A cikk letölthető PDF formátumban is!

Eörsi Gyula nagy ívű professzori és jogtudósi pályafutása során két korszak határán élt és alkotott. Ez különösen nehézzé tette azt, hogy maradandót alkosson. Eörsi ennek ellenére a huszadik század kiemelkedő, nemzetközileg is elismert és nagyra értékelt tudósává vált, Világhy Miklóssal közösen írt polgári jogi tankönyvén pedig jogászgenerációk tucatjai nevelődtek. Tudományos tevékenységéből kiemelendő a tulajdonjogról, a polgári jogi felelősségről, valamint az összehasonlító polgári jogról írott munkája. A történelmi korlátok ellenére Eörsi Gyula a 20. század második fele magyar jogtudományának legnagyobb hatású alkotója, kivételes adottságokkal megáldott professzor volt.

I.

A professzorok emlékét tanítványaik őrzik és hagyományozzák tovább – rendszerint anekdoták formájában. Kivételesek azok az egyetemi tanárok, akiket műveik is túlélik. Nincs ez másként a jogtudományban sem, amely – főleg a tételes jogok művelői esetében – meglehetősen korhoz kötött. A magyar magánjogtudomány büszkélkedhet ilyen kivételes egyéniségekkel; elég csupán Frank Ignác, Grosschmid Béni, Szászy-Schwarz Gusztáv, Szladits Károly vagy Marton Géza nevét említeni.

Eörsi Gyula is e kiemelkedő tudósi-tanári személyiségek közé tartozik. Megállapíthatjuk ezt annak ellenére, hogy tudományos működése – ma ez világosan látható! – két korszakhatár (Grosschmid kedvenc fordulatával élve: két „mély árok”^[1]) közé esik. A magánjog, Eörsi Gyula tudományos diszciplínája szempontjából az első korszakos társadalmi cezúra: az államosítás, amely (mérhetetlen nemzetgazdasági veszteségek árán) az 1940-es ’50-es évek fordulóján zajlott le, meglehetősen talajtalanná tette a magánjogot, természetes társadalmi alapjától fosztotta meg azt. A másik határt jelentő társadalmi változás (ugyancsak mérhetetlen nemzetgazdasági veszteségek árán) az 1990-es években ment végbe, és 180 fokos visszafordulást jelentett a magántulajdon jogaiba történő visszahelyezésével.

E két földrengésszerű gazdasági-társadalmi megrázkódtatás közötti időszakban, kis túlzással fogalmazhatjuk így: a „magántulajdon nélküli magánjog” korszakában fejtette ki tevékenységét Eörsi Gyula. A maga korában páratlan hatású tudományos munkássága az ún. „szocialista polgári jog” időszakára esett. Ma tisztán látjuk: paradox fogalom volt ez önmagában is, nem is szólva a hozzá kapcsolódó ideológiai-politikai zsargonról, terminológiáról. Hogy milyen tudományos teljesítményre lett volna képes Eörsi Gyula az első nagy korszakhatár előtt, a szinte totális államosítás bekövetkezése nélkül, azt ékesen bizonyítja huszonöt éves korában – Szladits Károly előszavával – megjelent könyve: „A tulajdonátszállás kérdéséről”.^[2] Ez a mű még az ideológiai kényszerzubbony felvétele előtt, a Szladits Szeminárium híres műhelyében készült, és páratlan gazdagságában mutatja meg fiatal szerzője felkészültségét és kivételes alkotóerejét. Amikor az új Ptk. előkészítése során alapvető dogmatikai kérdéseket – köztük a tulajdonátruházás jogi konstrukcióját is – újra napirendre kellett tűzni, a vitákban hasznos iránytű volt Eörsi fiatalkori remeke^[3], és a munkát minden változtatás nélkül közöltük 2002-ben, a születésének nyolcvanadik évfordulójára megjelentetett Emlékkönyvben.^[4] Hogy milyen eredményeket ért volna el Eörsi Gyula a második korszakhatár után, azt csak – művein is átsugárzó – kivételes képességeinek ismerői tudják, mert őt magát a kegyetlen betegség és az 1992-ben bekövetkezett korai halál már megakadályozta a bizonyításban.

II.

1. Mindezen történelmi korlátok ellenére Eörsi Gyula a 20. század második fele magyar jogtudományának legnagyobb hatású alkotója, kivételes adottságokkal megáldott professzor volt. Személyiségének kisugárzásával, előadásainak tartalmasságával és szellemességével lenyűgözte hallgatóságát. Három és fél évtizeden keresztül, 1950 és 1985 között rendszeresen adott elő a budapesti jogi karon. A Világhy Miklóssal közösen írt kétkötetes polgári jogi tankönyvből^[5] jogászok sok generációja sajátította el a diszciplína alapjait. Hosszú évtizedeken át nem szerzett diplomát jogász Magyarországon, akit ne az ő tanításai vezettek volna be a polgári jog rejtelmeibe. Tanítványok ezrei úgy gondolnak vissza rá, mint aki a szellem napvilágát ragyogtatta be a budapesti Egyetem tér egyébként bizony meglehetősen szürke falai közé. Sziporkázó órái megnyitották a hallgatók előtt a magánjog érdekfeszítő világába vezető utat, rávezették őket a jogösszehasonlítás szükségességére és szépségeire, a külföldi jogrendszerek eltérő megoldásainak tanulságaira. Őt magát bizonnyal az angol common law és equity páros tánca bilincselte le a leginkább; ezen keresztül meggyőzően tudta közvetíteni a kreatív jogász szellemi erejét. Lenyűgöző volt a katedrán; bármely témában érdekfeszítő fejtegetésekkel, szemléletes példákkal kötötte le a hallgatóság figyelmét. Mint minden szenvedélyes tanár, maga is élvezte óráit, és ezt a belső örömöt is közvetítette tanítványai felé. Az egyéniséget megtörő korban a szellem és a szép iránti hitet táplálta hallgatóiba. Hogy a frissdiplomások illúziója gyakran már a kezdő lépéseknél csalódásba torkollott, hogy a gyakorlatban apologetikusnak bizonyult a jogfelfogás, amelyet (Tőle is) hallottak – csak kis részben az Ő hibája. Ily vádak hallatán joggal idézhetné egyik kedves költőjét:

„Ti, akik majd fölbuktok az árból,
amelybe mi elmerültünk,
gondoljatok
– ha majd gyöngéinkről beszéltek –
a sötét korra is,
amitől megmenekültetek.”^[6]

2. Eörsi Gyula tudós tanár volt, kiemelkedő tudományos hagyatékot örökített ránk. Évtizedeken át dolgozott a zseniálisan tehetségesek megszállott szorgalmával és fegyelmezettségével. Közismert volt kollégái és barátai körében, hogy mire reggel megérkezett az egyetemre, otthon hajnalban már gépbe írta napi tudományos penzumát. Monográfiák sorában tekintette át a polgári jog alapintézményeit: a tulajdonjog fejlődését^[7], a szerződéses viszonyok magját^[8], a felelősség alapproblémáit^[9], hogy azután a polgári jog legfontosabb teoretikus témáin keresztül jogelméleti kérdésfeltevésekig jusson el.^[10] Ő maga nagy összehasonlító magánjogi könyvére volt a legbüszkébb.^[11] Ennek angol nyelvű kiadása^[12] élénk visszhangot váltott ki a külföldi jogirodalomban; tételeit vitatták ugyan, de a legjobbak is az egyenrangúnak kijáró tisztelettel méltatták a művet.^[13] Eörsinek számos tanulmánya is megjelent külföldi folyóiratokban: angol, német vagy francia nyelven. Külön meg kell említeni a nagyszabású nemzetközi összefogással készült összehasonlító jogi enciklopédiába írt fejezetét.^[14]

III.

3. A mai olvasónak nemegyszer nagyon sok ideologikus kérget kell lehántania Eörsi tudományos munkáiról, hogy azok maradandó magjához eljusson. Keletkezésük korának árnyai nem kis részben sötétségbe burkolják ezeket a műveket, de mindegyikükben bőven találhatók ma is érvényes tételek, és mindegyikükön átsüt a Szerző kivételes szelleme. Eörsinek sikerült az, ami kortársai közül keveseknek: egy korlátoltan egyoldalú ideológiától beszűkített világban is mesterien helyezte az emberi kultúra szélesebb összefüggésrendszerébe az elemzett témát. Ízig-vérig teoretikus volt, velejéig kutató alkat. Tudósokra jellemző kíváncsiság hajtotta, a szellemi új keresése volt működésének legfőbb mozgatója. Emellett az elméleti igényességet követelő gyakorlati feladatok megoldásában is kiemelkedő eredményeket ért el. Fiatalon egyik atyja volt az 1959-es Polgári Törvénykönyvnek; annak a kódexnek, amely – számtalan módosítással ugyan – túlélte az 1989–90-es gazdasági-társadalmi paradigmaváltás első két évtizedét.

Eörsi Gyula tudományos életműve terjedelmében is rendkívüli méretű.^[15] Itt nincs terünk arra, hogy akár csak monografikus munkáit érdemük szerint értékeljük.^[16] Így csak néhány alapművének kritikai bemutatására vállalkozunk.

4. A tulajdonjog fejlődéséről szóló kétkötetes (több mint 800 oldalas) könyv^[17] a húszas éveinek végén járó Szerző „Sturm und Drang” korszakának markáns jegyeit viseli magán. Az elsajátított tobzódó bőségű anyag szinte hivalkodó továbbadására törekvés, a senkit és semmit nem kímélő kemény kritikai hangvétel és – legfőképpen – a marxizmus–leninizmus–sztálinizmus ideológiájának való feltétlen alávetés, sőt odaadás – ma már stilárisan is elviselhetetlen^[18] – hangoztatása meghatározóan jellemzi Eörsi e nagyszabású tudományos vállalkozását. A munka – bevallottan – a Szerző marxistává válásának dokumentuma kívánt lenni. Mindezek ellenére, a mai olvasót is lenyűgözik a fiatal Szerző jogtörténeti, tudománytörténeti és általános történeti ismeretei, filozófiai felkészültsége, erős jogdogmatikai vénája és az áttekinthetőséget biztosító szerkesztői képessége. A magyar magánjogtudományban máig jellemző túlsúlyos német hatás tükrében külön említést kíván a francia jogfejlődés hangsúlyos tálalása, a francia jogirodalom ismerete és alkotó felhasználása. A fejlődés alapjaiban erősen eltérő jegyeivel magyarázhatóan, hiányzik viszont az angol jog bemutatása. A mű egészében – hibái és gyengéi ellenére – egy szerencsésen komprimált nagy európai magánjogtörténeti tabló jórészt megvalósult kísérletének tekinthető. Véleményünk szerint Eörsi könyve valószínűleg a legsikerültebb ilyen tárgyú munkának számít a magyar jogirodalomban, már csak azért is, mert a Szladits-iskolában kitűnően képzett magánjogász írta. Ennek az előképzettségnek jótékony hatása minden megállapításán érezhető. A Szerző maga negyedszázad múltán egyértelműen pozitívan ítélte meg ifjúkori „zsengéjét”, amelynek „könnyű lélekkel és üres lappal eshetett neki”.^[19]

A könyv középpontjában – centrális szerepének és a címnek egyaránt megfelelően – a kapitalista tulajdonjog fejlődésének bemutatása áll. Emellett visszatérően tárgyalja a Szerző a magánjog és közjog dichotómiájának problémáit, az alanyi jog kérdéseit, továbbá dologi jog és a kötelmi jog szétválaszthatóságának elméleti és gyakorlati nehézségeit és a forgalmi (főként a szerződési) jog (sőt az értékpapírjog) alapjait is. A könyv tartalma ezért nem is a tulajdonjog, hanem inkább a vagyonjog kategóriájával írható körül. A gondolatgazdagságot és az ötletek eredetiségét sajnálatos módon minduntalan az ideológiai előfeltevések axiomatikus kezelése zavarja meg. A mű fogantatásának korára jellemző egyoldalú módon, a sok évszázados fejlődéstörténet értékelésének szinte kizárólagos mércéje a szocializmusnak nevezett társadalmi formáció (valójában: az államkapitalizmus) létező, vagy inkább vélt és remélt előnyei felől közelítő krónikás ítélete. Talán nem túlzás a saját kora – időközben ráadásul meghaladott, sőt megbukott – társadalmi fejleményei alapján ítéletet mondónak, és ezért történelmietlennek tekinteni a könyv számtalanszor ismétlődő kritikai minősítéseit. Eörsi pedig maga írja Szászy-Schwarz Gusztávnak a történeti jogi iskolát illető bírálata kapcsán: „Szászy-Schwarz Gusztáv, mint mindenki, aki ’örök’ eszméket lát csak, nem láthatja meg, ami az ő korában gyakorlatiatlan és haszontalan már, az a maga idején nem volt szükségképpen az.”^[20] De ne essünk hasonló hibába, mint a Szerző; inkább méltányoljuk a munka erényeit: anyagbőségét, távlatos szemléletét, gondolatainak – elfogultságuk ellenére – gyakran megvilágosító erejét! Azokon a helyeken (és ilyenek szép számmal találhatók a könyvben) ahol nem tolakszik előtérbe az elfogult ideológia szülte kritika, rendkívül tartalmas tájékoztatást kap a mai olvasó is.

Az első kötet bevezető része a tulajdon és a tulajdonjog fogalmainak tisztázását, egymástól való elhatárolását végzi el, és a különböző tulajdonjogi berendezkedéseket definiálja. Ez utóbbi témakörben szól az egyszerű áru-magántulajdonjog és a tőkés magántulajdonjog eltéréseiről, továbbá a magántulajdonjog és a személyi tulajdonjog különbségéről. A személyi tulajdonjogot csak a szocializmus körülményei között tartja elképzelhetőnek, mivel kapitalista viszonyok között a bérmunkás munkával szerzett tulajdona is magántulajdonjog: elvben bármikor kizsákmányoló tulajdonra cserélhető. Eörsi a könyv megírásakor még nem láthatta, hogy a személyi tulajdonjog a szocializmusban sem határolható el a magántulajdonjogtól.^[21] A legproblematikusabb azonban e fejtegetések körében az a megállapítás, hogy a termelőeszközökön fennálló szocialista tulajdonjog nem ismeri a kizsákmányolást.

A második rész a hűbéri tulajdonjog jellemzőit összegezi. Ennek kapcsán – kritikusan kezelve a forrásokat – elsősorban a háború előtti legkitűnőbb külföldi és magyar történészek és jogtörténészek megállapításaira támaszkodik, és egészében véve tárgyilagos képet rajzol a hűbéri társadalmi és jogi berendezkedés alapjairól. Például magát a hűbéri tulajdonjogot Frank Ignác alapján foglalja össze. Ebben a részben merül fel először a magánjog és közjog megkülönböztetésének kérdése. Véleményünk szerint Eörsi helyesen állapítja meg, hogy e kérdés felvetése hűbéri viszonyok között hibás, és a kapitalista jogi gondolkodás visszavetítését jelenti. A hűbériségben a közhatalom és a magánhatalom egyaránt a földtulajdonból ered, és jogilag is annak része. Ráadásul, a földtulajdoni forma kihat más jogterületekre, így az ingótulajdonra, a zálogjogra és az öröklési jogra is. Ebből következik, hogy a hűbéri jog vegyesen, egymástól gyakran elválaszthatatlanul tartalmaz olyan jogviszonyokat, amelyeket ma – tartalmuk alapján – a közjogba, illetve a magánjogba sorolnánk. Ezen túl a hűbéri jog a tulajdonjog körébe vonja azt a jogterületet is, amelyet az árutermelés joga kötelmi jognak nevez. Egyetértéssel idézhetjük azt a megállapítást is, amely szerint a földesúr és a jobbágy viszonya általában nem szerződéses jogviszony. Az árut csak kiegészítő jelleggel ismerő hűbéri gazdálkodás sem a javak termelését, sem azok elosztását nem szerződések útján bonyolítja, hanem a naturális gazdálkodásnak megfelelő jogi formák segítségével: túlnyomórészt hűbéri jogok gyakorlása és hűbéri kötelezettségek teljesítése útján, azaz a hűbéri földtulajdon szelvényjogosultságai révén.

Hasonló erényeket emelhetünk ki a korai kapitalizmus és a liberálkapitalizmus tulajdonjogát tárgyaló fejezetekből is. Helytállóan állapítja meg Eörsi: a tőkés gazdaságnak és társadalomnak, közelebbről: az árutermelés jogának formálisan egyenlő jogalanyokra, minél nagyobb piacot átfogó egységes jogra, a szerződések betartására és betartatására van szüksége. Szellemesen írja, hogy a még feudális államhatalmat „szíve a hűbérihez húzta, esze a polgárihoz”. A nagyobb egységes piac megteremtéséhez elengedhetetlen jogegységesítés szükségességét jól illusztrálja Franciaország példája, ahol a Code civil előtt nem kevesebb mint négyszáz különböző lokális magánjog érvényesült. Szerepének megfelelő jelentőséget tulajdonít Eörsi az átalakulás folyamatában a felvilágosodás filozófiájának és jogfilozófiájának, amely – „közjogi” kérdések mellett – éppen az új, feudális kötöttségektől megszabadított tulajdonjog megteremtésének társadalmi igényét helyezte a viták középpontjába. Itt az angol és skót szerzők is megfelelő figyelmet és elismerést kapnak.

A liberálkapitalizmus időszakát a könyv időben a 19. század első felére helyezi, és alapvetően a francia gazdasági-társadalmi fejlődést vizsgálva mutatja be. Elsődlegesen a tőkés árutulajdonjog kialakulásával foglalkozik, emellett rámutat a közjog-magánjog dichotómia megjelenésének és a dologi jog-kötelmi jog különválásának okaira is. Elemzései a részletekre is kiterjednek: a tulajdonszerzés módjaira és részletproblémáira, a szomszédjogok védelmére, a joggal való visszaélés tilalmára és hasonlókra. Külön figyelmet szentel mindezeken túl a birtok kategóriájának, amely a 19. század német jogtudományát olyan intenzíven foglalkoztatta. Érdekességként említhetjük: az ingók és ingatlanok tulajdonjog-átruházásával kapcsolatos jogi kérdések (például a külön „dologi ügylet”) taglalásánál Eörsi nem hivatkozik saját kitűnő, de „nem marxista” szemléletű, hanem (a Villányi László és mások tudományos felfogásának kritikus jellemzésére általa alkalmazott jelzővel illethetően) „fogalomelemző” dolgozatára^[22], noha érdemben fenntartja korábbi álláspontját. Tanulságosak (bár nem tekinthetők teljes körűnek) a könyvnek a tulajdonjog liberálkapitalista elméleteit összefoglaló fejtegetései.

A második kötet az imperializmus tulajdonjogát mutatja be. Ennek a korszaknak a tárgyalásánál kap külön fejezetet a magyar jogfejlődés: „A magyar félfeudális burzsoá tulajdonjog történetének jellegzetességei” cím alatt. Eörsi könyve (mint minden társadalomtudományi munka, amely az 1950-es években Magyarországon napvilágot láthatott) úgy tekint a kapitalista gazdaság és társadalom 19. század második felében kezdődött fejleményeire, mint amelyeknek csak egyetlen folytatása (inkább: vége!) lehetett: a termelőeszközök totális államosítása, a kizsákmányolás megszüntetése és ezzel a minden világok legjobbjának tekintendő szocializmus, majd kommunizmus „felépítése”. Ebből a perspektívából szemlélve a kapitalizmusnak és benne a magánjognak ez a szakasza érthetően csak negatívan értékelhető. Kivételes teljesítményeket méltányol ugyan a Szerző; a magyar jogtörténetben elismeri például Grosschmid „lángeszű” Fejezetei-t, Szászy-Schwarz^[23] éleslátását, kiváló „politikai és jogi érzékét”, eredeti gyakorlatiasságát, Szladitsot „a kiegyensúlyozottság, józanság, arányosság mesterét”. De egészében apokaliptikus a kép: Eörsi szinte csak válságjelenségeket és a jogrendszer bomlását érzékeli, és ezeket rajzolja meg. Mából visszanézve és a folytatás eltérő lehetőségeinek ismeretében (vagy ez a nézőpont is történelmietlen?!) ez még akkor is egyoldalú szemléletre vall, ha a tények összefoglalása nem sok kívánnivalót hagy maga után. Mindenekelőtt, helytállóan állapítja meg Eörsi, hogy a Code civil klasszikus tulajdonjog-fogalma fennmaradt ugyan, de kiüresedett, és a tőkekoncentráció és más okok miatt sokféle tulajdonra bomlott. Bomlott a tulajdonjog tárgya, nagysága és alkotóelemei (részjogosultságai) szerint; megjelent az eszmei tulajdon, az értékpapír-, különösen a részvénytulajdonjog és a vállalati tulajdon. Végeredményben a tulajdonjog „elrelativizálódik”. S ez a válságvonulat megjelenik a jogi személy általános elismerésében, az alanyi jogra vonatkozó felfogás változásában és az imperializmus civiljogának számos új jelenségében, például a „gyengébb védelmében” és a szerződési jog új szabályaiban is. A valóság válsága pedig tükröződik az imperializmus korának vagyonjogi elméleteiben, többek között a jogpozitivizmusban és az új természetjogban, de legfőbbképpen a fasizmus „jogelméleteiben”.

A könyvet a kapitalista tulajdonjog felszámolásáról szóló fejtegetések zárják. Ennek a folyamatnak mottója: „A kapitalizmus fenti ellentmondásaiból tehát a kiút: a Kommunista Kiáltvány programjának végrehajtása ezen a területen.”^[24]. Ez pedig a magántulajdon teljes felszámolását jelenti. A többi néma csend!

5. A tervszerződés a szocialista polgári jog találmánya volt, és el is tűnt ezzel a társadalmi kísérlettel együtt, sőt jóval a rendszerváltozás előtt. Funkciója az volt, hogy szerződéses (inkább: szerződésszerű) jogviszonyt közvetítsen az állami vállalatok között, a népgazdasági terv megvalósítása érdekében, államigazgatási jogi kötelezettség formájában megállapított tervfeladatok részletes meghatározása és teljesítése céljából. Magyarországon a gazdaságirányítás tervlebontásos-adminisztratív rendszerét, a szerződéskötési kötelezettséget, vagyis a tervszerződés kategóriáját életre hívó gazdaságirányítási módszert csak 1968. január 1-jéig alkalmazták. Ettől kezdve a tervszerződésre gyakorlatilag nem volt szükség, és a rá vonatkozó szabályokat az 1977. évi IV. törvény 1978. március 1-jei hatállyal formálisan is hatályon kívül helyezte.

A magyar jogtudományban Eörsi rendkívül alapos monográfiája dolgozta ki e Janus-arcú jogintézmény elméleti alapjait.^[25] Munkájának az Előszóban is hangsúlyozott célja a gazdaságirányítás decentralizálása, „a demokratizmus szükségszerű és üdvös tendenciájának hathatós érvényesüléshez” segítése, „a fennálló szerződéses rendszer határozott megjavítása, a személyes érdekeltségeknek, az öntevékenységnek a tervszerződések keretei közötti nagymértékű kibontakoztatása” volt. Minden kiemelkedő elméleti értéke és gyakorlati nyeresége ellenére Eörsi könyvének ma már rég csak történeti jelentősége van, hiszen évtizedekkel ezelőtt eltűnt gazdasági és jogi kérdéseket elemzett. Jellemző módon, elméletileg Eörsi maga haladta meg legelőször és legradikálisabban a tervszerződésekre vonatkozó felfogást a gazdaságirányítás új rendszerére áttérés jogáról 1968-ban írt könyvében.^[26]

Éppen színvonala miatt megkerülhetetlen mégis a „Tervszerződés” című munka, ha gazdaság- vagy jogtörténész, vagy akár a politikai folyamatok történetének kutatója a termelőeszközök államosítása utáni tervgazdasági korszakot meg akarja érteni. Ezenkívül ma is érvényesek a szerződési jog elmélete szempontjából a mű bevezető fejezetében a szerződés jogintézményének alapvető közös jellegzetességeiről elmondottak.^[27] Eörsi e körben elsőként az áruviszony és a szerződés összefüggését vizsgálja. Hegel, Marx és En-gels nyomán rajzolja fel az áru-pénz viszonyok absztrakt sémáját, megállapítván, hogy e viszonyok alapvető előfeltétele a magántulajdonjog – abszolút szerkezetű és negatív tartalmú jogviszonyként történő – elismerése. A tulajdonosi minőség elvi lehetőségének további jogi vetülete az egyenlő jogképesség. A magántulajdonos és egyenlő jogképességgel felruházott személyek áruinak cseréjét közvetíti a magánjogi szerződés, amely mellérendelt felek között jön létre, akaratmegegyezés formáját ölti, tipikusan visszterhes vagyoni szolgáltatások cseréjét közvetíti, relatív szerkezetű és pozitív tartalmú jogviszonyt hoz létre. A szerződéses viszonynak jogviszonyként való létrejöttéhez további feltétel még az állami kényszer lehetőségének biztosítása. Az állami kényszert magánjogi, vagyis közvetett és a másik felet (nem az államot) megillető szankciók garantálják, amelyek az áruviszony jogilag elfogadhatatlanul megbomlott értékegyensúlyát hivatottak helyreállítani. E szankcióknak alapvetően két típusa ismert: az érvénytelenség és a reparatív jellegű (kártérítési, szavatossági) szankciók.

6. Hosszú éveken át foglalkoztatták Eörsit a jogi felelősség, különösen a polgári jogi felelősség kérdései. E területen végzett elméleti kutatásainak összefoglalása az 1961-ben megjelent monográfia, amely a jogi felelősség általános kérdéseinek átfogó és sok szempontból eredeti megközelítésű rendszerét adja, és erre építi fel a Szerző a polgári jogi felelősségre vonatkozó elméletét.^[28] Az imponáló szellemi teljesítmény maradéktalan elismerése mellett ma is felmerülnek a szerzői koncepcióval szemben azok a kétségek, amelyek többségükben már a könyv korabeli vitája keretében hangot kaptak.^[29]

Elfogadhatatlan mindenekelőtt a teljes determinizmus mechanikus átvitele a jogi felelősségre vonás területére. Azzal, hogy Eörsi teljes egészében tagadja az akaratszabadságot, az akaratot külső és belső tényezők eredőjének tekinti, gyakorlatilag a jogi felelőssé tétel lehetőségét is megkérdőjelezi. Ez a kiinduló tézis egyben belső ellentmondáshoz is vezet a könyvben magában, hiszen az – ugyancsak erősen vitatható módon – a jogi felelősségre vonás célját az ember társadalmi átnevelésében jelöli meg. A Szerző gondolatmenetében a jogi felelősségre vonás és a represszió kilátásba helyezése (csakúgy, mint az erkölcsi normák befolyása) csak egy az akaratot és a magatartást determináló külső tényezők közül. Ezzel szemben, nézetünk szerint a felelősségre vonás lehetőségét éppen a (korlátozott) választás lehetősége teremti meg. Ha az ember számára a cselekvés teljesen determinált volna, ha az ember nem választhatna, a jogi felelősség kilátásba helyezése hatástalan volna, mert az akaratában és magatartásában determinált egyén fatalizmusának falába ütközne. Akaratszabadság hiányában nincs szubjektív elmarasztalhatóság (bűnösség, felróhatóság, vétkesség), és ezért hiányzik az emberi magatartás erkölcsi és jogi értékelhetősége is. A Szerző által képviselt állásponttal szemben azoknak adhatunk igazat, akik szerint van bizonyos tudati elkülönülés, amely megteremti a jó és a rossz közötti választás lehetőségét, és adott feltételek mellett alapot ad a felelősségre vonásra.

A magánjog magyar irodalmában hosszú ideig le nem zárt vitakérdést vet fel Eörsi könyve a felróhatóság széles átmérőjű kategóriájának megalkotásával, és főleg a polgári jogi felelősségnek a felróható magatartásokra való szűkítésével. A Szerző szerint a jogi felelősségre vonás represszív szankció alkalmazását jelenti felróható kötelezettségszegés esetére. E meghatározás még akkor is erősen vitatható, ha a problémát csak a polgári jogra leszűkítve vizsgáljuk, és kizárjuk az elemzés köréből a büntetőjogi felelősség sajátosságait (jogellenesség, tényállásszerűség, a bűnösség fokának jelentősége stb.). Eörsi felfogása szerint a polgári jogban nem tartoznak a felelősség körébe a szerződésszegés vagy a személyiségi (személyhez fűződő) jogok megsértésének objektív szankciói. Márpedig, ha a polgári jogi (köztük a szerződésszegési) felelősségre vonástól egyáltalán várhatunk – legalább korlátozott mértékben – nevelő (preventív) hatást, akkor ilyen hatás az Eörsi által a felelősség köréből kizárt helytállási kötelezettségektől (például a kellékszavatossági kötelezettségtől) is várható. A másik oldalról közelítve: csak a felróhatósági kategória kitágításával tudta Eörsi a felelősség fogalma alá vonni a „különleges védekezést igénylő helyzetekben” (így mindenekelőtt a fokozott veszéllyel járó tevékenység folytán) bekövetkező károk szankcionálását. Tagadhatatlan: egyrészt túlfeszített, másrészt még ilyen szélesre tárva is kétséges az Eörsi által definiált felróhatóság kategóriájának gyakorlati használhatósága. Itt tehát többről van szó, mint terminológiai vitáról. A lényeget illetően ma úgy látjuk, hogy a magánjogban inkább Marton Géza felelősségfelfogását igazolták az elmúlt fél évszázad gazdasági-társadalmi és jogi fejleményei.^[30] Az új Ptk. is „objektivizálta” és ezzel szigorította a szerződésszegési kártérítési felelősséget (6:142. §), mert abból indul ki, hogy valamely tevékenység üzletszerű folytatása szükségszerű kockázatvállalást jelent, és az esetleges konfliktus feloldása nem a magatartás utólagos értékelésével, hanem a tevékenységgel együtt járó kockázat telepítése útján célszerű. A magánjogi szerződéseknél a szerződésszegés kárkövetkezményeinek telepítése tehát elsősorban kockázatelosztást, és nem valamely egyéni hiba szankcionálását kell, hogy jelentse. Ez a megközelítés a nem kifejezetten üzleti szerződések körében is megfelelő, általában itt is helyes tehát a szerződésszegésért megállapítandó kártérítési felelősség alóli kimentés elszakítása a felróhatósági elvtől.^[31] Ami pedig magát a felróhatóság kategóriáját illeti, a tudomány az Eörsi definíciójában foglaltnál szűkebb értelemben fogadta el és alkalmazza azt, lényegében az 1959-es Ptk. 339. §-a szerinti tartalmat adva neki. Eszerint a felróhatóság a polgári jogi felelősségi tényállásokban a társadalmi (ennyiben objektív) elvárhatóság mércéjével mért elmarasztalhatóságot jelenti.^[32] Tágabb fogalom tehát, mint a kifejezetten csak az emberhez kapcsolható individuális vétkesség, de nem terjeszthető ki a fokozott veszéllyel járó tevékenységgel okozott károkért való felelősség alóli mentesüléshez a törvény által megkívántakra. Ebben az értelemben került a felróhatóság fogalma az új Ptk.-ba is: 1:4. § (1) bek.^[33]

Az okozati összefüggés problémája a jogi felelősség talán legnehezebb kérdése.^[34] Eörsi könyve alaposan és színvonalasan foglalkozik vele; elveti a sine qua non elméletet, és elhatárolja saját álláspontját az adekvát kauzalitási elméletektől („Adäquanzlehre”) is.^[35] Nézete szerint: a (represszív) szankcióval (kedvezően) befolyásolható okot lehet jogilag releváns oknak tekinteni, amelyet a konkrét esetben a bíró – mérlegeléssel – tud kiválasztani a tényszerűen oki-okozati összefüggésben lévő számtalan mozzanat közül. Véleményünk szerint reális és a gyakorlatban is használható, ha nem is egyedül üdvözítő megközelítés ez a polgári jogi felelősség feltételeinek vizsgálatánál.

A mű gondolatgazdagságához képest nagyon behatárolt lehetőségeink között kiválasztott problémák taglalásával talán sikerült az olvasó számára nyilvánvalóvá tenni: Eörsi felelőségi alapműve nagy ívű munka, amely sokoldalúan elemez, impozáns rendszert épít, és egészében maradandó értékeket is bőven hordozó, kiemelkedő színvonalú és jelentőségű alkotás. Ezen a megítélésen csak kismértékben változtatnak a felvetett kételyek és vitakérdések.

7. A bírói gyakorlatot dolgozta fel, és egyben a gyakorlat segítésére szánta Eörsi kártérítési felelősségi jogi kézikönyveit, amelyek sok vonatkozásban az új Ptk. praxisát is hasznosan orientálhatják.^[36] E munkák értékelésénél érdemes arra emlékeztetni, hogy a magyar szocialista polgári jog tudománya szerette lebecsülni a magánjog dogmatikáját: a jogdogmatika művelése legfeljebb olyan értékű volt a tudományos értékskálán, mint a csendélet a festészet műfaji rangsorában.^[37] Ennek a szemléletnek objektív alapja is volt: a nagyon leegyszerűsödött (túlzás nélkül mondhatjuk: primitívvé vált) magánjogi forgalom szükségszerűen maga után vonta a dogmatikai megoldások árnyalatainak eltűnését, a kontúrok elhalványulását. Ennek pedig az lett a következménye, hogy évszázadok óta ismert és alkalmazott jogi fogalmak éle csorbult ki, vált a nemegyszer igénytelen jogszolgáltatás áldozatává.^[38] A jogdogmatikai kérdések felvetésének ebben az árnyékos időszakában Eörsi egy egész kismonográfiát szentelt a kártérítési felelősségi jog elhatárolási problémáinak, méghozzá – igaz: kicsit védekező-mentegetőző alapállásból – „a dogmatika dicséretével” indítva mondanivalóját.^[39]

8. A magánjog három központi intézményének: a tulajdonjognak, a szerződésnek és a kártérítési felelősségnek szentelt munkák után kézenfekvő lehetett Eörsi számára, hogy összefoglalja gondolatait a jogág alapproblémáiról szocialista viszonyok között.^[40] Ezt a szerzői gondolatmenetet csak vélelmezhetjük a kismonográfia megszületésének motívumai között. Maga a Szerző árulja el viszont, hogy munkájában a „Tulajdonosok és kollektívák jogágazatai; differenciálódás és integrálódás a szocialista jogrendszerben”^[41] című tanulmányában „vázolt elveknek a szocialista polgári jogra való alkalmazását” kísérli meg. Ennek megfelelően három fejezetre tagolja mondanivalóját: gazdasági-társadalmi alapok, jogpolitikai elvek, dogmatikai megoldások.

Az első fejezet a polgári jog tárgyát és fogalmát határozza meg. Ez a témakör a korszak megkerülhetetlen tudományos kérdései közé tartozott, amelyben minden magára adó tudós szerző letette a maga névjegyét.^[42] Eörsi is önálló elméletet alkotott.^[43] Mai szemmel nézve, valamennyien túlzott fontosságot tulajdonítottak a problémának. Talán jobban megértjük ezt, ha figyelembe vesszük: a szocialista polgári jog magántulajdon nélküli magánjogként nehezen volt definiálható, és hogy a gazdasági jog meghaladottnak tekintett^[44] „réme” folyamatosan ott kísértett a szerzők tudatában.^[45] Eörsi – Világhyval és Sárándival ellentétben, akik közvetlenül az áruviszony elemeire alapozták felfogásukat^[46] – nem közvetlenül a közgazdaságtan kategóriáira építette fel a szociológiai megközelítésű ún. struktúraelméletét. Véleménye szerint a polgári jog tárgykörébe tartozó vagyoni és személyi viszonyok az autonóm struktúra körébe tartoznak, amelyeknek közös jellemvonása az, hogy a jogalanyok elkülönült vagyonnal rendelkeznek, szervezetileg függetlenek egymástól, és a mellérendeltség viszonyában állnak egymással. Ennek pedig az a következménye, hogy érdekeik egymástól elkülönültek, és azok csak külön jogviszonnyal, rendszerint áruviszonyt közvetítő szerződéssel kapcsolódnak össze. Eörsi elméletével kapcsolatban már Asztalos joggal állapította meg, hogy az autonóm struktúra „végső fokon történelmileg a magántulajdonnak és az áruviszonynak köszönheti a létét, és […] hogy e struktúra mögött ma is széles körben ott van az áruviszony és az értéktörvény”.^[47] Ehhez azt tehetjük hozzá, hogy egyik elmélet sem volt képes ellentmondásmentes magyarázatot adni a vagyoni forgalom döntő hányadát közvetítő, az állami vállalatok közötti viszonyok mibenlétére.

