektor mellett különösen a 2011. évi CII. törvényben nevesített szabályozott ingatlanbefektetési társaságok körében várható, hogy szélesebb körben fogják alkalmazni ezeket a biztosítéki formákat. Ez is hozzájárulhat a lakásépítések számának további növekedéséhez.^[57]

A módosítást követően a Ptk. alapján az üzleti (nem fogyasztói) finanszírozások körében újra érvényesen köthetőek ilyen típusú megállapodások. Fogyasztónak nem minősülő kötelezettek tehát akár személyes adósként, akár biztosítéknyújtóként érvényesen vállalhatnak kötelezettséget arra vonatkozóan, hogy egy másik követelés biztosítása céljából tulajdonjogot, más jogot vagy követelést ruháznak át, vagy esetleg vételi jogot alapítanak. Ebben a körben a Ptk. újra érvényesnek tekinti a biztosítéki célú tulajdonjogátruházást, a biztosítéki célú engedményezést, a biztosítéki célú vételi jog, valamint a biztosítéki célú visszavásárlási jog kikötését is. Annak sincs akadálya, hogy ezeket a fiduciárius biztosítékokat más biztosítékokkal, így zálogjoggal együtt alkalmazzák.^[58]

A Ptk. előtti joggyakorlat bizonyos garanciális elveket már kidolgozott a fiduciárius hitelbiztosítékokra vonatkozóan (pl. elszámolási kötelezettség, a biztosíték tárgya értékének a vizsgálata, vételi jog szabályainak alkalmazása, stb.). A fogyasztói körön kívül újra érvényesnek tekintett fiduciárius hitelbiztosítékok alkalmazása egyúttal azt is jelenti, hogy ezeknek a jogalkalmazói gyakorlat általi kimunkált garanciális szabályoknak és elveknek – erre vonatkozó bővebb jogszabályi utalás nélkül is – érvényesülniük kell.

A semmisségi szankció azonban továbbra is fennmaradt azokra a fiduciárius biztosítéki megállapodásokra nézve, amelyek fogyasztót köteleznének. A fogyasztói körben a Ptkm. még szigorította is a fiduciatilalmat. A módosítás ugyanis egyrészt nem fogyasztói ügyletek biztosításáról, hanem fogyasztó által vállalt kötelezettségről beszél. Ez szélesebb kör, mint a fogyasztói szerződések köre, hiszen a fogyasztók egymással kötött – fogyasztóinak nem minősülő – ügyletei is idetartoznak. Másrészt ez nemcsak azt az esetkört fedi le, amikor a fogyasztó a személyes adós, hanem azt is, amikor ő a dologi kötelezett (vagyis nem ő kapta a hitelt/kölcsönt, de ő nyújtotta a biztosítékot). A Ptkm. abban az esetben is semmisnek tekinti a fiduciárius hitelbiztosítékok alapítására irányuló jogügyletet, ha a fogyasztó akár saját, akár idegen követelés biztosítására vállalta tulajdonjog, más jog vagy követelés átruházását, vagy pedig vételi jog alapítását.

Emellett a Ptkm. nem pénzkövetelésről, hanem általában követelésről beszél. Ez azt jelenti, hogy az az ügylet is semmis, amelyben a fogyasztó nem pénzkövetelés, hanem bármilyen más követelés (kötelezettség) biztosítása céljából vállalná fiduciárius biztosítékok alapítását.

A fogyasztó fogalmára a Ptk. 8:1. § (1) bekezdésének 3. pontjában szereplő meghatározás az irányadó. Ennek alapján fogyasztó a szakmája, önálló foglalkozása vagy üzleti tevékenysége körén kívül eljáró természetes személy. Fontos kiemelni, hogy a Ptk. alkalmazási körében csak természetes személy minősülhet fogyasztónak.

Végül arra a kérdésre is ki kell térni, hogy a 2016. július 1-je előtt kötött és a Ptk. korábban hatályos 6:99. §-a alapján semmis megállapodások érvénytelenségét a jogszabályváltozás orvosolja-e. Ez akkor lenne megállapítható, ha a Ptkm. azt mondaná ki, hogy a törvény rendelkezéseit az annak hatálybalépése előtt létrejött jogviszonyokra is alkalmazni kell. A Ptkm. 26. §-a alapján azonban a törvény rendelkezéseit a hatálybalépését követően keletkezett tényekre és jogviszonyokra, valamint megtett jognyilatkozatokra kell alkalmazni (a Ptké.-ben meghatározott átmeneti rendelkezésekre figyelemmel). A Ptkm. ennek alapján önmagában nem orvosolja a korábban kötött és az akkor hatályos normaszöveg szerint semmis fiduciárius biztosítéki megállapodások érvénytelenségét.

Arra azonban sor kerülhet, hogy egy perben – így az ügylet semmisségének a megállapítása iránti perben is – a bíróság a Ptk. 6:110. § (1) bekezdése alapján az érvénytelen szerződést a szerződés megkötésének időpontjára visszamenő hatállyal érvényessé nyilvánítja, arra hivatkozással, hogy az érvénytelenség oka megszűnt. Erre ugyanakkor a feleknek is lehetőségük van a Ptk. egy új érvénytelenségi jogkövetkezménye, a szerződés érvényessé válása útján. A Ptk. 6:111. § (1) bekezdése szerint ugyanis a szerződés a megkötésének időpontjára visszamenő hatállyal érvényessé válik, ha az érvénytelenségi okot a felek utólag kiküszöbölik, vagy annak más okból való megszűnése esetén a szerződési akaratukat megerősítik. Az érvénytelenség más okból való megszűnése alatt természetesen az időközben bekövetkező jogszabályváltozást is érteni kell. Erre alapozva tehát a felek szerződési akaratukat megerősíthetik, ebben az esetben pedig a szerződés a szerződéskötés időpontjára nézve válik érvényessé. A szerződéses akarat megerősítésének legcélszerűbb módja, ha a felek ezt egy kétoldalú jognyilatkozatban teszik meg.

Külön kérdés az újra érvényesnek elismert fiduciárius hitelbiztosítékok megítélése a csőd- és felszámolási eljárásban. A jogalkotó ezzel kapcsolatban nem mondott ki speciális szabályokat. Ez azt jelenti tehát, hogy ezeket a fiduciárius hitelbiztosítékokat a fizetésképtelenségi eljárásokban ugyanúgy kell megítélni, mint a kiindulási alapnak tekintett, nem biztosítéki célú ügyleteket. Ennek alapján egy biztosítéki engedményezésre a csőd- és felszámolási eljárásokban ugyanazok a szabályok irányadóak, mint egy hagyományos engedményezésre. Egy biztosítéki célú vételi jogot alapító szerződést pedig úgy kell megítélni, mint egy rendes vételi jogot alapító ügyletet. Ennek megfelelően a biztosítéki célú vételi jogot alapító szerződésre is alkalmazni kell a csődeljárásról és a felszámolási eljárásról szóló 1991. évi XLIX. törvény (a továbbiakban: Cstv.) 38. §
(4) bekezdését. Eszerint, ha a visszavásárlási vagy a vételi jog jogosultja a felszámolás kezdő időpontja után a vagyontárgyat egyoldalú nyilatkozattal megvásárolja, az adóssal szemben beszámítással nem élhet. Ez a korlátozás a biztosítéki célú vételi jog gyakorlására is irányadó.

7. Az önálló zálogjog újraszabályozása

7.1. Az újraszabályozott önálló zálogjog jogszabályi környezete

Az önálló zálogjog újraszabályozása kapcsán két jogszabályt külön is ki kell emelni:

• a hitelintézetekre és befektetési vállalkozásokra vonatkozó prudenciális követelményekről szóló 575/2013/EU rendeletet (a továbbiakban: CRR-rendelet); valamint
• a hitelintézetek forint lejárati összhangjának szabályozásáról szóló 20/2015. (VI. 29.) MNB rendeletet.

Az uniós tagállamokban közvetlenül alkalmazandó CRR-rendelet 402. cikkének (3) bekezdése – a jelzáloghitelezésből adódó kitettség csökkentése kapcsán – külön is nevesíti a nem-járulékos, önálló zálogjogot. Ez már önmagában is arra ösztönözte a magyar jogalkotót, hogy ismét szabályozza az önálló zálogjogot. Ennél azonban fontosabb érv volt az, hogy a CRR-rendelet szempontjából bizonytalan volt a Ptk. által létrehozott különvált zálogjog megítélése. Nem volt ugyanis egyértelmű, hogy a hazai jelzáloghitel-intézetek alkalmazhatták-e a CRR-rendeletnek az ún. nagy kockázatvállalás alóli mentesítő klauzuláját^[59] olyan esetekben, amikor különvált jelzálogjoggal fedezett hitelt nyújtottak az általuk refinanszírozott hitelintézetek számára. Ezzel kapcsolatban megalapozottnak tekinthető az az értelmezés, amely szerint, mivel a CRR-rendelet a különvált zálogjog fogalmát és intézményét nem ismeri, a különvált zálogjog pedig egy járulékos jelzálogjogi konstrukció volt, ezért fennállt a veszélye annak, hogy az ezt alkalmazó jelzálogbankok a refinanszírozási tevékenységük során az ún. nagy kockázatvállalási limitbe ütköznek.

A másik jogszabállyal, vagyis a 20/2015. (VI. 29.) MNB rendelettel kapcsolatban mindenekelőtt azt kell kiemelni, hogy annak megalkotását az tette szükségessé, hogy a hosszú lejáratú fogyasztói jelzáloghitelek forintosítását követően^[60] megnőtt a magyar bankszektor hosszú távú, stabil forint-forrásbevonás iránti szükséglete. Mivel a forintosított fogyasztói jelzáloghitelek túlnyomó többsége 10 évnél hosszabb futamidejű, ezért a jelzáloghitelek, illetve a betétek közötti forint lejárati eltérés növekedésének a hatására – a betétre támaszkodó finanszírozás miatt – rendszerszintű kockázat jelentkezett. Ez azzal magyarázható, hogy a bankoknak a forintosítás után nem volt más választásuk, mint a náluk elhelyezett betétekből finanszírozni a jelzáloghiteleik kihelyezését. Ezt a likviditási kockázatot az MNB a stabil forintforrások bevonásának előírásával kívánta kezelni.

A 20/2015. (VI. 29.) MNB rendelet bevezette az ún. jelzáloghitel-finanszírozás megfelelési mutatót (JMM), amely a bankok mérlegében található, túlzott lejárati eltérésből adódó rendszerkockázatok kezelését szolgálja. A JMM-hez kapcsolódóan a rendelet által előírt kezdeti megfelelési szint 15 százalék. Ez azt jelenti, hogy a bankok összes jelzáloghitel-kihelyezésükre vetítetten 15 százaléknyi stabil forrást kötelesek bevonni. A rendelet ennek a teljesülését a már fennálló jelzáloghitelek vonatkozásában is megköveteli.

A 20/2015. (VI. 29.) MNB rendelet tehát a hosszú lejáratú lakossági jelzáloghitelek finanszírozására megfelelően stabil forrásokat ír elő. Ennek a kritériumnak viszont jelenleg csak a jelzáloglevelek, valamint a jelzáloghitel-intézetektől kapott refinanszírozási források felelnek meg. Ebből azonban szükségszerűen következett az önálló zálogjog újraszabályozásának a szükségessége.

Az idézett MNB rendelet úgy próbálja erősíteni a magyar bankrendszert, hogy a bankok hosszú lejáratú eszközei mögé hosszú lejáratú forrásokat rendel. A lejárati különbség ilyen módon való csökkentése arra ösztönzi a hitelintézeteket, hogy hitelkihelyezéseiket ne betétből, hanem hosszú forrásnak számító jelzáloglevél-kibocsátásból, vagy jelzáloglevél mellett nyújtott refinanszírozási hitelből finanszírozzák. Mindez olcsóbbá is teheti a hazai hitelintézetek finanszírozását, hiszen a jelzáloglevelek, illetve a refinanszírozási hitelek kamata jellemzően alacsonyabb, mint a jelenlegi források költségei. Ennek révén élénkülhet a jelzáloghitel-piaci árverseny, amely javíthat a forrásellátottságon, és a hitelkihelyezés volumenét is növelheti.

Ebbe a jogszabályi és gazdasági környezetbe illesztette be a jogalkotó az újraszabályozott önálló zálogjogot, elősegítve a vázolt gazdaságpolitikai célkitűzések megvalósítását.

7.2. Az újraszabályozott önálló zálogjog főbb ismérvei

A zálogjogi szabályok körében a Ptkm. legjelentősebb újítása az önálló zálogjog újraszabályozása. Fontos kiemelni, hogy ez nem azonos az 1959-es Ptk. 269. §-ában szabályozott önálló zálogjoggal. Az újraszabályozás során előtérbe kerültek a zálogkötelezett tulajdonos védelmét szolgáló eszközök (pl. a kifogás-korlátozás megszüntetése, a biztosítéki szerződés kodifikálása), emellett azonban az önálló zálogjog előnyei is megmaradtak (átruházhatóság, rugalmasság). Fontos garanciális szabály, hogy önálló zálogjogot csak pénzügyi intézmény alapíthat és azt átruházni is csak pénzügyi intézményre lehet. Lényeges változás az 1959-es Ptk. szabályaihoz képest az is, hogy önálló zálogjog kizárólag ingatlan-jelzálogjog formájában jöhet létre. Ez megfelel a külföldi mintáknak (német Grundschuld, svájci Schuldbrief), illetve a magyar jogtörténeti hagyományoknak is (telekadósság).

A Ptkm. a korábban már bemutatott gazdasági igények kielégítése érdekében azt is lehetővé teszi, hogy pénzügyi intézmények fennálló járulékos jelzálogjogukat önálló zálogjoggá alakítsák át. Az átalakításos önálló zálogjogra – amely nem azonos a Ptk. 5:100. § (9) bekezdésében szabályozott átváltoztatás útján létrejövő önálló zálogjoggal – speciális szabályok vonatkoznak, így mindenekelőtt az, hogy az eredeti biztosítéki célon kívül utóbb más célra nem használható fel. Fontos garanciális rendelkezése a Ptkm. 29. § (3) bekezdésének, hogy az átalakítással a zálogkötelezett helyzete nem válhat terhesebbé.

Látható tehát, hogy a Ptkm. keretében újraszabályozott önálló zálogjog számos tekintetben eltér a korábbi önálló zálogjogtól. A főbb különbségeket az alábbiakban foglalhatjuk össze:

• az újraszabályozott önálló zálogjog jogosultja csak pénzügyi intézmény lehet;
• az újraszabályozott önálló zálogjog tárgya csak ingatlan lehet;
• az önálló zálogjog az ingatlant minden esetben egy meghatározott összeg erejéig terheli, ezenfelül külön a járulékokra azonban már nem terjed ki;
• nem érvényesül a kifogás-korlátozás, vagyis a zálogkötelezett az önálló zálogjog jóhiszemű megszerzőjével szemben is érvényesítheti kifogásait;
• az új rendelkezések a személyes adóst is védik;
• az önálló zálogjoghoz kapcsolódó kielégítési jog gyakorlásának előfeltétele a felek közötti biztosítéki szerződés létrejötte, amelynek kötelező tartalmi elemeit a Ptk. meg is határozza;
• a Ptk. a tulajdonosi önálló zálogjog konstrukcióját is elismeri.

Megítélésünk szerint a hitelezést elősegítő, valamint a hazai jelzáloglevél-piac élénkítésére irányuló gazdasági igények kielégítésére a Ptkm. keretében újraszabályozott önálló zálogjog egy megfelelő jogi konstrukció. Az önálló zálogjog alkalmazásában emellett azonban sokkal nagyobb lehetőségek is rejlenek: többek között kombinálható lenne a bizalmi vagyonkezelés intézményével és így együttesen új refinanszírozási technikákat kínálhatnának a magyar bankszektor számára.^[61]

***

A szerző tudományos munkatárs a Budapesti Corvinus Egyetemenen, valamint helyettes államtitkár az Igazságügyi Minisztériumban.

Az írás a Tanulmányok a gazdasági jog, a pénzügyek és a számvitel köréből c. kötetben jelent meg.

1. Bevezető

Értékpapír. Kezdő ügyvédjelöltként, az akkor még formálódó tőkepiaci törvényi szabályozás kellős közepén találkoztam először az értékpapírokra vonatkozó szabályozást érintő kérdésekkel, egy tervezett kötvénykibocsátás kapcsán. Akkor még pusztán az egyetemi tanulmányaimból ismert 1959-es Polgári Törvénykönyv értékpapírjogi szabályozása, a gazdasági társaságokról szóló törvényben a részvénnyel kapcsolatban leírtak, valamint a kötvényről szóló jogszabály (a kötvényről szóló 1982. évi 28. tvr., amelyet a 285/2001 (XII. 26.) Korm. rend. követett) előírásai jelentettek nekem elméleti és némi gyakorlati támpontot. Mindezek tanulmányozása arra sarkallt, hogy még inkább elmélyedjek az értékpapírokra vonatkozó szabályozásban, annak érdekében, hogy a piaci kívánalmak teljesíthetőségét is fel tudjam mérni. Ekkor tudatosult bennem, hogy ez egy olyan terület, ahol nem elegendő csupán az értékpapírokra vonatkozó anyagi jogi szabályokat megismerni, hanem a piaci folyamatok ismerete is elkerülhetetlen. Számos kiváló értékpapírjogi szakirodalmi publikációt sikerült mélyrehatóan áttanulmányoznom, és munkám során, ezzel párhuzamosan a piaci gyakorlatot is igyekeztem minél részletesebben megismerni – elismert piaci, nem csak jogi szakemberektől tanulva.

Ennek következtében több kérdés is felmerült bennem arra vonatkozóan, hogy az 1959-es Ptk. értékpapírra vonatkozó rendelkezései valóban a piaci gyakorlati igényeknek megfelelő szabályozást tartalmazzák-e, és hogy melyek azok a kérdéskörök, amelyek már túlhaladták az akkor még hatályos szabályozást. A 2014. március 15-én hatályba lépett, a Polgári Törvénykönyvről szóló 2013. évi V. törvény (a továbbiakban: Ptk.) megnyugtató előrelépést mutatott. Azonban kiindulva az értékpapír- és tőkepiaci folyamatok gyors változásából, már akkor sem lehetett azt teljes bizonyossággal kijelenteni, hogy a Ptk. értékpapírra vonatkozó rendelkezéseit nem kell majd időszakonként újra felülvizsgálni. Ennek eredménye pedig – esetlegesen – az értékpapírra vonatkozó rendelkezéseknek a Ptk.-ban szabályozott más jogintézményekhez képest gyakoribb módosítását is indokolhatja.

De kezdjük az elejéről…

2. Az értékpapírra vonatkozó szabályozás fejlődése

Az értékpapírok vagy azokhoz hasonlatos formák már az ókori görögöknél megjelentek. Akkor jellemzően a kereskedelem területén merült fel annak igénye, hogy egyes követeléseket az eredeti szereplőktől elválaszthassák, és ezáltal kialakulhasson egy olyan jogintézmény, amely lehetővé teszi valamely követelésnek harmadik személy általi kikényszeríthetőségét. Így talán nem túlzás azt állítani, hogy a jelenlegi hitelviszonyt megtestesítő, illetőleg pénzkövetelést megtestesítő értékpapírok elődjei már az ókorban megszülettek. Vélhetően az ókori Rómában is alkalmazták ezt a jogintézményt, azonban maga a római jog ezt részletesen nem szabályozta.

Az értékpapír a középkorban jelent meg ismét, egyre tömegesebb, sőt intézményesítettebb formában. A kereskedők számára ugyanis egyszerűbb és biztonságosabb megoldást jelentett a vagyonuk, pénzük bankban való elhelyezése úgy, hogy az elhelyezésről és a banknál való rendelkezésre állásról valamilyen bizonyító erejű okirattal rendelkeztek, amelyet átruházhattak harmadik személyre is, aki ezáltal a bankban lévő összeg követelésére jogosulttá vált. Ezenkívül egyszerűbb és a kereskedelmi forgalom növekedését eredményező megoldásnak tartották azt is, hogyha valamely adóssal szembeni követelésüket harmadik személy részére átadhatták: e harmadik személy az okirat bemutatásával pedig jogosulttá vált az adóstól az okiratban foglalt követelést követelni anélkül, hogy ő maga az eredeti jogügyletben félként szerepelt volna.

A hitelezői igények minél biztosabb kielégítése és az értékpapírok minél szélesebb körben való alkalmazása érdekében megoldandó kérdésként merült fel azonban, hogy az adós mennyiben korlátozható abban, hogy érvényesítse az eredeti hitelezővel szembeni azon kifogásait, amelyek magából az okiratból nem, csak az adós és az eredeti hitelező közötti megállapodásban foglaltakból derülhetett ki. Annak érdekében, hogy ezen okirat be tudja tölteni gazdasági szerepét, végül kialakult és elfogadottá vált az ún. „kifogás-korlátozás” intézménye is, amely alapján az okiratot birtokló személlyel szemben csak azokat a kifogásokat érvényesíthette az adós, amely magából az okiratból kiderült.

Mindezek leírását azért tartjuk lényegesnek, mivel ebben a fejlődésben az értékpapírok esszenciális jellemzői jelennek meg. E három jellemző, amelyet az 1959-es Ptk.-ban, valamint a Ptk.-ban is megvizsgálunk a következő:

• az absztrakt jogügylet, amely alapján nem szükséges vizsgálni az okirat kiállításának alapjául szolgáló jogügyletet, annak érvényességét,
• az alaki legitimáció, amely alapján az okirat jogosultjának azt a személyt kell tekinteni, akit az okirat alakilag jogosultként igazol (azaz a kötelezett csak azt vizsgálhatja, hogy az adott személy valóban az okirat jogszerű birtokosa), valamint
• a kifogás-korlátozás, mely szerint a kötelezett csak azon kifogásokkal élhet az okirat jogosultjával szemben, amely kifejezetten az okiratból kitűnik, az eredeti jogügylettel kapcsolatosan más kifogással azonban nem.

Az okirattal kapcsolatosan kialakított e három alapelv számos, magánjogi ügyletre irányadó általános szabályt felülírt az értékpapírok és az azokból eredő követelések vonatkozásában: így különösen a nemo plus iuris elvet, amely szerint senki nem szerezhet több jogot egy származékos tulajdonszerzés esetében, mint amennyi jogelődjét megillette.

A jellemzően pénzkövetelésekről szóló értékpapírok mellett később megjelentek más alapul szolgáló jogot megtestesítő értékpapírfajták is: így egyre nagyobb jelentőséggel bírtak a társasági részesedések igazolására szolgáló okiratok is, amelyeket az egyes kereskedőházak, kereskedési központok esetében alkalmaztak, s melyeket a mai részvények előfutárjának lehet tekinteni.

A kereskedelmi kapcsolatok fejlődésével számos más értékpapírfajta is megjelent, így a közraktározás területén általánosan alkalmazott közraktárjegyek, de említhetőek még olyan értékpapírfajták is, melyek többfajta alapul szolgáló jogot is megtestesítenek: például a befektetési jegyek, kárpótlási jegyek.

A piaci viszonyok, a pénz- és tőkepiac területén megfigyelhető gyors innovációnak köszönhetően egyéb olyan értékpapírfajták is megjelentek és jelennek meg folyamatosan, amelyek külön nevesítésére kizárólag a kibocsátó részéről kerül sor, de jogszabály kifejezetten nem rendelkezik róluk. Ez utóbbi kategóriába sorolhatóak a magyar jogszabályokban kifejezetten nem szabályozott ún. „certifikátok” is, amelyek bár kifejezetten – a Ptk. által megengedett kereteken túl (ahogy arról a későbbiekben is szó esik részletesebben) – nincsenek jogszabályban értékpapírként nevesítve, azonban a nemzetközi tőkepiaci, s ezen belül is a tőzsdei kerekedésben jelentős forgalmat generálnak.

A fentiekből is látható, hogy az értékpapír jogi meghatározása, s így az azt szabályozó értékpapírjog egy olyan terület, amely folyamatos fejlődésen megy keresztül, s talán nem túlzás azt állítani, hogy az egyes magánjogi jogviszonyokon túlmenően ennek a jogterületnek az időszakos felülvizsgálata – különösen a piaci viszonyok és innovációk hatására – kiemelten fontos. Itt említendő meg továbbá az is, hogy az értékpapírjog esetében a megfelelő szabályozás kialakításakor nem elegendő az értékpapírra vonatkozó sajátos elméleti alapelveket figyelembe venni, hanem a magánjogi szabályozáson túlmutató piaci folyamatokat, így a piaci intézményrendszerrel, a tevékenységvégzéssel foglalkozó tőkepiaci szabályozást, és az ott felmerülő sajátos eljárásokat is szem előtt kell tartani. Csak így érhető el, hogy a Ptk. egy igazán jól működő, a gyakorlat számára is alkalmazható, élő szabályozást tartalmazzon. Ez sok esetben – ahogy arra utalok is – nehéz döntés elé állíthatja a jogalkotót.

3. Az értékpapír fogalmára vonatkozó szabályozás

Az értékpapír fogalmát számos esetben próbálták meghatározni. Egységes definíciót azonban nagy kihívás adni: ennek indoka, hogy nagyon nehéz az értékpapírt úgy definiálni, hogy annak fogalma az értékpapír valamennyi ismérvét lefedje úgy, hogy az a gyakorlati szempontoknak és a jogtudományi megfontolásoknak is megfeleljen. Ráadásul nem csupán jogi értelemben vett elemekre kell gondolni, hanem figyelembe kell venni az értékpapír közgazdasági aspektusait is. Jogalkotás szempontjából ezért majdhogynem lehetetlen feladat arra vállalkozni, hogy mind a jogtudomány, mind a gyakorlat számára egy egységes, mindenki által elfogadható és mindenki számára elsődlegesen fontos ismérveket tartalmazó definíció kerüljön megalkotásra.

Mint látni fogjuk, az 1959-es Ptk. pusztán a pénzkövetelést megtestesítő értékpapírok meghatározását tartalmazta részletesen, utalva arra, hogy vannak másfajta értékpapírok is. Majd a Ptk. 2016. december 31-ig hatályos szabályai egy mindenre kiterjedő, azonban – véleményem szerint – a gyakorlat számára nehezen értelmezhető fogalmat vezetett be. A Ptk. módosításáról szóló 2016. évi LXXVII. törvény (a továbbiakban: Ptkm.) 2017. január 1-jétől hatályos 22. §-a próbál – a gyakorlati megítélés alapján jó irányt mutatóan – egy egyszerűbb, ám az értékpapír jogi jellegét nem lerontó meghatározást adni.

3.1. Az értékpapír klasszikus fogalma

Az értékpapír klasszikus fogalmát a jogtudományban – csakúgy, mint a jogszabályok megalkotói körében – számos esetben megpróbálták meghatározni. Talán az egyik legelfogadhatóbb és egyetemi tankönyvben is szereplő fogalom az alábbi:

„Az értékpapír olyan egyoldalú nyilatkozatot tartalmazó alakszerű okirat, mely a benne foglalt jogosultságot oly módon testesíti meg, hogy azt az okirat nélkül sem érvényesíteni, sem bizonyítani, sem átruházni nem lehet.” (Értékpapírjog – A Pólay Elemér Alapítvány Tansegédletei, Szerk.: Gellén Klára, Szeged, 2009)

Általánosságban elmondható, hogy e fogalom az értékpapír valamennyi jellemzőjét tartalmazza:

• E fogalom utal arra, hogy az értékpapír egy mögöttes jogviszonyt testesít meg azzal, hogy az okirat által érvényesített jogosultság függetlenként kezelendő ezen alapul szolgáló jogügylettől. Ez az absztrakt jogügylet elvét mondja ki. Az értékpapírok alapja ugyanis jellemzően egy szerződéses jogviszony, amelyre alapítva kerül maga az okirat kiállításra. Ezen jogviszonyból eredő kötelezettség teljesítésére vállal – általános jelleggel – a kiállító kötelezettséget. Emiatt került a fogalomban kiemelésre az, hogy az értékpapír egy egyoldalú nyilatkozat, amely nyilatkozat egyben a kötelezetti kötelezettségvállalást foglalja magában.
• A fenti fogalom tartalmazza azt is, hogy az értékpapír nem csupán egy bármilyen alakban és tartalommal előállított okirat, hanem az értékpapírnak való minősítéséhez szükséges az is, hogy megfelelő, előre meghatározott alakszerűséggel rendelkezzen. Ugyanis a megfelelő alakiság különbözteti meg az értékpapírt más, nem értékpapírnak minősülő okiratoktól. E megkülönböztető jelleg biztosítja egyben az értékpapír gazdasági életben fennálló kiemelt jelentőségét, átruházhatóságát, s így forgalomképességét, valamint a benne foglalt jogosultság kikényszeríthetőségét.
• Az idézett fogalom továbbá rendelkezik arról is, hogy az így előállított okirat nem csupán tartalmazza, leírja azt a követelést, amelynek kikényszerítésére vonatkozik, hanem egyben deklarálja is azon személynek ezen követelés kikényszerítésére vonatkozó jogosultságát, akinek a birtokában van ez az okirat. Ezzel együtt továbbá rögzítésre kerül az a feltétel is, hogy az okiratban foglalt jogosultságot csak az okirat által és az okirattal való rendelkezési jogosultság igazolásával lehet érvényesíteni, bizonyítani és átruházni. Ez egyben a bevezetőben említett kifogás-korlátozás, valamint alaki legitimáció elvét is magában foglalja.

3.2. Az 1959-es Ptk. értékpapír fogalma

Az 1959-es Ptk. a fentiektől eltérően nem kívánt egy egységes, általánosan alkalmazható értékpapír fogalmat meghatározni – kizárólag a pénzkövetelést megtestesítő értékpapírt kívánta definiálni:

„338/A. § (1) A pénzkövetelésről szóló értékpapír kiállítója (kibocsátója) feltétlen és egyoldalú kötelezettséget vállal arra, hogy ő maga vagy az értékpapírban megnevezett más személy az értékpapír ellenében meghatározott pénzösszeget szolgáltat az értékpapír jogosultjának.”

„338/D. § Értékpapírt – külön jogszabály szerint – valamely dologra vonatkozó tulajdonjogról vagy más jogról, illetőleg tagsági viszonyból eredő jogosultságról is ki lehet állítani. Erre az értékpapírra – jogszabály eltérő rendelkezése hiányában – a pénzkövetelésről szóló értékpapír szabályait kell megfelelően alkalmazni.”

Ennek vélhető indokaira a későbbiekben térünk ki. Azonban már e fogalom esetében is kijelenthető, hogy ez a nem teljes körű, mindenre nem kiterjedő meghatározás is utal az alapul szolgáló jogügyletre, annak függetlenedésére az értékpapírtól, valamint kimondja azt is, hogy az értékpapír által megtestesített jogosultságot (pénzkövetelést) az értékpapír jogosultjának lehet és kell teljesíteni az értékpapírral való rendelkezés igazolásával.

3.3. A Ptk. értékpapír fogalma

Mint láthattuk, az 1959-es Ptk. az értékpapírokra egységesen alkalmazható, általános definíciót nem tartalmazott. Így ez is alapot szolgáltatott arra, hogy a Ptk. az értékpapírokra vonatkozó szabályozást felülírja. Ennek keretében a jogalkotó egy olyan egységes, általános fogalmat kívánt meghatározni, amely valamennyi, az értékpapírra jellemző elemet tartalmazza, beleértve az előállítási módot is:

„6:565. § [Az értékpapír fogalma]

(1) Ha valaki írásban, nem elektronikus formában vagy elektronikus formában rögzített és értékpapírszámlán nyilvántartott (dematerializált) módon egyoldalúan kötelezettséget vállal arra, hogy ő maga vagy a nyilatkozatában megjelölt más személy a nyilatkozatban rögzített jog gyakorlását a nyilatkozatban meghatározott feltételek szerint az okirat vagy az értékpapírszámla által jogosultként igazolt személy részére biztosítja, vagy az okiratban, illetve az elektronikus úton rögzített nyilatkozat szerinti szolgáltatást az okirat vagy az értékpapírszámla által jogosultként igazolt személy részére teljesíti, az okirat, illetve a nyilatkozatot rögzítő elektronikus jelsorozat értékpapírnak minősül.”

Habár e fogalom egy általános, valamennyi értékpapírfajta esetében egységesen alkalmazható meghatározást kívánt adni, azonban azáltal, hogy valamennyi jellemzőt kétséget kizáróan kívánt meghatározni, végül egy – megítélésem szerint – nehezen értelmezhető és túlszabályozott definíciót szült:

• az előállítási mód esetében véleményünk szerint ezen általános definíció már-már technikai részletességekbe menően határozza meg, hogy az értékpapír vagy okirati formában vagy pedig dematerializált módon, elektronikus jelként kerülhet előállításra (elkerülve azt, hogy elektronikus okiratként is előállításra kerüljön egy értékpapír) úgy, hogy arról egyébként ágazati jogszabály is rendelkezik, továbbá
• ugyancsak szinte eljárási kérdéseket szabályozva határozza meg azt, hogy ki mikor jogosult az értékpapír által az értékpapírból eredő jogosultságait érvényesíteni.

Mindezzel természetesen nem azt kívánjuk állítani, hogy e fogalom nem felel meg annak az elvárásnak, hogy egy egységes, általános definíciót adjon az értékpapír esetében. Azonban elgondolkodtató, hogy valamelyest nem lehet-e ezt a fogalmat egyszerűsíteni úgy, hogy az értékpapír jellemzőit is tartalmazza. E körben kérdésként merül fel az is, hogy az értékpapír fogalmának mennyire részletesen és mindenre kiterjedően kell meghatároznia az értékpapír valamennyi jellemzőjét – kockáztatva ezáltal azt, hogy a piaci szabályozás változásával szükségképpen felmerül a fogalom módosításának szükségessége is, amely a Ptk. – egyébként nem indokolt – gyakoribb módosításához is vezethet.

3.4. A Ptkm. értékpapír fogalma

A Ptk.-nak az értékpapírok szabályozására vonatkozó, 2017. január 1-jétől hatályos, módosított rendelkezéseit látva megállapítható, hogy a jogalkotó végül az értékpapír fogalmának egyszerűsítését tartotta szem előtt, és ennek alapján alkotta meg az értékpapír következő fogalmát:

„6:565. § [Az értékpapír fogalma]

(1) Az értékpapír olyan egyoldalú jognyilatkozat, amely papíralapú okiratként vagy jogszabályban megjelölt más módon létrehozott, rögzített, nyilvántartott és továbbított adatösszességként (dematerializált értékpapírként) a benne foglalt jogot úgy testesíti meg, hogy azt a jogot gyakorolni, arról rendelkezni csak az értékpapír által, annak birtokában lehet.”

E fogalom ugyancsak általános jelleggel, egységesen, valamennyi értékpapírfajtára alkalmazandóan tartalmazza azon jellemzőket, amelyek alapján egy okirat értékpapírnak minősül. E fogalom a jelenleg hatályos szabályokhoz képest azonban egyszerűsítve, de véleményem szerint a szabályozás céljának megfelelően tartalmazza az alábbiakat:

• az előállítási módra vonatkozó utalást anélkül, hogy annak részletes felté­teleit meghatározná – azaz okirati formában vagy dematerializált módon előállított okirat (megjegyzendő, hogy a dematerializált értékpapír esetében a fogalom nem az elektronikus jelet, hanem a jogszabályban meghatározott más módon létrehozott, rögzített, nyilvántartott és továbbított adatösszességet használja. Azonban mivel az ágazati szabályozás egyértelműen az elektronikus jelet rögzíti, így ez sem jelenthet álláspontom szerint értelmezési problémát és a jövőbeli esetleges innovációnak való megfelelésre is lehetőséget biztosít);
• utalást arra is, hogy egy alapul szolgáló jogviszonyt testesít meg a kibocsátó egyoldalú nyilatkozatával, amelybe természetesen az egyoldalú kötelezettségvállalás is beleértendő;
• kifejezi, hogy az értékpapírban foglalt jogosultságot érvényesíteni, arról rendelkezni csak az értékpapír által, annak birtokában lehet – nem térve ki arra a részletre, hogy ki által.

4. Az értékpapírra vonatkozó szabályozás az 1959. évi IV. törvény alapján

Az 1959-es Ptk. értékpapírra vonatkozó szabályainak a bemutatása előtt fontosnak tartunk néhány olyan, a jogalkotás során felmerült körülményt figyelembe venni, amelyek még inkább magyarázatot adhatnak a korábbi szabályozás koncepciójára.

4.1. Az 1959-es Ptk. értékpapírjogi szabályainak a megszületése

Az 1959-es Ptk.-nak az értékpapír szabályozására vonatkozó XXVIII/A. fejezetét (az 1959-es Ptk. 338/A–338/C. §-ait) az 1988. évi XXV. törvény állapította meg, amely 1989. január 1-jétől lépett hatályba. Ezt megelőzően a Polgári Törvénykönyv értékpapírra vonatkozóan szabályozást nem tartalmazott.

Ennek vélhetően az volt az indoka, hogy az 1980-as éveket megelőzően értékpapír kibocsátására, forgalmazására – jellemzően a váltón kívül, melynek külön szabályozása van – nem került sor és nem is merült fel igény arra, hogy az értékpapírokra vonatkozóan egységes magánjogi szabályozás kerüljön megalkotásra.

A pénzkövetelésről szóló értékpapírokon túlmenően a magyar gazdaságban más alapul szolgáló jogot megtestesítő értékpapírok – így jellemzően részvények, árupapírok – sem fordultak tömegesen elő, így az egységes értékpapírjogi szabályozás emiatt sem merült fel.

4.2. Az 1959-es Ptk. értékpapírjogi szabályozásának a főbb elvei

Az 1980-as évek második felétől az értékpapírpiac és értékpapír-kereskedelem iránti fokozott érdeklődés alapján egyre erősebbé vált az olyan átfogó szabályozás iránti igény, amely egyrészről az értékpapírpiaci szabályozást (különös tekintettel a Budapesti Értéktőzsde létrejöttére), másrészről pedig az értékpapírra vonatkozó legfontosabb anyagi jogi szabályokat foglalta magában. Mivel ebben az időben a pénztartozásról szóló értékpapírok – így váltó, kötvény – került a szabályozás középpontjába, ezért a jogalkotói szándék elsősorban ezeknek az értékpapíroknak a szabályozására szorítkozott. Így az 1959-es Ptk. pusztán utaló szabályként (338/C. §) említette meg, hogy egyéb, pl. dologi jogot vagy tagsági jogot megtestesítő értékpapírok is létezhettek és esetükben is – eltérő szabályozás hiányában – a pénzkövetelésről szóló értékpapírokra vonatkozó szabályok voltak az irányadóak.

Az 1959-es Ptk. az értékpapírokra vonatkozó szabályozás alapjául a váltó szabályait tekintette, így mind az átruházásra, mint a kiállításra a váltóra vonatkozó szabályokat rendelte alkalmazni főszabály szerint (bemutatóra szóló értékpapír esetében a birtokba vétel, míg névre szóló értékpapírok esetében a forgatmányozás jelenik meg).

Az 1989-es szabályozás az előállítás módja tekintetében sem tért ki a részletszabályokra. Ennek valószínűsíthetően az volt az oka, hogy ekkor még nem volt arról szó, hogy az értékpapírokat nem csak kinyomtatott formában, nyomdai úton lehet előállítani, hanem materializált forma nélkül, elektronikus jelként való nyilvántartással, ún. dematerializált formában is. Erre vonatkozó szabályozás csak nyolc évvel később, 1997-től kerül bele az 1959-es Ptk.-ba, amelyre okot az értékpapírpiac átfogó szabályozása adott.

Az 1959-es Ptk. értékpapírra vonatkozó szabályozása rendelkezett mind a kifogás-korlátozásról, mind az alaki legitimációról, mind pedig az értékpapír esetében irányadó absztrakt jogügyleti jellegről. Mindezeken túlmenően egy további korlátozásról is szólt a normaszöveg, amelynek a Ptk. esetében is lesz jelentősége: arról, hogy értékpapírnak csak azon Magyarországon kibocsátott okiratokat lehet tekinteni, amelyeknek alaki kellékei kifejezetten meg vannak határozva jogszabályban. Ez pedig praktikusan azt jelenti, hogy csak az minősül értékpapírnak, amelyet jogszabály kifejezetten ekként határoz meg. E szabályozás pedig azt eredményezte, hogy csak az minősülhetett értékpapírnak, amelyet jogszabály annak nevezett.

Ez a korlátozás az értékpapír fogalom 1989-ben történt meghatározásakor nem minősült jelentősnek. Azonban a piaci fejlődéssel, valamint a nemzetközi piacok elérésével egyre inkább jelentőssé kezdett válni, és a hazai kibocsátók lehetőségeit hátrányosan érintette más, akár európai kibocsátásokkal szemben. Korlátozásként jelent meg az értékpapírpiacon azért is, mert a tőkepiacról szóló 2001. évi CXX. törvény (a továbbiakban: Tpt.) értékpapír-meghatározása túlmutatott az 1959-es Ptk. ezen korlátozó rendelkezésén. A Tpt. ugyanis kimondta, hogy értékpapírnak minősül minden olyan okirat, elektronikus jel, amely forgalomba hozatalának országa szerint értékpapírnak minősül. Ez pedig azt eredményezte, hogy több olyan külföldön forgalomba hozott értékpapír a hazai értékpapír-kereskedelem tárgyává vált, amely ha Magyarországon került volna forgalomba hozatalra, akkor nem minősült volna értékpapírnak.

Az értékpapírt az 1959-es Ptk. a kötelmi jogon belül szabályozta. Eltérően azonban a kötelmi jog esetében főszabályként alkalmazott diszpozitív szabályozástól, az értékpapírok esetében a Ptk. kógens szabályokat fogalmazott meg, amelyektől való eltérésre csak kifejezett erre vonatkozó jogszabályi rendelkezés esetében nyílt lehetőség. Kérdésként merülhet fel ennek megfelelően, hogy az értékpapír szabályozása miért a kötelmi jog keretén belül került elhelyezésre. Ennek valószínű indoka az volt, hogy az értékpapírban megtestesített, alapul szolgáló jogviszonyra egyébként a kötelmi jog szabályait kellett alkalmazni.

4.3. A korábbi szabályozás fejlődése

Az 1959-es Ptk. értékpapírra vonatkozó szabályozása 1997-től átfogóan módosult. Ennek legfőbb indoka kettős volt: egyrészről a piaci körülmények és a nemzetközi piacok felé való nyitás miatt felmerült, hogy bizonyos rendelkezéseket a gyakorlathoz szükséges igazítani. Másrészről 1997-ben hatályba lépett az értékpapírok forgalomba hozataláról, a befektetési szolgáltatásokról és az értékpapír-tőzsdéről szóló 1996. évi CXI. törvény (a továbbiakban: Épt.) (Az Épt. a jelenleg hatályos Tpt. és a befektetési vállalkozásokról, árutőzsdei szolgáltatókról, valamint az általuk végezhető tevékenységek szabályairól szóló 2007. évi CXXXVIII. törvény – Bszt. – közvetlen előzményének tekinthető).

Az Épt.-ben foglaltak – az értékpapírok hazai forgalomba hozatalára, előállítására, valamint az értékpapír-kereskedelemre vonatkozó szabályok – jelentős mértékben kihatottak más jogszabályokra is. Az Épt.-nek a dematerializált formában előállított értékpapírokra vonatkozó szabályozása az 1959-es Ptk. módosítását is szükségessé tette. Ez elsősorban azért volt indokolt, mert az értékpapírpiacokon elérhető értékpapírok esetében, melyek kereskedés tárgyát képezték, már egyre nagyobb teret nyertek az értékpapírok biztonságosabb kezelésére és nyilvántartására szolgáló elektronikus jelként előállított, fizikai, materializált formában nem létező értékpapírok. Mivel a dematerializált értékpapírok esetében mind az előállítás, mind a nyilvántartás, mind pedig ezen értékpapírok feletti rendelkezési jog gyakorlása eltérő a nyomdai (okirati) formában előállított értékpapírokétól, ezért indokolt volt az ennek megfelelő szabályozást legalább keretjelleggel a Polgári Törvénykönyvben is elhelyezni.

Az 1997-es módosítás az 1959-es Ptk.-nak a nyomdai úton előállított értékpapírokra vonatkozó szabályozását is érintette: eltérően a dematerializált értékpapírok esetében alkalmazott keretjellegű szabályozástól, a nyomdai úton előállított értékpapírok esetében részletesebb, a váltószabályokhoz hasonló feltételrendszert határozott meg az átruházásra nézve, kitérve a névre szóló és a bemutatóra szóló értékpapírokra, valamint a negatív rendeleti záradékkal ellátott értékpapírokra is.

Megjegyzendő azonban, hogy míg a dematerializált értékpapírok jelentősége, térnyerése szembetűnő volt már a kilencvenes évek végén és a 2000-es évek elején is, addig az 1959-es Ptk. a dematerializált értékpapírokról szinte csak „megemlékezett”, és továbbra is a nyomdai úton előállított értékpapírokra, azok átruházhatóságára vonatkozó feltételeket fejtette ki részletesen. Így a dematerializált értékpapírok esetében pusztán utaló szabály jelent meg arra vonatkozóan, hogy a dematerializált értékpapírokat értékpapírszámlán tartják nyilván és átruházásuk esetében is számlaterhelésre és számlajóváírásra kerül sor. Ezen túlmenően viszont azon részletes feltételrendszert nem határozta meg. Így arra sem tért ki, hogy az értékpapírok nyilvántartására egy kétszintű számlarendszer, a számlavezető és a számlatulajdonos közötti számlaszerződés alapján nyitott és vezetett ún. értékpapírszámla, illetve a számlavezető és a Központi Elszámolóház és Értéktár Zrt. (KELER Zrt.), valamint az értékpapír kibocsátója és a KELER Zrt. közötti számlaszerződés alapján nyitott és vezetett ún. központi értékpapírszámla szolgál. Az értékpapírszámlán a szolgáltató tartja nyilván ügyfelenként elkülönítve az értékpapírokat, míg a központi értékpapírszámlán a KELER Zrt. szolgáltatónként összesítve tartja nyilván a szolgáltató és ügyfelei tulajdonát képező értékpapírokat. Ennek szabályozására csak más ágazati szabályokban került sor.

Ugyancsak más jogszabályok rendelkeztek a dematerializált értékpapírok előállításáról, valamint arról, hogy a nyomdai úton előállított értékpapírok milyen feltételekkel alakíthatóak át dematerializált értékpapírrá. Arra is csak az Épt., majd 2002-től a Tpt. rendelkezéseiből következtethettünk, hogy Magyarországon kibocsátott dematerializált értékpapír kizárólag névre szóló értékpapír lehetett, amely kizárólag sorozatban bocsátható ki, és nyilvánosan forgalomba hozott értékpapír is csak dematerializált értékpapír lehet.

Az, hogy a dematerializált értékpapíroknak az 1959-es Ptk.-ban való szabályozására miért csak utaló jelleggel került sor, az alábbi feltételezett indokok szolgálhattak. A jogalkotó megítélése szerint a Ptk.-ban elegendő volt utalni az eltérő szabályokra, hisz azokat inkább eljárási, technikai jellegű szabályoknak tekintette, amelyek a technika fejlődésével gyors jogszabályváltoztatást is indukálhatnak. Másik indok az lehetett, hogy a 2000-es évek végétől egyre inkább erősödött egy új Ptk. megalkotásának a koncepciója, amelyben más alapokra helyezve kívánták az értékpapírra vonatkozó szabályozást kialakítani.

5. Értékpapír szabályozása a Ptk.-ban

Az 1959-es Ptk. értékpapír-szabályozási koncepciójával szakítva a Ptk. egy egységes, átfogó, részletes értékpapír-szabályozást kívánt kialakítani. Ennek érdekében a következő szempontok kerültek figyelembevételre, a piaci igények meghallgatását követően:

• egyrészről szakítani kívánt azzal, hogy csak a pénzkövetelésről szóló értékpapír kerüljön kifejezetten meghatározásra, s egységes keretek között, általános jelleggel kívánta az értékpapírt meghatározni, lehetőség szerint úgy, hogy az az értékpapírok valamennyi jellemzőjét tartalmazza;
• másrészről – a piaci igényeknek is megfelelően – el kívánt térni attól a korlátozó koncepciótól, hogy értékpapír csak az az okirat vagy elektronikus jel lehet, amelyet kifejezetten ekként nevesít jogszabály;
• harmadrészről mind az okirati formában (korábbi elnevezéssel: nyomdai úton) előállított, mind pedig a dematerializált értékpapírra vonatkozóan részletesen kívánta meghatározni az átruházás szabályait;
• negyedrészről az értékpapírok átalakítására vonatkozó szabályokat is Ptk.-ban kívánta szabályozni – bevezetve annak a lehetőségét is, hogy egyes dematerializált formában előállított értékpapírokat (így a részvényeket) okirati formában előállított értékpapírokká lehessen átalakítani (pl. amikor a részvénytársaság zártkörűvé alakul);
• ötödrészről továbbra is fent kívánta tartani a szabályozás főszabály szerinti kógens jellegét, függetlenül attól, hogy az értékpapírra vonatkozó szabályok továbbra is a Kötelmi jogi Könyvben találhatóak (eltérést csak nemzetközi egyezmények eltérő szabályozása esetére enged).

Az új rendelkezéseket a Ptk. hatálybalépése, azaz 2014. március 15-e után kibocsátott értékpapírokra lehet és kell alkalmazni. Ez pedig azt jelenti, hogy az ezen időpont előtt kibocsátott értékpapírok esetében továbbra is az 1959-es Ptk. szabályai az irányadóak.

Az értékpapírokra vonatkozó szabályozás a Ptk. Hatodik Könyv Ötödik Részében került elhelyezésre. Az új kódexnek az 1959-es Ptk.-ban foglaltakhoz képest eltérő, illetve azon túlmutató főbb rendelkezései – a teljesség igénye nélkül – a következők:

Meghatározásra került az értékpapír fogalma, valamint azok a szabályok, amelyek mind az okirati formában előállított, mind a dematerializált értékpapírok esetében irányadóak. Így e szabályok között került kimondásra az értékpapír esetében érvényesülő absztrakt ügyleti jelleg és a kifogás-korlátozás is. A Ptk. az alaki legitimációs hatást az okirati formában előállított értékpapírok és a dematerializált értékpapírok esetében külön-külön határozza meg.

A közös szabályok tartalmazzák továbbá azon, a korábbi szabályozástól eltérő koncepcionális változást, amely szerint az értékpapírok esetében nincs formakorlátozás: ez azt jelenti, hogy értékpapírnak minősül azon okirat/elektronikus jel is, amelyről valamely jogszabály kifejezetten nem rendelkezik, azt nem nevesíti. Ehhez az szükséges, hogy a kibocsátója a Ptk. 6:565. § (5) bekezdésében meghatározott minimumkellékekről, -feltételekről rendelkezzen.

Véleményünk szerint ez a koncepcionális változás a piac számára kiemelt jelentőséggel bír. Habár a gyakorlati alkalmazása még egyéb egyeztetésektől függ (pl.: Magyar Nemzeti Bank, KELER Zrt.), azonban az, hogy Magyarországon kibocsátott értékpapír esetében nincs jogszabályi korlátja annak, hogy nem nevesített értékpapírfajták – így pl. a külföldön kibocsátott és tőzsdei kereskedés tárgyát képező certifikátok – is kibocsáthatóvá váljanak, a piaci versenyhelyzet fenntartását, erősödését mindenképpen elősegíti.

A Ptk. továbbá külön-külön cím alatt rendelkezik az okirati formában előállított értékpapírokra, valamint a dematerializált értékpapírokra vonatkozó szabályokról. Az okirati formában előállított értékpapírok esetében meghatározza – a korábbi szabályozáshoz hasonlóan – az átruházásra és az alaki legitimációra vonatkozó feltételeket. Ezen túlmenően az értékpapírok elvesztése, megrongálódása esetére a megsemmisítéséről is rendelkezik. Kimondásra került továbbá, hogy az okirati formában előállított értékpapírok esetében az értékpapír jóhiszemű jogosultjával szemben az okirati formában előállított értékpapír kiállítóját akkor is terhelik az értékpapírban rögzített kötelezettségek, ha az értékpapír kibocsátás nélkül vagy érvénytelen ügylettel került forgalomba. Ez utóbbi a korábbi értékpapír-szabályozáson túlmutató, a jogbiztonságot elősegítő újítás.

A dematerializált értékpapírok esetében a Ptk. – a korábbi részletes szabályozás hiányát ellensúlyozandó – az eddig jellemzően a Tpt.-ben és felhatalmazása alapján megalkotott más jogszabályokban található eljárási, technikai részletességű szabályozást tartalmaz az értékpapír előállításával, a számlavezetéssel, az értékpapírok átruházásának a joghatásával, az átalakítással, valamint az alaki legitimációval kapcsolatosan. Ebből következően jogosan merülhet fel az a kérdés, hogy szükséges-e ilyen mélységben erről itt rendelkezni, és hogy a Ptk.-ban helye van-e egyáltalán ilyen részletességgel eljárási szabályoknak – különös tekintettel arra, hogy a felmerülő változások miatt szóba kerülhet a Ptk. – egyébként más miatt nem indokolt – többszöri módosítása is.

Végezetül megemlítendő, hogy a dematerializált értékpapírok esetében a Ptk. jelenleg egy gyakorlati problémát továbbra sem rendez az értékpapír feletti rendelkezési joggal és az értékpapír tulajdonjogával kapcsolatosan. Főszabály szerint ugyanis az értékpapír jogosultja az a személy, akinek az értékpapírszámláján az értékpapír nyilván van tartva. Előfordul azonban a gyakorlatban, hogy egy értékpapír átruházásáról szóló szerződés alapján az átvezetésre később kerülne sor és az értékpapír korábbi jogosultja nem rendelkezik az értékpapír új jogosult részére történő transzferálásáról. Ebben az esetben viszont biztosítani kell, hogy a jogosult bizonyíthassa azt, hogy ő minősül az értékpapír tulajdonosának, és ezáltal átvezetésre kerüljön az ő értékpapírszámlájára az adott értékpapír. Ennek kimondása piaci igényként merült fel.

Összegezve a Ptk. értékpapírra vonatkozó jelenlegi szabályozását, kijelenthető, hogy az új rendelkezések az 1959-es Ptk.-hoz képest jelentős előrelépést és a piaci folyamatoknak való jobb megfelelést szolgálják. Mindazonáltal a részletekbe menő szabályozás esetében felmerül, hogy valóban szükséges-e ilyen mélységben a Ptk.-ban szabályozni a feltételeket, különös tekintettel a gyakorlatban jelentkező folyamatos változásokra. E változások sok esetben jogszabály­módosítást kívánnak, amelyek Ptk. szintű megvalósítása nem biztos, hogy kellő időben meg tud történni és a várakozástól eltérő, egyébként nem szükséges többszöri jogszabály-módosítást eredményez.

6. Értékpapír 2017. január 1-jétől hatályos szabályozása a Ptk.-ban

Az előző fejezetben említettük, hogy a Ptk. értékpapírra vonatkozó Hatodik Könyv Ötödik Részében szabályozott rendelkezései bár előremutatóak, azonban a megfelelő gyakorlati alkalmazás érdekében nem biztos, hogy megfelelőek. Ezt leginkább az értékpapír fogalmának bonyolultsága, másrészről pedig a dematerializált értékpapírra vonatkozó, eljárási szintű részletességű szabályozása veti fel.

A 2017. január 1-jétől hatályos, a jelen írás megalkotásának időpontjában ismert rendelkezései lényegesen egyszerűsítik az értékpapírra vonatkozó rendelkezéseket. Ez az egyszerűsítés azonban – véleményem szerint – nem érinti az értékpapírra vonatkozó elemi szabályokat: így a legitimációs hatást, az absztrakt jogügylet jelleget, valamint a kifogás-korlátozást. Előremutató változást jelent továbbá az, hogy a fogalom – ahogy az a 2. fejezetben bemutatásra került – egyértelműsítésre és egyben egyszerűsítésre került úgy, hogy továbbra sem kell attól félni, hogy akár egy mozijegy, akár egy ruhatári jegy értékpapírnak fog minősülni. Előremutató egységesítést jelent továbbá az is, hogy nem kerül külön címben szabályozásra az okirati formában előállított értékpapír és a dema­terializált értékpapír.

Bár így valóban lényegesen kevesebb rendelkezés vonatkozik a dematerializált értékpapírra, azonban mindez az ilyen módon előállított értékpapír jelentőségét nem vonja kétségbe. Épp ellenkezőleg: lehetőséget biztosít arra, hogy különösen az európai, manapság jellemzően rendeleti, azaz a tagállamokban közvetlenül alkalmazandó előírásoknak is megfeleljen, s ezáltal elkerülhető az a kockázat, hogy a hazai jogszabályokban foglaltak ezen kötelezően alkalmazandó szabályokkal ellentétesek legyenek, amely egy egyébként szükségtelen törvénymódosítást indukálhatnak és a megfelelő jogalkalmazást is elnehezíthetik.

Gyakorlati szempontból továbbá megnyugtató rendelkezést tartalmaz a dematerializált értékpapír esetében az, hogy a jogosultnak – amennyiben nem az ő értékpapírszámláján van nyilvántartva az értékpapír – igazolnia lehet a jogosultságát. A Ptk. továbbá – indoklása értelmében – megteremti a lehetőséget a dematerializált formában előállított értékpapírok megsemmisítésére is, figyelemmel arra, hogy felmerülhet annak a veszélye, hogy az értékpapírszámlán nyilvántartott információ azonosíthatatlanná válik.

A kógens szabályozást érintve a 2017-től hatályos módosítás általános jelleggel engedi jogszabályban a Ptk.-ban foglaltaktól eltérő rendelkezés alkalmazását. Így a továbbiakban ezen eltérést lehetővé tevő jogszabályi rendelkezésnek nem szükséges, hogy az alapja nemzetközi egyezmény legyen. E tekintetben kérdésként merül fel, hogy mindez azt is eredményezheti-e, hogy a formakényszer eltörlését felülírhatja majd más jogszabály. Mivel a Ptk. e tekintetben a szabályozásától való eltérés lehetőségét mondja ki, ez értelmezésem szerint nem jelenti azt, hogy jogszabály kötelező érvénnyel felülírhatja a Ptk. szabályait (azaz annyiban lehet eltérni, amennyiben azt jogszabály megengedi).

Megoldásra vár azonban továbbra is az értékpapírok megsemmisítésére vonatkozó szabályozás abban az esetben, ha a kibocsátó megszűnik. Ugyanis ebben az esetben a jelenlegi ágazati szabályozás még továbbra is elvárja a kibocsátói részvételt a megsemmisítési eljárásban, amely – megszűnésének okán – kivitelezhetetlen.

Habár a 2017. január 1-jétől hatályba lépő értékpapír-szabályozásra vonatkozó módosítással kapcsolatban megfogalmazódtak aggályok, különösen az értékpapír fogalma és a dematerializált értékpapírra vonatkozó részletesebb szabályozás szükségszerűsége érdekében, azonban véleményem szerint e módosítások a forgalombiztonság szempontjából mindenképpen üdvözlendőek. E módosítások továbbá ismételten lefektetik azt az alapelvet, mely szerint a Ptk. az általános magánjogi szabályokat kell hogy tartalmazza, egyéb, akár eljárási szabályokat legfeljebb utalás szintjén.

Az értékpapírra vonatkozó, Ptkm.-ben foglalt szabályok 2017. január 1-jétől lépnek hatályba. Ez azt jelenti, hogy a módosult rendelkezéseket a 2017. január 1-jétől kibocsátott értékpapírokra kell alkalmazni.

7. Összegzés

A fentiekben bemutatást kívántunk nyújtani az értékpapír Ptk.-beli szabályozásáról és megkíséreltünk rámutatni arra, hogy az értékpapírra vonatkozó szabályozás esetében is figyelemmel kell lenni a piaci, gyakorlati változásokra.

Az értékpapír- és tőkepiaci szabályozás – különösen az európai jogalkotás – tekintetében tapasztalható jelentős változásokra figyelemmel továbbá kérdésként merül fel, hogy a Polgári Törvénykönyvnek mennyire kell részletesen szabályoznia az értékpapírt és érintenie az értékpapírjogi szabályozást. A jogalkotás, jogalkalmazás és a jogtudomány területén ez örök dilemmát eredményez: véleményem szerint lehet mindkét álláspont – azaz részletes vagy általános keretszabályozás – mellett érvelni és ellenérveket megfogalmazni. Azonban mindenképpen azt szükséges szem előtt tartani, hogy a Polgári Törvénykönyvben mit és milyen mélységben szükséges szabályozni annak érdekében, hogy rendeltetésének eleget tudjon tenni. Véleményem szerint a Polgári Törvénykönyvnek nem feladata minden jogintézmény részletekbe menő szabályozása, különösen abban az esetben, ha egyébként számos adott jogintézményhez kapcsolódó kérdéskört az ágazati jogszabályok, különösen pedig uniós szintű szabályozás is érint. Ez különösen igaz az értékpapírra nézve is. Ezért véleményem szerint pusztán az a tény, hogy a Polgári Törvénykönyv nem vagy csak utalás szinten szabályoz egyes kérdésköröket, nem jelenti azt, hogy a szabályozás nem megfelelő. Sőt inkább ezáltal tudja biztosítani rendeltetését, hogy általános jelleggel, az anyagi jogi szabályokra koncentrálva határozza meg – lehetőség szerint minél időt­állóbban – az értékpapírra vonatkozó keretszabályokat.

Megítélésünk szerint továbbá kockázatokat is magában rejthet a túlságosan részletes szabályozás: ugyanis magában hordozná annak a veszélyét, hogy a Polgári Törvénykönyv nehézkesebben tud alkalmazkodni a gyakorlatban felmerülő azon változásokhoz, amelyek túlmutatnának a Ptk.-ban foglalt rendelkezéseken, és ezáltal bizonytalanságot is eredményezne a gyakorlati alkalmazás során.

Mindezeken felül a gyakorlati alkalmazás szempontjából fontosabb kérdésként merül fel a következő: szükséges-e más, jellemzően ágazati jogszabályokat (különösen a Tpt.-t és a felhatalmazásán alapuló más jogszabályokat) 2017-től módosítani amiatt, mert egyes, jellemzően eljárási, technikai szabályokra vonatkozó kifejezett rendelkezések (így különösen kibocsátásra, értékpapír-előállításra, átalakításra, számlavezetésre vonatkozó szabályok) a 2017. január 1-jétől hatályos Ptk.-szabályozásból kikerülnek.

Mivel jelenleg a Nemzetgazdasági Minisztérium nem tervez 2017-től hatályos ágazati jogszabálymódosítást, ezért feltételezhető, hogy e részletszabályok már jelenleg is elégségesen rendezik az egyes kérdésköröket. Ha pedig ez így van, mindez azt is jelenti a gyakorlati alkalmazás számára, hogy az ágazati szabályozással való összhangot a Ptk. 2017. január 1-jétől hatályos rendelkezései teremtik meg azáltal, hogy a fentiekben említett kérdésköröket a Ptk. a továbbiakban nem vagy csak utalás szinten rendezi. Ez persze nem jelenti azt, hogy a későbbiekben felmerülő vagy módosuló piaci és szabályozási igények alapján a szükséges ágazati szabályok ne módosuljanak.

***

A szerző ügyvéd.

Az írás a Tanulmányok a gazdasági jog, a pénzügyek és a számvitel köréből c. kötetben jelent meg.

Korábban is közöltünk már döntvénytárakban megjelent, az új Ptk.-val kapcsolatos bírósági határozatokat. Ezúttal a 2017. januári Kúria Döntések két családjogi határozatát, valamint a Fővárosi Ítélőtáblának az Ítélőtáblai Határozatokban megjelent, a szerződések semmisségével kapcsolatos egy határozatát tesszük közzé.

BH 2017.1.18.

I. Az Alaptörvény XVI. cikkének (4) bekezdése nem biztosít alanyi jogot a szülőtartásra. Annak részletes szabályait, feltételeit a Ptk. rokontartásra vonatkozó XX. Fejezete tartalmazza.
II. A szülőtartás nem szolgálhatja azt a célt, hogy ezáltal a felperes a másik nagykorú gyermekét támogassa.
[2011. évi CDXXV. tv. (Alaptörvény) XVI. cikk (4) bek., 2013. évi V. tv. (Ptk.) 4:194. § (1) bek., 4:196. § (2) bek., 1952. évi III. tv. (Pp.) 163. § (1), (3) bek., 206. § (1) bek.].

A felülvizsgálat alapjául szolgáló tényállás

[1] A felperes fia az alperes, aki jelenleg külföldön, Ausztriában dolgozik. A felperes nyugdíjas, házastársával él közös háztartásban, leánya, az alperes féltestvére tulajdonában álló ingatlanban. A felperesnek betegsége, fogyatékossága nincs, nyugdíjából és nyugdíjpénztári járadékából havonta összesen nettó 368 490 forint jövedelemmel rendelkezik. A felperes tulajdonában áll a P. Kft., a cég törzstőkéje 500 000 forint és 2000 forintos óradíjért esetenként oktatási tevékenységet is végez, amely éves szinten 50 000 forint jövedelmet jelent számára. A felperesnek vagyona nincs, adóstársként svájci frank alapú devizahitel terheli, amelynek havi törlesztőrészlete 190 926 forint és havi 3000 forintos részletekben személyi hitelét is törleszti. Leányát – a külföldön folytatott tanulmányaira tekintettel – havi 77 550 forinttal támogatja.

A kereseti kérelem és az alperes védekezése

[2] Az felperes keresetében kérte az alperes kötelezését a jövőre nézve minden hónap 5. napjáig havi 500 euró rokontartás megfizetésére azzal, hogy a bíróság a tartás összegét évi 5%-os mértékben valorizálja. Keresete ténybeli alapjaként arra hivatkozott, hogy kiadásai jelentősen meghaladják bevételeit, korábban viselte az alperes külföldi tanulmányainak költségét, ezért fiának morális kötelezettsége a szorult helyzetben lévő felperes támogatása.

[3] Az alperes ellenkérelmében a kereset elutasítását kérte. Indokai szerint a felperes tartásra való jogosultságának törvényi feltételei nem állnak fenn. Nem állapítható meg, hogy önhibáján kívül nem képes önmaga eltartására.

Az első- és másodfokú ítélet

[4] Az elsőfokú bíróság ítéletével a keresetet elutasította. Határozatának indokai szerint a felperes esetében a Polgári Törvénykönyvről szóló 2013. évi V. törvény (a továbbiakban: Ptk.) 4:194. § (1) bekezdésében foglalt törvényi feltételek nem állnak fenn.

[5] A felperes fellebbezése alapján eljárt másodfokú bíróság ítéletével az elsőfokú bíróság ítéletét helybenhagyta.

[6] Ítélete indokolásában hangsúlyozta, hogy a felperes 300 000 forintot meghaladó saját jogú nyugdíjjal rendelkezik, emellett magánnyugdíj-járuléka havi 52 434 forint. A járadékszolgáltatás tekintetében nem releváns, hogy a járadék adóköteles bevételnek minősül-e vagy sem. A perben annak van jelentősége, hogy a magánnyugdíj-járadék és az állami nyugdíj együttes összege jelenti a felperes rendelkezésre álló havi bevételt.

[7] A fellebbezéshez csatolt és a nyugdíjpénztár által 2015. február 19-én kiállított egyenlegértesítő adatai szerint a felperes aktuális portfóliója: járadékos. A csatolt igazolás tehát nem támasztja alá a felperes állítását, miszerint járadéka megszűnt. A felperes előadta, hogy az 1991-ben született lánya az Egyesült Államokban él, ahol teniszezett és edzőként, valamint a vendéglátásban dolgozik. A Ptk. 4:220. § (3) bekezdés c) pontja szerint a szülő nem köteles a nagykorú továbbtanuló gyermekét eltartani, ha ezáltal saját szükséges tartását veszélyeztetné. A felperes tehát eredményesen nem hivatkozhat arra, hogy egyik gyermekének nyújtott, a minimálbérnek megfelelő támogatása miatt saját tartása veszélyeztetett, ezért másik gyermeke, az alperes köteles őt eltartani, illetve tartásához hozzájárulni. A Ptk. 4:194. § (1) bekezdése és a 4:196. § (2) bekezdése szerint a gyermekkel szembeni elvárás az önhibáján kívül rászoruló szülőjének eltartása. Ennek hiánya pedig az elsőfokú ítélet szerinti helyes döntés meghozatalát, a kereset elutasítását eredményezi.

A felülvizsgálati kérelem és ellenkérelem

[8] A jogerős ítélet ellen a felperes terjesztett elő felülvizsgálati kérelmet, amelyben annak hatályon kívül helyezését és a keresete szerinti döntés meghozatalát kérte. Arra hivatkozott, hogy a jogerős ítélet sérti az Alaptörvény XVI. cikk (4) bekezdését, a Ptk. 4:190. § (1) bekezdését, 4:196. § (2) bekezdését, továbbá sérti a Polgári perrendtartásról szóló 1952. évi III. törvény (a továbbiakban: Pp.) 123. §-át, a 163. §-át, a 164. §-át, a 166. §-át, 206. §-át, valamint a 213. §-át.

A Kúria döntése és jogi indokai

[9] A felülvizsgálati kérelem nem megalapozott.

[10] A Pp. 270. § (1) bekezdése és a 275. § (4) bekezdése értelmében a jogerős ítélet ellen előterjesztett felülvizsgálati kérelem anyagi jogi és az ügy érdemi elbírálására lényegesen kiható eljárási szabálysértés esetén lehet eredményes.

[11] A felperes a felülvizsgálati kérelmében alapvetően tévesen hivatkozott arra, hogy az eljárt bíróságok az Alaptörvény XVI. cikk (4) bekezdésében foglaltakat nem vették figyelembe. A hivatkozott alaptörvényi rendelkezés kimondja, hogy a nagykorú gyermekek kötelesek rászoruló szüleikről gondoskodni, amely önmagában nem ad alapot a felperes keresetének teljesítésére. Az Alaptörvényben meghatározott kötelezettség a társadalomnak azt a régi időkre visszanyúló morális igényét juttatja alkotmányos szinten kifejezésre, hogy az idősekről való gondoskodás elsődlegesen felnőtt gyermekeik kötelezettsége. Ez azonban konkrét jogi normaként a Ptk.-nak a rokontartásra vonatkozó családjogi szabályozásában jelenik meg, ezért az Alaptörvény idézett rendelkezésével összhangban álló rokontartásra, ezen belül a szülőtartásra jogosultság és kötelezettség a Ptk. XX. fejezetében foglalt feltételrendszer alapján bírálható el.

[12] A Ptk. 4:194. § (1) bekezdése értelmében a rokontartásra jogosultság feltétele, hogy a jogosult a tartásra rászorul, a rászorultság tekintetében önhiba nem terheli és adott esetben házastársa a tartására nem kötelezhető. A törvényi feltételek közül a rászorultság fennállása a tartásra jogosultság objektív feltétele, amely a következetes bírói gyakorlat szerint akkor állapítható meg, ha a tartást igénylő jogosult nem rendelkezik olyan jövedelemmel vagy vagyontárggyal, amelyből saját megélhetését – a mindennapi indokolt szükségleteit, lakhatása, élelmezése, a ruházkodása költségeit, betegsége esetén a gyógykezelésére fordított kiadásait – teljesen vagy részben biztosítani képes. Az önhiba mint szubjektív elem a jogosult magatartásának értékelését jelenti.

[13] A felülvizsgálat mint rendkívüli perorvoslat szabályainak egységes értelmezése szerint a bizonyítékok felülmérlegelésének nincs helye, kivéve, ha a támadott határozat iratellenes vagy logikai ellentmondást tartalmaz, avagy a bíróság okszerűtlen következtetésén alapszik. A felülvizsgálati kérelemmel támadott ítélet amiatt nem minősül nyilvánvalóan okszerűtlennek, hogy az egyes bizonyítékokból eltérő jogkövetkeztetés is levonható lett volna. Csak az minősíthető nyilvánvalóan okszerűtlen következtetésnek, ha a bizonyítékokból csak egyfajta, mégpedig a támadott ítélettől eltérő következtetésre lehet jutni (BH 2013.119.) Ez utóbbi feltétel pedig a jelen perben nem állt fenn.

[14] A rászorultság az anyagi jogon alapuló, a per eldöntése szempontjából jelentős, azaz releváns joghatást kiváltó tény. A bizonyítás célja a releváns tények tekintetében a bíróság meggyőződésének kialakítása, ezért a bíróság a Pp. 163. § (1) bekezdése szerint csak a per eldöntéséhez szükséges tények megállapítása végett rendeli el a bizonyítást. A bíróságnak ügyelnie kell arra, hogy a nem releváns tényekre a bizonyítás ne terjedjen ki. Vannak azonban olyan általánosan ismert, köztudomású tapasztalati tények, amelyek tekintetében bizonyításra nincs szükség. A bíróság ezeket a tényeket a Pp. 163. § (3) bekezdés alapján hivatalból figyelembe veszi, köteles azonban erről a feleket tájékoztatni.

[15] Az eljárt bíróságok a felperes részére folyósított havi 300 000 forint öregségi nyugdíj és az 52 434 forint járadék együttes összege alapján, a Pp. 206. § (1) bekezdése szerint okszerűen jutottak arra a meggyőződére, hogy a felperes havi 352 434 forint bevétele kellő fedezetet nyújt indokolt szükségleteinek kielégítésére, ezért a tartásra jogosultság egyik törvényi feltételével kapcsolatban további bizonyítására nincs szükség. Az első- és a másodfokú bíróság helyes megállapításának megdöntésére a felperesnek a fellebbezési eljárásban hivatkozott, de nem bizonyított előadásának – nyugdíjpénztári járadékban az elsőfokú ítélet meghozatala után már nem részesült – esetleges valós volta sem alkalmas. A felperes indokolt szükségletei az átlagos nyugdíj mértéket jelentősen meghaladó nyugellátásából is megfelelő színvonalon biztosíthatók.

[16] A felperes a felülvizsgálati kérelmében alaptalanul kifogásolta azt is, hogy az első- és a másodfokú bíróság bevételeit és a kiadásait nem vetette össze, a szükséges számadást nem végezte el. A felperes havi bevételéből fedezett kiadásainak két jelentős tétele a leánya tulajdonában álló ingatlanra felvett hitel havi 190 926 forint törlesztőrészlete és leánya külföldön folytatott tanulmányaira tekintettel folyósított havi 77 550 forint támogatás, melyek együttes összege a felperes nyugdíjának közel 2/3 részét felemészti. A perben eljárt bíróságok a Pp. 206. § (1) bekezdésének mindenben megfelelő, a perben feltárt adatok és okirati bizonyítékok okszerű és logikus mérlegelése alapján vonták le azt a következtetést, hogy a felperes keresetével – a rászorultságára hivatkozással – a leánya javára önként vállalt fizetési kötelezettségeit kívánta áthárítani másik gyermekére, az alperesre.

[17] Kétségtelen, hogy a felperes megélhetése a havi rendszeres kiadásainak teljesítése után nem biztosított, a felperes helyzete azonban annak következménye, hogy a havi rendszeres bevételének túlnyomó részét nem a szükséges és indokolt megélhetési költségeire fordítja. A rokontartásra jogosultság törvényi feltéte­lei – a jogosult tartásra rászorultsága és rászorultság tekintetében az önhiba hiánya – tehát nem teljesültek, ezért nincs szükség a rokontartás további törvényi feltételeinek, a házastárs tartási kötelezettségének és az alperes teljesítőképességének vizsgálatára.

[18] A Kúria a kifejtettekre tekintettel megállapította, hogy a jogerős ítélet a felülvizsgálati kérelemben megjelölt eljárási és anyagi jogi szabályokat nem sérti, ezért a jogerős ítéletet a Pp. 275. § (3) bekezdése alapján hatályában fenntartotta.

(Kúria Pfv. II. 20.405/2016.)

BH 2017.1.19.

Nincsen helye a lakáshasználat családjogi jogcímen történő újraszabályozásának, ha az ingatlanon fennálló közös tulajdon megszüntetését követően a volt házastárs quasi bérlőként marad a lakásban, majd a bérleti díj nemfizetése miatt kiköltöztetésére kerül sor. Ebben az esetben a lakáshasználati jog ellenértékére sem tarthat igényt [1952. évi IV. tv. (Csjt.) 31/A–31/E. §, 2013. évi V. tv. (Ptk.) 4:84. §, 4:85. §, 1993. évi LXXVIII. tv. (Ltv.) 20. § (1) bek., 24. § (1) bek. a) pont, 1952. évi III. tv. (Pp.) 221. § (1) bek.].

A felülvizsgálat alapjául szolgáló tényállás

[1] A peres felek házastársak voltak, házasságukat a 2007. június 6-án jogerős ítélet felbontotta. A felek közös tulajdonában állt az Sz.-i ingatlan. A felperes az ingatlanból kiköltözni nem kívánt, ezért a bíróság 2007. december 6-án jogerős ítéletével az ingatlan közös tulajdonát úgy szüntette meg, hogy a felperes 1/2 tulajdoni hányadát a felperes bentlakása mellett a lakott értéknek megfelelő ellenérték fejében adta az alperes kizárólagos tulajdonába.

[2] A felperes az ingatlant változatlanul használta. 2011. május 5-én jogerős ítélet kötelezte a felperest 2011. február 1. napjától kezdődően havi 30 000 forint lakáshasználati díj megfizetésére az alperes részére, a lakások és helyiségek bérletére, valamint elidegenítésükre vonatkozó egyes szabályokról szóló 1993. évi LXXVIII. törvény (a továbbiakban: Ltv.) 20. § (1) bekezdése alapján.

[3] A felperes a lakáshasználatidíj-fizetési kötelezettségének nem tett eleget, ezért a bíróság újabb perben hozott és 2013. január 22-én jogerős ítélettel kötelezte a felperest az ingatlan kiürítésére az Ltv. 24. § (1) bekezdés a) pontja alapján. Ítélete indokolásában megállapította, hogy a felek közötti lakáshasználati jogviszony – felmondás útján – 2012. március 31-én megszűnt.

[4] A felperes kiürítési kötelezettségének önként nem tett eleget, ezért bírósági végrehajtás következtében, 2014 júniusában költözött el az ingatlanból.

A kereseti kérelem és az alperes védekezése

[5] A felperes keresetében elsődlegesen a lakáshasználat újraszabályozását, az Sz.-i ingatlan használatának biztosítását, másodlagosan az alperes kötelezését kérte 3 000 000 forint lakáshasználati jog ellenértékének megfizetésére. Állította, hogy a korábbi jogerős ítéletek nem értékelték a felek közötti jogviszony családjogi jellegét, és körülményeiben lényeges változások következtek be. Hivatkozott a PK 279. számú és a PK 299. számú állásfoglalásokban kifejtett szempontokra.

[6] Az alperes ellenkérelme a kereset elutasítására irányult. Védekezése szerint a felek lakáshasználattal kapcsolatos jogviszonyát a jogerős bírói határozatok rendezték, megszűnt a felek közötti quasi lakásbérleti jogviszony, és a felperes körülményeiben változás sem következett be.

[7] Az elsőfokú bíróság ítéletében a keresetet elutasította. Ítélete indokolásában hangsúlyozta, hogy a közös tulajdon megszüntetésekor a felek lakáshasználati jogviszonya az akkor hatályos PK 10. számú állásfoglaláson alapuló ítélkezési gyakorlaton alapult. Eszerint az ingatlanból kiköltözésre nem kötelezhető volt tulajdonos házastárs és a magához váltást követően az ingatlan kizárólagos tulajdonosává vált volt házastárs közötti lakáshasználati jogviszonyra, a speciális családjogi jogszabályi rendelkezésre figyelemmel, a lakásbérletre vonatkozó polgári jogi és a bérleti jogviszonyra irányadó speciális jogszabályi rendelkezéseket kellett alkalmazni. A quasi bérleti jogviszonyban az Ltv. 20. § (1) bekezdése alapján a felperest lakáshasználatidíj-fizetési kötelezettség terhelte.

[8] A lakáshasználat újrarendezésére a tartós jogviszonyban bekövetkezett változás esetében van lehetőség, amely a korábban hatályos, a házasságról, a családról és a gyámságról szóló 1952. évi IV. törvény (a továbbiakban: Csjt.) alapján a Polgári Törvénykönyvről szóló 1959. évi IV. törvény (a továbbiakban: régi Ptk.) 241. § alkalmazásán alapult, ami a Polgári Törvénykönyvről szóló 2013. évi V. törvényben (a továbbiakban: új Ptk.) a 4:85. §-ban nyert szabályozást. A felek jogviszonyát, a quasi bérletet azonban a házastársi közös lakás használatának szabályozása nem rendezi, arra az Ltv. rendelkezései az irányadók, figyelembe véve a jogviszony családjogi jellegét is. A felperes bérleti jogviszonyát jogerős bírói határozat megszüntette, a kereset benyújtásakor a felek között tartós lakáshasználati jogviszony nem volt, ezért a keresettel érvényesített jog a felperest nem illeti meg.

[9] A korábban hatályos Csjt. 31/C. § (1) bekezdése és az új Ptk. 4:84. §-a szerinti lakáshasználati jog ellenértéke a házastársi közös lakás használatához kapcsolódó jogintézmény. A felperesnek az ingatlan kiürítésére kötelezése nem a házastársi közös lakás használatának rendezése körében az egyik házastárs részére használati jogot keletkező döntésen, hanem a quasi bérleti jogviszonyon alapuló kötelezettségszegés jogkövetkezményeként a jogviszonyt megszüntető rendelkezésen alapul. Az Ltv.-nek pedig nincs olyan rendelkezése, amely a nem önkormányzati tulajdonú lakásra létrejött bérleti jogviszonyban pénzbeli térítést biztosítana a szerződésszegésre alapított felmondás esetében.

[10] A felperes fellebbezése alapján eljárt másodfokú bíróság ítéletével az elsőfokú bíróság ítéletét helybenhagyta.

[11] A jogerős ítélet ellen a felperes terjesztett elő felülvizsgálati kérelmet, amelyben annak hatályon kívül helyezését és a jogszabályoknak megfelelő, a keresete szerinti döntés meghozatalát kérte. Állította, hogy a jogerős ítélet sérti a Pp. 221. § (1) bekezdését, az eljárt bíróságok iratellenesen utaltak arra, hogy a közös tulajdon megszüntetése, továbbá a használati díj megfizetése iránt folyamatban volt perekben a családjogi kapcsolat már értékelést nyert.

[12] A felülvizsgálati kérelem részletes indokai szerint a korábbi perekben a családjogi szempontok értékelése nem történt meg. A PK 10., a PK 279., a PK 299. számú állásfoglalásokra hivatkozásával, továbbá az Ltv. 20. § (1) bekezdésével, a Csjt. 31/B. § (6) bekezdésével és a 31/C. §-ával, illetve az új Ptk. 4:85. § (1) és (2) bekezdésével kapcsolatos érveivel a másodfokú bíróság nem foglalkozott. Nem tért ki az alperes fellebbezési ellenkérelmében foglalt hivatkozására sem, miszerint nincs lehetőség arra, hogy a lakás kiürítésére kötelezett nem tulajdonos házastárs a lakáshasználat újrarendezését kérje.

[13] Az alperes felülvizsgálati ellenkérelmében a jogerős ítélet hatályában fenntartását kérte az ügy érdemére kiható eljárási szabálysértés hiányában.

A Kúria döntése és jogi indokai

[14] A felülvizsgálati kérelem nem megalapozott.

[15] A Kúria hangsúlyozza, hogy Pp. 270. § (1) bekezdése, továbbá a Pp. 275. § (4) bekezdése értelmében a felülvizsgálati kérelem anyagi jogi és az ügy érdemi elbírálására lényeges kihatással járó eljárásjogi szabálysértés esetén lehet eredményes.

[16] Az elsőfokú bíróság ítéletében az ügyszámok megjelölésével rögzítette, hogy mely ügyek iratain alapul a megállapított tényállás (az elsőfokú ítélet indokolásának első mondata). Csak utalt a felek között folyamatban volt, az sz.-i ingatlanon fennálló közös tulajdon megszüntetése iránti perben a jogerős ítélet meghozatalkor az ilyen tárgyú perekre irányadó bírói gyakorlatra. Ezt meghaladóan a családi jellegre a quasi bérleti jogviszony jogi természetére vonatkozó megállapításai körében hivatkozott. Mindebből a felperes tévesen jutott arra a következtetésre, hogy az elsőfokú bíróság megállapította, illetve döntésének indokolása azt sugallja, hogy a közös tulajdon megszüntetése, továbbá a használati díj megfizetése, vagy akár az ingatlan kiürítése iránt folyamatban volt perekben a családjogi kapcsolat már értékelést nyert. Ennek megállapítása pedig alapvetően téves elvárás a felperes részéről, mert a jelen perben a felek között korábban folyamatban volt, és jogerős ítélettel zárult perek anyaga nem vitatható. A felperes ezen hivatkozásai alapján a jogerős ítélet nem iratellenes, tehát nem jogszabálysértő.

[17] A felperes felülvizsgálati kérelmében alappal kifogásolta, hogy a másodfokú bíróság fellebbezésének indokaira nem reagált. A másodfokú bíróság ítélete indokolásában kifejtette a fellebbezés lényegét jelentő jogszabály értelmezésével kapcsolatos helyes álláspontját, de nem adott számot arról, hogy a fellebbezés indokait miért tartotta alkalmatlannak az elsőfokú ítélet megváltoztatására. A jogerős ítélet ezért lényeges eljárási szabályt, a Pp. 239. §-a szerint a másodfokú eljárásban is alkalmazandó Pp. 221. § (1) bekezdését sérti, de ez az ügy elbírálására lényeges kihatással nem járt, így nem ad alapot a jogerős ítélet hatályon kívül helyezésére.

[18] A Kúria a jogvita érdemét illetően leszögezi, hogy a Csjt. csak a házasfelek egyikének vagy mindkét házastársnak tulajdonjoga vagy bérleti joga alapján használt házastársi közös lakás használatára tartalmazott rendelkezéseket (Csjt. 31/A–E. §). A korábban hatályban volt PK 10. számú állásfoglalás II. pontjában foglaltaknak megfelelően egységes volt a bírói gyakorlat abban, hogy a közös tulajdon tárgyát képező ingatlanban bennlakó tulajdonostársat csak vállalása esetén lehet a kiköltözésre kötelezni. Ebben az esetben, illetve az ingatlan önkéntes elhagyása esetén tarthatott volna igényt a lakáshasználati jog ellenértékére. Ha a bennlakó a kiköltözést nem vállalta, a tulajdoni hányadának a másik tulajdonostárs általi megváltása is csak lakottan történhetett. A közös tulajdon megszüntetése eredményeként a volt tulajdonostárs – az adott esetben a felperes – tulajdonosi pozíciója megszűnik, tehát használati jogviszonyt keletkeztető jogi tény hiányában nincs jogcíme az ingatlan további használatára. A házastársi közös lakáson fennálló közös tulajdon megszüntetése esetén ennek további következménye, hogy a Csjt.-nek a házastársi közös lakásra vonatkozó rendelkezései nem alkalmazhatók. Az ingatlanban visszamaradt volt tulajdonos jogi helyzetét jogszabály, illetve a visszamaradt volt tulajdonos házastárs jogi helyzetét a Csjt. sem rendezi. A bírói gyakorlat ezért alakította ki a visszamaradt tulajdonostársra az ún. quasi bérlői jogállást. Eszerint a lakásban maradt volt tulajdonost a bérlővel azonos jogállás illeti meg, ha tulajdoni hányadát a másik tulajdonostárs váltja magához, és a megváltási ellenérték megállapítása a bennlakás értékcsökkentő hatásának figyelembevételével történt. Ebből a quasi bérleti jogviszonyból következik többek között, hogy a visszamaradt tulajdonos az általa lakott ingatlan, illetve ingatlanrész után használati díj fizetésére köteles [Ltv. 20. § (1) bekezdés], melynek a piaci értékkel egyező mértékéről vita esetén a bíróság dönt. Ennek nem teljesítése felmondási ok, amelyre alapítva az ingatlan tulajdonosa felmondás jogával élhet és kérheti a bennlakó volt tulajdonos kötelezését az ingatlan kiürítésére.

[19] Mindezt a felek helyzetére vetítve megállapítható, hogy a felperes az sz.-i ingatlanból való kiköltözést nem vállalta, ezért a bíróság a közös tulajdon megszüntetésével a felperes 1/2 tulajdoni hányadát a lakott értéknek megfelelő ellenértéken adta az alperes tulajdonába. Ennek eredményeként a felperes tulajdonjoga és az ezen alapuló használati jogviszony megszűnt. A bíróság a felperest, mint quasi bérlőt kötelezte használati díj fizetésére, amelynek nem teljesítése vezetett a felperesnek az ingatlan kiürítésére kötelezéséhez.

[20] A felperes számára ez a nyilvánvalóan sérelmes helyzet azonban nem orvosolható az általa kért módon. A használati jogviszony megszűnése ugyanis fogalmilag kizárja a használat újrarendezése iránti elsődleges kereseti kérelem teljesítését, továbbá a házastársi közös lakás használatának rendezésére vonatkozó Csjt.-szabályok és az ezekkel kapcsolatos iránymutatásokat tartalmazó PK 279. számú és a PK 299. számú állásfoglalások alkalmazását.

[21] Az eljárt bíróságok helyesen fejtették ki, hogy a felperes kiürítésre kötelezése a quasi bérleti jogviszonyban kötelezettségszegése jogkövetkezményeként a jogviszony megszüntetését jelentette, ezért az alperes a házastársi közös lakás használatának rendezéséhez tapadó lakáshasználati jog ellenérték megfizetésére sem kötelezhető.

[22] A Kúria a kifejtettekre tekintettel a jogerős ítéletet a Pp. 275. § (3) bekezdése alapján hatályában fenntartotta.

(Kúria Pfv. II. 20.471/2016.)

ÍH 2016. 158.
hitelezői igény – tartozáselvállalás – beszámítás

Nem minősíthető jogszerűnek az az eljárás, amellyel a felszámolás alatt álló gazdálkodó szervezet (adós) hitelezője, az adóssal szembeni tartozás elvállalásával szerzett tartozásba kívánja követelését beszámítani, s ezzel, megkerülve a Csődtörvény hitelezői igények kielégítésére vonatkozó, feltétlen érvényesülést kívánó szabályait, az előnyösebben rangsorolt hitelezők kielégítési alapját csökkenti. Semmis a tartozáselvállalásra irányuló szerződés, ha tartalmából a felek jogszabály megkerülésére irányuló szándéka kétséget kizáróan megállapítható (új Ptk. 6:95., 96. §, Cstv. 36. §, 57. §).

Az ügyben releváns tényállás alapján az adós 2015. március 5-ei kezdő időponttal került felszámolás hatálya alá. G. J. hitelező 5 747 568 forint összegű bejelentett követelését a felszámoló elismerte, nyilvántartásba vette és visszaigazolta.

A H. Korlátolt Felelősségű Társaság és az adós a felszámolási eljárást megelőzően 9 000 000 forint összegre hitelkeret szerződést kötött, amelyből eredően a H. Kft. társaság 7 792 397 forint tőkeösszeggel tartozik az adósnak.

G. J. hitelező – a felszámolás kezdő időpontját követően – 2015. május 21. napján a Polgári Tör­vénykönyvről szóló 2003. évi V. törvény (új Ptk.) 6:206. §-ában szabályozott „tartozás elvállalási szerződést” kötött a H. Kft.-vel, amelyben elvállalt a H. Kft.-nek az adóssal szemben fennálló tartozásból 5 750 000 forint tőketartozást, amelyet – a szerződés 3. pontja szerint – kizárólag a D. Bank Zrt. „f. a.” társasággal szemben fennálló pénzköveteléséből vállalt megfizetni. A felek a szerződés 4. pontjában rögzítették, hogy G. J. hitelező kizárólag 5 750 000 forint erejéig, és a 6. pontban rögzített feltételek teljesülése esetén vállal fizetési kötelezettséget. A 6. pont szerint G. J. hitelező a tartozás elvállalási szerződésből keletkező fizetési kötelezettségének úgy kíván eleget tenni, hogy az elvállalt kötelezettségbe beszámítani kéri a D. Bank Zrt. „f. a.” terhére fennálló elismert követelését, ezenkívül semmilyen más vagyonával nem vállal felelősséget az elvállalt tartozásért. A felek rögzítették, hogy a beszámításhoz szükséges a D. Bank Zrt. „f. a.” társaságot képviselő felszámoló visszaigazolása arról a tényről, hogy a beszámítási igényt „nyilvántartásba vette”, és a beszámítás teljesülését írásban visszaigazolta. Amennyiben a beszámítás bármely okból meghiúsul, a megállapodást a felek felbontottnak tekintik.

G. J. hitelező 2015. május 26-án „beszámítás iránti nyilatkozatot” küldött az adós felszámolójának, amelyben kiemelte, hogy 5 750 000 forint bejelentett hitelezői követelése áll fenn az adóssal szemben; a H. Kft.-től elvállalt 5 750 000 forint tőke összegű fizetési kötelezettséget, ebbe a kötelezettségébe be kívánja számítani a hitelezői igényként elismert, azonos összegű pénzkövetelését.

A felszámoló a 2015. szeptember 10. napján kelt levelében a hitelező kérelmét elutasította, mert álláspontja szerint a felek elvállalási szerződése a felszámolási kielégítési szabályok megkerülését célozza, ezáltal jóerkölcsbe ütköző.

G. J. hitelező kifogást terjesztett elő a felszámolóval szemben, kifogásában kérte megsemmisíteni a felszámoló 2015. szeptember 10-ei intézkedését, és kérte kötelezni a felszámolót a beszámítási nyilatkozat elfogadására. Kifejtette: a tartozáselvállalás olyan jogügylet, amelyet anyagi jogszabály (új Ptk.) kifejezetten megenged és szabályoz, annak alkalmazását sem a hitelintézetekről és pénzügyi vállalkozásokról szóló 2013. évi CCXXXVII. törvény (Hpt.), sem a csődeljárásról és a felszámolási eljárásról szóló 1991. évi XLIX. törvény (Cstv.) nem tiltja, nem korlátozza, ezért nem ütközhet a jóerkölcsbe.

A felszámoló a hitelező kifogásának elutasítását kérte. Hangsúlyozta, hogy a felek által kötött hitelszerződés nem szűnt meg a kölcsön esedékessé válásával, ezért a jogviszony a régi Ptk. hatálya alá tartozik, amely nem ismeri a tartozáselvállalás intézményét. Megismételt álláspontja szerint a hitelező tartozáselvállalása a Cstv.-ben és Hpt.-ben rögzített kielégítési szabályok megkerülésére irányul, a jóerkölcsbe ütközik, ezért az érvénytelen.

Az elsőfokú bíróság a kifogásnak helyt adva kötelezte a felszámolót, hogy „a hitelező 5 750 000 forint igényét a beszámítás iránti nyilatkozatban foglaltaknak megfelelően tartsa nyilván”. Határozatát azzal indokolta, hogy a felek az új Ptk. hatályba lépését követően kötötték meg a tartozáselvállalási szerződést, így arra az új Ptk. rendelkezései az irányadók. Az új Ptk. 6:206. §-ában szabályozott tartozáselvállalás következtében a régi adós szabadulása nélkül új adós jelenik meg a kötelemben. A tartozáselvállalás jogintézményének szabályozásával egyidejűleg a Cstv.-t és a Hpt.-t nem módosította a jogalkotó, ebből az a következtetés vonható le, hogy a jogalkotó célja a tartozáselvállalás általános szabályai korlátozás nélkül alkalmazhatóságának biztosítása volt a pénzügyi intézmények felszámolási eljárásaiban. A tartozáselvállalás új jogviszonyt hozott létre, amely csupán egy pénzügyi teljesítés elvállalásában testesült meg.

Az elsőfokú bíróság álláspontja szerint fogalmilag kizárt egy megállapodás jóerkölcsbe ütközése akkor, ha maga a jogszabály teszi lehetővé a jogi konstrukció alkalmazhatóságát.

A végzést a felszámoló támadta fellebbezéssel, amelyben az elsőfokú határozat megváltoztatásával a kifogás elutasítását kérte.

Előadta: a H. Kft. 2015. február 10-i esedékességgel 8 415 146 forint kölcsönt vett fel az adós társaságtól, 2015. augusztus 13. napján a lejárt tartozása 7 125 647 forint volt.

G. J. hitelező az adós felszámolási eljárásában 5 747 564 forint összegben nyilvántartásba vett és a Hpt. 57. § (1) bekezdés b) pontja alapján visszaigazolt hitelező.

Álláspontja szerint a hitelező beszámítás iránti kérelme nem teljesíthető, mert az jogszabályba ütközne, ugyanis az alapjául szolgáló tartozáselvállalási szerződés jogszabály megkerülésére irányul, ugyanakkor a jóerkölcsbe is ütközik. Állította: a Kúria gyakorlata nem fogadja el azt a felfogást, amely szerint mindazt szabadon meg lehet tenni, amit jogszabály kifejezetten nem tilt, vagyis nem lehet valamely magatartás „etikátlan, de jogszerű”. Amennyiben a tartozáselvállalás megengedett lenne az adós hitelezője és az adós kötelezettje között, az a hitelezői kötelezettségeknek a Csődtörvényben rögzített kielégítési sorrendje megkerülésére vezetne. Véleménye szerint a szerződés 6. pontja megerősíti, hogy a tartozáselvállalás kizárólag a hitelezői sorrend megkerülésére, kijátszására irányul.

A tartozáselvállalás a jóerkölcsbe is ütközik, mert a jogalkotó szándéka a tartozáselvállalás jogintézményének létrehozásakor nem arra irányult, hogy annak alkalmazásával visszaélve, törvényi rendelkezéseket megkerülve jusson az elvállaló és a kötelezett vagyoni előnyhöz.

A hitelező a fellebbezésre tett észrevételében az elsőfokú határozat helybenhagyását kérte, az elsőfokú eljárásban előadott érvelése alapján.

Az ítélőtábla a fellebbezést alaposnak találta.

Végzésével az elsőfokú bíróság végzését megváltoztatva a kifogást elutasította; a kifogásoló hitelezőt kötelezte, hogy fizessen meg 15 napon belül a felszámoló részére első- és másodfokú eljárási költséget.

A másodfokú bíróság kiemelte, hogy a kifogás elbírálása során abban a kérdésben kellett döntenie, hogy a felszámolás során az a hitelező, aki a felszámolás kezdő időpontját követően tartozáselvállalás útján az adós kötelezettjévé is vált, megszüntetheti-e az elvállalt tartozásból eredő fizetési kötelezettséget a visszaigazolt hitelezői igényének beszámításával.

A Fővárosi Ítélőtábla álláspontja szerint a jelen ügyben annak nincs jelentősége, hogy a régi vagy az új Ptk. hatálya alá tartozik-e a tartozáselvállalás, mivel a régi Ptk. diszpozitív szabályaira tekintettel az új Polgári Törvénykönyv hatályba lépése előtt is lehetősége volt a feleknek ilyen tartalmú, atipikus szerződést kötni.

A beszámítás, az engedményezés és a tartozáselvállalás a polgári jog intézménye. A beszámítás a teljesítés egyik formája. Beszámításra címzett jognyilatkozattal kerülhet sor, egynemű és lejárt követelések esetén. Az engedményezéssel a jogosult személye megváltozik, tartozáselvállalással az elvállaló a korábbi kötelezett mellé lép; mindkét esetben előfordulhat, hogy ugyanazon személyhez kerül egy olyan követelés és egy olyan tartozás, amelyeknek jogosultja és kötelezettje szintén egy személy lesz, ennek folytán az egymással szemben álló követelések beszámíthatók lesznek. A beszámítás eredményeként a szembeállított követelések kioltják egymást, megszűnnek.

A Cstv. 57. § (1) bekezdése kötelező erejű (cogens) rendelkezést tartalmaz az adóssal szemben fennálló hitelezői követelések kielégítési sorrendjéről. E sorrendtől csak a Cstv. kifejezett rendelkezése alapján lehet eltérni, ilyen eltérést biztosíthat például a beszámítás jogi lehetősége. Azzal, hogy a jogalkotó a felszámolásba bejelentkezett hitelező számára biztosította a beszámítás lehetőségét, gyakorlatilag kivételt engedett a Cstv. 57. § (1) bekezdésében meghatározott kielégítési rangsor betartása alól, hiszen a beszámítással valójában megtörténik a bejelentett hitelezői igény kielégítése, esetleg rangsorban előbb álló hitelezői igényt megelőzve.

[A csődtörvény 1997. augusztus 6. napja előtt hatályban volt, beszámításra vonatkozó szabálya – amely csupán azt követelte meg, hogy a követelés a felszámolás kezdő időpontjában lejárt legyen – számos visszaélésre adott lehetőséget, mert a kielégítési sorrend végén álló hitelezők követeléseik – adósnak tartozó személyek részére történő – átruházásával az eredeti sorrend szerinti várható mértéket meghaladó kielégítést tudtak realizálni, és az adósnak tartozó szervezetek is 100%-on tudták tartozásaikat beszámítani. Az adós többi hitelezőjének ez az ügylet komoly károkat okozott, mert követelésük kielégítésének alapja jelentősen csökkent. A visszaélések kiküszöbölése érdekében az 1997. évi XXVII. törvény úgy módosította a Cstv. 36. § szabályát, hogy csak a felszámolás kezdő időpontját megelőzően engedményezett követelés beszámítását engedélyezte.]

A jelen ügyben hatályos Cstv. 36. §-a a polgári jog által szabályozott beszámítási jogot a felszámolás céljának figyelembevételével az összes hitelező érdekében korlátozza. A korlátozó rendelkezés indoka, hogy az adósnak tartozó személyek engedményezéssel megszerzett követeléseik (hitelezői igényeik) beszámításával ne szabadulhassanak tartozásuktól, s ezáltal az adós vagyonából az összes hitelező minél magasabb kielégítéshez jusson, hiszen ha az adós a követelését a neki tartozó személytől be tudja hajtani, a hitelezők kielégítési alapja nő. Ily módon a felszámolásban a Ptk. beszámításra vonatkozó szabályai (Ptk. 6:49–6:52. §) a Cstv. speciális rendelkezéseire tekintettel csak részben érvényesülhetnek. A hitelező követelése beszámíthatóságának hármas feltétele van: azt a felszámoló elismertként nyilvántartásba vegye; a követelésre vonatkozóan a felszámolás kezdő időpontját követően ne kerüljön sor engedményezésre; a hitelező ne álljon a törvényben meghatározott [36. § (1) bekezdés] kapcsolatban az adóssal. E korlátozások nem érintik azonban a beszámítás lényegét: ha sor kerül beszámításra, annak erejéig az egymással szemben álló kötelezettségek megszűnnek.

Az ítélőtábla álláspontja szerint a hitelezőnek az adós javára fennálló, tartozáselvállalással „szerzett” fizetési kötelezettségébe az adóssal szembeni hitelezői igénynek (mint követelésnek) beszámíthatósága elbírálásánál a Csődtörvény fent részletezett, hitelezővédelmi szabályát nem lehet figyelmen kívül hagyni.

Az adott ügyben G. J. hitelező – a kifejezett jogszabályi tiltásra tekintettel – nem engedményezhette követelését az adós társaságnak tartozó H. Kft. részére beszámítás végett, ezért a hitelező a két követelés kioltása végett – saját követelése erejéig – az adós társaságnak tartozó H. Kft. mellé lépett kötelezettként és így, kötelezetti pozícióból jelentett be beszámítást. A beszámítás korlátozott volta szempontjából azonban nem értékelhető eltérően, hogy jogosulti oldalon engedményezés útján következik-e be az alanyváltozás, vagy kötelezetti oldalon tartozáselvállalás eredményeként. Az ügylet jogszerűségének megítélése körében annak van jelentősége, hogy az 5 750 000 forint összegű hitelezői igény és az azonos összegű adóssal szembeni kötelezettség a felszámolás kezdő időpontját követően, a 2015. május 21. napján megkötött szerződés eredményeként ugyanazon személyhez, G. J.-hez került, aki a Ptk. szerinti beszámítás lehetőségét kívánta gyakorolni.

A Polgári Törvénykönyvről szóló 2013. évi V. törvényben szabályozott tartozáselvállalás jogintézményének korlátozás nélküli alkalmazása a felszámolási eljárásban ugyanolyan helyzetet teremtene, mint az 1997. évi XXVII. törvény hatálybalépését megelőzően az engedményezés korlátlan megengedése teremtett, ha lehetőség nyílna arra, hogy az adósnak tartozó személyektől elvállalt tartozás 100%-ban kielégítse a – bárhova – sorolt hitelezői igényeket, olyanokat is, akik esetleg a Cstv. 57. §-ának betartása során kielégítésben nem is reménykedhetnek. A tartozáselvállalással érintett személyek (korábbi és új kötelezett) egyértelműen nyernének az ügyleten, azonban a többi hitelező kielégítésére szolgáló vagyon jelentősen csökkenne, alapvetően sérülne a felszámolás kógens rendelkezése, a Cstv. 57. §-ában rögzített kielégítési sorrend. Erre tekintettel a jelen ügyben előadott jogvitát az ítélőtábla úgy ítélte meg, hogy a Cstv. 36. §-ában rögzített – engedményezésre vonatkozó – korlátozó szabály analógia útján történő alkalmazása alapján a felszámolás kezdő időpontját követően elvállalt tartozásba nem számítható be a hitelezői követelés.

A felszámolási nemperes eljárásnak a csődtörvény preambulumában deklarált szándéka az adós összes hitelezőjének védelme, a Cstv. 1. § (3) bekezdése pedig rögzíti, hogy ez az eljárás a hitelezők követeléseinek – a törvény által meghatározott kötelező sorrend szerinti – kielégítését célozza.

A kifejezett tiltó rendelkezés hiányában a tartozáselvállalás korlátozás nélküli figyelembevétele a felszámolásban visszaélésre adna alkalmat, a Cstv. 57. §-ában meghatározott kielégítési sorrend megkerüléséhez vezetne. A régi Ptk. 200. § (2) bekezdése, az új Ptk. 6:95. § és 6:96. §-a szerint semmis az a szerződés, amelynek célzott joghatása tiltott. A jelen ügyben vizsgált tartozáselvállalási szerződés egyértelműen tartalmazza, hogy a felek a szerződést a beszámítás érdekében kötötték, ezt erősítik meg a további részletek is, amelyek szerint a tartozásból éppen csak olyan mértékű fizetési kötelezettséget vállalt el a hitelező az eredeti kötelezett mellett, amennyi hitelezői igénye, és csak a hitelezői igényének beszámításával vállalt teljesítést, a beszámítás létre nem jötte esetére pedig a felek már előre kikötötték, hogy a megállapodást felbontottnak tekintik. E körülmények helytálló értékelése alapján helyesen és alappal hivatkozott a felszámoló arra, hogy ezt a szerződést a felek a jogszabály megkerülése céljából kötötték.

A tartozáselvállalás semmissége további bizonyítás szükségessége nélkül, a szerződés tartalmának értékelésével megállapítható volt, ezért azt a bíróság nem hagyhatta figyelmen kívül a felszámoló intézkedésének minősítése, illetve a döntése meghozatala során. [Ptk. 6:88. § (1) bekezdés].

A Fővárosi Ítélőtábla a felszámoló intézkedését nem találta jogszabálysértőnek, ezért az elsőfokú bíróság végzését a Pp. 259. § alapján alkalmazandó 253. § (2) bekezdése alapján megváltoztatva a kifogását a Cstv. 51. § (3) bekezdése értelmében elutasította.

Az ítélőtábla rámutat arra is, hogy a kifogási eljárásban meghozott marasztaló határozatnak is végrehajthatónak kell lennie. Ennek érdekében a végzés rendelkező részét világosan, könnyen érthetően és minden kétséget kizáróan kell megszövegezni. Külön ügyelni kell arra, hogy a rendelkező rész tartalma egyértelmű legyen, az a rendelkezés végrehajtása során ne okozzon nehézségeket; nem elegendő úgy rendelkezni, hogy „a kérelmező beadványa szerint járjon el a felszámoló”, pontosan meg kell szövegezni a felszámoló kötelezettségét. Az adott ügyben az az elsőfokú rendelkezése, hogy „a felszámoló a hitelező 5 750 000 forint igényét a beszámítás iránti nyilatkozatban foglaltaknak megfelelően tartsa nyilván”, nem egyértelmű, valójában értelmezhetetlen megfogalmazás, mivel az nem is volt vitás, hogy a kifogásoló hitelezői igényét ebben az összegben a felszámoló már nyilvántartja.

(Fővárosi Ítélőtábla 11.Fpkf.44.164/2016/2.)

A cikk letölthető PDF formátumban is!

A Szegedi Ítélőtábla Polgári Kollégiuma célul tűzte, hogy a 2014. március 15-én hatályba lépett új Polgári Törvénykönyv jogalkalmazása során a kontraktuális kártérítés témakörében felmerülő joggyakorlati kérdéseket az illetékességi területén összegyűjti és elemezi. Megkíséreljük bemutatni, hogyan működik az új Ptk. a gyakorlatban, melyek a kontraktuális kártérítés első jogértelmezési problémái az eddigi tapasztalatok alapján.

A felmérések szerint azonban az új Ptk. szerződési jogával kapcsolatosan a bírósági ítélkezés során eddig viszonylag kevés probléma merült fel, és ez vonatkozik a kontraktuális kártérítésre is. A Szegedi Ítélőtábla illetékességi területén működő törvényszékekhez és az ítélőtáblához a vizsgálatok szerint ilyen jellegű vitás jogeset nemigen érkezett, ezért az új Ptk. kontraktuális kártérítésre vonatkozó szabályaival kapcsolatosan ítélkezési joggyakorlat még nem alakulhatott ki.

Mindez nem jelenti, hogy a kontraktuális kártérítést érintő jogértelmezési kérdésekkel akár a közeli jövőben nem kell számolnunk.

A kontraktuális és a deliktuális kártérítés elhatárolása

Az első joggyakorlati probléma mindjárt abból adódhat, hogy a konkrét ügyben el kell határolni egymástól a kontraktuális, illetve a deliktuális kártérítési jogviszonyt: mindenekelőtt azt kell tisztázni, hogy a felek között szerződéses, vagy szerződésen kívüli jogviszony áll fenn. A per eldöntésének mintegy előkérdése, hogy a felperesi károsult az alperesi károkozóval szemben kontraktuális vagy deliktuális kártérítést érvényesíthet-e.

El kell ismerni, hogy a korábbi bírói gyakorlat ezt a kérdést meglehetősen felületesen, elnagyoltan kezelte, az ítéletek gyakran sematikusan a Ptk. 339. § (1) bekezdésére hivatkoztak. Az 1959-es Ptk. alkalmazása során a kérdésnek joggyakorlati jelentősége nem volt, mert a Ptk. nem szabályozta külön a deliktuális és a kontraktuális kártérítést: egész pontosan a deliktuális kártérítést szabályozta, és egy utaló normán keresztül – a Ptk. 318. §-a folytán – ugyanezeket a rendelkezéseket kellett alkalmazni a szerződésszegéssel okozott károkra is. Az új Ptk.-nak a szerződési jogot érintő egyik legfontosabb újítása viszont abban áll, hogy szétválasztja a kontraktuális és deliktuális kártérítést, a kontraktuális kártérítést külön szabályozza és objektív jogalapra helyezi. Az elhatárolás a joggyakorlat szempontjából azért különösen fontos, mert az új Ptk. nem engedi meg a károsult számára a választás lehetőségét. Ha a felek között szerződéses jogviszony áll fenn, akkor a jogosult a kárigényét csak a szerződésszegési kártérítés jogcímén (6:142. §) követelheti, akkor is, ha egyébként a károkozás a szerződésen kívüli kártérítés tényállását is megvalósítja. Ezt a rendelkezést tartalmazza a Ptk. 6:145. §-a, az ún. „párhuzamos kártérítési igények kizárása” cím alatt (ún. non-cumul elv). Leegyszerűsítve: ha a károsult a szerződéses jogviszony ellenére szerződésen kívüli kártérítés jogcímén lép fel – a 6:519. §-ra hivatkozik a 6:142. § helyett – akkor keresete alaptalan lesz, és el kell utasítani. Ugyanez a helyzet fordítva is: ha a szerződésen kívüli károsult a 6:142. §-ra hivatkozik a 6:519. §-a helyett, akkor ugyancsak alaptalan lesz a keresete és el kell utasítani. Az anyagi jogi szabályozás tehát e körben eljárásjogi jogcímhez kötöttséget eredményezett.

A kontraktuális kártérítés elhatárolása a deliktuális károkozástól egyszerűnek tűnik. A kontraktuális károkozást ugyanis időben és logikailag mindig megelőzi egy már létező relatív szerkezetű jogviszony, a szerződés – a károkozó magatartás ennek a szerződésnek a megszegése. Ezzel szemben deliktuális kártérítés esetén a károkozó magatartást megelőzően a károkozó és a károsult között nem létezik relatív szerkezetű jogviszony, hanem egy abszolút szerkezetű jogviszony: mindenki köteles tartózkodni attól, hogy másnak kárt okozzon (neminem laedere elve). Az abszolút szerkezetű jogviszonynak a megsértése eredményezi a relatív szerkezetű kárkötelem létrejöttét.