A második fejezet jogpolitikai alapok cím alatt a szocialista polgári jog alapvető elveit foglalja össze, amelyeknek csak kisebbik hányada jelent meg normatív formában az 1959-es Ptk.-ban, többségük elméleti követelményeket fogalmazott meg a saját kora ideológiai és jogpolitikai elvárásai szellemében. A szocialista gazdasági-társadalmi viszonyokról a magántulajdonon alapuló piacgazdaságra történt áttéréssel ezek az alapelvek elvesztették jelentőségüket. Még azok az alapelvek is, amelyek formailag túlélték a rendszerváltozást, mint például az értelmezési alapelv, teljesen más tartalmat kapott 1990 után. A normatív alapelvek tekintetében a Ptk. amúgy is restriktív álláspontra helyezkedett. A kódex Bevezető rendelkezései között csak a törvénykönyv egészére vonatkozó alapelvek jelennek meg, és azok számát a Ptk. tudatosan csökkentette. Így nem mondja ki a rendeltetésszerű joggyakorlás követelményét, mivel abból indul ki, hogy a törvénynek elsősorban az alanyi jogok szabad gyakorlását kell biztosítania, a kirívóan rendeltetésellenes joggyakorlás megakadályozására pedig elegendő jogi eszköz a joggal való visszaélés tilalma. A Ptk. nem tekinti valamennyi magánjogi viszonyban érvényesülő, általános követelménynek a kölcsönös együttműködés elvét. Ezt az elvi tételt elsősorban a szerződéses viszonyok körében elvárható elvként fogja fel a törvény, ahogy ezt az 1959-es Ptk. bírói gyakorlata is mutatta. Ezért a Ptk. a szerződés általános szabályainak élére helyezi ezt az elvárást (6:62. §). A szerződési jogon kívül (pl. a szomszédok között, a társasház belső viszonyaiban és a tulajdonközösség egyéb eseteiben, a közös szülői felügyelet gyakorlása körében) a Ptk. a konkrét normák megfelelő megfogalmazásával kívánja előmozdítani az érintett jogalanyok együttműködési készségét. Nem mondja ki a Ptk. a tulajdon védelmének elvét sem, mivel azt olyan alkotmányos alapelvnek tekinti, amelynek érvényre juttatásáról az egész jogrendszer gondoskodik. A tulajdon védelmének a polgári jogi viszonyokban a kódex konkrét normái segítségével kell érvényt szerezni, és ezért az Alaptörvény XIII. cikke mellett külön jogági alapelv megfogalmazása nem szükséges. Nem nevezi meg a Ptk. a személy védelmére vonatkozó elvet sem. Az Alaptörvény a II. és következő cikkekben a legmagasabb szinten deklarálja az ember sérthetetlen és elidegeníthetetlen alapvető jogainak védelmét. A Ptk. a tulajdon védelméhez hasonlóan itt is abból indul ki, hogy az Alaptörvényben megfogalmazott követelménynek a polgári jogi viszonyokban történő megvalósulását nem az elvi tétel megismétlésével, hanem konkrét normák, a személyiségi jogok (jogi személyeknél: a személyhez fűződő) védelmére vonatkozó szabályok segítségével kell biztosítani.

A harmadik fejezet „dogmatikai alapok” cím alatt jogszabálytani és jogviszonyelméleti kérdéseket tárgyal a polgári jog szemszögéből vizsgálva ezeket az alapvető jogelméleti kérdéseket. Eörsi fejtegetéseinek azt a részét, amelyik nem kötődik a megírásuk idején uralkodó korszellemhez, ma is haszonnal olvashatja az igényes jogász.

9. A 20. század második felében a nemzetközi magánjogtudomány számos jeles képviselője fordult a jogösszehasonlítás alapkérdései felé. Sorra születtek a nagy összefoglaló és szintetizáló monográfiák, amelyeknek egyik központi témája az egyes magánjogi rendszerek osztályozása, tipizálása, csoportosítása volt.^[48] Eörsi az 1970-es években elérkezettnek látta az időt, hogy a szocialista jogelmélet szemszögéből^[49] közelítve a témakörhöz, megírja és előbb magyarul, majd angol nyelvű változatban is közzétegye a maga válaszait a felmerülő kérdésekre.^[50]

Eörsi, ahogy a Bevezetésben maga írja, hangsúlyozottan „azzal az igénnyel lép fel, hogy a jogösszehasonlítás kérdéseit marxista módon tárgyalja”. Egyúttal azt is célul tűzi ki, hogy „a világ valamennyi polgári jogi jogcsoportjára figyelemmel” adjon „egy átfogó jogösszehasonlító elemzést”, hogy azután abból levonja „a maga elméleti következtetéseit a polgári jog területére nézve”. Ehhez a könyv irdatlan mennyiségű és szerteágazó anyagot dolgoz fel; már a témák változatossága és a megközelítés sokszínűsége is zavarba hozza az olvasót. A vertikális (történeti) és a horizontális (jogösszehasonlító) módszer párhuzamos alkalmazása is nemegyszer újszerű megvilágításba tudja helyezni a vizsgált jogintézményeket. Az olvasónak mégis komoly hiányérzete támadt már a könyv megjelenésekor, és még inkább ma.

Eörsi műve polemikus, de nem mindenáron konfrontatív. Az ötvenes éveiben járó Szerző már korántsem olyan hevesen vitatkozó, mint a kapitalista tulajdonjog fejlődéséről írt fiatalkori opusában.^[51] Ezt maga is konstatálja. A Bevezetésből idézzük: A „munka beépíti mindazt, amit az elődök munkáiból beépíthetőnek vél, és ezért olyan értelemben tagadása az előzőknek, hogy marxista szempontból meghaladni igyekszik őket, helytállónak tartott megállapításaikat figyelembe veszi, és munkáik magas színvonalát, értékeit elismeri”. Egyébként is a könyv nem a nyugati szerzők műveinek „tagadásaként jött létre, hanem egy saját álláspont pozitív kifejtése céljából”. A hangvétel tárgyilagosabbá válásában – a Szerző személyiségének változása mellett – nyilván szerepe volt világpolitika alakulásának: a kapitalista és szocialista blokk közötti feszültségek enyhülésének is.

A három nagy részre tagolt könyv nem tartalmaz a jogösszehasonlítás elméletéről szóló külön részt, mert azt a Szerző a jogelmélet feladatának tekinti, de azért utal arra, hogy a polgári jogi jogösszehasonlítás rendelkezik sajátosságokkal. Erre is tekintettel a munka azért a jogösszehasonlítás elméletének és irányzatainak számos kérdésében állást foglal.

A könyv első részének alapvetése különbözteti meg a burzsoá és a szocialista jogtípust. E distinkciót a Szerző azért tekinti elsődlegesnek, mert döntő kérdésnek tartja „a társadalmi-gazdasági folyamatok és a jog közötti kölcsönhatás helyes felfogását”^[52]. A burzsoá jogtípuson belül látja azután lehetségesnek jogcsoportokról beszélni. Ezek megkülönböztetésének alapját – Engels nyomán – „a burzsoá társadalomba való átmenet alapvető konkrét társadalmi-gazdasági viszonyai”, a polgári forradalom jellege, a polgári átalakulás típusjegyei szerint határozza meg. E szempontot követve Eörsi négy fő jogcsoportot állít fel, és ezek elválasztásánál a kapitalista társadalom meghatározó fejlődési jellegzetessége szerint sorolja a magánjogokat külön-külön csoportba. A common law jelenti számára a korai polgári forradalom magánjogát, a Code civil a radikális polgári forradalom magánjogát, a német-osztrák jog a késleltetett polgári forradalom magánjogát, és végül a svájci magánjogi kodifikáció eredményét feudális előzmények nélküli társadalomban a monopolkapitalista fejlődés kezdetén megalkotott kódexként aposztrofálja. A többi burzsoá magánjog többsége nem saját, eredeti rendszer kiépítésével, hanem a négy eredeti „csoportvezető” jog teljes recepciójával vagy részleges (oktrojált vagy önkéntesen importáló) átvételével alakult ki.

Eörsi jogcsoportalkotása közelebbi vizsgálódás után komoly kételyeket támaszt. A jogon kívüli fő kritériumok maguk sem olyan egyértelműen válnak el egymástól, mint ahogy a Szerző lefesti őket, átfedések homályosítják a kontúrokat. A polgári forradalom jellege, a polgári társadalom kifejlődésének módja önmagában még a gazdasági-társadalmi alapstruktúrák meggyőző leírásához sem elég. A jogfejlődés pedig különösen soktényezős folyamat, és még a legfontosabb faktor kizárólagossá tétele is óhatatlanul leegyszerűsítést jelent. Ezt mindenképpen meg kell állapítanunk, még akkor is, ha Eörsi maga is szükségesnek tartja a felállított alapképlet némi finomítását. Árnyalja az osztályozást például azzal, hogy bár mind az osztrák ABGB, mind a német BGB késleltetett, lefojtott polgári átalakulás terméke, de az első a feudális jegyekkel terhelt liberálkapitalizmus korában, a második a monopolkapitalizmus időszakában keletkezett. Sajnos végül is arra a következtetésre kell jutnunk, hogy a jogcsoportokba osztás Eörsi-féle alapszempontja tetszetős volta ellenére egysíkú, leegyszerűsítő, a jogcsoport-alakító kiegészítő szempontok pedig – amellett, hogy ezek sem vezetnek igazán hiteles eredményre – sokszorosan áttörik a kiinduló képletet. Egészében úgy látjuk, hogy a burzsoá magánjogok rendszerezésének végeredménye sok kívánnivalót hagy maga után. Még egy kiáltó példát említünk a csoportosítás fogyatékosságára: Eörsinél az osztrák ABGB a Porosz ALR-rel kerül egy dobozba, és élesen választódik el a Code civiltől. Ez a minősítés aligha helytálló.

A jogcsoportokba sorolás más természetű nehézségekbe ütközött a szocialista magánjogok esetében. Ahogy a Szerző is megállapítja, a szocialista jogok létezésének rövid ideje eleve megakadályozza azt, hogy kialakult jogcsoportokról lehessen beszélni. Történelmi gyökerű eltéréseket lehetett megállapítani az európai és távol-keleti magánjogok között. Ezenkívül különbségek fakadtak a termelőeszközök társadalmasításának fokából, különösen a földtulajdonjog mineműségéből, és külön jegyek jöttek lére a gazdasági reformok jellege és mélysége, és nem utolsósorban a gazdasági jog elfogadás vagy elvetése következtében. Eörsi is kétségeit juttatja kifejezésre azzal kapcsolatban, hogy mindezek az eltérések jogcsoportok megkülönböztetésére adtak volna alapot. A szocialista polgári jogok alaposabb összehasonlítását a Szerző egy későbbi mű tárgyának tekinti.

A mű második része a magánjogok állapotát a könyv megírásának idején méri fel. A kapitalista magánjogok legfőbb közös jellemvonását a Szerző a kényszerű („kényszeredett”) adaptációban látja. A kép általános felvázolása után a főbb jogelvek és intézmények átalakítását taglalja. A magánjogok alkalmazkodását karakterisztikus példákkal illusztrálja, de a hátteret ideológiai elfogultsága miatt egyoldalúan abban jelöli meg, hogy a mai kapitalizmusban „a magántulajdon rendszerének keretei között kell egy olyan gazdasági és társadalmi potenciált működtetni, amely társadalmasított termelést és ellátást, társadalmi tulajdont indikál”.^[53] Ezt követően az egyes alapintézményeket (tulajdonjog, szerződés, felelősség, alanyi jog) elemzi a munka, éspedig egymás mellett tárgyalva a burzsoá és szocialista jogokat, és rendkívül sok fontos részletkérdést is megvilágítva. E fejezetben egyébként a könyv különösen rímel a Szerző első fontos munkájára, a kapitalizmus tulajdonjogáról írt műre.^[54] A burzsoá és szocialista jogok párhuzamos tárgyalásának módszere kézenfekvően vezeti el a Szerzőt a konvergencia kérdéseihez, amelyeket előbb a burzsoá és a szocialista jogtípuson belül, majd a két jogtípus jogai között vizsgálja. Ez utóbbival kapcsolatban a következőképpen összegezi álláspontját: „A megegyezések túlterjedhetnek a technikai-formai megegyezések körén, de sohasem terjednek ki a két jogtípus ’kemény magvára: ezek eltérése állandó jelenség.”^[55]

A harmadik rész a jogfejlesztés útjait járja végig. Jogfejlesztés alatt Eörsi a magánjogok aktív alkalmazkodását érti. Az adaptációs módszerek általános bemutatása számos eredeti gondolat kifejtésére ad lehetőséget a Szerzőnek. Ezután külön-külön vizsgálja a kodifikálatlan bírói jogban, a kodifikált jogra épülő bírói jogban és a szocialista polgári jogban alkalmazott jogfejlesztési módszereket. Külön foglalkozik a munka záró része a recepcióval, mint a jogfejlesztés eszközével. Míg a jogcsoportok képzését tárgyaló első részben az egyes magánjogok leírása alapján történő összehasonlítás dominál, addig ebben a harmadik részben maga a jogösszehasonlító módszer játssza a vezető szerepet.

A Szerző a Bevezetésben axiomatikus vallomásként szögezi le: „Amit ez a munka határozottan […] tagad, az a kapitalizmus, amely születésekor nagy történelmi küldetést teljesített, de amely ma annak következtében, hogy történelmileg túlélte magát – de még hatalmas tartalékokkal rendelkezik –, elsősorban felelős a világ társadalmi, gazdasági és társadalmi-pszichikai bajaiért.” Ezt az ítéletet a Történelem eddig csak egy vonatkozásban hagyta jóvá, nevezetesen annyiban, hogy „a kapitalizmus hatalmas tartalékokkal rendelkezik”. Ez a „fellebbviteli határozat” egyszer (félő, hogy nem is olyan távoli jövőben!) még kegyetlenebb revízió alá kerülhet, de biztosan nem olyan formában, ahogy azt a Szerző könyvében sugallja. Mindemellett, Eörsi nagy opusa rendkívül sok eredeti ötlettel, gondolatébresztő ideával alkotta meg a magánjog színes világának számtalan részletre kiterjedő, továbbgondolásra ösztönző leírását.

IV.

10. Eörsi Gyula legnagyobb nemzetközi sikerét 1980-ban, Bécsben, a nemzetközi vételi jogi egyezményt megalkotó diplomáciai konferencia elnökeként aratta. Megválasztásával az egyezmény tervezetének kidolgozásához nyújtott kiemelkedő hozzájárulását ismerték el. Mint Magyarország egyik delegátusa aktív, sok szempontból meghatározó szerepet játszott az 1976 és 1978 között elkészült genfi, bécsi, majd New York-i tervezet elkészítésében. Eörsi habitusát találóan jellemző adalékként említhetjük, hogy az egyik előkészítő ülés alatt kis színdarabot írt „Unifying the law” címmel, amely szellemesen karikírozza a jogösszehasonlító értekezletek stílusát és hangulatát, és amelyet az egyik vezető összehasonlítójogi folyóirat, az American Journal of Comparative Law közölt.^[56]

A bécsi Diplomáciai Konferencián az ENSZ tagállamainak csaknem fele képviseltette magát, és számos ország nyomban alá is írta a nemzetközi megállapodást. Az áruk nemzetközi adásvételéről szóló egyezmény (angol rövidítéssel: CISG) az ENSZ szakosított szerve, az UNCITRAL jogegységesítő tevékenysége nyomán született meg. Büszkén említhetjük, hogy ez a nemzetközi kereskedelmi jog fejlesztésére szakosított szerv maga is magyar kezdeményezésre jött létre, és megalakításához – a nemzetközi kereskedelmi jog nagy alakja, Schmitthoff^[57] mellett – szakvéleményével éppen Eörsi Gyula adta a döntő szellemi impulzust.

Az Eörsi tudományos vezénylőpálcája alatt elfogadott nemzetközi konvenció 1988. január 1-jén lépett hatályba, és ma már 87 állam^[58] jogszolgáltatása alkalmazza. Részese az egyezménynek – India és Nagy-Britannia kivételével – a nemzetközi kereskedelemben jelentős valamennyi ország. Magyarország fő külkereskedelmi partnerei – a behozatalt tekintve – valamennyien: Németország, Oroszország, Kína, Ausztria, a kivitelt tekintve Nagy-Britannia kivételével ugyancsak valamennyien: Németország, Olaszország, Franciaország, Románia. Az Egyezmény (az előzményének tekinthető hágai vételi egyezményektől eltérően) egységes szerkezetbe foglalja az adásvételi szerződés létrejöttére és tartalmi kérdéseire (a felek jogaira és kötelezettségeire, a veszélyátszállásra, a szerződésszegésre és következményeire) vonatkozó rendelkezéseket.

11. A Diplomáciai Konferencián eldöntendő számos vitakérdés közül egyet emelek ki: az Egyezmény kollíziós jogi úton történő alkalmazása körüli polémiát. Autonóm módon, vagyis kollíziós jogi közvetítés nélkül kell alkalmazni az Egyezményt, ha mindkét fél telephelye az Egyezményben részes – különböző – állam területén van. Kollíziós jogi úton nyer alkalmazást az Egyezmény akkor, ha a szerződő felek telephelye (vagy egyikük telephelye) nincs ugyan részes állam területén, de az eljáró (esetleg szintén nem részes államban lévő) fórum kollíziós szabálya (a lex contractus) valamely részes állam jogát rendeli alkalmazni. A kollíziós jogi út meglehetősen kitágítja az Egyezmény alkalmazásának körét. Ezen az úton ugyanis az Egyezmény alkalmazására – elvben – akkor is sor kerülhet, ha esetleg egyik fél telephelyének állama sem részes állam, és az eljáró fórum állama sem tagja az Egyezménynek; elegendő, ha a kollíziós jog szerint irányadó jogrendszer állama részes állam. Az Egyezmény kollíziós jogi alkalmazásának tipikus esete mégis az, amikor az eladó telephelye részes állam területén van, és az ő államának jogaként lesz az Egyezmény az alkalmazandó jog. Az Egyezmény alkalmazása egyébként rendszerint a nem részes államban telephellyel rendelkező szerződő fél számára is inkább elfogadható, mint egy idegen nemzeti jog, már csak azért is, mert könnyebben hozzáférhető és megismerhető, mint a nemzeti jogszabályok. Indokolt az Egyezmény kollíziós jogi úton történő alkalmazása azért is, mert az Egyezmény szabályai kifejezetten nemzetközi adásvételre szabottak.

A bécsi diplomáciai konferencián részt vevő államok többsége mindezen megfontolások ellenére szükségesnek találta, hogy az Egyezmény alkalmazásához vezető kollíziós jogi utat elzárja. Kompromisszumot kellett tehát létrehozni. A többségi akarat annak a fenntartásnak a lehetővé tételében öltött testet, amellyel bármely részes állam kijelentheti, hogy magára nézve az Egyezménynek kollíziós jogi úton történő alkalmazhatóságát nem fogadja el.^[59] A kollíziós jogi út – fenntartás segítségével történő – kizárása az Egyezmény hatályának megállapíthatóságát bizonyos esetekben bonyolulttá teszi. Szerencsére, a fenntartási lehetőséggel végül is csak a részes államok töredéke élt.^[60] S egyébként is a fenntartás okozta nehézségek előfordulása a részes államok nagy száma mellett ma már elhanyagolható. Amilyen mértékben nőtt ugyanis az Egyezményben (akár fenntartással) részes államok száma, úgy csökkent a kollíziós jogi útnak és ezzel egyúttal a fenntartásnak a jelentősége, hiszen mind nagyobb annak a valószínűsége, hogy az Egyezmény közvetlenül, autonóm módon kerül alkalmazásra.^[61]

V.

Eörsi Gyula tudományos életművének sorsa a legnagyobbakét osztja: tételeit elfogadva, vitatva vagy elvetve, még hosszú ideig befolyása alatt él a magánjogtudomány, és alkotó tehetségének kivételessége előtt még sokáig nemcsak kegyeletből adóznak a tudományos világ és a magyar joggyakorlat képviselői.

***

A szerző, Vékás Lajos, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja (Budapest). Az írás a Magyar Jogász Egylet szervezésében 2017. szeptember 21-én tartott emlékülésen elhangzott előadás szerkesztett szövege.

Az írás a Jogtudományi Közlöny 2017/10. lapszámában jelent meg (421-430. o.).

The post Vékás Lajos: Eörsi Gyula: a professzor és a jogtudós 1922–1992 (JK, 2017/10., 421-430. o.) appeared first on Új Ptk. – az új Polgári Törvénykönyv és Kommentár.

A cikk letölthető PDF formátumban is!

I. Problémafelvetés és a tanulmány tárgya

A jelen tanulmányban[1] a polgári jogi kárveszélyviselés[2] két, egymással szoros szimbiózisban álló, összetett aspektusával foglalkozunk.

Az érvénytelenség jelentéseként és elsődleges jogkövetkezményeként mondja ki a Ptk. 6:108. § (1) bekezdése, hogy az érvénytelen szerződésből nem származhatnak joghatások, vagyis az érvénytelen szerződésre nem lehet jogosultságot alapítani és az érvénytelen szerződés teljesítését sem lehet követelni. Ugyanakkor az érvénytelen szerződés (eszerint tiltott) teljesítése következményét az érvényes szerződés teljesítésével látszólag azonos módon rendezi a jogszabály, amikor a 6:109. § azt tartalmazza, hogy „az érvénytelen szerződés alapján nyújtott szolgáltatással a kárveszély a másik félre száll át”. Ez a rendelkezés tartalmilag azonosnak tűnik a 6:122. § azon szabályával, amely szerint az (érvényes) szerződés teljesítésével a kárveszély (ha a Ptk. eltérően nem rendelkezik) a másik félre száll át. Ennek a szabályozási konstrukciónak az értelmezése és gyakorlati alkalmazása meglehetősen komplex kérdéseket vet fel. Bár a Ptk. kommentárirodalmában megjelentek a fenti szabályozás értelmezésének alapjaival kapcsolatos rövid elemzések,[3] a jelen tanulmány második felében (alábbi III. pontban) arra vállalkoztunk, hogy a szélesebb szabályozási összefüggéseket és a Ptk. 6:109. § normatartalmának értelmezési kereteit részletesen bemutassuk.

Mielőtt a fent jelzett témánkra, a Ptk. 6:109. § elemzésére, valamint a kárveszélyviselés és az érvénytelenség összefüggéseire rátérnénk, szükséges a „kárveszélyviselés” kérdéskörét önmagában is megvizsgálni. A kárveszélyviselés fogalmának pontos meghatározása ugyanis már maga is nehézségeket okoz. Miközben a polgári jogi szakterminológiában elterjedt kifejezésről van szó, és maga a Ptk. is több helyen használja a „kárveszély” kifejezést, kérdéses, hogy minden esetben pontosan ugyanazt kell-e alatta értenünk. Dogmatikailag a kérdéskör meglehetősen kidolgozatlan, és a jogszabályi alapok is foghíjasak. Ezért a jelen tanulmány első részében (az alábbi II. pont alatt) a kárveszély általános problematikáját járjuk körbe. Ezen vizsgálódások eredményeként javaslatot teszünk a kárveszélyviselés fogalmának kiterjesztésére, és sokrétegű (összetett) jogintézményként való kezelésére.

II. A kárveszélyviselés kérdésének sokszínűsége a Ptk.-ban

1. Kiinduló hipotézis

Nem értünk egyet azzal a magyar jogban általánosan elfogadottnak tűnő állásponttal,[4] miszerint a kárveszélyviselés kizárólag dologi jogi intézmény lenne, és csak dologszolgáltatással (a dolog tulajdonjogának átruházásával) kapcsolatos szerződésekben lenne értelmezhető. Ez a felfogás dogmatikailag sem igazolható, és a modern magánjogi követelményekkel sem áll összhangban. Sokkal inkább a kárveszély fogalma alatt egy olyan összetett magánjogi jogintézménnyel állunk szemben, amely kiemelten differenciált megközelítést igényel az alábbiak miatt.

2. A kárveszélyviselés mint a tulajdonjog tartalma

Kétségtelen tény, hogy a Ptk. egyetlen helyen tartalmaz részletesebb normatív utalást arra, hogy mit is kell „kárveszélyviselés” alatt érteni. A Dologi jogi Könyvben (V. Könyv) a tulajdonjog tartalma alatt mondja ki a Ptk. 5:22. § a használat, hasznok, szedése, terhek viselése és a veszélyviselés körében azt, hogy a „tulajdonos jogosult a dolgot használni és a dolog hasznait szedni; viseli a dologgal együtt járó terheket és a dologban beállott azon kárt, amelyre senkit sem lehet kötelezni”. Ez utóbbi fordulatot szokás a tulajdonjogi kárveszélyviselésnek tekinteni. Vagyis a kárveszélyviselés alatt a tulajdonjogban a dologban bekövetkezett olyan károk tulajdonos általi viselését kell érteni, amelyek megtérítésére senki mást nem lehet kötelezni. Ebben az összefüggésben ez a szabály meglehetősen egyszerű és komolyabb magyarázatot nem igényel. Az abszolút szerkezetű, statikus jogviszonyként funkcionáló tulajdonjog egyfajta negatív oldala a kárveszélyviselés, amely a tulajdonos azon kötelezettsége, hogy a saját dolgában beállott károkat viselje, ha azt másra nem tudja áthárítani. Megjegyezzük, hogy ezt a szabályt szokták hibásan a római jogból eredeztetni, és „casus nocet domino” elvnek nevezni. A római jog azonban ilyen tulajdonjogi szabályt nem ismert, hanem csak a későbbi középkori jogban alakult ki az említett elv a tulajdonjogban.[5] A római jog a kárveszélyviselés problematikáját inkább az alábbi 4. és 5. pontban bemutatott értelemben használta, és „casum sentit dominus” vagy valóban „casus nocet domino” elnevezéssel illette.[6]

Mivel a Ptk. 5:22. § egyfajta normatív tartalmat ad a kárveszélyviselésnek, így a későbbiekben ettől a dologi jogi fogalomtól nem szakadhatunk el teljesen. Vagyis kárveszélyviselés alatt biztosan értenünk kell a fent említett dologi jogi kárveszélyt is. Ugyanakkor helytelen lenne, ha a kárveszély problematikáját kizárólag a tulajdonosnak a dolgán fennálló „kötelezettségére” szorítanánk. A kárveszélyviselés a kötelmi jogban (szerződési és kártérítési jogban) strukturáltabb tartalmat jelent, és csak részben fedi az idézett dologi jogi megközelítést. Mielőtt azonban erre rátérnénk, meg kell vizsgálnunk a következő, különösen kényes problematikát.

3. A kárveszélyviselés kiterjesztése a jogokra – javaslat

Jelen tanulmány keretei és közvetlen tárgya nem teszi lehetővé, hogy az alábbi problematikát itt részletesen kifejtsük, de a kárveszélyviselés felfogásunk szerinti tartalmának érzékeltetése érdekében szükségesnek mutatkozik mégis szólni róla. Álláspontunk szerint a jogtudománynak és a joggyakorlatnak ki kell terjesztenie a kárveszély problematikát a Ptk. 5:22. § analógiájára a jogokban bekövetkezett olyan károk jogosult általi viselésére is, amelyekre mást nem lehet kötelezni. Vagyis a kárveszélyviselést nem csak a dolgokban, hanem a jogokban bekövetkezett károkra is értelmezhetőnek tartjuk. Valójában ez a felfogás éles szakítást jelent a kárveszélyviselésnek a merev, dogmatikus dologhoz kötöttségével. Ugyan ennek elfogadására utaló kifejezett jelek nincsenek jelenleg a magyar jogtudományban, de részben maga a Ptk. koherenciája, részben a modern magánjog követelményei ezt indokolnák.

Arra nyilván nincsen lehetőség, hogy a Ptk. 5:22. § fent hivatkozott szabályát kiterjesztő értelmezés útján a jogokra vonatkozó kárveszélyre is alkalmazzuk. A fent elemzett szabály kifejezetten a tulajdon tartalmaként, a tulajdonjog tárgyára vonatkozóan fogalmazza meg a kárveszélyviselést. A Ptk. 5:14. § szerint tulajdonjog tárgya csak dolog lehet, valamint az ott felsorolt egyéb „jogtárgyak”, amelyekbe nem sorolhatók bele a jogok. A dologi jogi tartalomhoz kötöttség elvével sem állna összhangba a kiterjesztő értelmezés, így csak az analógia útján történő alkalmazásnak van helye. Erre viszont mindenképpen szükség lenne. Miközben az új Ptk. dologi jogi szabályozása megmaradt a dogmatikus (klasszikus) megoldásoknál, addig a kötelmi jogi szabályozás magas színvonalon alkalmazkodott a modern magánjogi gondolkodás igényeihez. Megjelent pl. a Ptk.-ban a jogátruházás és szerződésátruházás jogintézménye, a faktoring, lízingtárgy lehet a dolog mellett jog is, amely jogintézmények mind azt támasztják alá, hogy nem csak dolog átruházása valósulhat meg a magyar jogban, hanem jogoké (követeléseké) is. Maga a dologi jog sem koherens e tekintetben, mert miközben a tulajdonjogi szabályozás megmaradt a maga merev dogmáinál, addig zálogjog tárgya már lehet jog és követelés is, amelyek feletti „rendelkezési jogot” szintén elismeri a Ptk.

A fentiek azt támasztják alá, hogy nem lenne akadálya annak, és ezt javasoljuk, hogy a Ptk. 5:22. § kárveszélyviselés szabályait a jogokban bekövetkezett „kárveszélyre” is alkalmazzuk analógia útján. Egyszerű példaként említünk két gyakorlati szituációt további indokolásként. Egyrészt egy több árujegyzékben bejegyzett védjegy esetén előfordulhat, hogy a jogosult egy áruosztályra elfelejti meghosszabbítani az oltalmat, így a védjegyben „másra át nem hárítható kár” következik be, amelyet a jogosultnak kell viselnie. Vagy egy másik esetben az ügyfélállományra vonatkozó, piaci értéket képviselő adathalmaz egy részének a senkinek fel nem róható elvesztése az ügyfélállomány-adatbázis értékét nyilvánvalóan csökkenti, amely kárt ugyancsak a jog jogosultjának kell viselnie. A mai magánjogi viszonyok „jogtárgyai” egyáltalán nem szorítkoznak a „dolgokra”, így a jogokban bekövetkezett, másra át nem hárítható károkat a polgári jognak a dologi jogi kárveszélyviselés analógiájára a jog jogosultjára kell telepítenie.

Fentiek összegzéseként javaslatot teszünk tehát arra, hogy a Ptk. 5:22. § kárveszélyviselés szabályait analógia útján a jogokban bekövetkezett, másra át nem hárítható károkra is alkalmazzuk, mert ez áll összhangban egyrészt a jogok magánjogi forgalmával, másrészt a kárveszélyviselés modern magánjogi tartalmával. Mivel azonban ez a felfogás még nem általános a polgári jogban, viszont a kárveszélyviselés tartalmával összefüggő jelen elemzésünket közvetlenül alkalmazható érvrendszernek szánjuk, így a következőkben nem részletezzük a kárveszélyviselés jogokra vonatkoztatását. Minden esetben azonban, amikor az alábbiakban „dologi jogi kárveszélyről” szólunk, az alatt értjük a jogokon fennálló kárveszélyt is, valamint „dolog” alatt értjük a jogokat is.

4. Kárveszélyviselés mint általános kártelepítési mód

Nem ellentmondva a kárveszélyviselés tulajdonjogi tartalmának, szokásos a polgári jogban ennél sokkal tágabban, egyfajta általános kártelepítési módként is értelmezni a kárveszélyviselést. A polgári jogi szabályozás nyilvánvalóan egyik alapvető feladatának tekinti a vagyoni forgalomban felmerülő károk rendezését.[7] Ez a gondolat azonban már jóval túlmutat a dologi jogi megközelítésen, és inkább kötelmi jogi karakterrel bír, anélkül azonban, hogy a kártelepítés fogalma vagy módjainak felsorolása normatív kereteket kapna. Ez azonban nem jelent komolyabb problémát, mert a kárveszélyviselés kötelmi jogi tartalma a Ptk. közvetett szabályain keresztül és dogmatikai alapokon rögzíthető.

A kártelepítés körében arról beszélünk, hogy a vagyoni forgalomban felmerülő károkat kire telepítse a polgári jog, azaz kinek kell ezeket viselnie. Az egyes lehetséges módozatokat tekintjük kártelepítési módoknak. Ebből a megközelítésből a kárveszélyviselés egy ultima ratio kártelepítési technika, és optimális esetben más kártelepítési módok mindig megelőzik.[8] Ha a kárt jogellenesen okozzák akár szerződéses (kontraktuális) akár szerződésen kívüli (deliktuális) viszonyban, úgy a kártelepítés módja a kártérítés, ahol az okozott kárt a károkozónak, vagy a jogszabály alapján erre kijelölt más személynek (pl. üzembentartónak, gyártónak) kell viselnie (megtérítenie). Ha a károkozás jogszerű volt, akkor kártalanítás a kártelepítés módja, amelynek körében ugyancsak a károkozó viseli a kárt. A kárveszélyviselést megelőző kártelepítési mód a kockázatmegosztás (pl. biztosítás), ahol a kockázatközösségre telepíti a polgári jog a bekövetkezett károk viselését. A kártelepítés rendszerében a kárveszélyviselés az utolsó, és ebben az értelemben a legtágabb, szükségszerű kategória. Ha másra nem lehet a bekövetkezett károkat telepíteni, akkor a károsult viseli a kárt.

A kárveszély a kártelepítés összefüggésrendszerében elszakad tehát a tulajdonjogi kárveszélyviseléstől. A kártelepítés körében a kárveszélyviselés nem csak a dologban bekövetkezett, másra át nem hárítható károkat foglalja magában, hanem mindenfajta kárra értelmezhető, így pl. szerződéses kapcsolatban a gondossági vagy használati kötelmekre, valamint a szerződésen kívüli kapcsolatban nem dologban okozott károkra is.[9] Ezért a kártelepítési módként értelmezett kárveszélyviselés alapján nem is a „tulajdonos”, hanem a „károsult” viseli azokat a károkat, amelyek másra nem háríthatók át, legyen az a dologban vagy nem dologban bekövetkezett kár. Abban az esetben, ha dologban bekövetkezett, másra át nem hárítható kárról van szó, akkor a kárveszélyviselés a Ptk. 5:22. § szerinti dologi jogi kárveszélyviseléssel összhangban történik, ahol a kárt a károsultnak kell viselnie, aki történetesen a dolog tulajdonosa. Minden más esetben is (tehát nem dologban bekövetkezett károk esetén) a kárveszélyt a károsult viseli, anélkül, hogy szóba jöhetne a dologi jogi kárveszély fogalma.