A különbséget a normaszöveg is kifejezésre juttatja. A Ptk. 6:142. §-a szerint: „Aki a szerződés megszegésével a másik félnek kárt okoz, köteles azt megtéríteni”. A 6:519. § szerint pedig: „Aki másnak jogellenesen kárt okoz, köteles azt megtéríteni”. Vagyis: a szerződésen kívüli kártérítés tényállásához képest eltérőek a kárkötelem alanyai; a kont­raktuális kártérítésnél az „aki” – a károkozó – az egyik szerződő fél, aki nem általában „másnak” okoz kárt, hanem „a másik szerződő félnek”. Eltérő a jogellenes magatartás is: a kontraktuális kártérítés esetén a károkozó magatartás szükségképpen a szerződésszegés, azaz a másik szerződő fél irányában a szerződésben felvállalt valamely kötelezettség nem, vagy nem megfelelő teljesítése, elmulasztása, vagy ahogy a Ptk. 6:137. §-a fogalmaz: valamely kötelezettség szerződésszerű teljesítésének elmaradása. Ezzel szemben a szerződésen kívüli jogviszonyban külön, önként felvállalt, meghatározott személlyel szembeni kötelezettség nem létezik, így a károkozás nem valamilyen kötelezettség teljesítésének elmulasztásában áll, hanem a károkozástól való tartózkodási kötelezettség megsértésében, ami tipikusan aktív, tevőleges magatartást feltételez. A látszólag egyszerű megkülönböztetés ellenére a bírói gyakorlat huzamos ideig szerződésen kívüli jogviszonyként minősítette és kezelte az egészségügyi intézményekkel szembeni ún. orvosi műhiba pereket, jóllehet a károkozás ez esetben egy már létező kötelmi kötelezettség megsértéséből keletkezett.

Az eltérő szabályozás a kontraktuális kártérítés egyik fontos sajátosságára is visszavezethető. A károkozás előtt már létező relatív szerkezetű jogviszony ugyanis nem más, mint a szerződés, amelynek lényege: önkéntes és kölcsönös kockázatvállalás, kölcsönös előnyök reményében. A szerződő felek azt vállalják, hogy vagy teljesítik a vállalt szolgáltatást, vagy ha nem, akkor őket terheli a másik fél ebből eredő vagyoni veszteségének, kárának a megtérítési kötelezettsége. Azért vállalják a többletkockázatot, mert a másik fél is ugyanezt vállalja, kölcsönös előnyökért, kölcsönös kockázat.

A kontraktuális kártérítés tehát kockázattelepítési funkciót tölt be, amely a kockázat előzetes, önkéntes felvállalásán alapul. A dilemma felvethető úgy is: ha a szerződésszegő fél bizonyítja, hogy a szerződésszegésével okozati összefüggésben bekövetkezett kár tekintetében felróhatóság nem terheli, a vagyoni hátrányt, a kár kockázatát ki viselje – a vétlen károkozó vagy a vétlen károsult. A kontraktuális kártérítés objektív jogalapra helyezése a dilemmát úgy oldja meg, hogy a vétlen károkozás kockázatát általában a károkozóra telepíti.

(A szakirodalomban az elvet plasztikusan fogalmazza meg Fuglinszky Ádám: „…miért is kellene a károsultnak bármilyen kárveszélyt, kockázatot is viselnie… ha egyszer akaratlan elszenvedője volt a károkozásnak? Ki más viselje az ebből eredő valamennyi kockázatot, ha nem a károkozó? … mindenki számol ezzel, akár elszenvedi a kárt, akár okozza”. Kártérítési jog. HVG-ORAC Kiadó Budapest, 2015. 51. o.).

A szerződésszegéssel okozott károkért való felelősség alóli kimentési okok

Az 1959-es Ptk.-hoz képest lényegi változás, hogy az új Ptk. a kontraktuális kártérítést objektív jogalapra helyezi és eltérő kimentési okokat határoz meg. A tárgyi jog, a normaszöveg – 6:142. § – ezt így fogalmazza meg:

„Mentesül a felelősség alól, ha bizonyítja, hogy a szerződésszegést
– az ellenőrzési körén kívül eső,
– a szerződéskötés időpontjában előre nem látható körülmény okozta,
– és nem volt elvárható, hogy e körülményt elkerülje vagy a kárt elhárítsa”.

1. Az ellenőrzési körön kívüli körülmény

Az ellenőrzési körön kívül eső („külső”) okra a Ptk.-hoz fűzött miniszteri indokolás példákat sorol: ide tartozik a vis maior (természeti események, például árvíz, földrengés, aszály, járvány stb.); különböző politikai-társadalmi események (például háború, fegyveres konfliktusok); egyes állami intézkedések (például embargó, határzár, export-import tilalom stb.). A miniszteri indokolás és a kommentárok is egységesek abban, hogy a joggyakorlatban a bíróságoknak kell majd a konkrét eset összes körülményét mérlegelve állást foglalniuk abban, hogy a fél ellenőrzési körén kívüli körülmény okozta-e a szerződésszegést.

Felvethető ugyanakkor, van-e olyan általános eligazító szempont, ami segíthet a külső, illetve a belső ok elkülönítésében. A miniszteri indokolás és a kommentárok is ilyen szempontként jelölik: „a szerződésszegő fél által a körülmény nem befolyásolható, amire a fél nem képes hatást gyakorolni” (Kommentár a Polgári Törvénykönyvhöz. Wolters Kluwer Kiadó 2014. 2 kötet 1535. o., Az új Ptk. magyarázata. HVG-ORAC Kiadó 2013. V/VI. 233. o.).

Véleményem szerint az ellenőrzési körön kívüli körülmény – a külső ok – megítéléséhez ez az elhatároló közelítés aggályos és erősen vitatható. Lehetséges ugyanis, hogy a szerződésszegés olyan körülményre (okra) vezethető vissza, amely a kötelezett – gyártó, kereskedő – ellenőrzési körén belül merült fel, ugyanakkor az adott konkrét körülményre a kötelezett mégsem volt képes hatást gyakorolni, az nem volt befolyásolható. Például:

– a személygépkocsi gyártó gépsor rejtett hibája miatt egy adott gépkocsi széria fel nem ismerhetően hibás lesz, és emiatt balesetek következnek be;
– vagy a kivitelező vállalkozó azért késik, mert az alkalmazottai közül többen megbetegedtek, esetleg sztrájkba léptek, és emiatt ütemezési, szervezési nehézségek lépnek fel;
– vagy a mezőgazdasági termékkereskedő azért nem veszi át a leszerződött mezőgazdasági terméket vagy állatállományt, mert a piaci viszonyok megváltozása folytán nincs kellő kereslet a továbbértékesítésre.

Vajon mentesülhet-e a kötelezett ilyen esetekben arra hivatkozással, hogy e körülményekre nem volt képes hatást gyakorolni, tehát az ellenőrzési körén kívül merültek fel?

Valójában a kötelezett gyártó üzemi rendjéhez tartozó műszaki meghibásodások a kötelezett ellenőrzési köréhez tartoznak. Hasonlóképpen a szervezési és egyéb zavarok – akkor is, ha betegségekkel vagy halálesettel kapcsolatosak és bármilyen súlyosak is –, vagy a kötelezett alkalmazottainak magatartása (mint például a munkabeszüntetés, sztrájk) a vállalkozás ellenőrzési körén belül merülnek fel. A kötelezett kereskedelmi vállalkozás beszerzési, értékesítési nehézségei, az üzleti tevékenységével kapcsolatos piaci változások szintén az ellenőrzési körén belül merülnek fel akkor is, ha ezeket nem képes befolyásolni.

[A szakirodalomból hasonlóan: Fuglinszky: i. m. 113–114. o. Egyet kell érteni a szerző álláspontjával, amely szerint a mégoly radikális piaci változások (például drasztikus árrobbanás, a fizetés pénznemének rendkívüli meggyengülése) sem tekinthetők ellenőrzési körön kívül eső oknak. A szerző okfejtése szerint: „...miért volna igazságos, méltányos és a kontraktuális felelősség által megvalósítani kívánt kockázatelosztási modell szempontjából kívánatos, ha a gazdasági környezetből eredő kockázatokat a jogosultra lehetne hárítani a felelősség alóli mentesülés útján?”]

Hasonló a helyzet e tekintetben a veszélyes üzemi tevékenységhez: a gépjármű rejtett műszaki hibája, vagy a gépkocsivezető váratlan rosszulléte a tevékenységi körön belüli ok akkor is, ha az az üzembentartó részéről nem volt befolyásolható, vagyis nem volt elhárítható.

Véleményem szerint az a tény, hogy a szerződésszegő fél az adott körülményt nem volt képes befolyásolni, illetve nem volt képes hatást gyakorolni rá, nem azt a kérdést dönti el, hogy a körülmény az ellenőrzési körön belüli vagy kívüli volt-e, hanem valójában azt, hogy elkerülhetetlen, elháríthatatlan volt, vagy pedig elkerülhető.

2. Elkerülhetetlen körülmény, elháríthatatlan kár

A szerződésszegéshez vezető körülmény – az előző logikai okfejtésből következően – akkor elkerülhetetlen, illetve a kár akkor elháríthatatlan, ha az a fél által nem volt befolyásolható, amire nem képes hatást gyakorolni. A megadott szempont tehát a konjunktív mentesítő körülmények másik fordulatához tartozik.

A megkülönböztetés azért lényeges, mert csak az ellenőrzési körön kívüli körülmény mentesít a felelősség alól, ha „elkerülhetetlen, elháríthatatlan” volt, ugyanakkor nem mentesül a károkozó, ha az ellenőrzési körön belüli körülmény volt elkerülhetetlen és pedig akkor sem, ha arra a kötelezettnek nem volt befolyása, nem volt képes hatást gyakorolni rá.

A törvényszöveg úgy fogalmaz: „nem volt elvárható, hogy a körülményt elkerülje, vagy a kárt elhárítsa”.

A félreértések elkerülése érdekében az „elvárható” kifejezésnek ebben az összefüggésben a felróhatósághoz nincs semmi köze. A miniszteri indokolás és a kommentárok is egyértelműen tartalmazzák, hogy az új Ptk. a szerződésszegéssel okozott károkért való felelősséget elszakítja a felróhatósági elvtől – márpedig az objektív felelősség nem lehet egyidejűleg szubjektív, felróhatósági felelősség is. Felmerül a kérdés, mit jelenthet akkor a normaszövegben az „elvárható” kifejezés? Az 1970-es években írt egyetemi jegyzetében Eörsi Gyula a veszélyes üzemi felelősséggel összefüggésben hozta azt a példát, hogy a vasút üzemével kapcsolatosan fellépő erőhatalom nagymértékben elhárítható (semlegesíthető) lenne, ha például minden vasútvonalat magas kerítéssel szegélyeznék és a vonalat be is fednék – ez azonban csak objektíve aránytalan költségek árán volna lehetséges, azaz észszerűen nem elvárható. A megvilágítás véleményem szerint e körben is igaz: az elvárhatóság ebben az összefüggésben az elháríthatatlan (elkerülhetetlen) észszerű határát jelöli ki – az erőhatalom relatív abban az értelemben, hogy elhárítása (semlegesítése) a tudomány és technika állása szerint észszerű ráfordítások mellett „nem elvárható”. Az elkerülhetetlen körülmény nem azt jelenti feltétlenül, hogy „lehetetlen”.

3. A szerződéskötéskor előre nem látható

A kontraktuális felelősség alóli kimentés harmadik konjunktív feltétele azt jelenti, hogy az ellenőrzési körön kívüli, elkerülhetetlen (elháríthatatlan) körülmény is csak akkor mentesít a kártérítés alól, ha az a szerződéskötéskor nem volt előre látható. Az előreláthatóság a külső, elkerülhetetlen körülményre vonatkozik, vagyis az előreláthatóságot csak akkor kell vizsgálni, ha a károkozó külső, elháríthatatlan okot bizonyít. Nem mentesít még az erőhatalom sem, ha arra már a szerződéskötéskor számítani lehetett, például kivitelezői késedelem esetén a téli időjárási körülmények, vagy a gazdasági intézkedések, a háború sem, ha – magasabb ellenérték ellenében – ennek kockázatát a kötelezett vállalja.

Az előreláthatóság szempontjából a szerződéskötés időpontja az irányadó, mivel a fél a szerződés teljesítésének – illetve nemteljesítésének – kockázatát a szerződés létrejöttekor, a megkötéskor mérlegelheti, és dönthet szabadon abban a kérdésben, hogy megköti-e a szerződést azokkal a feltételekkel, amelyek már előre láthatók, vagy nem vállalja ezek kockázatát.

4. Összességében megállapítható, hogy a szerződésszegéssel okozott károkért való felelősség objektív természetű, a deliktuális kártérítéstől eltérően nem a felróhatóság hiánya, hanem a külső, elkerülhetetlen, előre nem látható körülmény bizonyítása mentesíti a károkozót a felelősség alól.

Az objektív kártérítési felelősséget ugyanakkor a szerződésen kívüli kártérítés is alkalmazza, és az 1959-es Ptk. is ismerte, klasszikusan a fokozott veszéllyel járó tevékenység (veszélyes üzem, környezeti károk) körében. Az üzembentartó akkor mentesül a felelősség alól, ha a kárt olyan elháríthatatlan ok idézte elő, amely a fokozott veszéllyel járó tevékenység körén kívül esik [6:535. § (1) bekezdés]. Joggyakorlati szempontból kérdéses lehet, hogy a kontraktuális kártérítés objektív felelősségi szintje miként viszonyul a veszélyes üzemi felelősség objektív szintjéhez: egy újfajta, másik felelősségi mércét kíván megfogalmazni, vagy pedig lényegét tekintve hasonló ahhoz. Ezzel összefüggésben érdemes utalni arra, a Kommentár a „non cumul” elvet éppen azzal indokolja, hogy a Ptk. új felelősségi rendjében „a kontraktuális kártérítési felelősség a kimentés szigorítása miatt annyira közel került az üzembentartó felelősségéhez”, hogy nem lehet előnyösebbnek tekinteni a veszélyes üzemi (objektív) felelősséget. (Kommentár a Polgári Törvénykönyvhöz. Wolters Kluwer Kiadó 2014. 2. kötet 1543. o.). A magyarázat arra utal, hogy a jogalkotói szándék szerint a veszélyes üzemi felelősség és a kontraktuális kártérítés objektív szintje nem tér el lényegében egymástól. Más kérdés, hogy a kontrak­tuális kártérítés szerződésszegési tényállásai nyilván szélesebb kört ölelnek fel, mint a veszélyes üzemi tényállások. Utalhatunk a nevesített szerződésszegési esetekre, mint például a hibás teljesítés, késedelem vagy a meghiúsulás, amelyből adódóan az objektív felelősség alóli kimentési körülmények is szélesebb spektrumon mozoghatnak majd, rugalmasabb határok között. A tényállások eltérései, sokfélesége az objektív felelősség lényegi természetén azonban nem változtatnak.

Az előbbiekből is következik ugyanakkor, hogy ha a szerződésszegő magatartás veszélyes üzemi tevékenységgel valósul meg, ez esetben az objektív kontraktuális kártérítési felelősség, illetve a veszélyes üzem objektív felelőssége tartalmilag nem különbözhetnek egymástól, lényegében egybeesnek, egymást lefedik. Ilyen esetek különösen akkor állhatnak elő, ha a szerződés alapján nyújtott szolgáltatás fokozottan veszélyes tevékenységnek minősül. Klasszikusan ez a helyzet például személyfuvarozásra létrejött szerződések esetén: a vasúti, illetve a közúti távolsági autóbusz-közlekedés, vagy a városi személyszállítás – villamos, trolibusz, autóbusz, taxi – során a veszélyes üzemi tevékenységgel okozati összefüggésben bekövetkező balesetek esetén. Veszélyes üzemi tevékenység lehet a közüzemi szerződések alapján nyújtott, illetve az ehhez kapcsolódóan végzett javító-karbantartó szolgáltatás (villany, gáz szolgáltatása), de a kontraktuális károkozások körébe tartoznak az állatkertben, cirkuszban a vadállatok által okozott balesetek is.

Véleményem szerint ilyen szituációkban nincs, és nem is lehet lényegi eltérés az „ellenőrzési” és a „tevékenységi” körön kívüli ok megítélésében. A jogalkalmazásnak a szerződéses jogviszony keretében veszélyes üzemi tevékenységgel okozott károkat éppolyan szigorú mérce szerint kell elbírálnia, mint a deliktuális károkozások körében.

[A veszélyes üzemi tevékenység és a non-cumul szabály viszonyát egy jogeset tükrében elemzi Rajkai Bence a Polgári Jog 2016/10. számában. A jogeset szerint a felperesi károsult az alperes által üzemeltetett nyári bob pálya használata során szenvedett balesetet (BH 2013.91.). A szerző szerint: „…a veszélyes üzemi tevékenység szigorúbb felelősségi forma, hiszen az üzembentartó abban az esetben sem mentesülhet a kárfelelősség alól, ha a káresemény olyan körülmények között következett be, amelyre nem volt befolyása. Ezzel ellentétben a kontraktuális felelősség esetén a szerződésszegő fél csak olyan esetekben nem mentesülhet, amikor objektíve lehetősége volt hatni, befolyásolni a káreseményt. A veszélyes üzemi felelősség körében például nem mentesülhetne az a személyszállító, aki rosszulléte miatt karambolozott, míg a kontraktuális felelősség körében mentesülhetne, hiszen a hirtelen bekövetkező, váratlan rosszullétére nem számított, nem tehetett ez ügyben óvintézkedéseket, azaz a bekövetkező kárfolyamatra nem volt befolyása…”

Az okfejtéssel a fentiek szerint nem értek egyet, az ellenőrzési és tevékenységi kör fogalmak ilyen eltérő értelmezése nem elfogadható, polgári jogi szempontból a kártérítési felelősségi elemek tartalmi kibontása során az Mt. analógiaként sem alkalmazható].

A joggyakorlat oldaláról felvethető az is, vajon várható-e lényeges változás a kártérítés alóli mentesülés bírói-ítélkezési joggyakorlatában a kontraktuális kártérítés objektív jogalapra helyezése miatt. Vajon megváltozik-e, új fordulatot vesz-e a bírói gyakorlat a szerződésszegési kártérítési ügyekben. Véleményem szerint nem várható ilyen. Azért nem, mert a bírói gyakorlat – főként az üzletszerű szerződéses viszonyokban – a szerződésszegés kártérítési következményei alóli mentesítést eddig is rendkívül szigorúan ítélte meg, lényegében objektíven kezelte. Maga a miniszteri indokolás is utal erre: „A Ptk. a bírói gyakorlatban megjelent szigorító tendenciát kívánta normatív formába önteni”. Gondoljunk arra, hogy a bírói ítélkezésből a hibás teljesítéssel okozott kár alóli mentesülésre szinte iskolapéldát sem lehet felhozni. [A hibás teljesítés miatt a kártérítési felelősség alóli mentesülésről lásd: Kommentár a Polgári Törvénykönyvhöz. Wolters Kluwer Kiadó 2014. 2. kötet 1607. o.] Hasonló a helyzet például a kivitelezői késedelem kötbérfelelősség alóli mentesülésénél is – nem a felróhatóság hiányát, hanem valójában a kivitelező tevékenységi körén kívüli, elkerülhetetlen, előre nem látható okot vizsgálta eddig is látensen a kimentés körében a bírói gyakorlat.

Az előreláthatóság és a kártérítés mértéke

Az új Ptk. a kontraktuális kártérítéssel összefüggésben az „előreláthatóságot” egy másik értelemben is használja. A szerződésszegéssel okozati összefüggésben keletkezett következménykárokat olyan mértékben kell megtéríteni, amilyen mértékben

– a szerződésszegés lehetséges következménye
– a szerződéskötés időpontjában előre látható volt [6:143. § (2) bekezdés].

A kimentési okok között szereplő előreláthatósági klauzulához képest a különbség abban áll, hogy a kimentési ok esetében az előreláthatóság a szerződésszegést okozó külső és elkerülhetetlen körülményre vonatkozik, míg az itt szereplő előreláthatóság a kár mértékét, nagyságrendjét érinti.

1. Az előreláthatósági klauzula célja a kár mértéke körében az, hogy a szokatlan, rendkívüli és ezért előre nem is kalkulálható károk megtérítését kizárja, illetve a kár mértékét erre korlátozza.

Szokatlan, rendkívüli kárigényeket az 1959-es Ptk. alapján is érvényesítettek a károsultak, és a bírói ítélkezés az ilyen igényeknek már akkor is igyekezett gátat szabni. Más kérdés, hogy az 1959-es Ptk. egységes kártérítési szabályozása folytán nem vált szét a kontraktuális és deliktuális kártérítés, ezért a rendkívüli kárigények korlátozó indokai egyformán érvényesültek mindkét kártérítési rendszerben. A bírói gyakorlatban a felelősségmérséklés az okozatosság határainak megvonásával történt különböző megfogalmazásban: így például hivatkoztak az adekvát okozatosság hiányára, mert a szerződésszegés nem releváns oka a kárnak; a károkozó magatartás és a kár közötti okozati összefüggés túlságosan „laza”, „távoli”, nem „döntő”, nem lényeges, nem életszerű mivoltára. Általában jellemző, hogy a bírói döntések az okozati összefüggést szakították meg, és ezért nem ítélték meg a szokatlan, rendkívüli károkat.

[A Szegedi Ítélőtábla Pf.II.20.375/2015. számú ügyben kifejti: „Az okozati összefüggés fennállása szempontjából a bírói gyakorlat az ún. conditio sine qua non formulát (nélkülözhetetlen feltétel formulája) tekinti kiindulópontnak, amely szerint oknak tekinthető az eredmény minden olyan előzménye, amely nélkül az eredmény nem következett volna be úgy és akkor, mint ahogyan és amikor bekövetkezett. Ennek a formulának az alkalmazása azonban az oksági folyamatot a végtelenbe vezeti vissza, így az önmagában a jogi okozatosság megállapítására nem alkalmas, a jogi felelősséget csak a releváns okok alapozhatják meg. Az oksági láncolatban relevánsnak, meghatározónak az az ok tekinthető, amely az események rendszerinti lefolyása mellett – az általános élettapasztalat szerint – alkalmas az eredmény létrehozására. Az oksági láncban figyelembe veendő szakasz tartamát döntően befolyásolja, hogy a károkozásra vezető eseménysor elindítója látta-e, illetve láthatta-e a bekövetkező eredményt (EBH 2008.1868.)].”

A korábbi bírói gyakorlat útját követte az új Ptk. a deliktuális kártérítés szabályozása során, amikor az előreláthatósági elvet az okozati összefüggésre vonatkoztatja: „Nem állapítható meg az okozati összefüggés azzal a kárral kapcsolatban, amelyet a károkozó nem látott előre és nem is kellett előre látnia” (6:521. §).

2. Az új Ptk. a kontraktuális kártérítés körében viszont a szokatlan, rendkívüli, ezért előre nem kalkulálható károk kockázatát a kártérítés mértéke körében korlátozza.

Az okozati összefüggés a szerződésszegés és a kár között a kontraktuális kártérítésnek is nélkülözhetetlen eleme: szükséges feltétel, hogy a kár a szerződésszegés nélkül nem következett volna be, de nem elégséges feltétel, mivel a szerződésszegéssel egyébként okozati összefüggésbe hozható szokatlan és rendkívüli mértékű, fajtájú kárt megtéríteni (az okozati összefüggés ellenére) nem kell.

Az előreláthatósági klauzula a kontraktuális kártérítés körében sem az okozati összefüggés helyébe lép, hanem az okozati összefüggésbe hozható, de rendkívüli, szokatlan típusú és mértékű károk megtérítésének mértékét korlátozza. Az okozati összefüggésbe hozható károk megtérítésének a határait, korlátait jelöli ki, azaz az okozati összefüggést és az előreláthatóságot egymás mellett kell alkalmazni.

3. A joggyakorlatban nem kerülhető meg a kérdés: mi a viszony az előreláthatósági klauzulát illetően a kontraktuális és a deliktuális kártérítés között.

a) A bírói jogértelmezés azt már tisztázta, hogy a kettő nem ugyanaz: a deliktuális értelemben vett előreláthatóság (Ptk. 6:521. §) nem alkalmazható szerződésszegés esetén, mivel az okozati összefüggést a kontraktuális kártérítés külön és teljes körűen rendezi. (Így foglalt állást a Pécsi Ítélőtábla az 1/2015. számú kollégiumi ajánlásában, közzétéve: Bírósági Döntések Tára 2015. évi 7–8. számában.)

Közös vonásuk ugyanakkor, hogy az előreláthatósági elv a deliktuális és a kontraktuális kártérítés körében egyaránt a „szokatlan, rendkívüli” károk megtérítését kívánja korlátozni, kiküszöbölni. Az eltérő szabályozás abban áll, hogy:

– deliktuális kártérítés esetén az előre nem látható kárral összefüggésben „nem állapítható meg az okozati összefüggés”;
– kontraktuális kártérítés esetén viszont az előre nem látható kárral összefüggésben ugyan megállapítható az okozati összefüggés, de az okozati összefüggésbe hozható kárt csak az előreláthatóság mértékében (határáig) kell megtéríteni.

A különbség gyökerei az okozatosság eltérő megközelítéséig nyúlnak vissza. A kontraktuális kártérítési felelősség körében az okozatosságot a feltételek egyenértékűsége (conditio sine qua non) alapján kell vizsgálni, vagyis oknak tekinthető az eredmény minden olyan előzménye, amely nélkül az nem következett volna be. A jogi okozatossági teóriáknak, így az adekvát kauzalitásnak e körben nincs jelentősége, hanem az előreláthatóság alapján kell választ adni arra a kérdése, hogy milyen típusú kár és milyen mértékben térítendő meg. A deliktuális károkozások körében viszont a kártérítési felelősség csak a jogilag releváns okozati összefüggésben bekövetkezett károkra korlátozódik (adekvát kauzalitás). Más kérdés, hogy az adekvát, jogilag releváns ok kiválasztása szempontjából jelentősége van annak, hogy az adott kártételt a károkozó a magatartás kifejtése idején előre láthatta.

b) Felmerül a kérdés, hogy az eltérő szabályozás folytán a kontraktuális kártérítés – a kár összegszerűségét illetően – a deliktuális kártérítéshez képest korlátozott mértékű, a teljes kártérítés elve alóli kivételes szabályozást eredményez, vagy sem. Első felületes olvasatra úgy tűnhet, hogy a teljes kártérítés elve csak a szerződésen kívüli károkozás körében irányadó, míg a szerződésszegéssel okozott kártérítés körében ehhez képest korlátozott felelősséget ír elő a törvény. Valójában nem erről van szó.

A deliktuális károkozás esetén a károkozó – az adekvát kauzalitás elve folytán – a jogilag releváns okozati összefüggésbe hozható, vagyis előre látható kár megtérítésére köteles, más szóval a teljes kártérítési kötelezettség a szokásos fajtájú és mértékű károkra vonatkozik. A szokatlan, rendkívüli fajtájú és mértékű károk – amelyek nem előre láthatóak – jogilag nem relevánsak, így az okozati összefüggés e kártételeknél hiányzik, a teljes kártérítési kötelezettség – okozati összefüggés hiányában – az ilyen kártételeknél fel sem merül.

A kontraktuális kártérítési felelősség esetén a szokásos mértékű és fajtájú károkat ugyancsak teljes mértékben meg kell téríteni, de az okozati összefüggés – a conditio sine qua non elve folytán – kiterjed a rendkívüli, szokatlan fajtájú és mértékű károkra is. Az előreláthatósági elv csak a rendkívüli, szokatlan, extrém fajtájú és mértékű károk megtérítési kötelezettségét korlátozza. Mondhatjuk úgy is, hogy a kontraktuális kártérítés esetén az olyan szokatlan fajtájú és mértékű károk megtérítési kötelezettsége korlátozott, amely károk tekintetében a deliktuális kártérítési felelősség – az okozati összefüggés hiánya folytán – fel sem merül.

A szerződésszegéssel okozott kártételek közül az előreláthatósági korlát nem vonatkozik a szolgáltatás tárgyában keletkezett kárra (ún. tapadó kár), hanem csak a – nem szándékosan okozott – következménykárokra [Ptk. 6:143. § (1)–(3) bekezdés]. A jogirodalom egységes abban is, hogy a következménykárok közül a szerződésszegés szokásos kárkövetkezményei mindig „előreláthatóak”, a nem rendkívüli fajtájú és mértékű következménykárokat ezért teljes mértékben meg kell téríteni. A szerződésszegés lehetséges következményeinek előreláthatósága szempontjából egyebekben nem a szubjektív, nem a „tőle elvárható” mérce az irányadó, vagyis nem annak van jelentősége, hogy a konkrét szerződő fél mit láthatott előre, hanem azt kell vizsgálni, hogy objektíve a szerződésszegő félnek mire lehetett számítania, mire kellett felkészülnie. A kártérítés mértékének korlátozása így a szokatlan, váratlan, extrém, különösen aránytalan, rendkívüli következményekre vonatkozik, amelyeket általában méltánytalan a károkozóra terhelni.

A következménykárok sem egyneműek, ismeretesek ugyanis személyi, dologi károk, költségek, ún. felelősségi kár, illetve az elmaradt haszon jellegű károk. Az előreláthatósági korlát az egyes következménykár típusoknál eltérően funkcionálhat.

A tényleges kár körében általában az a kérdés, hogy mi tekinthető a szerződésszegés valószínű, az észszerűség szerint számítható szokásos, rendszerinti következményének. Főként a láncolatos, több lépcsős okozati összefüggés esetén például a kárt olyan mértékben kell megtéríteni, amilyen mértékben az okozati láncolattal ész­szerűen számolni lehetett.

A megtérítési igényként jelentkező felelősségi kárnál a közreműködő (alvállalkozó) rendszerint nem láthatja előre a szerződésszegés, így például a késedelme következményeként a fővállalkozó által a jogosult irányában felvállalt drasztikus mértékű kötbért. Külön felhívás, tájékoztatás nélkül ezért nem hárítható rá kártérítésként a fizetendő kötbér teljes mértékben akkor sem, ha valóban a közreműködő, alvállalkozó szerződésszegése okozta egyedül a fővállalkozó, kötelezett szerződésszegését, késedelmét.

Az elmaradt haszon esetében az a jellemző, hogy a károsult vagyona nem csökken, hanem a szerződésszegés hiányában nőtt volna – a növekedéshez vezető okfolyamat szakadt meg –, a vagyonnövekedés beállta azonban további bizonytalan tényezőktől is függött volna, amelyek utólag már el sem dönthetők. A kérdés ilyenkor az, hogy mekkora esélye lett volna a vagyonnövekedésnek, illetve milyen mértékben. Az előreláthatósági elv alkalmazásával a bíróság az esély mértékével arányban álló, valószínűsíthető – előre látható – mértékű előnyöket ítélheti meg kártérítésként.

[Ez az okfejtés jelenik meg a Szegedi Ítélőtábla Gf.I.30.216/2008. számú jogerős ítéletében, amelyet a Legfelsőbb Bíróság Pfv.VIII.20.213/2009. számú határozatával hatályában fenntartott. A BDT 2009.2042. szám alatt közzétett jogeset szerint: „Az elmaradó vagyoni előny esetében lényeges, hogy milyen esélye lett volna a vagyonnövekedés bekövetkeztének, azaz: a jövőbe vezető virtuális okozati összefüggés milyen távlati határok között fogadható el. Az előreláthatósági elv alkalmazásával a valószínűsíthető előnyöknek (haszonnak) az esély mértékével arányban álló része ítélhető meg kártérítésként”.]

c) A kontraktuális kártérítésnek a deliktuális kártérítéshez képest az eltérése véleményem szerint éppen abban érhető tetten, hogy a szerződésszegő fél adott esetben a szerződésszegés „szokatlan és rendkívüli” következményeiért mégis helytállással tartozik. A kontraktuális károkozó a rendkívüli, szokatlan mértékű és fajtájú következménykárok többlet kockázatát abban az esetben viseli, ha a jogosult a szerződésszegés lehetséges következményeire a kötelezett figyelmét a szerződéskötéskor felhívta, erről előzetesen tájékoztatta, illetve – enélkül is – a kötelezettnek a körülmények szerint számítania kellett rendkívüli mértékű, fajtájú következményekkel (azokat előre kellett látnia). Ilyen esetben a kötelezett a várható kockázatok ismeretében döntött a szerződéskötésről: megköti-e a szerződést, milyen feltételekkel, milyen mértékű ellenszolgáltatás fejében. Vagyis: előzetes kockázatfelmérés esetén a szerződésszegő félnek a rendkívüli mértékű, fajtájú többletkárokért is helyt kell állnia. Az eltérő szabályozás indoka (vélhetően) éppen arra vezethető vissza, hogy a kontraktuális kártérítés esetén előzőleg már létezik a relatív szerkezű jogviszony, a szerződés, ami a felek számára alapvető információs bázist jelent. A szerződés megkötésekor, a károkozás előtt már ismerik a szerződésszerű teljesítéshez fűződő érdekeket, a szerződéskötés motivációit, a szolgáltatás iránti szükséglet célját. A deliktuális károkozás esetén ilyen információs bázis nem létezik, előzetes kockázatfelmérés sem lehetséges, a „rendkívüli, szokatlan” károk ezért az okozati összefüggés körén mindig kívül esnek.

A bírósági ítélkezés számára levonható következtetés az, hogy a joggyakorlatban túlnyomó többségben előforduló szokásos fajtájú és mértékű kártételek tekintetében a teljes kártérítés elve egyaránt érvényesül a deliktuális és a kontraktuális károkozás körében. A szerződésszegéssel okozott károk esetén – ezenfelül – a károkozó felelőssége az előreláthatóság által meghatározott törvényi feltételek mellett fennállhat az olyan rendkívüli, szokatlan károkért is, amelyekért a deliktuális károkozó nem felelhet.

[A teljes kártérítés elvét részletesen elemzi és szigorú kritikáját adja Fuglinszky: i. m. 47–56. o. A szerző szerint a teljes kártérítés elve a gyakorlatban szinte elérhetetlen, végrehajthatatlan, „a teljes kártérítés elve így tulajdonképpen illúzió, fikció, fogalmi képtelenség”. A teljes kártérítés a deliktuális és kontraktuális közelítésben relativizálódik: „Nem változtat a lényegen, ha a teljesség fogalmát magát szűkítjük a jogi okozatosság szempontjai által, vagy pedig az eredeti nagyságában, szélességében minden elszenvedett érdeksérelmet érintetlenül hagyó jelentésében tételezzük és fogadjuk el, majd a jog egyes speciális, nevesített eszközeivel szűkítjük, korlátozzuk a megtérítési kötelezettséget, például a jogi okozatosság segítségével. E gondolatmenet az új Ptk. hatálybalépésével egy újabb csavarral, építőelemmel egészült ki: nevezetesen az előreláthatósági korláttal” (i. m. 50. o.). A szerző szerint ezért „nem zárható ki, hogy a bírói gyakorlat mindezt azzal ellensúlyozza majd, hogy nagyvonalúan fogja kezelni az előreláthatóságot” (i. m. 162. o.). A deliktuális, illetve a kontraktuális értelemben vett előreláthatóság elhatárolási nehézségei jól megmutatkoznak Csöndes Mónika: A Ptk. 6:143. § (2) bekezdésében foglalt előreláthatósági korlátról írt tanulmányában (Polgári Jog 2016/7–8. szám), amelyben az előreláthatósági korlát szabályának értelmezésére az angol Common Law esetjogának tanulságai, valamint a Bécsi Vételi Egyezmény kommentár irodalma alapján tesz kísérletet.

Ezek után azt megjósolni, hogy a bírósági ítélkezési joggyakorlatban lesz-e majd lényegi különbség a kontraktuális és deliktuális értelemben vett „előreláthatóság” alkalmazása során, ma még nem előre látható.]

Az általános és a különös szabályok egymás közti viszonyának jogértelmezési kérdései

1. Kártérítési felelősség ingyenes szerződéseknél

Felmerül a kérdés, hogy ingyenes szerződések megszegése esetén érvényesül-e a Ptk.-nak a párhuzamos kártérítési igények kizárására vonatkozó 6:145. §-a. Felvetődött például az a konkrét szituáció, ha valaki a személygépkocsijával baráti, szívességi alapon mást elfuvaroz, és az utazás során balesetet okoz, amelynek következtében az ingyenesen szállított utasa súlyosan megsérül, alkalmazhatók-e vele szemben a deliktuális veszélyes üzemi kártérítési felelősség szabályai. A szívességi fuvarozás ugyanis nyilvánvalóan szerződéses jogviszonyt feltételez (ingyenes vállalkozási szerződés), e szerződés megszegése pedig – első ránézésre – kizárja a deliktuális kártérítés bármelyik tényállásának alkalmazását.

Véleményem szerint a jogalkotói szándék ingyenes szerződések megszegésével okozott károk esetén nem irányult a párhuzamos kártérítési igények kizárására. Erre lehet következtetni abból, hogy a Kommentár szerint a kontraktuális kártérítési felelősség a kimentés szigorítása miatt került közel az üzembentartó felelősségéhez [6:535. § (1) bekezdés], és a veszélyes üzemi (objektív) felelősséget ezért nem lehet előnyösebbnek tekinteni az objektív kontraktuális kártérítésnél. Az ingyenes szerződések esetében azonban eltérő szabályozás érvényesül. A Ptk. 6:147. § (1) bekezdése a szolgáltatás tárgyában bekövetkezett ún. tapadó károkért a felelősséget a szándékos károkozásra szűkíti, a (2) bekezdés pedig úgy rendelkezik, hogy aki a szolgáltatás teljesítését ingyenesen vállalja, a jogosult vagyonában a szolgáltatással okozott kár megtérítése alól a magatartása felróhatósága hiányának bizonyításával mentesül. Az ingyenes szerződések esetében tehát a kártérítési felelősség szubjektív, felróhatósági alapú, azaz nem objektív, nem közelíti a veszélyes üzemi fokozott felelősséget. A jogalkotói szándéknak ezért az felel meg, ha az ingyenes szerződés megszegése folytán a károsult fél választhatja a szerződésen kívüli kártérítés szabályainak alkalmazását, adott esetben az üzembentartó felelősségére vonatkozó objektív kimentési rendelkezéseket.

A jogértelmezés a Ptk. rendszertani szabályozásával sem ellentétes. A Ptk. szerződésszegéssel okozott károkért való felelősségi szabályai – 6:142–6:144. § – ugyanis a visszterhes szerződésekre vonatkoznak, amelyhez kapcsolódik a párhuzamos kártérítési igények kizárásáról szóló 6:145. §. Ezzel szemben a Ptk. a 6:147. §-ban „Kártérítési felelősség ingyenes szerződéseknél” elnevezés alatt az ingyenes szerződésekre vonatkozó kártérítési szabályokat ezt követően, külön tartalmazza, az ingyenes szerződések tehát különös (speciális) szabályozás alá esnek, ezért a párhuzamos kártérítési igények érvényesítése sem lehet kizárt.

Megjegyzésre érdemes, hogy a 2013. évi CCXXXVI. törvény 121. §-hoz fűzött indokolás tartalmazza a következő mondatot: „A gépjármű üzemeltetése során okozott károk szerződésen kívül okozott károknak minősülnek”. A jogszabálynak nem minősülő indokolás nyilvánvalóan téves, ugyanis a gépjármű üzemeltetése során okozott károk adott esetben szerződéses jogviszony keretei között merülhetnek fel. Ebben az aspektusban helytállóan világít rá Lábady Tamás: „…az új törvénynek a párhuzamos kártérítési igényeket kizáró (non cumul) szabálya (6:145. §) nem teszi lehetővé, hogy veszélyes üzemmel teljesített (pl. személyfuvarozási vagy utazási) szerződés megszegéséből eredő kártérítési igényeket a veszélyes üzemi felelősség szabályai szerint bíráljon el bíróság” (Kommentár a Polgári Törvénykönyvhöz Wolters Kluwer Kiadó 2014. 2271. o.). Véleményem szerint azonban más a helyzet az ingyenes – tehát nem visszterhes – személyszállítási szerződéseknél, így például, amikor valakit szívességi fuvar (autóstop) keretében visznek el valahová. Ez esetben – a felelősségbiztosítási jogviszony szempontjából is – a veszélyes üzemi felelősség az irányadó. [Eltérő, ellentétes álláspontot képvisel Fuglinszky: i. m. 70. o., 117. o.]

2. Kártérítési felelősség megbízási típusú szerződéseknél

A joggyakorlatban felmerül a kérdés, hogyan érvényesülhet az objektív kontraktuális kártérítési felelősség a gondossági kötelmek, a megbízási típusú jogviszonyok körében. A megbízási típusú szerződésekben ugyanis a megbízott a megbízó által rábízott feladat gondos ellátására vállalkozik, a megbízott szolgáltatása – a megbízási szerződés tartalma – a rábízott ügy érdekében történő gondos eljárás. Miután a szerződésben a megbízott a megbízó által megjelölt eredmény érdekében a gondos eljárást vállalja el, ezért szerződésszerűen teljesít akkor is, ha az eredmény objektív okból nem érhető el. Az eredmény elmaradása nem azonos a szerződésben vállalt gondos eljárás megsértésével, ha a megbízott egyébként kötelezettségét szerződésszerűen, azaz gondosan teljesítette. A megbízási szerződés megszegése csak akkor következik be, ha a megbízott a feladatát felróható módon látja el – illetve nem látja el –, azaz a megbízott szerződésszegése a gondossági kötelemből adódóan mindig szükségképpen felróható magatartást (mulasztást) feltételez. A gondossági szolgáltatásra irányuló megbízás esetén a szerződésszegés objektív ténye fogalmilag csak felróható (gondatlan) magatartás lehet, a szerződésszegés szükségképp felróható magatartással valósulhat meg. A gondossági kötelmek esetén ezért véleményem szerint egybeesik az objektív és a szubjektív elem, mert a szerződésszegés megállapításának szükségszerű feltétele a felróható magatartás tanúsítása, vagy másképpen: a megbízott akkor szegte meg a szerződést, ha nem járt el az adott helyzetben elvárható kellő gondossággal.

Ebből következik, hogy a megbízási típusú gondossági kötelmek körében – a különös szerződéstípus sajátosságai miatt – nem alkalmazható a Ptk. 6:142. § szerinti objektív felelősség, mert a szerződésszegés – amely csak felróható magatartás lehet – hiányában a kártérítési felelősség sem állhat be. A megbízottnak nem azt kell bizonyítania a kártérítési felelősség alóli mentesülése érdekében, hogy: „a szerződésszegést ellenőrzési körén kívül eső, a szerződéskötés időpontjában előre nem látható körülmény okozta, és nem volt elvárható, hogy a körülményt elkerülje vagy a kárt elhárítsa”, hanem azt kell bizonyítania, hogy felróhatóság nem terheli. A kontraktuális kártérítési felelősség konjunktív kimentési feltételeit a megbízási típusú szerződések esetében nem kell vizsgálni, azoknak ebben a körben nincs jogi relevanciájuk.

Az okfejtés általában vonatkozik a megbízási típusú szerződésekre, ezek között például az ügyvédi megbízásra, vagy a szakértői megbízásra.

[Hasonló érvelés az egészségügyi intézmények kártérítési felelősségével összefüggésben már a korábbiakban is felmerült, lásd: Kemenes István: Az orvos kártérítési felelősségének egyes kérdései. BDT 2008. évi 1. szám 15. o.: „A gondossági szerződések, így az orvosi jogviszony sajátossága, hogy az objektív szerződésszegés – a vállalt gondossági szolgáltatás folytán – egyben szükségképpen gondatlanságot, szubjektív (felróható) szerződésszegést valósít meg”. Egyező álláspontot vall a kifejtettekkel a szakirodalomból Fuglinszky: „Gondossági kötelmek esetében (így különösen megbízásnál, például ügyvéd, könyvvizsgáló, vezető tisztségviselő) ugyanis szerződésszegésről csak akkor beszélhetünk, ha a kötelezett nem az általában és az adott hivatást gyakorló személyektől e körben elvárható fokozott gondossággal törekedett a szerződésben meghatározott cél elérésére” i. m. 108. o. E felfogásnak megfelelő okfejtést tartalmaznak továbbá az új Ptk.-hoz fűzött Kommentárok is: Kommentár a Polgári Törvénykönyvhöz Wolters Kluwer 2014. 2. kötet 1742. old., Az új Ptk. magyarázata V/VI. HVG-ORAC Kiadó 2013. 237. o.]

Az egészségügyi intézmények esetében a jogértelmezéssel levezethető következtetést ma már külön törvényi szabályozás írja elő. A megbízási jellegű egészségügyi szolgáltatási jogviszonyban, az Eütv. 244. § új rendelkezése szerint az egészségügyi szolgáltatás keretében végzett ellátás során okozott kárért az egészségügyi szolgáltató felelősségére a Ptk.-nak a szerződésen kívül okozott kárért való felelősségre vonatkozó szabályait kell megfelelően alkalmazni. A rendelkezés azt jelenti, hogy az egészségügyi szolgáltatási jogviszony megszegésével okozott kártérítési felelősségre – az utaló norma folytán – a Ptk.-nak a deliktuális felelősségre irányadó, felróhatósági alapú kártérítési szabálya vonatkozik. A módosított egészségügyi törvény rendelkezése következtében az egészségügyi szolgáltatási jogviszonyban a szerződésszegési kártérítési szabályok nem alkalmazhatók, ezek között – egyebek mellett – a párhuzamos kártérítési igények kizárására vonatkozó 6:145. §-a (non-cumul) szabály sem. Ennek azért is jelentősége lehet, mert így az egészségügyi szolgáltató intézmény a fokozott veszéllyel járó tevékenység folytatásával okozott károkra irányadó felelősségi szabály alapján áll helyt akkor, ha a veszélyes üzemnek minősülő orvosi műszer alkalmazásával okoz kárt a betegnek.

3. A vezető tisztségviselő kártérítési felelőssége

A vezető tisztségviselő kártérítési felelőssége kétféle összefüggésben merülhet fel: egyfelől az ügyvezetési tevékenysége során a jogi személynek okozott károkért, másfelől, ha a vezető tisztségviselő e jogkörében eljárva harmadik személynek okoz kárt.

a) A vezető tisztségviselő belső, jogi személlyel szembeni kártérítési felelőssége

A Ptk. módosított 3:24. § (1) bekezdése szerint a vezető tisztségviselő az ügyvezetési tevékenysége során a jogi személynek okozott károkért a szerződésszegéssel okozott kárért való felelősség szabályai szerint felel a jogi személlyel szemben.

A törvényi rendelkezés véleményem szerint egyértelműen és világosan azt fejezi ki, hogy a vezető tisztségviselő – az ügyvezetési tevékenysége során okozott károkért – akkor is a polgári jogi felelősségi szabályok szerint áll helyt, ha ügyvezetési tevékenységét egyébként nem polgári jogi jogviszony – megbízási szerződés –, hanem munkaviszony keretei között látja el. A Ptk. a vezető tisztségviselő felelősségének szabályozása kapcsán nem tesz különbséget aszerint, hogy a vezető tisztségviselő munkaviszonyban vagy megbízási jogviszonyban áll-e.

Tény, a régi Mt. kifejezetten kimondta, hogy a vezető a vezetői tevékenységének keretében okozott károkért a polgári jog szabályai szerint felel, az új Mt. a Ptk.-nak a vezető tisztségviselő felelősségére vonatkozó szabályait viszont nem nevesíti. Erre azonban azért nincs szükség, mert a Ptk. 3:24. § e vonatkozásban általános, világos rendelkezést tartalmaz, amelyet egy másik törvényben – adott esetben az Mt.-ben – megismételni felesleges. A vezető tisztségviselő ügyvezetési tevékenységével kapcsolatos felelősséget a Ptk. rendezi, ezért – bármely bíróság előtt – e hatályos szabályozás az irányadó.

[A szakirodalomban több tanulmány részletesen elemzi a vezető tisztségviselői jogviszony jellegét, és meggyőzően mutatja be, hogy valójában „többfedelű jogviszonyról” van szó. A munkajogi felelősség szabályait olyan alá-fölérendeltségi viszonyon, utasítási és ellenőrzési jogon nyugvó munkaviszonyra tekintettel hozta létre a jogalkotó, amelyek a vezető tisztségviselők ügyvezetési tevékenysége során egészen másképpen alakulnak. Ha tehát a munkaviszonyban álló vezető tisztségviselő az ügyvezetési tevékenysége során okoz kárt a jogi személynek, azt a Ptk., és nem az Mt. alapján kell elbírálni, ha viszont az egyéb kötelezettségeket tartalmazó munkaszerződés megsértése miatt merül fel felelőssége, e tekintetben már az Mt. szabályai az irányadóak. Részletesen erről: Barta Judit–Újváriné Antal Edit: A „Janus-arcú” gazdasági társasági vezető tisztségviselői jogviszonya. Gazdaság és Jog 2016. évi 4. szám. Keserű Barna Arnold: A munkaviszonyban álló vezető tisztségviselő felelősségének elméleti és gyakorlati kérdései. Magyar Jog 2016. 9. szám.]

Az előzőektől független más kérdés, hogy a munkavállaló – legyen az vezető tisztségviselő – munkaügyi vitájában mely bíróság rendelkezik hatáskörrel. Ha a vezető tisztségviselő az ügyvezetési tevékenységét munkaviszony keretében látja el, és ezzel összefüggésben a jogi személynek kárt okoz, akkor a jogvita munkaügyi vitának minősül, amelyre a munkaügyi bíróság rendelkezik hatáskörrel, és a jogvitát a munkaügyi perekre vonatkozó eljárási szabályok szerint bírálja el. A hatáskörrel rendelkező közigazgatási és munkaügyi bíróság azonban a jogvita érdemében a Ptk. anyagi jogi szabályát köteles alkalmazni, mert ez rendezi a vezető tisztségviselő ügyvezető tevékenységével okozott kártérítési felelősségét. (Hasonlóan: a büntetőbíróság, ha a sértett magánfél polgári jogi igényéről dönt, akkor a büntetőeljárás keretei között a polgári jog anyagi jogi szabályait alkalmazza.).

A Ptk. 3:24. § (1) bekezdése kifejezi továbbá azt az evidens tényt, hogy a jogi személy és a vezető tisztségviselő között nem abszolút szerkezetű, hanem relatív szerkezetű kötelmi jogviszony van, ennélfogva a vezető tisztségviselő nem a szerződésen kívüli (deliktuális), hanem a szerződésszegéssel okozott kárért való felelősség szabályai szerint felel a jogi személlyel szemben. A vezető tisztségviselő kártérítési felelőssége akkor állhat be, ha a szerződéses szolgáltatásként vállalt ügyvezetési kötelezettségeit megszegi, és ezzel okozati összefüggésben keletkezik a jogi személynél vagyoni hátrány.

A kérdés a továbbiakban az, hogy a vezető tisztségviselő kontraktuális kártérítési felelősségére a Ptk. 6:142. §-ában foglalt általános, objektív felelősségi szabály vonatkozik, vagy pedig különös, szubjektív (felróhatósági) felelősségi mérce szerint áll helyt.

A vezető tisztségviselő – akkor is, ha polgári jogi megbízási jellegű jogviszony keretei között látja el ügyvezetési tevékenységét – arra vállal kötelezettséget, hogy a rábízott ügyet, ügyvezetési tevékenységet az elvárható gondossággal látja el. A megbízási típusú szerződésnél kifejtettek e vonatkozásban is irányadóak: a vezető tisztségviselő szerződéses kötelezettsége, szolgáltatása gondos eljárásra, magatartásra irányul (gondossági kötelem), a vezető tisztségviselő részéről a szerződés megszegése ezért szükségképpen csak felróható (gondatlan) lehet. Kimondható (ahogy azt a Gt. tette), hogy a vezető tisztségviselő a jogi személy ügyvezetését az ilyen tisztséget betöltő személyektől elvárható gondossággal köteles ellátni, egy ilyen rendelkezés azonban a megbízási jogviszony jellegéből szükségképpen következik. Minden megbízottra – és nemcsak a vezető tisztségviselőkre – vonatkozik, hogy a megbízott a megbízó által rábízott ügyet – legyen az ügyvédi, szakértői, orvosi, vagy éppen ügyvezetési tevékenység – az ilyen ügyet ellátó személytől elvárható gondossággal köteles ellátni.

Az okfejtésből következik, hogy a vezető tisztségviselő Ptk. 3:24. § (1) bekezdése szerinti, a jogi személlyel szembeni kártérítési felelőssége nem objektív, hanem szükségképpen szubjektív, felróhatósági alapú felelősség. A kártérítési felelősség általános kimentő körülményeinek nincs jogi jelentősége, értelmetlen felvetés az is, hogy a vezető tisztségviselő „előre láthatta-e”, illetve melyik időpontban a szerződésszegésre vezető körülményeket. A vezető tisztségviselő a kártérítési felelősség alól nem annak bizonyításával mentesül, hogy az ellenőrzési körén kívüli, elkerülhetetlen (elháríthatatlan) és előre nem látható körülmény vezetett szerződésszegésre és okozott kárt, hanem azt kell bizonyítania, hogy úgy járt el, ahogy az adott helyzetben általában elvárható, vagyis felróhatóságának hiányát bizonyítja.

[Hasonlóan fogalmaz Fuglinszky: „Az eredmény el nem érése önmagában nem minősül szerződésszegésnek, ha a vezető tisztségviselő az általában és az elvárható fokozott gondossággal járt el… A gondossági kötelmek esetében tehát, ha a kötelezett tanúsította az elvárt gondosságot, szerződésszegésről nem lehet szó… ha nincs szerződésszegés, fel sem merül a kimentés és a felelősség kérdése” i. m. 108. o., másutt: „...a vezető tisztségviselői tevékenység ellátására létrejött szerződés nem lehet más, mint gondossági kötelem, megbízási szerződés. Ez pedig azt jelenti, hogy a vezető tisztségviselő csak akkor szegi meg a szerződést, ha nem tanúsítja az ilyen tisztséget betöltő személyektől elvárható fokozott gondosságot” i. m. 136. o.]

A kifejtettektől függetlenül érdemes megjegyezni, hogy a Munka Törvénykönyvéről szóló 2012. évi I. törvény (Mt.) 209. § (5) bekezdése a vezető állású munkavállaló kártérítési felelősségével kapcsolatban úgy rendelkezik, hogy: „A vezető gondatlan károkozás esetén a teljes kárért felel”.

Mindebből következik, hogy a vezető tisztségviselő a jogi személlyel szemben – akár a polgári jogi, akár a munkajogi felelősség szabályai szerint – felróhatósági alapon és a teljes kárért tartozik helytállással.

b) A vezető tisztségviselő külső (deliktuális) felelőssége harmadik személynek okozott károkért

A Ptk. 6:540. § (1), (2) bekezdései arról rendelkeznek, ha az alkalmazott a foglalkoztatásra irányuló jogviszonyával, a jogi személy tagja pedig tagsági viszonyával összefüggésben harmadik személynek kárt okoz, a károsulttal szemben a munkáltató, illetve a jogi személy a felelős. Az alkalmazott, a tag károkozása esetén a magatartásukat a jogi személynek kell „betudni”, a jogi személy, illetve az alkalmazott, tag károkozó magatartása egy és ugyanaz.

A Ptk. 6:540. § (3) bekezdés a „felelősség áttöréséről” tartalmaz rendelkezést. Az alkalmazott és a tag természetes személyként, önállóan is deliktuális felelősséggel tartozik a külső harmadik személy károsult felé, ha szándékosan (visszaélésszerű magatartással) okoznak kárt. Ilyenkor a jogi személy és az alkalmazott, tag kártérítési felelőssége egyetemleges.

A rendelkezések gyakorlatilag lefedik a vezető tisztségviselő károkozását is, a vezető tisztségviselő ugyanis vagy alkalmazott, vagy állandó jellegű megbízott [Ptk. 6:542. § (2) bekezdés], vagy pedig lehet tag.

Az általános szabályhoz képest speciális rendelkezést tartalmazott a Ptk. 6:541. §-a, amely a vezető tisztségviselők esetében a „felelősség-áttörés” körét kiszélesítette, a vezető tisztségviselő saját személyében történő helytállási kötelezettségét nemcsak a szándékos, hanem tágabban a felróható károkozásokra terjesztette ki.

A Polgári Törvénykönyv módosításáról szóló 2016. évi LXXVII. törvény 24. § c) pontja a Ptk. 6:541. §-át hatályon kívül helyezte, egyúttal a 2. §-ban a 3:24. §-t kiegészítette a (2) bekezdéssel. A Ptk. 3:24. § (2) bekezdése értelmében a vezető tisztségviselő által e jogkörében eljárva harmadik személynek okozott károkért a jogi személy felel. A vezető tisztségviselő a jogi személlyel egyetemlegesen felel, ha a kárt szándékosan okozta.

A rendelkezés egyértelműen rögzíti a betudás és az elválasztás elvét, egyben a „felelősség-áttörés” kivételes szabályát a vezető tisztségviselő szándékos (visszaélésszerű) magatartására szűkíti.

Utóiratként érdemes megemlíteni, hogy a Szegedi Ítélőtábla Polgári Kollégiuma az előterjesztés alapján három kérdésben állást foglalt:

Szegedi Ítélőtábla 1/2016. (XI. 24.) polgári kollégiumi vélemény

A szerződésszegéssel kárt okozó fél kártérítési felelőssége az ellenőrzési körén belül felmerülő kárt okozó körülményekért fennáll akkor is, ha e körülmények a fél által nem voltak befolyásolhatók, azokra a félnek nem volt ráhatása. Önmagában amiatt, hogy a szerződésszegést okozó körülményre a félnek nem volt ráhatása, illetve az nem volt általa befolyásolható, a körülmény nem minősül a szerződésszegő fél ellenőrzési körén kívül esőnek.

Szegedi Ítélőtábla 2/2016. (XI. 24.) polgári kollégiumi vélemény

Ingyenes szerződéseknél a Ptk. párhuzamos kártérítési igények kizárására vonatkozó rendelkezése (6:145. §) nem irányadó. Ha a szerződés alapján ellenszolgáltatás nélkül nyújtott szolgáltatás veszélyes üzemi tevékenységnek minősül, a szerződés megszegése miatt keletkezett kár megtérítésére ezért a fokozott veszéllyel járó tevékenységért való felelősség szabályai alkalmazhatók (Hatodik könyv, Negyedik rész XXVII. Cím LXVIII. fejezet).

Szegedi Ítélőtábla 3/2016. (XI. 24.) polgári kollégiumi vélemény

A megbízási (gondossági) típusú visszterhes szerződés kötelezettjének (ügyvéd, szakértő, könyvvizsgáló, vezető tisztségviselő stb.) szerződésszegése nem állapítható meg, ezért kártérítési felelősséggel sem tartozik, ha a kötelezett az ügy ellátása során úgy járt el, ahogy az az adott helyzetben általában elvárható.

Az írás a Magyar Jog 2017. évi 1. lapszámában (1-10. o.) jelent meg.

Interjú dr. Katonáné dr. Pehr Erika c. egyetemi docenssel, a Családi Jog szerkesztőbizottsága egyik alapító tagjával, a folyóirat közelgő, immáron hagyományos, hatodik alkalommal megrendezésre kerülő májusi konferenciája és az ebben az évben húszévessé váló Gyermekvédelmi törvény kapcsán.

Dr. Katonáné dr. Pehr Erika a Pécsi Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Karán végzett, ahol később „Európa jogi szakjogász” másoddiplomát is szerzett és jelenleg c. egyetemi docens. A diploma megszerzése után végig a közigazgatásban dolgozott, a kaposvári gyámügyi előadói munkakörtől, a Baranya Megyei Önkormányzat Jogi Irodavezetői pozíción át, a minisztériumi főosztályvezetői beosztásig. Közel negyven publikációja jelent meg, többek között az 1999-2015 között négy kiadást megért, nagysikerű „Gyermekvédelem és gyámügy” c. könyv társszerzője. Több évtizede oktat a Budapesti Eötvös Loránd és a Pécsi Tudományegyetem Jogi Karán. Tevékenyen részt vett az 1997. évi Gyermekvédelmi törvény, valamint végrehajtási rendeletei előkészítésében, illetve a gyermekvédelmi szakemberek felkészítő oktatásában is. Ugyancsak részt vett az új Polgári Törvénykönyv Családjogi Könyvének kidolgozásában is, ennek folytatásaként a Polgári jog III/VI. Családjog kötetének egyik szerzője az örökbefogadás és a gyámság témakörében. Több szakmai szervezet, így az Országos Mediációs Egyesült elnökségének is tagja. Szakmai munkáját 1997 évben a Magyar Köztársasági Érdemrend Kiskeresztjével, 2007-ben Pro Caritate kitüntetéssel ismerték el.

Idén 20 éves az 1997. évi XXXI. törvény a gyermekek védelméről és a gyámügyi igazgatásról. Annak idején jelentős szerepet vállalt a törvény előkészítésében, valamint a kodifikációs munkában is. Két évtized távlatából visszatekintve véleménye szerint a Gyermekvédelmi törvény milyen módon, milyen szemlélettel változtatta meg a hazai gyermekvédelem rendszerét?

A kilencvenes évek elején a gyermekvédelem megújítása tovább már nem volt halasztható, hiszen a nemzetközi elvárásokra, a hazai történelmi hagyományokra és a jelen kor reális feltételeire figyelemmel szükség volt egy alapvető szemléletváltásra, új fogalmi megközelítésre, egy koherens rendszer kialakítására, hogy biztosított legyen a gyermekek esélyegyenlősége, jogainak és érdekeinek védelme. A gyermekkor különleges segítséghez és támogatáshoz ad jogot, melynek garanciáit törvényekben kell megfogalmazni, összhangban az ENSZ Gyermekjogi Egyezményével. A gyermekvédelem nemzetközi gyakorlata egyértelműen bizonyítja, hogy ott működik jól az állami gyermekpolitika, ahol a gyermekvédelemnek önálló törvényi szabályozása, alapelve és rendszere van, és szervesen illeszkedik a gyermekjóléti, szociális- és családpolitikához. Ilyen törvénnyel a gyermekvédelem 1901 óta nem rendelkezett, és hatósági szemléletű rendszere erősen töredezett volt.

A Gyermekvédelmi törvény tehát az első olyan átfogó jogszabály, amely ismét lehetőséget teremtett egy egységes szemléletű és minden területre kiterjedő – gyermekjóléti és gyermekvédelmi – rendszer megalkotására. Az átalakítása folytán törvényi garanciák épültek ki a szociális gyermeki jogok biztosítására, előtérbe került a preventív gyermekvédelem, a családból kiemelt gyermek családba történő visszahelyezése, vagy családias (nevelőszülői, kis létszámú gyermekotthoni) elhelyezése, illetve örökbefogadása. A Gyermekvédelmi törvény teljes reformot hozott tehát, mert többek között a gyermeket és a családot, mint egyént, illetve kisközösséget helyezte előtérbe az állami beavatkozással szemben; az eddigi gyermekvédelmi felfogással szemben tágabban értelmezte a megelőzés, kezelés, gondozás kereteit, valamint többszektorúvá tette a szolgáltatások, intézmények hálózatát, segítve a települések helybeni szolgáltatásainak elérhetőségét.

A Gyermekvédelmi törvény 1997. november 1-jei hatályba lépése óta többször módosult, azonban a módosítások nem érintették a Gyvt. célját és alapelveit, így különösen azt, hogy a gyermek nevelésére elsősorban családja jogosult és köteles, illetve, hogy a család életébe történő hatósági beavatkozás kizárólag akkor engedhető meg, ha a gyermek érdekében elkerülhetetlen, de akkor feltétlenül.

A Gyermekvédelmi törvényt, ahogy Ön is említette, az eltelt két évtized alatt többször módosították. Voltak-e olyan változtatások az évek során, amelyek szakmai szempontok alapján vitathatók és nem egyértelmű, hogy a gyermekvédelmi rendszer működését segítették?

A társadalomban és így a gyermekvédelmi rendszerben zajló változások igénye szükségessé tette a Gyermekvédelmi törvény többszöri módosítását. Ezek a változások az utóbbi években az átmeneti nevelésbe vétel és a tartós nevelésbe vétel jogintézményének összevonását, a gyermekvédelmi gyámság, valamint a nevelőszülői jogviszony foglalkoztatási jogviszonnyá történő átalakítását, a családsegítő és gyermekjóléti szolgálatok/ központok integrációját, valamint a gyámhivatali rendszer különleges helyzetének megszüntetését jelentették.

A Gyermekvédelmi törvény szerint minden 12 évnél fiatalabb gyermeket befogadó szülőknél kell már elhelyezni, ami miatt szükségessé vált a nevelőszülői hálózat fejlesztése. A statisztika tükrében azonban több megyében sem a nevelőszülői hálózatban, sem a gyermekotthonokban nincs a gyermek szükségletének megfelelő vagy elegendő férőhely. A gyermekvédelmi szakellátásban élő gyermek törvényes képviseletét már nem a gyermek nevelőszülője, vagy a gyermekotthon vezetője látja el, hanem a területi gyermekvédelmi szakszolgálatnál foglalkoztatott gyermekvédelmi gyám. Ugyanakkor nemcsak a nevelőszülőknél, hanem a gyermekotthon-vezetőknél is felmerül az osztott gyámság iránti igény, ami életszerűbbé tenné a feladatok ellátását, mert ekkor a gyermekotthon-vezető is eljárna a gyermek személyes okmányainak beszerzése érdekében, kérné a gyermek közgyógyellátásra való jogosultságának megállapítását és a gyermek tartózkodási engedélyének meghosszabbítását. Törvényes képviselőként nyilatkozatot tenne a gyermeken végzendő egészségügyi beavatkozásokhoz, valamint eljárna a gyermek iskolai beíratása, tanulói jog­viszonyának, magántanulói jogállásának létesítése, megszüntetése ügyében. A családsegítő és gyermekjóléti szolgálatok, és központok integrációjával, illetve a közöttük levő új munkamegosztás kialakításánál pedig felmerül a speciális tudás és módszer hiánya, továbbá települési szinten elnehezül a speciális szolgáltatásokhoz való hozzáférés lehetősége.

Még mindig visszatérő probléma a gyermekvédelmi rendszerben a bántalmazás, elhanyagolás megelőzése, korai felismerése, a gyermekek családban történő nevelkedésének nem hatósági eszközökkel történő segítése, támogatása, ami elsősorban nem jogszabályalkotás kérdése, hanem az ágazati szakemberek szorosabb együttműködésének, a segítő szakma eszköztára bővítésének, valamint az egyre növekvő szakemberhiány problémájának a kérdése is.

A konferencia programjában már megszokhattuk, hogy az előadások mellett egy vagy több kerekasztal-beszélgetésre is sor kerül. Ebben az évben fókuszba kerül például a gyermek meghallgatásának gyakorlata a családjogi perekben. Véleménye szerint a gyermek közvetlen meghallgatásának jogszabályi feltételei mennyire adottak, felkészültek-e erre a szakemberek, biztosítottak-e a körülmények, szükségesek-e további változtatások?

A Családi Jog folyóirat immáron hagyományossá vált „Mindennapi családjog” konferenciájának alcíme mindig az adott év fő tematikájához kapcsolódik. Idén a „Változások sodrában – a családjogi eljárások nyitott kérdései” alcímet kapta, mert a legidőszerűbb családjogi és gyermekvédelmi kérdésekre próbál válaszokat adni, kitérve az aktuális jogszabályváltozásokra is, hiszen a gyors és széleskörű változások sora nagy kihívás a jogalkalmazóknak.

Ennek fényében az előadások érinteni fogják a gyermekvédelem aktuális kérdései mellett az új Polgári perrendtartásnak (új Pp.) a családjogi perekre gyakorolt hatását, valamint a 2013-ban hatályba lépett Ptk. szerinti házastársi lakáshasználat rendezésének gyakorlati problémáit is. A közös lakás ugyanis nem csupán vagyontárgy, hanem a család otthona, a gyermek felnevelésének színtere, ezért védelemben kell részesíteni a házastársaknak és a gyermeknek a lakáshasználati jogát, függetlenül attól, hogy a lakás melyik házastárs bérleménye, tulajdona. A megváltozott Ptk. szabályok a gyakorlat igényei szerint jellemzően a házasság felbontására tartalmaznak rendelkezéseket, de az életközösség fennállása alatti időszakra is beiktat garanciális szabályokat. Az új Pp. pedig a főbb szabályozási céljai között határozta meg a perhatékonyság rendszerszintű megvalósítását, a perelterelést, a felek közötti egyeztetést előmozdító eljárási szabályok kiépítését, az osztott perszerkezet bevezetését. A Pp. különös része a személyi állapotot érintő perek szabályait rendezi elsőként, amely mint gyűjtőfogalom magában foglalja a gondnoksági pereket, a házassági pereket, a származási pereket, a szülői felügyelettel kapcsolatos pereket és most már az örökbefogadás felbontásával kapcsolatos pereket is. A személyi állapottal kapcsolatos perekben az ember legszemélyesebb jogviszonyai kerülnek eldöntésre, melyek különös megközelítést és így speciális szabályokat indokolnak mind a perindítás és perfelvétel, mind a bizonyítás során.

Az előadások után két kerekasztal-beszélgetésre is sor kerül, az egyik „A gyermek meghallgatása a családjogi perekben”, a másik a ”Pervezetés és konfliktuskezelés a családjogi perekben” címet viseli. A bíróság pervezetésén elsősorban a bíróság eljárási cselekményeit értjük, az eljárás menetének kézben tartását, irányítását, adminisztrálását, vagyis bíróság a törvény keretei között, megszabja az egyes cselekmények sorrendjét, ügyel arra, hogy a tárgyalás ne terjedjen ki az üggyel összefüggésben nem álló körülményekre. Az e körbe tartozó bírói pervezető cselekményekhez képest tág értelemben az anyagi pervezetés fogalmába tartozik minden olyan, a per eldöntését megelőző bírói megnyilvánulás, mely a jogvita érdemére vonatkozik, és nem eljárási cselekményekre.

Ami a másik kerekasztal-beszélgetés témáját illeti, a gyermek meghallgatásának anyagi és eljárásjogi keretei a nemzetközi elvárásokkal összhangban adottak, de mégis szakmai viták folynak arról, hogy milyen mértékben és milyen módon kívánatos a gyermek bevonása az eljárásokba, mindez érzelmileg mennyire megterhelő számára, továbbá a gyermek véleményének mennyiben van szerepe a határozat meghozatalában. Elmondható, hogy a gyakorlat terén nem vált általánossá a gyermekek közvetlen bírói meghallgatása, főleg nem a 14. életév alatti gyerekek körében. Ugyanakkor előfordul az is, hogy a bíróság a gyermek közvetlen meghallgatása mellett is intézkedik a szakértő bevonása iránt. Úgy gondolom, hogy a beszerzett bizonyítékok alapján az eljáró bírónak (gyámügyesnek) kell végiggondolnia minden egyes esetben, hogy a gyermek közvetlen meghallgatása, vagy pszichológus szakértő kirendelése, netán a meghallgatás mellőzése a célravezetőbb-e, azzal, hogy nyilván a szakértők által alkalmazható módszerek köre sokkal színesebb, differenciáltabb.

Meg kell jegyezni, hogy a Pp. 2012. évi módosítása óta átláthatóvá váltak a kiskorú gyermek meghallgatásának perrendtartási szabályai, és tisztázódott a gyermek eljárásjogi pozíciója is. Ezek közül kiemelném, hogy ha a bíróság a szülői felügyelettel, a gyermek harmadik személynél történő elhelyezésével, vagy az elhelyezés megváltoztatásával kapcsolatos perben a kiskorú gyermek, mint érdekelt meghallgatásáról döntött, indokolt esetben egyidejűleg a kiskorú részére ügygondnokot rendel, aki védi az érdekeit. A bíróság úgy is határozhat, hogy a kiskorú gyermeket a felek és a felek képviselői távollétében hallgatja meg, aki az egyes kérdésekre a válaszadást meg is tagadhatja.

Ugyanakkor a nemzetközi dokumentumok sem határozzák meg, hogy milyen életkortól tartják a gyermekeket meghallgathatónak. Az 1991.évi LXIV. törvénnyel kihirdetett Gyermek jogairól szóló 1989. évi ENSZ Egyezmény 12. cikke az ítélőképessége birtokában lévő gyermek jogaként nevesíti az őt érintő kérdésekben a véleménynyilvánítás jogát, valamint azt, hogy korára, érettségére tekintettel figyelembe is vegyék. Ítélőképesség alatt értjük, hogy az adott gyermek képes felfogni az őt érintő tényeket, képes átlátni döntése következményét, azaz képes jó döntést hozni vagy általában megalapozott döntést hozni. Ezen képesség megítélése az eljáró szakember mérlegelési jogkörébe tartozik, bár számos országban ezt életkorhoz kötik pl. Svájcban 11., Csehországban 9. életévhez. A pszichológusok véleménye szerint a gyermekek általában 8-10 éves kor körül érzékelik megfelelően a valóságot, gondolkodnak már logikusan, és válnak képessé erkölcsi vélemény kialakítására, ezért általában a 10 év alatti gyermekek meghallgatására pszichológus szakértő bevonásával kerül sor.

A Ptk. különbséget tesz a 14. év alatti és a 14. évet betöltött gyermek meghallgatása között, hiszen a 14. életévét be nem töltött gyermeket indokolt esetben, – ami a bíróság meggyőződésén múlik -, vagy kérelemre kell meghallgatni, még pedig közvetlenül vagy igazságügyi pszichológus szakértő útján. A 14. életévét betöltött gyermek egyetértési joga döntő jelentőséggel bír a szülői felügyelet gyakorlását érintő ügyekben, kivéve, ha a választása a fejlődését veszélyezteti. A Ptk. Családjogi könyvének új szabálya, hogy a gyámhatóságnak, bíróságnak a kapcsolattartás szabályozása előtt az érdekelteket és az ítélőképessége birtokában lévő gyermeket meg kell hallgatnia, tehát az nem mellőzhető.

A szakembereknek elsősorban azt kell mérlegelnie, hogy a gyermek ítélőképessége birtokában van-e, várható-e tőle befolyásmentes vélemény (hiszen a lojalitáskonfliktus erősödése miatt a gyermekek gyakran nem a valós érzelmeik szerint nyilatkoznak), illetve előreláthatólag mennyire lesz számára megterhelő a meghallgatás. A meghallgatás során a cél az egyensúlyi helyzet megtalálása, mert a gyermeknek éreznie kell, hogy fontos a véleménye, vagyis nem nélküle döntenek, de fontos az is, hogy a döntés felelőssége ne háruljon a gyermekre. Álláspontom szerint a gyermek meghallgatása mind a családjogi perekben, mind a gyámügyi eljárásokban speciális szakértelmet és hozzáállást igényel. Nem véletlen hogy számos országban gyermekbarát módon alakítják ki a meghallgatás körülményeit, a szakemberek speciális képzéseken vesznek részt, továbbá módszertani útmutatók, protokollok (NICHD Protocol National Institute of Child Health and Human Development) jelennek meg, segítve a gyakorlati munkát, a gyermek érdekének érvényesülését. Mindezt a hazai szakembereink számára is lehetővé, illetve elérhetővé kell tenni.

Bízom benne, hogy a Ptk. Családjogi Könyvének rendelkezéseire figyelemmel egyre több közvetlen bírói meghallgatásra kerül sor, illetve szorosabb együttműködés alakul ki a bírók és a pszichológus szakértők között. A bíróknak ehhez azonban mindenképpen rendelkezniük kell megfelelő gyermekpszichológiai, pedagógiai ismeretekkel, valamint kihallgatási technikákkal.

A jövőre hatályba lépő 2016. évi CXXX. törvény a polgári perrendtartásról Ön szerint előrelépést jelent-e a gyermek meghallgatása szempontjából?

Az esetek döntő többségében a gyermek meghallgatása a családjogi ügyekben történik meg, tehát a házasság felbontása iránti, valamint a szülői felügyelet gyakorlásával kapcsolatos perekben. Ahogyan korábban már említettem, a gyermek jogainak és érdekeinek védelme érdekében a gyermekbarát igazságszolgáltatás égisze alatt a 2012. évben módosult a Pp., amikor is egyértelművé váltak a perrendi szabályok. A kiskorú gyermek meghallgatására a polgári eljárásban érdekeltként, illetve tanúként kerülhet sor. Az új Pp. lényegében a korábbi rendelkezéseket veszi át szinte változatlan tartalommal, azzal, hogy a gyermek érdekeltkénti meghallgatására vonatkozó szabályok a Pp. XXXV. fejezetében, azaz a szülői felügyelettel kapcsolatos perek közös szabályai között kerülnek rendezésre.

A kiskorú tanú meghallgatásának speciális szabályait a hatályos Pp.-ben foglaltaknak megfelelően rögzíti továbbra is. A 14. életévét be nem töltött kiskorú meghallgatása esetén a hamis tanúzás következményeire történő figyelmeztetés helyett az igazmondás követelményéről kell tájékoztatást adni a tanú korára és érettségére figyelemmel, számára érthető módon. Az új Pp. a tanúskodás feltételeként életkort szintén nem határoz meg, de a 14. életévét be nem töltött kiskorú meghallgatásának feltétele, hogy a vallomásától várható bizonyíték mással nem pótolható, azaz, arra csak végső esetben lát lehetőséget. A kiskorú gyermeknek érdekeltkénti meghallgatása során jogában áll a nyilatkozattételt, illetve az egyes kérdésekre a válaszadást megtagadni, azt azonban indokolnia sem kell. A meghallgatás során a felek nem intézhetnek közvetlenül kérdést a gyermekhez, pontosan annak érdekében, hogy ne befolyásolják. Továbbá azokat a kérdéseket, amelyek a gyermeket befolyásolják, vagy érzelmileg nagyon megterhelik, a bíró a mérlegelést követően mellőzi.

A gyermek meghallgatásánál figyelemmel kell lenni arra, hogy az megfelelő, a gyermek érdekeit figyelembe vevő körülmények között történjen, és igazodva a gyermek speciális helyzetéhez, szükségleteihez. A hazánkban is meglevő gyermekmeghallgató szobák a rendőrségeken és a bíróságokon kialakított olyan speciális helyiségek, amelyekben a gyermek meghallgatása az igényeiknek megfelelő barátságos környezetben zajlik. Az OBH már korábban is célul tűzte ki, hogy gyermekmeghallgató szoba minden hét főnél nagyobb létszámú bírósági épületben kialakításra kerüljön. A megfelelő környezett mellett az is fontos, hogy megfelelően képzett, felkészült bírák, empatikusan, és a helyes kérdezési technikák alkalmazásával folytassák le a gyermekek meghallgatását. Ezért a gyermekkel közvetlen kapcsolatba kerülő szakembereknek arra vonatkozóan is szükséges képzést kapniuk, hogy a gyermekekkel a koruknak, fejlettségi szintjüknek megfelelően tudjanak kommunikálni.

E mellett lehetőség szerint kerülni kell a gyermek ismételt meghallgatását is. Ennek kapcsán itt szeretném megemlíteni a Barnahus komplex programot, ahol a gyermek érdekében a gyermekvédelem összekapcsolódik az igazságszolgáltatással. A Barnahus jelentése gyerekház. A Barnahus program lényege, hogy a szexuális bűncselekmény áldozatává vált gyermeket csak egyszer hallgatja meg egy erre kiképzett pszichológus, akit a meghallgatás idején már ismer a gyermek. Az első Barnahus-ház Izlandon jött létre 1998-ban, és 2016-ban Európa 51 városában van már ilyen intézmény. Magyarországon, többéves előkészítés után, 2016 novemberében, Szombathelyen nyílt meg az első Barnahus-ház. A jelenlegi gyakorlat egyik problémája, hogy csak a nyomozati szakban akár háromszor-négyszer kell a bántalmazott gyermeknek elmondania azt, amit legszívesebben egyszer sem mondana el. A Barnahus épületében a bírósági tárgyalás (szakemberek részvételével), meghallgatás (a gyermek egyszeri kihallgatása) a legmodernebb információs technika segítségével történik.

Családjoggal és gyermekvédelemmel foglalkozó szakemberként az új Polgári Törvénykönyv kodifikációjában is aktívan részt vett. A Ptk. Negyedik, Családjog Könyvében az örökbefogadás és a gyámság részek fűződnek a nevéhez. E két területen milyen szükséges változtatásokra kínált lehetőséget az új Ptk.?

Az örökbefogadásnak a Ptk. Családjogi Könyvbe tartozó szabályai lényeges, koncepcionális változtatást nem igényeltek. A Ptk. Családjogi Könyve változatlanul elvi tételként mondja ki, hogy örökbefogadni csak kiskorú gyermeket lehet. Másik fontos alapelv, hogy a kiskorú gyermek érdekeinek és jogainak fokozott védelme mellett a jelenleginél jobban biztosítsa az érdekegyensúlyt a vér szerinti szülők és a vér szerinti család érdeke, valamint az örökbe fogadni kívánó szülők érdeke között. Ugyanakkor sem az örökbefogadás engedélyezésénél, sem az örökbefogadás felbontásánál már nem szempont a „közérdek sérelme”, illetve annak vizsgálata, mert egyrészt a közérdeket és a gyermek érdekét nem indokolt így különválasztani, másrészt ilyen esetekben az a közérdek, hogy a kiskorú gyermek érdeke érvényesüljön.

Az örökbefogadó személyével kapcsolatban fennálló követelmények ugyan megváltoztak azzal, hogy az örökbefogadó nagykorúsága és cselekvőképessége valamint személyiségéhez és körülményeihez mért alkalmassága változatlan kritériumok. Az egységesítés irányába mutat az a megváltozott szabály is, hogy a szülő a gyermeke örökbefogadáshoz tett hozzájáruló nyilatkozatát mind a nyílt, mind a titkos örökbefogadás esetén egyaránt a gyermek hathetes korának betöltéséig vonhatja vissza, feltéve, ha ő maga vagy a gyermek más hozzátartozója vállalja a gyermek nevelését, gondozását.

A megváltozott szabályok egyértelművé teszik a nyílt és a titkos örökbefogadás közötti különbséget, pontosabban határozzák meg a külföldi (nemzetközi) örökbefogadást, továbbá új jogintézményként kerül bevezetésre az örökbefogadás kötelező közvetítése, illetve utánkövetése. Az utánkövetés nagymértékben hozzájárulhat az örökbefogadások sikerességéhez, a szülő-gyermek kapcsolat problémamenetes kialakulásához. A Ptk. Családjogi Könyve sokkal differenciáltabban szabályozza a gyermek vérségi származás megismeréséhez fűződő jogát. Az örökbefogadott származásával kapcsolatos tények megismerésére irányuló kérelem esetén a gyámhatóság a vér szerinti szülő, illetve a testvér, féltestvér meghallgatása nélkül tájékoztatja a kérelmezőt arról, hogy örökbe fogadták-e, él-e a vér szerinti szülője, és a felderíthető adatok szerint van-e testvére, féltestvére.

A Ptk. Családjogi Könyvének gyámságot érintő rendelkezései, a változások ellenére, alapvetően nem térnek el a korábbi szabályozástól, kivéve a Gyermekvédelmi törvény szerinti gyermekvédelmi gondoskodás alatt álló gyermekek gyámságát, ahol csaknem teljesen megszűnik a gyám személyének individualizálódása. A Ptk. Családjogi Könyve ugyanis összhangot kíván teremteni a magánjogi szabályok és a gyermekvédelmi jogszabályok között oly módon, hogy a „hagyományos” gyámság és a gyermekvédelmi gyámság közös szabályait egy azonos rész tartalmazza, azzal, hogy gyermekvédelmi gyámságra néhány főbb speciális rendelkezést is megállapít. A gyámság megváltozott szabályainál figyelemmel voltak továbbá a gondnokságnak a Ptk. Második Könyvében elhelyezett szabályaira, így különösen a gyám alkalmasságának, a többes gyámrendelésnek, valamint az egyszerűsített számadás lehetőségének kérdéskörében. A korábbi gyakorlattal szemben erősebb hangsúlyt kap a gyámnak a gyermek irányában fennálló gondozási és nevelési kötelezettsége, a gyermek részére a családi környezetben nevelkedés biztosítása, ami a Családjogi Könyv azon alapelvéből is következik, hogy a gyermek érdekének fokozottan kell érvényesülnie a családjogi viszonyokban.

A Ptk. Családjogi Könyve fenntartja azt a szabályt, hogy törvény eltérő rendelkezése hiányában a gyám jogaira és kötelezettségeire a szülői felügyeletet gyakorló szülő jogaira és kötelezettségeire vonatkozó rendelkezések megfelelően irányadók. Ugyanakkor a gyám nem adhat hozzájáruló nyilatkozatot a gyermek örökbefogadásához, és a gyermek családi jogállására és az ezzel kapcsolatos perindításra vonatkozó jognyilatkozatának érvényességéhez a gyámhatóság jóváhagyása szükséges. A Ptk. Családjogi Könyve fenntartja továbbá a különbséget a szülő és a gyám jogi státusza között, így a gyám továbbra is a gyámhatóság folyamatos ellenőrzése alatt működik, azonban a közigazgatási elemek megléte ellenére a gyám és gyámolt között családi jogviszony áll fenn. A gyermekvédelmi gondoskodás alatt álló gyermek gyámjának jogai és kötelezettségei azonban minden téren jelentősen eltérnek a „hagyományos” gyámétól, mivel az állami kontroll erősebb, a gyámi önállósága korlátozottabb.

Már negyedik kiadását éli meg az az egyedülálló könyv, amely a gyermeki jogokról, szülői felelősségről és a gyermekvédelemről szól. A hiánypótló kézikönyv évek óta forrása a gyermekvédelemi szakemberek gyakorlati és az egyetemi hallgatók elméleti felkészülésének. Miben más a könyv legutóbbi kiadása, és miben nyújt többet az érdeklődő olvasónak?

A kézikönyv többszöri kiadásának sikerét talán az adja, hogy a könyv igyekszik segítséget adni a jogalkalmazóknak, és a különböző képzésekben résztvevő hallgatóknak egyaránt a szerteágazó – hazai, és nemzetközi – jogszabályokban, a gyermeki jogok elméleti és gyakorlati érvényesülésében való eligazodáshoz.

A kézikönyv mindig figyelemmel volt arra, hogy a gyermekekkel, családokkal foglalkozó szakterület nem sorolható egy tudományág kizárólagos területére sem, interdiszciplináris, ágazatközi kérdésről van szó, amit jól fémjelez a könyv mostani címe is. Ugyanakkor a negyedik kiadásban már hangsúlyosabban jelenik meg, – szerkezetében és tartalmában is -, hogy gyermekek védelmének alapját a gyermekjogi megközelítés adja. A kézikönyv ezért nem csak egy jogszabály, a gyermekvédelmi rendszert alapvetően meghatározó Gyermekvédelmi törvény feldolgozását adja, hanem a jogszabályi határokat átlépve komplex módon közelíti meg a kérdéskört érintve elsősorban a Ptk. Negyedik, Családjogi Könyvét, valamint az ENSZ Gyermek Jogairól szóló Egyezményt.

Az átdolgozás is elsődlegesen a szülő felelősségéből indul ki, majd ezt követően bontja ki az állam (önkormányzat) támogató szerepét és kötelezettségét. Ugyanakkor az első és második fejezetek már részletesebben szólnak a gyermeki jogokról, a gyermeki jogok védelméről. Változott továbbá a harmadik fejezet, amely a szülői felügyelet általános tartalmáról szól. Kiegészültek az alpontok a gyermek külföldre távozásával, a jogellenes külföldre vitellel és a szülők vagyonkezelésével kapcsolatos részekkel, valamint a törvényes képviselet jogával és kötelességével. A tizedik fejezet szinte teljesen új, mert a gyermekvédelemben zajló szakmai változások igénye is szükségessé tette a Gyermekvédelmi törvény módosítását, új és differenciáltabb ellátások és hatósági intézkedések bevezetését. Végül a tizenegyedik fejezet is jelentősen módosult bemutatva a megváltozott gyámügyi igazgatás szervezetét, feladatait, és főbb eljárási szabályait.

A hazai jogszabályok mellett a gyermekeket érintő ügyek szabályozásánál és elbírálásánál – hasonlóan a családok védelméhez – egyre jelentősebbek lesznek a nemzetközi normák, az ENSZ és az Európa Tanács többoldalú nemzetközi egyezményei, ajánlásai, valamint az Európai Unió elsődleges jogforrásai is. Az Európa Tanácshoz, az Európai Unióhoz való csatlakozásunkat követően megnyílt a lehetőség a határon átnyúló együttműködésre, ezért elengedhetetlen, hogy figyelemmel legyünk mindezen szervezetek tevékenységére, dokumentumaira, ajánlásaira, és a kézikönyvben – ha csak röviden is -, erre kitérjünk.

Az interjút készítette: Dr. Somfai Balázs egyetemi docens

A cikk letölthető PDF formátumban is!

A Kúria elnökének kezdeményezésére az új Ptk. bírói gyakorlatának alakulását figyelemmel kísérő jogegységi csoportok az ország bíráiból a szervezeti keretektől függetlenül kialakított, önkéntes, kizárólag szakmai érdeklődésen alapuló szakmai közösségek. A jogegységi csoportok 2016-ban kezdték meg munkájukat, amelyet az erre a célra kialakított online felületen végeznek. A jogegységi csoportok ez évi tanácskozására 2017. február 17-én került sor a Kúrián, amely alkalommal a csoportok tagjai az eddig megszerzett tapasztalataikat személyesen is megosztották egymással. A kötetlen információcserét megelőzően valamennyi csoportból egy-egy bíró rövid előadás keretében adott tájékoztatást a csoport által gondozott jogterületen az új Ptk. alkalmazása során látókörébe került kérdésekről. A jogegységi csoportok szakmai munkáját dr. Kovács Zsuzsanna, a Kúria bírája fogja össze. A csoportokban a technikai, szervezési feladatokat a csoportfelelősök látják el: a Családjog és öröklési jog csoportban dr. Gelencsér Dániel főtanácsadó, a Jogi személyek csoportban dr. Jójárt Eszter főtanácsadó, a Kötelmi jog, érvénytelenség csoportban dr. Pomeisl András főtanácsadó, a Dologi jog csoportban dr. Mocsár Attila Zsolt, a Kúria bírája, az Ember mint jogalany, személyiségi jog csoportban dr. Kovács Zsuzsanna, a Kúria bírája.

Dr. Szalay Katalin (Tiszafüredi Járásbíróság) „A gondnokság alá helyezéssel kapcsolatos szabályozás változásának hatása a bírósági gyakorlatra” címmel tartott előadásában prezentáció kíséretében azt mutatta be, hogy az új Ptk. a gondnoksággal kapcsolatos pereket érintően több lényeges változást hozott, amely a mindennapi munkában a bíróságok részéről is szemléletváltást igényel. Az új Ptk.-nak a fokozatosság és arányosság elvét követő szabályozása értelmében a cselekvőképesség súlyosabb fokú korlátozása csak akkor alkalmazható, ha az enyhébb fokozattal a belátási képességében korlátozott személy jogainak védelme nem érhető el. A cselekvőképességet teljesen korlátozó gondnokság alá helyezés végső esetben és a kötelező felülvizsgálat elrendelése mellett alkalmazható. A cselekvőképességet részlegesen korlátozó gondnokság alá helyezésnél nincs lehetőség a nagykorú személyek cselekvőképességének automatikus, általános jelleggel történő korlátozására, hanem személyre szabottan, egyéniesítve meghatározott ügycsoportokban korlátozható cselekvőképességük. A bíróság feladata ezért vizsgálni az érintett személy egyéni körülményeit, családi és társadalmi kapcsolatait is. Mindezek összességében jelentősen kiszélesítették a bizonyítandó tények körét a megalapozott döntéshozatal érdekében.

A Választási eljárásról szóló 2013. évi XXXVI. törvény 13/A. § (1) bekezdése értelmében a bíróságoknak rendelkezniük kell valamennyi gondnoksági perben arról, hogy a gondnokság alatt álló a választójogát gyakorolhatja-e. Ma már a bíróságok a választójog gyakorlásához szükséges belátási képesség vizsgálatára bizonyítást rendelnek el és mérlegelés útján döntenek a kérdésről.

A gondnoksági perek kapcsán megnőtt a bírák felelőssége, azáltal, hogy döntéseik az egyéniesítést is magukba foglalva, a valós helyzetnek leginkább megfeleljenek. Ehhez a bíráknak bátrabban kellene élniük az új Ptk. adta lehetőségekkel, mint például egyes ügycsoportok részterületekre bontásával, melyek helyes gyakorlata kialakulóban van.

Bereczné dr. Klapper Ellen (Miskolci Járásbíróság) „Az új Ptk. alkalmazása családjogi ügyekben” című előadásában ismertette, hogy az új Ptk. családjogi könyve bírói gyakorlatát figyelemmel kísérő csoport a családjoggal kapcsolatosan indult perekben tekintette át az ítélkezési tevékenységet. A csoport részére kialakított online felületre feltöltött ítéletek a családjog témakörén belül a tartásdíj kérdéseit érintették. A gyakorlatban ezen túlmenően számos esetben kerül sor az új Ptk. házasság felbontására, szülői felügyelet rendezésére, kapcsolattartás szabályozására vonatkozó rendelkezéseinek alkalmazására.

Az új Ptk. családjogi rendelkezéseit érintő joggyakorlat és jogirodalmi anyag mennyisége folyamatosan bővül, ismeretük a bírák munkáját és a jogkereső közönség jogban jártasságát segíti. Ez utóbbi különösen azért jelentős, mert a felek megállapodása elsődleges a bíróság döntéséhez képest számos családjogi kérdésben. Ezáltal mód nyílik arra, hogy a saját gyermekeiket legjobban ismerő szülők személyi, jövedelmi és vagyoni körülményeik kellően átgondolt mérlegelésével – a gyermekük érdekét szem előtt tartva – felelős döntéseket hozhassanak, konszenzussal rendezzék gyermekük jövőbeni felügyeletét, a gyermekkel való kapcsolattartást, a gyermekük tartását, a róla való gondoskodást vagy amennyiben arra mód van, akár közvetítői eljárás segítségével elkerüljék a peres eljárást.

Dr. Szigeti Krisztina (Budapest Környéki Törvényszék) „A Ptk. és a személyiségi jogok” című előadás a személyiségi jogok általános megközelítésével foglalkozott. Az előadó kiemelte, hogy ez az a terület, ahová az alkotmányjog a legnagyobb mértékben be tud szűrődni. Talán az a legnagyobb kihívás a bíróságok számára, hogy egyfajta „szellemiség” adódik hozzá a jogi normaszöveghez, és ezt kell összecsiszolni a jogági dogmatikával. Rámutatott arra, hogy az új Ptk. két tényleges újdonságot hozott: egyrészt a magánszféra teljességének védelmét, másrészt azt, hogy személyiségünk kiteljesítése a törvény és mások jogainak korlátai között valósulhat meg. A tárgyalóterem is a jogsértés közegévé válhat, ahol az általános tendenciát követve a véleménynyilvánítás szabadsága és a jóhírnév, becsület ütköznek leggyakrabban egymással. Ugyanakkor a sajátos közegben a határozat indokolása, vagy a perbeli nyilatkozat is lehet személyiségi jogi per tárgya. Végezetül a személyiségi jogok korlátozásának alkotmányos tesztjéről esett szó.

Dr. Hercsik Zita (Fővárosi Ítélőtábla) „A sérelemdíj alkalmazásának gyakorlata két felsőbírósági döntés tükrében” címmel tartott előadásában a személyiségi jogok megsértésének egyik új szankciójához, a sérelemdíj-fizetési kötelezettséghez kapcsolódóan két ítéletet (Kúria Pfv.IV.20.903/2016/7., Fővárosi Ítélőtábla 2.Pf.21.227/2016/4/II.) ismertetett, annak kiemelése mellett, hogy kiforrott, egységes bírói gyakorlat ebben a kérdéskörben még nem alakult ki – a minimumösszeget illetően sem. A határozatokban foglaltak a sérelemdíj kettős rendeltetését – elsődlegesen kompenzációs szerep a személyiségi jogsérelem tekintetében, emellett magánjogi büntetés a hasonló jogsértések megelőzésének céljával – szem előtt tartva vizsgálták azt, hogy adott esetben a jogintézmény melyik funkciójának kell kiemelt fontosságot tulajdonítani, mely esetekben és mennyiben kaphat hangsúlyt a magánjogi büntetés, a preventív hatás elérése.

Záró gondolatként Menyhárd Attila „A magánélethez való jog a szólás- és a médiaszabadság tükrében” című tanulmányában írtakra történt utalás, mely szerint a gyakorlatnak nem szabad figyelmen kívül hagyni azt, hogy a bírósági döntések üzenetei ösztönzőként hatnak a társadalmi, gazdasági szereplők számára. A gazdasági szereplők esetében a jogsértés kifizetődő lehet akkor, ha az okozott kár mértéke kisebb, mint az annak árán szerzett vagyoni előny. Ezért a marasztalásnak el kell érnie azt a mértéket, amely mellett a sérelmet okozó fél már nem motivált a jogsértő magatartás tanúsítására. Kiemelten fontos a preventív hatás érvényesítése akkor, amikor a legmagasabban védett jogi érdekek (élet, egészség, testi épség, jóhírnév) sérülnek.

Cogoiné dr. Boros Ágnes (Debreceni Ítélőtábla) „A jogi személyekre vonatkozó szabályok alkalmazása a gyakorlatban” címmel tartott előadásában ismertette, hogy a Debreceni Ítélőtábla Gf. III. tanácsához 2016-ban érkezett ügyek elenyésző hányadában merült fel a Ptk. Harmadik könyve valamely rendelkezésének az értelmezése. Az adatok azt mutatják, hogy a vártnál kisebb arányban jelentkezik probléma a Ptk.-nak a jogi személyekre vonatkozó rendelkezéseinek értelmezése körében. Ennek egyik oka az, hogy a cégek alapításkor, illetve a Ptk. rendelkezéseivel összhangban álló továbbműködésükről szóló döntéshozatalnál inkább a „biztos” szerződésmintát alkalmazzák, és nem egyediesítik a szerződéseiket, másrészt a felvetődő kérdések nagy része is megválaszolható a korábbi jogszabályi rendelkezések (Gt.) alapján kialakult joggyakorlat segítségével. A Ptk. Harmadik könyvét illetően szinte mindig arra a kérdésre kellett választ adni, hogy a Ptk. egy adott szakaszának rendelkezése kógens vagy diszpozitív-e. Az egyik ügy rámutatott arra is, hogy nincs a cégtörvényben olyan rendelkezés, amelyik lehetővé tenné azt, hogy a zártkörűen működő részvénytársaságban közvetett úton minősített többségű befolyást szerző, nem részvényes személynek a Ptk. 3:324. § (1) bekezdésében kötelezően előírt bejelentése alapján ez az adat a cégjegyzékbe bejegyzésre és közzétételre kerüljön.

Dr. Szűcsné dr. Vida Ágnes (Nyíregyházi Törvényszék) a Kötelmi jog – érvénytelenség jogterületét gondozó jogegységi csoport működéséről tartott összefoglalójában arról tájékoztatott, hogy a Nyíregyházi Törvényszék és az illetékességéhez tartozó járásbíróságok a Ptk. Hatodik könyvének új szabályait alkalmazó jogerős bírósági határozatai alapján általánosítható tapasztalatok szerint e határozatok többsége járásbírósági hatáskörbe tartozó perekben keletkezett. A jogviták jellemzően a kisértékű perek szabályai szerint lefolytatandó bizonyítási eljárásban kerültek elbírálásra, erre tekintettel a felek perbeli nyilatkozatai, a bizonyítási eljárás keretei viszonylag korlátozottak voltak, a határozatok nagyobb részben első fokon jogerőre emelkedtek.

1. A kötelmek közös szabályai alapján felmerült kérdés-ként a jognyilatkozatok értelmezése, az alakisághoz, illetve írásbeli alakhoz kötött jognyilatkozatok problémája, a jognyilatkozatok hatályosulása.
2. A szerződések általános szabályaihoz kapcsolódtak az alábbi területeket érintő kérdések: az általános szerződési feltétel szerződés tartalmává válásának módja, a szerződés létrejötte, a szerződés hatálytalansága, a jóváhagyástól függő szerződés, a szerződés teljesítése körében a szolgáltatás megvizsgálási kötelezettsége, a szerződésszegéssel összefüggésben a szerződésszegéssel okozott kár kérdése, a fizetési késedelemhez kapcsolódóan a kamat és behajtási költségátalány alkalmazása, hibás teljesítéssel összefüggésben szavatossági jogként árleszállítás alkalmazása.
3. A szerződésen kívül okozott károkért való felelősség szabályai több határozatban kerültek alkalmazásra akár deliktuális kárkötelem érvényesítésére vonatkozott a kereseti kérelem, akár a szerződésszegéssel okozott kár, illetőleg a személyiségi jogi jogsértés miatt a sérelemdíj megítélése körében alkalmazandó kárfelelősségi rendelkezések folytán.

A jogegységi csoport által feltárt határozatokban vizsgált jogkérdések az alábbiak voltak:
1. Bérleti szerződés biztosítékának joggyakorlatban való kezelése (kaució);
2. Az elektronikus levél vizsgálata a jognyilatkozat alakiságával szemben támasztott követelmények érvényesülése körében;
3. Hatósági jóváhagyás hiányának jogkövetkezményei (létre nem jött szerződés helyett a szerződés hatályossága nem áll be);
4. Elővásárlási jog jogosultjával szemben a vételi ajánlat közlésének kötelezettsége, ennek elmulasztása, jogkövetkezményei;
5. Teljesítési célú bírósági letét elfogadásának megtagadását eredményezi, ha a kérelmező nem igazolja az önhiba hiányát a jogutód megállapítása körében;
6. A 6:540. §-ra figyelemmel a keresetlevél idézés kibocsátása nélküli elutasításának van helye, ha a felperes a bírósági jogkörben okozott kár megtérítése iránti pert az eljáró bíró és nem a bíró munkáltatója ellen indítja.

Dr. Mocsár Attila Zsolt (Kúria) beszámolójában az üzletrész „dologiságának” kérdésében egy konkrét jogeset kapcsán felmerült jogértelmezést ismertetett. A Kft. üzletrészét érintő végrehajtási igényperben hozott döntéssel érintett kérdést az vetette fel, hogy a Ptk. dologi jogi rendszerében nem tekinthető dolognak az üzletrész, így tulajdonjog tárgya sem lehetne, ugyanakkor a szabályozás tulajdoni tárgyként tételezi, amennyiben elfogadja az üzletrészen fennálló közös tulajdon lehetőségét, továbbá átruházhatónak és megterhelhetőnek tekinti azt. A Ptk. nem terjesztette ki a dolog fogalmát, de az adásvétel tárgyát kibővítette a dolgok mellett a jogokkal és a követelésekkel. A jogok és a követelések átruházása a tulajdon-átruházással azonos módon valósul meg. Ha az üzletrészre vonatkozó vételi jog gyakorlásával létrejön az adásvételi szerződés, az így megszerzett tulajdonjog a későbbi foglalásnak akadálya. Viszont ha csupán a vételi jognyilatkozat közlése történik meg a vételár későbbi meghatározása és közlése mellett, a vételi jognyilatkozat közlésével kötelmi igények keletkeznek. A kötelmi jogi igény „feltételes” abban az esetben, ha időben elkülönül egymástól a vételi jog gyakorlására vonatkozó nyilatkozat és az opciós vételár közlése, hiszen a kötelmi igény akkor válik hatályossá, ha a vételi jog gyakorlására vonatkozó nyilatkozatot követi az opciós vételár közlése is.

Az írás a Kúriai Döntések (Bírósági Határozatok) 2017. áprilisi lapszámában jelent meg (558-560.o.).

A cikk letölthető PDF formátumban is!

A közelmúltban egy felülvizsgálati kérelem elbírálása érdekében át kellett tekinteni a korlátolt felelősségű társaság üzletrészére vonatkozó általános szabályokat, a dolog fogalmának hatályos Ptk. szabályozását, a tulajdonátruházási szabályokat (dolog, jog, követelés átruházása) – továbbiak mellett – azon kérdés eldöntéséhez, hogy a vételi jog gyakorlásával keletkezett-e olyan igénye a jogosultnak, amely megelőzi az ellenérdekű fél végrehajtás iránti igényét.

A Ptk. 3:159. §-a értelmében a korlátolt felelősségű társaság olyan gazdasági társaság, amely előre meghatározott összegű törzsbetétekből álló törzstőkével alakul, és amelynél a tag kötelezettsége a társasággal szemben törzsbetétének szolgáltatására és a társasági szerződésben megállapított egyéb vagyoni értékű szolgáltatásra terjed ki. A törzsbetét a tag vagyoni hozzájárulása. A tagok törzsbetétei különböző mértékűek lehetnek. A törzsbetétek összege a törzstőke.

A Ptk. 3:164. §-a szerint az üzletrész a törzsbetéthez kapcsolódó tagsági jogok és kötelezettségek összessége. Az üzletrész a társaság nyilvántartásba vételével keletkezik. Az üzletrész mértéke a tagok törzsbetétjéhez igazodik.

A korlátolt felelősségű társaság üzletrésze nem értékpapír, a korlátolt felelősségű társaságban a tagsági jogokról nem lehet értékpapírt kiállítani. Az üzletrész elvont fogalom, a tagok jogainak és kötelezettségeinek, valamint a társasági vagyonból őket megillető hányad gyűjtő elnevezése. Az üzletrész egységbe foglalja a társasági tagsági jogviszony tartalmát adó jogosultságokat és kötelezettségeket, így lehetővé válik, hogy a jogok és kötelezettségek halmaza egységes elnevezés alatt tranzakciók tárgya legyen.

A dolog a Ptk. szabályozásában [5:14. § (1) bekezdés] birtokba vehető testi tárgy, amely tulajdonjog tárgya lehet. A tulajdonjognak, mint polgári jogi jogviszonynak a közvetlen tárgya az emberi magatartás, amely tevésben, nem tevésben, tartózkodásban, tűrésben nyilvánulhat meg. Az emberi magatartások mindig a dologhoz, a tulajdonjog közvetett tárgyához kapcsolódnak, ezzel magyarázható, hogy ha a tulajdonjog tárgyát említik, a dolgot értik alatta. Menyhárd Attila: Dologi jog című kötetében foglaltak szerint a tulajdonjog közvetett tárgyai a dolgok, továbbá azok a javak, amelyekre a polgári jogi szabályozás a dolog fogalmát kiterjeszti, vagy amelyeket a szabályozás kifejezetten tulajdonjog tárgyaként (mint a korlátolt felelősségű társaságban tagsági jogot megtestesítő üzletrészt) kezel. A magyar dologi jogi szabályozás nem tesz különbséget testi és testetlen dolgok között. A dolog elsődleges fogalmi ismérve a birtokba vehetőség, ami fizikai tulajdonságot: testi jelleget és a személyek számára való elérhetőséget, a birtokba vétel absztrakt lehetőségét jelenti.

Az „eszmei dolog” fogalma megjelent az újabb bírói gyakorlatban, mégpedig a korlátolt felelősségű társaságban tagsági jogot megtestesítő üzletrész jogi minőségének meghatározása kapcsán. Az üzletrész nem tekinthető birtokba vehető tárgyként, a részvénytársaság és a korlátolt felelősségű társaság közötti alapvető elhatárolás éppen abban rejlik, hogy a részvénytársaságban a tagsági jogokat értékpapír (részvény) testesíti meg, míg a korlátolt felelősségű társaság üzletrészét nem testesíti meg értékpapír. (Menyhárd Attila: Dologi jog ELTE Eötvös Kiadó, Budapest, 2010. 38., 39. o.)

Az üzletrész jogi természetének meghatározása elsősorban azért okoz gondot, mert az 1959-es Ptk. dologi jogi szabályainak rendszerében dolognak nem tekinthető, így tulajdonjog tárgya sem lehetne, ugyanakkor a szabályozás tulajdoni tárgyként tételezi, amennyiben elfogadja az üzletrészen fennálló közös tulajdon lehetőségét, továbbá átruházhatónak és megterhelhetőnek tekinti azt. A bizonytalanság – továbbiak mellett – abban jelentkezett, hogy az üzletrész átruházására milyen szabályokat kell alkalmazni, hiszen az adásvételi szerződés közvetett tárgyát az 1959-es Ptk. 365. § (1) bekezdése „dolog”-ban határozza meg, amikor az eladó főkötelezettségét a dolog tulajdonának a vevőre való átruházásában definiálja. Így a dolog fogalmának szigorú értelmezése (birtokba vehető testi tárgy) mellett az adásvétel szabályai az üzletrészre nem lettek volna alkalmazhatók. Nem lettek volna ugyanakkor alkalmazhatók az engedményezés szabályai sem (ez volt az adásvétel alternatív lehetősége a gyakorlatban), mert az engedményezés követelések átruházásáról és nem jogoknak, különösen nem tagsági jogok és kötelezettségek egységét magában foglaló pozícióknak az átruházásáról szól. A kérdést a bírói gyakorlat azzal válaszolta meg, hogy az üzletrészt „eszmei dolog” -nak minősítve, analogia legis útján az adásvételre vonatkozó szabályok kiterjesztésével, az adásvétel szabályait rendelte alkalmazni az üzletrész-átruházásra (i. m. Menyhárd Attila: 39., 40., 124., o.).

Balásházy Mária tanulmányában a folyamatot úgy írta le: ha az eszmei dolog és a dolog azonos fogalmak, akkor megnyílik az útja annak, hogy a jogok átszállásának szabályaihoz eljuthassunk. Arra is utalt, hogy az 1928-as Magánjogi Törvényjavaslat a jogok átruházásának sajátosságait az adásvétel és a csere szabályainak körében tárgyalta. A Magánjogi Törvényjavaslat 1353. §-a szerint, az adásvételi szerződés alapján az „eladó köteles az eladott dolgot a vevő tulajdonába bocsátani, az eladott jogot pedig a vevőre ruházni és ha e jog a dolog birtokára jogosít, a dolgot neki átadni.” A Magánjogi Törvényjavaslat 1361. §-a kifejezetten jogok eladásáról szól. „Olyan jog eladása esetére, amely dolog birtokára jogosít, a kárveszély átszállása, a hasznok és a terhek megoszlása, a költség viselése és a költekezés megtérítése tekintetében a dolog eladására vonatkozó szabályok megfelelően állnak.” (Balásházy Mária: Az üzletrész átruházásának egyes kérdéseiről. Sárközy Tamás ünnepi kötet. HVG-ORAC Lap- és Könyvkiadó Kft., 2006. 12., 10. o.)

A tulajdonjog átruházása minden jogrendszer dologi jogi szabályainak központi eleme. A tulajdonátruházás rendszere a kötelmi jog és a dologi jog között tételezett, a kötelmi jog és a dologi jog határterületén elhelyezkedő, alapvető, rendszerképző dogmatikai kérdéseket érint. Egy jogrendszer dologi jogi (tulajdonjogi) rendszerét alapvetően jellemzik a tulajdonátruházás szabályai. A tradíciós rendszerben ingó dolog átruházása esetén a tulajdonjog átszállásához szükséges a dolog átadása, a konszenzuális rendszerben a felek megegyezése elegendő a tulajdonjog átszállásához.

A konszenzuális rendszerben (mint amilyen a francia és az angolszász) ingó dolgok átruházása esetében a jogcím és a tulajdonszerzés nem válik szét egymástól, a jogcímet keletkeztető szerződés egyúttal a tulajdonszerzés joghatását is kiváltja. A tradíciós rendszerben a jogcím még önmagában nem váltja ki a tulajdon átszállásának joghatását, a tulajdon átszállásához további aktus, az átadás (ingatlan esetében az ingatlan-nyilvántartási bejegyzés) szükséges. Ez utóbbi tipikus példája a német és az osztrák rendszer, valamint a magyar magánjog megoldása.

Ha a jogrendszer az ingó dolgok tulajdonjogának átruházásához elvárja a dolog átadását, azt a kérdést is szükséges megválaszolni, hogy az átadás jogi természete ügyleti jellegű-e, vagy önmagában a birtokállapot megváltozása tulajdonátszállást eredményez akkor is, ha a feleknek az átadás mozzanatához kapcsolódó megegyezése erre nem terjed ki. A német dogmatikában az átadás ügyleti természete egyértelmű: az ingó dolog tulajdonjogának átruházása során az ügyleti kettősség elve érvényesül. Ez abban nyilvánul meg, hogy elválik egymástól a tulajdonjog átruházására irányuló kötelezettséget megalapozó kötelmi (kötelező) ügylet és a kötelem teljesítését megvalósító dologi (rendelkező) ügylet. A tulajdonátszállásnak ez a kettős ügyleti modellje egy egységes folyamatot bont két jogi mozzanatra, a kötelezettségvállalás és az annak teljesítését képező dologi jogváltozás mozzanatára. A kötelező ügylet lényegét a tulajdonváltozás véghezvitelére való kötelezettségvállalás, a rendelkező ügyletét pedig a tulajdonváltozás véghezvitele képezi. A kötelező ügylet alapján kötelmi igény keletkezik a tulajdon átruházásának követelésére, a dologi rendelkező ügylet pedig a tulajdon­átszállás mozzanata. Az átadás jogügyleti természete annál is inkább szükségszerű, mert az átadás lényege nem a fizikai állapotváltozásban áll, hanem abban, hogy a dolog feletti jogi uralom az átruházóról a megszerzőre száll át. Az átadás megvalósul már azzal is, ha a felek megállapodása alapján a felek viszonyában az átruházó a rendelkezési jogáról lemondva azt a megszerző részére átengedi. (BH 2002.28. sz.) A tradíciós tulajdonátruházási rendszer elsősorban a tulajdonátruházás kötelmi jogi és dologi jogi mozzanatának szétválasztását fejezi ki. A konszenzuális tulajdonátruházási rendszerben a tulajdonjog átruházásához további jogi aktus (átadás) véghezvitele nem szükséges, a tulajdonjog átruházására irányuló kötelezettségvállalás és a tulajdonjog átszállása nem képeznek két, egymástól elhatárolt és eltérő minőségű jogi mozzanatot, hanem egységbe olvadnak. A konszenzuális tulajdonátruházási rendszer modellje a francia Code civil, amely nem választja szét a kötelmi és a dologi ügyletet.