5. Kárveszélyviselés mint szerződésszegési problémakör

A római jogban,[10] valamint későbbi más (pl. svájci, német, angol)[11] jogokban a kárveszélyviselés kötelmi jogi problematikáját a szerződésszegéssel összefüggésben értelmezik és töltik ki tartalommal. Ez a megközelítés a magyar jogfelfogásban így kevésbé merül fel, mert a kárveszélyviselés szerződésszegési aspektusait elsődlegesen az általános (kontraktuális) kártelepítési keretben értelmezzük,[12] amelyre az előző pontban utaltunk. Nem árt azonban egy rövid pillantást vetnünk a hivatkozott római jogra, valamint svájci, német, angol jogi felfogásra. Ezek a jogrendszerek abból indulnak ki, hogy a szerződés teljesítésére kötelezett felek bármelyike esetén előállhat olyan helyzet, hogy a saját szolgáltatásának teljesítésére olyan okból, amelyért nem felelős, egyáltalán nem vagy nem szerződésszerűen képes, és az így beálló szerződésszegési következményt (a szerződésszerű teljesítés elmaradásának következményeit) nem tudja áthárítani másra. Ebben a kérdésben a hivatkozott jogrendszerek a teljesítési kockázat viselésén keresztül tartalmilag ugyanahhoz az eredményhez jutnak, mint a fenti 4. pontban említett magyar megoldások a kártelepítés körében, valamint megoldásaik a magyar jogban is hasonló módon nyernek rendezést. Eszerint, ha a teljesítés szerződésszerű elmaradása a teljesítésre kötelezett dolgában eredményez kárt, vagy a dolgában fennálló kár miatt marad el a szerződésszerű teljesítés, vagy esetleg a dologszolgáltatás marad el, akkor a kárveszélyviselés a kötelezett (tulajdonos) kötelezettségeként jelentkezik. Vagyis a teljesítési kockázat, mint a teljesítés elmaradásának veszélye a kötelezettet terheli, de nem amiatt, mert ő tulajdonos, hanem azért, mert ő a teljesítésre kötelezett. Amennyiben nem dologszolgáltatás szerződésszerű teljesítése marad el, illetve nem dologra vonatkozóan merül fel a teljesítési kockázat, úgy teljesítési kockázat, mint kárveszély ugyancsak a kötelezettet (károsultat) fogja terhelni.

6. Kárveszély átszállásának kérdésköre

A kárveszélyviselés általános polgári jogi problematikájának elemzése körében most változtassunk a megközelítésen! Eddig egy statikus állapotot vizsgálva azt elemeztük, hogy a polgári jog kiinduló szabályozási struktúrái szerint kit terhel a kárveszélyviselés. Most nézzük meg azt, hogy milyen szabályok szerint és keretek között tud ez a statikus helyzet megváltozni, vagyis miként tud átszállni a kárveszély másra, mint akit egyébként a fentiek szerint terhel! Ez a témaváltás azért fontos, mert a statikus kárveszélyviselés és a kárveszélyviselés átszállása részben eltérő megítélés alá esik a polgári jogban, másrészt itt is el kell szakadnunk a kárveszélyviselés kizárólag dologi joghoz kötöttségétől. Rendszertani kiindulópontként azt kell rögzítenünk, hogy a kárveszély átszállása, vagy másként fogalmazva, a kárveszély másra telepítése, mint akit egyébként terhel, a polgári jog hagyományos eszköztárán keresztül valósítható meg: a kárveszély átszállása megtörténhet szerződés alapján, vagy jogszabály rendelkezése folytán.

a) Kárveszély átszállása szerződés alapján

Álláspontunk szerint a polgári jog kárveszélyviseléssel kapcsolatos fenti statikus szabályrendszere és elvei a privátautonómia részeként szerződéssel szabadon alakíthatók. A kárveszélyviselés statikus szabályai szerződéses szabályozás részévé tehetők, és a felek megállapodhatnak a kárveszélyviselés részletszabályaiban, de akár a kárveszély átszállásában is.[13] Azaz álláspontunk szerint a szerződő felek szerződéssel meghatározhatják, hogy kit terhel a kárveszély, és a polgári jog kárveszélyviselési szabályaitól eltérően a kárveszélyt másra is telepíthetik, mint akit egyébként terhelne. Fontos látni, hogy ennek a gondolatnak a körében nem egyszerű kártelepítésről van szó, amelynek eredményeként mégis megmaradna a „másra nem telepített károk” vonatkozásában a kárveszélyviselésre kötelezett az általános szabályok szerint. Most arról van szó, hogy maga a kárveszélyviselés átszállhat-e szerződéssel másra, azaz a „másra nem telepíthető károkat” ne a kárveszélyt az általános szabályok szerint meghatározott legyen köteles viselni, hanem a szerződés alapján erre kötelezett más személy.

Fenti megállapításunk igaz a Ptk. 5:22. §-ban szabályozott dologi jogi kárveszélyviselésre is. Hasonlóan ahhoz, ahogy a tulajdonos, aki a hivatkozott szabály szerint jogosult a dolgot használni, pl. bérleti szerződéssel a dolgot másnak használatba adhatja, és így e kötelmi jogi jogviszony miatt nem lesz jogosult a dolgot használni, úgy a tulajdonos a kárveszélyviselést illető kötelezettségéről is rendelkezhet szerződéssel. Nincsen akadálya annak, hogy pl. egy bérleti szerződés keretében abban állapodjanak meg a felek, hogy az egyébként a tulajdonost terhelő kárveszélyt (részben) áttelepítik a bérlőre, vagyis a dologban bekövetkezett, másra át nem hárítható kárt a bérlő viselje. Hasonlóan lehetőség van arra, hogy eladási bizomány keretében értékesítésre átadott áru(készlet) feletti kárveszély a bizományosnak történő birtokba adással átszálljon a bizományosra (holott ez a tulajdonosnál maradna a Ptk. 5:22. § alapján). Nem látjuk akadályát annak sem, hogy egy őrzési kötelem esetén a megőrzésre átadott dologban beálló kárveszélyt szerződéssel a felek a letéteményesre telepítsék, holott az a letevő tulajdonost terhelné. Ugyancsak lehetőség van arra, hogy egy vállalkozási szerződés esetén a vállalkozási szerződés teljesítése előtt a megrendelő birtokába került dolgok feletti kárveszély szerződés alapján a megrendelőre szálljon át. A szerződéssel történő kárveszélyátszállásnak szerepe lehet a fent említett teljesítési kockázat, mint kárveszély körében is. Az erre vonatkozó főszabály szerint a kárveszély a kötelezetett terhelné. Megállapodhatnak azonban abban a felek, hogy a szerződésszerű teljesítés olyan okból való elmaradása esetén, amelyért a kötelezett nem felelős, és a szerződésszegés következményét sem viseli más, a teljesítési kockázat a jogosultra szálljon át. Vagyis maga a jogosult viseli a szerződésszerű teljesítés elmaradásának kárveszélyét, illetve a kötelezett szabadul a szerződésszerű teljesítés kötelezettsége alól. Természetesen az ilyen teljesítési kockázat, mint kárveszély szabadulása alól korlátokat jelenthetnek a szerződésszegési következmények kizárásával kapcsolatos kógens szabályok,[14] amelyeket a kárveszélyviselés átszállásának szerződéses szabályozásánál figyelembe kell venni, ami azonban a kárveszélyviselés szerződéses átszállásának elvi lehetőségét nem rontja le.

Fenti fejtegetések arra vonatkoztak, hogy a polgári jogi kárveszélyviselés szabályai és elvei alakíthatók-e szerződéssel, és a kárveszélyviselés átszállása megtörténhet-e szerződéssel. A szerződés szerepe a kárveszélyátszállás esetén egészen másképp alakul azonban akkor, ha a kárveszélyátszállás jogszabály alapján valósul meg. Ezzel is foglalkozunk az alábbi pontban.

b) Kárveszélyátszállás jogszabály alapján, mint a teljesítés joghatása (Ptk. 6:122. §)

A kárveszélyátszállás (szerződésnél) jellemzőbb forrása a jogszabály. Maga a Ptk. szabályokat tartalmaz arra vonatkozóan, hogy az egyébként kárveszélyviselésre kötelezett személyről valaki másra száll át a kárveszély. A Ptk. kárveszélyátszállással kapcsolatos szabályai három csoportban sorolhatók. Elsőként a szerződések általános szabályai között a 6:122. § a teljesítés joghatásaként generális jelleggel fogalmazza meg a kárveszélyátszállást, amely normával ebben a pontban foglalkozunk. A második kategóriában speciális szabálykomplexumként, de még mindig a teljesítéssel összefüggésben tartalmaz a Ptk. lényegében kivételszabályokat a 6:122. § alól, amely esetekre az alábbi c) pontban térünk ki. Végül az érvénytelenség jogkövetkezményei körében fogalmaz meg a Ptk. 6:109. § kárveszélyátszállásra vonatkozó szabályt, amelynek elemzése az alábbi III. pontnak a tárgya.

A Ptk. a szerződés teljesítésével kapcsolatos szabályok első normájaként, a szerződés teljesítésének joghatásaként a 6:122. §-ban úgy fogalmaz, hogy „a teljesítéssel a kárveszély – ha e törvény eltérően nem rendelkezik – a másik félre száll át”. Első ránézésre az tűnik ki az idézett szövegből, hogy a Ptk. generális jelleggel mondja ki, hogy (minden) szerződés teljesítésének (általános) joghatása az, hogy a teljesítéssel a másik félre száll át a kárveszély. Ez azonban valójában egyáltalán nem így van, és a Ptk. 6:122. § szó szerinti olvasatából adódó értelmezés nem fedi a polgári jogi valóságot. Az idézett norma kizárólag az alábbi szigorú keretek között értelmezendő és alkalmazható. Megjegyezzük, hogy a fenti 3. pontban megfogalmazott javaslatunknak megfelelően minden olyan alábbi esetben is, amikor „dologi jogi kárveszélyről” szólunk, az alatt értjük a jogokon fennálló kárveszélyt is, valamint „dolog” alatt értjük a jogokat is.

A Ptk. 6:122. § alkalmazási köre lényegében csak a dologi jogi kárveszélyviseléssel, a Ptk. 5:22. §-ával összefüggésben értelmezhető.[15] Kizárólag olyan szerződések esetén száll át a teljesítéssel a kárveszély, amely szerződések alapján valamely dolog feletti tulajdonlásban változás következik be a teljesítés célzott joghatásként. A teljesítési kockázat, mint kárveszély a teljesítéssel megszűnik, így az fogalmilag átszállni sem képes. Ugyancsak nem lehet szó a Ptk. 6:122. § vonatkozásában kártelepítési módról, hiszen azon túl, hogy kifejezetten a teljesítés joghatásáról szól a norma, a kártelepítés problematikáját a teljesítéssel összefüggésben a szerződésszegésért való felelősség teljes egészében lefedi. A másra át nem hárítható károk pedig teljesítéstől függetlenül a károsultat fogják terhelni. Ezért a teljesítés joghatásaként megfogalmazott vizsgált szabály csak a dologi jogi kárveszéllyel hozható összefüggésbe. Ebben az összefüggésben azonban, ha nagyon mélyre nézünk a 6:122. § tartalmába, akkor akár odáig is eljuthatunk, hogy a hivatkozott norma valójában „felesleges”, pontosabban egy polgári jogi magától értetődőséget fogalmaz meg. Ha ugyanis a dologi jogi szabályok szerint a tulajdonost terheli az 5:22. § szerinti kárveszély, akkor a dolog feletti tulajdonos változással a dolgot terhelő kárveszély fogalmilag az új tulajdonost fogja terhelni. Vagyis a dolog feletti tulajdon megszerzésének immanens velejárója a mindenkori tulajdonoshoz tapadó kárveszély átszállása is az új tulajdonosra. Mégis szükség van a Ptk. 6:122. § szabályára, vagy legalábbis a kötelmi jog szabályrendszerében egyértelmű helyzetet teremt azzal, hogy a dolog feletti tulajdonos megváltozását eredményező szerződés teljesítésének joghatásaként a tulajdont szerző jogosultra származtatja a kárveszélyt, mint a szerződés (tulajdon átruházáshoz tapadó) joghatását. A kárveszélyátszállás, mint a teljesítés joghatása, ahogy utaltunk rá, nem értelmezhető tulajdonátszállással nem járó szerződés esetén. A használati szerződések (pl. bérlet), az őrzési szerződések (pl. letét), a gondos eljárás szerződései (pl. megbízás) esetén, hiába irányul a szerződés esetleg valamilyen dologgal összefüggő szolgáltatásra, a teljesítés joghatása nyilvánvalóan nem lehet a dolog feletti kárveszély átszállása.[16] Minden ilyen esetben a teljesítés nem eredményez változást a kárveszélyviselésre kötelezett személyt illetően. A kárveszélyátszállás a teljesítés joghatása azonban minden tulajdonátruházó szerződésnél, tulajdonszerzéssel járó vállalkozási szerződésnél, valamint értelmezhető a vizsgált jogszabályhely a bizományi szerződéssel, a bizalmi vagyonkezeléssel, a tartási szerződéssel, pénzügyi lízingszerződéssel összefüggésben.

A teljesítés joghatásaként megfogalmazott kárveszélyátszállás feltételezi a szerződés teljesítését, hiszen a Ptk. 6:122. § szerint a „teljesítéssel” száll át a kárveszély. A teljesítés a dolog feletti tulajdonszerzés mozzanatához kapcsolódik. Így a kárveszélyátszállás ténye és ideje a fent lehetségesként felsorolt szerződéstípusok esetén is alapos vizsgálatot igényel, amely a szerződés és a jogszabály teljesítéssel összefüggő szabályainak a célzott joghatást elérő megvalósulását célozza. Így ingók esetén a birtokátruházás, ingatlanok esetén az ingatlan-nyilvántartási bejegyzés szükséges a kárveszélyátszálláshoz. Tulajdonszerzés nélkül viszont nem száll át a kárveszély a Ptk. 6:122. § alapján, így pl. nem beszélhetünk kárveszélyátszállásról a Ptk. 6:122. § alapján a tulajdonjog fenntartás esetén, vagy a pénzügyi lízingszerződés esetén (bár ez utóbbira az alábbi pontban vizsgált speciális szabály vonatkozik). A kárveszélyátszállás a speciális konstrukciók (pl. minta szerinti vétel, próbára vétel, bizomány) esetén is a tulajdonszerzési mozzanathoz kapcsolódik, amely az adott szerződés speciális teljesítési szabályai által determinált.

Végezetül a Ptk. 6:122. § alkalmazási körével kapcsolatosan abban a meglehetősen nehéz kérdésben foglalunk állást, hogy a hivatkozott szabály milyen terjedelemben korlátozza a felek privátautonómiáját a kárveszélyátszállás kérdésében. A kérdésfelvetés összefügg a hivatkozott norma diszpozitív vagy kógens jellegével is. A nehézséget az adja, hogy a törvény megfogalmazása szerint, „ha e törvény eltérően nem rendelkezik”, száll át a teljesítéssel a kárveszély a másik félre. Értelmezési nehézség abból adódik, hogy nem teljesen egyértelmű, hogy az idézett szabályt úgy kell-e érteni, hogy a teljesítéssel csak akkor nem száll át a kárveszély, ha a Ptk. úgy rendelkezik, vagy a teljesítésen kívül más esetben csak akkor száll át a kárveszély, ha a Ptk. úgy rendelkezik. A válasz tétje meglehetősen nagy, hiszen az igenlő válasz esetén az első esetben a Ptk. 6:122. § kógens jelleget ölt, de a felek más kárveszélyátszállás esetekben megállapodhatnak, míg a második esetben a felek teljesen elveszítenék privátautonómiájukat a kárveszélyátszállás szerződéses rendezése felett. A vonatkozó eddigi jogirodalmi vizsgálatok ebben a kérdésben nem foglaltak állást, de úgy tűnik, hogy a kárveszélyátszállást inkább csak a Ptk. rendelkezése alapján tartják elképzelhetőnek.[17] Ezzel a következtetéssel nem értünk egyet, és álláspontunk szerint a Ptk. 6:122. § alkalmazási körével kapcsolatos helyes értelmezés a következő. A Ptk. 6:122. § kógens szabály, amely kimondja, hogy a teljesítéssel a kárveszély a másik félre száll át. Kógencia adódik már abból is, hogy a hivatkozott norma a teljesítés általános joghatását, valójában fogalmi következményét határozza meg, amely összhangban áll a Ptk. 5:22. § dologi jogi szabályával is. Az alól, hogy a teljesítéssel átszáll a kárveszély, csak a Ptk. tehet kivételt, e tekintetben a felek nem rendelkeznek privátautonómiával, és szerződésben nem állapodhatnak meg úgy, hogy a teljesítéssel nem száll át a kárveszély. A Ptk. 6:122. § azonban nem akadálya annak, hogy a felek a kárveszélyátszállást szerződéssel rendezzék, és a teljesítés előtti időre vagy esetekre is megállapodjanak a kárveszély átszállásában.[18] A Ptk.-ban nem található olyan rendelkezés, hogy a „kárveszély csak jogszabály alapján” szállhatna át. Az a tény, hogy maga a Ptk. több helyen is szabályoz a 6:122. §-tól eltérő kárveszélyátszállás eseteket, amelyeket az alábbi c) pontban említünk, nem a hivatkozott § kivétel szabályából, hanem a Ptk. autonóm normáiból adódik, amelyek mellett megmarad a felek szerződési szabadsága is. Arról nem is beszélve, hogy a külön szabályozott kárveszélyátszállás esetek diszpozitív normák, amely éles logikátlanság lenne a 6:122. § kimerítő szabályozása esetén, hiszen a felek a „kivétel”szabályoktól eltérve kiüresítenék a 6:122. § ilyenként értelmezését. Összefoglalva azt mondhatjuk tehát, hogy a felek szerződéssel nem térhetnek el attól, hogy a teljesítéssel átszáll a kárveszély, mivel a Ptk. kógens szabálya szerint ettől a törvény állapíthat meg kivételeket. Más (teljesítéstől eltérő) esetekben is átszállhat a kárveszély, ha jogszabály így rendelkezik, vagy a felek így állapodtak meg. A felek rendelkezési jogát a fenti a) pontban mutattuk be, míg a jogszabály szerinti más kárveszélyátszállás eseteket az alábbiakban villantjuk fel.

c) Kárveszélyátszállás a Ptk. egyéb szerződési jogi rendelkezései alapján

A Ptk. 6:156. § (3) bekezdése a jogosult átvételi késedelme egyik jogkövetkezményeként mondja ki, hogy az átvételi késedelem esetén a kötelezett a dolog őrzésére a megbízás nélküli ügyvitel szabályai szerint köteles, a kárveszély pedig a jogosultra száll át. Nyilvánvaló, hogy a kárveszély a hivatkozott rendelkezés szerint teljesítés nélkül, a teljesítést megelőzően, egyfajta szankciós jelleggel száll a jogosultra. Az említett szabály a szerződésszegési jog autonóm normája, és nem a teljesítéssel történő átszállás alóli kivétel. Megjegyezzük, hogy a szerződésszegési jog, beleértve a jogosult késedelmének normáit is, diszpozitív szabályozás alá esik.[19] Vagyis nincsen akadálya annak, hogy a felek szerződéssel a vizsgált kárveszélyátszállás esetét kizárják, vagy a kárveszélyátszállást „megosszák” a jogosult és a kötelezett között. Álláspontunk szerint a hivatkozott szabály nem csak a dologi jogi kárveszélyt foglalja magában, hanem a teljesítési kockázatot is, mint kárveszélyt. Ugyancsak nincsen akadálya annak, hogy a felek ne csak tulajdonátruházó szerződésben rendelkezzenek a Ptk. 156. § (3) bekezdésével összefüggésben. Így pl. a bérlő átvételi késedelme esetére rendelkezhetnek úgy, hogy az átvételi késedelem alatt a dologban (bérleményben) bekövetkező, másra át nem hárítható károkat egészben vagy részben a bérlő viseli.

A Ptk. 6:217. § az ingatlan tulajdonjogának átruházására irányuló szerződés esetére előírja, hogy amennyiben a vevő tulajdonjogának az ingatlan-nyilvántartásba való bejegyzése előtt megtörténne a birtokátruházás a vevő részére, úgy a vevőre a birtokátruházással átszáll a kárveszély, vagyis viseli a dologban beállott azon kárt, amelynek megtérítésére senkit sem lehet kötelezni. Ez a szabály alkalmazható az ingatlanra vonatkozó tulajdonjog fenntartás esetén is álláspontunk szerint, feltéve, ha a birtokátruházás megtörténik a vevő javára. A hivatkozott szabály szerint az ingatlan adásvételi szerződés teljesítése (bejegyzés) előtt átszáll a kárveszély. A vizsgált norma felek jogait és kötelezettségeit megállapító rendelkezés, és mint ilyen, tiltó szabály hiányában diszpozitív. Vagyis nincsen akadálya annak, hogy a felek szerződéssel a vizsgált kárveszélyátszállás esetét kizárják, vagy a kárveszélyátszállást „megosszák” a vevő és az eladó között.

A Ptk. 6:219. § fogyasztói adásvétel esetére fogalmaz meg kárveszélyátszállással összefüggő szabályt. A szabályozás célja az, hogy a teljesítés és a kárveszélyátszállás ne valósulhasson meg azzal, hogy a vállalkozás eladó maga vagy az általa ajánlott fuvarozón keresztül vállalja az áru fogyasztóhoz való eljutatását, és ilyenkor teljesítésnek legyen tekinthető a fuvarozás megkezdése a fogyasztó részére. Ilyen esetekben is a kárveszély a fogyasztóra történő tényleges birtokátruházással száll át. Fontosnak tartjuk rögzíteni, hogy a Ptk. 6:219. § hivatkozott szabálya klaudikálóan kógens norma, vagyis attól a fogyasztó hátrányára nem, de javára el lehet térni (Ptk. 6:100. §). Így nincs akadálya annak, hogy a kárveszélyátszállás tekintetében a vállalkozó és a fogyasztó a fogyasztóra kedvezőbb kárveszélyátszállás módozatban állapodjanak meg.

A Ptk. 6:412. § (1) bekezdése szerint pénzügyi lízingszerződés esetén a lízingbevevő a szerződés megkötésétől, dolog esetén a birtokátruházástól szedi a lízingtárgy hasznait, viseli a lízingtárggyal járó terheket, költségeket és azt a kárt, amelynek megtérítésére senkit sem lehet kötelezni. Azon túl, hogy a hivatkozott szabály nyilvánvalóan diszpozitív norma, felhívjuk a figyelmet arra, hogy a Ptk. itt a „lízingtárgyban” bekövetkezett kárveszélyről szól, miközben a lízingtárgy nem csak dolog, hanem jog is lehet. Vagyis úgy tűnik, hogy a Ptk. itt kifejezetten „elismeri”, hogy a kárveszély nem csak dologban, hanem jogban bekövetkezett olyan károkra is vonatkoztatható, amelynek megtérítésére mást nem lehet kötelezni.

III. A kárveszélyátszállás értelmezésének keretei az érvénytelenség jogkövetkezményeként

Már a bevezető gondolatok között utaltunk arra, hogy a Ptk. 6:109. § az érvénytelenség jogkövetkezményei körében egy speciális kárveszélyátszállás szabályt tartalmaz, amikor kimondja, hogy „az érvénytelen szerződés alapján nyújtott szolgáltatással a kárveszély a másik félre száll át”. Ez a rendelkezés sokakban megütközést kelthet, hiszen nyilvánvalóan formális ellentétben áll az érvénytelenség jelentéseként és elsődleges jogkövetkezményeként a Ptk. 6:108. § (1) bekezdésében megfogalmazott szabállyal, miszerint az érvénytelen szerződésből nem származhatnak joghatások. Ennek ellenére a Ptk. 6:109. §-a az érvénytelen szerződés teljesítésére mégis hasonló jogkövetkezményt tartalmaz, mint a fent részletesen elemzett 6:122. § esetén, amely az (érvényes) szerződés teljesítése joghatásaként fogalmazza meg a kárveszély átszállását. A 6:109. §-ban olvasható szabályozási konstrukció azonban szükségszerű és logikus következménye az érvénytelenségi jogkövetkezmények megváltozott szabályrendjének, amely szabályozási összefüggéseket az alábbiakban mutatjuk be röviden.

1. A Ptk. 6:109. § megalkotásának eredeti indoka

A Ptk. dogmatikai megalapozása és strukturális előkérdéseinek vizsgálata körében Vékás Lajos mutatta be meggyőzően 2008-ban megjelent művében[20] a régi Ptk. és a hozzá kapcsolódó bírósági gyakorlat érvénytelenségi jogkövetkezmények körében követett megoldásainak rendszertani problémáit. Az érvénytelen szerződések alapján bekövetkezett vagyonelmozdulások rendezése tárgyában a régi Ptk. gyakorlata[21] és elmélete[22] szakított a helyes dogmatikai alapokkal,[23] és az eredeti állapot helyreállíthatóságát természetben, vagy pénzbeli értékkiegyenlítésen keresztül is lehetségesnek tartotta. Vékás a régi Ptk. érvénytelenségi jogkövetkezmények rendezése körében de lege ferenda javaslatot tett az érvénytelen szerződés alapján történő vagyonelmozdulások rendezését illetően a dogmatikai és törvényi tisztázásra. Ez a lényeget tekintve abban állt, hogy az eredeti állapot helyreállítása tisztán tulajdoni (rei vindicatio) igényként kerüljön megfogalmazásra, amelynek teljesítése csak kölcsönösen és természetben történhet. Az eredeti állapot helyreállítás eredeti vagy utólagos lehetetlensége esetén a felek közötti vagyonelmozdulásokat az alaptalan gazdagodás szabályai alapján kell rendezni, amely szabályozási konstrukcióhoz társulnak a járulékos igények. Ennek a szabályrendnek szükségszerű velejárója az, hogy az érvénytelen szerződés alapján bekövetkezett vagyonmozgások esetén, hasonlóan az érvényes szerződés teljesítésének joghatásához, szálljon át a másik félre a kárveszély. A Ptk. teljes mértékben helyesen ezt a szabályozási konstrukciót valósította meg. Így a Ptk. elemzett 6:109. § kárveszélyátszállás szabálya valójában az eredeti állapot helyreállítás, az alaptalan gazdagodás és járulékos igények kisegítő szabályaként került eredetileg megfogalmazásra.[24] Álláspontunk szerint azonban a 6:109. § szabálya túlmutat az eredetileg helyes és ma is időtálló indokokon. E szerencsés szabály ugyanis nagyobb horderejű, mint az eredeti állapot helyreállítás kisegítő szabálya. Az idézett norma szélesebb összefüggése és jelentése a következőkben ragadható meg.

2. Néhány alapvetés a hivatkozott szabály értelmezéséhez

Mielőtt a Ptk. 6:109. § jelentőségét az érvénytelenségi szabályrendben feltárnánk, szükségesnek tartunk a szabály értelmezésével kapcsolatosan néhány alapvetést rögzíteni. Elsőként felhívjuk a figyelmet a törvényszöveg pontos olvasására, miszerint szó nincs arról, hogy az érvénytelenségnek, vagy a szerződés érvénytelen létrejöttének, az érvénytelenségi ok fennállásának önmagában jogkövetkezménye lenne a kárveszély átszállása. Az érvénytelenségnek önmagában csak az érvénytelenség jelentése, a joghatás megvonása a jogkövetkezménye a Ptk. 6:108. § (1) bekezdése szerint. Pont emiatt lesz majd szükség a vizsgált 6:109. §-ra. A kárveszély nyilvánvalóan az érvénytelen szerződés alapján nyújtott szolgáltatással száll csak át. Másodikként utalunk arra, hogy nem véletlen, hogy a Ptk. nem az érvénytelen szerződés „teljesítése” joghatásaként, hanem az „érvénytelen szerződés alapján nyújtott szolgáltatás” joghatásaként szabályozza a kárveszélyátszállást. Az eltérő szóhasználatra azért van szükség, mert az érvénytelen szerződés „teljesítése” fogalmilag nem lehetséges. A teljesítés ugyanis magába foglalja a célzott joghatás elérését, a teljesítés joghatásának megvalósítását.[25] Erre azonban érvénytelen szerződés esetén nem kerülhet sor, hiszen pontosan a célzott joghatást vonja meg a Ptk. az érvénytelen szerződéstől. A „szolgáltatás nyújtása” ennek előre bocsátása mellett tehát nem egyszerű szerződéses cselekmény, hanem „teljesítésnek” jogilag nem tekinthető, de a fentiek szerinti „kvázi-teljesítés”, vagyis az, ami érvényes szerződés esetén teljesítésnek lenne tekintendő. Így pl. ingó adásvétel esetén a birtokátruházás. Harmadik alapvetésként azt rögzítjük, hogy a kárveszély, valamint a kárveszélyátszállás alatt pontosan azt kell értenünk, amit a kárveszély és annak átszállásával kapcsolatban az előző II. pontban részletesen elemeztünk az alábbi eltérésekkel. Nem beszélhetünk a kárveszélyviselés (átszállás) szerződéses rendezéséről érvénytelen szerződés esetén, hiszen az érvénytelenség ezen szabályoktól is megvonja a joghatást, valamint az érvénytelenség szabályai alapvetően kógensek. A Ptk.-ban megfogalmazott speciális kárveszélyátszállás szabályok[26] is csak érvényes szerződésekre vonatkozhatnak. Ezzel együtt a kárveszélyviselés az olyan károk viselésének kötelezettségét jelenti, amelyeket másra nem lehet áthárítani. Így vonatkozik különösen a dologi jogi szabályok szerinti kárveszélyviselésre. Megjegyezzük ehhez, hogy a fenti II. 3. pontban megfogalmazott javaslatunknak megfelelően minden olyan esetben is, amikor az érvénytelenséggel összefüggésben „dologi jogi kárveszélyről” szólunk, az alatt értjük a jogokon fennálló kárveszélyt is, valamint „dolog” alatt értjük a jogokat is. Mindezek előre bocsátása után áttérhetünk a Ptk. 6:109. § értelmezésére az érvénytelenségi jogkövetkezmények szabályrendjét illetően.

3. A Ptk. 6:109. § és a bírósági érvényessé nyilvánítás kapcsolata

Az érvénytelen szerződés másodlagos jogkövetkezményeként szabályozza a Ptk. 6:110. § a bíróság általi érvényessé nyilvánítást visszamenőleges hatállyal.[27] Ebben az esetben, ha az érvénytelenség oka megszűnt, vagy ha az érvénytelenség miatti érdeksérelem a szerződés megfelelő módosításával kiküszöbölhető, a bíróság a szerződés megkötésére visszamenőleges (ex tunc) hatállyal érvényessé nyilváníthatja a szerződést. Ilyenkor az érvénytelenségi okot nem tartalmazó szerződés megkötésére visszamenőleges hatállyal érvényes lesz, amely azt is jelenti, hogy az érvénytelen szerződés alapján nyújtott szolgáltatások „teljesítésnek” fognak minősülni, vagyis a szerződés be fogja tölteni az érvénytelenségi ok nélküli célzott joghatást. Könnyű belátni, hogy a bíróság általi érvényessé nyilvánítás esetén meghatározó szerepet játszik a 6:109. § szerinti kárveszélyátszállás, ha már az érvénytelen szerződés alapján megtörtént a szolgáltatás nyújtása („a teljesítés”). Ha nem szállna át az érvénytelen szerződés alapján nyújtott szolgáltatással a kárveszély a vizsgált szabály alapján, nem tudna megvalósulni a bíróság általi érvényessé nyilvánítás visszamenőleges hatállyal sem. Szükségszerű, hogy a teljesítés valamennyi joghatása az érvényessé vált teljesítésre biztosítva legyen, ezért a 6:109. § teremti meg azt a helyzetet, hogy a másra át nem hárítható károk viselésének kötelezettsége átszálljon a másik félre, elérve ezzel, hogy az érvényessé nyilvánítás alapján ex tunc hatállyal érvényessé vált szerződés teljesítéséhez ugyanazon a joghatás társuljon, mint az (eleve) érvényes szerződés teljesítéséhez. Megjegyezzük, hogy ez az oka annak, hogy a Ptk. helyesen, egyből az érvénytelenség jelentését követően, valamennyi másodlagos jogkövetkezmény előtt, a 6:109. §-ban fogalmazza meg a kárveszélyátszállást, és nem a vagyoni viszonyok rendezésének kisegítő normájaként az eredeti állapot helyreállításának szabályai között.

4. Érvényessé válás a felek akaratából és a Ptk. 6:109. § kapcsolata

A Ptk. 6:111. § meglehetősen fontos, új másodlagos jogkövetkezményként szabályozza a szerződés konvalidálását (azaz érvényessé válását) a felek akaratából, jelentősen megerősítve ezzel a szerződő felek privátautonómiáját, megfelelve ugyanakkor az érvénytelenség dogmatikai követelményeinek is.[28] A hivatkozott szabály szerint a szerződés megkötésének időpontjára visszamenő (ex tunc) hatállyal érvényessé válik, ha az érvénytelenségi okot a felek utólag kiküszöbölik, vagy annak más okból való megszűnése esetén a szerződési akaratukat megerősítik. Mivel fő szabály szerint a felek akaratából történő érvényessé válás esetén is megkötésére visszamenőleges hatállyal válik érvényessé a szerződés, indokolt a Ptk. 6:109. § kárveszélyátszállás szabálya, hiszen az érvénytelenségi stádiumban nyújtott szolgáltatás az érvényessé válás következtében teljesítésnek fog minősülni, így a 6:109. § segítségével meg tud valósulni a szerződés érvényessé válása megkötésének időpontjától. Indokok és a részletes megfontolások megegyeznek az előző pontban előadottakkal. Fontos arra is utalnunk azonban, hogy a szerződő felek dönthetnek úgy is a Ptk. 6:111. § (3) bekezdése alapján, hogy a szerződésük jövőre nézve (ex nunc hatállyal) váljon csak érvényessé. Ilyen esetben, ha az érvénytelenségi stádiumban történt a felek részéről szolgáltatásnyújtás, akkor az így bekövetkezett vagyonmozgásokat az érvénytelenség jogkövetkezményeinek (eredeti állapot helyreállítás, alaptalan gazdagodás elszámolása, járulékos igények) alkalmazásával rendezniük kell. Ilyen esetben is elengedhetetlenül fontos a kárveszélyátszállás 6:109. § szabálya, hiszen ekkor nem a (megkötésétől) érvényessé vált szerződés teljesítésének joghatását garantálja, hanem ellenkezőleg, az érvénytelenség ellenére bekövetkezett vagyonelmozdulások rendezésének eszköze lesz az alábbi pont szerint.

5. Vagyoni viszonyok rendezése érvénytelen szerződés esetén és a kárveszélyátszállás összefüggése

Minden olyan esetben, amikor a szerződés a bíróság által vagy a felek akaratából nem válik érvényessé, de az érvénytelenség ellenére vagyonelmozdulás (szolgáltatásnyújtás) ment végbe, az érvénytelenség másodlagos jogkövetkezményeként rendezni kell[29] az elmozdult vagyoni viszonyokat. Ezt a Ptk. az eredeti állapot helyreállítása (6:112. §), valamint az alaptalan gazdagodás pénzbeli megtérítése (6:113. §), kiegészítve ezeket a járulékos igényekkel (6:115. §) jogintézményeken keresztül irányozza elő. Az eredeti állapot helyreállítása mindig természetben és kölcsönösen történhet, így ez a jogkövetkezmény a dolog tulajdonának átruházásával járó szerződéseknél alkalmazandó, és mint ilyen tulajdoni igényként jelentkezik. Ha az eredeti állapot (eredeti vagy utólagos irreverzibilitás miatt) nem állítható helyre, a felek közötti alaptalan gazdagodás pénzbeli elszámolásának van helye. Ebbe a szabályozási környezetbe ékelődik be a fentiekben elemzett Ptk. 6:109. §, amely szerint az érvénytelen szerződés alapján nyújtott szolgáltatással a kárveszély a másik félre száll át.

Álláspontunk szerint a Ptk. 6:109. § az érvénytelen szerződések alapján bekövetkezett vagyonelmozdulások rendezését illetően kettős szereppel bír. Egyrészt kiigazító funkciót tölt be az eredeti állapot helyreállítással összefüggésben a dologi jogi kárveszély[30] értelmében. Másrészt kiigazító funkciót tölt be az alaptalan gazdagodás elszámolásával összefüggésben a teljesítési kockázat,[31] mint kárveszély értelmében. Mindkét esetben a 6:109. § hiányában egyenlőtlenség keletkezne a szerződő felek pozíciójában a vagyonelmozdulások rendezését illetően. Az alábbiakban ezt a két összefüggést írjuk le részletesebben.