Az 1959-es Ptk. a jogokat és követeléseket nem teszi tulajdonjog tárgyává és azok átruházására sem állapít meg külön szabályokat, továbbá nem állapít meg szabályokat a dolognak nem minősülő, de a szabályozás és/vagy a gyakorlat által tulajdoni tárgynak minősülő nem testi javak (például az üzletrész) átruházására sem. Mivel az 1959-es Ptk. szabályai az átadást az ingó dolgokon fennálló tulajdon átruházásához követelik meg, az ingatlan-nyilvántartási bejegyzést pedig ingatlanok tulajdonjogának átruházásához írják elő konstitutív hatállyal, azaz az 1959-es Ptk. a jogok, a követelések, továbbá tulajdoni tárgynak minősülő nem testi javak átruházására nem tartalmaz külön rendelkezéseket, ebből következően az átadás, továbbá az átadással kifejezésre jutó dologi ügylet, ezzel együtt pedig az átruházás kötelmi jogi és dologi jogi hatásának szétválasztása (a kötelmi kötelező és a dologi rendelő ügylet kettősségére épülő modell) e javak átruházása során nem érvényesül és ez a dologi mozzanat e javak átruházása során nem is konstruálható meg. Az átruházás kötelmi jogi és dologi jogi mozzanata szétválasztásának hiányából pedig csak az következhet, hogy e javak átruházása a régi Ptk. rendszerében konszenzuális módon történik, azaz a jogok, a követelések, továbbá az üzletrész átruházásához a szerződésen kívüli további aktus – ha azt a jogi szabályozás külön nem követeli meg – nem szükséges (i. m. Menyhárd Attila: 223., 224., 227., 228., 229., 234., 239., 240. o.) Ehhez további magyarázatként fűzhető: a tulajdonjog tárgyai körében jogok azért nem szerepelnek, mert jogok esetén voltaképpen kötelmi követelésről vagy a tulajdonjog önállósult részjogosítványáról van szó, ahogyan ezt az 1959-es Ptk. miniszteri indokolása tartalmazza.

A Ptk. 5:14. §-a értelmében (a korábbi szabályozáshoz hasonlóan) tulajdonjog tárgya csak birtokba vehető testi tárgy lehet. A Ptk. tehát nem terjesztette ki a dolog fogalmát. A Ptk. 6:215. § (1) bekezdése szerint adásvételi szerződés alapján az eladó a dolog tulajdonjogának átruházására, a vevő a vételár megfizetésére és a dolog átvételére köteles. A Ptk. 6:215. § (3) bekezdése pedig úgy rendelkezik, hogy a dolog adásvételére vonatkozó szabályokat kell megfelelően alkalmazni arra a szerződésre is, amelyből jog vagy követelés visszterhes átruházására vonatkozó kötelezettség fakad. A törvényi rendelkezéshez fűzött kommentár (Kommentár a Polgári Törvénykönyvről szóló 2013. évi V. törvényhez. Szerkesztette: Vékás Lajos – Gárdos Péter KJK kommentárok) álláspontja: a Ptk. nem terjesztette ki a dologfogalmat, de változtatott azon, hogy mi képezheti adásvétel tárgyát. A Ptk. az adásvétel és az ajándékozás tárgyát kibővíti a dolgok mellett a jogokkal és a követelésekkel. A Ptk. egyértelművé teszi, hogy a követelések átruházása és a Ptk. által új jogintézményként szabályozott jogátruházás egyaránt a tulajdonátruházással azonos módon valósul meg. A jogok és a követelések átszállásához jogcím és követelés esetén engedményezés, illetve jogok esetén jogátruházás szükséges. Kétségtelen, hogy a Ptk.-nak ez a megoldása bizonyos terminológiai következetlenséget eredményez, hiszen a „Tulajdonátruházó szerződések” cím alatt olyan szerződéstípusok jelennek meg, amelyek nem csak a tulajdon átruházására, hanem jogok és követelések átruházására is alkalmasak, bár a jogok és követelések nem lehetnek tulajdonjog tárgyai.

Az 1928-as Magánjogi Törvényjavaslat 1218. §-a kimondta, hogy „[a] hitelező követelését szerződéssel másra átruházhatja (engedmény).”

A háború előtti magyar magánjog az engedményezést absztrakt rendelkező ügyletnek minősítette, a követelések és jogok átszállásához egy rendelkező ügyletre volt szükség, ez a rendelkező ügylet volt az engedményezés. Természetesen a követelések átruházására is tipikusan kötelező szerződés (pl. adásvétel, ajándékozás) alapján került sor, az absztrakciós elv alapján azonban a kötelező szerződés érvényessége nem volt feltétele a követelés átszállásának: az engedményezéssel a követelés érvénytelen kötelező szerződés esetén is átszállt az engedményesre.

Jogok (ugyanúgy, mint dolgok) esetén alkalmazható a kétlépcsős (azaz a kötelezettségvállalás és a teljesítés különválasztása) átruházási modell, amelyben a felek kötnek egy adásvételi, csere, ajándékozási vagy bármilyen más szerződést, amely alkalmas arra, hogy a követelés átruházásának jogcíméül szolgáljon. Ez a szerződés nem viszi át az „eladott” vagy „elajándékozott” követelést az engedményes vagyonába, csupán kötelezettséget teremt arra, hogy az engedményező a szerződésben meghatározott időpontban átruházza a követelést az engedményesre. Ennek az átruházásnak a módja az engedményezés, amellyel az engedményező teljesíti az elkötelező szerződésben vállalt követelésátruházási kötelezettségét. Mindez gyakorlati jelentőséggel is bír: ha az adásvételi szerződésben ellenszolgáltatásként kötik ki a felek az engedményezést, akkor rendszerint nem kívánják, hogy a követelés azonnal átszálljon az engedményesre. A felek abban állapodnak meg, hogy ha az eladó szerződésszerűen teljesített, akkor a vevő, azaz az engedményező a vételárat azzal teljesíti, hogy az eladóra engedményezi valamely követelését. (Gárdos Péter: Követelések és jogok az új Polgári Törvénykönyvben. Gazdaság és Jog, 2008/7–8.)

A Ptk. 6:202. §-a alapján a jogosult jogát másra átruházhatja, kivéve ha jogszabály a jog forgalomképességét kizárja vagy a forgalomképtelenség a jog természetéből egyértelműen következik. A jog átruházással való megszerzéséhez az átruházásra irányuló szerződés vagy más jogcím és a jogátruházás szükséges. (A jog átszállásához is érvényes jogcím és a jogcímre tekintettel a jogátruházás mint rendelkező ügylet szükséges.) A jog­átruházás az átruházó és az új jogosult szerződése, amellyel az új jogosult az átruházó helyébe lép. A jogok átruházására az engedményezésre vonatkozó szabályokat kell megfelelően alkalmazni. A jogosult a kötelezettel szembeni követelését másra ruházhatja át. A követelés átruházással való megszerzéséhez az átruházásra irányuló szerződés vagy más jogcím és a követelés engedményezése szükséges [Ptk. 6:193. § (1)–(2) bekezdés]. A követelés átszállásához szükséges az engedményezésre való kötelezettségvállalás és maga az engedményezés. A kötelezettségvállaló (kötelező) és az átruházó (rendelkező) ügylet egyértelmű szétválasztása megvalósul követelések átruházása esetén, annak ellenére, hogy engedményezés esetén átadásról, birtokátruházásról nem lehet beszélni.

Ismert Pintér Attila logikusan felépített álláspontja: fel sem merülhetne, hogy az üzletrész elemeit képező jogosultságok jogátruházás tárgyai lehetnének, továbbá ugyancsak az üzletrész elemét képező kötelezettségek átruházására a jogátruházás alkalmatlan intézmény, illetve ha lehetne is engedményezni a társasággal szembeni minden követelést, akkor sem lehet elfelejtkezni arról, hogy az engedményezéssel csak a követelések ruházhatók át, de az engedményezés nem viszi át a társasággal szembeni jogosultságokat, (Pintér Attila: Az üzletrész-átruházási szerződésről. Gazdaság és Jog, 2016/5.) mégis a jogok és kötelezettségek összességét megtestesítő üzletrész szükségszerűen különböző műveletek tárgya kell, hogy legyen az egyes gazdasági folyamatok megvalósítása érdekében, ezt biztosítja a Ptk. 6:215. § (3) bekezdése, melynek értelmében a dolog adásvételére vonatkozó szabályokat kell megfelelően alkalmazni arra a szerződésre is, amelyből jog vagy követelés visszterhes átruházására vonatkozó kötelezettség fakad.

A bevezetőben említett felülvizsgálati kérelem elbírálása során a Ptk. előbbiekben hivatkozott szabályait alkalmazni még nem lehetett, de a jogértelmezés szempontjából követendő definiálási lehetőséget kínált. A felülvizsgálati kérelem elbírálása szempontjából irányadó tényállás szerint a felperes és egy a perben nem álló kft. meghatározott mértékű üzletrészének tulajdonosa szindikátusi szerződésben vételi jogot alapítottak az üzletrészre, részletesen szabályozták az opciós vételár megállapításának módját és kötelezettséget vállaltak arra, hogy a vételár közlését követően adásvételi szerződést fognak aláírni. A felperes – a szindikátusi szerződés kikötéseinek megfelelően – megküldte az üzletrész vételi jogának gyakorlására vonatkozó nyilatkozatát az üzletrész tulajdonosának, az opciós vételárat azonban nem közölte. A vételi jog gyakorlására vonatkozó nyilatkozatot az üzletrész tulajdonosa átvette. Az üzletrész tulajdonosa ellen indult végrehajtási eljárásban a végrehajtó – már a vételi jognyilatkozat megküldését követően – lefoglalta a vételi jog tárgyát képező üzletrészt.

A végrehajtási igényperben az elsőfokú bíróság helyt adott a keresetnek és azzal az indokkal oldotta fel az üzletrészt a foglalás alól, hogy az opciós vételár kiszámítási módja szerződéses rögzítésével a „vételár lényegében megjelölésre került”, így a vételi jognyilatkozat megküldésével – és annak az adós általi átvételével – a vételi jog gyakorlása hatályossá vált, a felperes megszerezte az üzletrész tulajdonjogát, nincs jelentősége annak, hogy a szindikátusi szerződésben a szerződő felek milyen további rendelkezéseket tettek az üzletrészre vonatkozó adásvételi szerződés megkötését illetően. A másodfokú bíróság megváltoztatta az elsőfokú bíróság ítéletét, a keresetet elutasította és rámutatott: a szerződő felek a szindikátusi szerződésben nem vételi jogot alapítottak, mivel az üzletrész tulajdonjogának átszállásához nem csak a vételi jog jogosultja egyoldalú nyilatkozattételét írták elő, hanem külön adásvételi szerződés megkötését tartották szükségesnek, ezért a felperesnek a vételi jognyilatkozat közlésével kötelmi igénye sem keletkezett.

A Kúria a jogerős ítéletet az elsőfokú bíróság ítéletére is kiterjedően hatályon kívül helyezte és az elsőfokú bíróságot új eljárásra, új határozat hozatalára utasította. A határozat indokolásában – továbbiak mellett – kifejtettük, amit a magam részéről továbbgondolva az alábbiakban foglalok össze: a szindikátusi szerződés kikötéseinek értelmezése szerint a szerződő felek akarata arra irányult, hogy a felperes kft. egyoldalú nyilatkozata létrehozhassa az üzletrész adásvételét, az utóbb aláírásra kerülő adásvételi szerződés megkötéséhez – és a megkötés elmaradásához – a szindikátusi szerződés nem fűzött joghatást, egyébként is a vételi jog fogalmi elemei kizárják, hogy a szerződő felek a vételi jog gyakorlásának feltételeként az eladó előzetes hozzájárulását is kikössék. Annak nem volt akadálya, hogy a szerződő felek kikössék: a vételi jog gyakorlását követően az adásvételt rögzítő okiratot fognak aláírni, ezt a kikötést a tagváltozás cégbírósági bejegyzésének szándéka indokolhatta. A szerződő felek nyilatkozatának hiányában nincsen adat arra, hogy az adott esetben miért tartották szükségesnek a külön okirat aláírását, azonban a szindikátusi szerződésből kitűnik: a célzott joghatást – az üzletrész átruházását – a vételi jog gyakorlásához kötötték.

A vételi jogra vonatkozó megállapodás, mint az adásvétel különös neme, akkor jön létre, ha a felek a megállapodásukat a dolog és a vételár megjelölésével írásba foglalják. Ez a két feltétel az adásvételi szerződés létrejöttének alapvető feltételei. Az adott esetben a szerződő felek a szindikátusi szerződésben pontosan meghatározták a vételi jog tárgyát, azaz a korlátolt felelősségű társaság üzletrészét, de az üzletrész vételárát nem jelölték meg, viszont részletekbe menően rendezték a vételi jog gyakorlásának feltételeit, módját, a követendő eljárást és szerződésük tartalmazza azt a módszert, számítási módot, amellyel a jog gyakorlásának – a szindikátusi szerződés megkötéséhez képest későbbi – időpontjában a fizetendő vételár kiszámítható. A vételár megállapításának ez a módja lehetőséget adott a szerződő feleknek arra, hogy kiküszöböljék a vételi jog létesítése, valamint e jog gyakorlása közötti időben az üzletrész értékében bekövetkező változásokból eredő kockázatot, a vételi jog későbbi gyakorlásakor az adásvétel reális vételáron történhessen. Ha a szerződő felek ekként állapodnak meg, nincsen akadálya annak, hogy a vételár megállapítása és közlése a szerződésben előírtak szerint a vételi jog gyakorlására vonatkozó nyilatkozat megküldésének időpontjától későbbi időpontban történjen; ilyen esetben az adásvétel nem a vételi jog gyakorlására vonatkozó nyilatkozat közlésével jön létre, hanem az opciós vételár közlésének időpontjában. Ha a vételi jog gyakorlásával létrejön az adásvételi szerződés, az így megszerzett tulajdonjog a későbbi foglalásnak akadálya. Viszont ha csupán a vételi jognyilatkozat közlése történik meg a vételár későbbi meghatározása és közlése mellett, a vételi jognyilatkozat közlésével kötelmi igények keletkeznek. A tulajdonátszállás kettős ügyleti modelljére vetítve: az átruházásra irányuló szerződés vagy egyéb jogcím alapján a szerződés jogosultjának (a vevőnek) kötelmi jogi igénye keletkezik a szerződés teljesítésére, a tulajdon átruházásának követelésére (kötelező ügylet), a dologi rendelkező ügylet pedig, ami a tulajdonjog átszállásának másik feltétele, biztosítja az átruházott dologgal, joggal, követeléssel való rendelkezés lehetőségét. Az adásvétel tárgya feletti jogi uralom az átruházóról a megszerzőre így szállhat át.

A kötelmi jogi igény „feltételes” abban az esetben, ha időben elkülönül egymástól a vételi jog gyakorlására vonatkozó nyilatkozat és az opciós vételár közlése, hiszen a kötelmi igény akkor válik hatályossá, ha a vételi jog gyakorlására vonatkozó nyilatkozat közlését követően a felek megállapodásának megfelelően megtörténik az opciós vételár közlése is.

Elvi tartalomként megfogalmazható: vételi jog gyakorlásával a korlátolt felelősségű társaság üzletrészére vonatkozó adásvételi szerződés létrejöttéhez szükséges a vételi jogot gyakorló nyilatkozat és az opciós vételár közlése a vételi jog kötelezettjével. Ezen két feltétel megvalósulása kötelmi jogi igényt keletkeztet az üzletrészre vonatkozóan a vételi jog jogosultja számára. A kötelmi igény „feltételes” abban az esetben, ha időben elkülönül egymástól a vételi jogot gyakorló nyilatkozat és az opciós vételár közlése, a kötelmi jogi igény akkor válik teljessé, ha a vételi jogot gyakorló nyilatkozat közlését követően az opciós vételár is közlésre kerül. Az adásvétel tárgya feletti jogi uralom biztosításával és az opciós vételár megfizetésével pedig megvalósul a tulajdon átszállása.

Az írás a Gazdaság és Jog 2017. évi 4. számában (14-18. o.) jelent meg.

Körös András (ny. kúriai tanácselnök) előadása május 11-én hangzott el a Mindennapi Családjog konferencián. A konferencia immár hatodik alkalommal került megrendezésre, szervezői és házigazdái hagyományosan a Családi Jog folyóirat szerkesztői.

A cikk letölthető PDF formátumban is!

A Polgári Törvénykönyvről szóló 2013. évi V. törvény (a továbbiakban: Ptk.) 3:112. § (1) bekezdése szerint a társaság ügyvezetését a vezető tisztségviselő – a társasággal kötött megállapodása szerint – megbízási jogviszonyban vagy munkaviszonyban láthatja el. A Ptk. hatályba lépésével vita alakult ki arról, hogy ez utóbbi esetben a vezető tisztségviselő kárfelelősségét a Munka Törvénykönyvéről szóló 2012. évi I. törvény (a továbbiakban: Mt.) vagy a Ptk. alapján kell-e megítélni. A jogirodalomban, illetve a szakmai viták során két álláspont jelent meg. Az egyik szerint a vezető tisztségviselő felelősségének kérdésében a Ptk. 3:24. § (1) bekezdése alapján kell dönteni,[1] a másik vélemény ezzel szemben az, hogy az Mt. szabályait kell alkalmazni[2]. Tekintettel arra, hogy a jogalkotó a Ptk.-ban a gazdasági társaságok szervezeti felépítését valamennyi jogi személy típusra alkalmazni rendelte (Harmadik Könyv Első Rész), a fenti kérdésre adott válasz irányadó kell hogy legyen minden típusú jogi személynél, amennyiben a vezető tisztségviselő tisztségét munkaviszonyban látja el.

A vezető tisztségviselő mint vezető állású munkavállaló. A vezető állású munkavállalóra vonatkozó kárfelelősségi rendelkezések a korábbi munka törvénykönyvekben és a hatályos Mt.-ben.

A Munka Törvénykönyvéről szóló 1967. évi II. törvény (a továbbiakban: 1967. évi Mt.) végrehajtási rendeletének[3] 86. § (2) bekezdése 1989. március 25. napjától akként rendelkezett, hogy„magasabb vezető állású a vállalat igazgatója, továbbá – ha a miniszter a munkaügyi miniszterrel egyetértésben vagy magasabb jogszabály eltérően nem rendelkezik – az egyéb szervezet vezetője, valamint a gazdasági társaság vezető tisztségviselője”[4]. A Munka Törvénykönyvéről szóló 1992. évi XXII. törvénybe (a továbbiakban: 1992. évi Mt.) az 1967. évi Mt. végrehajtási rendeletének 86. § (2) bekezdéséhez hasonló rendelkezés már nem került. Ettől függetlenül az elmélet és a gyakorlat is akként foglal azóta is állást, hogy a vezető tisztségviselő, ha tevékenységét munkaviszonyban látja el, vezető állású munkavállalónak minősül.

Az Mt. hatályba lépése előtt a vezető tisztségviselő felelőssége szempontjából nem volt különbség a tekintetben, hogy a vezető tisztségviselő milyen jogviszony keretében látta el a tevékenységét. Az 1967. évi Mt.[5]és az 1992. évi[6] Mt.utaló szabályából ugyanis az következett, hogy a vezető a vezetői tevékenységének keretében okozott károkért a polgári jog szabályai szerint felel. Emellett a gazdasági társaságokról szóló 1988. évi VI. törvény (a továbbiakban: 1988. évi Gt.) 32. § (1) bekezdése még arról is kifejezetten rendelkezett, hogy „a vezető tisztségviselők (…) kötelezettségeik megszegésével a gazdasági társaságnak okozott kárért a polgári jog általános szabályai szerint felelősek akkor is, ha a gazdasági társasággal munkaviszonyban állnak”.[7] A 1988. évi Gt. javaslatának 32. §-ához fűzött indokolás ki is emelte, hogy „alapvetően más, kedvezőbb a munkavállalóra nézve a munkajogi felelősség, mint a polgári jogi”, és az indokolás rögzítette azt is, hogy „az azonban megengedhetetlen lenne, hogy a gazdasági társaságnál azonos funkciót betöltő személyek ugyanazért a tevékenységükért eltérő módon feleljenek attól függően, milyen jogi konstrukcióban látják el tisztségüket.” A gazdasági társaságokról szóló 1997. évi CXLIV. törvény (a továbbiakban: 1997. évi Gt.)[8] és a gazdasági társaságokról szóló 2006. évi IV. törvény (a továbbiakban: 2006. évi Gt.)[9] már csak olyan tartalommal rendelkezett, hogy a vezető tisztségviselő a társaságnak okozott kárért a polgári jog szabályai szerint felel, és kifejezetten már nem utalt arra, hogy akkor is, ha a vezető tisztségviselő a tisztségét munkaviszonyban látja el. Az 1997. évi, majd a 2006. évi Gt. és az 1992. évi Mt. együttes értelmezéséből ettől függetlenül nem következett más. Az állandó bírói gyakorlat is az volt, hogy a vezető tisztségviselő felelőssége a jogviszonya jellegétől függetlenül ugyanolyan módon, a polgári jog szabályai szerint került megállapításra[10]. Kisfaludi András is azt hangsúlyozta, hogy a vezető tisztségviselői jogviszony társasági jogi tartalmát illetően a kétféle jogviszony között nem lehet különbség, a vezető tisztségviselő önállóságát nem befolyásolja az, hogy megbízási vagy munkajogviszonyban látja el feladatát.[11] Ehelyütt indokolt még utalni arra is, hogy az 1999. évi LVI. törvénnyel módosított 1992. évi Mt. már kimondta azt is, hogy az összeférhetetlenségre vonatkozó szabályok megsértésével okozott károkért a vezető a polgári jog szabályai szerint felel[12].

Ezzel szemben az Mt. a 209. § (5) bekezdésben a vezetőre[13] a felelősségi szabályok tekintetében csak azt az eltérő rendelkezést tartalmazza, hogy „a vezető gondatlan károkozás esetén a teljes kárért felel”; és a felelősség kérdésében itt kifejezetten nem hívja fel a polgári jog szabályait. Ebből pedig következhet az, hogy a vezető – s ekként a vezető tisztségviselő mint vezető állású munkavállaló – felelősségét is a munkavállalói kártérítési felelősségre vonatkozó szabályok, a 179. § szerinti általános felelősségi alakzat alapján kell megítélni. Az Mt. 179. § (5) bekezdése azt mondja ki, hogy „a kár megtérítésére a 177. §-ban foglalt rendelkezést kell alkalmazni”. Az Mt. 177. §-a (a munkáltató kártérítési felelősségének szabályai között) pedig akként rendelkezik, hogy „a kár megtérítésére egyebekben a Ptk. 6:518–534. §-a szabályait kell alkalmazni”, azaz a Kártérítési felelősség általános szabálya és közös szabályai cím alatt található rendelkezéseket. Másrészt, a törvényszöveg egyebekben fordulatából lehet akként következtetni, hogy csak az Mt.-ben nem szabályozott kérdésekben alkalmazandók a Ptk. hivatkozott rendelkezései.

Az Mt. 209. § (5) bekezdése kapcsán kiemelendő továbbá, hogy a szabályozás két szempontból is szigorodott. Egyrészt, az Mt. szakít azzal a korábbi szabályozással, miszerint csak a vezetői tevékenység során okozott, illetve az ezzel okozati összefüggésben okozott károkért visel a vezető teljes felelősséget és az egyéb módon okozott károkért való felelőssége korlátozott. Másrészt, az 1992. évi Mt. 192/A. § (1) bekezdése csak a vezető és a vezető helyettese tekintetében mondta ki a polgári jogi felelősségi szabályok alkalmazását a vezetői tevékenység során okozott károkért (és az összeférhetetlenségi szabályok megszegése miatt). A munkáltató döntése értelmében vezetőnek minősülő munkavállaló [1992. évi Mt. 188/A. § (1) bekezdése] esetében viszont csak az összeférhetetlenségi szabályok megsértésének esetére mondta ki a 192/A. § (2) bekezdése a polgári jogi felelősségi szabályok alkalmazását. Az Mt. 209. § (5) bekezdése ilyen különbséget már nem tesz. Az Mt. 208. § (1) bekezdésének (vezető és a vezető helyettese), valamint (2) bekezdésének (vezető állásúnak minősülő munkavállaló) hatálya alá tartozó személyek is az Mt. 209. § (5) bekezdés alapján felelnek.

Rá kell azonban mutatni arra is, hogy a 2014. március 15. napja óta hatályos Ptk. szerkezetileg is jelentős változtatást hajtott végre a jogi személyek szabályozásában: a Harmadik Könyv Első Része tartalmazza a minden jogi személy típusra irányadó általános rendelkezéseket. Ezek között nincs a vezető tisztségviselői jogviszony jellegéről rendelkező kifejezett szabály. A Ptk. 3:21. § (3) bekezdése azt mondja ki, hogy a vezető tisztségviselői megbízás a jogi személy döntéshozó szervének jognyilatkozatával (kijelölés, választás vagy kinevezés), és ennek a vezető tisztségviselő részéről történő elfogadásával jön létre. A Ptk. 3:112. § (1) bekezdése pedig már kifejezetten a gazdasági társaságok vonatkozásában rögzíti, hogy a társaság ügyvezetését a vezető tisztségviselő – a társasággal kötött megállapodása szerint – megbízási jogviszonyban vagy munkaviszonyban láthatja el. A jogi személyekre vonatkozóan ilyen generális rendelkezést nem tartalmaz a Ptk., csupán a 3:372. § (1) bekezdés h) pontja utal az egyesülés kapcsán a taggyűlést megillető munkáltatói jogokra, amennyiben a vezető tisztségviselőt munkaviszony keretében foglalkoztatják[14]. A Ptk. 3:4. §-a szerinti diszpozi­tivitás elvéből következően azonban álláspontunk szerint nincs akadálya annak, hogy a vezető tisztségviselő munkaviszonyban történő foglalkoztatása az előbbiekben nevesített eseteken túl, más jogi személy típusoknál is megvalósuljon.

A fentiek szerint a vezető tisztségviselő kárfelelősségét illetően kérdés tehát a következő. Ha a jogi személy és a vezető tisztségviselő között munkaszerződés áll fenn, akkor a munkavállalói kárfelelősség szabályai alapján kell kártérítő felelősségének kérdésében dönteni, tekintettel arra, hogy a vezető tisztségviselő vezető állású munkavállaló vagy pedig a Ptk. 3:24. § (1) bekezdése alapján? A fentiekből következően két értelmezési lehetőség is adódik:

ad 1) Mivel az Mt. – a korábban hatályos munkatörvénykönyvekkel ellentétben – kifejezetten nem rendelkezik arról, hogy a vezető – s ekként a vezető tisztségviselő mint vezető állású munkavállaló – a polgári jog szabályai szerint felel, ebből az következik, hogy a vezető tisztségviselő, mint vezető állású munkavállaló az Mt. szabályai szerint felel, az általános munkavállalói kárfelelősségi alakzat alapján, de a 179. § (3) bekezdése[15] helyett a 209. § (5) bekezdése[16] szerint.

ad 2) Mivel a vezető tisztségviselői tisztség és a vezető állású munkavállalói státusz eltérő jogállást jelent[17], az Mt. kárfelelősségi rendelkezései a vezető tisztségviselőre mint vezető állású munkavállalóra csak a vezető tisztségviselői jogállásán kívüli viszonyaiban alkalmazandók. Ha tehát a vezető tisztségviselő az ügyvezetési tevékenysége során okoz a jogi személynek kárt, akkor a Ptk. 3:24. § (1) bekezdése szerint, a szerződésszegéssel okozott kárért való felelősség szabályai szerint felel.

A vezető tisztségviselő jogállásával és felelősségével kapcsolatos kérdések a munkajogi ítélkezési gyakorlatban az Mt. hatályba lépése előtt

A vezető tisztségviselő és a jogi személy közötti jogviszonyt az jellemzi, hogy vagy csak a vezető tisztségviselői tevékenység ellátására jön közöttük létre megállapodás, vagy e mellett más munkaköri feladatok ellátására is. Az Mt., illetve a Ptk. hatályba lépése előtt a vezető tisztségviselő és a gazdasági társaság közötti jogviszonyban ez a következőket jelentette.

Ha a vezető tisztségviselő és a társaság között csak a vezető tisztségviselői feladatok ellátására jött létre megállapodás, akkor az e tisztségből fakadó feladatok ellátását a korábban hatályos gazdasági társaságokról szóló törvények szerint a vezető tisztségviselő vagy munkaviszonyban[18], vagy megbízási jogviszonyban láthatta el, s ez utóbbi esetben alkalmazni kellett rá mind a Gt., mind az Mt. rendelkezéseit. Ekként az 1967. évi, majd az 1992. évi Mt. rendelkezései értelmében ilyenkor a vezető állású munkavállalónak minősülő vezető tisztségviselő az e tevékenységével összefüggésben a munkáltatónak okozott károkért a polgári jog szabályai szerint felelt. Ebből pedig az következett, hogy az egyéb (nem vezető tisztségviselői) tevékenységével kapcsolatban okozott károkért a vezető állású munkavállaló a munkajogi szabályok szerint tartozott a kárt megtéríteni. Ha tehát a kár nem a vezető tisztségviselői tevékenységével, hanem egyéb, a munkaviszonyba tartozó kötelezettségének a megszegésével állt okozati összefüggésben, akkor a felelősségére a munkajog szabályai vonatkoztak,[19] mint pl. a céges autó használata során okozott kár, a munkaviszony jogellenes megszüntetésével okozott kár[20]. A kommentárirodalomban megjelent olyan álláspont is, amely szerint a megőrzési felelősség és a leltárhiányért való felelősség szempontjából ugyanazok a szabályok vonatkoznak a vezető tisztségviselőkre mint vezető állású munkavállalókra, mint más munkavállalókra.[21]

A fent kifejtettekre visszautalva, a gyakorlatban kialakult és a bírói gyakorlat által elismert volt az is, hogy a felek külön-külön kössenek szerződést egyfelől a vezető tisztségviselői feladatok ellátására, másfelől egyéb vezetői feladatok ellátására. Gyakran alkalmazott megoldás például, hogy az operatív vezetést ellátó igazgatói munkakörre munkaviszony, az igazgatósági tagságra vonatkozó feladatok ellátására pedig megbízási jogviszony jön létre. Az Mt. hatályba lépése előtti gyakorlat szerint, ha a vezető tisztségviselő e tisztség ellátásra nem munkaviszonyt létesített, de az ezen kívül eső, más munkaköri feladatok ellátására egyébként munkaviszonyban állt, akkor csak a vezetői tisztségviselői feladatok ellátására szóló szerződés tekintetében voltak rá irányadók a vezető tisztségviselőkre vonatkozó rendelkezések, az egyéb feladatok elvégzésére szóló másik szerződés tekintetében az Mt. és nem a Gt. rendelkezéseit kellett alkalmazni.[22]

A jogviszony létrejötte és megszüntetése körében is jelentőséghez jutott a társaság és a vezető tisztségviselő közötti fentiek szerinti viszony jellege. Cégjogi szempontból ugyanis nem annak van jelentősége, hogy a jogviszony létesítésekor a munkajogi szabályokat betartották-e: a vezető tisztségviselői kinevezés érvényességét nem érinti, ha egyébként a munkaszerződés érvényességi hibában szenved, ezzel szemben a munkaszerződés érvénytelenségével jár, ha az ügyvezető megválasztásakor a társasági jogi előírások nem teljesültek.[23] Ami a jogviszony megszüntetését illeti, a gazdasági társaságokról szóló törvények akként rendelkeztek, hogy a vezető tisztségviselő jogviszonyát a legfőbb szerv visszahívással bármikor megszüntetheti. Erre tekintettel kellett a gyakorlatnak megválaszolnia azt a kérdést, hogy ennek a visszahívásnak milyen hatása van a vezető tisztségviselő munkaviszonyára. A Legfelsőbb Bíróság egy eseti döntésében a következőket mondta: „…a törvény és az állandó bírói gyakorlat szerint az ügyvezetői munkakörre létesített munkaviszonyt a visszahívás megszünteti (BH 1993/3/203.)”[24]. Az ítélet arról is rendelkezett, hogy „a visszahívásra azonban nem az Mt., hanem a Gt. szabályai az irányadók akkor is, ha a vezető tisztségviselő munkaviszonyban áll (Gt. 30. §)”. Az ítélet még arra is kitért, hogy „amennyiben a felek abban állapodtak volna meg, hogy a tisztség megszűnése után az alperes más munkakörben foglalkoztatja a felperest, a munkaviszony ennek megfelelően fennmarad”.[25] A jogirodalmi álláspontok is azt hangsúlyozták, hogy ha munkaviszonyban áll a vezető, akkor a vezető tisztségviselői megbízás és a munkaviszony nem válik el egymástól, így az ügyvezető visszahívása megszünteti a munkaviszonyt is, de vizsgálni kell, hogy az a munkajogi szabályoknak megfelel-e[26]. A vezetői megbízás külön nem mondható tehát fel, mert megszűnésével a vezető munkaköre is megszűnik. Arra az esetre, ha a vezető tisztségviselőnek más feladatai is vannak, a Legfelsőbb Bíróság egy másik eseti döntésében a következőket emelte ki: „a Legfelsőbb Bíróság következetes ítélkezési gyakorlata szerint a gazdasági társaság vezető tisztségviselőjének munkaügyi jogvitájában mindenekelőtt azt kell tisztázni, hogy a vezető tisztségviselői és az egyéb ellátandó feladatokra nézve egységes vagy külön-külön jogviszonyt létesítettek-e a felek, és melyek az egyes jogviszonyt létesítő megállapodások feltételei (Legfelsőbb Bíróság Mfv. I. 10. 296/1994., Legfelsőbb Bíróság Mfv. I. 10. 321/1994.).”[27] Ha a felek között kettős jogviszony – tehát megbízás az ügyvezetés és munkaviszony egyéb (vezetői) feladatok ellátására – áll fenn, a visszahívás a munkavállaló munkaviszonyát nem érinti.[28]

A választ arra a kérdésre, hogy a kártérítési pert polgári vagy munkaügyi bíróság előtt kell megindítani, az adja meg, hogy a vezető tisztségviselő a tevékenységét megbízási jogviszony vagy munkaviszony keretében végzi.[29]

A vezető tisztségviselői feladatok ellátására létrejött jogviszony jogi természete

A vezető tisztségviselői tisztség kapcsán az irodalom gyakran alkalmazza a vezető tisztségviselői jogviszony kifejezést, és jelöli meg egyúttal annak a jogi természetét is. Ez a meghatározás azonban jellemzően arra tekintettel történik, hogy az egymást követő Gt.-k, majd a Ptk., illetve a törvényjavaslatok miniszteri indokolásai hogyan értelmezik e jogviszony természetét.

Az 1988. évi Gt. 32. § (1) bekezdésében csak akként rendelkezett, hogy a vezető tisztségviselők „a kötelezettségeik megszegésével a gazdasági társaságnak okozott kárért a polgári jog általános szabályai szerint felelősek akkor is, ha a gazdasági társasággal munkaviszonyban állnak”. Sárközy Tamás már ekkor felhívta a figyelmet arra, hogy a gyakorlatban problematikus, ha a vezető tisztségviselői megbízás munkavállalói viszony mellett létezik[30]. Az 1997. évi Gt. 30. § (3) bekezdése azt mondta ki, hogy „a vezető tisztségviselő jogviszonyára – ha a vezető tisztséget nem munkaviszony keretében látja el – a Ptk. megbízási szerződésre vonatkozó szabályai (Ptk. 474–483. §) megfelelően irányadóak”. A törvényjavaslat miniszteri indokolása a következőket hangsúlyozta ki: „A vezető tisztségviselőket – a társaság legfőbb szerve választja….. Ugyanakkor a vezető tisztségviselői tisztség betöltése nem egyoldalú jogügylet alapján, hanem a 30. § (3) bekezdése alapján egy sajátos, a megbízáshoz közelítő szerződés alapján történik. Ebből következik, hogy a vezetői tisztséget az érintett személynek valamilyen módon (általában facta concludensként a cégjegyzésre jogosító ún. címpéldány aláírásával) el kell fogadnia. A választás és az elfogadás együttes eredményeként jön létre tehát a tisztség. …A vezetői tisztségviselés főszabályként polgári jogi megbízás, amely nemcsak visszterhes, hanem ingyenes jogügylet is lehet. A társaság legfőbb szerve dönt tehát arról, hogy állapít-e meg külön díjazást a vezető tisztségviselők számára vagy sem.”[31]

A 2006. évi Gt. 22. §-ának a 2007. augusztus 31. napjáig hatályos rendelkezése nem tette lehetővé, hogy a vezető tisztségviselő tisztségét munkaviszony keretében lássa el. A szabályozást azonban utóbb megváltoztatták. A 2006. évi Gt. a 2007. szeptember 1. napi hatállyal történő módosítást[32] követően már akként rendelkezett, hogy „a vezető tisztségviselőt e minőségében megillető jogokra és az őt terhelő kötelezettségekre – a törvényben meghatározott eltérésekkel – a Ptk. megbízásra vonatkozó szabályait (társasági jogi jogviszony) vagy a munkaviszonyra irányadó szabályokat kell alkalmazni.” A törvényjavaslat miniszteri indokolás a következőket emelte ki: „A vezető tisztségviselő az őt foglalkoztató gazdasági társasággal olyan bizalmi kapcsolatban áll, amelyre közvetlenül nem alkalmazhatók a Ptk. megbízási szerződésére irányadó szabályai, de amelytől távol állnak a Munka Törvénykönyve szerinti munkaszerződést jellemző sajátosságok is. A Javaslat 22. §-ának (2) bekezdése ezért úgy rendelkezik, hogy a vezető tisztségviselőt ezen minőségében megillető jogokra és az őt terhelő kötelezettségekre a társasági törvény szerinti társasági jogi jogviszony az irányadó azzal, hogy háttérszabályként a Ptk. megbízási szerződésre vonatkozó szabályait kell megfelelően alkalmazni.”[33] Pál Lajos álláspontja szerint a 2006. évi Gt. 22. §-ából az a következtetés volt levonható, hogy a vezető tisztségviselő a társasággal nem megbízási jogviszonyban, hanem önálló, sui generis (társasági) jogviszonyban áll, jogaira és kötelezettségeire a Gt.-ben nem szabályozott kérdésekben főszabályként a Ptk. megbízási szerződésre vonatkozó szabályait kellett alkalmazni, és ha a felek munkaszerződést kötnek, akkor erre a sajátos társasági jogviszonyra a munkajogi szabályokat is kell alkalmazni, ilyenkor a vezető tisztségviselő munkaviszonyban állónak minősül.[34] Pál rámutatott arra is, hogy bár a 2006. évi Gt. 22. § (2) bekezdésének b) pontja nem határozta meg egyértelműen a jogviszony típusát, ennek ellenére is lehet olyan következtetésre jutni, hogy a vezető tisztségviselő a munkajogi szabályok alkalmazása esetén is egy sajátos társasági jogviszonyban áll. Hozzátette Pál azt is, hogy a gyakorlatban ez a pontatlan kodifikációs megoldás azonban nem okozott gondot^.[35] Kisfaludi szerint a vezető tisztségviselői jogviszony tartalmát a Gt. és mögöttes szabályként a megbízási szerződésre vagy a munkaviszonyra vonatkozó szabályanyag határozza meg, illetve a felek megállapodása tölti ki azt tartalommal.[36] Kisfaludi hangsúlyozta továbbá, hogy a vezető tisztségviselői jogviszony társasági jogi tartalmát illetően a kétféle jogviszony között nem lehet különbség: nem lehet mást elvárni az e tisztséget a munkaviszony keretében ellátó személytől, mint az e tisztséget megbízási jogviszony keretében ellátó személytől.[37]

A Ptk. 3:112. § (1) bekezdése kapcsán Kisfaludi akként foglal állást, hogy a vezető tisztségviselői jogviszony a jogi személy döntéshozó szervének jognyilatkozatával (kijelölés, választás vagy kinevezés), és ennek a vezető tisztségviselő részéről történő elfogadásával jön létre, és „csak a szükséges jogi kereteket adja meg az, ha a jogi személy a vezető tisztségviselőjével munkaszerződést vagy esetleg megbízási szerződést köt, a vezető tisztségviselői jogviszony azonban nem ezeken a szerződéseken fog alapulni.”  [38] Sárközy a vezető tisztségviselői jogviszony létrejöttét szintén a Ptk. 3:21. § (3) bekezdése alapján magyarázza. Sárközy hozzáteszi azonban ehhez egyrészt azt, hogy a vezető tisztségviselői jogviszony faktikus szerződésnek is tekinthető, másrészt azt, hogy „a vezető tisztségviselői tevékenység a gazdasági társaságok körében vagy megbízási jogviszonynak vagy munkaviszonynak minősül [3:112. § (1) bekezdés]”.[39] Csehi Zoltán pedig azt a meghatározást adja a vezető tisztségviselői jogviszonyra, hogy az a jogi személy és a vezető tisztségviselői feladatot ellátó személy között létrejövő „…sui generis, sajátos, önálló jellegzetességeket mutató megbízási jogviszony”.[40]Kiss György kiindulópontja az, hogy a vezető tisztségviselő polgári jogi jogállását nem a megbízási, illetve a munkajogi jogviszony alapozza meg, hanem a megbízatásnak a Ptk. 3:21. § (3) bekezdés szerinti létrejötte. Álláspontja szerint a Ptk. 3:112. § (1) bekezdése tehát nem a jogviszony keletkezésének a jogalapja, hanem arra a kérdésre ad választ, hogy a vezető tisztségviselő milyen jogviszony keretei között végzi ügyvezetési tevékenységét.[41] Pál Lajos arra az álláspontra helyezkedik a Ptk. kapcsán, hogy a 2006. évi Gt.-hez képestdogma­tikailag még ellentmondásosabbra sikeredett a szabályozás. Álláspontja szerint a Ptk. 3:21. §-a és 3:112. §-a ugyanis „azt a látszatot kelti, mintha két külön jogi aktusról lenne szó, holott az nem lehet kétséges, hogy akár megbízási, akár munkaviszonyról van szó, a jogviszony csak szerződéskötéssel jöhet létre, és nem beszélhetünk külön vezető tisztségviselői megbízatásról és az ügyvezetés ellátására létesített jogviszonyról, ezek ugyanis nem különülhetnek el egymástól”. Pál érvelése szerint „ezért ha a vezető tisztségviselő munkaviszonyban látja el a feladatait, a jogviszony létesítésére az Mt. szabályai az irányadók, munkaviszony pedig csak munkaszerződéssel jöhet létre, a kijelölés, a választás vagy a kinevezés pusztán az egyik fél akaratkialakítási módszerének tekinthető, nem pedig jogviszony-keletkeztető ténynek, amint említettük: jogviszony a felek szerződésével jön létre.” Pál hangsúlyozza továbbá, hogy a vezető tisztségviselői megbízatás, illetve a vezető tisztségviselés ellátására létesített jogviszony azért sem különülhet el a munkaviszony tekintetében, mert a munkaszerződésnek mellőzhetetlen tartalmi eleme a vezető tisztségviselő munkakörének a meghatározása.[42]

A fentiekre tekintettel látható, hogy az igazi nehézséget a vezető tisztségviselői jogviszony és a vezető tisztségviselői feladatok ellátására létrejött megbízási szerződés, illetve munkaszerződés egymáshoz való viszonyának a meghatározása okozza. A Ptk. szerint a vezető tisztségviselő a jogi személy ügyvezetést ellátó egyszemélyi vagy testületi szerve (Ptk. 3:21. §, Ptk. 3:112. §) és a jogi személy törvényes képviselője (Ptk. 3:29. §). A vezető tisztségviselőre kizárási és összeférhetetlenségi szabályok vonatkoznak (Ptk. 3:22. §, Ptk. 3:115. §). A vezető tisztségviselő és a jogi személy közötti jogviszony minősítését illetően általánosan elfogadott a vezető tisztségviselői jogviszony megjelölés, és ezzel egyidejűleg a jogviszony szerződéses jellegének hangsúlyozása. Ez pedig nem jelent mást, mint egyazon jogviszony ezen kettős – szervezeti felfogású és kötelmi jogi – természetének elismerését. Olyan sajátos szerződéses jogviszonyról van tehát szó, ahol a jogviszony létrejöttét, megszűnését és tartalmát az ügyvezető szervre vonatkozó jogszabályok sok tekintetben kógens módon rendezik. A Ptk. a vezető tisztségviselői „megbízás” létrejöttét [3:21. § (3) bekezdés] és a „megbízatás” megszűnését[43] (3:25. §) véleményem szerint kógens módon szabályozza. Azzal az állásponttal értek egyet, amely szerint a vezető tisztségviselői jogviszony a jogi személy döntéshozó szervének jognyilatkozatát (kijelölés, választás vagy kinevezés) követő elfogadó nyilatkozattal (az összeférhetetlenségre is kiterjedően) jön létre. Ezek a jognyilatkozatok jelentik a felek között létrejövő szerződéses kötelem jogalapját, hiszen egy ettől eltérő jogértelmezés csak olyan következtetés levonását engedné, hogy a vezető tisztségviselői jogviszony létrejöttéhez elégséges lenne egy, az ilyen feladatok ellátására szóló szerződés megkötése. A II. pontban kiemelésre is került, hogy a vezető tisztségviselői kinevezés érvényességét nem érinti, ha egyébként a munkaszerződés érvényességi hibában szenved, ezzel szemben a munkaszerződés érvénytelenségével jár, ha az ügyvezető megvá­lasztásakor a társasági jogi előírások nem teljesültek.[44] A jogviszony tartalmát, a kötelezettségeket és jogosultságokat döntően a Ptk. Harmadik Könyvének szabályai és más, a vezető tisztségviselőre vonatkozó jogszabály, illetve a létesítő okirat rendelkezései határozzák meg. A felek emellett – a jogszabályok kógens rendelkezéseinek keretei között – maguk is alakíthatják a jogviszony tartalmát. A vezető tisztségviselő és a jogi személy közötti szerződéses jogviszony tárgya ekként tehát maga a vezetői tisztségviselői tevékenység. A vezető tisztségviselő és a jogi személy között létrejövő szerződéses kötelemre a jogalkotó nem alkotott egy önálló szerződéstípust, hanem a felekre bízta annak eldöntését, hogy a tevékenység megbízási jogviszonyban vagy munkaviszonyban való ellátásában állapodnak meg. A vezető tisztségviselői feladatok ellátására létrejött szerződés a Ptk. szerint típusát tekintve tehát vagy munkaszerződés vagy megbízási szerződés. A Ptk. tételes jogi rendelkezéseiből következően ennek a szerződésnek a sui generis jellege abban áll, hogy bármelyik szerződéstípust is választják a felek, a vezető tisztségviselő főszolgáltatása az ügyvezetési tevékenység végzése lesz. A jogi személy által nyújtott ellenszolgáltatás formáját viszont már az határozza meg, hogy a felek munkaszerződést vagy megbízási szerződést kötnek. Ha a vezető tisztségviselői feladatok ellátására kötendő szerződés jogi technikai hátterére gondolunk, akkor utalni szükséges egyúttal arra is, hogy a megkötendő szerződés típusára és tartalmára, pl. hány évre, ingyenesen vagy díjazás ellenében, önállóan vagy másokkal együtt stb. vonatkozó tárgyalások a legfőbb szerv döntését megelőzően már megtörténnek. A Ptk. 3:112. §-ából az is következik, hogy ha a jogi személy és a vezető tisztségviselő nem kötnek írásban munkaszerződést, akkor közöttük a választást követő elfogadó nyilatkozattal megbízási jogviszony jön létre. Van, hogy ennek tartalmát a felek írásba is foglalják, de nem vitás, hogy ennek hiányában is a megbízási szerződés szabályai alkalmazandók a kógens jogszabályi rendelkezések és a létesítő okirat által nem szabályozott kérdésekben a felek jogviszonyára. A Ptk.-ban a jogviszony létrejötte kapcsán alkalmazott „megbízás”, illetve a megszűnése kapcsán alkalmazott „megbízatás” kifejezések is arra utalnak, hogy a jogi személy döntéshozó szervének jognyilatkozatát (kijelölés, választás vagy kinevezés) követő elfogadó nyilatkozattal a felek között megbízási jogviszony jön létre, kivéve, ha a felek abban állapodnak meg, hogy a tevékenység ellátása munkaviszonyban történjen. Ez esetben a feleknek munkaszerződést kell kötniük. Ez az értelmezés összhangban van azzal a Pál által hangsúlyozott követelménnyel is, hogy az Mt. 42. § (1) bekezdése értelmében munkaviszony csak munkaszerződéssel jön létre.

Nem vitatom, hogy ha a vezető tisztségviselő a tisztségét munkaviszonyban látja el, akkor egyszerre kerül az érintett vezető tisztségviselői és munkavállalói jogállásba is, de nem értek egyet Keserű Barna Arnold azon megállapításával[45], hogy ilyenkor a vezető tisztségviselő és a társaság között egyszerre két szerződés is létrejönne, egy vezető tisztségviselői, illetve egy munkaszerződés vagy megbízási szerződés. A fentiekből következően a vezető tisztségviselő és a jogi személy között egy szerződés jön létre a vezető tisztségviselői feladatok ellátására, egy sui generis megbízási vagy munkaszerződés. Ennek a szerződéses jogviszonynak a sajátossága, hogy létrejöttét és megszűnését, de tartalmát is sok tekintetben a jogszabályok kógens módon meghatározzák.

A vezető tisztségviselő mint ügyvezető szerv és mint vezető állású munkavállaló

A vezető tisztségviselő mint vezető állású munkavállaló esetében abból az ellentmondásos helyzetből kell kiindulni, hogy a vezető tisztségviselő a jogi személy ügyvezetését az „önfelelősség elve” alapján[46], de munkaviszony keretében végzi. Kiss utal arra, hogy a Ptk. 3:112. § (2) és (3) bekezdése egyszerre tükrözi az ügyvezetői minőség lényegét, és azt az anomáliát, amely a vezető tisztségviselői tevékenység és a munkajogviszony összekapcsolódásából származik. Ez az ellentmondás pedig a vezető tisztségviselő önállósága és a munkajogviszony tartalmának alá-fölé rendeltsége. Kiss munkájában éppen ezért hangsúlyozza annak fontosságát, hogy a vezető tisztségviselő társasági jogi és a vezető állású munkavállalói jogállás elhatárolására, mintsem összemosására van szükség.[47] Az elhatárolásban álláspontom szerint az alábbiak nyújthatnak segítséget:

1. A vezető tisztségviselővel szembeni mérce, akkor is, ha tisztségét munkaviszonyban látja el, a Ptk. 3:112. § (2) bekezdés első mondatába foglalt követelmény: „A vezető tisztségviselő a társaság ügyvezetését a gazdasági társaság érdekeinek elsődlegessége alapján önállóan látja el.” A Ptk. törvényjavaslatának miniszteri indokolása kiemeli, hogy a törvény a gazdasági társaságok ügyvezetését a vezető tisztségviselők önálló tevékenységeként írja le, a vezető tisztségviselő önállóságát nem befolyásolja az, hogy megbízási vagy munkaviszonyban látja-e el a tevékenységét.[48] A vezető tisztségviselő mint vezető állású munkavállaló és a jogi személy mint munkáltató között az ügyvezetési tevékenység ellátásának relációjában ebből következően nem érvényesülhet az alá-fölérendeltségi viszony, mert a Ptk. 3:112. § (2) bekezdése a speciális szabály e tekintetben az Mt.-vel (a munkáltatót megillető utasítási joggal) szemben. Kiss munkájában éppen arra mutat rá, hogy a vezető tisztségviselői jogállás nem munkajogi természetű fogalmi kategória[49], és álláspontom szerint ebből az is következik, hogy egy vezető állású munkavállalóként tevékenykedő vezető tisztségviselő esetében mindig az adott jogállást rendező jogszabályban meghatározott jogkövetkezmények alkalmazásának lehet csak helye.

2. Az „önfelelősség elvével” függ össze az utasításadási tilalom. A Ptk. 3:112. § (2) bekezdése ki is mondja, hogy a vezető tisztségviselőket a társaság tagja nem utasíthatja, és hatáskörét a legfőbb szerv nem vonhatja el. A legfőbb szerv határozatai a legfőbb szerv hatáskörébe tartozó kérdésekben születnek, azok pedig a törvény értelmében nem terjedhetnek ki az ügyvezetési kérdésekre, de az utasításadási tilalom természetesen nem jelenti azt, hogy a vezető tisztségviselőre ne lennének irányadók a társaság határozatai. A legfőbb szerv határozataival ekként tehát meghatározhatja az ügyvezetés mozgásterét, de ezen belül az ügyvezetés már önállóan látja el a feladatát, az önálló tevékenységhez önálló felelősség tartozik. A jogi személy – akár mint megbízó, akár mint munkáltató – utasítást nem adhat. Az utasításadás tilalma még akkor is érvényesül tehát, ha a vezető tisztségviselő munkaviszonyban látja el a feladatait.[50] A vezető tisztségviselő utasíthatóságának tilalma alól a társasági jogi szabályozás szerint vannak kivételek. Egyszemélyes gazdasági társaságnál az egyedüli tag (részvényes) a vezető tisztségviselő részére írásban utasítást adhat, amelyet a vezető tisztségviselő köteles végrehajtani, viszont ez esetben a vezető tisztségviselő nem tehető felelőssé az utasítás végrehajtásából eredően a társaságot ért károkért [Ptk. 3:112. § (3) bekezdés].[51] Vállalatcsoport esetén pedig sajátosan alakul az ellenőrzött társaság ügyvezetésének önállósága és felelőssége. A Ptk. 3:55. §-a értelmében az uralkodó tag ügyvezetése utasíthatja az ellenőrzött tag ügyvezetését az uralmi szerződésben meghatározottak szerint. Ha az uralkodó tag eljárása ennek megfelel, nem alkalmazhatók az ellenőrzött tagnál a Ptk.-nak az ügyvezetés önállóságára vonatkozó rendelkezései.[52]

3. A vezető tisztségviselő státusa abban is egyedi, hogy ő a jogi személy törvényes képviselője[53]. A Ptk. hatályba lépése előtti szabályozás és gyakorlat kapcsán a Legfelsőbb Bíróság Gfv. X. 30. 221/1994. sz. eseti döntésére hivatkozással Wellmann György hangsúlyozta, hogy mivel a Gt. szerint a képviseleti jogkör korlátozása harmadik személyekkel szemben hatálytalan, a vezető tisztségviselő – ha képviseleti jogkörét túllépi – sohasem minősülhet álképviselőnek, az általa kötött ügylet érvényes lesz[54], de kötelezettségszegő magatartása megalapozhatja a vezető tisztségviselő társasággal szembeni felelősségét.[55] Noha a Ptk. 3:24. § (1) bekezdése csak az ügyvezetési tevékenysége során okozott károk kapcsán kötelezi az okozott kár megtérítésére a vezető tisztségviselőt, és rendeli alkalmazni a szerződésszegésért való felelősség szabályait, ha a vezető tisztségviselő képviseleti jogkörének túllépésével (Ptk. 3:31. §[56]) okozza a kárt, az egyúttal a vezető tisztségviselői jogviszonyából fakadó kötelezettségek megszegését is jelenti, ezért a Ptk. 3:24. § (1) bekezdése alapján kötelezhető álláspontom szerint az okozott kár megtérítésére.[57] E körben sem lehet különbséget tenni a tekintetben, hogy a vezető tisztségviselő tisztségét munkaviszonyban vagy megbízási jogviszonyban látja el.

A vezető tisztségviselő jogi személy irányába fennálló felelőssége – a munkavállalói kárfelelősség és a szerződésszegésért való felelősség eltérő szabályai

A fentiekben kifejtettek amellett sorakoztatnak érveket, hogy a vezető tisztségviselő akkor is a Ptk. 3:24. § (1) bekezdése alapján kell hogy feleljen, ha tisztségét munkaviszonyban látja el. Egy ezzel ellentétes következtetés esetén az alábbi hátrányos jogalkalmazási következményekkel kell számolni.

1. Az Mt. és a Ptk. kárfelelősségi rendszere a részletszabályokat illetően eltérő a felelősség alóli mentesülés, illetve a megtérítendő károk (előreláthatósági korlát szabálya) tekintetében. Függetlenül attól, hogy a vezető tisztségviselő munkaviszonyban vagy megbízási jogviszonyban látja el a feladatait, azt a kérdést, hogy a vezető tisztségviselő megszegte-e az ügyvezetési kötelezettségét, a Ptk. 3:112. §-ában[58] foglaltakra, illetve egy, a vezető tisztségviselőktől elvárható, gondos eljárás követelménye szerinti mércére tekintettel kell megítélni. A mentesülés tekintetében eltérőek lennének viszont a szabályok, ha nem azonosan, a Ptk. alapján ítélnénk meg a felelősségüket. Az Mt. 179. § (1) bekezdése szerint ugyanis a felelősség felróhatósági alapú, a Ptk. 3:24. § (1) bekezdése szerint viszont objektív alapú.