Azokban a szerződésekben, amelyekben az eredeti állapot helyreállíthatósága fogalmilag egyáltalán felmerül, a természetben és kölcsönös visszaszolgáltatási kötelezettség miatt jellemzően eltérő (visszatérítendő) szolgáltatások állnak egymással szemben, ami komoly egyenlőtlenséget eredményez a felek pozíciójában. Az egyik oldalon jellemzően pénzszolgáltatás (vételár) áll, amelynek, mint fajlagos szolgáltatásnak a visszatérítése mindig lehetséges. A másik oldalon azonban dologszolgáltatás áll, amely az esetek nagy részében könnyen irreverzibilissé (azaz utólag természetben visszaadhatatlanná) válik, mert pl. elpusztul vagy továbbértékesítik. Emiatt az eredeti állapot helyreállítás körében a pénzszolgáltatást nyújtó fél kedvezőbb helyzetbe kerülne a dologszolgáltató féllel szemben. Ezen egyensúlyfelborulást akadályozza meg a Ptk. 6:109. § kárveszélyátszállás szabálya. A 6:109. § hiányában az általa szolgáltatott, de a másik fél birtokában lévő dolog tulajdonosa a szerződés érvénytelensége miatt a dolog tulajdonosa maradna, így a kárveszély is őt terhelné. Vagyis neki vissza kellene szolgáltatnia a kapott pénzszolgáltatást, miközben a dologban bekövetkezett károk, szélsőséges esetben a dolog elpusztulása (továbbértékesítése) is az ő, mint kárveszélyviselésre kötelezett tulajdonos kára lenne. A 6:109. § szabálya folytán azonban a dolog a másik fél (a dolgot birtokló) kárveszélyére semmisül meg, és mivel így azt visszaszolgáltatni nem tudja, így ő sem tarthat igényt a saját pénzbeli szolgáltatásának visszatérítésére.[32] Vagyis a Ptk. 6:109. § szabálya gyakorlatilag azt jelenti, hogy „a dologszolgáltatás jogosultja (tipikusan a vevő) nem követelheti vissza – az egyébként visszatérítendő – pénzszolgáltatást, ha ő – a dolog vétlen elpusztulása, vagy továbbértékesítése következtében – a kapott dolgot nem tudja visszaadni”.[33]

A Ptk. 6:109. § kárveszélyátszállást megfogalmazó szabályának nem csak az eredeti állapot helyreállítása, hanem az alaptalan gazdagodás megtérítése körében is jelentősége van. Ez a szerepkör a kárveszélyviselés kiterjesztett értelmezésével áll összhangban, és elszakad a kárveszélyviselésnek az általunk kritizált tulajdonjoghoz (dologhoz) kötöttségétől. A Ptk. 6:109. § hiányában a szerződő felek jogi helyzete egyenlőtlenné válhatna ugyanis akkor is, ha az alaptalan gazdagodás pénzben történő megtérítésével kellene biztosítani a felek közötti vagyoni egyensúlyt az érvénytelenség másodlagos jogkövetkezményei körében, és a Ptk. 6:113. § (2) bekezdésben megfogalmazott felelősségi szabályok nem alkalmazhatók, mivel nincs a gazdagodás elvesztéséért felelős személy. A Ptk. 6:109. § kárveszélyátszállás szabályának hiányában felmerülhetne a jogalap nélküli gazdagodás analógia útján történő alkalmazása, amely szabályozási körben a Ptk. 6:579. § (2) bekezdés szerint nem lenne köteles a gazdagodást visszatéríteni az, aki attól a visszakövetelés előtt elesett (a rosszhiszeműséget és felróhatóságot kivéve). Vagyis ezen szabály alapján a gazdagodás vétlen elpusztulása (megszűnése) a gazdagodóval szembeni másik fél veszélye lenne, hiszen azt visszakövetelni nem tudja. Álláspontunk szerint az érvénytelenségi szabályrendben ezen a helyzeten is változtat a 6:109. § kárveszélyátszállás szabálya. Az érvénytelenség körében az alaptalan gazdagodás visszatérítésének teljesítési kockázata nézetünk szerint átszáll az érvénytelen szerződés alapján nyújtott szolgáltatással a másik félre. Vagyis az alaptalan gazdagodástól eleső fél a saját kárveszélyére, mint teljesítési kockázatára esik el az alaptalan gazdagodástól, így azt a Ptk. 6:109. §, valamint a 6:113. § alapján meg kell térítenie a másik fél részére. Ez áll összhangban egyrészt a 6:113. § (2) bekezdéssel, amely kimerítően részletezi, hogy mikor nem kell megtéríteni az alaptalan gazdagodást érvénytelenség esetén, másrészt azzal az elvvel, hogy az érvénytelen szerződés alapján nem származhat joghatás, így alaptalan gazdagodás sem. Ettől való elesés nem lehet a gazdagodást elvesztő féllel szerződő másik fél kockázata, mert az egymás közötti viszonyban kell az érvénytelenség tiltott joghatásait felszámolni a Ptk. 6:108. § (1) bekezdésének strukturális normája szerint.

IV. Következtetések

Fenti elemzések alapján rögzítendő, hogy a kárveszély a polgári jogban komplex tartalommal rendelkező jogintézmény, amely többrétegű megközelítést igényel. Szakítani kell a modern magánjogi viszonyok között a kárveszélyviselésnek a dologi joghoz, és a dologban beálló, másra nem hárítható károkhoz kötöttségével. A kárveszély kiterjesztendő a jogokban beálló, másra át nem hárítható károkra is. A vizsgált jogintézmény a klasszikus kereteken túl kártelepítési módként, valamint teljesítési kockázatként is értelmezendő. A dolog (jog) átruházásával kapcsolatos szerződések teljesítésének joghatásaként a törvény erejénél fogva átszáll a kárveszély. Ez kógens szabály annyiban, hogy a felek nem rendelkezhetnek úgy, hogy az ilyen szerződések teljesítésével nem száll át a kárveszély. Más esetekben a kárveszély átszállása szerződéses szabályozás tárgyává tehető, amely nem csak tulajdon átruházással összefüggő szerződésekben jelenhet meg. Az érvényes szerződés nem teljesítéshez kötött, Ptk.-ban megfogalmazott kárveszélyátszállás szabályai diszpozitív (fogyasztói szerződés esetén klaudikálóan kógens) normák. Az érvénytelen szerződés alapján nyújtott szolgáltatással is átszáll a másik félre a kárveszély, amely szabály a „teljesítéshez” kapcsolódó kárveszélyátszállással egyenértékű norma. Az érvénytelen szerződések körében a kárveszélyátszállás valamennyi másodlagos jogkövetkezménnyel szoros kapcsolatban áll, így az érvénytelenség jogkövetkezményeinek immanens része, ami önmagában komplex megközelítést és értelmezést igényel.

Az írás a Magyar Jog 2017. évi 10. számában (622-631. o.) jelent meg.

^[1]  A jelen tanulmány az OTKA támogatásával, az OTKA K 112715. számú alapkutatási pályázat keretében született.

^[2]  Szokásos a polgári jogi szóhasználatban a „kárveszélyviselés” helyett „veszélyviselés” kifejezést is használni. Ez a két fogalom tartalmilag szinonimának tekintendő, és mi is így alkalmazzuk.

^[3]  Osztovits András, In: Osztovits András (szerk.): A Polgári Törvénykönyvről szóló 2013. évi V. törvény és a kapcsolódó jogszabályok nagykommentárja, III. kötet, Hatodik Könyv – Kötelmi jog, Első – Harmadik rész, Opten, Budapest 2014, 280.; Vékás Lajos, In: Vékás Lajos – Gárdos Péter (szerk.): Kommentár a Polgári Törvénykönyvhöz, 2. kötet, Wolters Kluwer, Budapest 2014, 1481–1491.; Wellmann György, In: Wellmann György (szerk.): Polgári jog Kötelmi jog. Első és Második rész, HVG-ORAC, Budapest 2013, 175–176.

^[4]  Lásd pl. az előző lábjegyzetben hivatkozott műveket.

^[5]  Földi András – Hamza Gábor: A római jog története és institúciói, 13. kiadás, Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest 2008, 1345. margószám.

^[6]  Ld. pl. Kaser, Max – Knütel, Rolf: Römisches Privatrecht, 17. Auflage, Verlag C.H. Beck, München 2003, 262; ugyanígy Földi/Hamza, előző lábjegyzetben i. m. a 1345. margószám.

^[7]  Ez a gondolat meglehetősen régóta jelen van a magyar polgári jogtudományban, és ma is erősen hat. Ld. Szladits Károly: A kötelem lebonyolítása, In: Szladits Károly (főszerkesztő): Magyar magánjog, III. kötet, Kötelmi jog Általános része, Grill Károly Könyvkiadóvállalata, Budapest 1941, 461, valamint legújabban Vékás Lajos: Szerződési jog Általános rész, ELTE Eötvös Kiadó, Budapest 2016, 237–238.

^[8]  Szigorúan dogmatikailag helyesebb lenne a kárveszélyt a fő szabálynak tekinteni, és más kártelepítési módokat kisegítő (kivételes) intézményeknek tekinteni. A modern jogrendszerekben azonban meglehetősen kidolgozott és kifinomult technikák vannak a kártelepítésre, így a kárveszélyviselés a gyakorlatban inkább szükségszerű, utolsó kártelepítési módként jelentkezik.

^[9]  Nem értünk egyet a kommentárirodalomban képviselt ellentétes állásponttal, és javasoljuk annak felülvizsgálatát. Ld. Wellmann, i. m. 206.

^[10] A római joghoz ld. Kaser–Knütel, i. m. 262–265.

^[11] A svájci (185 OR) és angol joghoz ld. a hivatkozásokat Kaser–Knütel: i. m. 264. o. A német joghoz pl. Hirsch, Christoph: Schuldrecht Besonderer Teil, 3. Auflage, Nomos, Baden-Baden, 2014, 51–55; Medicus, Dieter – Lorenz, Stephan: Schuldrecht Allgemeiner Teil, 19. Auflage, Verlag C.H. Beck, München 2010, 80–84. és 247–249.; Schlechtriem, Peter: Schuldrecht Besonderer Teil, 6. Auflage, Mohr Siebek, Tübingen 2003, 52–55.

^[12] Lásd ehhez részletesen Vékás, 7. lábjegyzetben i. m. 238–251.

^[13] Egyetértő álláspontot fogalmaz meg Wellmann, 3. sz. lábjegyzetben i. m. 206.

^[14] Lásd ehhez különösen a Ptk. 6:152. § szerződésszegés jogkövetkezményeinek korlátozását és kizárását semmissé nyilvánító rendelkezését.

^[15] Egyöntetűen azonosan foglalnak állást a fenti 3. sz. lábjegyzetben hivatkozott Ptk. magyarázatok is.

^[16] Lásd ugyanígy Kemenes István, In: Vékás Lajos – Gárdos Péter (szerk.): Kommentár a Polgári Törvénykönyvhöz, 2. kötet, Wolters Kluwer, Budapest 2014, 1506–1507., valamint az ott hivatkozott joggyakorlatot.

^[17] Csécsy Andrea, In: Osztovits András (szerk.) 3. lábjegyzetben i. m. 313; Kemenes, előző lábjegyzetben i. m. 1506. Ettől eltérő álláspontot fogalmaz meg (álláspontunk szerint helyesen) Wellmann, a 3. sz. lábjegyzetben i. m. 206, aki a kárveszélyátszállást szerződéssel is rendezhetőnek tartja.

^[18] Álláspontunk szerint a kárveszély átszállásban a teljesítés utánra való megállapodás értelmezhetetlen. Ellentétes lenne a Ptk. 6:122. § kógens szabályával, valamint jogpolitikailag sem indokolható, hiszen már maga a kötelem is megszűnik, miközben a jogosult hozzájutott a célzott joghatáshoz (a dolog feletti tulajdonhoz).

^[19] Vékás, 7. sz. lábjegyzetben i. m. 234–235.

^[20] Vékás Lajos: Parerga. Dolgozatok az új Polgári Törvénykönyv tervezetéhez, HVG-ORAC Kiadó, Budapest 2008, 175–209.

^[21] Lásd a Legfelsőbb Bíróság PK 32. sz. állásfoglalását, amelyet csak az 1/2010. (VI. 28.) PK vélemény tett meghaladottá, nem utolsósorban az előző lábjegyzetben hivatkozott mű hatására.

^[22] Pl. Eörsi Gyula: Kötelmi jog Általános rész, egyetemi jegyzet 5. kiadás, Tankönyvkiadó, Budapest 1985, 111–112.

^[23] Különösen Nizsalovszky Endre: Fogyatékos jogügyletek. Magyar Jogászegyleti Értekezések 1933, 149–179; valamint Weiss Emilia: A szerződés érvénytelensége a polgári jogban, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest 1969.

^[24] Így pl. Vékás, 7. sz. lábjegyzetben i. m. 142, 146–147, Wellmann, 3. sz. lábjegyzetben i. m. 175–176.

^[25] Ugyanígy pl. Kemenes, 16. sz. lábjegyzetben i. m. 1505.

^[26] Ld. a II. 6. c) pontban írtakat.

^[27] Ld. ehhez részletesen pl. Kiss Gábor – Sándor István: A szerződések érvénytelensége, 2. kiadás, HVG-ORAC, Budapest 2014, 276–280., valamint Wellman, 3. sz. lábjegyzetben i. m. 176–178.

^[28] A felek akaratából történő érvényessé váláshoz és a jogintézmény megalkotásának indokaihoz ld. Darázs Lénárd: Az „érvényessé válás” jogintézményének szükségességéről a polgári jogban, Magyar Jog, 2009. 8. sz. 449–458.

^[29] Természetesen kereset alapján, és nem hivatalból, a Ptk. 6:108. § (1) bekezdése szerint.

^[30] Lásd a II. 2. és 3. pont alatt írtakat.

^[31] Lásd a II. 5. pont alatt írtakat.

^[32] Ugyanígy Wellmann, 3. sz. lábjegyzetben i. m. 176.

^[33] Vékás Lajos (szerk.): A Polgári Törvénykönyv magyarázatokkal, Complex, Budapest 2013, 579.

The post Darázs Lénárd: Kárveszélyviselés és érvénytelen szerződés (MJ, 2017/10., 622-631. o.) appeared first on Új Ptk. – az új Polgári Törvénykönyv és Kommentár.

A cikk letölthető PDF formátumban is!

Bevezető megjegyzések

A szellemi alkotás mindig nagyon személyes tevékenység, így a keletkező szerzői jogok is szorosan a szerző személyéhez kötöttek. Ezekről a jogokról az általános jogátruházási tilalom következtében csak igen szigorú törvényi korlátok között, kivételes jelleggel lehet rendelkezni.

Az alkotó által kötött házasság viszont nem csak az alkotó tevékenységét, a kreativitást tudja érdemben befolyásolni, de a házassági vagyonközösség keletkezése, fennállása és megszűnése, illetve a házasságban élő szerző halála, adott esetben végintézkedése a művein fennálló szerzői jogokra, és különösen azok gyakorlására jelentős hatással bírhat.

Több okból tartottam vizsgálatra érdemesnek a szerzői jog viszonylagos forgalomképtelenségének és a házassági vagyonjog, illetve az öröklési jog adta szabadságoknak az összemérését.

Először is a gazdasági rendszerváltást követően jogilag is megnyílt a lehetőség a jelentős családi vagyonok létrehozására, és ezekben a vagyonokban ma már a nem hagyományos vagyonelemek is nagy jelentőséggel bírnak.[1] Másodsorban az utóbbi időben mélyreható változások mennek végbe a családi viszonyokban is (igen magas az aránya a házasság nélküli együttélési formáknak, de a többszöri házasodásnak is), ami a házassági vagyonjogi kérdések jelentőségének növekedését hozza magával. Harmadsorban az elmúlt harminc évben a szellemi alkotásokkal kapcsolatos jogi és közgazdasági gondolkodásban teret nyert ezek üzleti jelentősége és vagyoni értéke.[2]^, [3]

Mindebből következően pedig erősödni látszik az a tendencia, hogy a szerzők a nagyobb vagyoni értékkel bíró műveiket, az azokon fennálló jogokat jóval tudatosabban kezelik: például elsősorban közteher optimalizálási és költségelszámolási okokból apportként viszik be őket valamely társaságba. Ugyanakkor akár másképp is növekedhetne a tudatosságuk: például indokolt lenne, hogy házassági vagyonjogi szerződésben, vagy akár végintézkedésben rendelkezzenek róluk. Bár ezek gyakorisága hasonlóan alacsony ahhoz, hogy egyébként a felek milyen arányban kötnek házassági vagyonjogi szerződést vagy tesznek végintézkedést.

A vizsgálat szükségességét indokolta az is, hogy a szerzői jog és a házassági vagyonjog, valamint az öröklési jog kapcsolatát igazán mélyrehatóan a ’70-es években, vagyis egészen más társadalmi, gazdasági, és szociális viszonyrendszerben elemezték utoljára.[4]

Szerzői személyhez fűződő jogok és a házassági vagyonjog kapcsolata

A Csjt. régi és a Ptk. új házassági vagyonjogi rendelkezései egyaránt a szerzeményi közösségi elvet helyezik előtérbe,[5] a vagyon körébe pedig nem csak dolgok, hanem egyes vagyoni értékű jogok, jogosultságok (és kötelezettségek) is tartozhatnak.[6]

Az általános személyhez fűződő jogoknak a házassági vagyonjog szempontjából való értékelésénél a következőket kell megfontolni. A polgári jogi személyiségi jogok általában nem tekinthetők vagyoni értékű jogoknak, nem is a házasság alatt keletkeznek, hanem ezeket „hozza magával” a házastárs. Vagyis már csak ebből fakadóan is kivételesek, és különvagyoni jellegűnek kell őket tekinteni. Ugyanakkor nem kizárt, hogy némelyiknek egyes személyek esetében vagyoni értéke van, vagy az idők során vagyoni értéke keletkezik (például egy ismertté váló színész képmásának).

A szerzői személyhez fűződő jogoknak sokkal nagyobb valószínűséggel van önálló vagyoni értéke, mint az általános polgári jogi személyiségi jogoknak, még ha ezek közül is inkább csak a névfeltüntetés joga, illetve a nyilvánosságra hozatal joga viselkedhet vagyoni értékű jogként. Ezt az is alátámasztja, hogy ugyanilyen jellegű jogokkal részben az előadóművész is rendelkezik, akinek a védett teljesítménye tekintetében a kép- és hangfelvételhez való joga is különös jelentőséggel bír, sőt az ő esetükben igen gyakran e két területhez tartozó jog szinte elválaszthatatlanul fonódik össze egymással. Ez utóbbi jogosulti csoportnál ebből fakadóan ráadásul sosem lehet teljesen tisztán elkülöníteni, hogy a teljesítmény hasznosításához adott felhasználási engedély, vagy éppen a személyhez fűződő jogi hozzájárulás milyen arányban illeszkedik a fizetett ellenértékhez (ami így csak részben jogdíj).

Ha viszont a szerző a házassága idején alkot, akkor a szerzői személyhez fűződő joga is ekkor keletkezik, aminek szinte minden esetben van önálló vagyoni értéke is.

Ez a korlátozott forgalomképesség egyes szerzői személyhez fűződő jogok esetében kifejezett törvényi rendelkezés alapján is fennáll: a munkaviszonyban alkotott művek tekintetében, a felhasználónak adott fellépési lehetőség esetében, a ghostwriter-szerződések esetében a névfeltüntetés vonatkozásában, az álnéven és anonim módon megjelent művek esetében és a felhasználási engedély visszavonása tekintetében.[7]

Ugyanakkor álláspontom szerint a szerzői személyhez fűződő jogok még ezen, az általános személyiségi jogokétól részben eltérő sajátosságaik ellenére sem kerülhetnek a közös vagyonba, bármennyire hiányzik az erre vonatkozó kivételi rendelkezés a Ptk.-ból.

A Ptk. alapján kifejezetten nem kerülnek a közös vagyonba egyes, a személyiséghez, a személyiségi jogokhoz szorosan kötődő vagyonelemek (szokásos értékű személyes használati tárgy, személyiségsérelemért kapott juttatás), továbbá ebbe a különvagyoni körbe tartoznak a szellemi tulajdonjogok, köztük a szerzői jog vagyoni jogi elemei is. Ebből akár az a helytelen következtetés is adódhatna, hogy mindezekkel szemben a személyhez fűződő jogok közös vagyoni körbe tartoznak.[8]

Ugyanakkor ha azt tekintjük, hogy a személyt ért sérelemért kapott juttatást is már eleve a különvagyonba tartozónak tekinti a Ptk., akkor aligha lehet vitás, hogy a de minimis a maiore elv alkalmazásával oda kell eljutni, hogy a különvagyoni körbe tartozónak kell tekinteni magukat a (szerzői) személyhez fűződő jogokat is.[9]

Talán nem túlzás arra a következtetésre jutni, hogy abszurd lenne eltérő következtetést levonni, és megosztani a házastársak vagyonával együtt a bontáskor az alkotói személyhez fűződő jogokat.

Szerzői vagyoni jogok és a házassági vagyonjog

A Ptk. [10] a korábbi Csjt.-hez[11] hasonlóan a közös vagyonba tartozó jogok köréből csak azokat a szellemi tulajdoni (köztük szerzői) vagyoni jogokat veszi ki, amelyek olyan teljesítményen állnak fenn, amelynek létrehozója az egyik házastárs, feltételezhetően elsősorban ezek személyiséghez kötődése miatt.

Érdemes itt megjegyezni, hogy a szellemi tulajdonjogoknak egyébként – éppen a szerzői jogot kivéve – jórészt nincs semmi olyan szorosan személyhez tapadó sajátosságuk, amelynek alapján ne kerülhetnének közös vagyonba, ráadásul általában teljes mértékben forgalomképesek is. Egy szabadalom vagy egy védjegy rendszerint nem a feltaláló vagy a grafikus javára védett, egy földrajzi árujelző eleve nem is konkrét személyhez kapcsolt jog.

A szellemi tulajdonjogok különvagyoni jellegét azokban az esetekben, ahol a forgalomképesség egyébként fennáll, talán még indokolhatná az, hogy jellemzően közhiteles, konstitutív nyilvántartás alapján állnak fenn, amely a jogosult személyét is tanúsítja, ilyen módon pedig nem elfogadott általában, hogy ezt a közhitelességet a házasság derogálja. Mindenesetre ez sem lenne példa nélküli még ha ez – igen ritka kivételként – éppen a házastárs ingatlan-nyilvántartáson kívüli tulajdonszerzése körében elfogadott is a magyar jogban.

Mindazonáltal ezek a jogok a hatályos szabályozás alapján a különvagyon részét képezik, kivéve ebből a vagyonközösség fennállása alatt esedékes díjakat (jogdíjakat, díjigényeket), mivel azokra a főszabály, azaz a vagyonközösség vonatkozik.[12]

Ennek alapján különösen problematikusak azok a szerzői művek, amelyeket a házastársak közösen alkotnak, ugyanis ebben az esetben a hozzájárulások jellegétől függően egyetlen közös szerzői jog (közös mű), vagy különálló, de egyes esetekben szükségszerűen együttesen gyakorlandó jogok (összekapcsolt mű) keletkeznek. Az előbbi esetben alakul ki az a meglehetősen különös helyzet, hogy a közös művön fennálló, közös és egyetlen szerzői jog a hozzájárulások arányában mégis különvagyonba tartozik,[13] míg az utóbbi esetben ugyan a jogok különvagyonba tartozása egyértelműbb, de azokat a felek, akár házasok, akár elváltak, csak együtt fogják tudni gyakorolni.

Figyelni kell arra is, hogy a Ptk. ugyanakkor csak az egyik házastárs által létrehozott alkotásokon keletkező jogok tekintetében állapítja meg a különvagyoni jelleget, amiből viszont az következik, hogy azok a szellemi tulajdonjogok, amelyek átruházás útján kerülnek valamely házastárs tulajdonába, a közös vagyonba tartoznak. Mégsem tartoznak ide viszont a mástól halál esetére szerzett, vagyis örökölt vagyoni jogok, mivel azok az egyik házastárs által öröklés útján szerzett más vagyonelemekhez hasonlóan a különvagyonba kerülnek. A közös művön fennálló vagyoni jogok besorolása egyébként a vagyonmegosztásnál és az öröklésnél bírhat különös jelentőséggel: ha közös vagyonba tartoznának, akkor a vagyonmegosztásnál általában a szerzéssel keletkezett közös tulajdonban való fele-fele arányban szereznének hányadot, lényegében függetlenül a tényleges hozzájárulás mértékétől, illetve öröklés esetén is a túlélő házastárs a törvényes öröklés rendjének megfelelő arányú részben maradna jogosult, és ez sem mindig tükrözné a tényleges hozzájárulása mértékét.

A szellemi alkotás hasznosításából származó, a házassági vagyonközösség fennállása alatt esedékessé váló (de nem feltétlenül ez idő alatt keletkezett!) díjakat (akár kizárólagos jog gyakorlásából fakadó jogdíjakat, mint a könyvkiadás után járó jogdíj, akár engedélyezési jog nélküli díjigényeket, mint a reprográfiai díj) a Ptk. szerint a közös vagyonba kell sorolni. Itt egyedül a díj esedékessége döntő: azaz mindegy, hogy az a vagyonközösséget megelőzően vagy annak fennállása alatt keletkezett műből, illetve annak milyen felhasználásából származik. Ez a megoldás egyébként megfelel annak a szabálynak, amely szerint a különvagyonba tartozó vagyontárgy haszna – a költségek levonása után – a közös vagyont gyarapítja.[14] (Megjegyezhető, hogy ez a szabály önmagában is elég a szellemi tulajdonjogok engedélyezéséből fakadó díjak közös vagyonba sorolásához, hiszen ezek teljesen egyértelműen a különvagyon hasznainak tekinthetők.)

Fontos itt még megjegyezni, hogy a jogosulti díjigények esetében nincs a szerzőnek engedélyezési joga (amely egyértelműen indokolná a különvagyoni jelleget), emiatt a díjigények közelebb vannak ahhoz, hogy eleve a közös vagyonba tartozzanak, de eredendő kizárólagos jogi jellegük (azaz hogy mindegyik visszavezethető valamely kizárólagos jogra) és főszabályként vett forgalomképtelenségük miatt nem lehetséges mégsem, hogy a házastárs rájuk az aktuális, esedékes díjakon túlmutatóan is igényt tarthasson.

Ez a szabály már a Csjt. idején is kapott kritikát: Petrik szerint méltánytalan, ha a szerző a művet esetleg kifejezetten a házastársa erkölcsi, anyagi támogatásával alkotta meg, aki a későbbiekben ebből semmilyen előnyhöz nem juthat.[15] Az csak tovább fokozhatja a méltánytalanságot, ha a szerző újraházasodik és a mű e második házasság alatt esedékessé váló felhasználási díjai az új házastárssal fennálló közös vagyonba kerülnek. Oroszi Ferenc Petrikét kiegészítő álláspontja volt az, hogy a helyes szabályozási megoldás egyébként ilyen esetekben az lenne, hogy ha a házasság megszűnése után bármikor befolyó díjból is annak fele a volt házastársat illetné.[16] A Csjt.-t az új Ptk. előkészítése során értékelő Tóthné Fábián Eszter utal rá, hogy igazságosabbnak látszott az alkotás idején a szerzővel élő házastárs részeltetése a díjakból a házasság megszűnését követően is, mivel „az alkotással járó anyagi és egyéb terhek is rendszerint azt a családot sújtják, amelyben az alkotó létrehozza a művét (…), az élet azonban általában nem igazolja ezt a feltételezett lovagias szándékot.” A hivatkozott tanulmány felvetette, hogy az új Ptk.-ban indokolt megoldásnak látszana bevezetni, hogy a főszabály alóli kivételként a bírónak lehetővé kellene tenni, hogy másként is dönthessen. Ez a kivétel azonban végül nem került be a Ptk. szabályai körébe.[17] Ma a korábbi házastárs részesítésére a befolyó díjakból csak úgy van lehetőség rá, hogy az új házasok a saját vagyonjogi szerződésükben különvagyonba utalják a díjakat (vagy azok egy részét) és ezt követően lehet a régi házastárssal olyan megállapodást kötni, amelynek alapján továbbra is részesül a díjakból, illetve az új házastárs kifejezett egyetértésével lehet megkötni ilyen szerződést a régi házasfelek között.

A Ptk. csak az egyik házastárs által létrehozott alkotásokon keletkező jogok tekintetében állapítja meg a különvagyoni jelleget, ezért szükségszerű, hogy azok a szellemi tulajdonjogok, amelyek viszont átruházás útján kerülnek valamely házastárs tulajdonába, eltérő megállapodás hiányában a közös vagyonba tartoznak. Itt nincs semmi olyan szempont, amelynek alapján indokolt lenne ezeknek a szerző házastárs személyéhez kötése, legfeljebb a fent említett közhitelesség, mivel ez végső soron azt eredményezi, hogy a közhiteles nyilvántartásbeli bejegyzés is csak az engedélyezési jog egyik jogosultját illeti meg. (Ezt az enyhíti, hogy a gyakorlatban vagyoni jogok szerzése nem tipikus természetes személyként, ilyen esetben inkább valamely, a házasfelek egyikéhez kötődő társaság válik jogosulttá.) Sajátos ellentmondást keletkeztet itt is, hogy bár az élők közti szerzéssel szerzett, eredetileg mást illető jogok tekintetében azok közös vagyonba tartozása valósul meg, nem tartoznak azonban ide a mástól halál esetére szerzett, vagyis örökölt vagyoni jogok, mert azok az egyik házastárs által egyébként öröklési jogi úton szerzett vagyonelemekhez hasonlóan a különvagyonba kerülnek, mivel itt az örökölt vagyonra vonatkozó szabály alól nem ad kivételt a jogalkotó.

Bár a házassági vagyonjog tűri azt, hogy a felek eltérően állapodjanak meg házassági vagyonjogi szerződésükben arról, hogy mely vagyonelemeket kívánják közös és melyeket különvagyonban tartani, arra az átruházási tilalom miatt jogszerű lehetőség még sincs, hogy a csak az egyik házastársat megillető, saját művön fennálló szerzői jogról úgy rendelkezzenek, hogy az a közös vagyonba tartozzon. Ez csak egyes, a törvény által kifejezetten forgalomképessé nyilvánított szerzői vagyoni jogok esetében (pl. filmalkotáson, reklámművön fennálló jogok tekintetében) lehetséges.

A házastársnak a vagyoni jogokból való részeltetése a szerzői jogok élők közötti átruházhatatlansága okán van kizárva (természetesen kivételek az Szjt.-ben az átruházás lehetőségével megnevezett művek jogai), de látni a gyakorlatban – nem jogszerű és számos visszaélésre okot adó – példát arra, hogy a szerző a házastársával megosztja a jogát (például közös jogkezelő szervezetnél történő műbejelentésben is deklaráltan elismerve az ő – egyébként nem valós – szerzőségét is).

Annak különben nem lenne semmilyen akadálya, hogy a vagyonjogi szerződés a vagyoni jogokból származtatott felhasználási jogokat bevigye a közös vagyonba, de mivel ennek elsődleges célja lényegében a felhasználási engedély fejében befolyó díjakban való osztozás lenne, amelyek viszont az általános szabály szerint egyébként is a közös vagyonba tartoznak, ennek mégsem lehet túl nagy gyakorlata.

Az sajátos helyzetet eredményezhet, ha a házastárs valamely átruházható vagyoni jogát úgy osztja meg a házastársával, hogy átruházza rá (vagy társszerzőként quasi megosztja vele). Ebben az esetben ugyanis a nála maradó jogok különvagyonban maradnak, míg az átruházott jogok (mivel azok nem a szerző személynek a személyéhez tapadó vagyoni jogok, amelyek ilyen módon különvagyonba tartoznának) a fentiek alapján a közös vagyonba kerülnek, hiszen nem a vevő saját személyében keletkezett vagyoni jogai. Így pedig valójában nagyon nehéz megosztani a házastárssal az átruházható jogokat.

Mindezek miatt néhány nagyon sajátos esettől eltekintve a házassági vagyonjogi szerződések inkább csak arra terjednek ki, hogy a díjak mégse tartozzanak közös vagyonba, illetve a házassági vagyonjogi szerződés lehet az elsődleges eszköze annak, hogy a díjjal kapcsolatos, későbbi új házasodás okán kialakuló méltánytalanságok kiküszöbölhetők legyenek.

Szellemi tulajdonjogok esetében nem ritka, hogy az alkotó a művet nem magánszemélyként, hanem valamely társaság munkavállalójaként, munkaköri kötelesség alapján alkotja.

A munkavállalóként alkotott művek vagyoni jogai a megfelelő feltételek fennállása esetén a munkáltatót illetik,[18] a munkavállalót ebből esetlegesen megillető díjak az előző fejezetben említett feltételek mellett a közös vagyonba fognak tartozni.

Szerzői művek esetében nem ritka, hogy az alkotó a művet nem magánszemélyként, hanem valamely társaság tagjaként alkotja vagy az alkotást követően a műpéldányt, illetve a művön fennálló vagyoni jogokat, esetleg az azokból származó felhasználási jogokat valamely társaságba apportálja. (Azokban az esetekben, amelyekben nincs átruházásra lehetőség, csak felhasználási jog apportálható. Azokban az esetekben pedig, ahol a díjigény nem átruházható, ott értelemszerűen nem lehet apportról beszélni sem.) A jelen tanulmányban azzal a helyzettel foglalkozunk, amikor a társaságnak a szerző maga is tagja.

A gazdasági társaságba bevitt felhasználási vagy – ahol ez is lehetséges – a vagyoni jogok a társaságnak a tagokétól elkülönülő vagyonába tartoznak, mindaddig, amíg fennállnak vagy más módon meg nem szűnnek (pl. a felhasználási szerződés hatálya meg nem szűnik).[19] Értelemszerűen következik ebből, hogy a társaság vagyonába tartozó jogok sem a taghoz tartoznak, hanem a társaság válik a jogosultjukká, ilyen módon is teljesnek mondható az elkülönülés.[20] Ebből következik az a kérdés, hogy milyen hatása lehet egyáltalán a házastársi vagyonra, ha valamely házastárs nem természetes személyként, hanem társaság tagjaként hozza létre és/vagy hasznosítja a létrehozott szerzői művet? Általában megállapítható, hogy ilyen módon a társaság vagyona a házastársi vagyonközösség szempontjából sem bír jelentőséggel, a bevitt jogok és az azok hasznosításából származó bevételek is közvetlenül a társaságot illetik.[21]

Az apportként teljesített jogok hasznosításából származó (jogdíj)bevételek a társaságot illetik, ebből a tag, és rajta keresztül a házastárs abban az esetben részesülhet, ha a nyereség osztalékként a társaságból kifizetésre kerül, ugyanakkor azonban már elveszti jogdíj jellegét és az általános szabályok szerint alakul a sorsa.[22] Világos azonban, hogy ez esetben csak a díjból részesedik a szerző és a házastárs.

A szerzői jog öröklése

Az öröklés útján való egyetemes jogutódlás egyben a lehető legteljesebb jogutódlás is, amely a szerzői jog tekintetében végbe mehet, még akkor is, ha a magyar jog alapján ez sem jelentheti azt, hogy a szerzőtől elkülönülő személy az egész jogcsokrot teljes egészében megszerezhetné. A szerzői jog öröklése tekintetében az Szjt. indokolása nem tartalmaz részletes magyarázatot, de kiterjedten magyarázza az Szjt. vegyes jellegét a tekin­tetben, hogy erősebben elválaszthatónak tartja a szerző személyétől is a szerzői jogot, valamint a vagyoni és személyhez fűződő jogokat is egymástól, így közelítve a törvényt a dualista koncepció felé a korábbi, merevebben monista rendszertől.[23] Ezt azért érdemes itt kiemelni, mert a vagyoni és személyhez fűződő jogok halál utáni fennállása tekintetében is jól megmutatkozik ez az intenzívebb szétválasztás, illetve mivel ez is a szerzői jog öröklésének általános rend szerinti rendezése irányába mutat. Ugyanakkor az örökösök körének az általános rendtől eltérő módon való megállapítása olyan jogalkotói megfontolás alapján történhetett, ami jobban figyelembe vette a szerzői jogok személyiséghez kötöttségét.