Az előreláthatósági korlát Ptk.-beli és Mt.-beli szabályának tényállási elemeiben is vannak különbségek, ezek a következők[59].

Az Mt. a bizonyítási teher elhelyezésének kérdésében a Ptk.-tól eltérő megoldást követ. A miniszteri indokolás szerint a Ptk. előreláthatósági korlátja felelősségalapító feltétel, a bizonyítási teher így a károsulton van a kár előreláthatóságát illetően[60]. Az előreláthatósági korlát a munkajogban is a kártérítés körében kapcsolódik a kárfelelősség dogmatikájához; az Mt. javaslatának 179. §-aihoz fűzött miniszteri indokolása legalábbis ekként jellemzi („kártérítés mértékének korlátozása”), még ha az Mt. – a Ptk.-val ellentétben – nem is a kártérítés mértéke körében szabályozza az előreláthatósági korlát szabályát. Az irodalom jellemzően azt az álláspontot képviseli azonban, hogy az előreláthatósági korlát egy részben vagy egészben a felelősség alóli mentesüléshez vezető ok[61]. A munkavállalói kárfelelősség kapcsán az Mt. 179. § (4) bekezdése akként rendelkezik, hogy „nem kell megtéríteni azt a kárt, amelynek bekövetkezése a károkozás idején nem volt előrelátható, (…)”. Mivel a mondatnak nincsen alanya, s a § egyéb bekezdéseiből sem lehet az alanyra következtetni, így lényegében megállapítható, hogy a törvényhely hallgat arról, hogy kit terhel a bizonyítás. Van olyan kommentárirodalmi álláspont, mely szerint a károkozó munkavállalónak kell bizonyítania a mentesülése érdekében az „előrelátottság”/előreláthatóság hiányát.[62] Kun Attila viszont akként foglal állást, hogy a munkavállalói felelősség általános szabályaiból kiindulva – az Mt. 179. § (2) bekezdése szerint a munkáltatót terheli a bizonyítási kötelezettség minden feltétel, így a kár tekintetében is – indokolt a bizonyítási terhet is a munkáltatóra, mint károsultra telepíteni.[63] E vita kapcsán Kun álláspontjával értek egyet. Egyértelmű ugyanakkor az összefüggés: ha a munkajogi gyakorlat az előreláthatóságot a felelősség alóli mentesülés körében értékeli, a bizonyítási teher szabályai is ekként fognak alakulni, tehát a károkozónak kell bizonyítania a mentesülése érdekében az „előrelátottság”/előreláthatóság hiányát.

Az Mt. 179. § (4) bekezdése szerinti előreláthatóság „referencia-időpontja” a Ptk.-tól eltérően nem a szerződéskötés, hanem a károkozás időpontja.

A Ptk.-val ellentétben az Mt. a munkavállalói kárfelelősség körében az előreláthatósági korlát alkalmazása szempontjából nem tesz különbséget szándékos, súlyosan gondatlan, illetve enyhe gondatlansággal okozott károk között. Az Mt. 179. §-hoz fűzött miniszteri indokolás szerint az előreláthatósági korlát mind a szándékosan, mind a gondatlanul okozott károk esetében érvényesülhet. Tehát, amíg a munkajogban szándékos és súlyosan gondatlan károkozás esetén is alkalmazandó az előreláthatósági korlát szabálya, addig a Ptk. szerint szándékos szerződésszegés esetén nem.

2. Külön kiemelendő az igényérvényesítésre nyitva álló határidő tekintetében is az eltérés. A Ptk. 6:22. § (1) bekezdése szerint az elévülési idő öt év. A Ptk. 6:533. § (1) bekezdése értelmében bűncselekménnyel okozott kár esetén a követelés öt éven túl sem évül el mindaddig, amíg a bűncselekmény büntethetősége el nem évül. A Ptk. 6:23. § (4) bekezdése szerint az elévülést a bírósági vagy hatósági eljárásban nem lehet hivatalból figyelembe venni. Az Mt. 286. § (1) bekezdése azt a rendelkezést tartalmazza, hogy a munkajogi igény három év alatt évül el. Az Mt. 286. § (2) bekezdése kimondja, hogy „a bűncselekménnyel okozott a) kár megtérítésére vagy b) személyiségi jogsértéssel összefüggő sérelemdíj megfizetésére irányuló igény öt év; ha a büntethetőség elévülési ideje ennél hosszabb, ennek megfelelő idő alatt évül el”. A (3) bekezdés pedig akként rendelkezik, hogy az igény elévülését hivatalból kell figyelembe venni. Rá kell ugyanakkor mutatni: ha a vezető tisztségviselő az Mt. alapján felelne, az a jogi személy számára az igényérvényesítésre nyitva álló határidő szempontjából azzal a hátrányos jogkövetkezménnyel járna (különösen az adós gazdálkodó szervezet felszámolásának elrendelése esetén a felszámoló által a Ptk. alapján érvényesített kárigényeknél), hogy ha a kárt nem bűncselekménnyel okozták, akkor az öt helyett csak a három éves elévülési időn belül lenne lehetőség az igény érvényesítésére. Ez pedig közvetetten a hitelezők érdekeit is sértené. Indokolt hivatkozni e helyütt arra, hogy a hitelezők jogainak nyilvánvaló sérelme éppen olyan esetkör, amelynél nem megengedett a Ptk. 3:4. § (3) bekezdésének b) pontja szerint a törvénytől való eltérés. Lehet tehát akként is érvelni, hogy a vezető tisztségviselői tevékenység során okozott károk esetén a vezető tisztségviselő felelősségének Mt. szerinti elbírálása a Ptk. 3:4. § (3) bekezdésének b) pontjába ütközik.

3. A szakirodalomban többen is rámutatnak arra, hogy a felelősségi szabályok attól függő alkalmazása, hogy a vezető tisztségviselő a tisztségét megbízási jogviszonyban vagy munkaviszonyban látja el, komoly ellentmondást eredményezne az olyan közös károkozási tényállások esetében, ahol az egyik vezető tisztségviselő munkaviszonyban, a másik pedig megbízási viszonyban áll, hiszen ilyenkor a társaságnál azonos funkciót betöltő személyeknek az ugyanazért a tevékenységért fennálló felelősségét eltérő szabályok szerint kellene megítélni.[64]

4. Továbbá, ha a munkaviszonyban álló vezető tisztségviselő az Mt. alapján felelne, akkor ugyanolyan felelősségi megítélés alá esne, mint – az I. pontban kifejtettek szerint – egy, az Mt. 208. §-a szerinti vezető állású munkavállaló, amit jogpolitikai szempontból kifogásolhatónak tartok. Barta Judit és Újváriné Antal Edit is hangsúlyozza, hogy a munkaviszonyban álló vezető tisztségviselő az általában vett vezető állású alkalmazottakhoz képest egy különleges státusú munkavállaló[65].

Összegzés

A tanulmányban tett következtetések elvi kiindulópontja az, hogy a vezető tisztségviselői tisztség és a vezető állású munkavállalói státusz eltérő jogállást jelent. Egy vezető állású munkavállalóként tevékenykedő vezető tisztségviselő esetében ezért mindig az adott jogállást rendező jogszabályban meghatározott jogkövetkezmények alkalmazásának lehet csak helye. Ha az ügyvezetési tevékenysége során okoz kárt a vezető tisztségviselő a jogi személynek, akkor véleményem szerint csak a Ptk. szerinti jogkövetkezmények alkalmazásának lehet helye. A vezető tisztségviselő akkor is ekként kell hogy feleljen, ha a képviseleti jogkörét lépi túl, és ezzel okoz kárt a jogi személynek. Az a kérdés tehát, hogy az Mt. vagy a Ptk. alapján felel-e a vezető tisztségviselő, álláspontom szerint abban a relációban merülhet csak fel, hogy egy vezető tisztségviselői vagy egy nem vezető tisztségviselői kötelezettségét szegi meg a vezető tisztségviselő. Az utóbbi esetben, mint vezető állású munkavállaló felel az Mt. alapján. Ha viszont a vezető tisztségviselői tevékenysége során okoz kárt akár a jogszabályokba, akár a létesítő okiratba foglalt kötelezettségei megszegésével, akár a legfőbb szerv határozatainak meg nem tartásával vagy végre nem hajtásával, akár a vele kötött szerződés szerinti kötelezettsége megszegésével (ebből a szempontból nincs jelentősége, hogy ez a kikötés munkaszerződésben vagy megbízási szerződésben van), akkor a Ptk. 3:24. § (1) bekezdése alapján kell vizsgálni a felelősségét. Mindemellett, álláspontom szerint a Ptk. szerinti kizárási és összeférhetetlenségi szabályok megszegése esetén is a Ptk. 3:24. § (1) bekezdése alapján kell hogy feleljen a vezető tisztségviselő, a vezetőre vonatkozó, az Mt. szerinti összeférhetetlenségi szabályok megszegése esetén viszont az Mt. alapján.

Az írás a Magyar Jog 2017. évi 5. lapszámában (271-280. o.) jelent meg.

A cikk letölthető PDF formátumban is!

FEJLEMÉNY A CIKK KAPCSÁN

2017. július 1. napjától a 2017. évi XLIX. tv. jelentős mértékben újraszabályozta a csődeljárásról és felszámolási eljárásról szóló 1991. évi XLIX. tv. (Cstv.) 33/A. §-ában, valamint a cégnyilvánosságról, a bírósági cégeljárásról és a végelszámolásról szóló 2006. évi V. tv. (Ctv.) 118/B. §-ában foglalt ún. jogszerűtlen gazdálkodásért való vezető tisztségviselő hitelezőkkel szembeni felelősségét előíró szabályokat. E jogszabály-módosítások eredményeképpen jelentős mértékben módosított tartalmú felelősségátviteli tényállás jött létre a vezető tisztségviselők vonatkozásában. Az Országgyűlés a törvénymódosítás alkalmával figyelemmel volt a Kúria Polgári Kollégiuma által 2017. február 6. napján elfogadott „A vezető tisztségviselők hitelezőkkel szembeni felelőssége” tárgykörében felállított joggyakorlat-elemző csoport összefoglaló véleményében szereplő megállapításokra is. A módosított szabályokat 2017. július 1. napját követően benyújtott megállapítási és az annak alapján indítható marasztalási keresetekre kell először alkalmazni.

A Kúria elnöke 2016. január 20. napján döntött „A vezető tisztségviselők hitelezőkkel szembeni felelőssége” tárgykörében joggyakorlat elemző csoport felállításáról. A joggyakorlat-elemző csoport feladata a vezető tisztségviselőknek a hitelezők irányában az 1991. évi XLIX. tv. (Cstv.) és a 2006. évi V. tv. (Ctv.) alapján fennálló felelősségével összefüggő jogerős bírósági határozatok megvizsgálása, és a bírósági joggyakorlatban felmerült kérdések feltárása, és iránymutatás adása volt. A jelen tanulmány szerzője tagja volt a joggyakorlat-elemző csoportnak.

A Kúria első alkalommal vizsgálta meg átfogó jelleggel a tárgykörbe tartozó teljes jogszabályanyagot. A joggyakorlat-elemző csoport 2016. év folyamán több ülést tartott, munkája során felhasználta a tagok egyes rész-témakörökben készült tanulmányait, majd végül 2017. január 12. napján megtartott ülésén egyhangúan elfogadta Összefoglaló véleményét.

A Kúria Polgári Kollégiuma 2017. február 6. napján megtartott teljes ülése egyhangúan fogadta el a joggyakorlat-elemző csoport Összefoglaló véleményét, amely a Kúria honlapján közzétételre került.

E tanulmányomban a joggyakorlat-elemző csoport Összefoglaló véleményének legfontosabb megállapításait ismertetem.

1. A feldolgozott jogerős ítéletek a számok tükrében

A joggyakorlat-elemző csoport vizsgálódása összesen 180, a vezető tisztségviselők felelősségét megállapító jogerős ítéletre terjedt ki. A megállapítási perek 84%-át a hitelezők, 16%-át az adósok felszámolója terjesztette elő. A felszámolók tehát viszonylag alacsony arányban éltek a perindítás lehetőségével. A joggyakorlat-elemző csoport álláspontja szerint ennek több oka is lehet. Egyrészt az, hogy a felszámolók nem érdekeltek a per megindításában, másrészt a felszámolók jellemzően a Cstv. 40. § alapján indítanak pert fedezetelvonás okán.

A hitelezők közül a legaktívabb az állami adóhatóság volt. Az állami adóhatóság aktivitásának oka lehet, hogy számos olyan adattal rendelkezik hatóságként történő ellenőrzési tevékenysége eredményeként, amelyek a perlés eredményességét nagyban valószínűsíthetik. Az állami adóhatóság a per megindítása előtt feltérképezi, hogy van-e a vezető tisztségviselőnek végrehajtás alá vonható vagyona. A perek 88%-a korlátolt felelősségű társaság ügyvezetőivel szemben folyt. Több vezető tisztségviselő együttes perlésére az ügyek 30%-ában került sor. Árnyék vezető tisztségviselővel szemben megállapítási per az ügyek 1,7%-ában folyt. A bíróság az ügyek 27,3%-ában kötelezte az alperest vagyoni biztosíték nyújtására.

2. A felelősségi szabályok időállapotai

A 21. századi magyar felelősségi jogba a vezető tisztségviselők hitelezőkkel szemben fennálló felelőssége 2006. július 1. napján került bevezetésre, amely szabályanyag a hatályba lépés óta négy alkalommal módosult. A szabályozás lényegi ismérve az, hogy a vezető tisztségviselő hitelezők irányában fennálló kártérítési felelősségének megállapítására, marasztalására főszabályként kétlépcsős perlési struktúrában kerül sor. A négy időállapot a következő volt: 1. időállapot: 2006. július 1. – 2009. augusztus 31.; 2. időállapot: 2009. szeptember 1. – 2012. február 29.; 3. időállapot: 2012. március 1. – 2014. már­cius 14.; 4. időállapot: 2014. március 15-től.

Az 1. időállapotban a jogalkotó azt a megoldást alkalmazta, hogy a 2006. évi IV. tv. (2006-os Gt.) 30. § (3) bekezdésébe egy külön törvényre való utaló szabályt iktatott be. Ez a külön törvény a Cstv. lett, amelybe a 2006. évi VI. tv. (Beiktató tv.) 14. § és 17. §-a ültette be a vezető tisztségviselők hitelezők irányában fennálló felelősségére vonatkozó szabályokat. A Beiktató tv. 20. § (1) bekezdése értelmében a vezető tisztségviselők felelősségével kapcsolatos rendelkezéseket „a hatályba lépést követően indult eljárásokban kell alkalmazni”. A joggyakorlat-elemző csoport álláspontja szerint e fogalom alatt a felszámolási eljárás lefolytatása iránti kérelem előterjesztésének időpontja értendő. Ebből következően, ha a felszámolási eljárás lefolytatása iránti kérelmet 2006. július 1. napja előtt nyújtották be a bíróságra, a Cstv.-nek a vezető tisztségviselők felelősségével kapcsolatos szabályai nem alkalmazhatók. A joggyakorlat-elemző csoport meglátása szerint azonban nem csak annak van jelentősége, hogy a felszámolási eljárás lefolytatása iránti kérelmet a hitelező mikor terjesztette elő, hanem annak is, hogy a felelősség megállapítására okot adó magatartást a vezető tisztségviselő mikor fejtette ki. A Beiktató tv. hatályba lépése előtt a felelősség megállapítására tehát nem kerülhet sor, figyelemmel a visszaható hatályú jogalkotás tilalmára.

A 2. időállapotban a jogalkotó lényegi újításként vezette be a vagyoni biztosíték nyújtása jogintézményét.

A 3. időállapotban a 2006-os Gt. 30. § (3) bekezdésében írt utaló szabály már nem csak a Cstv.-re, hanem a Ctv.-re is utalást tartalmazott. A Cstv.-ben a felszámolás útján megszűnt jogi személyek hitelezőivel szembeni felelősség szabályai, míg a Ctv.-ben a kényszervégelszámolás (utóbb: kényszertörlés) útján megszűnt jogi személyek hitelezőivel szembeni felelősségének szabályai kerültek elhelyezésre.

A 4. időállapotban már hatályon kívül helyezésre került a 2006-os Gt., és hatályba lépett a 2013. évi V. tv. (Ptk.).

A Ptk. Harmadik Könyve a gazdasági társaságokra, valamint a 3:368. § (3) bekezdésének utaló szabálya folytán az egyesülésekre is vonatkozó 3:118. §-ban, az egyesületekre vonatkozó 3:86. § (2) bekezdésében, a szövetkezetekre vonatkozó 3:347. § (3) bekezdésében azonos tartalommal szabályozza a vezető tisztségviselők hitelezők irányában fennálló felelősségét a jogi személy jogutód nélküli megszűnése esetére.

A Ptk. hivatkozott rendelkezései értelmében a vezető tisztségviselők a fizetésképtelenséggel fenyegető helyzet bekövetkezését követően már nem a hitelezők érdekeinek elsődlegessége, hanem a hitelezői érdekek figyelembevételével kötelesek eljárni, vagyis a vezető tisztségviselőknek ügyvezetői feladataik ellátása során nem kizárólagosan a jogi személy hitelezői érdekeit kell figyelembe venniük.

A joggyakorlat-elemző csoport egyhangúan úgy foglalt állást, hogy a harmadik személyek irányában történő felelősségi szabályok tekintetében nincs jelentősége annak, hogy az adott jogi személy létesítő okirata módosításával a Ptk. szabályai alá helyezkedett-e vagy sem. A létesítő okirat Ptk. szabályaival történő összhangba hozatalának a vezető tisztségviselő jogi személy irányában fennálló felelőssége szempontjából van jelentősége. Ha a jogi személy még nem hozta összhangba létesítő okiratát a Ptk.-val, illetőleg a törvény erejénél fogva a jogi személy még nem tekinthető a Ptk. hatálya alatt állónak, a vezető tisztségviselőnek a jogi személlyel szembeni felelősségére a korábban hatályos jogszabály rendelkezései az irányadóak.

A Ptk. hatályba lépésével összefüggésben ugyan módosításra került a Cstv. és a Ctv. vonatkozó szabálya, azonban a jogalkotó nem teremtette meg a fenti négy jogi személytípus vezető tisztségviselőinek felelősségére vonatkozó szabályok és a Cstv., illetve a Ctv. szabályainak összhangját. A joggyakorlat-elemző csoport álláspontja szerint e miatt nem egyértelmű, hogy a Ptk. hivatkozott rendelkezései szerint önálló igényérvényesítésre van-e lehetőség, avagy ez egy felelősséget megállapító rendelkezés, amelyet a Cstv., illetve a Ctv. szabályai alkalmazásával, az ott írt szabályok maradéktalan betartásával lehet csak alkalmazni.

A szerző álláspontja némiképpen eltér e körben a fentiektől. Nézetem szerint ugyanis a Ptk.-ban elhelyezett felelősségi szabályok, valamint a Cstv. 33/A. § szerinti és a Ctv. 118/B. § szerinti felelősségi szabályok egymáshoz való viszonya jogértelmezés útján megállapítható. Álláspontom szerint a Ptk.-ban található vezető tisztségviselőkre vonatkozó felelősségátviteli szabályok olyan általános (közös) szabályok, amelyekkel együtt kell alkalmazni a Cstv. 33/A. §-ában és a Ctv. 118/B. – 118/C. §-ban található további speciális szabályokat. A Ptk.-ban található felelősségi szabályok abból a szempontból minősülnek általános szabályoknak, hogy azok mellett két másik jogforrásban (a Cstv.-ben és a Ctv.-ben) található szabályok az általános Ptk.-beli szabályoktól eltérő, kivételes szabályoknak minősülnek. Ezek a szabályok ugyanakkor egymással szoros logikai kapcsolatban állnak, azok együtt értelmezhetők. Ez irányú álláspontomat részletesen kifejtettem a Gazdaság és Jog 2016. november–decemberi számában megjelent tanulmányom 3. fejezetében, ezért arra a jelen tanulmányomban csak utalok, azt részletesen ezúttal nem fejtem ki.

Tekintettel arra, hogy a joggyakorlat-elemző csoport véleménye szerint e körben jogalkotás indokolt, és a joggyakorlat-elemző csoport látókörébe egyetlen olyan bírósági ítélet sem került, amelyben ez a jogkérdés felmerült, úgy ítélte meg, hogy e körben nincs feljogosítva állásfoglalás adására. Joggyakorlat hiányában ilyen állásfoglalás adása idő előtti lenne. Kétségtelen tény, hogy a joggyakorlat-elemző csoportnak nem feladata absztrakt jogértelmezés adása, hanem kizárólag az általa megvizsgált jogerős bírósági ítéletek elemzése alapján adhat iránymutatást.

3. A vezető tisztségviselő és az árnyék vezető tisztségviselő fogalma

A Cstv. valamennyi időállapota a gazdálkodó szerv vezetőjének hitelezők irányában fennálló felelősségét szabályozta (szabályozza). A Cstv. 3. § (1) bekezdés a) pontja kimerítő jelleggel határozza meg a gazdálkodó szervezetek körét, amely a releváns időszakokban több alkalommal módosult. A vezető fogalmát a Cstv. 3. § (1) bekezdés d) pontja határozza meg. A hatályos szabályozás a cégek, az alapítványok, az egyesületek esetén kizárólag azt a személyt tekintik vezetőnek, akit a nyilvántartásba vezető tisztségviselőként bejegyeztek. Ebből következően a megválasztott, de a nyilvántartásba be nem jegyzett személy vezető tisztségviselőnek nem minősül. Ügyvédi iroda, szabadalmi ügyvivő iroda, önkéntes kölcsönös biztosító pénztár, magánnyugdíj pénztár esetén ugyanakkor nincs jelentősége a Cstv. szabályozása értelmében az adott személy vezető tisztségviselőként történő nyilvántartási bejegyzésének.

Nem minősül vezető tisztségviselőnek például:

• a vagyonfelügyelő (Cstv. 13. §),
• az ideiglenes vagyonfelügyelő (Cstv. 24/A. §),
• a felszámoló (Cstv. 27/A. §),
• az ügydöntő felügyelőbizottság tagja (Ptk. 3:123. §),
• a cégvezető (Ptk. 3:113. §),
• a munka törvénykönyvről szóló 2012. évi I. tv. (a továbbiakban: Mt.) szerinti vezető állású munkavállaló (Mt. 208. §),
• a felügyelőbiztos (Ctv. 82. §),
• a Magyar Nemzeti Bankról szóló 2013. évi CXXXIX. tv. (a továbbiakban: Mnbtv.) szerinti felügyeleti biztos (Mnbtv. 79. §).

Mindazon személyek, akik nem minősülnek vezető tisztségviselőnek, árnyék vezető tisztségviselők lehetnek, amennyiben a jogi személy döntéseinek meghozatalára bizonyíthatóan meghatározó befolyást gyakoroltak.

A joggyakorlat-elemző csoport által megvizsgált ügyekből szerzett tapasztalatok szerint árnyék vezető tisztségviselőnek minősülhet tényállástól függően, például:

• az adós gazdálkodó szervezet többségi befolyással, de akár annál kisebb befolyással rendelkező tagja,
• olyan személy, aki ugyan nem tagja az adósnak, de a vezető tisztségviselőre, az adós tagjára, tagjaira rokoni (házastárs, élettárs, egyenesági vagy oldalági rokon) vagy üzleti kapcsolatok folytán olyan befolyással rendelkezik, ami miatt az adós döntéseinek meghozatalára ténylegesen meghatározó befolyást tud gyakorolni,
• a cégvezető,
• azon gazdálkodó szervezet vezető tisztségviselője, aki/amely tekintetében a Cstv. 3. § (1) bekezdés d) pontja előírja a vezetői minőség elnyeréséhez a nyilvántartásba történő bejegyzését, azonban ez akármilyen oknál fogva elmarad, de ténylegesen vezető tisztségviselőként tevékenykedik,
• döntési jogkörükben az ügydöntő felügyelőbizottság tagjai,
• a társaság részére hitelt folyósító pénzintézet,
• ha jogi személy látja el vezető tisztségviselői tisztséget az általa e funkció gyakorlására kijelölt személy.

4. A fizetésképtelenséggel fenyegető helyzet

A fizetésképtelenséggel fenyegető helyzet fogalmát a Cstv. 2006. július 1. napja óta azonosan határozza meg. E szerint az akkor következik be: „amelytől kezdve a gazdálkodó szerv vezetői előre látták vagy észszerűen előre láthatták, hogy a gazdálkodó szervezet nem lesz képes esedékességkor kielégíteni a vele szemben fennálló követeléseket”.

A kialakult joggyakorlat alapján egyértelműen leszögezhető, hogy a fizetésképtelenséggel fenyegető helyzet bekövetkezésének feltételei nem azonosak az adós fizetésképtelenségének megállapításához szükséges, a Cstv. 27. § (2) bekezdésében írt feltételekkel. Az adós felszámolása elrendelésének ugyanis nem szükségszerű feltétele, hogy az adós fizetésképtelen helyzetben legyen.

A fizetésképtelenséggel fenyegető helyzet akkor következik be, amikor az adós tartozásait likvid vagyon hiányában nem képes kifizetni (objektív feltétel) és erről a vezető tisztségviselő tudomást szerzett, vagy gondos eljárás esetén tudomást kellett volna szereznie (szubjektív feltétel).

A fizetésképtelenséggel fenyegető helyzet megállapíthatóságához szükséges objektív feltétel akkor következik be, amikor az adós esedékes tartozásainak összege meghaladja a társaság likvid vagy likviddé tehető vagyonát és ezt a helyzetet a tartozások átütemezésével, esetleg reálisan visszafizethető kölcsön felvételével vagy más módon nem hárították el. Önmagában az a körülmény, hogy az adós könyv szerinti vagyona meghaladja esedékes tartozásait, nem bizonyítja azt, hogy a fizetésképtelenséggel fenyegető helyzet nem állna fenn.

Nem áll fenn a fizetésképtelenséggel fenyegető helyzet akkor, ha a tartozás kifizetésére annak esedékességekor az adós képes, de fizetési kötelezettségének egyéb okból nem tesz eleget.

A szubjektív feltétel kapcsán hangsúlyozandó, hogy a vezető tisztségviselő feladata az adós gazdálkodó szervezet esedékes/lejárt tartozásainak, a cash-flow kimutatásnak a figyelemmel kísérése. A vezető tisztségviselő a fizetésképtelenséggel fenyegető helyzet bekövetkezéséről tudomást szerezhet például: lejárt, nem vitatott, ki nem fizetett tartozások fennállásából, az éves beszámoló (esetleg közbenső mérleg) adataiból. A vezető tisztségviselő nem szakszerű, gondatlan eljárására, kompetencia hiányára alappal nem hivatkozhat. Azt kell vizsgálni, hogy az objektív feltétel bekövetkezéséről történő tudomásszerzés egy ilyen tisztséget ellátó személytől kellő gondosság tanúsítása esetén elvárható-e.

A joggyakorlat-elemző csoport álláspontja szerint a fizetésképtelenséggel fenyegető helyzet időpontja az ügyben feltárt összes körülmény ismeretében állapítható meg. A feldolgozott ítéletek 35%-ában az eljárt bíróság az eljárás során beszerzett és rendelkezésre álló adatokból 26%-ában az éves beszámoló vizsgálata alapján állapította meg a fizetésképtelenséggel fenyegető helyzet időpontját. Az összetettebb, nehezebben megítélhető esetekben a bíróságok a kirendelt igazságügyi szakértők által készített szakvéleményből állapították meg azt.

A joggyakorlat-elemző csoport rámutatott e körben arra, hogy a fizetésképtelenséggel fenyegető helyzet időpontját a felperesnek olyan pontossággal kell meghatározni, amely a kereseti kérelem megalapozott elbírálásához feltétlenül szükséges. Egyes tényállások esetén elégséges lehet annak év szerinti, más esetekben annak havi pontosságú feltárása, de az is lehetséges, hogy annak pontos napi meghatározása is szükséges.

5. A vezető tisztségviselő felelősségét megalapozó magatartások

A vezető tisztségviselő felelőssége nem állapítható meg azért, mert a gazdálkodó szervezet adósnál kielégítetlen tatozások keletkeztek, az adós fizetésképtelenné vált. A felelősség megállapításának feltétele, hogy a vezető tisztségviselő a fizetésképtelenséggel fenyegető helyzet bekövetkezését követően ügyvezetői feladatait nem a hitelezők érdekeinek elsődlegessége, a Cstv. 4. időállapotának szabályozása szerint nem a hitelezők érdekeinek figyelembevételével látta el és olyan magatartást tanúsított, amely az adós vagyonára a később ismertetendők szerint negatívan hatott, az csökkent.

A Cstv. 1. időállapota szerinti szabályozás szerint a vezető tisztségviselő felelősségét megalapozó magatartás az, ha az adós vagyona csökkent amiatt, hogy a vezető tisztségviselő nem a hitelezők érdekeinek elsődlegessége figyelembevételével járt el, ideértve a környezeti terhek rendezését is.

A Cstv. 2–3. időállapot szerinti rendelkezései értelmében a vezető tisztségviselő felelősségét az adós vagyonának csökkenésén túlmenően megalapozza az is, ha a hitelezők követeléseinek teljes kielégítését a vezető tisztségviselő meghiúsította, illetve a környezeti terhek rendezését elmulasztotta.

A Cstv. 4. időállapota szerinti szabályozás ugyanezen magatartásokat sorolja fel.

Az adós vagyona alatt a Cstv. 3. § e) pontja szerinti vagyon értendő, vagyis az, amit a 2000. évi C. tv. (Szmt.) befektetett eszköznek [Szmt. 24. § (1) és (2) bekezdése] vagy forgó eszköznek [Szmt. 28. § (1) bekezdése] minősíti (aktív vagyon).

A vagyoncsökkenés fordulatra hivatkozásnál tehát elsődlegesen azt kell vizsgálni, hogy a fenyegető fizetésképtelenség bekövetkezte után a vezető tisztségviselő felróható magatartása következményeként az aktív vagyon meghatározott összeggel csökkent-e.

A joggyakorlat-elemző csoport a perekből szerzett tapasztalatok alapján azt állapította meg, hogy a vezető tisztségviselő tipikus felróható (szándékos vagy gondatlan) vagyoncsökkentő magatartása (mulasztása) szinte kizárólag olyan magatartás, amely egyúttal az adós jogi személy érdekét is súlyosan sértik. Például: a vezető tisztségviselő az adós vagyontárgyát eladta, de az ellenérték nem folyt be, mert gondatlanul járt el a szerződő partner kiválasztása során; a vezető tisztségviselő a valós piaci értéknél lényegesen alacsonyabb értéken ruházta át az adós vagyontárgyát.

A gyakorlatban tehát a hitelezők érdekeit sértő vagyoncsökkenés tipikusan egybe esik a jogi személy érdekét sértő vagyoncsökkenéssel.

A hitelezők kielégítését nemcsak az aktív vagyoncsökkenés ronthatja. Ha ugyanis az adós aktív vagyona ugyan nem csökkent, aktív vagyon az adós vagyonából nem került ki, azonban az adósnál a vezető tisztségviselőnek felróhatóan időközben olyan tartozások keletkeznek, amelyek a hitelezői követelések kielégítését negatívan befolyásolják, az is általában vagyoncsökkenésként értékelhető. Tipikus ilyen magatartás lehet a kirívóan észszerűtlen üzleti döntések meghozatalával a hitelezők kielégítési alapjának elvonása.

További szankcionált magatartás a 2–4. időállapot szerinti szabályozás értelmében az, ha a fizetésképtelenséggel fenyegető helyzet bekövetkezését követően a vezető tisztségviselőnek felróható magatartás következtében az adóssal szembeni hitelezői követelések teljes kielégítése meghiúsul. E körben azt kell vizsgálni, hogy a fenyegető fizetésképtelenség bekövetkezésének időpontjában a vezető tisztségviselő magatartása nélkül a hitelezői igények kielégítésére fordítható vagyon mértéke mekkora volt, és az a vezető tisztségviselő felróható magatartása folytán mennyivel csökkent.

A joggyakorlat-elemző csoport e körben végezetül kihangsúlyozta azt, hogy a vezető tisztségviselő felelőssége csak olyan mértékig áll fenn, amilyen mértékben az adós vagyona a vezető tisztségviselő felróható magatartása folytán csökkent a fizetésképtelenséggel fenyegető helyzet bekövetkezését követően. A vezető tisztségviselő felelőssége az adós vagyona által nem fedezett rész erejéig áll fenn.

6. A hitelezői érdekek sérelmének törvényi vélelme

A Cstv. 4. időállapota szerint fennálló törvényi vélelmek a következők:

Amennyiben a vezető a felszámolás kezdő időpontját megelőzően nem tett eleget az adós éves beszámolója [összevont (konszolidált) éves beszámolója] külön jogszabályban meghatározott letétbe helyezési és közzétételi kötelezettségének, vagy nem teljesíti a 31. § (1) bekezdés a)–d) pontja szerint beszámoló készítési, irat- és vagyonátadási, továbbá tájékoztatási kötelezettségét, a hitelezői érdekek sérelmét vélelmezni kell.

Az első törvényi vélelem kapcsán említett külön jogszabály a Ctv. 18. §-a, amely a cégek számára írja elő az éves beszámoló letétbe helyezési és közzétételi kötelezettségét. A beszámoló letétbe helyezésének közzétételének elmulasztása az e-beszamolo.im.gov.hu oldalon ellenőrizhető.

A második törvényi vélelem kapcsán felhívott Cstv. 31. § (1) bekezdés a)–d) pontjai egyértelműen és világosan meghatározzák a felszámolás sorsára jutott gazdálkodó szervezet vezetőjének kötelezettségeit a felszámolóval szemben. E kötelezettségek elmulasztása a felszámoló nyilatkozata alapján állapítható meg a hitelezők számára.

A joggyakorlat-elemző csoport túlnyomó többségének álláspontja szerint a vélelem fennáll akkor is, ha a vezető tisztségviselő fent írt kötelezettségeinek csak részben tett eleget, illetve eleget tett, de késedelmesen. A vezető tisztségviselő a fenti magatartásokkal a hitelezők tájékozódási lehetőségét korlátozza. Késedelem esetén a vezető tisztségviselő az utólagos letétbe helyezéssel nem mentesülhet a vélelem következményei alól, függetlenül a késedelem tartamától.

Abban a tagok maradéktalanul egyet értettek, hogy a vélelem a bizonyítási terhet megfordítja, a kártérítési felelősség megállapításához szükséges egyes tényállási elemek bizonyításának kötelezettségét a felperesről az alperesre terheli. Abban is egyetértés volt, hogy a bizonyítási teher részbeni megfordítására vonatkozó szabályt az indokolja, hogy a vezető tisztségviselő a Cstv.-ben tételesen felsorolt egyes, őt jogszabályi rendelkezés folytán terhelő kötelezettségének nem vagy nem maradéktalanul vagy nem időben tett eleget, ezzel megnehezíti az adós hitelezőinek, felszámolójának tájékozódási lehetőségét a tekintetben, hogy az adós gazdálkodása hogyan alakult a felelősség megállapítása szempontjából releváns időszakban, milyen ügyletek megkötésére került sor, a vezető tisztségviselő terhére milyen magatartások értékelhetők.

A csoport tagjai többségének az volt az álláspontja, hogy a Cstv. helyes, teleológikus értelmezése szerint a vélelem fennállása esetén a felperesnek kell bizonyítania többek között azt, hogy az adós fizetésképtelenséggel fenyegető helyzetének bekövetkezését követően az adós vagyonában vagyoncsökkenés következett be és annak mértékét is. Ugyanakkor vélelmezni szükséges, hogy a fenti mulasztást követően bekövetkezett vagyoncsökkenés az adós hitelezői érdekeket sértő magatartásának következménye, vagyis vélelmezni kell a vezető tisztségviselő hitelezők érdekeivel ellentétes magatartását és az annak következtében bekövetkezett vagyoncsökkenést.

A többségi véleményt elfogadók álláspontja szerint a vezető tisztségviselő a megállapítási perben bizonyíthatja, hogy a Cstv.-ben szereplő terhére értékelendő magatartások, nem eredményezhetik kártérítési felelősségének megállapítását. Például nem a vezető tisztségviselőnek róható fel az éves beszámoló letétbe helyezésének, közzétételének elmaradása, ő ugyanis mindent megtett a beszámoló elfogadása érdekében, de a legfőbb szerv nem hozott döntést vagy nem fogadta el a beszámolót. A felperesnek az adós vagyoni helyzetéről történő tájékozódását valójában nem akadályozták az át nem adott okiratok mivel azok marginális jelentőségűek voltak.

Hangsúlyozandó, hogy a vélelem fennállása esetén is a vezető tisztségviselőt megilleti a kimentés lehetősége, hasonlóan azon esetekhez, amikor a vélelem nem áll fenn.

Leszögezendő ugyanakkor, hogy a vezető tisztségviselőnek lehetősége van a vélelem fenn nem állásának bizonyítására is. Bizonyíthatja, hogy a beszámoló letétbe helyezési, közzétételi kötelezettségének, irat, vagyonátadási, tájékoztatási kötelezettségének eleget tett, vagy ezen kötelezettségek nem terhelték, mert azok teljesítésének időpontjában már nem volt vezető tisztségviselő.

Árnyék vezető tisztségviselő tekintetében egyik törvényi vélelem sem áll fenn, hiszen az árnyék vezető tisztségviselőt sem éves beszámoló letétbe helyezési, sem beszámolókészítési, irat- és vagyonátadási, továbbá tájékoztatási kötelezettség nem terheli.

7. A felelősség alóli mentesülés

A vezető tisztségviselő mentesülésének feltétele az, hogy az ilyen tisztséget betöltő személytől elvárható valamennyi intézkedést megtegye a hitelezői érdekek sérelme elkerülése érdekében, továbbá az adós gazdálkodó szervezet intézkedéseinek kezdeményezése érdekében.

A jogértelmezés útján a joggyakorlat-elemző csoport arra az álláspontra jutott, hogy ha a Cstv. szabályaira hivatkozással folyik a per, a Cstv. kimentésre vonatkozó szabályai érvényesülnek, és nem a Ptk. 6:519. §-ában írt kimentési szabály, ugyanis a Cstv. kimentési szabályozása szigorúbb és konkrétabb feltételeket szab, mint a Ptk. 6:519. §-ában írt kimentési szabály.

A kimentési feltételeknek együttesen kell megvalósulniuk. Az „adós legfőbb szerve” kifejezés alatt a Ptk. 3:16. § szerinti döntéshozó szerv értendő, figyelemmel a Ptk. 3:3. § (2) és (3) bekezdésében írtakra. A legfőbb szerv „intézkedése” alatt a legfőbb szerv határozata értendő.

Tipikusan elfogadható mentesüléshez vezető érv az ügyekből szerzett tapasztalatok szerint:

• testületi ügyvezetés esetén arra történő hivatkozás, hogy a testületi döntésben az alperes nem vett részt, a vagyoncsökkenést eredményező döntés ellen szavazott,
• a legfőbb szerv döntése eredményezte a vagyoncsökkenést, a hitelezők követelése teljes kielégítésének meghiúsulását, a környezeti terhek rendezésének elmulasztását. A legfőbb szerv döntésére hivatkozás azonban nem feltétlenül, illetve nem minden tényállás mellett jelenti a felelősség alóli mentesülést. E körben mérlegelendő tényező lehet, hogy a vezető tisztségviselő miként készítette elő a legfőbb szerv döntését; ha tagként szavazott, szavazatával a határozat meghozatalához hozzájárult-e, volt-e ráhatása a szavazó tagok szavazatának kialakítására (például: családi vállalkozások esetén).

8. Perjogi kérdések

A joggyakorlat-elemző csoport megvizsgálta a felelősségi alakzattal összefüggő vitás perjogi kérdéseket is. Kifejtette, hogy a megállapítási per felperese lehet egyfelől az adós hitelezője, másfelől maga az adós. Az adós hitelezőjének az minősül, akinek pénzkövetését vagy pénzben kifejezett vagyoni követelését a felszámoló nyilvántartásba vette, a regisztrációs díjat – eltérő jogszabályi rendelkezés hiányában – befizette [Cstv. 3. § (1) bekezdés cd) pont]. Az adós nevében a felszámoló jár el. Ez egyebek mellett azt jelenti, hogy a megállapítási kereset eredményessége esetén az adós lesz a pernyertes, eredménytelensége esetén a pervesztes.

A megállapítási per alperese vagy az adós vezető tisztségviselője vagy árnyék vezető tisztségviselője lehet, mégpedig azon személyek, akik a felszámolás kezdő időpontját megelőző három évben látták el a vezető tisztségviselői feladatot, illetőleg a gazdálkodó szervezet döntéseinek meghozatalára ténylegesen meghatározó befolyást gyakoroltak.

A Cstv. egyértelműen rögzíti azt a szabályt, hogy ha többen közösen okoztak kárt, felelősségük egyetemleges. Az ügyekből szerzett tapasztalatok szerint tipikusan akkor került sor az egyetemleges felelősség megállapítására, ha a vezető tisztségviselők ugyanabban vagy részben azonos időszakban töltötték be a tisztséget, és tipikusan együttes képviseleti joggal rendelkeztek. Ugyanakkor annak sincs akadálya, hogy a vezető tisztségviselők és az árnyék vezető tisztségviselők egyetemleges felelősségét állapítsa meg a bíróság.

A vezető tisztségviselő felelősségének megállapítása iránti kereset a vezető tisztségviselő (árnyék vezető tisztségviselő) összegszerűen meghatározott mértékű felelősségének megállapítására irányul. A megállapítási perben tehát nem csak a kárfelelősség jogalapjának megállapítása történik, hanem a vezető tisztségviselő felelősségének maximális összege is meghatározásra kerül. Erre figyelemmel tehát kijelenthető, hogy a Cstv. szerinti megállapítási per nem azonosítható a Pp. 121. §-ában írt megállapítási perrel.

A keresetlevélnek tartalmaznia kell a következőket:

• az alperes mely időtartam alatt volt az adós vezető tisztségviselője, illetve az árnyék vezető tisztségviselő ebbéli minőségét mely tényezők alapítják meg, azok mely időszakban álltak fenn,
• a fizetésképtelenséggel fenyegető helyzet bekövetkezése időpontjának megjelölése, amely csak kivételes esetben egyezhet a felszámolási eljárás lefolytatása iránti kérelem benyújtásának időpontjával,
• a hitelezői érdekeket sértő magatartás(ok) leírása,
• azt az összeget, amelynek erejéig a vezető tisztségviselő felelősségének megállapítását a felperes kéri, vagyis amennyivel az adós vagyona csökkent. Kiemelten hangsúlyozandó, hogy a felelősség mértékének meghatározásakor nem azt kell megjelölni, hogy a felperesi hitelező a felszámolási vagyonból feltehetően ki nem elégíthető követelése mekkora,
• a hitelezők érdekeit sértő magatartás és a vagyoncsökkenés közötti ok-okozati összefüggés fennállásának állítása,
• amennyiben a törvényi vélelem fennáll, az ezzel kapcsolatos tények előadása.

A vezető tisztségviselő felelősségének megállapítására irányuló perre a meg nem határozható pertárgyérték az irányadó az 1/2013. PJE határozatban kifejtettek szerint.

A kereset benyújtásának kezdő időpontja az adós gazdálkodó szervezet felszámolás jogerős elrendelésének Cégközlönyben történt közzététele. A kereset mindaddig előterjeszthető, amíg az adós felszámolási eljárásának jogerős befejezése a Cégközlönyben közzétételre nem került. A keresetet a Cstv. 6. § (1) bekezdés szerint illetékes törvényszéken kell benyújtani.

A vezető tisztségviselő felelősségének megállapítására irányuló perben a felperes terhére esik annak bizonyítása, hogy:

• az alperes vezető tisztségviselőként, árnyék vezető tisztségviselőként tevékenykedett a releváns időszakban,
• a fizetésképtelenséggel fenyegető helyzet bekövetkezett, és annak mi volt az időpontja,
• az adós gazdálkodó szervezet vagyonában vagyoncsökkenés következett be,
• a hitelezői érdekek elsődlegessége/figyelembevétele követelményének megsértésével a vezető tisztségviselő olyan magatartást követett el, amelyet a Cstv. szankcionál,
• okozati összefüggés áll fenn a vezető tisztségviselő fenti magatartása és a vagyoncsökkenés között.

9. A vezető tisztségviselők marasztalására irányuló perekkel összefüggő vitás kérdések

A megállapítási perek számához képest meglehetősen kevés, mindössze 58 a vezető tisztségviselőt marasztaló jogerős bírósági ítélet került a joggyakorlat-elemező csoport látókörébe. A legmegdöbbentőbb adat az volt, hogy a kétlépcsős perlési struktúra rendeltetésével és lényegével szemben a marasztalási perek felperese az összes ügyben megegyezett a megállapítási per felperesével, vagyis az adós további hitelezői nem éltek a marasztalási kereset előterjesztésének lehetőségével. Holott a kétlépcsős perlési struktúra értelmében a marasztalás iránti keresetet nem csak a megállapítási per hitelező felperese, hanem az adós bármelyik hitelezője előterjesztheti, akinek kielégítetlen hitelezői igénye maradt fenn.

A marasztalási perben az adós már nem lehet a per felperese, hiszen az adós jogalanyisága a marasztalásra irányuló kereset benyújtásakor már megszűnt. Ugyanakkor a felszámoló, mint az adós hitelezője hitelezői minőségében jogosult kereset benyújtására.

A Cstv. értelmében ha több per indul, a pereket egyesíteni kell. A hitelezői követeléseket arányosan kell ki­elégíteni.

A marasztalási perben a perindítási határidő a felszámolási eljárás jogerős lezárásáról hozott határozat Cégközlönyben való közzétételétől számítandó. A megállapításra és marasztalásra irányuló pereket a Cstv. ugyanazon időállapota szerinti szabályok szerint kell elbírálni, ugyanis a felelősség megállapítására és a marasztalásra irányuló per lényegében egységet képez, annak ellenére, hogy a felelősséget megállapító jogerős bírósági ítélet meghozatala és a marasztalásra irányuló kereset benyújtása között akár több év is eltelhet.

Marasztalási per alperese azon vezető tisztségviselő (árnyék vezető tisztségviselő) lehet, akinek felelősségét a megállapítási perben jogerős bírósági ítélet megállapította.

A kétlépcsős perlési struktúrából következően a megállapítási perben marasztalt vezető tisztségviselő (árnyék vezető tisztségviselő) jogutódja, örököse perelhető.

A marasztalásra irányuló keresetben a felperesnek elő kell adnia, hogy mely vezető tisztségviselő (árnyék vezető tisztségviselő) marasztalását milyen összeg erejéig kéri. A marasztalási összeg nem haladhatja meg a megállapítási perben megállapított felelősség mértékét, valamint a hitelezőnek az adós felszámolása során ki nem elégített hitelezői igényét.

A Cstv. 1. időállapota szerint az adós felszámolása befejezésének Cégközlönyben történt közzétételétől számított 90 napos jogvesztő anyagi jogi határidőn belül, míg a Cstv. 2–4. időállapota szerint 60 napos jogvesztő anyagi jogi határidőn belül kell előterjeszteni a keresetet.

A marasztalásra irányuló perben a pertárgyérték a marasztalási összeg figyelembevételével alakul.

A keresetet a Cstv. 6. § (1) bekezdése szerint illetékes törvényszéken kell előterjeszteni, függetlenül a marasztalási összeg nagyságától.

Ha több hitelező nyújt be marasztalás iránti keresetet, azokat egy eljárásban kell elbírálni. Ebből következően a jogvesztő határidő leteltének bevárása után indokolt a tárgyalást kitűzni.

10. A vagyoni biztosítékkal összefüggő kérdések

A Cstv. 2–4. időállapota szerinti szabályok teszik lehetővé azt, hogy a felperes vagyoni biztosíték nyújtására kérje kötelezni a vezető tisztségviselőt. A Cstv. kimerítő jelleggel sorolja fel azt, hogy mi lehet a vagyoni biztosíték tárgya. A vagyoni biztosíték nyújtására kötelezésről a bíróság csak kérelemre rendelkezhet a kérelem keretei között. A vagyoni biztosíték nyújtása iránti kérelemben a felperesnek meg kell jelölnie, hogy pontosan milyen biztosíték nyújtására kéri kötelezni a vezető tisztségviselőt. A feldolgozott ügyek többségében a felperesek forint összeg bírósági lettébe helyezését kérték. A vagyoni biztosíték nyújtására irányuló kérelmet a felperes az elsőfokú ítélet meghozataláig bármikor előterjesztheti. A vagyoni biztosítékért kezesi felelőssége áll fenn az adós gazdálkodó szervezet többségi befolyással rendelkező tagjának, az egyszemélyes társaság tagjának, valamint a külföldi vállalkozás magyarországi fióktelepe esetén a külföldi székhelyű vállalkozásnak. A vagyoni biztosíték nyújtásáról a bíróságnak lehetőleg az eljárás lehető legkorábbi szakaszában kell döntenie, feltéve, hogy a vezető tisztségviselő felelősségének megállapításához szükséges tényállási elemek fennállását valószínűsítettnek találja.

A joggyakorlat-elemző csoport álláspontja szerint nem helyeselhető az a széles körben tapasztalat gyakorlat, hogy az elsőfokú bíróság a vagyoni biztosíték nyújtására kötelezésről az elsőfokú ítéletben rendelkezik, ugyanis ez a gyakorlat ellentétes a jogintézmény céljával, a felperes érdekeivel, továbbá azzal a szabállyal, hogy a vagyoni biztosíték nyújtására kötelezésről végzésben kell rendelkezni, amely ellen külön fellebbezésnek van helye.

Ha vagyoni biztosíték nyújtását elrendelte a bíróság, és a vezető tisztségviselő felelősségét a jogerős ítélet nem vagy kisebb összeg erejéig állapította meg, mint amilyen mértékű vagyoni biztosíték nyújtására az elsőfokú bíróság végzésével kötelezte a vezető tisztségviselőt, az elsőfokú bíróságnak csak az ítélet jogerőre emelkedését követően kell hivatalból intézkednie a vagyoni biztosíték, illetve meghatározott része, ebbéli minőségének megszüntetése iránt. Ha a bíróság jogerős ítéletével marasztalta a vezető tisztségviselőt, akkor a marasztalási ítéletben a vagyoni biztosíték összegét a felperesek között követelésarányosan kell felosztani, és csak az ezt meghaladó marasztalási összeg megfizetésére kell a vezető tisztségviselőt kötelezni ugyancsak követelésarányosan.

Ha a marasztalásra irányuló perben hozott ítélet szerint a marasztalási összeg alacsonyabb, mint a vagyoni biztosíték összege, akkor a marasztalási összeget meghaladó vagyoni biztosíték ebbéli minőségének megszüntetése érdekében az elsőfokú bíróságnak hivatalból kell intézkednie.

11. A vezető tisztségviselő felelőssége a hitelezők irányában a Ctv. alapján

A vezető tisztségviselő hitelezőkkel szembeni felelőssége 2012. március 1. napja óta fennáll abban az esetben is, ha a jogi személy kényszer-végelszámolás, illetőleg kényszertörlés útján szűnt meg. E szabályozás egylépcsős perlési struktúrát ír elő, és a vezető tisztségviselő (árnyék vezető tisztségviselő) marasztalását ugyanazon szabályok alapján teszi lehetővé, mint a Cstv. A hatályos Ctv. 118/B. és 118/C. §-ai tartalmazzák a vonatkozó anyagi jogi és eljárásjogi szabályokat.

A Ctv. nem írja elő a vezető tisztségviselő marasztalására irányuló perek egyesítésének kötelezettségét és nem rendelkezik az igényt érvényesítő hitelezők arányos kielégítésének kötelezettségéről.

A joggyakorlat-elemző csoport látókörébe mindösszesen öt olyan ítélet került, amely a vezető tisztségviselők hitelezők irányában fennálló felelősségét a Ctv. szabályai alapján állapította meg.

A rendkívül alacsony szám vélhetően azzal magyarázható, hogy a jogintézmény nem rég óta került bevezetésre a magyar felelősségi jogba, és az érintett jogalanyok ezt az igényérvényesítési lehetőséget még nem kellőképpen ismerik. Ezen pertípus esetén a kényszertörlési eljárás keretében törölt cég cégjegyzékbe vezetett vezető tisztségviselője lehet az alperes. A Ctv. tételes rendelkezése folytán vezető tisztségviselőnek minősül a végelszámoló is. Árnyék vezető tisztségviselő fogalmát a Ctv. a Cstv.-vel egyezően határozza meg.

A vezető tisztségviselő a Ctv. szabálya szerint nem azért felel, mert a cég kényszertörlési eljárás lefolytatását követően a cégjegyzékből törlésre került, hanem azért, mert a cég fizetésképtelenséggel fenyegető helyzete bekövetkezését követően nem a hitelezők érdekeinek figyelembevételével járt el.

Alapvető különbség a Cstv. vonatkozó szabályozásával összevetve az, hogy a cégek kényszertörlésére nem azért került sor, mert a cég fizetésképtelenné vált, hanem a Ctv. 116. §-ában rögzített okokból. A jogszabályi rendelkezés célja az lehet, hogy a cég vezető tisztségviselője kényszertörlési eljárásba ne menekíthesse a céget hitelezőkkel szembeni felelősségének elhárítása érdekében. A Ctv. szabályozása szerint több vezető tisztségviselő esetén felelősségük egyetemleges a hitelezőkkel szemben. A Ctv. a Cstv.-vel azonosképpen határozza meg a fizetésképtelenséggel fenyegető helyzet fogalmát, továbbá hitelezői érdekek sérelmének törvényi vélelmeit fogalmazza meg a vezető tisztségviselő és a végelszámoló kapcsán egyaránt.

12. A joggyakorlat-elemző csoport javaslatai a Cstv. vonatkozó szabályozásával összefüggésben

A joggyakorlat-elemző csoport egyrészt a Kúria Polgári Kollégiuma számára, másrészt a jogalkotó számára fogalmazott meg javaslatokat. A joggyakorlat-elemző csoport nem javasolta a Kúria Polgári Kollégiuma számára azt, hogy a tárgykörben PK vélemény megalkotására kerüljön sor, figyelemmel arra, hogy az Igazságügyi Minisztérium tájékoztatása szerint a Cstv. vonatkozó szabályai várhatóan módosításra kerülnek.

A joggyakorlat-elemző csoport felhívta a jogalkotó figyelmét a vonatkozó Cstv. szabályozás bonyolultságára, és ezért célszerűnek tartotta annak megfontolását, hogy a szabályozás egységesítésre kerüljön, az alkalmazott rendelkezések ne függjenek attól, hogy az adós felszámolására irányuló kérelem benyújtására mikor került sor.

A joggyakorlat-elemző csoport álláspontja szerint a jogalkotónak egyértelműen tisztáznia szükséges a Ptk. rendelkezéseinek és a Cstv. (Ctv.) szabályainak egymáshoz való viszonyát.

A kétlépcsős perlési struktúra koncepciójának alapvető módosítását nem érintő javaslatok közül a joggyakorlat-elemző csoport legfontosabb javaslata a Cstv. 33/A. § (7) bekezdésének hatályon kívül helyezése volt. A vonatkozó rendelkezés hatályon kívül helyezésére irányuló javaslat indoka az volt, hogy a joggyakorlat-elemző csoport megítélése szerint az ellentétes a kétlépcsős perlési struktúrával, mivel elvonja a többi hitelező igényérvényesítési lehetőségét.

A joggyakorlat-elemző csoport további javaslata az volt, hogy a jogalkotó gondoskodjon a megállapítási perben részt nem vett hitelezők igényérvényesítését segítő szabályok megalkotásáról. Jelenleg ugyanis nem állnak rendelkezésre olyan szabályok, amelyek alapján a hitelezők információkhoz juthatnának a megállapításra irányuló perek megindításáról és az ilyen perben hozott jogerős bírósági ítéletek tartalmáról.

Az írás a Gazdaság és Jog 2017. évi 6. számában (3-9. o.) jelent meg.

1. A gazdasági jogot érintő jogszabályváltozásokról

Az elmúlt egy év jogszabályi változásai a gazdasági jogot sem hagyták érintetlenül. A jogalkalmazó-jogkereső közönség ezt részben érthető kritikával szemléli, hiszen ezen a területen (is) indokolt lenne az állandóság, a jogszabályi környezet rövidebb-hosszabb ideig tartó nyugalmi állapota. Másrészről azonban épp a jogalkalmazók részéről érkező visszajelzések alapján került sor a módosítások jelentős részére. Nehéz egyensúlyt teremteni eközött a két jogos igény között.