A szerzői jog öröklése tehát a polgári jog általános szabályai szerint alakul, és csak szűk körben alkalmazandók rá kifejezett speciális rendelkezések. E tekintetben a polgári jogi kodifikáció során nem merült fel változtatási igény. Mindazonáltal a Ptk.-beli új öröklési rendszer kezdettől vállaltan ragaszkodik a hagyományokhoz,[24] ez pedig végső soron azt is jelenti, hogy a Ptk. sem nyújt (sokkal) több segítséget a szerzői jog öröklésével kapcsolatban felmerülő kérdésekhez, mint korábban.

Itt érdemes előrebocsátani az öröklési kérdések és az előző fejezetben tárgyalt problémák összekapcsolásaként, hogy a házassági vagyonjogi szerződésnek nem egyedül a házassági vagyonjogban van jelentősége, mivel az öröklés rendjét is érdemben befolyásolhatja, méghozzá akkor, ha a házassági vagyonjogi szerződésbe halál esetére szóló rendelkezést is belehelyeztek, ami ilyen módon egyenértékű rendelkezés a házastársak közös végrendeleteként tett végintézkedéssel.

A házastárs a házastársi különvagyon részét képező vagyontárgyak (így a szerzői jog) vonatkozásában a törvényes öröklés általános szabályai szerint örököl, a házastársi közös vagyonba tartozó díjak (illetve a fentiek szerinti, közös vagyonba tartozó vagyoni és felhasználási jogok) tekintetében a közös tulajdon szabályai szerint osztatlan közös tulajdona van, amelynek a rá eső eszmei hányadát meghaladó részben szintén az öröklés szabályai szerint részesül. A később (vagyis az örökhagyó halálát követően) esedékessé váló díjak tekintetében a házastársi közös vagyoni jelleg már nem áll fenn, így azok tekintetében a díjon fennálló teljes követelés a hagyatékhoz fog tartozni. Nem befolyásolja tehát ezt az, hogy a felhasználási szerződést az örökhagyó életében kötötték, illetve hogy akár a felhasználás is megtörtént az örökhagyó életében. Ha a felhasználási díjat ezt követően kell kifizetni, akkor az a hagyatékba fog tartozni. Ez a hagyatékhoz tartozó egyéb pénzek sorsát osztja. Ha az esedékes díjak nem folynak be a halál előtt, akkor a szerzői jog öröklésével a díjkövetelés joga száll át az örökösre.

Az örökölhetőséget befolyásolják nem kifejezetten öröklési jogi rendelkezések is, különösen az, hogy mely szerzői (vagyoni) jog forgalomképes és történt vele kapcsolatban átruházás.

Azokban az esetekben, amelyekben az Szjt. kifejezetten megengedi a szerzői jog vagy a vagyoni jogok átruházását, különös gondossággal kell eljárni, mivel ezek a jogok élők között is forgalomképesek és ha olyan szerződést kötött a jogosult (akár a korábban említettek szerint a házastársával), amelyben végleges hatállyal átruházta a vagyoni jogait, akkor azok a jogok fő szabály szerint nem fognak a hagyatékba tartozni (feltéve, hogy a jogátruházó szerződés nem a szerző életben létére vonatkozó kikötéssel született, mert ez utóbbi esetben értelemszerűen a szerződés megszűnik a szerző halálával és a jogok visszaszállnak, a hagyatékba tartoznak[25]). A teljes és végleges jogátruházás megszünteti azt a lehetőséget, hogy a jogok a hagyaték részeivé váljanak.[26] Még ebben az esetben is figyelmet kell azonban arra fordítani, hogy a jogátruházás sem terjed ki automatikusan az átdolgozási jog átengedésére, így akkor is, ha egyébként van „túlélő” jogátruházó szerződés, előfordulhat, hogy az átdolgozási jog mégiscsak a hagyaték része lesz. Ha a jogátruházás területileg, felhasználási mód szerint korlátozott volt, értelemszerűen a nem érintett területek, felhasználási módok tekintetében szintén a hagyaték tárgyává válnak a vagyoni jogok. Ugyanígy nem kétséges, hogy az átruházás idején ismeretlen felhasználási mód engedélyezésére vonatkozó vagyoni jog sem száll át, vagyis a hagyaték tárgyát fogja képezni.

A nem átruházható vagyoni jogok tekintetében kötött felhasználási szerződés alapján keletkező felhasználási jog már csak korlátozottan forgalomképes, méghozzá eleve akkor, ha a felhasználói oldalon nem személyhez kötött, azaz a szerző engedélyt adott a felhasználási szerződésben a felhasználási jog harmadik személy számára történő átengedésére. (Ezt az utalást nem tartalmazó szerződés a felhasználó halála esetén megszünteti a felhasználási engedélyt.) Az olyan felhasználási szerződés alapján fennálló felhasználási engedély, amely a szerző halálával megszűnik, nem képezi a hagyaték részét, legfeljebb a fennmaradt szolgáltatások teljesítésére vonatkozó követelés (viszont a jogutód értelemszerűen ilyen esetben új engedélyt adhat a felhasználónak).[27]

Mind a törvényes, mind a végintézkedésen alapuló öröklés lehetséges a vagyoni jogokkal kapcsolatban, méghozzá csupán az élő örökösök közötti átruházhatatlanságot feloldó könnyítéssel, vagyis hogy a vagyoni jogokat öröklés útján megszerző személyek azokról egymás javára rendelkezhetnek. Ez az átengedés igen gyakran a több örökös (esetleg haszonélvező) által megszerzett jogok gyakorolhatóságának elemi feltétele (különösen igaz ez, ha az örökösök a korábbi házasságból való leszármazók, és az örökhagyó halálakori későbbi házastárs). A szabály egyúttal kizárja, hogy az öröklési jogi jogcímen szerzők harmadik személyek számára átruházzák az általuk öröklött jogokat, vagyis ezek a jogok még az örökléssel sem válnak teljesen forgalomképessé. Figyelemmel arra, hogy a halála esetére már a szerző maga is szabadon dönthet az öröklés rendjéről (gyakorlatilag az ő javára megnyitotta ezzel a törvény a forgalomképességet), álláspontom szerint egyébként bármely élők közti átruházásra vonatkozó korlátozásának az indokoltsága is megkérdőjelezhető.

Megjegyezhető, hogy sem a régi, sem az új szabályozás nem tudja (és egyértelműen nem is akarja) továbbra sem kezelni azt a helyzetet, ha a szerző többször házasodik, és így az egyes művek tekintetében bármennyire is a korábbi házastárs játszott támogató szerepet, a vagyoni jogok mégis a szerzővel annak halálakor fennálló házasságában élő, őt túlélő házastársat fogják illetni (akár a korábbi házasságból való leszármazók mellett is, ami tovább nehezítheti a joggyakorlást).

A régi Ptk. alapján a túlélő házastárs a szerzői jogra nézve haszonélvezeti jogot örökölt amellett, hogy az állagörökösök szerezték meg a haszonélvezet alapjául szolgáló vagyoni jogokat. A gyakorlatban és az elméletben is erősen vitatott volt, de ez a vita még a régi Ptk. hatálya idején nyugvópontra jutott.[28]

A Ptk. alapján a túlélő házastársnak az egy gyermekrészben való részesülésére vonatkozó újítása talán egy fokkal egyszerűbbé teheti az örököstársak közti együttműködést, akiket egyébként úgy kell tekinteni, mintha szerzőtársak lennének.

Az mégis sajátos a hagyaték egyéb elemeinek örökléséhez képest, hogy egységes szerzői jogot örökölnek ugyan, de ez a jog elvileg szabdalható bármilyen módon, az örökösök megállapodása szerint akár területileg, akár időben, akár felhasználási módok szerint.

Ebben az esetben valamely örököstársnak a felhasználáshoz való hozzájárulásának elmaradása nem pótolható bírói úton, emiatt viszont szerencsésebb lenne ilyen esetben a közös tulajdonra vonatkozó rendelkezéseket alkalmazni, ami a szótöbbségi döntéshozatalt is lehetővé teszi a hasznosítás tekintetében, könnyebben elérve ezzel a felhasználáshoz való hozzájárulást.[29] Ez a megoldás még távolabb viszi a személyhez kötődő jellegtől a szerzői jogoknak a szerző halálát követő gyakorlását.

Még ha a joggyakorlás tekintetében elfogadható is a közös tulajdon szabályainak alkalmazása, a megszüntetés szabályai nyilvánvalóan nem alkalmazhatók, de ezt a kérdést – részben legalábbis – rendezik az örököstársak közti rendelkezés szabályai. Az Szjt. Kommentárjának a Ptk.-hoz frissített magyarázata értelmében azonban a szerzői jog öröklése osztatlan jogközösséget, jogosulti együttességet teremt több örökös öröklése esetén, és emiatt sem lehetséges a hagyatéki jogközösség minden megosztási módjának alkalmazása. Ilyenkor az osztályos egyezség, vagy az örökösök jegyzőkönyvbe foglalt megállapodása szerinti képviselő útján való joggyakorlás segíthet. [30]

Összességében azonban nem lehetséges a többségi joggyakorlás, ami a személyhez fűződő jogok gyakorlása miatt is indokolhatónak tűnik.

Az Szjt. hallgat a személyhez fűződő jogok örökléséről, viszont ezek védelmi ideje idomul a vagyoni jogokéhoz, ilyen módon pedig minimálisan szükséges, hogy a jogosult halálát követően a jogok gyakorlójának személyéről legyen jogszabályi rendelkezés. A jogalkotó azt a megoldást választotta, hogy nem nevesített külön kegyeleti jogot, hanem a szerző személyében fennálló jogok gyakorolhatóságának feltételeit szabályozta.

Az Szjt. 14. § (1) bekezdés értelmében a szerző halálát követően a személyhez fűződő jogai tekintetében rangsorba rendezve elsősorban az irodalmi, tudományos, művészi hagyaték gondozásával megbízott személyt kell fellépésre jogosultnak tekinteni, ez alatt pedig egyértelműen nem azt kell (csak) érteni, aki a vagyoni jogokat örökölte. Tekintve a házastársnak az alkotóhoz fűződő kapcsolata sajátosan szoros jellegére, nem ritka az, hogy ő legyen a hagyaték gondozásával megbízott személy, még akkor is, ha a vagyoni jogokat esetleg a leszármazókkal együtt is örökli (vagy kizárólag a leszármazók öröklik azokat). Ha a művészeti hagyaték gondozásával megbízott és a vagyoni jogokat öröklő személy nem ugyanaz, akkor az a sajátos helyzet áll elő, hogy a hagyaték gondozásával megbízott személy fog tudni fellépni a személyhez fűződő jogok megsértése ellen, míg a felhasználási engedélyt (adott esetben a személyhez fűződő jogot sértő felhasználásra) az örökös fogja megadni. A hivatkozott rendelkezés rugalmas annyira, hogy amennyiben a hagyaték gondozásával megbízott nem lenne elég gondos a személyhez fűződő jogok megsértése elleni fellépésben, ezt a lehetőséget kisegítő jelleggel biztosítja a vagyoni jogok örökösei számára is. A szabály arra nem ad választ, hogy mi történjen, ha a vagyoni jogok örököse megadja az olyan mértékű átdolgozási engedélyt, amely azonban személyhez fűződő jogot sért. Az irodalomban Gyertyánfy Péter szerint ebben az esetben a személyhez fűződő jogi érdeknek kell elsőbbséget adni. [31]

Mindebből levonható az a következtetés is, hogy törvényi szinten elismerten a túlélő házastársnak nincs kiemelt joga a szerzői személyhez fűződő jogok gyakorlása tekintetében, és csak abban az esetben válhat jogosulttá a fellépésre, ha legalább ő a hagyaték gondozásával megbízott személy, illetve ő a vagyoni jogok örököse. Figyelemmel arra, hogy a régi Ptk. alapján a túlélő házastárs csak haszonélvezetet örökölt, nem volt jogosult a személyhez fűződő jogok érdekében való fellépésre, a személyhez fűződő jogok gyakorlása szempontjából úgy tűnik, mégis fontos előrelépés történt, amit egyértelműen a túlélő házastárs pozíciójának indokolt megerősödéseként kell értékelnünk.

A jogok társaságba való bevitelével csak abban az esetben jöhet szóba az örökösök jogutódlása, ha az apport a szerző életére szólt. Jelenleg arra nincs egyértelmű válasz, hogy mi történhet, ha a társaság a szerző halálát követően jogutód nélkül megszűnik. A védelmi időn belül visszaszállnak-e a jogok a jogutódra? Viszont az apport általában lényegében a társaságba bevitt jogok tekintetében a forgalomképesség végleges megszerzése felé hat, de legalábbis azt jelenti, hogy az eredeti jogosult örökösei a társaságba való belépéssel, vagy a társasággal való elszámolás útján nem válhatnak újra jogosulttá, ha úgy tetszik, a végleges apportálásból a szerzői jog örökösei (és így a túlélő házastárs) számára nincs kiút és ebben az esetben a személyhez fűződő jogok gyakorlása marad számukra.

Záró megjegyzések

A házasság szerepének napjainkban lezajló átértékelődése jogi jelentésében, tartalmában, jelentőségében is evidensen jelenik meg. A szerzői jog személyiséghez szorosan kötődő jellege miatt a házastárs hozzáférése a jogokhoz legfeljebb öröklés útján lehetséges, de az élők közti viszonyokban legfeljebb a házastársi viszony fennállása idején esedékes díjakban való részesedésben mutatható ki, a szerzői jogi rendszer e tekintetben sem lép ki az általános elvei köréből. Mindazonáltal a házassági vagyonjog, valamint az általános öröklési jog és a szerzői jog szabályainak egymásra vetítése több esetben nehézségekkel is jár, ami felveti egyes segítő részletszabályok bevezetésének szükségességét. Alapvetően viszont megvannak azok a jogi eszközök, amelyek lehetővé teszik a törvényi szabályok sajátos esetekre tekintettel való finomhangolását, mind a házastársi vagyonjog, mind az öröklési jog területén.

Az írás a Családi Jog 2017. évi 4. lapszámában (1-7. o.) jelent meg.

^[1] Kisfaludi András: „Társasági tagsági jogok a hagyatékban” Magyar Jog 1991/3. 149. o.

^[2] Ennek ékes példája az USA és Magyarország közötti 1994-es megállapodás (1993/26. Nemzetközi Szerződés a Nemzetközi Gazdasági Kapcsolatok Minisztériuma közigazgatási államtitkárától. Megállapodás a Magyar Köztársaság Kormánya és az Amerikai Egyesült Államok Kormánya között a szellemi tulajdonról), és ezzel egyidőben a TRIPS-megállapodás (A szellemi tulajdonjogok kereskedelmi aspektusairól szóló Marrakesh-ben 1994. április 15-én aláírt egyezmény. Magyarországon kihirdette az 1998. évi IX. törvény) aláírása, majd ratifikációja.

^[3] Faludi Gábor: A felhasználási szerződés. Közgazdasági és Jogi Kiadó, Budapest, 2000.

^[4] Benárd Aurél – Tímár István: A szerzői jog kézikönyve. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1973.

^[5]A házasságról, a családról és a gyámságról szóló 1952. évi IV. törvény (a továbbiakban: Csjt.) 27. §, a Polgári Törvénykönyvről szóló 2013. évi V. törvény (a továbbiakban: Ptk.) 4:37. § (1) bekezdés.

^[6] Ptk. Indokolás a Tulajdonjog tárgyai című fejezethez. Ld. a bírói gyakorlatból BDT 2012.2754.

^[7] A szerzői személyhez fűződő jogok forgalomképessége tekintetében lásd Faludi Gábor: Hungary. In: Kevin Garnett Q. C. – Gillian Davies: Moral Rights. Sweet and Maxwell, London, 2010, 532. o.

^[8] Boros Zsuzsa – Katonáné Pehr Erika – Kőrös András – Makai Katalin – Szeibert Orsolya: Polgári jog. Családjog. HVG-ORAC Kiadó, Budapest, 2013, 88. o.

^[9] Menyhárd Attila: Forgalomképes személyiség? In: Menyhárd Attila – Gárdos-Orosz Fruzsina: Személy és személyiség a jogban. Wolters Kluwer, Budapest, 2016, 80. o.

^[10] Ptk. 4:38. § (1) bekezdés c) pont.

^[11] Csjt. 27. § (1) bekezdés utolsó mondat.

^[12] Tekintsünk el attól a nyelvi sutaságtól, amely szerint a szellemi tulajdont hozná létre a házastárs, nem a szellemi tulajdonjog oltalma alá tartozó alkotást.

^[13] Ez következhet a vagyonközösség definíciójából is, mivel ezt az esetet együttesen szerzett vagyonnak lehet tekinteni. Ptk. 4:37. § (1)−(4) bekezdés. Vékás Lajos – Gárdos Péter (szerk.): Kommentár a Polgári Törvénykönyvről szóló 2013. évi V. törvényhez. Wolters Kluwer, Budapest, 2014. 680. o.

^[14] Ptk. 4:38. § (2) bekezdés.

^[15] Petrik Ferenc (szerk.): A szerzői jog. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1990. 71. o.

^[16] Benárd Aurél – Tímár István: A szerzői jog kézikönyve. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1973. 120. o.

^[17] Tóthné Fábián Eszter: Javaslat a házassági vagyonjog újraszabályozására. A házastársak és az élettársak vagyonjogi szerződései. Acta Conventus de Iure Civili Tomus XII. Szeged, 2010. 17. és 41. o.

^[18] A szerzői jogról szóló 1999. évi LXXVI. törvény (a továbbiakban: Szjt.) 30. § (1) bekezdés.

^[19] Ptk. 3:88. § (1) bekezdés.

^[20] Kisfaludi András: Társasági tagsági jogok a hagyatékban. Magyar Jog, 1991/3. 149. o.

^[21] Ptk. 3:88. § (1) bekezdés.

^[22] felhasználási és vagyoni jogok apportálhatóságáról ld. részletesen Faludi Gábor: A felhasználási szerződés. Közgazdasági és Jogi Kiadó, Budapest, 2000. 207−209. o.

^[23] Indokolás az Szjt. 1−9. §-ához.

^[24] Weiss Emilia: A Ptk. öröklési jogi könyvének koncepciója, Polgári Jogi Kodifikáció, 2001/6. 16. o.

^[25] A jogátruházó szerződések „visszafordíthatók”. Ld. Gyertyánfy Péter (szerk.): Nagykommentár a szerzői jogi törvényhez. Wolters Kluwer, 2014. 51. §-hoz írott magyarázat.

^[26] Petrik Ferenc (szerk.): A szerzői jog. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1990. 72. o.

^[27] Faludi Gábor: a 7. lábj.-ben i. m. 582. o.

^[28] A vitát a Legf. Bír. P. törv. 20 178/1970. sz. ítélet döntötte el.

^[29] Petrik Ferenc (szerk.): A szerzői jog. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1990. 73. o.

^[30] Gyertyánfy Péter (szerk.): Nagykommentár a szerzői jogi törvényhez. Wolters Kluwer, 2017. [online] In: Ügyvéd Jogtár. CompLex, Budapest, 2017. 08. 01. [2017. 08. 17.] 9. §-hoz fűzött magyarázat 7. d) pont.

^[31] Gyertyánfy Péter (szerk.): Nagykommentár a szerzői jogi törvényhez. Wolters Kluwer, 2014. 146. o.

The post Grad-Gyenge Anikó: Szerzői jog és házassági vagyonjog (CSJ, 2017/4., 1-7. o.) appeared first on Új Ptk. – az új Polgári Törvénykönyv és Kommentár.

Interjú dr. Kőrös András nyugalmazott kúriai tanácselnökkel, a Családi Jog főszerkesztőjével a folyóirat közelgő éves konferenciája kapcsán

A Családi Jog folyóirat és a HVG-ORAC Kiadó éves, „Mindennapi családjog” című konferenciájának alcímeként idén a „Meddig mehetünk el?” kérdés fogalmazódik meg. Mit jelent ma és miért fontos ez a kérdés a család, a családjog, a gyermek és a szülők együttműködése szempontjából?

A folyóirat szerkesztőbizottsága, a Kiadóval karöltve, 2011 óta minden év májusában rendez konferenciát a családjog aktuális gyakorlati kérdéseiről. Mondhatnánk úgy is, hogy ez ma már hagyománynak tekinthető, mint ahogy hagyomány az is, hogy a „Mindennapi családjog” állandó cím mellett konferenciáinknak van egy „hívócíme” is, ami egyrészt az érdeklődés felkeltését szolgálja, másrészt kijelöli az adott év témáinak központi gondolatát. Ilyen volt például 2015-ban a „Mit ér az ember, ha családtag” alcím, amely a családjogi témák elsődlegesen emberi jogi és gyermekjogi szempontú vizsgálatára utalt, vagy 2016-ban a „Szorítóban”, mivel akkor a családjogi perek „ütős” kérdéseivel foglalkoztunk, például a jogellenesen beszerzett bizonyítékok felhasználásával. 2017-ben pedig a „Változások sodrában” alcím az új nagy Kódexek (Ptk., Pp.) bevezetéséhez kapcsolódó témákat jelölt, a gyermekvédelem – változó szabályok ellenére – 20 éve megoldatlan problémái mellett.

Idén a „Meddig mehetünk el” alcím kétféleképpen is értelmezhető: földrajzilag és átvitt értelemben, azaz hogy meddig terjed az európai uniós rendeletek és a nemzetközi magánjogi szabályozás hatóköre, melyek a jog határai a legszemélyesebbnek tekinthető családi viszonyokban, mit tehet meg és mit nem a jogalkalmazó problémás helyzetek, például a szülők együttműködésének teljes hiánya, a gyermek szexuális bántalmazásának gyanúja vagy a gyermektartás alapjául szolgáló jövedelem eltitkolása esetén. Mik a megoldás lehetséges útjai és melyek az útvesztői? Ezekre a gondolatokra fűződik fel tehát a program.

Hagyomány az is, hogy a délelőtti előadásokat délután nem jogász szakértők bevonásával tartott kerekasztal beszélgetések követik, és valamennyi témába bekapcsolódhatnak a résztvevők is: mind az előadások, mind a kerekasztal beszélgetések után hagyunk időt a kérdésekre, hozzászólásokra, vitára. Ezeknek a konferenciáknak a sikere – azt hiszem, sikernek mondhatom, hogy évről évre megtöltjük a Benczúr Hotel nagytermét – abban rejlik, hogy közösen gondolkodunk a résztvevőkkel, ami persze egyáltalán nem az egyformán gondolkodást jelenti.

Tudjuk, hogy a családjogban is egyre jelentősebbé válnak a nemzetközi elemet tartalmazó tényállások. Ezek rendezésére egyrészt az Európai Unió rendeletei szolgálnak, amelyek jelentősen csökkentették a nemzeti kollíziós jogalkotási hatáskört. Emiatt a nemzetközi magánjogi kódexet többször is módosítani kellett. Miért volt fontos mégis egy új nemzetközi magánjogi törvény megalkotása és milyen igényekre reagál az új kódex?

Korábban azt mondták, hogy – Eörsi Gyula kifejezésével élve – „a családjog országutaktól távol eső, csendes terület”, amely a legtovább marad a nemzeti jog hatókörében az eltérő hagyományok, kultúra, szokások miatt. A nemzetközi mobilizáció, az Európai Unión belül a munkaerő szabad áramlása azonban ezt a felfogást meghaladta, és mára a családjogban, ha nem is a jogegységesítés, de a jogharmonizáció elkerülhetetlenné vált. A házastársaknak, családtagoknak nyilvánvaló igénye a kiszámíthatóság, a jogbiztonság akkor is, ha nem azonos az állampolgárságuk, különböző országokban laknak: tudniuk kell, hogy melyik ország hatóságai jogosultak és kötelesek eljárni az ügyükben, mely jogrendszer szabályai kerülnek alkalmazásra, és így tovább. Nem véletlen tehát, hogy az utóbbi évtizedben a családjog lett az EU-jog legdinamikusabban fejlődő területe, amit az újabb és újabb rendeletek és rendelet előkészítő dokumentumok jeleznek, gondoljunk a házassági ügyekben és a szülői felelősségre vonatkozó eljárásokban irányadó Brüsszel IIa. rendeletre, a 2009-es Tartási rendeletre, a bontással és a különválással kapcsolatos megerősített együttműködésről szóló Róma III. rendeletre. Az utóbbi évek fejleménye a házassági vagyonjogi rendszerekre és a bejegyzett élettársi kapcsolatok vagyonjogi hatásaira is kiterjedő, megerősített együttműködés keretében elfogadott szabályozás, amelynek Magyarország egyelőre nem részese.

Hazánknak az uniós tagállamokon kívüli országokkal való viszonyában természetesen továbbra is nagy jelentősége van a multilaterális és a kétoldalú nemzetközi egyezményeknek, amelyek – a magyar jogba beépülve – erősen átrajzolják a belső jog képét is. A nemzetközi magánjog uniós, illetve nemzetközi megállapodások által le nem fedett részében azonban továbbra is nagy szükség van a változó világ kihívásaihoz igazodó, korszerű, rugalmas nemzetközi magánjogi normákra. Ezeknek a Kódexbe foglalása történt meg az új nemzetközi magánjogi törvénnyel, amely a családjogi kollíziós szabályozásban is több újdonságot hoz.

A jogalkalmazóknak nagy kihívást jelent az eligazodás az említett jogforrások között. Idei konferenciánk első előadása segít eligazodni ebben a „dzsungelben”: bemutatja az uniós jogforrások rendszerét, megvilágítja azok lényeges elemeit, és kitér az új nemzetközi magánjogi kódexnek a családjogot érintő legfontosabb változásaira.

A közös kiskorú gyermek tartása, ha nincs egyezség a szülők között, általában a bontóper járulékos kérdéseinek egyik sarokpontja. A gyermektartásdíj bírói meghatározása komplex megközelítést igényel, hiszen különböző tényezőket kell együttesen figyelembe venni. Milyen bizonyítási nehézségekkel kell szembenéznie a felek jogi képviselőinek, illetve a bíróságnak a gyermektartási perekben? Segíthet-e ezeken az új Pp. szabályozása?

Hogy a kérdése mennyire aktuális, azt mutatja, hogy az elmúlt másfél évben a Kúrián egy különböző szinten ítélkező bírákból, egyetemi oktatóból, ügyvédből, az IM és az OBH delegáltjából álló, összesen 14 fős joggyakorlat elemző csoport dolgozott a gyermektartási perek ítélkezési gyakorlatának vizsgálatán. Azt hiszem, nem árulok el titkot azzal, hogy ezekben a perekben a legnagyobb nehézséget a bizonyítás – elsősorban a kötelezett valós jövedelmének a bizonyítása – jelenti. A rendszerváltozást követően a felgyorsult társadalmi- gazdasági változások hatására a tartási perek elnehezültek, mert a korábban nem ismert munkavállalási formák, a különböző vállalkozások elszaporodása, az önfoglalkoztatás, az ezekkel összefüggő lehetőség a jövedelem eltitkolására a korábbiaknál sokkal összetettebb bizonyítási eljárást tesz szükségessé. A másik oldalon: mi az, ami elvárható a gyermeket természetben tartó szülőtől, mennyiben „forintosítható” a gyermek nevelésével és gondozásával járó tevékenysége. Ám a bírói gyakorlatnak választ kellett adnia arra is, hogy mi tartozik a kiskorú gyermek indokolt szükségletei körébe, melyek az alap-, a figyelembe vehető speciális szükségletek, és melyek azok, amelyek már luxuskiadásnak tekintetők.

A Kúria joggyakorlat elemző csoportja várhatóan áprilisban teszi le összefoglaló jelentését a Polgári Kollégium asztalára. A családjogi tanács elnöke, aki a csoport vezetője, előadásában a vizsgálat megállapításai alapján első kézből ad bepillantást a bizonyítás útvesztőibe, bemutatva az ezekben a perekben irányadó bírói gyakorlatot.

Véleményem szerint az új Pp. kifejezetten segíteni fogja a gyermektartási perekben a koncentrált bizonyítást, mert a perfelvételi szakra vonatkozó szabályok, a korábbinál feszesebb pervitel minimálisra szorítja a „taktikázás” lehetőségét, ezzel párhuzamosan viszont megnő a hivatalbóli bizonyítás jelentősége.

A felügyelt kapcsolattartást tekinthetjük akár a szülő-gyermek kapcsolattartás egyik formájának is. Természetesen nem feledve, hogy erre csak a gyermek érdekében kerülhet sor. Milyen rendelkezéseket, feltételeket tartalmaznak ezzel kapcsolatban a vonatkozó jogszabályok, mi a célja, és adott helyzetben kell-e tartania a szülőnek ettől a kapcsolattartási formától?

Az ENSZ Gyermekjogi Egyezménye hangsúlyosan tartalmazza a gyermeknek azt a jogát, hogy személyes és közvetlen kapcsolatot tarthasson fenn a különélő szülőjével is. Erre épül a magyar szabályozás, amely a kapcsolattartás többféle módját és lehetőségét ismeri. Sajnos számos olyan eset van, amikor a válás időszakában a gyermek olyan mértékben bevonódik a szülők közötti „harcba”, hogy különélő szülőjével a „normális” kapcsolata csak fokozatosan valósítható meg; a teljes körű, az elvitel jogát is magában foglaló folyamatos és időszakos kapcsolattartás kikényszerítése ugyanis a gyermek számára súlyos traumát jelentene. A gyermekvédelmi szabályok – és 2014 óta már a Ptk. Családjogi Könyve is – lehetőséget ad ezért arra, hogy a gyámhivatal, illetve a bíróság úgynevezett felügyelt kapcsolattartást rendeljen el. Ennek keretében a gyermek és a szülő találkozására a család- és gyermekjóléti központ kapcsolattartási ügyeletén vagy más, a kapcsolattartással összefüggő tevékenységet nyújtó szolgáltató által biztosított helyszínen, például gyermekek, családok átmeneti otthonában, gyermekotthonban kerül sor. Az adott helyszínen a gyermek és a szülő „közeledését” szakember segíti, aki jelen van a találkozásnál, tanácsot ad, de van olyan helyszín is, ahol a szülő kamerával megfigyelt helyiségben gyermekével kettesben lehet. Ilyen például a Budapest XII. kerületi Család- és Gyermekjóléti Központ, amelynek klinikai szakpszichológus vezetője ad számot tapasztalatairól konferenciánkon. Megtudjuk tőle azt is, miként biztosítható, hogy a felügyelt kapcsolattartás – amely mindig csak átmeneti időre szólhat – elérje célját, vagyis minél előbb helyreálljon a szülő és a gyermek között a teljes körű kapcsolattartást lehetővé tevő bizalom.

Az új Polgári perrendtartás a személyállapoti pereket is újraszabályozta. Mennyire körvonalazódik ezeknek a szabályoknak a gyakorlata, milyen kezdeti nehézségek merültek fel, beszélhetünk-e már érzékelhető, konkrét irányokról?

Erre a kérdésre nem tudok – nem tudhatok – válaszolni. Az új Polgári perrendtartást még a hatályba lépése előtt több kritika érte a bírák, ügyvédek részéről, többen túl merevnek, formálisnak ítélték a szabályozást, amely nem „ügyfélbarát”, nem segíti elő a jogviták igazságos rendezését. Mások szerint viszont a percezúra, a feszes szabályok a perek koncentrált és hatékony befejezését szolgálhatják, a bíróság anyagi pervezetése pedig emellett is képes a jogvédelem biztosítására. Első kerekasztal beszélgetésünk résztvevői – elsőfokú családjogi csoportvezető bírák, ügyvédek és a személyállapoti perek kodifikációjában aktív szerepet vállaló kúriai bíró szembesítenek majd a gyakorlat 2018. január 1. óta felvetődött problémáival, illetve – remélhetőleg – a lehetséges jó megoldásokkal is. A kérdés konkrét megválaszolására tehát tőlük számíthatunk.

A konferencia második kerekasztalának címe elég horrorisztikusan hangzik: rémálom és valóság – nem túlzás ez egy szakmai konferencián?

Amikor gyermekek szexuális bántalmazásáról, pedofíliáról van szó, nem lehet elég erős kifejezéseket használni. A meghívott szakemberek: gyermekjogi szakértő, klinikai szakpszichológus, büntetőbíró, ügyvéd azt járják majd körül, milyen eséllyel deríthetők fel a megtörtént bántalmazások, hogyan bizonyíthatóak ezek egy jogi eljárásban, hogyan éli át a gyermek azt a helyzetet, hogy újra és újra faggatják a tudatában rémálomként élő dolgokról. De a beszélgetés arra is kitér majd, hogy miként tud egy szülő védekezni a pedofília alaptalan vádjával szemben például egy szülői felügyelet rendezése iránti perben, hogyan tudják a szakemberek kideríteni, hogy a gyermek által elmondottak nem csupán egy „álomnak” a részei-e, amit ráadásul sok esetben az őt nevelő szülő sugall, hanem a durva valóság. A gyermek mind a két helyzetben áldozat, akkor is, ha megtörtént az abúzus, és akkor is, ha nem, de bebeszélték neki. A kerekasztal körül két szerkesztőbizottsági tagunk is ott fog ülni, egyikük moderátorként, a másik gyermekjogi szakértőként, ami jelzi, hogy kiemelten fontosnak tartjuk a téma – szakmai igényű – megvitatását.

Az interjút dr. Somfai Balázs PhD egyetemi docens készítette.

The post „Utak és útvesztők” appeared first on Új Ptk. – az új Polgári Törvénykönyv és Kommentár.

A cikk letölthető PDF formátumban is!

A 2013. évi V. törvénnyel elfogadott új Polgári Törvénykönyv 6:231–6:232. §-ai az adásvételi szerződés két új altípusát vezették be jogunkba: a fajta és mennyiség szerint meghatározott dolog határidős adásvételét és a saját termelésű mezőgazdasági áru szolgáltatására kötött adásvételi szerződést. Ahogy a törvényjavaslathoz fűzött indokolás kiemelte, a Javaslat a régi Ptk.-nak szállítási szerződésekre vonatkozó egyéb szabályait nem vette át, s nem kívánta önálló szerződéstípusként szabályozni a mezőgazdasági termékértékesítési szerződést sem, új név alatt foglalta össze viszont mindama kérdéseket, az adásvételi szerződés eme két speciális altípusának sajátosságainak összefüggésében felmerültek. A változtatás igénye elvi éllel már a Ptk. 2003-as, az egyes szerződéstípusok korszerűsítését célul tűző koncepciójában (IV. 9.) és tematikájában (Harmadik rész) is megjelent: a rekodifikáció folyamatában a szerződések gazdasági jelentősége, a kereskedelmi-üzleti forgalom szerződési jogi igényeinek figyelembevétele mindvégig prioritásos szempontnak számított. Ez egyrészt a már a Ptk.-ban szereplő, de az üzleti élet követelményeit kielégíteni nem tudó szerződési konstrukciók modernizációjában vagy a kódexből való kivezetésében, másrészt a még hiányzó kereskedelmi szerződések beépítésében jelentkezett, s bár az új Ptk. lényegesen nem változtatta meg az 1959-es Ptk. által szabályozott altípusok körét, az adásvétel körében is hozott változásokat.