Nem számítva a szintén minden évben sorra kerülő pénzügyi tárgyú törvénymódosításokat – melyek jellemzően a Hitelintézeti törvényt, a Tőkepiaci törvényt és a Befektetési szolgáltatásokról szóló törvényt érintik – az elmúlt egy év legjelentősebb, a gazdasági jogot érintő jogszabályváltozásai a következők voltak:

• a Polgári Törvénykönyvről szóló 2013. évi V. törvény módosításáról szóló 2016. évi LXXVII. törvény;
• a civil szervezetek és a cégek nyilvántartásával összefüggő eljárások módosításáról és gyorsításáról szóló 2016. évi CLXXIX. törvény;
• a csődeljárásról és a felszámolási eljárásról szóló 1991. évi XLIX. törvény, valamint az azzal összefüggő egyes törvények módosításáról szóló 2017. évi XLIX. törvény; valamint
• az egyes törvényeknek az üzleti környezet jogi versenyképességének növelése érdekében szükséges módosításáról szóló 2017. évi LXI. törvény.

Jelentőségénél fogva külön is említést kell tenni a választottbíráskodásról szóló 2017. évi LX. törvényről is, amely a hazai választottbíráskodás szervezeti kereteit helyezi új alapokra, egyúttal lényeges eljárási újításokat is bevezet. Az új választottbírósági törvény részletes bemutatása meghaladja ennek a tanulmánynak a kereteit, azt azonban feltétlenül ki kell emelni, hogy az ország versenyképességének növelése szempontjából ennek az új jogszabálynak is meghatározó jelentősége lehet. Vitathatatlan ugyanis, hogy egy jól működő és a gazdasági szereplők bizalmát élvező választottbírósági rendszer képes hozzájárulni ahhoz, hogy növekedjen Magyarország nemzetközi elismertsége.

Az alábbiakban a fent jelzett négy jogszabályt kívánjuk röviden áttekinteni, a gazdasági jog területét érintő változások szempontjából.

2. A Ptk. 2016. évi módosítása

2.1. A Ptk.-nak a módosítással érintett rendelkezései

A Polgári Törvénykönyvről szóló 2013. évi V. törvény módosításáról szóló 2016. évi LXXVII. törvény (a továbbiakban: Ptkm.) az alábbi területeket érintette:

• személyiségi jogok [Ptk. 2:42. § (1) bekezdés];
• vezető tisztségviselő felelőssége (Ptk. 3:24. §, 6:541. §);
• zártkörűen működő részvénytársaság működési formájának megváltoztatásához kapcsolódóan a részvények nyilvános forgalomba hozatala [Ptk. 3:218. § (2) bekezdés];
• szülőtartás [Ptk. 4:208. § (1a) bekezdés];
• zálogjog, önálló zálogjog újraszabályozása;
• írni, olvasni nem tudó, valamint az adott nyelvet nem értő személy által tett írásbeli jognyilatkozat (relatív) semmissége [Ptk. 6:7. § (4), (5) bekezdés];
• a fiduciárius hitelbiztosítékok tilalmának enyhítése (Ptk. 6:99. §);
• a szerződésátruházás szabályainak kiegészítése, pontosítása (Ptk. 6:208–6:209. §);
• az értékpapírjogi szabályok újrakodifikálása (Ptk. 6:565–6:571. §).

A módosítások egy részét más helyen már elemeztük. Így részletesen is bemutattuk az új zálogjogi szabályokat,^[1] illetve az azok mögött álló gazdasági-gazdaságpolitikai igényeket és törekvéseket.^[2]

Az alábbiakban az általunk eddig még nem vizsgált és a gazdasági joghoz is kapcsolódó módosításokat mutatjuk be röviden.

2.2. A jogi személy vezető tisztségviselőjének deliktuális felelőssége

A Ptk. jogi személyek vezető tisztségviselői felelősségére vonatkozó szabályai kiemelt jelentőségűek, hiszen Magyarországon mintegy 600 000 bejegyzett társas vállalkozás működik, amelynek majdnem 1,5 millió vezető tisztségviselője van.

A Ptkm. a vezető tisztségviselő felelősségére vonatkozó rendelkezések közül a kívülálló harmadik személyek irányában fennálló deliktuális felelősségi tényállást érintette. Ezzel összefüggésben – a Ptk. 3:24. § módosítása mellett – hatályon kívül helyezte a Ptk. 6:541. §-át.

A módosítást követően, a Ptk. 2016. július 1-jétől hatályos 3:24. § (2) bekezdése szerint: „A vezető tisztségviselő által e jogkörében eljárva okozott károkért a jogi személy felel. A vezető tisztségviselő a jogi személlyel egyetemlegesen felel, ha a kárt szándékosan okozta.”

A Ptkm. ennek alapján a gazdasági társaságokról szóló 2006. évi IV. törvény (a továbbiakban: Gt.) 30. § (1) bekezdése szerinti főszabályhoz tért vissza. Ennek megfelelően, ha a vezető tisztségviselő e jogkörében eljárva kívülálló harmadik személynek kárt okoz, ezért a kárért nem ő, hanem az a jogi személy felel, akinek a nevében a vezető tisztségviselő eljárt. Fontos kiemelni, hogy a Ptk. módosítás utáni szövege az „e jogkörében eljárva” fordulatot használja, szemben a hatályon kívül helyezett Ptk. 6:541. §-ában, amelyben az „e jogviszonyával összefüggésben” fordulat szerepelt. A hatályon kívül helyezett normaszövegnek ez a fordulata komoly értelmezési problémákat okozott.

Egy vonatkozásban ugyanakkor eltér a hatályos jogi szabályozás a Gt. 30. §-ától: a Ptk. 3:24. § (2) bekezdése a szándékos károkozás esetére fenntartotta az egyetemleges felelősség szabályát. Valójában azonban ez sem jelent tényleges változást a Ptk. előtti jogi helyzethez képest, hiszen a bírói gyakorlat a Gt.-hez kapcsolódóan ezt az elvet már korábban is követte. Ennek alapján a vezető tisztségviselő a nem szándékosan okozott károk esetén védettséget élvez, legfeljebb a jogi személy tudja őt felelősségre vonni, a jogi személy, illetve a társaság üzleti partnere azonban nem.^[3]

Fontos kiemelni, hogy a vezető tisztségviselő szándékos károkozása esetére előírt egyetemlegességi szabály nem ad lehetőséget arra, hogy a jogi személlyel szerződéses jogviszonyban álló harmadik személy az őt ért kontraktuális károk megtérítését a vezető tisztségviselőtől követelje. Szerződésszegés esetén a jogi személy szerződéses partnerei kizárólag a jogi személy ellen érvényesíthetnek kártérítési (és más szerződésszegési) igényt. A megszegett szerződésnek ugyanis a jogi személy és nem a vezető tisztségviselő az alanya. Egy ilyen jellegű, kumulált igényérvényesítés lehetőségének az elismerése a Ptk. 6:145. §-ába ütközne, amely a párhuzamos kártérítési igények kizárásáról rendelkezik. A Ptk. 3:24. § (2) bekezdésében megállapított egyetemlegességi szabály ennek megfelelően kizárólag deliktuális károkozás esetén érvényesülhet.

A vezető tisztségviselő felelőssége kapcsán röviden a csődeljárásról és a felszámolási eljárásról szóló 1991. évi XLIX. törvény (a továbbiakban: Cstv.) legutóbbi módosítására is ki kell térni. A csődeljárásról és a felszámolási eljárásról szóló 1991. évi XLIX. törvény, valamint az azzal összefüggő egyes törvények módosításáról szóló 2017. évi XLIX. törvény (a továbbiakban: Cstvm.) 17. §-a ugyanis a Cstv. 33/A. §-át módosította.

Ennek során a jogalkotó egyrészt figyelemmel volt a Kúria ezzel foglalkozó joggyakorlat-elemző csoportja által készített összefoglaló véleményben megfogalmazott szempontokra.^[4] Másrészt pedig egyértelművé kívánta tenni a Cstv. 33/A. §-a, valamint a Ptk.-nak a vezető tisztségviselő hitelezőkkel szembeni felelősségére vonatkozó szabályai közötti viszonyt. Erre tekintettel a módosítás kimondja, hogy a Ptk. 3:86. § (2) bekezdésében, a Ptk. 3:118. §-ában, illetve a Ptk. 3:347. § (3) bekezdésében a vezető tisztségviselők polgári jogi felelősségének megállapítására és velük szemben a szerződésen kívüli kártérítési igény érvényesítésére kizárólag a Cstv. 33/A. §-ában foglaltak alapján kerülhet sor, ha a jogi személy jogutód nélküli megszüntetésére felszámolási eljárásban kerül sor. Hasonló rendelkezéssel a Ctv. 118/B. §-át is ki kellett egészíteni arra az esetre vonatkozóan, ha a jogutód nélküli megszűnésre kényszertörlési eljárásban kerül sor.

2.3. A zártkörűen működő részvénytársaság részvényeinek nyilvános forgalomba hozatala

A Ptk. a korábbi társasági jogi szabályoktól eltérően nem teszi lehetővé részvénytársaság nyilvános alapítását. A változás részben a nyilvánosan működő részvénytársaság fogalmának megváltozásával van összefüggésben. A nyilvános alapítás korábban is inkább csak elméleti jellegű lehetőségként létezett. A Ptk. szerint a nyilvános működési forma alapvető eleme, hogy a társaság részvényeivel (annak egy részével) tőzsdén kereskednek. Erre figyelemmel a Ptk. a részvénytársaság alapítása körében zártkörűséget mond ki (Ptk. 3:249. §) és nem tartalmazza azokat a nyilvános alapítási szabályokat, amelyeket a Gt. még ismert.

A Ptk. 3:211. § (1) bekezdése szerint az a részvénytársaság, amelynek részvényeit tőzsdére bevezették, nyilvánosan működő részvénytársaságnak (nyrt.) minősül. A zártkörű alapítást követően a zártkörűen működő részvénytársaság (zrt.) működési formája megváltoztatásával alakulhat át nyilvánosan működő részvénytársasággá. A Ptk. 3:211. § (3) bekezdése értelmében a működési forma megváltoztatásához a közgyűlés legalább háromnegyedes szótöbbséggel hozott határozatára van szükség; e határozat a zártkörűen működő részvénytársaság nyilvánosan működő részvénytársasággá alakulása esetén a részvénytársaság részvényeinek tőzsdére történő bevezetésével válik hatályossá.

A Ptk. 3:218. § (2) bekezdésének 2016. július 1-jéig hatályban lévő szövege szerint a zártkörűen működő részvénytársaság részvényei nem voltak nyilvánosan forgalomba hozhatók.

A Ptk. anyagi jogi előírásai alapján a társaságnak még zrt. formában kellett benyújtania a tőkepiacról szóló 2001. évi CXX. törvény (a továbbiakban: Tpt.) szerinti tájékoztatóját engedélyezésre a Felügyelethez (a Magyar Nemzeti Bankhoz). Ezt követően pedig még zrt. formában kellett a tőzsdei/MTF (Multilateral Trading Facilities) bevezetési kérelmét is beadnia. Az illetékes cégbíróság csak a tájékoztató engedélyezését és a tőzsdei/MTF bevezetést követően határozhatott az nyrt. forma bejegyzéséről.

A Budapesti Értéktőzsde Zrt. (a továbbiakban: BÉT), a KELER Központi Értéktár Zrt., valamint a Felügyelet által egyöntetűen helyesnek tartott gyakorlat szerint a tőzsdére/MTF-re bevezetett részvények kereskedése mindaddig nem kezdődhetett meg, amíg a formaváltás cégbírósági bejegyzésére nem került sor. Emiatt azonban a bevezetés és a kereskedés megkezdése szükségszerűen el kellett hogy váljon egymástól. A cégbírósági eljárás gyorsaságától is függött, hogy a bevezetés és a kereskedés megkezdése között ténylegesen mennyi idő telt el. Amennyiben a tőzsdei/MTF bevezetés tranzakcióval jár együtt, úgy a bevezetés és a kereskedés megkezdése között még hosszabb idő telik el, tekintettel arra, hogy a helyesnek tartott piaci gyakorlat szerint a tranzakció is kizárólag a cégbírósági bejegyzést követően kezdődhet meg. A bevezetést követően esetlegesen kialakuló kedvezőtlen piaci fejlemények pedig indokolttá tehetik a kereskedés megkezdésének elhalasztását, sőt akár meg is hiúsíthatják azt, amint az az elmúlt időszakban többször meg is történt.

A részvények tőzsdei bevezetésének a Ptk.-módosítás előtti folyamata a következő elemekből állt:

1. egyetlen tájékoztató készül a Tpt. és a BÉT szabályzat alapján, ami két részből áll: egy rész szükséges a BÉT-re bevezetéshez („listing prospectus”) és egy a nyilvános forgalombahozatalhoz („offering prospectus”);
2. a listing prospectust az MNB jóváhagyja;
3. a részvény BÉT terméklistára kerül, tehát tőzsdére már be van vezetve, ugyanakkor a kereskedés még nem kezdődik meg;
4. benyújtásra kerül a cégbíróságra a zrt.-ből nyrt.-vé történő átalakulás iránti kérelem, az átalakulás bejegyzésig viszont hosszabb idő is eltelhet, ha a cégbíróság igénybe veszi a rendelkezésére álló 30 munkanapot;
5. az offering prospectust szintén jóvá kell hagynia az MNB-nek egy második jóváhagyási körben;
6. megtörténik a cégbírósági bejegyzés;
7. a jegyzés indulása.

A fenti problémák orvoslására olyan szabályozás kialakítása volt indokolt, amely a folyamatokat gyorsítja, illetve lehetővé teszi az egylépcsős tőzsdei, illetőleg MTF-bevezetést.

Ennek érdekében a Ptkm. 3. §-a módosította a Ptk. 3:218. § (2) bekezdését. A Ptkm. – a főszabály alóli kivételként – normatív módon jeleníti meg, hogy a zártkörűen működő részvénytársaság részvényei nyilvános forgalomba akkor kerülhetnek, ha az a társaság működési formájának megváltoztatásához szükséges. A Ptk. 2016. július 1-jén hatályba lépett módosítása tehát lehetővé teszi a zártkörűen működő részvénytársaság számára, hogy a működési formájának nyilvánosra történő megváltoztatásához kapcsolódóan a részvényeit nyilvánosan forgalomba hozza.

A Ptkm. nem változtatta meg a nyilvánosan működő részvénytársaság fogalmát, tehát továbbra is az a részvénytársaság minősül nyrt.-nek, amelynek részvényeit tőzsdére bevezették. Ebből következően a módosítás nem érintette a Ptk. 3:211. § (3) bekezdését sem, vagyis azt, hogy a cégjogi változásnak, a zrt.-ből nyrt.-vé válásra vonatkozó társasági döntésnek akkor kell hatályosulnia, amikor a társaság részvényeinek tőzsdei bevezetése szabályszerűen megtörtént.

A Ptkm. által nyújtott megoldás előnye a korábbival szemben az, hogy az nyrt. feltételes bejegyzéséről szóló cégbírósági határozat már a nyilvánossá válás folyamatának kezdetén garanciát jelentene mind a tájékoztató engedélyezése során eljáró Felügyelet, mind a BÉT és a KELER, a kibocsátó és elsősorban a befektetők számára arra, hogy a működésiforma-váltás a vonatkozó jogszabályoknak megfelelően történt. Így a tranzakciót a feltételes bejegyzés birtokában is le lehetne bonyolítani, a kereskedést pedig akár a bevezetés napján is meg lehetne kezdeni, tekintettel arra, hogy nem kell számolni a cégbírósági bejegyzés elmaradásának a kockázatával.

2.4. Az írni, olvasni nem tudó, valamint az adott nyelvet nem értő személy által tett írásbeli jognyilatkozat semmissége

A Ptk. 6:7. § (4) bekezdése új szabályként kimondta, hogy az írni, olvasni nem tudó, továbbá az olyan személy esetén, aki nem érti azt a nyelvet, amelyen az írásbeli nyilatkozatát tartalmazó okirat készült, az írásbeli jognyilatkozat érvényességének további feltétele, hogy magából az okiratból kitűnjön, hogy annak tartalmát a tanúk egyike vagy a hitelesítő személy a nyilatkozó félnek megmagyarázta.

Ezzel a rendelkezéssel kapcsolatban több értelmezési nehézség is felmerült. Mindenekelőtt nem volt egyértelmű, hogy erre a semmisségi okra kinek az érdekében lehet hivatkozni. Mivel a Ptk. eredeti normaszövege erről nem mondott semmit, ezért – elvileg – erre az írni, olvasni nem tudó, valamint az adott nyelvet nem értő személy hátrányára is lehetett (volna) hivatkozni. A jogalkotó szándéka azonban nyilvánvalóan nem erre irányult, hanem arra, hogy ezeket a személyeket fokozottabb védelemben részesítse. Ehhez képest a semmisségre bármelyik fél hátrányára történő hivatkozás egy aránytalanul súlyos szankció lett volna a jognyilatkozatot tevő személlyel szemben.

Erre tekintettel a Ptkm. 18. §-a egy új (5) bekezdéssel egészítette ki a Ptk. 6:7. §-át. Ez a 2016. július 1-jétől hatályos új rendelkezés azt teszi egyértelművé, hogy a Ptk. 6:7. § (4) bekezdésén alapuló érvénytelenségre csak a nyilatkozattevő személy érdekében lehet hivatkozni.

Ennek következtében ez egy relatív semmisségi okká vált.^[5] A minta a kiskorú által tett érvénytelen jognyilatkozatokra irányadó szabályozás volt. A Ptk. 2:17. §-a ezzel kapcsolatban azt mondja ki, hogy a kiskorúság miatti korlátozott cselekvőképességen vagy cselekvőképtelenségen alapuló semmisségre annak érdekében lehet csak hivatkozni, akinek cselekvőképessége korlátozott vagy hiányzik. Hasonló szabályt állapít meg a Ptk. 2:24. §-a is a cselekvőképességében részlegesen korlátozott, illetve a cselekvőképtelen nagykorú által tett jognyilatkozatra vonatkozóan.

A Ptkm. hatálybalépése után is kérdés maradt ugyanakkor, hogy pontosan mit is kell érteni a (4) bekezdésben szereplő „megmagyarázta” fordulat alatt. Ennek a kioktatási követelménynek a tartalma és terjedelme továbbra sem teljesen világos. Mindez a jognyilatkozat tétele során eljáró ügyvédek (esetleg közjegyzők) felelőssége szempontjából is nagy jelentőséggel bír. Egy ügyvéd által ellenjegyzett jognyilatkozat esetében a vonatkozó jogszabályok meghatározzák az ellenjegyzéshez kapcsolódó joghatásokat. Ha azonban a Ptk. 6:7. § (4) bekezdése alapján az ügyvédnek részletesebb tájékoztatást kellene adnia, mint az ellenjegyzésre irányadó jogszabályok alapján, az felvetheti az ügyvédi felelősség kérdését is.

Felmerülhet ezzel kapcsolatban a vezető tisztségviselő felelőssége is. Gyakran előfordul ugyanis, hogy a társaságnak (főként, ha külföldi a tulajdonosa) külföldi személy a vezető tisztségviselője, aki a magyar nyelvet nem ismeri. A Ptk. idézett rendelkezése alapján számára elvileg valamennyi olyan írásbeli nyilatkozattétel előtt meg kellene magyarázni nyilatkozatának a tartalmát, amelynek a nyelvét nem érti. Ez azonban gyakorlatilag lehetetlen, hiszen teljesen ellehetetlenítené a normál üzleti működést. Ebből azonban az következik, hogy a Ptk. 6:7. § (4) bekezdése alapján érvénytelen (semmis) minden olyan magyar nyelvű írásbeli jognyilatkozat, amelyet a magyar nyelvet nem ismerő vezető tisztségviselő tett, és amelynek a tartalmát nem magyarázták el neki (akár egy számla is!). A Ptkm. csak annyiban javított ezen a helyzeten, hogy a módosítás után az írásban megtett jognyilatkozat semmisségére már csak a vezető tisztségviselő érdekében lehet hivatkozni. Ezt azonban a vezető tisztségviselő nyilvánvalóan meg fogja tenni, ha ezáltal a rá vonatkozó felelősségi szabályok alól szeretne mentesülni.

Mindez felveti azt a kérdést, hogy ebben a formában a Ptk. 6:7. § (4) bekezdésében foglalt szankciót – különösen az adott nyelvet nem értő nyilatkozattévő személy vonatkozásában – indokolt-e egyáltalán fenntartani.

2.5. Szerződésártuházás és a biztosítékok sorsa

A szerződésátruházás a Ptk. egy új jogintézménye, amely egyidejűleg három személyt érint: a szerződésből kilépő, a szerződésben maradó és a szerződésbe belépő felet. Szerződésátruházás esetén ez a három személy állapodik meg a szerződésből kilépő felet megillető jogok és az őt terhelő kötelezettségek összességének a szerződésbe belépő félre történő átruházásáról. A szerződésbe belépő felet megilletik mindazon jogok, és terhelik mindazon kötelezettségek, amelyek a szerződésből kilépő felet a szerződésben maradó féllel szemben a szerződés alapján megillették és terhelték. A szerződésátruházás egy háromszemélyes jogviszonyt hoz létre és ehhez kapcsolódóan az eredeti szerződéses jogviszonyban alanycserét eredményez.

A gyakorlatban komoly problémákat vetett fel szerződésátruházáshoz kapcsolódóan a szerződéses biztosítékokra vonatkozó eredeti szabályozás. Nehézséget a Ptk. 6:208. § (3) bekezdése okozott, amely szerint a szerződésátruházással a szerződés biztosítékai megszűntek. A zálogkötelezett hozzájárulása esetén az új zálogjog az eredeti zálogjog ranghelyén jött létre.

Ez a vitatott rendelkezés tehát a szerződéses biztosítékok és azon belül a zálogjog megszűnését mondta ki. Ennek alapján a Ptk. nemcsak a zálogjogi szabályok körében rendelkezett a zálogjog megszűnésének az eseteiről, hanem egy speciális megszűnési esetet a Kötelmi jogi Könyvben mondott ki. Mivel azonban ez a szerződési jogi általános szabály kógensnek volt tekinthető, attól a felek a szerződésátruházás során nem térhettek el. Nem véletlen, hogy ezt a megszűnési szabályt a gyakorlat oldaláról komoly kritika érte.^[6]

Mindezekre tekintettel a Ptkm. 20. §-a módosította a Ptk. 6:208. § (3) bekezdését. A módosított szöveg szerint a szerződésbe belépő félre átszálló jogosultság biztosítéka fennmarad. A szerződésbe belépő félre átszálló kötelezettség teljesítésének biztosítéka megszűnik, kivéve, ha a biztosíték kötelezettje a szerződésátruházáshoz hozzájárul. Ezt a hozzájárulást a biztosítékot nyújtó kötelezett előzetesen is megadhatja, fenntartva azonban magának a visszavonás jogát.

A jogalkotó álláspontja szerint a biztosíték nyújtójának helyzetét nem befolyásolja, nem teszi terhesebbé a biztosíték jogosultjának személyében bekövetkező változás. A biztosíték megszűnése azonban a szerződésbe belépő új jogosult számára hátrányos lenne. Ezért a szerződésátruházással összefüggésben csak akkor indokolt, hogy a biztosíték megszűnjön, ha az alanyváltozás a szerződésből származó kötelezettség tekintetében következik be. Ebben az esetben ugyanis a biztosíték nyújtója számára sem közömbös az, hogy kit terhel az a kötelezettség, amelyért az általa nyújtott biztosítékkal helyt kell állnia.

A Ptkm. alapján ezért a szerződésátruházás következtében csak akkor szűnik meg a biztosíték, ha az az átruházott pozícióval járó kötelezettséget biztosít, és a biztosíték nyújtója a szerződésátruházáshoz nem járul hozzá. A Ptkm. szerinti módosítás következtében elhagyásra kerül a Ptk. azon rendelkezése is, mely szerint „A zálogkötelezett hozzájárulása esetén az új zálogjog az eredeti zálogjog ranghelyén jön létre.” A szerződésátruházással tehát a biztosíték vagy fennmarad, vagy megszűnik, de még akkor sem újul meg, ha a fennmaradására a biztosítékot nyújtó kötelezett hozzájárulása következtében kerül sor. Ebben az esetben a biztosíték továbbél.

Vékás Lajos álláspontja szerint: „A Ptk. eltérően ítéli meg a szerződésbe belépő félre átszálló jogosultságok és kötelezettségek biztosítékainak (kezességnek, zálogjognak) fennmaradását. Az előbbiek – az engedményezés szabályának analógiájára – fennmaradnak; az utóbbiak – a tartozásátvállalás analógiájára – megszűnnek, kivéve, ha a biztosíték kötelezettje a szerződésátruházáshoz hozzájárul. Az eltérő megítélés logikus.”^[7]

Végül arra is ki kell térni, hogy a hitelintézetekről és a pénzügyi vállalkozásokról szóló 2013. évi CCXXXVII. törvény (a továbbiakban: Hpt.) 17. §-ában szabályozott állományátruházás során a Ptk.-nak a szerződésátruházására vonatkozó szabályait kell alkalmazni. A Hpt. idézett szakasza (amely 2015. július 7-étől hatályos) azonban továbbmegy, mint a Ptkm., hiszen azt is kimondja, hogy a szerződésátruházásra vonatkozó szabályokat azzal az eltéréssel kell alkalmazni, hogy az állományátruházás esetén a szerződés biztosítékai nem szűnnek meg, továbbá az állományátruházáshoz nem szükséges a szerződésben maradó fél jognyilatkozata. Mindezt azonban ellensúlyozza az, hogy a Hpt. szerinti állományátruházásra csak a Magyar Nemzeti Bank jóváhagyása esetén kerülhet sor.

3. A Cégtörvényt érintő módosítások

Zártkörűen működő részvénytársaságok tőzsdei céggé válása hosszú, összetett folyamat, amelyben a pénzügyi-tőkepiaci szakasz jelentősége sokkal nagyobb, mint a cégeljárási szakasz. A gyakorlatban mégis a cégeljárás a záró elem, amely azonban kihatással lehet – az egyébként már teljesedésbe ment – tőkepiaci feltételekre is. Mindezek alapján a Ptkm.-nek a zártkörűen működő részvénytársaságokra vonatkozó új rendelkezéseihez kapcsolódóan a cégeljárási szabályok módosítása is szükségessé vált. Erre a civil szervezetek és a cégek nyilvántartásával összefüggő eljárások módosításáról és gyorsításáról szóló 2016. évi CLXXIX. törvény keretében került sor.

A 2016. évi CLXXIX. törvény a cégnyilvánosságról, a bírósági cégeljárásról és a végelszámolásról szóló 2006. évi V. törvény (a továbbiakban: Ctv.) módosításával új típusú bejegyzési eljárást honosított meg a cégeljárásban. A módosítás ugyanis lehetővé tette, hogy a nyilvánosan működő részvénytársaság létesítő okiratának cégbírósági törvényességi szempontú vizsgálatára már a részvények tőzsdei bevezetéséhez szükséges folyamat megkezdése előtt sor kerülhessen. Ebben az esetben a cégbíróság – változásbejegyzési eljárás során – a létesítő okirat és a kérelem egyéb mellékletei alapján bejegyzi a cégjegyzékbe a nyilvánosan működő részvénytársaság adatait, azonban az adatok változásáról, hatályáról nem rendelkezik. Ezzel az adatok az informatikai rendszerben függő állapotba kerülnek, ugyanakkor a cégjegyzékben már látszani fog a cég által kért változás, a cég cégmásolatában már feltüntetésre is kerülnek, továbbá a kérelmező cég a nyilvánosan működő részvénytársaság (függő hatályú) bejegyzéséről cégbírósági végzést kap. Fontos felhívni a figyelmet arra, hogy mivel a módosítás a folyamatnak ezen részét nevesíti változásbejegyzési résznek, a cégnek a működési forma megváltozásához kapcsolódó változásbejegyzési eljárási illetéket is le kell rónia.

A cégjegyzékben ugyanakkor a változás nem tehető korlátlan ideig függővé, így a cégnek a cégbírósági bejegyzéstől számított egy éven belül gondoskodnia kell a teljes cégjogi, tőkepiaci folyamat lezárásáról. Ha a cég részvényeinek tőzsdei bevezetése megtörténik, és az annak igazolására szolgáló okiratokat a cég a cégbírósághoz benyújtja, a cégbíróság soron kívüli eljárással, három munkanapon belül rendelkezik a változások hatálybaléptetéséről.

A függő időszakban a zártkörűen működő részvénytársaság továbbra is működő cég, így változásbejegyzési kérelem benyújtására ebben az időszakban is jogosult. Ha a zártkörűen működő társaság adataiban időközben változás történik, amely egyben a nyilvánosan működő részvénytársaság még hatályba nem lépett adatát is érinti, a bíróság a folyamat lezárását jelentő bejegyzésnél ezeket a módosításokat is figyelembe veszi, kivéve, ha a cég másként nyilatkozik.

Ha a cég a fentieket meghaladó létesítőokirat-módosításról nyújt be kérelmet, vagyis a bíróságnak ismételten le kell folytatnia az alapszabály törvényességi szempontú vizsgálatát, a cégbíróság már nincs kötve korábbi bejegyzéséhez, és a változásbejegyzési eljárás szabályai szerint tizenöt munkanapos határidővel a teljes törvényességi vizsgálatot ismételten elvégezve fog dönteni a nyilvánosan működő részvénytársaság bejegyzéséről. Ebben az esetben az illetékekről szóló 1990. évi XCIII. törvény szerinti 500 000 forintos illetéket nem kell ismételten megfizetni, azonban az általános mértékű változásbejegyzési eljárási illeték megfizetése kötelező.

Ha a cég az egyéves határidő alatt a tőzsdei bevezetésről az igazolást nem nyújtja be, a már bejegyzett adatokat az informatikai rendszer automatikusan meghozott végzéssel a cégjegyzékből – az adatok hatálybaléptetése nélkül – törli. A törölt adatok a cég cégmásolatában továbbra is megismerhetőek lesznek.

A módosítás a Ctv. mellékletét is pontosította. A Ctv. 2. számú melléklet II. 2. d) pont db) alpont korábbi szövege szerint a cégnek a teljes tájékoztatót, idegen nyelvű tájékoztató esetén a teljes szöveg hiteles fordítását is be kellett csatolnia. A tájékoztató igen terjedelmes dokumentum, amelynek esetleges fordítása komoly időráfordítással jár és költséges lehet. A tőkepiaci szabályok azonban a tájékoztatónak az összefoglalóját is nevesítik. A cégjogi szabályozás során is figyelemmel kell lenni arra, hogy az összefoglaló a befektetők és hitelezők védelme szempontjából minden releváns adatot tartalmaz, ezért a változásbejegyzési kérelemhez a jövőben elegendő az idegen nyelvű tájékoztató mellé a magyar nyelvű összefoglalót – szükség szerint hiteles magyar fordításban – becsatolni.

A Ptk.-t, illetve a Ctv.-t érintő módosítások valamennyi érintett piaci szereplőt jelentős kockázatoktól kímélhetik meg és a várakozások szerint megszüntetnek egy fontos piacra lépési korlátot. Ezáltal pedig nagyban megkönnyíthetik a részvénytársaságok nyilvánossá válásának folyamatát és hozzájárulnak a hazai értéktőzsdén, illetőleg a létrehozni kívánt MTF-platformon a kibocsátói bázis növeléséhez.

4. A Csődtörvényt érintő módosítások

A Cstvm.-nek a vezető tisztségviselő felelősségét érintő rendelkezéseire (17. §) már kitértünk. Ebben a pontban a Cstvm.-nek a zálogjogosultra vonatkozó rendelkezéseit mutatjuk be.

Ezek közül kiemelkedik a Cstv. 49/D. §-át érintő módosítás, amelynek egyik fő célja a zálogjog egységes kezelése, az egyes zálogfajták felszámolási eljárásban történő eltérő megítélésének a megszüntetése és ennek következtében a zálogjogosultra irányadó szabályok egyszerűsítése. Ennek keretében a Cstvm. hatályon kívül helyezi a Cstv. 49/D. § (2) bekezdésében a körülírással meghatározott zálogtárgyra vonatkozó speciális szabályokat. A jogalkotó ezzel is erősíteni kívánja a zálogfedezet stabilitását a felszámolási eljárásban, amelyet kiemelkedően fontos nemzetgazdasági érdeknek tekint.

A Cstvm. 24. §-a alapján a zálogjogosultak – függetlenül attól, hogy zálogjoguk milyen vagyontárgyat terhel – egységesen a Cstv. 49/D. § (1) bekezdése alapján tarthatnak igényt privilegizált kielégítésre. Ez a privilegizált kielégítés azonban a zálogjogosultat csak követelésének a zálogtárgy értékesítése során befolyt összeg erejéig illeti meg (vagyis ameddig a követelés zálogjoggal fedezett). Az ezt követően esetlegesen fennmaradó (zálogjoggal már nem fedezett) követelésrészre a Cstv. 57. § (1) bekezdésének b) pontja alapján, a nem fedezett késedelmi kamat követelésére pedig a Cstv. 57. § (1) bekezdésének g) pontja alapján tarthat igényt a zálogjogosult.

A módosítás egyik célja az volt, hogy megteremtse az összhangot a Cstv. és a Ptkm. 2016-ban hatályba lépett új zálogjogi rendelkezései között. Erre tekintettel került nevesítésre a Cstv. 49/D. § (3) bekezdésében az önálló zálogjog, illetve az átalakításos önálló zálogjog. Szintén a Ptkm. miatt vált szükségessé a fiduciárius biztosítékoknak a csőd- és felszámolási eljárásban történő szabályozása, valamint az alzálogjog és a zálogjogosulti bizományos intézményeinek a Cstv.-ben való nevesítése is.

4.1. A zálogjogosultra vonatkozó új, egységes kielégítési szabály

A Cstvm. 24. §-a szerint – amely a Cstv. 49/D. §-át módosította –, amennyiben a zálogjogosult a Cstv. 46. § (7) bekezdésében meghatározott befizetési kötelezettségét teljesítette és követelése nem a Cstv. 3. § (1) bekezdés g) pontja szerinti függő követelés, a felszámoló a következőképpen jár el:

Ha a zálogjog a felszámolás kezdő időpontja előtt jött létre^[8], a felszámoló a zálogtárgy értékesítése során befolyt vételárból – követelésen alapított zálogjog esetén pedig a követelés beszedéséből, behajtásából származó bevételből – az alábbi tételeket vonhatja el:

a) a zálogtárgy élet- és vagyonbiztonságot veszélyeztető állapotának elhárításával közvetlenül összefüggő, hatósági határozattal elrendelt munkálatok igazolt költségeit;

b) a zálogtárgy Cstv. 40. §-a szerinti perekkel történő visszakövetelésének, a zálogtárgy megőrzésének, állagmegóvásának, értékesítésének költségeit;

c) a zálogtárggyal összefüggésben a felszámolás kezdő időpontját követően esedékessé váló és befizetendő adókat, igazgatási szolgáltatási díjakat;

d) követelésen alapuló zálogjog esetén a követelés behajtásából származó bevételből a behajtás költségeit;

e) a nettó vételár (a követelés behajtásából származó bevétel) legfeljebb 1%-ának megfelelő mértékű összeget a Cstv. 57. § (2) bekezdés f) pontjában meghatározott költségként; valamint

f) a nettó vételár – illetve a követelés behajtásából származó bevétel – 7,5 %-ának megfelelő összeget.^[9]

Az a)–f) pont szerinti levonásokat követően fennmaradó összeget a felszámoló 15 napon belül^[10] az értékesített zálogtárgyat terhelő, zálogjoggal biztosított követelés (tőke, szerződéses kamat, költségek) kielégítésére köteles fordítani. Több zálogjogosult esetén a Ptk. 5:118–5:122. §-ában meghatározott kielégítési sorrendet kell figyelembe venni.

A felszámoló a 49/D. § (1) bekezdés f) pontja szerinti összegből 3%-nak megfelelő összegű felszámolóidíj-előleget és ezt a díjelőleget terhelő áfa megfizetéséhez szükséges összeget veheti fel. További 2%-ot a felszámoló haladéktalanul a Fővárosi Törvényszék Gazdasági Hivatala részére utal át. Ennek alapján tehát, hogy a felszámolónak az őt díjelőlegként megillető 3% + áfát, valamint az állam javára a további 2%-ot a zálogtárgy nettó vételára 7,5%-ának megfelelő összegből kell kiegyenlítenie.

A Cstv. 49/D. § (1) és (2) bekezdései szerinti levonásokat és kifizetéseket követően fennmaradó összeget a felszámoló a Cstv. 57. § (1) bekezdésében felsorolt tartozások teljesítésének fedezetéül köteles elkülöníteni. Amennyiben tehát a zálogjogosult hitelezőnek a zálogtárgy értékesítéséből befolyó összeget meghaladóan további követelése marad fenn, annak megtérítésére a Cstv. 57. § (1) bekezdésében foglaltak alapján tarthat igényt. Ezt a követelésrészt a felszámolási eljárás szempontjából zálogjoggal nem fedezettnek kell tekinteni. A zálogjoggal nem fedezett késedelmi kamat követelésére pedig a zálogjogosult is a Cstv. 57. § (1) bekezdésének g) pontja alapján tarthat igényt.

Itt röviden érdemes kitérni arra a kérdésre, hogy a Cstv. 49/D. § (1) bekezdésének alkalmazása szempontjából a biztosított követelésbe beletartozik-e a késedelmi kamat. A Ptk. 5:98. § (2) bekezdése alapján erre igenlő választ kell adni, vagyis a zálogtárggyal való helytállás terjedelme nemcsak a szerződéses (ügyleti), hanem a késedelmi kamat követelésére is kiterjed. Ez azonban csak a zálogjogosult követelésének a zálogtárggyal fedezett részéhez kapcsolódó késedelmi kamatot jelenti. Ennek alapján a Cstv. 57. § (1) bekezdésének g) pontjába a nem privilegizált késedelmi kamat követelések sorolandók (ÍH 2010.95.; BDT 2009.223.).

A Cstv. 49/D. § (1) bekezdésének alkalmazása körében tehát közömbös, hogy a privilegizált követelés tőke, ügyleti, vagy késedelmi kamat, ez a szakasz ugyanis ilyen különbségtételt nem tartalmaz. A Cstv. 49/D. § (1) bekezdésének alkalmazása során csak azt kell eldönteni, hogy az adott hitelezői követelés zálogtárggyal biztosított követelés-e. Ennek hiányában a késedelmi kamat követelés a Cstv. 57. § (1) bekezdés g) pontjában meghatározott követelések körébe tartozik.

Abban a kérdésben tehát, hogy a zálogjog kiterjed-e a szerződéses és a késedelmi kamatokra is, mindenekelőtt a feleknek kell megállapodniuk, így ezt a kérdést az alapügyletben vagy a zálogszerződésben feltétlenül ajánlott rendezni. Ennek egyértelmű szabályozása esetén, amennyiben az alapul szolgáló szerződésből származó követelést a hitelező engedményezi, akkor a Ptk. 5:99. § (1) bekezdése értelmében ezzel egyidejűleg a követelést biztosító zálogjog is átszáll az új jogosultra, akinek így a késedelmi kamatra és az ügyleti kamatra is kiterjedő zálogjoggal biztosított követelése áll fenn a kötelezettel szemben. A biztosított követelés későbbi engedményezésére is gondolva, ajánlott a zálogjogot egyaránt az ügyleti és a késedelmi kamatra is jogügyleti úton kiterjeszteni.

4.2. A követeléseken fennálló zálogjogra vonatkozó új szabályozás

A bírói gyakorlat bizonytalansága miatt szükségessé vált a jogalkotói állásfoglalás abban a kérdésben, hogy kiterjed-e a zálogjog azokra a felszámolás alatt álló adóst megillető követelésekre, amelyek a felszámolási eljárás megindulása után váltak esedékessé.

A Cstvm. 24. § (2) bekezdése ennek érdekében egészíti ki a Cstv. 49/D. §-át egy új (2a) bekezdéssel. Ez kimondja, hogy a 49/D. § alkalmazásában létrejöttnek kell tekinteni a felszámolás kezdő időpontját megelőzően kötött zálogszerződéssel olyan követelésen alapított zálogjogot is, amely követelés a felszámolás kezdő időpontja előtt létrejött jogviszonyból a felszámolás kezdő időpontját követően keletkezett.

A Cstvm.-hez fűzött indokolás külön is kiemeli, hogy a Cstv. 49/A. § új (2a) bekezdése azt kívánja egyértelművé tenni, hogy a felszámolási eljárás során az olyan követelésen alapított zálogjogot is létrejöttnek kell tekinteni, amely követelés a felszámolás kezdő időpontja előtti jogviszonyból származik, de csak az említett időpontot követően keletkezett, vagyis csak e későbbi időpontban válhatott a felszámolást megelőzően alapított zálogjog tárgyává. Ennek következtében a felszámolási eljárás megindulása után keletkező követelést is olyan zálogtárgynak kell tekinteni, amelyre a Cstv. 49/D. § (1) bekezdésében írt általános szabályok az irányadóak. Ezzel a Cstvm. egyértelművé teszi, hogy a felszámolás megindulása előtt a jövőbeli követeléseken alapított zálogjog az adóst megillető azokra a követelésekre is kiterjed, amelyek a felszámolási eljárás megindulása után keletkeztek, illetve folytak be az adóshoz.

Tekintettel erre a Cstvm.-ben foglalt módosításra, a Kúria korábbi gyakorlata felülvizsgálatra szorul.

4.3. Az önálló zálogjog nevesítése a Cstv.-ben

A Cstvm. a Cstv. 49/D. § (3) bekezdésének a módosításával a dologi kötelezettséggel együtt nevesíti az önálló zálogjoggal, illetve az átalakításos önálló zálogjoggal terhelt ingatlanból a biztosítéki szerződés szerint kielégíthető követelést. A felszámolási eljárás során ezek is a zálogjoggal biztosított követelésekkel azonos elbírálás alá esnek.

A Cstvm.-hez fűzött részletes indokolás is kiemeli, hogy ezt a módosítást az önálló zálogjog intézményének újraszabályozása tette szükségessé.^[11] A módosítás azt célozza, hogy a zálogjoggal biztosított követelésekkel azonos elbírálás alá essen az önálló zálogjog is, amely a követelésre nem közvetlenül, hanem a biztosítéki szerződésben meghatározott biztosítéki célnak megfelelően nyújt fedezetet. Önálló zálogjog alapítása esetén ugyanis a biztosítéki szerződésben kell – egyebek között – azt a követelést is meghatározni, amelyre biztosítékként az önálló zálogjog szolgál. Az önálló zálogjog alapján tehát a biztosítéki szerződés szerint kielégíthető követelés az a követelés, amelyet ebben az esetben a biztosított követeléssel azonosan kell megítélni a Cstv. hivatkozott szabályának alkalmazása során.

4.4. A fiduciárius biztosítékok jogosultjaira vonatkozó új szabályok

A Ptkm. a Ptk. 6:99. §-át is módosította. Ennek a fiduciárius hitelbiztosítékok semmisségét kimondó szakasznak a 2016. július 1-jétől hatályos szövege szerint semmis az a kikötés, amelyben fogyasztó követelés biztosítása céljából tulajdonjog, más jog vagy követelés átruházására vagy vételi jog alapítására vállal kötelezettséget. A Ptkm. tehát enyhített a fiduciatilalmon és nem fogyasztói körben újra lehetővé tette ezeknek a biztosítékoknak az alkalmazását. Ezzel egyidejűleg azonban szükségessé vált a fiduciárius biztosítékok jogosultjai helyzetének a csőd- és felszámolási eljárásokban történő rendezése.

Ezzel kapcsolatban külön is ki kell azt emelni, hogy a Cstv. szempontjából a csőd-, illetve a felszámolási eljárás előtt kötött és teljesített biztosítéki célú tulajdonátruházás egy tekintet alá esik az összes többi tulajdonátruházással. Ez pedig azt jelenti, hogy a biztosítéki célú tulajdonátruházással érintett vagyontárgy kikerül az adós vagyonából, vagyis nem része a csődtömegnek. Ezzel kapcsolatban a felszámoló, illetve az adós hitelezői számára csak a Cstv. 40. §-ában biztosított megtámadási lehetőség áll fenn. Ezért is vált szükségessé a fiduciárius biztosítékokkal összefüggésben a Cstv. 40. §-ának a módosítása is.

A Cstvm. a biztosítéki tulajdonátruházáson kívüli fiduciárius hitelbiztosítékok jogosultjai számára a zálogjogosulttal azonos jogállást és elbírálást kíván nyújtani. Ennek megfelelően a Cstv. új 4/B. §-a kimondja, hogy a 4/A. §-ban foglaltakat kell alkalmazni a biztosítéki célú vételi jogra, illetve jog vagy követelés biztosítéki célú átruházására is, feltéve, hogy

a) az erre vonatkozó jogszerzési nyilatkozatot a hitelbiztosítéki nyilvántartásba bejegyezték, vagy

b) a jogosult vételi jogát az ingatlan-nyilvántartásba bejegyeztette, és igazolni tudja, hogy a vételi jogot pénzbeli követelése teljesítésének biztosítékául szerződésben kötötte ki.

A zálogjogosulttal azonos elbírálás, illetve önmagában a joggyakorlás feltételéül a Cstv. a fiduciárius hitelbiztosíték megfelelő nyilvántartásba való bejegyzését írja elő. Ez a legtöbb esetben az ingatlan-nyilvántartás, illetve a hitelbiztosítéki nyilvántartás. Annak érdekében, hogy a fiduciárius hitelbiztosítékok a hitelbiztosítéki nyilvántartásba is bejegyezhetőek legyenek, a Cstvm. 47. §-a egy új 19/A. §-sal egészíti ki a hitelbiztosítéki nyilvántartásról szóló 2013. évi CCXXI. törvényt (a továbbiakban: Hbnytv.). Ez az új szakasz a jogszerzési nyilatkozatról szól.^[12]

A Cstvm. szerint tehát biztosítéki célú vételi jog, illetve biztosítéki célú jogátruházás jogosultja ezeket a biztosítékokat a csődeljárás, illetve a felszámolási eljárás kezdeményezését követően akkor gyakorolhatja, ha az említett jogszerzésre jogosult ezt a nyilatkozatot bejegyeztette a hitelbiztosítéki nyilvántartásba, vagy pedig ha ingatlanra vonatkozóan vételi jogot kötött ki, azt bejegyeztette az ingatlan-nyilvántartásba, és ezzel összefüggésben azt is igazolni tudja, hogy ezt a jogát korábban valamely követelése biztosítékául kötötte ki.

Emellett a Cstv. 38. § új (5a) bekezdése is rögzíti, hogy a fiduciárius biztosítékok jogosultja biztosítéki jogát a felszámolási eljárásban a zálogjogosultakra irányadó szabályok szerint érvényesítheti. Ennek azonban a megfelelő nyilvántartásba (hitelbiztosítéki nyilvántartás, ingatlan-nyilvántartás) való bejegyzés ugyancsak feltétele.

A csődeljárás szempontjából a Cstv. 12. § (3) bekezdés a) pont új ac) alpontja mondja azt ki, hogy a biztosítékul szolgáló vagyontárgy értéke erejéig az a követelés is biztosított, amely kifizetésének biztosítására az adós vagyontárgyán a csődeljárás kezdeményezését megelőzően

• biztosítéki célból vételi jogot alapítottak, vagy
• az adóst megillető jognak vagy követelésnek biztosítéki célból történő átruházását kötötték ki (Cstvm. 7. §).

Az adóst megillető jognak vagy követelésnek biztosítéki célból történő átruházása esetén további feltétel, hogy az erre vonatkozó jogszerzési nyilatkozatot a hitelbiztosítéki nyilvántartásba bejegyezzék. Vételi jog esetén pedig – amennyiben az ingatlanra vonatkozik – két együttes feltételt ír elő a Cstvm. 7. §-a: a vételi jogot az ingatlan-nyilvántartásba bejegyezték és a jogosult igazolja, hogy a vételi jogot valamely követelése teljesítésének biztosítékául kötötte ki.

A felszámolási eljárásra nézve a Cstv. 28. § (2) bekezdés módosított f) pontja rögzíti azt, hogy a felszámolást elrendelő jogerős végzés közzétételének tartalmaznia kell a biztosítéki célú vételi jog alapításával, illetve a jog vagy követelés biztosítéki célú átruházásával érintett, a hitelbiztosítéki nyilvántartásba vagy az ingatlan-nyilvántartásba bejegyzett jogosultaknak szóló felhívást is. Ebben az esetben is azonban az a privilegizált besorolás feltétele, hogy a jog vagy követelés biztosítéki célú átruházásáról szóló jogszerzési nyilatkozat a hitelbiztosítéki nyilvántartásba bejegyzésre került. Vételi jog kikötése esetén az ingatlan-nyilvántartási bejegyzésnek kell megtörténnie ahhoz, hogy a vételi jog jogosultját privilegizált jogállás illesse meg (Cstvm. 12. §).

Végül utalni kell a Cstv. 40. § (1) bekezdésének új d) pontjára is. Ez az új pont a fedezetelvonó szerződések felszámoló, illetve hitelező általi megtámadásának az esetköreit egészítette ki a fiduciárius hitelbiztosítékokkal összefüggésben.

A Cstv. 40. § (1) bekezdésének új d) pontja szerint a tudomásszerzéstől számított 120 napon^[13], de legfeljebb a felszámolást elrendelő végzés közzétételének időpontjától számított 1 éves jogvesztő határidőn belül a hitelező – vagy az adós nevében a felszámoló – a bíróság előtt keresettel megtámadhatja az adósnak a felszámolási eljárás lefolytatására irányuló kérelem bíróságra történő beérkezése napját megelőző három éven belül és azt követően megkötött szerződését vagy más jognyilatkozatát, ha annak tárgya olyan

• biztosítéki célú tulajdonátruházás, illetve
• jog vagy követelés biztosítéki célú átruházása vagy
• biztosítéki célú vételi jog gyakorlása

volt, amely alapján a jogosult a szerzett jogával olyan módon élt, hogy az adóssal szemben fennálló elszámolási kötelezettségét nem vagy nem megfelelően teljesítette, illetve a biztosított követelést meghaladó fedezetet az adósnak nem adta ki. Ha a jogszerzésre jogosult a tulajdonjog, más jog vagy követelés biztosítéki célból történő megszerzését a hitelbiztosítéki nyilvántartásba, illetve vételi jogát az ingatlan-nyilvántartásba nem jegyeztette be, a megtámadás feltéte­leinek fennállását vélelmezni kell.

4.5. A zálogtárgy első ranghelyi zálogjogosult általi megvételére vonatkozó új rendelkezés

A Cstv. 49/D. § (8) bekezdésében foglalt új szabály alapján a zálogtárgyat az első ranghelyi zálogjogosult – a törvényben írt feltételek fennállás esetén – úgy vásárolhatja meg, hogy a szükséges ráfordítások és terhek megfizetésén túlmenően csak a vételár és a felszámolási eljárásban értékesített vagyontárgyat terhelő zálogjoggal biztosított, elismert követelése közötti pozitív különbözetet kell megfizetnie. Az első ranghelyi zálogjogosult ennek alapján az értékesített vagyontárgyat terhelő zálogjoggal biztosított, elismert követelése erejéig kvázi beszámítással élhet. Mindez azonban nem érinti a Cstv. 36. § (1) bekezdésében a hitelezői követelések tekintetében a beszámítási jog gyakorlására vonatkozó rendelkezéseket.

Az új szabály mögött álló jogpolitikai szempont az volt, hogy irreális lenne a zálogjogosulttól azt megkívánni, hogy a teljes vételárat fizesse meg, majd abból a zálogjoggal biztosított követelésre eső összeget a felszámoló adja vissza neki. Ezzel a kedvezménnyel azonban a módosítás nyomán egyelőre csak az első helyi zálogjogosult élhet, a rangsorban hátrább álló zálogjogosultak azonban nem. Ennek lehetővé tétele ugyanis olyan elszámolási kérdéseket vetett volna fel, amelyek alaposabb végiggondolást igényelnek.

Mindez természetesen nem zárja ki azt, hogy a zálogtárgyat a rangsorban hátrább álló zálogjogosult vásárolja meg. Ő azonban nem élhet a Cstv. 49/D. § (8) bekezdésében biztosított lehetőséggel, vagyis nem számíthatja be a vételárba a követelését. Emellett csak annyiban kaphat kielégítést, amennyiben az őt megelőző zálogjogosult kielégítése után még maradt a számára a zálogtárgy értékesítéséből befolyt vételárból kielégíthető összeg.

A jövőre nézve természetesen elképzelhető a Cstv. olyan módosítása, amely a rangsorban hátrább álló zálogjogosultak számára is megadná ezt a lehetőséget. Ehhez azonban olyan megfelelő számítási módszert kell a törvényben rögzíteni, amely kizárja azt, hogy bármelyik záloghitelező a többi zálogjogosult rovására indokolatlan előnyhöz jusson. Ennek egyik fontos eleme lenne annak kimondása, hogy ha nem az első ranghelyi zálogjogosult vásárolja meg a zálogtárgyat, akkor a vevőt terhelő fizetési kötelezettségeken [Cstv. 49/D. § (1) bekezdés a)–c) pontig bezárólag] kívül azt az összeget is meg kell fizetnie, amely az őt rangsorban megelőző zálogjogosultnak a Cstv. 49/D. § (1) bekezdés alapján járna, ha zálogjogosultakon kívül álló harmadik személy vásárolná meg az érintett zálogtárgyat.

4.6. Az alzálogjog és a zálogjogosulti bizományos nevesítése a Cstv.-ben

A Ptkm. az alzálogjogra és a zálogjogosulti bizományosra vonatkozó rendelkezéseket is módosította. Emiatt szükségessé vált rendezni a Cstv.-ben azt, hogy az alzálogjog jogosultja, illetve a zálogjogosulti bizományos a csőd-, illetve felszámolási eljárásokba bekapcsolódhasson.^[14]

Ezzel kapcsolatban egyrészt azt kellett kimondani, hogy a csődeljárásban az a követelés is biztosított – a biztosítékul szolgáló vagyontárgy értéke erejéig –, amely kifizetésének biztosítására alzálogjogot alapítottak. Zálogjogosulti bizományos kijelölése esetén pedig akkor is biztosítottnak minősül a követelés, ha e követelés nem vagy nem csak a zálogjoggal rendelkező zálogjogosulti bizományost illeti meg [Cstv. 12. § (3) bekezdés]. Ezt azért kellett a Cstv.-ben külön is szabályozni, mert a zálogjogosulti bizományos kijelölése az egyetlen olyan eset, amikor a zálogjogosult és a biztosított követelés jogosultja nem azonos személy. Lehetővé kellett tehát tenni azt, hogy a zálogjogosulti bizományos is biztosított hitelezőként vegyen részt a csődeljárásban.

Ugyanezt a kérdést rendezni kellett a felszámolási eljárás során is. Emiatt a felszámolási eljárás megindulásáról rendelkező Cstv. 28. § (2) bekezdésének f) pontjában is nevesítve lett az alzálogjog jogosultja, valamint a zálogjogosulti bizományos. Ennek alapján a felszámolást elrendelő végzés közzétételének a hitelezők körében nemcsak a zálogjogosultnak, hanem az alzálogjog jogosultjának, illetve a zálogjogosulti bizományosnak szóló felhívást is tartalmaznia kell, mégpedig abban az esetben is, ha a biztosított követelés nem vagy nem csak őt illeti meg.

Ezzel a Cstvm. egyértelművé teszi, hogy a felszámolási eljárás során a zálogjogosulti bizományost abban az esetben is fel kell hívni a zálogjoggal biztosított követelések bejelentésére, ha e követeléseknek nem ő a jogosultja. Ennek külön kimondására azért volt szükség, hogy a felszámolási eljárás során ezeket a követeléseket a zálogjogosulti bizományos biztosított követelésként tudja érvényesíteni annak ellenére is, hogy ezeknek a követeléseknek nem ő, hanem az őt kijelölő hitelezők a jogosultjai. Ez a rendelkezés a zálogjoggal fedezett követelések érvényesíthetőségére vonatkozik. A zálogtárggyal nem fedezett követelések érvényesítésére azonban a zálogjogosulti bizományos főszabály szerint már nem jogosult, kivéve, ha a biztosított követelések jogosultjai őt erre is feljogosították (meghatalmazták).

A Cstvm. végül a Cstv. 49/D. § (3) bekezdésében is külön nevesíti az alzálogjoggal terhelt követelést, amely ennek alapján azonos elbírálás alá esik a zálogjoggal biztosított követelésekkel.