A szállítási szerződés egy, valamely fajlagos szolgáltatás teljesítését a szerződéskötéshez képest későbbi időpontban meghatározó szerződéssel való felváltása már a 2009. évi CXX. törvény 5:202. §-al megjelent: ezt a konstrukciót azonban a kódex még szállítási szerződésként nevesítette. Elhagyásra került az 1959-es Ptk. XXVI. fejezetében szabályozott mezőgazdasági termék­értékesítési szerződés is: helyébe – a szerződési kon­strukció leglényegesebb sajátosságait összefoglaló – mezőgazdasági adásvételi szerződés (2009. évi CXX. törvény 5:203. §) és a vevő közreműködésével előállított mezőgazdasági termény, termék, szolgáltatására kötött adásvételi szerződés (2009. évi CXX. törvény 5:204. §) lépett. Az ok mindkét esetben egy lényegében már számos szempontból meghaladott, de az üzleti forgalomban még jelentőséggel, jogi értelemben véve pedig elkülöníthető sajátosságokkal bíró szerződési konstrukció átalakítása volt. További, önálló létjogosultságukat lényegében a tömegáruk előállítása, beszerzése és értékesítése terén jelentkező, sajátos gazdaságszervező funkciójuk indokolta: a vevő és az eladó között létrejövő, egyes mennyiségi bizonytalansági tényezőkre is tekintettel lévő szerződés a vevő számára valamely szükséglet későbbi, előre meghatározott időpontban való kielégítésének lehetőségét tudja biztosítani, eladónak pedig a termeléssel, gyártással, neveléssel, hizlalással stb. kapcsolatosan felmerülő költségei megtérülését és végzett munkája ellenértékének megfizetését.

Bár az új Ptk. jogirodalma a szállítási szerződés a kódexből „kivezetését” elsősorban korábbi gazdasági és jogi jelentőségének elvesztésével próbálta igazolni (a sokszor elhangzó érv szerint az a kettőezres évekre „lényegében már csak a halasztott adásvétel egy formájává” vált), maga az átnevezése is elvi jelentőséggel bírt: a magyar szocialista polgári jog egyik legemblematikusabb, legsajátosabb jogintézményétől való búcsút jelentette. A szállítási szerződés első formája a magyar jogban 1948-ban, az államosítások lezárultával és a tervgazdaságra való áttéréssel, a korabeli felfogás szerint a szovjet jogintézmények (a szocialista vállalatok között kötött gazdasági szerződések és a közigazgatási jellegű döntőbíráskodás) szisztematikus átvétele részeként jelent meg: először a hetvenes évek jogirodalma mutatott rá azokra a hazai szerződési jogi előzményekre, melyekre e korai szabályozás támaszkodhatott. Maga a szállítási szerződés, mint jogi műszó A Gazdasági Főtanács Az állami külkereskedelmi és belkereskedelmi vállalatok szállítási szerződéseiről szóló 2.590/1948. G.F. határozatának címében tűnt fel: még nem önálló szerződéstípust jelölt, hanem a hazai termelő vállalatok, a MOSZK (Magyar Országos Szövetkezeti Központ) és más felvásárló szervezetek az állami külkereskedelmi vállalatokkal való szerződéses kapcsolataiban kötbér kötelező kikötése melletti szerződéskötési kötelezettséget.

Már ebben a határozatban is megjelent azonban a később általánossá váló rendszer egyik leglényegesebb eleme: az, hogy – a szovjet arbitrázs-rendszer mintájára – a szállítási szerződésekből származó jogvitákat kivonta a rendes bíróságok hatásköréből, s azokat a 9.830/1948. Korm. sz. rendelet szerint a Gazdasági Főtanács titkárságán szervezett Egyeztető Bizottságokhoz utalta. A határozat megfogalmazta a szállítási szerződések általános bevezetésének igényét is: az illetékes minisztereket felszólította, hogy dolgozzák ki az állami termelő és az állami kereskedelmi vállalatok közötti áruszállítási szerződések kötelező rendszeréről, s dolgozzák ki annak fokozatos bevezetése feltételeit. Az e munka eredményeként megszületett 2.779/1948. G.F. sz. határozat a vállalatközi kapcsolatokban már általánosan kötelezővé tette a szállítási szerződéseket és a kötbér kikötését. Ennek két formáját szabályozta: a nem szerződésszerű teljesítés miatti meghiúsulási kötbér mértéke 10% volt, a késedelmi kötbéré pedig – a késedelem mértékétől és a szerződéses kapcsolat időtartamától függően – 1–5%. A kötbérigény a vállalatok a szerződésszegés alapján érvényesíthető kártérítési igényeit nem érintették.

A határozat megerősítette és továbbfejlesztette a döntőbizottságok rendszerét: a szerződéskötési kötelezettség és a kötbér alkalmazása körüli, s a nem ugyanazon miniszter felügyelete alatt álló vállalatok között előzetesen felmerülő vitás kérdéseket a Gazdasági Főtanács titkárságán működő Szállítási Szerződések Döntőbizottsága hatáskörébe utalta, a nem szerződésszerű szállításból, átvételből származó jogviták eldöntése pedig a 9.830/1948. Korm. rendelet alapján megszervezett Egyeztető Bizottság hatáskörébe tartozott. A határozat szerint, ha a magánvállalatok állami vagy állami irányítás alatt álló vállalattal szemben vállaltak szállítási (átvételi) kötelezettséget, az állami vállalat köteles volt a kötendő szerződésbe olyan kikötést belefoglalni, melynek értelmében a magánvállalat a kérdéses szállítás tekintetében aláveti magát a határozat rendelkezéseinek – ezzel lényegében a szállítási szerződési rendszert (a magánvállalatok és magánszemélyek egymás közötti szerződési kapcsolatainak kivételével) az egész gazdaságra kiterjesztették.

E korai szabályozás célja elsősorban a termékforgalom kötött pályákra való terelése, az ipar döntően már állami tulajdonba került („nemzeti vállalatok”) gazdálkodó szervezetei egymás közötti és az államosított szférán kívüli magánvállalkozásokkal és magánvállalkozókkal való szerződéses kapcsolatainak uniformizálása volt. Modelljéül vitathatatlanul a háború után a szerződéses kapcsolatokhoz visszatérő szovjet polgári jog szolgált, de a konkrét megoldások kialakítására erős hatást gyakoroltak a közszállítások korábban már hosszú évtizedek alatt kialakult hazai szabályai. 1907-től a mindenkori közszállítási szabályzatok, szabályrendeletek [55.800/1907. K.M. utasítás, a 83.000/1907. B.M. sz. körrendelet, a központi állami megrendelésekről szóló 121.000/1929. K.M. sz. rendelet, a helyi közigazgatási szervek megrendeléséiről szóló 88.500/1929. B.M. sz. rendelet, s a 50.000/1934. K.M. sz. rendelettel kiadott, a közszállítások jogát teljeskörűen megújító, 1945 után is még néhány évig hatályban tartott Közszállítási Szabályzat (KSz.)] nem csak a pályáztatás („vállalatba adás”) eljárási-garanciális kérdéseit rendezték, de egyes szerződési jogi kérdéseket is szabályoztak, így a szerződés létrejöttével, tartalmával, időtartamával, módosítási lehetőségeivel (szükséglet és ár változása) és teljesítésével kapcsolatos kérdéseket is. A KSz. tárgyi hatálya alá az adásvételi és vállalkozási szerződések tartoztak: a szabályzatban sokszor előforduló szállítás az adásvétel egy halasztott nemét jelentette – ha azonban az ajánlattevő iparos maga készítette áru szállítását vállalta, a szerződés már vállalkozási szerződésnek minősült.

A halasztott adásvételnek minősülő szállítás az 1945 előtti jogban az 1875. XXXVII. tc., a Kereskedelmi Törvény (Kt.) 258. § 2. pontja szerinti tárgyi kereskedelmi ügyletnek minősült: az áru későbbi továbbadása szándékával kötött (vétel eladás szándékával) szerződésekkel szemben a szállítási (liferálási) szerződések lényegét az eladó által még meg sem szerzett áru továbbértékesítése (eladás vétel szándékával) jelentette. A kereskedelmi jog a tisztán kereskedelmi ügyletnek tekintett szállítást elkülönítette a magánjogi vállalkozási szerződéstől, melynek lényegét – feltéve, hogy az anyagot nem a megrendelő adta, és helyettesítő dologról volt szó, amelynél az átruházás a kész dologra irányult – a mű előállításában jelölte meg: e megkülönböztetést a Közszállítási Szabályzat is átvette. A KSz. alapján kötött szerződések mindig határozott idejű szerződésnek minősültek, mely főszabályként csak egyszer, három évre volt meghosszabbítható. Az 1934-es Közszállítási Szabályzat a korábbi szabályokhoz hasonló módon felhatalmazást adott arra is, hogy egy-egy területre nézve általános, részletes és különleges feltételek (lényegében standard szerződési klauzulák) kerüljenek kiadásra: ezek voltak az – iratmintákat is tartalmazó – ún. ajánlati feltételek. A Közszállítási Szabályzat 1947-ig nem változott: ekkor a Magyar Köztársaság kormányának a közszállításokról és a hazai beszerzés kötelezettségéről szóló 50.000/1934. K.M. sz. rendelet módosítása és kiegészítése tárgyában kiadott 9.000/1947. Korm. sz. rendelete átfogóan újraszabályozta. A kötbér alkalmazását a módosítás nem írta kötelezően elő, azt szerződéses (szankciós) kötbérnek tekintette, alkalmazását azonban elvárták a megrendelő hivataloktól, akik a kötbéren kívül még felmerülő káraik megtérítését is követelhették. Az 1949. május 27-én életbe lépett új szabályzatot, a 4.029/1949. (V. 12.) Korm. sz. rendeletet A közületi beszerzések újabb szabályozásáról és a szállítási szerződések kiegészítéséről szóló 164/1950. (VI. 14.) MT. sz. rendelet hatálytalanította, magát a beszerzési rendszert lényegesen egyszerűsítette, a szerződésekre nézve pedig a szállítási szerződésekre vonatkozó szabályokat rendelte alkalmazni: ezzel az ilyen szerződéses kapcsolatok önállósága megszűnt, a közületi beszerzések szerződései beépültek a szállítási szerződések komplex rendszerébe.

Az 1945 tavaszától fokozatosan kiépülő irányított gazdaság államkapitalista rendszerében, ahol az állam és az állam szervei, intézményei, vállalatai stb. előbb lényegében az egyetlen, majd hosszabb ideig a legnagyobb vásárlók voltak, közszállítások jogi-szerződési rezsimje – a mögöttes magánjogi szabályokkal – jól tudta kezelni az állam és a piaci szereplők, a vállalatok (mai fogalmaink szerint G2B) kapcsolatait, a vállalkozások egymás közötti szerződéses viszonyaira azonban természetszerűleg nem vonatkozott. A helyzet az államosításoknak köszönhetően fokozatosan megváltozott: 1948-ra a gazdaságban az állami tulajdon vált túlnyomóvá. A kezdettől gazdaságszervező irányultságú szállítási szerződések 1949 végétől (1949. évi XXIX. tc.) váltak a gazdaságpolitikai célkitűzéseket államigazgatási eszközökkel megvalósítani kívánó terv végrehajtásnak tudatos és célirányos eszközévé. Kialakult a tervjog a gazdaság működésének minden részletet szabályozni kívánó bonyolult rendszere, a direkt, a népgazdasági tervet vállalati szintre lebontó, kötött tervgazdálkodás: a szerződések alapvető funkciójává ennek kiszolgálása, a gazdasági szereplők operatív összekapcsolásának formális biztosítása vált. 1949–1951 között igen jelentős jogalkotási munka zajlott, melynek eredményeként a szállítási szerződések bázisán kibontakozott a tervszerződések összetett, a gazdaságpolitikai célok megvalósítására törekvő, kötött rendszere, ami aztán a gazdaság minden szereplőjére kiterjesztésre került – közben azonban maga is újra és újra átalakult, próbált a politikai vezetés által támasztott követelményekkel lépést tartani.

A Gazdasági Főtanács már 167/4/1949. G.F. számú, a közületi szervek áruforgalmáról szóló határozatával a termelő vállalatok és a nagykereskedelmi vállalatok közötti kötelezővé tette a szerződéskötést, a 246/5/1949. G.F. sz. határozat pedig a szállítási szerződések írásba foglalását. A szerződés már nem a felek megállapodása, hanem a népgazdasági terv végrehajtásának államigazgatási jogi jellegű eszköze – a 2.279/1948. G.F. határozat ennek megfelelően adta a szerződések létrehozását a Közületi Döntőbizottság jogkörébe, mely a vállalatot kötelezhette a tervszállítás elvállalására, s az ennek érdekében való szerződéskötésre. A szállítási szerződések rendszerének általánossá tétele magasabb szintű, s részletesebb szabályozás kialakítását tette szükségessé: ez 1949 elejétől kormányrendeletek szint­jén történt meg. A kötbérrel biztosított szállítási szerződésekről szóló 1.560/1949. Korm. rendelet határozta meg először a szállítási szerződés fogalmát (minden olyan ügylet, mely készáru, félgyártmány, vagy nyersanyag szolgáltatására vagy bármely más gazdasági érdekű szolgáltatásra irányul, ha a teljesítésnek legalább az egyik fél részéről az ügyletkötést követő későbbi időpontban kell történnie). A rendelet fenntartotta az írásba foglalási kötelezettséget, a kötbérfizetési kötelezettség kialakult rendszerét (és százalékait), a jogviták rendezésének döntőbizottsági mechanizmusát, s szabályozta a fizetések rendszerét.

A szállítási szerződések még abban az évben újraszabályozásra kerültek: erre a 4.226/1949 M.T. sz. rendelet szeptemberében történő elfogadásával került sor. Néhány nagy fontosságú kérdéskört külön rendeletek szabályoztak: közületi magasépítkezésekről szóló a 4197/1949. Korm. sz. rendelet egyebek mellett külön rendelkezéseket állapított meg a tervezői szerződésekre és a kivitelezői szerződésekre, a 4326/1949. Korm. rendelet pedig a mélyépítkezésekre nézve: ezzel elindult a szállítási szerződések differenciálódásának és specializációjának a nagyberuházások követelményeihez igazodásának folyamata. Jelentős lépésnek minősült a 206/1951. (XII. 8.) M.T. sz. rendelet elfogadása: a szállítási szerződések kérdéseit kodifikációs igénnyel átfogó jogszabály, jól strukturált rendelet általános rendelkezéseket („részt”) és különös szabályokat egy­aránt tartalmazott. A korábbi szabályozáshoz képest a szállítási szerződés definíciójában új elemként jelent meg annak kimondása, hogy a szállítási szerződés mindig (közvetlen) tervfeladat megvalósítására irányul. A rendelet a Központi Döntőbizottságnak tág jogkört biztosított arra, hogy a rendeletben foglalt szabályoktól alkalmazása alól indokolt esetben kivételt tegyen, a szerződés megkötésével és teljesítésével kapcsolatosan pedig kisegítő jogforrásként a polgári jog általános szabályainak alkalmazását írta elő. E jogszabályt a szállítási szerződések új szabályait tartalmazó 50/1955. (VIII. 19.) MT. sz. rendelet váltotta fel, mely aztán több mint egy évtizedig hatályban is maradt.

Az új kódex – melyben a korabeli jogirodalom a még megalkotásra váró Polgári Törvénykönyv egyik előfutárát üdvözölte – a KDB elnökének utasításával, a döntőbizottságok gyakorlatával, elvi és egyedi döntéseivel kiegészülve a szerződési jog általános részével kapcsolatos kérdéseinek szinte teljes körű rendezését nyújtotta: a szerződési jog kérdéseit egy, magas fokon iparosodott, az állami tulajdon által meghatározott, központi irányítás alatt álló gazdaság árutermelési- és csereviszonyai között értelmezte újra. A rendelet végrehajtása tárgyában kiadott 155/1955. (VIII. 19.) KDB utasítás (Ut.) a szerződés kellékei, a szerződés megkötése, módosítása és felbontása (szakosításból és profilírozásból adódó változás, felesleges anyagok felmondása, készrejelentés, előszállítás, csomagolás és mérlegelés, átadás, mennyiségi és minőségi átvétel, az átvétel ideje, a termék átirányítása, eltérő megállapodások lehetősége) a mennyiségi hiány és minőségi hiba problémakörét, a szerződés meghiúsulásának kérdését. Az anyagi jogi szabályokkal együtt megújultak az eljárási szabályok is: a döntőbizottsági eljárásról új jogszabály, az 51/1955. (VIII. 19.) M.T. sz. rendelet került kiadásra. A tervszerződések – melyek elméleti igényű rendszerezését, jogtudományi megalapozását majd Eörsi Gyula végzi el 1956-ban megvédett akadémiai doktori értekezésében – az állami tulajdonban lévő ipari vállalatok termékforgalmi kapcsolatainak kizárólagos jogi eszközévé váltak, alkalmazásuk azonban nem terjedt ki a mezőgazdaságra, s természetesen a magánszemélyek és magánvállalkozások (a gazdasági szerepét tekintve eljelentéktelenített magánkereskedelem és magánkisipar) egymás közötti szerződéses kapcsolataira sem: utóbbiakra nézve továbbra is az 1945 előtti polgári és kereskedelmi jog szerződési szabályai voltak irányadók.

Mikor 1953-ban a Polgári Törvénykönyv előkészítése megkezdődött, az első terület, mely komplex módon feldolgozásra került, a szerződési jog volt. Alapjául az 1953 júliusában elkészült, a kötelmi jog általános részéről szóló tervezet (melyet eredetileg önálló törvény formájában, a Ptk. elfogadását megelőzően kívántak volna hatályba léptetni), s a gazdaságban előforduló fő szerződési típusok általános felmérése, alkalmazási tapasztalatainak összegyűjtése szolgált. A kodifikáció folyamatában a szocialista szervezetek egymás közötti szerződéseinek kérdése jelentette az egyik legnagyobb problémát: a polgári jogon belül ez volt az egyetlen nagy, összefüggő terület, mely már a kezdetektől az új, szocialista jog keretei között, tudatos szovjet modellkövetéssel fejlődött ki, s a döntőbizottságoknak köszönhetően jelentős jogalkalmazási gyakorlattal is bírt. A kérdés, hogy a Ptk.-nak kell-e egyáltalán ezekről a szerződésekről rendelkeznie, s ha igen, milyen mélységben, a kodifikáció általános irányát követve dőlt el. A kódex a társadalmi-gazdasági életviszonyok egységes szabályozására törekedve nem kívánta leválasztani az állami szocialista tulajdonon belül lezajló forgalmat a polgárok irányába vagy a polgárok között lezajló áruforgalomtól. Az előbbi sajátosságait elismerő „tervkapcsolati” szerződési rendelkezéseket azonban egyrészt külön fejezetbe (a tervszerződésekről szóló XXXV. fejezet) foglalta, másrészt az egyes szerződéstípusok esetében tett megkülönböztetést a szerint, hogy az adott szerződés alanya szocialista szervezet-e avagy sem.

Amit a kódex a tervszerződések körében szabályozott (Ptk. 397–409. §) valóban csak a leglényegesebb kérdéseket fogta át. Behatárolta az érintett szerződési kört (a szocialista szervezetek a népgazdasági terv teljesítése érdekében fennálló valamennyi kölcsönös kötelezettsége) és szerződési altípusokat (szállítás, építés és vállalkozás), s kimondta a szerződéskötési kötelezettséget (Ptk. 397. §). A szerződésszegési szankciók – összhangban a szállítási szerződések rendszere mögötti alapvető gondolat, a tervteljesítés, s annak a jogban megjelent elve, a reális teljesítés követelményével – nem a szerződésszegés révén sérelmet szenvedett fél érdekeit kívánták védelemben részesíteni, hanem a mögöttes (a terv megvalósulásához fűződő) társadalmi érdeket: ennek fő eszköze a szocialista vállalatnál közvetlen vagyoni hátrány formájában megjelenő, kötelezően érvényesítendő kötbér (s a külön jogszabály alapján megállapítható bírság) voltak. A Ptk. a tervszerződések részletes szabályainak megállapítását – a korábbi gyakorlatnak megfelelően – külön jogszabályok, s az azok alapján kibocsátott alapfeltételek körébe utalta [Ptk. 409. § (1) bekezdés], a kódex hatályba lépése azonban a tervszerződések fennálló rendjét nem érintette. A tervteljesítés fő jogi eszköze 1960 után is a szállítási szerződés maradt, egyes területeken azonban a differenciálódás folytatódott.

Az új Beruházási Kódex [a 45/1961. (XII. 9.) Korm. sz. rendelet (BR) és a végrehajtásáról szóló 1/1961. (XII. 9.) OT–PM–ÉM sz. együttes rendelet] ötödik része egyrészt rögzítette a beruházásokra és felújításokra vonatkozó szerződések egyes általános szabályait, másrészt az egyes szerződéstípusokra (kapacitás-szerződés, tervezési szerződés, tervezői művezetés, építési szerződés) nézve állapított meg különös szabályokat, s néhány a szerződések összefüggésében felmerülő sajátos kérdést (rögzített áron végzett építőipari munkák, átadási tervdokumentáció, vitás ügyek) is rendezett. A Kódex a beruházásokkal összefüggő szállítási szerződésekre nézve szintén külön szabályokat állapított meg. Az állami tulajdonban lévő vállalatokra kötelező tervszerződések zárt, elvileg egymáshoz kapcsolódó, a terv végrehajtás operatív szinten megvalósítani kívánó rendszere 1956 után némileg fellazult: a minden részletben meghatározott, a központi tervből lebontott vállalati tervek helyébe részben a szerződési kapcsolatoknak nagyobb teret adó ún. „globális tervszámok” léptek). A szerződési forma- és partnerkényszer azonban végig fennmaradt: a szállítási szerződések nélküli árubeszerzés lehetősége a gazdaságban csak igen kivételes esetben (pl. a Kereskedelmi Áruszállítási Szabályzatról szóló 106/1961. (K. É.) BkM. számú utasítás szerinti raktárról történő értékesítés) volt lehetséges.

Valójában a szállítási szerződésekkel, tervszerződésekkel szemben a tervutasításos rendszer már kezdetektől irreális követelményeket támasztott: a gazdaság rendszerszintű hibáinak korrekcióját, sőt, felszámolását várta volna tőle. Az ötvenes évektől a hatvanas évek elejéig az az alapjaiban téves felfogás érvényesült, hogy a szerződési rendszer, a szerződések kötelező volta, a szerződésszegési szankciók szigorítása közvetlenül és pozitív módon hat majd vissza a gazdasági folyamatokra. Ez bizonyos szintig működött is: a szerződésszegési szankciók még oly szigorú alkalmazása vagy a Döntőbizottság jogköreinek még elkötelezettebb erősítése azonban sem anyagot, sem kapacitást nem tudott teremteni: véső soron a korabeli szerződési rendszer egyik leglényegesebb alapelve, a reális teljesítés elve nem érvényesült. Erről azonban csak a hatvanas évek derekától lehet majd nyíltan beszélni, mikor a gazdasági mechanizmus reformjának kérdései a politikai vezetés napirendjére kerültek, s a reform első lépéséül a szerződési rendszer átalakítását jelölik majd meg. A szakmai érveket (melyek az átfogó szerződési reformot az új mechanizmus 1968-ra tervezett teljes körű kialakításával, a többi szükséges szabályozó elem megjelenésével kapcsolták volna össze) figyelmen kívül hagyva A szállítási szerződésekről szóló 10/1966. (II. 14.) Korm. sz. rendelet az első reform-jogszabályként 1966. február 14-én került elfogadásra: az irányítási rendszer egészét érintő jogalkotás csak mechanizmusreformról szóló a KB határozat meghozatala (1966. május 25–27.) után, a 2012/1966. (VI. 12.) Korm. határozat szerinti tematika alapján kezdődött meg.

Eörsi a szállítási szerződésekről szóló új kormányrendeletet egy helyen a „reformjogalkotás érdemes előőrsének nevezte” – s csakugyan ez volt az első lépés a reformkoncepció középpontjában álló, a termékforgalom kötött pályáit felszabadítani kívánó „tervszerű piacszabályozási modell” irányába. Kilenc fejezetben, átfogóan rendezte a szerződéstípusra vonatkozó szabályokat. Az alapelvek körében a szerződések célját (rendeltetését), a szerződés jogi tartalmát és a felek fő kötelezettségeit rögzítette, együttműködési kötelezettséget, s az adott helyzetben általában elvárható gondosság tanúsításának kötelezettségét írta elő, önálló fejezetben szabályozta a szerződéskötéssel és a szerződés tartalmával összefüggő kérdéseket, a szerződés módosítása és megszűnése problémáját. Részletekbe menően rendelkezett a teljesítésről s a szerződésszegésről, s egyes szerződésfajtákat (kapacitáslekötési szerződés, fejlesztési szerződés, bizományi szerződés, raktári szerződés) külön is szabályozott. A gazdasági szerződések rendszerének újragondolása nem csak a szállítási szerződések korábbi, kötött rendszerének feloldását, az (állami) vállalatok szerződési szabadságának helyreállítását, s szerződéseik erős (de kivételt ismerő) főszabályként diszpozitívvá tételét jelentette, de azt is, hogy a Ptk. szerinti adásvételi és vállalkozási szerződések jelentősége megnövekedett. A kötött szerződési rendszertől szabaduló iparvállalatok jelentős részénél (pl. építőipar, beruházások) megjelent az együttműködés jogi formáit rendezni, s a szerződések gazdaságszervező funkciójának érvényesülését elősegíteni tudó szerződések – előszerződések, együttműködési szerződések – iránti igény is.

A legfontosabb változást a tervszerződések Ptk. szerinti kategóriájának kiüresedése jelentette. A direkt terv­utasításos rendszer felszámolásával eltűnt a tervszerződések fogalmi absztrakciójához vezető legfontosabb körülmény: az államigazgatási jogi kötelező erővel lebontott vállalati terv (Vékás Lajos). Megváltozott a döntőbizottságok alapvető funkciója is. A döntőbizottságok a tervutasításos gazdaságban speciális funkciókkal bírtak: konszenzus hiányában is létrehozhattak szerződést vagy – tervkötelezettség hiányában – konszenzus esetén is megállapíthatták annak hiányát. Módosíthatták a szerződéseket, a tervet sértő szerződéseket semmissé nyilváníthatták, igényérvényesítési kötelezettséget kényszeríthettek ki. 1967 után a döntőbizottságok eljárási hatásköre szűkült: lényegében meghatározott szocialista szervek és szervezetek szerződésszegési és egyéb polgári jogi vonatkozású vitás vagyoni ügyei eldöntésére korlátozódott. Immár semmi nem indokolta a döntőbizottságok a bírósági szervezeti rendszerről való leválasztását: A bíróságokról szóló 1972. évi IV. törvény 37. § (1) bekezdése ennek megfelelően emelte – megszüntetésük mellett – a Legfelsőbb Bíróság kollégiumai közé a Gazdasági Kollégiumot, mely 1973. január 1-jétől kezdte meg működését. A gazdasági szereplők közötti szerződések 1948-tól kialakult, elkülönült szabályozási rendszere ugyan még formálisan fennmaradt, ám azzal, hogy megszűnt a jogalkalmazás szervezeti és eljárásjogi megkettőződése, s az ezekkel kapcsolatos jogviták eldöntése a Pp., mint az anyagi jogok eljárási formája (Asztalos László) egységes szabályai alá került, nem csak az ítélkezés törvényességének megszilárdítása irányába sikerült jelentős lépést tenni, de az anyagi jogi különbségek felszámolása felé is.

1967-ben elvi, és később következetesen érvényesülő döntés született abban, hogy a reform körébe tartozó polgári jogi szabályok (is) „kormányszintű megoldásokkal” (Eörsi) kerüljenek kialakításra, s a Ptk. módosítását majd csak „az új szintézis megteremtésekor esedékes nagytakarítással együtt” végezzék majd el. A módosítás kérdése először 1971-ben került a jogalkotás napirendjére, a munka tényleges szakmai előkészítése azonban csak 1975-ben kezdődött meg, s 1977 nyarára fejeződött be. A novelláris módosítás egyik leglényegesebb újdonsága a szerződésekre vonatkozó szabályok átfogó módosítása, modernizációja volt. A kötelmi jog számos, a szerződésekre vonatkozó általános rendelkezése mellett újraszabályozásra kerültek a gazdálkodó szervezetek egyes szerződései is. A tervszerződések kategóriája megszűnt, ám a gazdálkodó szervezetek közötti áruforgalom lebonyolításának elsődleges jogi eszköze a tervszerű gazdasági tevékenység végzését elősegítő szállítási szerződés maradt. A kizárólag gazdálkodó szervezetek között köthető szállítási szerződés (Ptk. 379. §) lényegében termelésszervezési céllal megkötött, a szállító által megtermelt árucikkekre (helyettesíthető dolognak minősülő tömegtermékekre) vonatkozó halasztott adásvétellé vált (a szerződés alapján a szállító meghatározott dolgot volt köteles későbbi időpontban a megrendelőnek átadni, a megrendelő pedig köteles volt a dolgot átvenni és az árát megfizetni). A szabályozás sajátosságát a minőség meghatározásával (Ptk. 380. §), a megrendelői – kártérítés melletti – elállási jogával (Ptk. 381. §), a teljesítés helyével és idejével (Ptk. 382. §), a termék átvételével (Ptk. 383. §), a mennyiségi és minőségi kifogásolás rendjével (Ptk. 384–385. §§) és a szerződésszegéssel (Ptk. 398. §) kapcsolatos specifikumok adták, ezeket azonban nem csak a Ptk. szabályozta, hanem a gazdálkodó szervezetek szállítási és vállalkozási szerződéseiről szóló külön jogszabály, a 7/1978. (II. 1.) MT. számú rendeletben meghatározott (SZVR. 2–13., ill. 39–43. §§) részletszabályok is.

E rendelet szabályozta a fővállalkozási szerződést (SZVR. 44. §), a Ptk. 402–406. §§-hoz kapcsolódva az építési szerződést (SZVR. 45–65. §§), a 407. § összefüggésében a szerelési szerződést (SZVR. 66–75. §§), a gépjárműjavítási szerződést (SZVR. 76–82. §§), a Ptk. 408–411. §§-val összhangban a tervezési szerződést (SZVR. 83–89. §), a tervezői művezetési szerződést (SZVR. 90–93. §§), a Ptk. 412–414. §§-nak megfelelően a kutatási (fejlesztési) szerződést (SZVR. 94–102. §§) és ehhez kapcsolva a kutatási (fejlesztési) eredmények gyakorlati megvalósítására irányuló szerződést (SZVR. 103–105. §§) és az építési kísérletezési szerződést (SZVR. 106–110. §§). Továbbra is külön szabályok érvényesültek a kiskereskedelmi árubeszerzésre [SZVR. 23–32. §§, 7/1978. (II. 1.) MT. sz. rendelet]. A szerződési rendszerben a szállítási szerződés és a vállalkozási típusú szerződések széles választéka mellett megjelent a mezőgazdasági termékértékesítési szerződés [Ptk. 417–422. §§, 14/1978. (III. 1.) MT. sz. rendelet], bekerültek a kódexbe a közszolgáltatási szerződések alapvető szabályai (Ptk. 387–388. §§). Felülvizsgálták a gazdasági kollégiumi és tanácselnöki értekezleti állásfoglalások: ennek eredményeként két gazdasági kollégiumi (GK) és tizenhét tanácselnöki értekezleti állásfoglalást (GKT), s egy a Polgári Kollégiummal közös tanácselnöki értekezleti állásfoglalást helyeztek hatályon kívül, tizenhárom kollégiumi és hatvanhat tanácselnöki értekezleti állásfoglalás pedig módosításra került. A Ptk. a szállítási szerződésekre vonatkozó szabályai közel egy évtizedig nem változtak, a 1987. évi 11. tvr. 7. § (1) bekezdése azonban hatályon kívül helyezte a Ptk. 379. § (2) bekezdésének a szállítási szerződéseket a gazdálkodó szervezetek közötti áruforgalomra történő korlátozó rendelkezését. Az 1993. évi XCII. törvény újraszabályozta a Ptk. 381. § (2)–(4) bekezdéseinek a minőségmegvizsgálási kötelezettségre vonatkozó szabályait, s a 381. § (2) bekezdésének a szerződés megszüntetésére vonatkozó szabályait, új, a fuvarozó közreműködésével megvalósuló szállításra vonatkozó 383/A. §-t iktatott be s hatályon kívül helyezte a Ptk. 386. §-ának a szállítási szerződések részletes szabályozását külön jogszabály hatáskörébe utaló rendelkezését: a változások 1993. november 1-jével léptek életbe. Ekkor került hatályon kívül helyezésre az SZVR is. Egyebekben a szabályozás már az 1959-es Ptk. hatályon kívül helyezéséig nem változott. A szállítási szerződés a gyakorlatban a rendszerváltás után is a gazdálkodó szervezetek közötti áruforgalom lebonyolításának eszköze maradt, jelentős bírói s választottbírósági gyakorlattal, jelentősége azonban csökkent.

Az új Ptk. előkészítési munkái során már az adásvételi szerződések újraszabályozásának kérdésivel foglalkozó első szakmai anyagok (Bíró György, 2003) is a szállítási szerződés jelentőségének elhalványulását emelték ki: azt, hogy a rendszerváltás után a gazdasági környezet gyökeres átalakulásával a szerződési szabadság elvének előtérbe helyezésével, a szerződéstípusra előírt korábbi fejezeti kógencia (és rendeleti szabályozás) feloldásával alapvetően diszpozitívvá vált (s a kódexben egyébként is szabályozott) rendelkezések fenntartása nagyrészt feleslegessé, a szállítási szerződés önálló szerződéstípusként való fenntartása pedig indokolatlanná vált. Speciális vonásaira (az adásvétel halasztott jellege, s az a sajátosság, hogy a szerződés tárgya a szerződés megkötésekor még nem áll a szállító rendelkezésre, a megrendelői pozícióban lévő felet megillető, kogens elállási jog) tekintettel azonban indokolt maradt az adásvétel egyik altípusaként való fenntartása: ezt bizonyos – diszpozitívnak minősülő – további sajátosságai (előszállítás tilalma, teljesítés előre jelzésének kötelezettsége, mennyiségi, minőségi, átvételi kérdések) is indokolták. (Sárközy, 2007) elfogadva, hogy a szállítási szerződés ugyan dogmatikai értelemben véve halasztott adásvételnek minősül, mégsem értett egyet annak ilyen szemléletű „lefokozásával”: a jogviszonyra véleménye szerint a vevő és az eladó együttműködési kötelezettsége a jellemző, ami köztük egészen más típusú kapcsolatot teremt, mint egy egyszerű raktári beszerzés esetében.

A 2009-es kodifikáció folyamatában azonban a Sárközy által „jogdogmatikai túlzásnak” (2012) minősített álláspont diadalmaskodott, s ez nem változott a munka 2010-vel elkezdődött, új szakaszában sem. A fajta és mennyiség szerint meghatározott dolog határidős adásvétele ma az adásvételi szerződés azon altípusát jelenti, ahol a felek bizonyos eltérést engednek meg a szerződésben kikötött mennyiségtől (mennyiségi tolerancia), s ahol a teljesítés csak e megengedett határok között szerződésszerű, s ahol a mennyiségi toleranciára csak az hivatkozhat, aki legalább a minimális mennyiséget teljesítette. A szerződési konstrukció jellemzője maradt a vevő (indokolás nélküli) elállási joga, melyet a teljesítés az eladó részéről való felajánlásáig gyakorolhat, ha pedig az eladó a szerződést részletekben köteles teljesíteni, és a szolgáltatás, a vevő a teljesítésre még fel nem ajánlott szolgáltatásokra nézve ugyancsak indokolás nélkül felmondási joggal élhet. A vevőt az eladó irányába az elállási vagy felmondási jog gyakorlásával az eladónak okozott kárért kártalanítási kötelezettség terheli. A szerződés gazdaságszervező funkciója, mely a szabályozást már a szállítási szerződések a magyar jogban való megjelenésekor jellemezte tehát fennmaradt, maga a szerződési konstrukció azonban az évtizedek során igen jelentős változásokon ment át: a terv operatív végrehajtását biztosítani kívánó, alapvetően államigazgatási jogi gyökerű jogintézményből az irányított piacgazdaság viszonyai között az áruforgalom lebonyolításának legnagyobb jelentőséggel bíró szerződésévé vált, majd a rendszerváltás utáni újkapitalista gazdaság viszonyai között az adásvétel egyik altípusává egyszerűsödött. Jelentősége azonban jóval túlmutat ennél: történetiségében való vizsgálata, mint cseppben a tengert mutatja meg polgári jogunk a politikai és gazdasági viszonyok változásait hűen tükröző fejlődését – hetven esztendő távlatában.

Az írás a Gazdaság és Jog 2018. évi 5. lapszámában (16-21. o.) jelent meg.

The post Verebics János: A szállítási szerződésről – egykor és most (GJ, 2018/5., 16-21. o.) appeared first on Új Ptk. – az új Polgári Törvénykönyv és Kommentár.

A cikk letölthető PDF formátumban is!

A magánjogi szabályozással kapcsolatban az egyik alapvető elvárás az, hogy az alapján világos legyen, hogy az egyes kockázatokat a felek közül ki viseli, és hogy a kockázatok elosztása a felek között méltányos és észszerű legyen. Tanulmányunkban elsősorban azt fogjuk vizsgálni, hogy e követelményeknek mennyiben tesz eleget a Polgári Törvénykönyvről szóló 2013. évi V. törvénynek az egyes szerződéstípusok esetében a kárveszély átszállására vonatkozó szabályozása.

Kulcsszavak: kárveszély, kárveszély-átszállás, adásvételi szerződés, vállalkozási szerződés, bizományi szerződés, bizalmi vagyonkezelési szerződés, rendhagyó letéti szerződés, lízingszerződés, tartási és életjáradéki szerződés

I. A szerződési jog különös részének kárveszély-átszállási szabályaihoz kapcsolódó előkérdések

Ahhoz, hogy a kárveszély átszállásának problémájával behatóbban foglalkozzunk, először is azt kell tisztáznunk, hogy mit értünk kárveszély alatt. Ezzel kapcsolatban két megközelítéssel találkozhatunk a jogirodalomban. Az első szerint kárveszélyviselés alatt azt értjük, hogy a dolog mindenkori tulajdonosa viseli azt a kárt, amelynek megtérítésére mást nem lehet kötelezni.[1] Ez lényegében azt jelenti, hogy a Polgári Törvénykönyvről szóló 2013. évi V. törvény (a továbbiakban: Ptk.) Ötödik – Dologi jogi – Könyvének 5:22. §-ában[2] szereplő kárveszély ugyanazt jelenti, mint a Hatodik – Kötelmi jogi – Könyvének 6:122. §-ban[3] megjelenő kárveszély.[4] Ezzel szemben más szerzők úgy vélik, hogy a kárveszélynek a magánjogban több jelentése van. Eszerint a „dologi jog a tulajdonosi kárveszélyviselést általános kártelepítési főszabályként szabályozza, míg a szerződési jogi szabályozás körében a kárveszély viselése a szerződő felek közötti relatív jogviszony keretei között értelmezhető. A szerződési jogban a kárveszélyviselés így más értelmet kap, mint a tulajdonosi kárveszélyviselés. A szerződési jog csak a kötelezettség teljesítettnek tekintendősége szempontjából használja a kárveszélyviselést (a kárveszély átszállását), amely arra ad választ, hogy a teljesítést nyújtó fél a maga részéről szabadult-e a kötelemből, továbbá, hogy a vele szemben ellenszolgáltatás nyújtására köteles félnek teljesítenie kell-e akkor is, ha a szolgáltatáshoz annak megsemmisülése, károsodása folytán ténylegesen nem jutott hozzá.”[5]

Az álláspontok közötti különbségnek elsősorban az lenne a jelentősége, hogy milyen körben kell alkalmazni a 6:122. §-nak – a kárveszélynek a teljesítéssel való átszállására vonatkozó – szabályát. Az első megközelítésből ugyanis az következik, hogy ezt a szabályt csak azokra a szerződésekre kell alkalmazni, amelyeknek a keretében a kötelezett dolog tulajdonjogát ruházza át. Ennek megfelelően azon szerződések keretében nem értelmezhető a teljesítéshez kapcsolódó kárveszélyátszállás, amelyeknek a közvetett tárgya ugyan dolog, de a teljesítés nem jár a tulajdonos személyének a megváltozásával (pl. bérlet, egyedi letét stb.).[6]

A másik álláspont híveként Darázs Lénárd egyrészt azt fogalmazza meg, hogy a kárveszélyviselés problémakörét ki kellene terjeszteni a dolgok mellett a jogokra is. Azaz az 5:22. §-ban foglalt rendelkezést analógia útján a joggyakorlatnak a jogokra is alkalmaznia kellene, mert a kockázatviselés a jogok körében is értelmezhető. Ezzel kapcsolatban Darázs Lénárd példaként azt az esetet említi, amikor egy védjegy vonatkozásában valamelyik áruosztály tekintetében nem hosszabbítják meg az oltalmat, és így a védjegy értéke csökken. Ha ezt a következményt másra nem lehet áthárítani, akkor azt – a dolog tulajdonosához hasonlóan – a védjegy jogosultja viseli.[7] Álláspontunk szerint ez a megközelítés eddig is élt a magánjogban: például ha egy korlátolt felelősségű társaságot különböző, az üzleti kockázatból fakadó veszteségek érnek, és ezért csökken az adott társaságban fennálló üzletrészek értéke, akkor azt természetesnek vesszük, hogy ezt a kárt az adott üzletrész jogosultja viseli. Ugyanis az a vagyontárgy feletti jogosultság alapvető természetéből következik, hogy ha olyan veszteség következik be a vagyontárgyban, amelynek megtérítésére más személyt nem lehet kötelezni, akkor azt a vagyontárgy felett rendelkező személy viseli. Tehát inkább arról van szó, hogy az 5:22. §-nak a kárveszélyviselésre vonatkozó szabálya nem tekinthető a tulajdonjog fogalmához képest (5:13. §)[8] további normát tartalmazó rendelkezésnek, hanem a tulajdonost az 5:13. § – azaz a tulajdonjog fogalma – alapján akkor is terhelné a kárveszély-viselési kötelezettség, ha arról az 5:22. § külön nem rendelkezne. Mivel a dolgoktól eltérő vagyontárgyak – így a jogok és követelések[9] – vonatkozásában a Ptk. jellemzően nem tartalmaz különös szabályokat a rájuk vonatkozó jogosultságokkal kapcsolatban, ezért értelemszerűen külön kárveszély-viselési szabályokat sem tartalmaz. De ez nem jelenti akadályát annak, hogy külön rendelkezés nélkül[10] is arra a következtetésre jussunk, hogy a dolgokhoz hasonlóan az egyéb vagyontárgyak esetén is azok jogosultjai viselik azt a kárt, amelynek megtérítésére más személyt nem lehet kötelezni. Tehát az 5:22. §-ban található kárveszély-viselési szabályt a jogtudomány és a joggyakorlat eddig is megfelelően alkalmazta az egyéb vagyontárgyakra, azaz nemcsak a jogokra, hanem a követelésekre is. Hiszen a követelésekkel kapcsolatban is bekövetkezhetnek olyan körülmények, amelyek folytán csökken az értékük – lásd pl. elévülés –, és ennek következményeit a jogosult viseli, ha arra más személyt nem lehet kötelezni. Ezért a továbbiakban a kárveszélynek a szerződés teljesítésével való átszállásának fogalmába – külön utalás nélkül is – értelemszerűen azokat az eseteket is beleértjük, amikor nem egy dolog, hanem egy egyéb vagyontárgy – tehát jog vagy követelés – átruházására vállal kötelezettséget a kötelezett.

E kiegészítés mellett a kárveszélyviselés különböző – tehát a dologi jogi, azaz a mindenkori tulajdonost terhelő kárveszélytől eltérő – jelentései mellett állást foglaló szerzők elsősorban azt emelik ki, hogy „a kárveszélyviselés nem csak a dologban bekövetkezett, másra át nem hárítható károkat foglalja magában, hanem mindenfajta kárra értelmezhető, így pl. szerződéses kapcsolatban a gondossági vagy használati kötelmekre, valamint a szerződésen kívüli kapcsolatban nem dologban okozott károkra is.”[11] Ebből következne az, hogy a 6:122. §-nak a – kárveszélynek a teljesítéssel való átszállására vonatkozó – szabályát a tulajdonátruházó szerződéseken kívül egyéb szerződésekre is alkalmazni kellene azokban a kérdésekben, amikor arra keressük a választ, hogy a szolgáltatás nyújtásának elmaradása, fogyatékossága, lehetetlenülése stb. következtében az ellenszolgáltatást kell-e, és ha igen, akkor milyen mértékben kell nyújtani.[12] Álláspontunk szerint e megközelítés azonban több szempontból is vitatható. Egyrészt nehezen tudunk elképzelni olyan esetet, amikor egy nem tulajdonátruházó jellegű szerződésnél a szolgáltatás valamilyen okból nem szerződésszerű, akkor az azzal esetlegesen felmerülő kérdéseket a szerződés megszegésére, valamint a szerződés megszűnésére vonatkozó szabályok ne rendeznék, viszont a 6:122. § – tehát a kárveszélynek a teljesítéssel való átszállására vonatkozó norma – alapján a jogvitát el lehetne dönteni. Másrészt, ha a 6:122. §-t valóban alkalmaznánk a tulajdonátruházó szerződéseken kívül egyéb szerződésekre is, akkor azok esetében meglehetősen bizonytalan lenne annak tartalma. Pl. egy bérleti szerződésnél még el lehet képzelni egy olyan jelentést, hogy ha a bérbeadó egyszer a bérleményt a bérlőnek átadta, és azután a bérlemény elpusztul, akkor ő azt nem köteles újból szolgáltatni a bérlő részére, bár ezt a problémát – ahogyan arra fent is utaltunk – a teljesítés lehetetlenné válására vonatkozó szabályok[13] egyébként is rendezik.[14] Egy egyedi letét esetén azonban még ez sem igaz, gondoljunk pl. arra az esetre, amikor egy ingatlan adásvétele esetén a bejegyzési engedélyt ügyvédi letétbe helyezik, és a letétbe helyezett bejegyzési engedélyek egy az ügyvéd irodáját érintő tűzeset kapcsán megsemmisülnek. Ha az esetet a 6:122. § alapján vizsgálnánk, akkor arra jutnánk, hogy a letevő – azaz az eladó – a maga részéről a szerződést a bejegyzési engedélyek letétbe helyezésével teljesítette, és ezzel átszállt a kárveszély, tehát a bejegyzési engedélyek megsemmisülésének kockázatát ezután a letéteményes – azaz az ügyvéd – és a bejegyzési engedélyek kiadásának követelésére jogosult – azaz a vevő viseli. Ez azonban nem így van, hiszen ilyenkor a vevő követelheti az eladótól a bejegyzési engedélyek újbóli elkészítését és letétbe helyezését. Tehát ennél a szerződésnél a kárveszély teljesítéssel való átszállásáról még ebben a korlátozott értelemben sem beszélhetünk. Végül – ha a kárveszélyviselésnek a szerződési jogban valamilyen a dologi jogitól eltérő jelentést tulajdonítanánk, akkor – azok a tartós jogviszonyok is csak újabb kérdéseket vetnek fel, amelyeknél a tulajdonátruházással szemben egy rendszeresen nyújtott szolgáltatás áll (lásd pénzügyi lízing, valamint a tartási és életjáradéki szerződés). Ugyanis e szerződések körében több elméletileg lehetséges kimenetele lehet annak, hogy ha a szerződés időtartama alatt elpusztul az a vagyontárgy, amelynek tulajdonjogát a teljesítés során át kell ruházni arra a félre, aki az időszakosan visszatérő szolgáltatást nyújtja. Az egyik az, hogy egyáltalán nem szállna át a kárveszély, tehát a tulajdonátruházásra kötelezett féltől továbbra is lehetne követelni a vagyontárgy átruházását, vagy ha ez annak egyedi jellege miatt nem lenne lehetséges, akkor valamennyi kapott szolgáltatást a tulajdonátruházásra kötelezett félnek vissza kellene térítenie az időszakosan visszatérő szolgáltatást nyújtó fél részére. A másik lehetséges kimenetel az, hogy a kárveszély átszáll (mint látni fogjuk, ez a jellemző). Ez elsősorban azt jelenti, hogy a tulajdonátruházásra kötelezett féltől továbbra sem lehet követelni a vagyontárgy átruházását, és nem is köteles az addig kapott szolgáltatásokat visszatéríteni az időszakosan visszatérő szolgáltatást nyújtó fél részére. Ugyanakkor ebben az esetben két további lehetőség merül fel az időszakosan visszatérő szolgáltatást nyújtó fél teljesítési kötelezettsége kapcsán: az egyik az, hogy ugyan nem követelheti vissza az addig nyújtott szolgáltatásokat a tulajdonátruházásra kötelezett féltől, de nem is kell további szolgáltatásokat nyújtania. A másik pedig az, hogy amellett, hogy nem követelheti vissza az addig nyújtott szolgáltatásokat a tulajdonátruházásra kötelezett féltől, továbbra is ugyanúgy kell nyújtania a szolgáltatását, mintha az átruházott vagyontárgy nem pusztult volna el. Tehát önmagában a kárveszély átszállása ezeknél a szerződéseknél nem dönti el egyértelműen, hogy hogyan változik az ellenszolgáltatás nyújtására kötelezett fél teljesítési kötelezettsége.

A fentiek alapján azt állapíthatjuk meg, hogy a szerződések teljesítése kapcsán a kárveszély átszállása csak olyan szerződések esetén értelmezhető, amelynek tárgya valamely vagyontárgy feletti jogosultság átruházása, és ezeknél is csak korlátozott jelentéssel bír, az ellenszolgáltatás nyújtására kötelezett fél helyzetét nem határozza meg egyértelműen (legalábbis tartós jogviszonyok esetén). Egyébként megjegyezzük, hogy a 6:122. §-ban található norma külön kimondására nem feltétlenül lenne szükség,[15] hiszen az egyébként is következik az átruházott jogosultságok tartalmából. A kárveszélyt az adott vagyontárgy mindenkori jogosultja viseli. Ha megváltozik a jogosult személye, mert átruházzák az adott jogosultságot, akkor értelemszerűen az új jogosult fogja viselni a kárveszélyt. A kárveszély átszállásának az időpontja logikusan a jogosult személy megváltozásának az időpontja, ami nem más, mint a szerződés teljesítése. Tehát a 6:122. § csak ezt az evidenciát mondja ki. Így ehelyett elég lett volna csak a főszabály alóli kivételeket rögzíteni a szerződési jog általános és különös részében.

Megjegyezzük, hogy a Ptk. Hatodik – Kötelmi jogi – Könyvének – a szerződések általános szabályait tartalmazó – Második Része két ilyen kivételt említ. Az első az érvénytelen szerződés alapján nyújtott szolgáltatás,[16] a második pedig az átvételi késedelem esete.[17]

Az elsőben arról van szó, hogy a szerződés érvénytelensége folytán nem történhet szerződésszerű teljesítés, így tulajdonátruházás sem, ezért a – legalább részleges – szolgáltatásnyújtás ellenére is az eredeti kötelezett marad a tulajdonos, tehát az 5:22. és a 6:122. §-ok alapján nem szállna át, hanem nála maradna a kárveszély. Ezzel szemben a 6:109. § szerint az érvénytelen szerződés alapján nyújtott szolgáltatással – amelybe a részleges szolgáltatásnyújtás, így a puszta birtokátruházás is beleértendő – átszáll a kárveszély. „E szabálynak az a magyarázata, hogy a dolog feletti hatalom és ezáltal az őrzési lehetőség a birtokosnál van meg a leginkább. A kárveszély átszállása folytán a birtokot szerző, de tulajdonossá nem váló félnek kell viselnie a dologban bekövetkezett olyan károkat, amelyek viselésére mást nem lehet kötelezni. Ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy a vevő az eredeti állapot helyreállítása keretében nem követelheti vissza a megfizetett vételárat (csereszerződésnél a másik félnél meglévő cseredolgot), mivel ő – a dolog vétlen elpusztulása következtében – a kapott dolgot nem tudja visszaadni.”[18] Megjegyezzük, hogy e rendelkezés ugyan nem szerepelt az 1959-es Ptk.-ban, de tartalmi változást nem hozott (az érvénytelen szerződés vevője korábban se követelhette a vételár visszafizetését, ha a dolog elpusztulása miatt azt nem tudta egyébként visszaadni).[19]

A második esetben pedig azért tesz kivételt a Ptk. a 6:122. § főszabálya alól, „mert a kötelezettet terhelő őrzési kötelezettség körébe nem tartozó károk kockázatát nem volna igazságos a kötelezettre terhelni.”[20] Megjegyezzük, hogy ezt a rendelkezést – ugyan eltérő megfogalmazásban,[21] de – tartalmazta az 1959-es Ptk. is.

A kárveszélyviselés jelentésének és annak átszállására vonatkozó általános szerződési szabályok rövid áttekintése után a továbbiakban azt fogjuk megvizsgálni, hogy a fontosabb tulajdonátruházó szerződések[22] esetén milyen kérdések merülnek fel a kárveszélyviselés átszállásával kapcsolatban.

II. A kárveszélyviselés átszállása adásvételi szerződés esetén

Az adásvételi szerződések körében – amely szerződéstípusnál a fent kifejtettek szerint a legnagyobb jelentősége a kárveszély viselésének – a kárveszély átszállására már az 1959-es Ptk. alapján is különös rendelkezések vonatkoztak. Ezek lényege az volt, hogy mind ingatlan, mind ingó esetén a birtokátruházással egyidejűleg már akkor is átszállt a kárveszély, ha az eladó a dolog tulajdonjogát egy későbbi időpontban ruházta át.[23] Tehát a különös szabályok alapján már a szerződésszerű teljesítés – amely akkor valósul meg, ha az eladó valamennyi kötelezettségét teljesíti, így a dolog tulajdonjogát és birtokát is átruházza – időpontját – ez lenne a kárveszély átszállásának az időpontja az általános szabály alapján –megelőzően is átszállhat a kárveszély a vevőre, ha az eladó az eladott dolog birtokát hamarabb ruházza át a vevőre, mint a tulajdonjogot. A szabály magyarázata hasonló ahhoz, amelyet az érvénytelen szerződés alapján nyújtott szolgáltatáshoz kapcsolódó kárveszélyátszállás vonatkozásában kifejtettünk: egyrészt a károk bekövetkezését könnyebben tudja megakadályozni a már birtokban lévő vevő, mint a birtokból kieső eladó. Másrészt, ha a vevő a birtokátruházás után használhatja a dolgot, akkor az a méltányos, hogy ettőlfogva a kárveszélyt is viseli. Ezért tekinthető megfelelő megoldásnak az, hogy – ha a birtokátruházásra egyébként a tulajdonátruházás részeként kerül sor, akkor – a birtokátruházással akkor is átszálljon a kárveszély az adásvételi szerződések teljesítése kapcsán, ha a tulajdonátruházás későbbi időpontban valósul meg.

A Ptk. azonban az adásvételi szerződések körében a kárveszély átszállását rendező különös szabályok közül csak az ingatlanokra vonatkozó rendelkezést vette át, az ingókra[24] vonatkozót azonban nem. A változtatásra a Ptk. miniszteri indokolása (a továbbiakban: Indokolás) nem ad magyarázatot.[25] Ezért alapos kétségek merülhetnek fel bennünk azzal kapcsolatban, hogy a módosítás az ingók vonatkozásában mennyiben volt tudatos. Hiszen az ingókra ugyanúgy igaz az a megállapítás, hogy a károk bekövetkezését könnyebben tudja megakadályozni a már birtokban lévő vevő, mint a birtokból kieső eladó, ami az át nem vett különös szabály egyik indoka volt. Ugyanakkor azt is meg kell jegyezni, hogy – az ingatlanokkal szemben – ingók esetén sokkal gyakrabban fordul elő, hogy a tulajdonjog-fenntartás ideje alatt a vevő nem használja a megvett dolgokat, mert azokat ő továbbértékesítési célból vette, így nem részesül abból az előnyből, hogy a korábbi birtokátruházásból kifolyólag hamarabb kezdheti el használni a dolgot, így kevésbé áll meg a korábbi kárveszélyátszállás mellett hozott második érv.[26]

Mivel az 1959-es Ptk. gyakorlatában egyértelmű volt, hogy tulajdonjog-fenntartás kikötésekor ingók esetén is a birtokátruházáskor szállt át a kárveszély, és a jogszabály változása nem kapott kellő figyelmet – többek között az Indokolás sem foglalkozott vele –, ezért félő, hogy a jövőben ez a módosítás még számos jogvitát fog okozni. Egyébként arra számítunk, hogy amint tudatosul a piaci szereplőkben az új szabály, akkor jellemzően attól el fognak térni, és a kárveszély átszállását ingók esetén is a birtokátszálláshoz fogják kapcsolni, tekintettel arra a korábban többször is hivatkozott érvre, hogy a károk bekövetkezését könnyebben tudja megakadályozni a már birtokban lévő vevő, mint a birtokból kieső eladó.

Emellett röviden foglalkoznunk kell azzal az esettel is, amikor a tulajdon átszállása megelőzi a birtok átruházásának az időpontját. Ez természetesen csak ingatlanoknál lehetséges, mert ingóknál a dologi jogi szabályok alapján a tulajdonátruházás részét képezi a birtokátruházás, és amíg nem történik meg a birtokátruházás, addig a tulajdon átruházására sem kerülhet sor. Ilyenkor – tehát ingatlan tulajdonjogának adásvétel jogcímén való olyan átruházásakor, amikor a birtokátruházásra későbbi időpontban kerül sor – a 6:122. §, azaz a kárveszélynek a teljesítéssel való átszállására vonatkozó norma alapján a tulajdonátruházással még nem, hanem csak a későbbi birtokátruházással száll át a kárveszély, mert a 6:215. § (2) bekezdésének első mondata alapján az eladó a birtok átruházására is köteles ingatlan-adásvételi szerződés esetén. Tehát a kárveszély átszállását kiváltó teljesítés (6:122. §) csak a tulajdonátruházást követő birtokátruházással következik be.

Röviden szólnunk kell a próbára vétel[27] kapcsán is a kárveszélyviselés kérdéséről. Alapvető kérdésként az merül fel, hogy mi történik akkor, hogy ha a dolog kipróbálására általában szükséges vagy az eladó által megszabott megfelelő határidőn belül – tehát amíg a vevő nyilatkozatától függ a szerződés hatálya – bekövetkezik a kárveszély, és a kipróbálásra átvett dolog elpusztul. Álláspontunk szerint a kárveszélyt ilyenkor a vevő viseli, mert a felek között korábban már létrejött egy hatályos adásvételi szerződés – a 6:229. § (2) bekezdése alapján a szerződés a vevő nyilatkozata hiányában hatályban marad, tehát az már korábban hatályba lépett –, amelyet az eladó lényegében – a birtokátruházással – teljesített is, és a 6:122. § –tehát a kárveszélynek a teljesítéssel való átszállására vonatkozó norma – alapján a birtokátruházással már átszállt a kárveszély a vevőre. Ebből pedig az következik, hogy a vevő a kárveszély realizálódása után már nem nyilatkozhat a szerződés hatályáról, mert ezzel egyoldalúan áthárítaná a kárveszélyt az eladóra. Ez azt jelenti, hogy ebben az esetben – tehát akkor, ha a dolog kipróbálása általában szükséges vagy az eladó által megszabott megfelelő határidőn belül bekövetkezik a kárveszély, és az adásvétel tárgya elpusztul, elvész vagy egyéb módon úgy károsodik, hogy az harmadik személyre nem hárítható át – a vevőnek is teljesítenie kell a szerződést, vagy ha azt már korábban teljesítette, akkor a szolgáltatását az eladótól nem követelheti vissza.

Végül ki kell még térnünk a Ptk.-nak a fogyasztói adásvételre vonatkozó különös szabályaira. E rendelkezések a fogyasztók jogairól, a 93/13/EGK tanácsi irányelv és az 1999/44/EK európai parlamenti és tanácsi irányelv módosításáról, valamint a 85/577/EGK tanácsi irányelv és a 97/7/EK európai parlamenti és tanácsi irányelv hatályon kívül helyezéséről szóló 2011. október 25-i 2011/83/EU európai parlamenti és tanácsi irányelv egyes rendelkezéseit ültetik át a magyar jogba. Ennek keretében a Ptk. többek között különös rendelkezéseket[28] tartalmaz a kárveszély átszállására is. Az általános szabályoknak[29] megfelelően ugyanis a teljesítés helye a kötelezett, tehát az eladó telephelye, ebből az következik a 6:122. § – tehát a kárveszélynek a teljesítéssel való átszállására vonatkozó norma – alapján, hogy nem fogyasztói adásvétel esetén – ellenkező kikötés hiányában – a vevő viseli az adásvételi szerződés tárgyának fuvarozása során bekövetkezett olyan károkat, amelyekért más személy nem tehető felelőssé. A jogalkotó ehhez képest hozza kedvezőbb helyzetbe a fogyasztónak minősülő vevőt, ha az eladó vállalkozás, mivel ilyenkor a vevő a kárveszélyt csak akkor viseli, ha az eladó nem vállalja a dolognak a vevőhöz történő eljuttatását (tehát a vevő bízza meg a fuvarozót), de ebben az esetben is csak akkor, ha a fuvarozót nem az eladó ajánlotta a vevőnek.

III. A kárveszélyviselés átszállása vállalkozási szerződés esetén

A kárveszélyviselés kapcsán az 1959-es Ptk.-nak a vállalkozási szerződésre vonatkozó különös szabályait[30] a Ptk. nem vette át. Ennek azonban vizsgált témánk – valamely vagyontárgy feletti jogosultság átruházásához kapcsolódó, szerződésen alapuló kárveszélyátszállás – szempontjából nincs különösebb jelentősége, mert amennyiben a vállalkozási szerződéshez kapcsolódó szolgáltatás tartalmaz tulajdonátruházási elemet, a megkezdett, valamint a befejezett, de át nem adott mű tekintetében a kárveszélyt továbbra – külön utaló szabály nélkül – is a lehetetlenülésre vonatkozó – általános és különös[31] – szabályok rendezik.[32]

Sokkal nagyobb jelentősége van a Ptk. azon új szabályának, mely a vállalkozási szerződéshez kapcsolódó tulajdonátruházás időpontját rögzíti.[33] Ugyanis a jogalkotó a vállalkozó díjigényének biztosítása érdekében egy jogszabályon alapuló tulajdonjog-fenntartást helyezett el a kódexben azzal, hogy a vállalkozó által a megrendelő részére elkészített dolognak csak akkor szerzi meg a tulajdonjogát a megrendelő, ha azt neki átadják, és az ellenértéket ki is fizeti. A rendelkezés csak arra az esetre vonatkozik, amikor a vállalkozó önálló, ingó dolgot állít elő.[34] Ugyanakkor e szerződések körében is gyakran előfordul az, a vállalkozó hamarabb ruházza át az elkészült mű birtokát a megrendelőre, mint ahogyan annak ellenértéke megfizetésre kerülne. Ezekben az esetekben az adásvételi szerződés kapcsán ismertettek szerint a birtokátruházás ellenére nem fog átszállni a kárveszély mindaddig, amíg a megrendelő a vállalkozó díját meg nem fizeti. Igencsak kérdésesnek tűnik, hogy valóban kedvez-e ez az új rendelkezés a vállalkozónak, hiszen most már ebben az átmeneti időszakban ő viseli a kárveszélyt a megrendelő helyett. Így az adásvételi szerződésnél említett kétségeink és kifogásaink erre az új szabályra szintén vonatkoznak, különösen azért is, mert ez utóbbi esetben a tulajdonjog-fenntartás nem a felek megállapodásán, hanem jogszabályon alapul.

IV. A kárveszélyviselés átszállása bizományi szerződés esetén

A bizományi szerződés kapcsán az 1959-es Ptk. nem szabályozta a tulajdonátszállás kérdését. Ezt a bizonytalan helyzetet rendezi a Ptk.[35] úgy, hogy eladási bizomány esetén a bizományos nem szerez tulajdont, de jogosult a bizomány keretében értékesítendő vagyontárgyat nem tulajdonosként eladni, vételi bizomány esetén viszont tulajdont szerez, és az elszámolás keretében ruházza át a megszerzett vagyontárgy tulajdonjogát a megbízóra. „A bizomány gazdasági oldalról való megközelítése esetén észszerűtlennek tűnik az a konstrukció, hogy a tranzakció során a bizományos tulajdont szerezzen. Ez nem csak a tulajdonszerzéssel járó problémák (közterhek, számviteli kötelezettségek stb.) miatt valószínűsíthető, hanem amiatt is, hogy sem a megbízó, sem a bizományos szándéka nem irányul arra, hogy a bizományos tulajdont szerezzen. A vételi és eladási bizomány közötti különbségtétel indoka, hogy vételi bizomány esetén nem létezik olyan megoldás a magyar jog alapján, amely lehetővé tenné, hogy a bizományos tulajdonszerzése nélkül szálljon át az eladóról a tulajdonjog a megbízóra.”[36]

Tehát vételi bizománynál a bizományos – a tulajdonszerzésére tekintettel az 5:22. és a 6:122. §-ok alapján addig viseli a kárveszélyt, amíg tulajdonos – nagyobb kockázatot visel, mint eladási bizomány esetén, mert ez utóbbinál nem szerez tulajdont, így a kárveszély sem száll át a bizományosra. Ennek megfelelően, ha pl. akkor lopják el az ingó dolgot, amikor az a vételi bizományosnál van, aminek pedig ő a tulajdonosa, és sem a tolvaj, sem az ingó dolog nem kerül elő, és más személy sincs, aki felelne a kárért, akkor azt ő fogja viselni: ez az jelenti, hogy az ellopott dolog ellenértékét ki kell fizetnie az eladó részére, ugyanakkor azt nem követelheti a megbízótól. Ha viszont eladási bizomány esetén lopják el a dolgot a bizományostól, akkor az ezzel kapcsolatos kárt a megbízó viseli, a bizományos nem köteles kifizetni az ellopott dolog értékét a megbízó részére. Ez a különbségtétel az eladási és a vételi bizomány között a kárveszélyviselés vonatkozásában egyébként a bizományi szerződés jellegéből adódóan nem tűnik indokoltnak, a bizományosnak valójában vételi bizománynál se kellene viselnie a kárveszélyt, hiszen nem azért kerül hozzá a dolog, hogy annak végül ő legyen a tulajdonosa. Ezért az lett volna a szerencsésebb megoldás, ha a jogalkotó egyértelműen rögzíti, hogy azonos kárveszély-viselési szabályok vonatkoznak mind az eladási, mind a vételi bizományra.[37]

V. A kárveszélyviselés átszállása bizalmi vagyonkezelési szerződés esetén

A bizalmi vagyonkezelés vonatkozásában a Ptk. nem tartalmaz különös szabályt a kárveszélyviselés kapcsán. Ebből az 5:22. és a 6:122. §-ok alapján az következne, hogy a vagyonkezelő viseli a kárveszélyt, amíg ő a kezelt vagyon tulajdonosa. Ez azt jelentené, hogy ha a kezelt vagyonban olyan kár következne be, amelyet harmadik személyre nem lehetne hárítani, akkor azt a vagyonkezelőnek kellene viselnie, és a kedvezményezett részére a kezelt vagyon eredeti értékének megfelelő összeget kellene kiadnia. Ez az eredmény azonban túlságosan nagy kockázatot jelentene a vagyonkezelő számára, és ellehetetlenítené a bizalmi vagyonkezelés intézményét. Ki vállalna úgy vagyonkezelést, hogy ha ezt a kockázatot is neki kellene viselnie? Hiszen a kezelt vagyonnak a vagyonkezelő csak jogi tulajdonosa – a tulajdonosi pozíció számára csak feladatot jelent, az számára közvetlen előnyökkel nem jár –, a gazdasági tulajdonos a vagyonrendelő, ezért az az észszerű megoldás, hogy a kezelt vagyonban bekövetkező károk veszélyét se a vagyonkezelő viselje.

A Ptk.-nak a bizalmi vagyonkezelésre vonatkozó egyéb szabályaiból azonban arra következtethetünk, hogy a kárveszélyt még az ilyen következményt kizáró kifejezett rendelkezés hiányában sem a vagyonkezelő viseli. Ezt támasztják alá a vagyonkezelővel szembeni fokozott követelményekre vonatkozó szabályok.[38] Hiszen a vagyonkezelővel szemben csak úgy van értelme a kezelt vagyont előre láthatóan fenyegető kockázatokkal szembeni megóvás kötelezettségét előírni, ha ezeket a kockázatokat – így köztük a kárveszélyt – nem a vagyonkezelő viseli. Ugyanerre az eredményre jutunk, ha abból indulunk ki, hogy a bizalmi vagyonkezelés kapcsán a tulajdonátruházás végső címzettje a kedvezményezett, a vagyonkezelő csak ideiglenes jelleggel szerez tulajdont. Így azzal, hogy a vagyonrendelő átruházza a kezelt vagyon tulajdonjogát a vagyonkezelőre, teljesíti a kedvezményezettel szemben vállalt kötelezettségét, és ennek megfelelően a kárveszély a tulajdonátruházás végső címzettjére, a kedvezményezettre száll át. Ezért álláspontunk szerint a bizalmi vagyonkezelés körében a tulajdonátruházás ellenére a kárveszély nem száll át a vagyonkezelőre.

VI. A kárveszélyviselés átszállása rendhagyó letéti szerződés esetén

A rendhagyó letét lényege az, hogy a letevő a letett dolgokon tulajdont szerez.[39] Ebből az 5:22. és a 6:122. §-ok alapján az következne, hogy ő viseli a kárveszélyt, amíg tulajdonos. Kérdés, hogy ez összeegyeztethető-e a letéti szerződés funkciójával, hiszen itt egy ideiglenes tulajdonszerzésről van szó.

Álláspontunk szerint a válasz igen: ugyanis egyrészt a letevő az egyedi letéthez képest nagyobb kockázatot vállal rendhagyó letét esetén. Ennek az az oka, hogy rendhagyó letétnél a tulajdonjog átruházásából kifolyólag a letevőt nem tulajdoni, hanem csak kötelmi igény illeti meg a letéteményessel szemben a letét kiadása iránt. Tehát a letét kiadása iránt érvényesített igény sikeressége – az egyedi letéttel szemben – a letéteményes fizetőképességétől függ. Másrészt a letéteményes számára is sokkal kedvezőbb a rendhagyó letét az egyedi letéthez képest. Előbbi esetén a letétet nem kell elkülönítenie más dolgoktól, nem kell őriznie, hanem azt használhatja, szabadon rendelkezhet vele. Ezzel szemben egyedi letét esetén a letéteményesnek a letett dolgokat el kell különítenie az egyéb dolgaitól, azokat nem használhatja, hanem őriznie kell, valamint tulajdonjog hiányában azokkal nem is rendelkezhet.[40] Így a letevő által viselt nagyobb kockázat a letét kiadása kapcsán és a letéteményesnél jelentkező előnyök megfelelően kompenzálják azt, hogy rendhagyó letét esetén – az egyedi letéttel szemben – a kárveszély átszáll a letét felett tulajdonjogot szerző letéteményesre.

VII. A kárveszélyviselés átszállása pénzügyi lízingszerződés esetén

A Ptk. új szerződéstípusként szabályozza a pénzügyi lízingszerződést, amelyre vonatkozó szabályok között rögzíti,[41] hogy a kárveszélyt a birtokátruházástól kezdve a tulajdonos lízingbeadó helyett a lízingbevevő viseli. Ahogyan arra a Legfelsőbb Bíróság is felhívta a figyelmet az egyik eseti döntésében: pénzügyi lízing esetén a lízingbeadó nem a saját szükségletének kielégítése végett szerzi be a lízing tárgyát, hanem a lízingbevevő igényei szerint azzal, hogy az a futamidő végén a lízingbevevő tulajdonába fog kerülni. E szerződéstípus sajátosságából fakad, hogy a lízing időtartama alatt a kárveszély nem a lízingbeadót, hanem a lízingbevevőt terheli (BH 1998.496.). Tehát a kárveszélyviselésre vonatkozó különös szabályozás hátterében az áll, hogy a lízingtárgynak a lízingbeadó csak a formai, jogi tulajdonosa, a gazdasági tulajdonos a lízingbevevő, ezért indokolt az, hogy az utóbbi viselje a kárveszélyt.