5. A bizalmi vagyonkezelést érintő módosítások

5.1. A gyakorlatban felmerült kérdések

A bizalmi vagyonkezelés Ptk.-beli szabályai nemzetközi összehasonlításban is magas színvonalúnak tekinthetőek. Különösen nagy előny a Ptk.-beli szabályozás rugalmassága.^[15] Ehhez kapcsolódóan azt is fontos kiemelni, hogy a hatályos adójogi szabályok megfelelőek, alkalmasak arra, hogy külföldiek számára is vonzóvá tegyék a magyar jog szerinti bizalmi vagyonkezelést.^[16]

Az elmúlt évek gyakorlati tapasztalatai több kérdést is felszínre hoztak, amelyekre a Ptk. eredeti normaszövege alapján egyértelmű válasz nem volt adható. Ezek közül a két legfontosabb kérdés:

a) A határozatlan időre kötött bizalmi vagyonkezelési szerződésben kizárhatják-e a felek a vagyonrendelőt megillető rendes felmondás jogát?

b) A bizalmi vagyonkezelésbe adott vagyontömeg és a kötelesrészi igények közötti viszony tisztázása, vagyis, hogy a bizalmi vagyonkezelésbe adott vagyont hozzá kell-e számítani a kötelesrész alapjához?

Ezekre a kérdésekre az egyes törvényeknek az üzleti környezet jogi versenyképességének növelése érdekében szükséges módosításáról szóló 2017. évi LXI. törvény (a továbbiakban: Versenyképességi törvény) kívánt választ adni.^[17]

5.2. A határozatlan időre kötött bizalmi vagyonkezelési szerződés vagyonrendelő általi felmondhatósága

Az első kérdés kapcsán indokolt volt elismeri azt a lehetőséget, hogy a felek a határozatlan időre kötött bizalmi vagyonkezelési szerződésben kizárhatják a rendes felmondás jogát. Ezt a módosítás diszpozitív szabályként fogalmazza meg (Versenyképességi törvény 24. §). Ennek alapján a Ptk. módosított 6:326. § (1) bekezdése azt rögzíti, hogy a vagyonrendelő a határozatlan időre kötött bizalmi vagyonkezelési szerződést – annak eltérő rendelkezése hiányában – felmondhatja. Ez egyértelmű helyzetet kíván teremteni, biztosítva a bizalmi vagyonkezelési jogviszony stabilitását, nem sértve azonban a konstrukció rugalmasságát sem.

5.3. Bizalmi vagyonkezelés és kötelesrészi igény

A második kérdésre adandó válasz során abból kell kiindulni, hogy a bizalmi vagyonkezelés nyilvánvalóan nem szolgálhat eszközül az öröklési jog kógens szabályainak a megkerülésére. A Ptk. kodifikátorainak sem lehetett ilyen szándéka. Ezért a Ptk. Öröklési jogi Könyvében egyértelművé kellett tenni, hogy az örökhagyó által bizalmi vagyonkezelésbe adott vagyon értékét hozzá kell számítani a kötelesrész alapjához [Ptk. 7:80. § (1) bekezdés]. Erre a Versenyképességi törvény 26. §-ában kerül sor.

Ez arra a kérdésre is választ ad, hogy kivel szemben érvényesíthet igényt a kötelesrészre jogosult: a vagyonkezelővel szemben. Ezt azért fontos kimondani, mert felmerült, hogy a kötelesrészre jogosult esetleg a kedvezményezettel szemben érvényesítse ezt az igényét. Mivel azonban a vagyon tulajdonosa a vagyonkezelő, ezért minden szempontból indokolt, hogy a kötelesrészre jogosult vele szemben lépjen fel, a vagyon kiadása pedig a vagyonkezelő kötelessége legyen.

Az öröklési jogi szabályok megfelelő módosításával együtt a Versenyképességi törvény 26. §-a az örökhagyó által bizalmi vagyonkezelésbe adott vagyont ingyenes adományként határozza meg. Az ingyenes adományra vonatkozó rendelkezéseket ennek alapján a bizalmi vagyonkezelésbe adott vagyonra nézve is alkalmazni kellene. Ennek következtében a bizalmi vagyonkezelésbe adott vagyonra is irányadó lenne az a Ptk. 7:81. § (1) bekezdésének a) pontjában foglalt szabály, amely szerint nem tartozik a kötelesrész alapjához az örökhagyó által a halálát megelőző tíz évnél régebben bárkinek juttatott ingyenes adomány értéke.

A módosítás tisztázni kívánja a szerződési szabadság és a kötelesrészre vonatkozó kógens rendelkezések egymáshoz való viszonyát. Egyértelművé teszi ugyanis, hogy a vagyonrendelő rendelkezési jogának a korlátját az öröklési jog kógens szabályai jelentik.

5.4. További öröklési jogi kérdések

Ugyancsak az öröklési jogi szabályok körében került kimondásra, hogy a végrendelettel alapított bizalmi vagyonkezelési jogviszony esetén a bizalmi vagyonkezelő a hagyatéki tartozásokért a kezelt vagyonnal úgy felel, mintha dologi hagyományban részesült volna (Versenyképességi törvény 27. §).

A végrendelettel alapított bizalmi vagyonkezelésre vonatkozóan még egy kérdést kellett rendezni, mégpedig azt, hogy az ilyen típusú vagyonkezelési jogviszony a vagyonkezelővé való kijelölésnek a vagyonkezelő által – a végrendeletben meghatározott tartalommal – történő elfogadásával, a vagyonrendelő halálának időpontjára visszamenő hatállyal jön létre. Erre a Versenyképességi törvény 25. §-ában került sor.

A kötelesrészi igénnyel szemben az osztályrabocsátás kérdése a hatályos szabályok alapján is rendezhető. Az osztályrabocsátási kötelezettséget ugyanis a vagyonkezelési szerződésben ma is ki lehet zárni.^[18] A kérdés inkább az, hogy ha a vagyonrendelő egyáltalán nem rendelkezik az osztályrabocsátásról, akkor az az osztályrabocsátási kötelezettség kizárásának tekinthető-e. A Ptk. 7:56. § (1) bekezdése két esetben írja elő ezt a kötelezettséget: ha a hozzászámítást az örökhagyó kikötötte, vagy ha a körülményekből arra lehet következtetni, hogy a juttatást a hozzászámítás kötelezettségével adta. Az örökhagyó általi kikötésnek kifejezettnek kell lennie. Az osztályrabocsátás elsősorban tehát az örökhagyó kifejezett kikötése esetén terheli a megadományozott leszármazót. Ezen túl azonban a Ptk. módot ad arra is, hogy az osztályrabocsátási kötelezettségre hivatkozó az adományozás körülményeiből levezetve bizonyítsa a kötelezettség fennállását.^[19]

Végül ugyancsak az öröklési joghoz kapcsolódik az a kérdés, hogy ha a kedvezményezett kötelesrészre is jogosult, akkor érvényesíthet-e igényt a vagyonkezelővel szemben szerződési jogi, illetve öröklési jogi alapon is. A kérdést továbbgondolva: ha a kedvezményezett mindkét jogalapon érvényesíthetne igényt, választhatja-e azt, amelyik alapján többre tarthat igényt? Ehhez kapcsolódóan pedig eljuthatunk ahhoz a kérdéshez is, hogy vajon a vagyonrendelő rendelkezhet-e úgy érvényesen, hogy aki a bizalmi vagyonkezelésbe adott vagyontömeggel szemben bármilyen igényt (így például kötelesrészi igényt) támaszt, az elveszíti kedvezményezetti pozícióját.

A konstrukció rugalmasságát növelendő, a Versenyképességi törvény 22. §-a ezzel a diszpozitív rendelkezéssel egészítette ki a Ptk. 6:311. §-át. Ennek alapján tehát a vagyonrendelő rendelkezhet úgy is, hogy a kedvezményezetti jogosultság megszűnik, ha a kedvezményezett a szerződésben meghatározottaktól eltérő jogcímen (így pl. kötelesrészi igény alapján) érvényesít igényt a kezelt vagyonnal szemben.

5.5. A vagyonrendelői pozícióban bekövetkező jogutódlás

Egy további kérdésként merül fel, hogy a vagyonrendelői pozícióban történhet-e jogutódlás. A természetes személy örököse automatikusan, a törvény erejénél fogva belép-e a vagyonrendelő jogutódjaként a jogviszonyba? Ez a kérdés természetesen nemcsak a bizalmi vagyonkezelés, hanem valamennyi szerződés, illetve tágabb értelemben kötelmi jogviszony esetén felmerül.

Ehhez kapcsolódva a Versenyképességi törvény 23. §-a azt mondja ki, hogy a vagyonrendelő a halála vagy jogutód nélküli megszűnése esetére a szerződésben kijelölheti a vagyonrendelőt megillető jogok gyakorlására jogosult és a vagyonrendelőt terhelő kötelezettségek teljesítésére köteles személyt.^[20] A vagyonrendelőt ezen túlmenően még az a jog is megilletné, hogy korlátozza az általa kijelölt személy jogait. Kizárhatná például, hogy az általa kijelölt személy felmondja a vagyonkezelési szerződést. Ez a módosítás a kötelmi jog dogmatikáját sem sértené, hiszen nem azt mondaná ki a törvény, hogy a vagyonrendelői pozícióban automatikus jogutódlásra kerül sor.^[21]

Amennyiben a természetes személy vagyonrendelő a halála esetére nem rendelkezne az őt megillető jogok gyakorlására jogosult, illetve az őt terhelő kötelezettségek teljesítésére köteles személyről, akkor az öröklés rendje érvényesül.

5.6. Zárszó

A bizalmi vagyonkezelésre vonatkozó Ptk.-beli szabályok módosításának elsődleges célja az elmúlt években felmerült és jogbizonytalanságot okozó kérdések tisztázása. Ezek a módosítások a jogintézmény vagyonvédelmi funkcióját kívánják erősíteni, amely különösen a külföldi vagyonrendelők számára egy kiemelten fontos szempont. A vagyonvédelmi funkciót leginkább a felmondhatóság kérdésének a rendezése erősítheti. Ennek révén ugyanis egyértelművé vált, hogy ha a felek a határozatlan idejű bizalmi vagyonkezelés esetén kizárták a vagyonrendelő általi felmondás jogát, akkor a vagyonrendelést visszavonhatatlannak tekintik.

A bizalmi vagyonkezelés Ptk.-beli szabályai mellett a bizalmi vagyonkezelőkről és tevékenységük szabályairól szóló 2014. évi XV. törvény is átfogóbb módosításra szorult. Ennek keretében sor került a vagyonkezelésre jogosultak körének a bővítésére, illetve a bizalmi vagyonkezelés és a befektetési szolgáltatási tevékenység elhatárolására. Fontos volt azonban fenntartani az állami kontrollt e felett a tevékenység felett. Ennek nyilván elsődlegesen az üzletszerűen végzett bizalmi vagyonkezelési tevékenység esetén kell fennállnia, az állam azonban az eseti vagyonkezelésre vonatkozó minimális ellenőrzésről sem mondhat le. Ez persze nem a szó klasszikus értelmében vett felügyelet, de egy olyan hatósági kontroll, amely képes lehet időben reagálni az esetleges visszaélésekre.

A jogalkotói cél egyértelműen az volt, hogy egy működőképes bizalmi vagyonkezelési konstrukció a magyar vagyonrendelők mellett a külföldi vagyonrendelők érdeklődését is felkeltse. Ez ugyanis nemzetgazdasági szempontból is lényeges előnyhöz juttathatná Magyarországot.

A szerző helyettes államtitkár, Igazságügyi Minisztérium; valamint tudományos munkatárs, Budapesti Corvinus Egyetem, Pénzügyi és Gazdálkodási Központ

Az írás A versenyképesség jogi kérdései 2017-ben – Tanulmányok a gazdasági jog köréből c. kötetben jelent meg.

A cikk letölthető PDF formátumban is!

Bevezetés

A vezető tisztségviselő jogállása és különösen felelőssége^[1] viták kereszttüzében áll – ismét. Kiújult viták övezik a vezető tisztségviselő jogállását, a társasággal fennálló jogviszonyának (jogviszonyainak) számát és jellegét, miközben új viták veszik körül a vezető tisztségviselő felelősségét. A viták kiújulását alapvetően az új Ptk. megváltozott felelősségi rendszere generálja, de tápot ad a vitához az új Mt. által választott szabályozási metodika is. Miközben nincs nyilvánvaló jele annak, hogy a törvényhozó a vezető tisztségviselő jogállásán lényegesen változtatni kívánt volna, változtatási szándék rajzolódik ki a vezető tisztségviselő felelősségével kapcsolatban. Eltérően a korábbi szabályozástól, a vezető tisztségviselő felelőssége különböző lehet, attól függően, hogy milyen jogviszonyban látja el tevékenységét.

Az új szabályok azonban nehezen alkalmazhatók a gyakorlatban. Mindez bizonytalanságot okoz a vezető tisztségviselők körében. A jogszabályok alkalmazásával, értelmezésével kapcsolatos bizonytalanság soha nem kívánatos, de még kevésbé kívánatos olyan személyek személyes jogviszonyaival kapcsolatban, akiken egyébként a gazdaság alapvető folyamatai nyugszanak. A vezető tisztségviselők részéről jogos elvárás, hogy világos (és a feladat jellegének megfelelő) szabályok ismeretében dönthessenek a vezető tisztségviselői pozíció elvállalásáról, és a pozíció betöltése során egyértelmű szabályok kormányozzák működésüket. Ezek hiánya ahhoz vezethet, hogy rátermett emberek nem vállalnak vezető tisztségviselői pozíciót, vagy ha vállalnak is, működésük során a rájuk bízott társaságokkal az elérhetőhöz képest rosszabb gazdasági teljesítményt nyújtanak.

Nem feltétlenül szükséges ugyanakkor, hogy az új törvényi szabályokkal kapcsolatos bizonytalanság az elutasítás reakcióit váltsa ki, és még kevésbé, hogy az ismételt változtatás azonnali kényszerét szülje. Új kódexek hatálybalépését követően természetesnek tekinthető az a helyzet, amelyben a gyakorlat és a jogirodalom képviselői immár megfelelő idő birtokában, részletes elemzés útján törekednek az új szabályok pontos tartalmának, összefüggéseinek, hatásainak, gyakorlati alkalmazhatóságának feltárására. Alapvető szabályokat megállapító, megváltoztató törvényhelyek (különösen, ha az új szabályokkal érintett jogintézmény nagyobb múltra tekint vissza) esetén az értelmezés nem kritika, hanem úgyszólván elkerülhetetlen szükségszerűség^[2].

A jelen felszólalás a jogszabályok szövegére alapozva, konkrét tapasztalatok birtokában kísérli meg a hatályos jog célszerű értelmezését adni, elsősorban gazdasági társaságok vezető tisztségviselőire tekintettel.

1. A probléma közelebbről

A vezető tisztségviselő („vtv.”) felelősségére vonatkozó alapvető kérdés azért képezheti vita tárgyát, mert:
a) az új Ptk. („Ptk.”) a szerződésszegéssel okozott károkért való felelősségre a korábbihoz képest lényegesen eltérő, új felelősségi rendszert vezetett be, és
b) a Ptk. – a jogi személyek általános szabályai körében – ezen új felelősségi szabályokra utalva látszólag egyértelműen kimondja ugyan, hogy a vtv. az ügyvezetési tevékenysége során a jogi személynek okozott károkért a szerződésszegéssel okozott károkért való felelősség szabályai szerint felel a jogi személlyel szemben [3:24. § (1) bek.]^[3], azonban
c) maga a Ptk. tartalmazza – a gazdasági társaságok közös szabályai között – annak lehetőségét, hogy a gazdasági társaságok vtv.-i (akik a vtv.-k minden bizonnyal egyik legfontosabb alcsoportját képezik) a megbízási viszony mellett munkaviszonyban lássák el tevékenységüket [3:112. § (1) bek.]^[4]; miközben azonban
d) az új Mt. (jóllehet igyekezett valamennyire anticipálni az új Ptk. felelősségi rendszerét), a munkavállalók (és közöttük a vezető állású munkavállalók) felelősségére alapvetően megtartotta a felróhatóságon alapuló felelősségi rezsimet (új Mt. 179. §)^[5]; egyidejűleg azonban
e) az új Mt.-ből („Mt.”) elmaradt az a – régi Mt.-ben tartalmazott – szabály, hogy a vezető a vezetői tevékenység keretében okozott károkért a polgári jog szabályai szerint felel (régi Mt. 192/A §)^[6].

A Ptk. tehát tartalmaz egy a vtv.-k felelősségére vonatkozó (a munkajogi felelősség rendszerétől eltérő elveken nyugvó) felelősségi szabályt, miközben gazdasági társaságok vtv.-i esetén kifejezetten utal a munkaviszony fennállásának lehetőségére. Az Mt. pedig megtartotta a – vezető tisztségviselők esetében is alkalmazandó – felróhatóságon alapuló (némileg módosított) felelősségi rendszert, elhagyta ugyanakkor a vezető tisztségviselők vonatkozásában a polgári jogi szabályok alkalmazását előíró rendelkezést^[7].

2. A kérdés, kérdések helyes megfogalmazásban

Ezért a Ptk. és az Mt. együttes alkalmazása során felmerülhet az a kérdés, hogy (abban az esetben, ha a felek erről egyértelműen nem rendelkeztek) a gazdasági társaságok vtv.-it (a Ptk.-nak a vtv.-kre vonatkozó fent idézett egyértelmű általános rendelkezése ellenére) a Ptk.-n alapuló (a szerződésszegéssel okozott károkért fennálló) felelősség vagy esetleg – a Ptk. törvényi felhatalmazása alapján – az Mt.-n alapuló munkajogi felelősség terheli-e.

A kérdés azért így, és nem egyszerűen úgy teendő fel, hogy a vtv.-k felelősségére a polgári jog vagy a munkajog szabályai vonatkoznak-e, mert vitathatatlan, hogy a vtv.-i jogviszonyt elsődlegesen a Ptk. szabályozza, és a Ptk. a vtv.-k felelősségére egyértelmű rendelkezéseket tartalmaz. A Ptk. és az Mt. ezért nem tekinthetők egyenrangú kódexeknek a vtv.-i felelősség megállapítása során^[8]. A munkajogi felelősségi szabályok alkalmazása ugyanakkor szóba jöhet, mert – legalábbis a gazdasági társaságok vtv.-inek vonatkozásában – kétségtelenül maga a Ptk. utal a munkaviszony lehetőségére. Egy olyan jogviszony lehetőségére, amely továbbra is a – vtv.-kre korábban is irányadó – felróhatósági alapú felelősségi rezsimen nyugszik.^[9] A munkajog szabályai (köztük a felelősségre vonatkozó szabályok) alkalmazásának – ha azoknak egyáltalán helye van – azonban ilyenkor is a Ptk. felhatalmazásán kell nyugodnia.

A törvényi rendelkezések [ezek között is elsősorban a Ptk. 3:112. § (1) bekezdésében foglalt rendelkezés] konkrét megfogalmazása miatt^[10] a fenti alapvető kérdés megválaszolásához elengedhetetlen az abban való állásfoglalás, hogy értelmezhető-e, értelmezendő-e a Ptk. 3:112. § (1) bekezdésében foglalt rendelkezés (mely szerint a vtv. a társaság ügyvezetését megbízási jogviszonyban vagy munkaviszonyban láthatja el) a gazdasági társaságok vtv.-i felelősségét érintő (esetleg szándékosan erre utaló) törvényi rendelkezésként, ad absurdum olyan rendelkezésként, amely a 3:24. § (1) bekezdésének rendelkezéseit felülírja? Másként fogalmazva: Van-e a jogalkotói akarat értelmében a 3:112. § (1) bekezdésében foglalt rendelkezésnek felelősségi tartalma, a felek megbízási jogviszony vagy munkaviszony választásával kivehetik-e a vtv.-t a 3:24. § (1) bekezdésének hatálya alól, és ha igen, akkor a megbízási viszony vagy munkaviszony választásával pontosan milyen felelősségi rezsim alá helyezhetik a vtv.-t? Mindez természetesen nem független a Ptk. 3:112. § (1) bekezdésével kapcsolatos alapkérdéstől, hogy tudniillik a megbízási viszonyra illetve munkaviszonyra utalás példálózó vagy kizárólagos felsorolásnak tekintendő-e, egyáltalán mi volt a jogalkotó célja a rendelkezés megfogalmazásával?

Nem lehet ezekre a kérdésekre megfelelő választ adni anélkül, hogy tisztáznánk a fenti törvényi rendelkezésekből adódó jogviszonyok (azaz a vtv.-i jogviszony, a munkaviszony és a megbízási viszony) jellegét, valamint azt, hogy az egyes jogviszonyok jellegéből, természetéből adódnak-e következtetések a vtv. felelősségére. A Ptk. felelősségi rendszerének relatív újdonsága miatt a fentiek mellett tisztázandó az új felelősségi rezsim célja, jellege, és ezzel összefüggésben az is, hogy az új felelősségi rendszer hogyan illeszkedik a fent említett jogviszonyok keretei közé.

3. A jogviszonyok (vtv.-i jogviszony^[11], munkaviszony és megbízási viszony) természete^[12] és a vonatkozó felelősségi szabályok

3.1. A vtvt. jogviszony természete

A Ptk. 3:21. §-ából az adódik, hogy a vtv. feladatköre: (i) általános (minden a feladatkörébe tartozik, ami nem tartozik kifejezetten más társasági szerv – elsősorban a tagok – feladatai közé); és (ii) önállóságot feltételező (a törvény szerint az irányítási valamint képviseleti kötelezettségeinek meghatározásához a vtv. nem kap több orientációt, mint hogy ügyvezetői tevékenységét a jogi személy érdekének megfelelően köteles ellátni.)

A gazdasági társaságok ügyvezetői tekintetében a törvény ezt megerősíti (annak kimondásával, hogy a vtv. a társaság ügyvezetését a társaság érdekeinek elsődlegessége alapján önállóan látja el), valamint kimondja a vtv.-nek tevékenysége során – kizárólagos jelleggel – mihez kell tartania magát (a vtv. a jogszabályoknak, a létesítő okiratnak és a társaság határozatainak van alávetve). Egyidejűleg kimondja a törvény azt is, hogy a vtv.-t a társaság tagja nem utasíthatja és hatáskörét a legfőbb szerv nem vonhatja el [3:112. § (2) bek.].

Az egyszemélyes társaság ügyvezetőjének helyzete ettől abban különbözik, hogy a 3:112. § (3) bek.-e szerint az egyedüli tag az ügyvezetésnek utasítást adhat, amit a vtv. köteles végrehajtani.

Mindebből a vtv.-i jogviszonyra az önállóság, és a kezdeményező aktivitás jellemzői adódnak. Önállóság azért és abban az értelemben, mert a törvény ezt kifejezetten is kimondja, valamint azért is, mert az utasíthatatlanság tilalmából is ez adódik, továbbá azért is, mert a jogszabályok, a létesítő okirat és társaság határozatai – természetüknél fogva – legfeljebb orientációs jelleggel határozhatják meg a vtv.-től elvárt tevékenység kereteit. Kezdeményező aktivitás pedig azért, mert működő társaság érdekeinek (folyamatos) védelme aktivitás nélkül aligha képzelhető el, valamint azért is, mert a jogszabályokból, a létesítő okiratból és társaság határozataiból adódó feladatok ellátása kezdeményező aktivitást igényel.

Egyszemélyes társaság ügyvezetőjére mindez szintén jellemző, azzal azonban, hogy ha utasítást kap (vagy ha őt az egyszemélyes tag rendszeresen utasítja), akkor eseti vagy általános jelleggel mind önállósága, mind a kezdeményező aktivitás vele szemben támasztott követelménye visszaszorul vagy akár teljesen el is tűnik.

3.2. A vtv. felelőssége

A vtv. jogi személlyel szemben fennálló felelőssége tekintetében a Ptk. a jogi személyek általános szabályai között a szerződés megszegéséből eredő felelősség szabályainak alkalmazását írja elő. Ezek szerint a vtv., ha a jogi személlyel fennálló szerződése megszegésével kárt okoz, köteles azt megtéríteni. Mentesül a felelősség alól, ha bizonyítja, hogy a szerződésszegést ellenőrzési körén kívül eső, a szerződéskötés időpontjában előre nem látható körülmény okozta, és nem volt elvárható, hogy a körülményt elkerülje vagy a kárt elhárítsa. Gazdasági társaságok ügyvezetőire a törvény külön rendelkezést nem tartalmaz.

A munkaviszony természete

Ezzel szemben, a munkaviszony vonatkozásában az Mt. szerint a munkavállaló alapvetően arra köteles, hogy a munkáltató által előírt helyen és időben munkára képes állapotban megjelenjen, és munkaideje alatt – munkavégzés céljából, munkára képes állapotban – a munkáltató rendelkezésére álljon, valamint hogy – a munkakörébe tartozó – munkáját személyesen, az általában elvárható szakértelemmel és gondossággal, a munkájára vonatkozó szabályok, előírások, utasítások és szokások szerint végezze [Mt. 52. § (1)]^[13]. Ezen alapvető kötelezettségek a vezető állású munkavállalót is terhelik, a kötetlen munkaidőből következő eltéréssel.

A Ptk.-ból adódó vtv.-i jogviszonnyal szemben a munkaviszony jellemzője tehát az önállótlanság és a kezdeményező aktivitás követelményének hiánya^[14]: Az önállóság követelményét a törvény a munkavállalóval kapcsolatban nem tartalmazza. Sőt, ellentétben a vtv.-vel, szó sincs arról, hogy a munkavállaló ne lenne utasítható: a munkavállalónak egyenesen várnia kell az utasítást, és ha ilyen nem érkezik, kötelezettségét akkor is teljesíti, ha pusztán rendelkezésre áll. Ha utasítás érkezik (ami mindazonáltal alapvető törvényi feltételezés a munkaviszonnyal kapcsolatban), a munkavállaló a munkáját ezen utasítás szerint köteles végezni. A munkavállaló tehát teljesíti a munkaszerződést, ha a munkára képes állapotban megjelenik a munkahelyén, és rendelkezésre bocsátja munkaerejét, amennyiben várja a munkáltató utasításait (és – ha ilyenek érkeznek – azokat végrehajtja)^[15].

A (vezető állású) munkavállaló felelőssége

A munkavállaló (beleértve ebbe a vezető állású munkavállalót is) felelőssége a munkavállalókra vonatkozó általános szabályok szerint alakul. Eszerint a munkavállaló a munkaviszonyból származó kötelezettségének megszegésével okozott kárt köteles megtéríteni, ha nem úgy járt el, ahogy az adott helyzetben általában elvárható. Nem kell megtéríteni – többek között – azt a kárt, amelynek bekövetkezése a károkozás idején nem volt előrelátható. A kötelezettségszegést, a felróhatóságot, a kárt és az okozati összefüggést a munkáltatónak kell bizonyítania.

A megbízási jogviszony természete

A Ptk. szűkszavúan fogalmaz a megbízási szerződést kitevő alapvető jogok és kötelezettségek meghatározásakor. Eszerint a megbízott alapvetően a megbízó által rá bízott feladat ellátására köteles. Ennek során követni tartozik a megbízó utasításait, és tájékoztatni köteles a megbízót tevékenységéről és a feladat állásáról. A megbízási szerződés jellegadó tulajdonságaiként hagyományosan (i) a bizalmi jelleget, (ii) a gondos eljárás kötelezettségét mint szerződéses főkötelezettséget^[16], (iii) a megbízó utasításadásra vonatkozó jogát és (iv) a megbízó érdekei figyelembevételének kötelezettségét szokás felsorolni^[17].

A megbízott felelőssége

A megbízott felelősségét a Ptk. külön nem szabályozza, a megbízási díjra irányadó rendelkezések között mindenesetre tartalmazza azt a szabályt, hogy a megbízott a megbízási díjra akkor is jogosult, ha eljárása nem vezetett eredményre, kivéve, ha az eredmény részben vagy egészben azért maradt el, mert a megbízott felróhatóan járt el [6:276. § (1) bek.].

A felróhatóság követelményének említése, ugyanakkor annak a díjra való jogosultság keretében (és nem a felelősség alapjaként) történő értékelése miatt a fenti rendelkezés alapot adhat a megbízott felelőssége vonatkozásában az alábbi, hangsúlyozottan elméleti, értelmezési lehetőségeknek:

Az egyik lehetséges értelmezés szerint a felróhatóság elvének mint az ellenszolgáltatásra (a megbízási díjra) való jogosultságról döntő kritériumnak a fennmaradása a megbízási szerződések körében egyben azt is jelenti, hogy a Ptk. által a szerződéses felelősség tekintetében bevezetett általános – előreláthatósági alapú^[18] – felelősségi rezsim megbízási szerződésekre nem alkalmazható, és helyette a deliktuális károkozásra is irányadó hagyományos felelősségi rezsimhez hasonló szabályok alkalmazandók. Eszerint – a gondossági kötelem alapesetéről lévén szó, ahol a megbízott fő kötelezettsége a gondos eljárásban áll – a megbízott esetében eleve csak felróható magatartás esetén beszélhetünk szerződésszegésről. Azaz, amíg a megbízott úgy jár el, ahogy az adott helyzetben általában elvárható, a szerződéssel egyébként elérni kívánt mindenféle eredmény elérésétől függetlenül (ha ilyen eredményre a szerződés egyáltalán utal), meg sem szegi a megbízási szerződést. Szerződésszegés hiányában a felelősség további kritériumainak vizsgálata (és ezzel a felelősség megállapítása) értelemszerűen szóba sem jön.

Elképzelhető olyan értelmezés is, hogy a szerződésszegés ténye a felróhatóságtól függetlenül („objektív” alapon) vizsgálandó, azaz a megbízott megszegi ugyan a megbízási szerződést, ha bármilyen ok miatt a teljesítés nem egyezik meg a szerződés előírásaival (a szerződés által elérendőként leírt állapottal), de a felróhatóság követelményének relevanciája miatt felelőssége teljesen a „hagyományos” felróhatósági alapú felelősség szerint alakul. Másképp fogalmazva, a megbízott szerződésszegés esetén is kimentheti magát a felróhatóság hiányának bizonyításával.

Jóllehet inkább formállogikai, mintsem jogi alapon, de az az értelmezés sem zárható ki teljesen, hogy a megbízott felelőssége mindenben az egyéb szerződések kötelezettjeinek felelőssége szerint alakul (az előreláthatósági alapú felelősségi rendszer szerint), és az esetlegesen felróható eljárása csak a megbízási díjra való jogosultságát érinti. Azaz előállhat olyan helyzet, hogy a megbízott jogosult a megbízási díjra (mert nem járt el felróhatóan), de egyben szerződésszegésért felelősséggel is tartozik, mert nem tudja például bizonyítani, hogy a szerződés megszegésével általa okozott kár ne lett volna előrelátható. Ehhez természetesen hozzátartozik, hogy a megbízott szerződésszegést is elkövessen, azaz annak ellenére, hogy a megbízott az általában elvárható magatartást tanúsítja, magatartása a szerződés által szándékolttal ellentétes állapothoz vezessen.

Végül – valószínűleg inkább nyelvtani alapon – amellett is lehet érvelni, hogy a felróhatóságra utalás a megbízási díj körében nem jelent pluszkövetelményt a Ptk. 6:142. §-ában tartalmazott kimentési követelmény utolsó fordulatához képest. Azaz, ha elvárható volt a megbízottól, hogy a szerződésszegést okozó körülményt elkerülje, vagy a kárt elhárítsa, akkor a megbízott az okozott kárért felelősséggel tartozik, és nem jogosult a megbízási díjra sem^[19].

A fenti értelmezések közül az első látszik a leginkább képviselhetőnek^[20]. A másodikkal szemben felhozható, hogy – mivel a szerződésszegés a szerződéses kötelezettségvállalás megszegését jelenti – nem beszélhetünk szerződésszegésről ott, ahol ilyen kötelezettségvállalás nem történt, azaz az eredmény elérése nem tartozik a megbízott által elvállalt kötelezettségek közé. A harmadik értelmezés annak abszurd eredménye miatt képviselhetetlen: nem lehet változatlanul jogosult a szolgáltatásra (a díjra) az, aki a maga részéről megszegi a szerződést. A negyedik értelmezés pedig azért helytelen, mert nem ad magyarázatot arra, hogy a törvény a felróhatóság kritériumát miért említi külön a megbízási szerződés szabályai között.

3.3. A jogviszonyok természetéből adódó következtetés

A vtv. jogviszony és munkaviszony

A fentiekből az következik, hogy a vtv.-i jogviszony a jogviszony természetét tekintve nehezen egyeztethető össze a munkaviszonnyal. Ugyanez a megállapítás tehető a felelősségi szabályok szempontjából.^[21] A munkaviszony lehetőségére való egyértelmű törvényi utalás problémamentesen csak az egyszemélyes társaság vtv.-jére nézve értelmezhető.^[22] A jogviszony tartalmát tekintve az ő esetében azonban egy lényegében az Mt. szerinti munkaviszony tételezhető.

Vtv. jogviszony és megbízási viszony

A vtv.-i jogviszonyt a jogi közfelfogás hagyományosan olyan társasági jogi jogviszonynak tekinti, amely a megbízási viszonyhoz áll legközelebb. Ennek egyik okát nyilvánvalóan a 2006. évi Gt. vonatkozó rendelkezésében kell keresni^[23]. Ezzel párhuzamosan azonban (illetve talán még azt megelőzően) az alábbi okok is szinte bizonyosan szerepet játszottak a fenti felfogás kialakulásában:

Mind a megbízási jogviszony, mind a vtv.-i jogviszony olyan tevékenység ellátására irányuló – ügyviteli jellegű – kötelem, amelyeknek központi jellemzője, (i) a bizalmi jelleg, (ii) az az adottság, hogy a konkrét kötelezettségek a jogviszony létrejöttekor csak több-kevesebb általánossággal határozhatók meg, (iii) az a sajátosság, hogy tevékenység kifejtői általában nem kötelesek konkrét eredmény szolgáltatására (pontosabban az eredmény elmaradása nem vonja magával a kötelezettség megszegéseként értelmezett felelősségüket és nem érinti az ellenértékre való jogosultságukat), és ezért tevékenységük mércéjeként a gondos eljárás követelménye szolgál, valamint (iv) az a sajátosság, hogy a másik fél érdekei szem előtt tartásának kötelezettsége, mint a jogviszony tartalmát meghatározó kormányzó elv mindkét jogviszony esetén törvényi kötelezettségként tételeződik. Kétségtelen különbség, hogy míg az utasítás adásának joga a megbízási szerződésnek hagyományosan központi fogalmi eleme, addig ugyanez vtv. esetén (az egyszemélyes gazdasági társaságok ügyvezetőinek kivételével) kifejezetten tilalmazott^[24].

A vtv.-i jogviszony természetét tekintve tehát közelebb áll a megbízási viszonyhoz, mint a munkaviszonyhoz, alapvető összeegyeztethetőségi nehézség – az utasítási jog kivételével – a vtv.-i jogviszony és a megbízási viszony között nem jelentkezik.

A felelősségi szabályok összeegyeztethetőségét tekintve az eredmény attól függ, hogy a megbízott felelőssége vonatkozásában melyik fenti értelmezést fogadjuk el. A harmadik (egyébként képviselhetetlen) álláspont kivételével az összeegyeztethetőség nehézsége az összes állásponttal kapcsolatban megjelenik. A legtávolabb pedig az elsőként kifejtett (de egyben legvalószínűbbnek tűnő) álláspont áll a vtv.-i jogviszonnyal kapcsolatban a Ptk. által alkalmazni rendelt felelősségi szabályoktól.

A fentiek alapján tehát, amíg a jogviszony természetét tekintve számottevő nehézségekkel jár a vtv.-i jogviszony és a munkaviszony összeegyeztetése, addig ilyen egyeztetési nehézség a vtv.-i jogviszony és a megbízási jogviszony között alig jelentkezik. A felelősséget tekintve pedig mind a munkaviszony, mind a megbízási viszony meglehetősen távol áll a Ptk. 3:24. § (1) bekezdésében tartalmazott, a vtv. társasággal szemben fennálló felelősségét kimondó szabályoktól.

4. A Ptk. felelősségi rendszere a vizsgált jogviszonyok tükrében

4.1. A kockázatok elosztása – mint a szerződésszegéssel okozott károkért való felelősségi szabályok elsődleges célja

Az új Ptk. szerződés megszegéséből adódó felelősségre vonatkozó szabályai csak nehézkesen alkalmazhatók vtv.-k esetén. A szabály magját alkotó elv (az előreláthatóság) nem is ilyen jellegű jogviszonyok (hanem adásvételi, szállítási, vállalkozási szerződésből eredő jogviszonyok) kapcsán került kifejtésre, és később kodifikálásra^[25]. Megkockáztatható, hogy a felelősség előreláthatósági alapú szabályozása a Ptk.-ban sem elsősorban tartós, megbízási jellegű jogviszonyokra figyelemmel született. Az előreláthatósági elv kettős (azaz (i) a felelősség alapja és a (ii) megtérítendő károk korlátja körében releváns kritériumként történő tételezésével a jogalkotó ugyanis nagy valószínűséggel elsősorban azt a célt követette, hogy a szerződő felek a konkrét szerződéssel kapcsolatos kockázatok ismeretében kössék meg a szerződést^[26]. A szerződésszegő felet csak olyan körülményből eredő károkozásért lehet felelőssé tenni, amit a szerződéskötés időpontjában előre láthatott, és – a szolgáltatás tárgyában bekövetkezett károk kivételével – csak olyan károkért felelős, amelyek a szerződéskötés időpontjában előreláthatóak voltak. Ha a szerződést kötő fél ezeket a körülményeket, potenciálisan károk bekövetkezéséhez vezető tényezőket (azaz összefoglalóan kockázatokat) ismeri, eldöntheti, hogy a vonatkozó feltételekkel meg akarja-e kötni a szerződést, illetve változtatni kíván-e a szerződéses feltételeken (például a nagyobb kockázat elvállalásáért cserébe meg kívánja-e növelni a másik fél által részére nyújtandó szolgáltatást), vagy akar-e párhuzamosan egyéb intézkedéseket kezdeményezni (pl.: biztosítást kötni). Ha a kockázatok jellege miatt kétely merülhet fel, hogy a szerződő fél ismeri-e ezeket, illetve ha a másik fél biztosra akar menni ebben a vonatkozásban (azaz azt kívánja, hogy a kockázatok bekövetkezése esetén a szerződő fél mindenképpen feleljen), akkor a szerződő fél számára a kockázatokat fel kell tárnia. A szerződő fél ezek ismeretében eldöntheti, hogy akar-e szerződést kötni, és ha igen, milyen feltételekkel. Az előreláthatósági elv alkalmazásának célja tehát egy igazságosabb, tudatosabb, kifejezetten a szerződéses megegyezés tárgyává tett kockázatelosztási helyzet megteremtése. Következésképpen az előreláthatósági elvre támaszkodó kártérítési szabályok ott érhetik el elsősorban kitűzött céljukat, ahol a szerződéssel kapcsolatos kockázatok egyáltalán megismerhetők, legalább az egyik fél számára a szerződés megkötésének időpontjában ismertek^[27].

4.2. A kockázatelosztás értelmezhetetlensége vtv. jogviszony kapcsán

Nehezen látható, hogy az előreláthatóságon nyugvó felelősségi rezsim alkalmazása a vtv.-kre hogyan érhetné el a fenti célokat. A vtv.-k a rájuk irányadó szerződés megkötése időpontjában tipikusan nincsenek abban a helyzetben, hogy a tevékenységükkel kapcsolatos kockázatokat viszonylag részletesen előre láthassák, azokat a vtv. pozíció elfogadása előtt mérlegelhessék, és az ellenértéket (ha van) eszerint állapíthassák meg, vagy egyéb kockázatkezelő intézkedést foganatosítsanak^[28]. Ehhez a vállalat (társaság) gazdasági környezetét (gyakran a teljes gazdaság állapotát) kellene előre látni, esetleg évekre előre. Ez nyilvánvalóan lehetetlen. Ugyanezen ok miatt a társaság sincs abban a helyzetben, hogy az ügyvezetői tevékenységgel összefüggő általános kockázatokon túl, a konkrét vtv.-i pozícióból adódó kockázatokról a vtv.-t informálja, ezzel előreláthatóvá téve azokat a vtv. részére (és egyben biztosítva saját potenciális kártérítési követelésének sikerét). A gazdasági életben felmerülő általános kockázatokon túl ugyanis a kockázatok időről időre „termelődnek”, velük kapcsolatban csak azt lehet biztosra venni, hogy valamilyen formában mindig létezni fognak, de jellegük folyamatosan változik. A vállalat (társaság) vezetőjével kapcsolatban éppen az az elvárás, hogy a mindenkor fenyegető kockázatokat felismerve, mérlegelve irányítsa a vállalatot, folyamatosan teljesítve az alapvető gazdasági célt, a profit termelését. Ez nyilvánvalóan nem járhat túlzottan kockázatkerülő magatartással (mert akkor a profit kerülhet veszélybe), de nem járhat észszerűtlen, túlzott kockázatvállalással sem. Ha pedig ez így van, akkor a szerződés megszegéséből adódó felelősségre vonatkozó szabályok alkalmazása a vtv.-vel szemben úgy jelenti a felelősségi rezsim szigorítását (legalábbis, ami a felelősség alapját illeti), hogy a vtv.-nek nincsen valódi lehetősége arra, hogy a vtv.-i jogviszony létrejöttekor, azaz a szerződés megkötésekor ezen kockázatelosztási szabályokat mérlegelje és a szerződés feltételeit ezekre is figyelemmel igyekezzék befolyásolni^[29]. Nyilvánvalóan az sem cél, hogy az előreláthatósági alapú felelősségi rendszer a vtv. számára a törvényhozói szándékkal ellentétes eredményre vezessen, azaz a vtv. a kinevezéskori előreláthatóság hiányával takarózhasson akkor, amikor a vállalat működése során (tehát a kinevezéshez képest akár évekkel később) előállt helyzetben meghozott döntése miatt merül fel a felelősségének vizsgálata.

4.3. A vtv. felelőssége az Mt. felelősségi szabályai tükrében

A vezető állású munkavállaló felelőssége az Mt. alapján felróhatósági alapon nyugszik. Különbség a Ptk. deliktuális felelősségi rendszeréhez képest, hogy az Mt. rendszere nem kimentő jellegű: a munkáltató tartozik bizonyítani a munkavállaló eljárásának felróható jellegét, nem pedig a munkavállaló tartozik a felróhatóság hiányát bizonyítani. Az előreláthatóság kritériuma az Mt.-ben is megjelenik, ugyan nem teljesen világos, hogy milyen funkcióban. A legvalószínűbbnek – a Ptk. szerződésszegési felelősségi szabályaihoz hasonlóan – mindenesetre a kártérítés mértékét befolyásoló jelleg tűnik. Az Mt. szövegéből nem egyértelmű azonban, hogy a munkáltató köteles-e bizonyítani azt, hogy a munkavállaló a károkozás pillanatában a bekövetkező kárt előre láthatta, vagy a munkavállaló bizonyíthatja az előreláthatóság hiányát a felelősség alóli mentesülés érdekében.

A munkajog felelősségi rendszere tehát, legalábbis, ami a felelősség alapját illeti, felróhatóságon nyugszik. Jóllehet gyakran nehéz megmondani, hogy a bíróságok felróhatóságon valóban önmagában csak a magatartást értékelték-e (és nem egyszerűen azt a magatartást tekintik felróhatónak, amelynek kárkövetkezményeit a magatartás tanúsítójára akarják hárítani), a felróhatóság szabálya alkalmasabbnak tűnik a vtv.-vel szembeni igazságos és célszerű kártérítési döntések meghozatalára. A vtv.-i pozíció elvállalásakor tudniillik nem a legalább az egyik fél által ismert jövőbeli kockázatokat kell célszerűen elosztani a vtv. és a társaság között, hanem a társaság ügyeinek intézésére, üzletpolitikájának megvalósítására, képviseletére, gyakran munkaszervezetének aktív irányítására kiválasztott személyt kell olyan felelősségi rezsim alá helyezni, ami biztosítja (nem akadályozza meg), hogy a kiválasztott személy elfogadja a pozíciót, és abban működve folyamatosan magas szintű elvárásoknak megfelelő és a társaságra nézve előnyös üzleti magatartást tanúsítson. Nem megfelelő az a felelősségi rezsim, amely akadályozza, hogy a kiválasztott és a feladatra egyébként alkalmas személy az ügyvezetői pozíciót elvállalja, és nem megfelelő az sem, amelyik a működő ügyvezetőt folyamatosan arra készteti, hogy döntései során a vállalati érdek feltétlen követése helyett (amely vele szemben egyébként jogszabályi kötelességként is megfogalmazódik) saját felelősségi helyzetét mérlegelje. A jó gazdasági döntések ugyanis eleve feltételezik a kockázatok mérlegelését, de a vtv.-nek a kockázatokat a vállalat és nem a saját szempontjából kell mérlegre tennie. Ellenkező esetben túlzottan óvatossá, passzívvá válhat, és ennek következtében elmulaszthatja kockázatos, de jelentős profitot, növekedést, piaci pozíciót, stb. ígérő döntések meghozatalát, vagy – talán éppen a szerződéskori előreláthatóság hiányával takarózva – belemehet észszerűtlen kockázatok elvállalásába. Sokkal megfelelőbbnek tűnik olyan felelősségi rendszer tételezése a vtv.-vel szemben, amely a konkrét intézkedés, döntés megtételének időpontjára, a konkrét piaci környezetre és vállalati helyzetre koncentrálva kísérli meg megítélni, hogy a vtv. eljárásával szemben felhozható-e bármilyen jogi szempontú kifogás^[30].

5. A Ptk. 3:112. § (1) bekezdésének utaló, értelmező funkciója

A Ptk. Harmadik Könyvének rendelkezései a megfelelő részletességgel definiálják az vtv.-i (ügyvezetői) jogviszony tartalmát. A Harmadik Könyv rendelkezési alapján az ügyvezető jogai és kötelezettségei, az ügyvezetői jogállás – a felelősségi szabályok kivételével – teljeskörűen és a gyakorlat számára is kielégítően rendezettnek tekinthetők. A Harmadik Könyv rendelkezései mellett nem szükséges más szerződéstípusok keretében szabályozott rendelkezések kiegészítő jellegű felhívása^[31].

Az is kizárható, hogy a törvényhozó a Harmadik Könyv rendelkezésein nyugvó vtv.-i jogviszony mellett a vtv. pozícióra további – külön – jogviszony létesítését kívánná meg. Az átfogó szabályozás mellett a jogviszonyok mesterséges megkettőzése ugyanarra a pozícióra, feladatkörre semmi kézzelfogható előnnyel nem járna, ugyanakkor alkalmas lenne a gyakorlat elbizonytalanítására^[32].

Az az értelmezés sem meggyőző, hogy a jogalkotó mintegy „menüt” kívánva nyújtani a jogalkalmazóknak, példálózó jelleggel megnevezett két jogviszonyt, ezzel lehetővé (de nem kötelezővé) téve a felek számára a további jogviszony létesítését. Eszerint a vtv.-i pozíció a kinevezéssel (elfogadással) létrejönne, és a feleken múlna, hogy kívánnak-e külön jogviszonyt létrehozni a vtv.-i pozíció ellátására^[33]. Döntően diszpozitív szabályozás mellett egyrészt a példák korlátozott értékűek (mert a jogviszony tartalma szabadon alakítható, akár más szerződéstípus szabályaira hivatkozással), másrészt a diszpozitív szabályozást is normatív (jogkövetkezményeket megállapító) szabályozásnak kell gondolnunk, nem pusztán lehetőségek felvillantásának.

Mindez megadja a kulcsot a Ptk. 3: 112. § (1) bekezdésének értelmezéséhez. Eszerint a Ptk. 3:112. § (1) bekezdésének funkciója a helyes értelmezés szerint nem az, hogy a jogviszonyok megkettőzésének lehetőségére vagy szükségességére utaljon, hanem az, hogy – a jogviszony egységességének érintetlenül hagyása mellett – utaljon a munkaviszony lehetőségére^[34], valamint különösen az, hogy kijelölje az egységes vtv.-i jogviszony keretében alkalmazandó felelősségi szabályokat. Eszerint, ha a felek nem állapodnak meg kifejezetten munkaviszonyban, akkor jogviszonyuk a megbízási jogviszonynak tekintendő. Ennek tartalma a Ptk. Harmadik Könyvének rendelkezéseiből adódik azzal, hogy az ügyvezető felelőssége azonban a megbízotti felelősség Hatodik Könyvbeli szabálya szerint alakul.^[35] Munkaviszonyban való megállapodás esetén a helyzet ettől csak abban különbözik, hogy a Harmadik Könyv szabályai mellett – hangsúlyozottan csak kiegészítő jelleggel – a vtv. társasággal fennálló jogviszonyára alkalmazandók az Mt. megfelelő rendelkezései is.

A Ptk. Harmadik Könyvének diszpozivitása miatt annak nincs akadálya, hogy – a társaság és a vtv. kizárják a megbízási szerződésre, illetve munkaviszonyra irányadó szabályok alkalmazását, jogviszonyukra egyedi szabályokat rendeljenek^[36], illetve – amennyiben az értelmezhető – kiegészítő jelleggel más szerződéstípus szabályainak alkalmazását rendeljék a jogviszonyukra^[37]. Az is lehetséges természetesen (még ha a gyakorlati tapasztalatok szerint nem is nagyon gyakori), hogy a felek a vtv. felelősségét részletesen szabályozzák a szerződésben^[38].

Következtetések

A vtv. jogállása és – ennek integráns részeként – felelőssége alapvetően a Ptk. rendelkezéseiből adódik. A munkajogi szabályok alkalmazásának a Ptk. felhatalmazása alapján, és csak akkor van helye, ha a társaság és a vtv. – a kinevezéskor vagy később – munkaszerződést kötöttek. Ekkor viszont a vtv. felelőssége az Mt. szerint alakul valamint – kiegészítő jelleggel – tér nyílik az Mt. egyéb szabályai alkalmazásának.

A vtv.-k (beleértve ebbe a gazdasági társaságok ügyvezetőit) jogállását, a jogi személlyel szemben fennálló jogait és kötelezettségeit a Ptk. részletesen tartalmazza. Ezek a szabályok elegendőek vtv.-i jogviszony tartalmának meghatározásához. Emiatt a vtv.-i jogviszony a társaság általi kinevezéssel és annak elfogadásával létrejön. A Ptk. vonatkozó rendelkezéseinek diszpozitív jellegéből következően a társaságok és vtv.-ik a kinevezéskor (annak elfogadásakor) a törvény és a társasági szerződés keretei között megállapíthatják jogviszonyuk tartalmát, az egymással szemben fennálló jogaikat és kötelezettségeiket. Ugyanez vonatkozik a vtv.-nek a társasággal szemben fennálló felelősségére. Ha a felek ezt nem teszik meg, jogviszonyuk a Ptk. rendelkezéseinek megfelelően alakul. Ezek tartalma – a 3: 112. § (1) bekezdésében tartalmazott utalás alapján és segítségével – értelmezés útján állapítandó meg.

A vtv.-i jogviszony és a munkaviszony alapvető természete lényeges eltérést mutat. Lényegesen kisebb eltérés mutatható ki a vtv.-i jogviszony és a megbízási jogviszony között.

A vtv.-i jogviszony és a munkaviszony lényeges eltérése folytán a gazdasági társaságok vtv.-inek jogviszonyára a munkajogi szabályok csak nehézkesen alkalmazandók. Miután azonban a Ptk. a gazdasági társaságok ügyvezetői vonatkozásában – valószínűleg jogpolitikai indokokból – kifejezetten megengedi a munkaviszony létesítését, nem kétséges, hogy a gazdasági társaságok ügyvezetői a társasággal munkaviszonyban is állhatnak. A jogviszonyok jellege, illetve az Mt. által megkövetelt speciális formai és tartalmi követelmények miatt azonban a megbízási viszony és a munkaviszony közül a megbízási jellegű jogviszony tekintendő elsődlegesnek.

Ha tehát a felek a kinevezéskor (annak elfogadásakor) a megfelelő tartalmi és formai követelmények betartásával nem rendelkeznek kifejezetten munkaviszony létesítéséről, akkor a vtv. a társasággal megbízási jellegű jogviszonyban áll^[39]. A vtv. jogviszony tartalma ilyenkor a Ptk. Harmadik Könyvének rendelkezéseiből adódik, azzal a különbséggel, hogy a vtv. felelőssége a társasággal szemben ilyenkor is a megbízotti felelősség (a Ptk. Hatodik Könyvében tartalmazott, helyesen értelmezett) szabálya szerint alakul.

Amennyiben a felek a fentiek szerinti formai és tartalmi követelmények betartásával munkaviszony alapításában állapodtak meg, a kinevezéssel (annak elfogadásával) a vtv. munkaviszonyba kerül. A helyes értelmezés szerint nem keletkezik azonban két jogviszonya a társasággal: munkaviszonya a vtv.-i feladatainak ellátására létesül. A(z egységes) jogviszony elsősorban a Ptk. rendelkezései szerint alakul. Emellett – kiegészítő jelleggel, a Ptk. rendelkezéseit nem érintve – alkalmazandók lesznek az Mt. vezető állású munkavállalókra vonatkozó rendelkezései. A jogviszony valódi munkaviszony lesz abból a szempontból is, hogy alkalmazást nyernek az Mt.-nek az összeférhetetlenségre^[40], a személyiségi jogok védelmére, az egyenlő bánásmód követelményére, a munkaidőre, a munkabérre, a szabadságra, betegszabadságra, a végkielégítésre, adott esetben a versenytilalmi megállapodásra vonatkozó rendelkezései. Alkalmazandóak lesznek továbbá különösen az Mt.-nek a munkavállaló felelősségére vonatkozó rendelkezései^[41]. A jogviszony egységessége és a Ptk. rendelkezéseinek elsődlegessége a munkaviszony megszüntetésével összefüggésben abban jelentkezik, hogy a vtv. pozíció megszűnését/megszüntetését az Mt. szabályai nem korlátozhatják vagy akadályozhatják: A Ptk. szerinti feltétel bekövetkeztével, visszahívással, lemondással, a cselekvőképesség korlátozásával (elvesztésével), kizáró (összeférhetetlenségi) ok bekövetkezésével, a határozott idő elteltével a vtv. pozíció megszűnik. Az Mt. szabályai nem a megszűnés elleni védelem, hanem a megszűnés anyagi (pénzbeli) következményei szempontjából alkalmazhatók. Az Mt. szerinti feltételek teljesülése esetén a vtv.-t végkielégítés, felmondási idővel megegyező idő alapján számított díjazás illetheti meg^[42]. Mivel – hasonlóan a Ptk.-hoz – az Mt. vonatkozó rendelkezései (értsd: a vezető állású munkavállalókra vonatkozó rendelkezések) is diszpozitívak, a felek munkaviszony választása esetén is meglehetős szabadságot élveznek a jogviszonyuk tartalmi alakításakor. Ezért, ha akarnak, akár az ügyvezető javára, akár az ügyvezető terhére eltérhetnek az Mt. rendelkezéseitől.

Miután a fent elmondottak szerint a vtv. jogviszony – annak a Ptk. Harmadik Könyvében tartalmazott jogokon és kötelezettségeken alapuló jellegzetességei miatt – nehezen egyeztethető össze a munkaviszonnyal, a munkaviszony megengedése vtv.-k (és különösen gazdasági társaságok vtv.-i számára) a jövőben (is) csak kényszerítő jogpolitikai indokok fennállása esetén indokolt^[43].

Szintén átgondolandó a Ptk. 3: 24. § (1) bekezdésének változatlan formában történő megtartása. Jóllehet a Ptk. 3:112. § (1) bekezdésének fentiek szerinti értelmezése segítségével a gazdasági társaságok vtv.-i tekintetében elkerülhető a Ptk. 3:24. § (1) bekezdésében foglalt – az ügyvezetőkre nehézkes – előreláthatósági elv alkalmazása, kérdésként marad mindazonáltal, hogy mi indokolná eltérő felelősségi szabályok alkalmazását a gazdasági társaságok vtv.-ire és a többi jogi személy vtv.-jére. A Ptk. 3:112. § (1) bekezdése fenti értelmezésének elvetése esetén (azaz akkor, ha a munkaviszonyra illetve a megbízási jogviszonyra való utalás nem fogható föl a Ptk. 3:24. § (1) bekezdésében megfogalmazott – egyértelműnek látszó – felelősségi szabály alóli kivételként), tanácsosnak látszik a rendelkezés megváltoztatása.

***

A szerző ügyvéd. Jelen anyag a Munkajogi Társaság keretében 2017. február 2-án tartott konferencián elhangzott felszólalás szerkesztett és lábjegyzetekkel kiegészített változata.

Ez a tanulmány – a konferencián elhangzott többi előadás szerkesztett, írásbeli változatával együtt – A vezető tisztségviselő jogállása és felelőssége című tanulmánykötetben (HVG-ORAC Kiadó, 2017) jelent meg.

The post Tercsák Tamás: Vezető tisztségviselő jogállása, felelőssége appeared first on Új Ptk. – az új Polgári Törvénykönyv és Kommentár.