Ahogyan arra fent is utaltunk, a kárveszély átszállása tartós jogviszonyok esetén nem rendezi egyértelműen azt a kérdést, hogy a szerződés kapcsán átruházandó vagyontárgynak a kárveszély átszállása utáni elpusztulása hogyan hat ki az ellenszolgáltatás nyújtására köteles fél helyzetére. Mivel a pénzügyi lízingszerződés mögött egy kölcsönjogviszony áll, amelynek lényegében csak a biztosítékát képezte a lízingtárgy, ezért a biztosíték elpusztulása az adós fizetési kötelezettségére nem hat ki, így a lízingbevevő a futamidő végéig köteles a lízingdíjat fizetni. Erre a lízingbevevőt terhelő magas kockázatra tekintettel a gyakorlatban jellemzően vagyonbiztosítást kötnek a lízingtárgyra.

VIII. A kárveszélyviselés átszállása tartási és életjáradéki szerződés esetén

A tartási és életjáradéki szerződés vonatkozásában a Ptk. nem tartalmaz különös szabályokat a kárveszély átszállásával kapcsolatban. Ezért a tartás vagy életjáradék ellenértékeként nyújtott szolgáltatás – amely jellemzően egy vagyontárgy, elsősorban ingatlan átruházása – vonatkozásában a kárveszély az 5:22. és a 6:122. §-ok alapján a tulajdonjog átszállásának időpontjában száll át, amely a szerződéskötést követő rövid időn belül meg is történik.[42] Annak nincs jelentősége, hogy a tartásra vagy járadékadásra kötelezett a birtokot ténylegesen nem szerzi meg a tulajdonátruházással egyidejűleg, mert ez – az adásvétel szabályaival szemben – kifejezetten nem része a tartásra vagy járadékszolgáltatásra jogosult teljesítési kötelezettségének. A kárveszélynek a tartásra vagy járadékadásra kötelezettre való telepítése azért észszerű megoldás, mert a tartási és életjáradéki szerződés jellegéből kifolyólag a tartásra vagy járadékszolgáltatásra jogosult egyébként sincs olyan helyzetben, hogy viselni tudná a kárveszélyt. Tehát a szerződés tárgyául szolgáló vagyontárgy esetleges elpusztulása esetén a tartásra vagy járadékszolgáltatásra jogosulttól nem követelhető sem másik vagyontárgy szolgáltatása, valamint arra sem kötelezhető, hogy az addig nyújtott tartás vagy életjáradék értékét térítse vissza.

Álláspontunk szerint azonban a pénzügyi lízingszerződéssel ellentétben másképp alakul a tartásra vagy járadékadásra kötelezett helyzete. Ő ugyanis – a lízingbevevővel szemben – további szolgáltatás nyújtására nem kötelezhető. Ennek az az oka, hogy a tartásra vagy járadékadásra kötelezett – a lízingbevevővel ellentétben – a vagyontárgynak (jellemzően ingatlannak) a szerződés tartama alatti elpusztulása esetén a szerződés kapcsán semmilyen előnyből nem részesül, hiszen azt egyáltalán nem használhatta, az végig a tartásra vagy járadékszolgáltatásra jogosult birtokában volt, aki azt használta, hasznait szedte stb. Igencsak méltánytalan lenne, ha a teljes kockázatot az a személy viselné, aki nem is volt a vagyontárgy birtokában, és így kevésbé volt lehetősége az esetleges károk megelőzésére, valamint a szerződésből a vagyontárgy elpusztulásáig semmilyen előnye sem származott. A kockázat egyébként – a pénzügyi lízingszerződésekhez hasonlóan – biztosítás kötésével kezelhető.

További lényeges kérdésként még az merül fel, hogy hatással van-e a kárveszély viselésére az a körülmény, ha a felek úgy kötik meg a szerződésüket, hogy a tulajdonjog átruházásával egyidejűleg biztosítékként haszonélvezeti jogot biztosítanak a tartásra vagy járadékszolgáltatásra jogosult javára az ellenszolgáltatásként a tartásra vagy járadékadásra kötelezett részére átruházott ingatlanon.[43] Ez a megoldás a gyakorlatban egyébként gyakran előfordul. Megjegyezzük, hogy a haszonélvezeti jog kikötését azért tartjuk indokoltnak, mert többek között azt a kockázatot is kezeli, ha a tartásra vagy járadékadásra kötelezett úgy hal meg a tartásra vagy járadékszolgáltatásra jogosult előtt, hogy az addig általa nyújtott szolgáltatás meghaladja az általa kapott ellenszolgáltatás értékét. Ilyenkor ugyanis az örökösökre nem száll át a tartási vagy életjáradék-fizetési kötelezettség.[44] Ebben az esetben ugyanis – a tartási vagy életjáradéki jogosultság megszűnésére tekintettel – megszűnik a tartásra vagy járadékszolgáltatásra jogosult jogalapja az ellenszolgáltatásként adott vagyontárgy (jellemzően ingatlan) használatára. Ez azzal járna, hogy nemcsak a tartásra vagy járadékszolgáltatásra való jogosultságát veszítené el, hanem a tartásra vagy járadékadásra kötelezett örökösei követelhetnék tőle az ellenszolgáltatásként szolgáló vagyontárgy átadását. Ha viszont haszonélvezeti jogot kötnek ki a tartásra vagy járadékszolgáltatásra jogosult javára, akkor az ellenszolgáltatásként szolgáló vagyontárgyat nem kell kiadnia, azt haszonélvezőként tovább használhatja, hasznait szedheti stb. Mivel a tartásra vagy járadékszolgáltatásra jogosultnak a kötelezettsége a tehermentes tulajdonjog átruházása, ezért amíg a vagyontárgyat haszonélvezeti jog terheli, addig nem történik meg a teljesítés, ezért ezt a helyzetet úgy kellene értelmezni, hogy ilyenkor a kárveszélyt nem a tartásra vagy járadékadásra kötelezett, hanem a tartásra vagy járadékszolgáltatásra jogosult viseli. Ezzel az értelmezéssel szembeni ellenérvként a tartási jog intézményére utalnánk, amelynek szintén biztosítéki funkciója van, és már az 1959-es Ptk. is szabályozta. Tulajdonképpen, amíg a tartási jog megilleti a tartásra vagy járadékszolgáltatásra jogosultat, addig nem történik meg a tehermentes tulajdonjog átruházása, és így a tartási jog is akadályát képezhetné a kárveszély átszállásának. Az eddigi gyakorlatban ez a megközelítés azonban egyáltalán nem merült fel. Ebből arra lehet következtetni, hogy ha a tartási jog nem jelenti akadályát a kárveszély átszállásának, akkor a haszonélvezeti jog fennállásától függetlenül átszáll a kárveszély a tulajdonjog átruházásával egyidejűleg.

Álláspontunk szerint a második megközelítés a helyes. Ezt azzal a további érvvel támasztanánk alá, hogy – ahogyan arra már fent is utaltunk – nem lenne értelme a kárveszélyt a tartásra vagy járadékszolgáltatásra jogosultra helyezni, mert azt ő a helyzetéből kifolyólag egyébként se tudná viselni (nem tudna sem másik ingatlant felajánlani, sem a kapott szolgáltatást visszatéríteni). Így mivel mindkét álláspont mellett felhozhatók megalapozott érvek, ezért azt tartjuk helyesnek, amelyik észszerű és méltányos eredményre vezet.

IX. Összegzés

A magánjogi szabályozással kapcsolatban az egyik alapvető elvárás: világos legyen, hogy az egyes kockázatokat a felek közül ki viseli, és hogy a kockázatok elosztása a felek között méltányos és észszerű legyen. (Ezzel kapcsolatban lásd a kontraktuális felelősség példáját, amelynél a károkozó a deliktuális felelősség szabályozásához képest nehezebben mentheti ki magát, de ezt kompenzálja az, hogy itt szűkebb a megtérítendő károk köre, mint deliktuális felelősség esetén). A Ptk.-nak az egyes szerződéstípusok vonatkozásában a kárveszély átszállását rendező szabályozása azonban álláspontunk szerint e követelményeknek nem tud maradéktalanul eleget tenni.

Egyrészt több olyan szerződés és helyzet van, amelyik esetén nem egyértelmű, hogy átszáll-e a kárveszély, és ha igen, akkor mikor. Példaként említhetjük a bizalmi vagyonkezelést vagy a tartási és életjáradéki szerződést haszonélvezeti jog kikötése mellett. E helyzetek ugyan jogértelmezéssel kezelhetők, de jelenleg hiányzik az azt megerősítő bírói gyakorlat, ez pedig bizonytalansággal jár.

Más esetekben ugyan egyértelműnek tűnik a törvényi szabályozás (lásd például a tulajdonjog-fenntartás melletti adásvételt, a vállalkozási szerződéshez kapcsolódó tulajdonátruházást vagy a bizományt), de a vonatkozó normák ellentmondásosak vagy azok eredményeként a kockázatok elosztása nem tűnik méltányosnak vagy észszerűnek. Így nem világos, hogy adásvételnél ingók esetén, valamint a vállalkozási szerződéshez kapcsolódó tulajdonátruházáskor miért nem száll át már magával a birtokátruházással a kárveszély, vagy miért alakul eltérően a kárveszély viselése eladási és vételi bizomány esetén (a racionális megoldás az lenne, ha a bizományos vételi bizománynál se viselné a kárveszélyt).

Így csak néhány olyan eset van, amikor a törvényi szabályozás egyértelmű helyzetet teremt, és az meg is felel a fenti elvárásoknak. Erre szolgálhat példaként a rendhagyó letét.

Az írás a Magyar Jog 2018. évi 5. számában (257-265. o.) jelent meg.

^[1]  Ilyen értelemben használja a kárveszélyt például Vékás Lajos is, lásd: Vékás Lajos: Szerződési jog – Általános Rész. ELTE Eötvös, Budapest, 2016, 205.

^[2]  5:22. §  [Használat, hasznok szedése, terhek viselése és veszélyviselés]
A tulajdonos jogosult a dolgot használni és a dolog hasznait szedni; viseli a dologgal járó terheket és a dologban beállott azt a kárt, amelynek megtérítésére senkit sem lehet kötelezni.

^[3]  6:122. § [A kárveszély átszállása]
A teljesítéssel a kárveszély – ha e törvény eltérően nem rendelkezik – a másik félre száll át.

^[4]  Megjegyezzük, hogy sem az 5:22. §, sem a 6:122. § nem tekinthető új szabálynak, mert a tartalmuknak megfelelő normákat a Magyar Köztársaság Polgári Törvénykönyvéről szóló 1959. évi IV. törvény (a továbbiakban: 1959-es Ptk.) 99. §-a – „A tulajdonos jogosult a dolgot használni és a dologból folyó hasznokat szedni, viseli a dologgal járó terheket és a dologban beállott azt a kárt, amelynek megtérítésére senkit sem lehet kötelezni.” – és 279. § (2) bekezdése – „A teljesítéssel a kárveszély – ha a törvény kivételt nem tesz – a másik szerződő félre száll át.” – tartalmazta.

^[5]  Menyhárd Attila: A tulajdonjog. In: Vékás Lajos – Gárdos Péter (szerk.).: Kommentár a Polgári Törvénykönyvhöz. Wolters Kluwer, Budapest, 2014, 950.

^[6]  Kemenes István: A szerződés teljesítése. In: Vékás Lajos – Gárdos Péter (szerk.).: Kommentár a Polgári Törvénykönyvhöz. Wolters Kluwer, Budapest, 2014, 1506.

^[7]  Darázs Lénárd: Kárveszélyviselés és érvénytelen szerződés. Magyar Jog, 2017. évi 10. szám, 623.

^[8]  5:13. § [A tulajdonjog]
(1) A tulajdonost tulajdonjogának tárgyán – jogszabály és mások jogai által megszabott korlátok között – teljes és kizárólagos jogi hatalom illeti meg.
(2) A tulajdonost megilleti különösen a birtoklás, a használat, a hasznosítás, a hasznok szedésének és a rendelkezés joga.
(3) A tulajdonosnak joga van minden jogosulatlan behatás kizárására.

^[9]  8:1. § [Értelmező rendelkezések]
(1) E törvény alkalmazásában
5. vagyontárgy: a dolog, a jog, a követelés;

^[10] Bár a szerződési jog különös részében egyes szerződésekre vonatkozó rendelkezések utalnak arra, hogy a közvetett tárgyuk nemcsak dolog, hanem jog és követelés is lehet, és ezekre az esetekre megfelelően kell alkalmazni azokat a szabályokat, amelyek azokra a szerződésekre vonatkoznak, amelyeknek dolog a közvetett tárgya. Lásd például az adásvételi szerződés kapcsán a 6:215. § (3) bekezdését.

^[11] Darázs: i. m. 624.

^[12] Lényegében ez következik Menyhárd Attila álláspontjából, lásd Menyhárd: i. m. 950.

^[13] 6:179. § [A teljesítés lehetetlenné válása]
(1) Ha a teljesítés lehetetlenné vált, a szerződés megszűnik.
(2) A teljesítés lehetetlenné válásáról tudomást szerző fél késedelem nélkül köteles erről a másik felet értesíteni. Az értesítés elmulasztásából eredő kárt a mulasztó fél köteles megtéríteni.
6:180. § [Felelősség a lehetetlenné válásért]
(1) Ha a teljesítés lehetetlenné válásáért egyik fél sem felelős, a szerződés megszűnésének időpontját megelőzően nyújtott szolgáltatás pénzbeni ellenértékét meg kell téríteni. Ha a már teljesített pénzbeni szolgáltatásnak megfelelő ellenszolgáltatást a másik fél nem teljesítette, a pénzbeni szolgáltatás visszajár.
(2) Ha a teljesítés lehetetlenné válásáért az egyik fél felelős, a másik fél szabadul a szerződésből eredő teljesítési kötelezettsége alól, és a szerződésszegéssel okozott kárának megtérítését követelheti.
(3) Ha a teljesítés lehetetlenné válásáért mindkét fél felelős, a szerződés megszűnik, és a felek a lehetetlenné válásból eredő kárukat a közrehatás arányában követelhetik egymástól.

^[14] Sőt a bérletre vonatkozó szabályok ezt a kérdést külön rendezik.
6:338. § [A határozott idejű bérlet megszűnése és a dolog elpusztulása]
(2) Megszűnik a szerződés, ha a dolog elpusztul.

^[15] Itt is utalunk rá, hogy az 5:22. § vonatkozásában is hasonló következtetésre jutottunk.

^[16] 6:109. § [A kárveszély átszállása]
Az érvénytelen szerződés alapján nyújtott szolgáltatással a kárveszély a másik félre száll át.

^[17] 6:156. § [Átvételi késedelem]
(3) Átvételi késedelem esetén a kötelezett a dolog őrzésére a megbízás nélküli ügyvitel szabályai szerint köteles, a kárveszély pedig a jogosultra száll át.

^[18] Vékás Lajos: Az érvénytelenség. In: Vékás Lajos – Gárdos Péter (szerk.): Kommentár a Polgári Törvénykönyvhöz. Wolters Kluwer, Budapest, 2014, 1482.

^[19] A kárveszélyátszállás és az érvénytelen szerződés kérdéséhez lásd még Darázs: i. m. 628–631.

^[20] Vékás (2016): i. m. 268.

^[21] 303. § (2) A jogosult – függetlenül attól, hogy késedelmét kimentette-e –
a) köteles a kötelezett felelős őrzéséből eredő költségeket megté­ríteni;
b) éppúgy viseli a dolog megsemmisülésének, elveszésének vagy megrongálódásának veszélyét, mintha a teljesítést elfogadta volna;
c) késedelme idejére kamatot nem követelhet.

^[22] Már itt jelezzük, hogy az ajándékozásra azért nem térünk ki külön, mert az ingyenes jellege folytán a kárveszélyviselés nem jelent releváns problémát. A csereszerződésről, valamint a forgalmazási szerződésről pedig azért nem szólunk külön, mert arra – a rájuk vonatkozó meghatározás, illetve szabályok alapján – az adásvételi szerződés szabályait kell megfelelően alkalmazni.

^[23] Ingatlan vonatkozásában ezt kifejezetten rögzítette az 1959-es Ptk.
368. § (3) Az ingatlan vevője – ha a tulajdonjognak az ingatlan-nyilvántartásba való bejegyzése előtt birtokba lép – ennek napjától kezdve szedi a dolog hasznait, viseli terheit és azt a kárt, amelynek megtérítésére senkit sem lehet kötelezni.
Ingók esetén pedig a részletvételre vonatkozó szabályból következett a birtokátruházáshoz kapcsolódó kárveszélyátszállás.
376. § (4) A vevőnek átadott dolog elpusztulásának vagy értékcsökkenésének veszélyét – a tulajdonjog fenntartása esetében is – a vevő viseli.

^[24] Ez az 1959-es Ptk.-nak a részletvételt szabályozó, fent idézett 376. § (4) bekezdése.

^[25] Az Indokolás a részletvétel szabályai kapcsán – amelyekből az 1959-es Ptk.-ban le lehetett vezetni a birtokátruházáshoz kapcsolódó kárveszélyátszállást ingók esetén – annyit jegyez meg, hogy kisebb pontosításokkal átveszi a korábbi szabályokat (Indokolás 611.).

^[26] Bár kereskedelmi forgalomban a tulajdonjog hiányában is értékesítheti azt a dologi jogi szabályok alapján, amiért ellenértéket kap, így ilyen formában is részesülhet a korábbi birtokátruházás előnyéből.

^[27] 6:229. § [Próbára vétel]
(1) Ha a felek az adásvételi szerződésben kikötik, hogy az adásvétel tárgyát képező dolog kipróbálása alapján a vevő meghatározott időn belül nyilatkozhat a szerződés hatályáról, a szerződés hatálya a vevő nyilatkozatától függ. A vevő e nyilatkozatát nem köteles indokolni.
(2) Ha a vevő a dolog kipróbálására általában szükséges vagy az eladó által megszabott megfelelő határidőn belül nem nyilatkozik, a szerződés hatályban marad.

^[28] 6:219. § [Kárveszély átszállása fogyasztói adásvétel esetén]
Ha az eladó vállalkozás és a vevő fogyasztó, és az eladó vállalja a dolog vevőhöz történő eljuttatását, a kárveszély akkor száll át a vevőre, amikor a vevő vagy az általa kijelölt harmadik személy birtokba veszi a dolgot. A kárveszély a fuvarozónak történő átadáskor átszáll a vevőre, ha a fuvarozót a vevő bízta meg, feltéve, hogy a fuvarozót nem az eladó ajánlotta.

^[29] 6:37. § [A teljesítés helye]
(1) Ha e törvény eltérően nem rendelkezik, a szolgáltatás teljesítésének helye a kötelezettnek a kötelem keletkezésének időpontja szerinti telephelye, ennek hiányában székhelye, természetes személy esetén lakóhelye, ennek hiányában szokásos tartózkodási helye.

^[30] 400. § (1) A megkezdett, valamint a befejezett, de át nem adott mű tekintetében a kárveszély a teljesítés lehetetlenné válására vonatkozó szabályok szerint oszlik meg a megrendelő és a vállalkozó között.
(2) A vállalkozó a senkinek fel nem róható ok következtében elpusztult mű újbóli előállítására, a megrendelő pedig annak átvételére nem köteles.
(3) A szerződés teljesítéséhez szükséges anyagokban és eszközökben esett kár viselésére az általános szabályokat kell alkalmazni.

^[31] 6:248. § [A szerződés lehetetlenülése]
(1) Ha a teljesítés olyan okból válik lehetetlenné, amelyért egyik fél sem felelős, és
a) a lehetetlenné válás oka a vállalkozó érdekkörében merült fel, díjazásra nem tarthat igényt;
b) a lehetetlenné válás oka a megrendelő érdekkörében merült fel, a vállalkozót a díj megilleti, de a megrendelő levonhatja azt az összeget, amelyet a vállalkozó a lehetetlenné válás folytán költségben megtakarított, továbbá amelyet a felszabadult időben másutt keresett vagy nagyobb nehézség nélkül kereshetett volna;
c) a lehetetlenné válás oka mindkét fél érdekkörében vagy érdekkörén kívül merült fel, a vállalkozót az elvégzett munka és költségei fejében a díj arányos része illeti meg.
(2) Lehetetlenülés esetén a megrendelő követelheti, hogy a vállalkozó a megkezdett, de be nem fejezett művet neki adja át; ebben az esetben a jogalap nélküli gazdagodás szabályait kell megfelelően alkalmazni.

^[32] Éppen ezért nem térünk ki a mezőgazdasági vállalkozási szerződés kapcsán a 6:255. § (2) bekezdésébe foglalt különös lehetetlenülési szabályra sem.

^[33] 6:247. § [A szolgáltatás átadás-átvétele]
(5) Ha a szerződés teljesítéséhez a vállalkozó dolog tulajdonjogának átruházására köteles, a dolog a mű átadásával és az ellenérték megfizetésével kerül a megrendelő tulajdonába.

^[34] Ennek részletes magyarázatát lásd Kemenes István: A vállalkozási szerződés. In: Vékás Lajos – Gárdos Péter (szerk.): Kommentár a Polgári Törvénykönyvhöz. Wolters Kluwer, Budapest, 2014, 1765–1766.

^[35] 6:283. § [Tulajdonszerzés]
(1) Vételi bizomány esetén a bizományos a szerződés teljesítése során megszerzett ingó dolog tulajdonjogát az elszámolás során ruházza át a megbízóra.
(2) Eladási bizomány esetén a bizományos jogosult a megbízó tulajdonjogában álló ingó dolog tulajdonjogának az átruházására.

^[36] Indokolás 624.

^[37] Molnár Hella: A bizományi szerződés megújult szabályai – dologi jogi kérdések és belépési jog. In: Keserű Barna Arnold – Kőhidi Ákos (szerk.): Tanulmányok a 65 éves Lenkovics Barnabás tiszteletére. Eötvös József KLK, Győr, 2015, 358–361.

^[38] 6:317. § [A vagyonkezelővel szembeni fokozott követelmény]
(2) A vagyonkezelő a kereskedelmi észszerűség követelményei szerint köteles a kezelt vagyont az előre láthatóan fenyegető kockázatokkal szemben megóvni.

^[39] 6:367. § [Rendhagyó letéti szerződés]
Ha a letét tárgya helyettesíthető dolog és a szerződés alapján a letéteményest megilleti a letett dolog használatának és az azzal való rendelkezésnek a joga, a letéteményes tulajdonjogot szerez és a letét lejáratakor ugyanolyan fajtájú és minőségű dolgot ugyanolyan mennyiségben köteles a letevőnek visszaadni.

^[40] Gárdos Péter: A letéti szerződés. In: Vékás Lajos – Gárdos Péter (szerk.).: Kommentár a Polgári Törvénykönyvhöz. Wolters Kluwer, Budapest, 2014, 1953–1954.

^[41] 6:412. § [Hasznok, terhek, költségek, kárveszély. Használat]
(1) A lízingbevevő a szerződés megkötésétől, dolog esetén a birtokátruházástól szedi a lízingtárgy hasznait, viseli a lízingtárggyal járó terheket, költségeket és azt a kárt, amelynek megtérítésére senkit nem lehet kötelezni.

^[42] Lásd: Fuglinszky Ádám: A tartási és az életjáradéki szerződés In: Fuglinszky Ádám – Tőkey Balázs: Szerződési jog – Különös Rész. ELTE Eötvös, Budapest, 2018, [2519].

^[43] A haszonélvezeti jognak a tulajdonjog átruházása melletti fenntartása kapcsán számos elméleti és gyakorlati kérdés merül fel, lásd Kurucz Mihály: A haszonélvezeti jog eladói fenntartása a tulajdonjog átruházása esetén. Közjegyzők Közlönye, 2017. évi 4. szám, 5–29.

^[44] 6:493. § [A szerződés megszűnése]
(3) A tartásra kötelezett halála esetén a tartási kötelezettség az örökhagyó tartozásaiért való felelősség szabályai szerint annyiban száll át a tartásra kötelezett örökösére, amennyiben a kötelezett haláláig nyújtott tartás az ellenszolgáltatást nem fedezi.

The post Tőkey Balázs: A kárveszély és a szerződési jog – különös tekintettel az egyes szerződéstípusokra vonatkozó kárveszély-átszállási szabályokra (MJ 2018/5., 257-265. o.) appeared first on Új Ptk. – az új Polgári Törvénykönyv és Kommentár.

A cikk letölthető PDF formátumban is!

Az új Pp. (2016. évi CXXX. tv.) 2018. január 1. napjától hatályos, egységes, professzionális perrendjéből következő – a törvényszékek általános hatáskörére modellezett – új szabályozása a társasági jogi perek szempontjából nem jelent lényeges változást.

Ezekben a speciális – cégjogi ismereteken alapuló – nagyobb szakmai gyakorlatot és felkészültséget igénylő jogvitákban már a régi Pp. (1952. évi III. tv.) is előírta a peres felek számára a kötelező jogi képviseletet a mára – egységes – elektronikus elsőfokú törvényszéki és másodfokú/ítélőtáblai eljárásokban.

A magánjogi jogvitákban alkalmazandó bírósági eljárás hatékonyságát szolgálják – egyéb szabályozási célok mellett – a perkoncentrációt és a perelterelést/a felek közötti egyeztetést előmozdító új eljárási rendelkezések.

Kiemelést érdemel, hogy az egyeztetés lefolytatásához intézményesített és professzionális kereteket biztosít a jogalkotó a felek számára pl. a gazdasági jogvita kialakulásától is a peres eljárás minden szakaszában, a közvetítés/mediáció igénybevételének lehetőségét részletesen újra szabályozva.

Célom – a teljesség igénye nélkül –, hogy általános áttekintést adjak a peres felek/jogi képviselők, gazdasági ügyszakos bírák és mediátorok számára az új Pp. legfontosabb rendelkezéseinek gyakorlati alkalmazásához, elsődlegesen „rendszerezve” a társasági jogi pertípusokat; ismertetem a peres bírósági/piaci mediáció lehetőségét/kizártságát és azokat a tipikus gazdasági/társasági jogi konfliktusokat/vitákat, amelyek a permegelőző piaci mediáció igénybevételével – a vitában érdekelt felek kölcsönös megegyezése alapján – írásbeli megállapodással rendezhetők.

I. A TÁRSASÁGI JOGI PERTÍPUSOK

1. A jogi személy gazdasági társaságok alapításával és törvényes működésével kapcsolatos perek

1.1.

A Polgári Törvénykönyvről szóló 2013. évi V. törvény (Ptk.) Harmadik – Jogi személyek – Könyvének szabályozási „rendszerével” összhangban az új Pp. a II. Fejezet Értelmező rendelkezéseinek 9. pontjában megjelölt – jogi személyek alapításával és törvényes működésével kapcsolatos – perek között sorolja fel a téma szempontjából kiemelt jelentőségű pertípusokat; elsődlegesen a cégeljárással kapcsolatos jogorvoslatokat:

a) a kérelemnek helyt adó cégbírósági bejegyző vagy változásbejegyző végzés hatályon kívül helyezése iránti – a cégnyilvántartásról, a cégnyilvánosságról és a bírósági cégeljárásról szóló 1997. évi CXLV. törvény (Ctv.) 65–68. §-ában szabályozott – úgynevezett kontrollpert;

b) a cégalapítás és a létesítő okirat módosítása érvénytelenségének megállapítása iránti – a Ctv. 69–70. §-ában szabályozott – érvénytelenségi perek

1.2.

a) A Ptk. 3:35–3:37. §-ai rendelkeznek a jogi személy/gazdasági társaság – jogszabálysértő vagy létesítő okiratba ütköző – határozatainak hatályon kívül helyezése iránt indított – bíróság által történő – felülvizsgálati perekről;

b) a gazdasági társaság tagjainak kizárása iránti perekre vonatkozó szabályokat a Ptk. 3:107–3:108. §-ai rögzítik.

1.3.

A bírósági statisztika és joggyakorlat alapján megállapítható, hogy csekély számban indul a kft./zrt. cégformában működő gazdasági társaságok korlátozott felelősséggel tartozó tagja vagy részvényese felelősségének korlátlanná minősítése iránti per, és a minősített többséggel rendelkező tag/részvényes ellen indított, úgynevezett konszernjogi per (Ptk. 3:324. §).

1.4.

A gazdasági társaságokról szóló – utolsó – Gt. (2006. évi IV. törvény) 9. § (2) bekezdése úgy rendelkezett, hogy a gazdasági társaságoknak és tagjaiknak a Gt.-ben nem szabályozott viszonyaira a régi Ptk. (1959. évi IV. tv.) rendelkezéseit kell alkalmazni; a Ptk. III. Könyvének szabályozásán túl ezért értelemszerűen alkalmazandóak:

a) a 2:51. §-a gazdasági társaságok cégnév használatával kapcsolatos pereiben;

b) a 6:98. §-ának felhatalmazása alapján indulnak a – tipikusan – kft. üzletrészének átruházására kötött szerződés érvénytelenségének megállapítása iránti perek, feltűnő értékaránytalanságra hivatkozással.

2. A választottbírósági út igénybevételével is rendezhető társasági jogviták

A Ptk. 3:92. §-a – hasonlóan a Gt.-hez – lehetővé teszi a „rendes” bírósági eljárás mellett a választottbírósági út igénybevételét is a gazdasági társaság és tagja vagy volt tagja közti/a tagok egymással szembeni – társasági jogviszonyból eredő – társasági jogi jogvitákban.

A bírósági gyakorlat alapján kiemelést érdemelnek e körben a tipikusan kft. cégformában működő társaság és a tagjai, illetve a tagok egymás közötti, üzletrészátruházás hatálytalanságának megállapítása iránt indított úgynevezett elővásárlási joggal kapcsolatos, illetve a beleegyezés hiánya miatt indult perek (Ptk. 3:167. §, Ptk. 6:118. §, Ptk. 3:35. §); a kkt., bt. cégformánál a tagsági jogviszonyt megszüntető, tagi felmondás érvényességével kapcsolatos jogviták (Ptk. 3:147. §).

A törvény külön nevesíti a határozatok bírósági felülvizsgálata iránti jogvitákat, és értelemszerűen ide tartozik a tagkizárás iránti – választottbíróság előtti – igény­érvényesítés is.

A Gt. 10. §-ához képest a jogalkotó kiterjesztette a létesítő okiratban kiköthető választottbírósági út igénybevételét a vezető tisztségviselői/felügyelőbizottsági tagsági jogviszonyból eredő jogvitákra is. Ezek tipikusan a gazdasági társaságok tisztségviselői ellen indított kártérítési perek [Ptk. 3:109. § (3) bek.].

3. A gazdasági társaságok megszűnésével kapcsolatos perek

A törvényszékek és az ítélőtáblák polgári kollégiumainak gazdasági szakágába beosztott bírák tárgyalják a – cégjogi értelemben szintén társasági joggal összefüggő – cégek felszámolása alatt indítható pereket.

A csődeljárásról, a felszámolási eljárásról szóló 1991. évi IL. törvény (Cstv.) felhatalmazása alapján indulnak:

a) felszámolás alatt álló gazdasági társaság felszámolója elleni kártérítés megfizetése iránti perek (Cstv. 54. §);

b) a felszámolás alatt álló gazdasági társaság vezető tisztségviselőinek felelősségével kapcsolatos perek (Cstv. 33/A. §);

c) a felszámoló/hitelező által indított úgynevezett megtámadási és visszakövetelési jogcímen előterjesztett keresetek alapján induló perek (Cstv. 40. §).

Összegzésként: a fenti – legtágabb értelmezés alapján – felsorolt társasági jogi perekben hozott ítéletek, illetve azok végrehajtása meghatározóan a – közhiteles cégnyilvántartásba bejegyzett – gazdasági társaságok cégjegyzéki adatait érintő rendelkezéseken alapulnak.

A cégjegyzékben – a hitelezők védelme szempontjából jelentős adatként – a Ctv. 26. § (1) bekezdés f)–h) pontjai alapján fel is kell tüntetni a cégeljárással kapcsolatos jogorvoslatok és a határozatok felülvizsgálata iránt indult perek megindítását és a perek befejezését, azzal, hogy a tagkizárás iránti pereket a jogalkotó – álláspontom szerint – indokolatlanul mellőzi a felsorolásból.

II. AZ ÚJ PP. SZABÁLYOZÁSÁNAK ÁTTEKINTÉSE

A Ctv. felhatalmazása alapján indítható – cégeljárással összefüggő – jogorvoslati perekre vonatkozó eljárási szabályok között változatlanul nincs – a törvényességi felügyeleti eljárásra vonatkozó, a Ctv. 72. § (2) bekezdésében rögzített – az új Pp. szabályainak „mögöttes” alkalmazására vonatkozó, azonban – értelemszerűen – alkalmazandó rendelkezés.

1. Bírósági hatáskör és illetékesség

A cégeljárással kapcsolatos jogorvoslatok és a határozatok felülvizsgálata iránti perek alperese mindig a cég.

A Ctv. 65. § (1) bekezdése, 69. § (1) bekezdése és 70. § (1) bekezdése alapján – az új Pp. 20. § (3) bekezdés ad) pontjával összhangban – a kontroll és érvénytelenségi perek a cég ellen, a székhelye szerint illetékes törvényszék előtt indíthatók.

Az új Pp. a jogi személy gazdasági társaságok alapításával és törvényes működésével kapcsolatos – ideértve a határozatok felülvizsgálata és a tagkizárás iránti pereket – és a jogi személyek és tagjaik, volt tagjaik közötti, illetve a tagok volt tagok egymás közötti, a tagsági jogviszonyon alapuló pereket a törvényszék hatáskörébe utalja [20. § (3) bekezdés ad) és ae) pont].

Az általános illetékességi szabályok alapján a határozatok felülvizsgálata iránti és a tagkizárási per az alperesi cég székhelye/természetes személy lakóhelye szerint illetékes törvényszék előtt indítható [új Pp. 25. § (1) és (4) bek.].

A cégnév használatával kapcsolatos per az általános hatásköri és illetékességi szabályok alapján az alperes lakóhelye/székhelye szerint illetékes törvényszék elé tartozik [új Pp. 20. § (1) bek.].

Változatlanul az alperes lakóhelye/székhelye szerint illetékes járásbíróság hatáskörébe tartoznak azok a tisztségviselő/k ellen kártérítés megfizetése iránt induló, továbbá a feltűnő értékaránytalanságra hivatkozással indult vagyonjogi perek, amelyek tárgyának értéke a harmincmillió forintot nem haladja meg [új Pp. 20. § (3) bek. a) pont].

A Cstv. 33/A. §, 40. §-a alapján induló perek esetén – ideértve értékhatártól függetlenül a felszámoló ellen kártérítés megfizetése iránt indult pereket is – a felszámolás alatt álló cég székhelye szerint illetékes – felszámolási eljárást lefolytató – törvényszéknek van hatásköre [Cstv. 6. § (3) bek.].

2. A keresetlevél és mellékletei

A Ctv. szabályozása alapján a kötelező jogi képviselet mellett alkalmazandó elektronikus cégeljárás gyakorlati tapasztalatai hasznosak lehetnek azoknak az ügyvédeknek, akik a cégjogi alapokra épülő társasági jogi perindításra kapnak meghatalmazást.

Az új Pp. ugyanis a 170. §-ban az általános hatáskörű törvényszékhez is csak jogi képviselő által – elektronikus úton – előterjeszthető keresetlevél tartalmát a régi Pp. 121. §-ában rögzítettekhez képest strukturáltabban, a professzionális pervitel követelményeinek megfelelően határozza meg.

Kiemelést érdemel, hogy a keresetlevélben a felperes jogi képviselőjének az elektronikus levélcímét is fel kell tüntetni [170. § (1) bek. c) pont].

A cégjegyzékbe történő bejegyzéshez a gazdasági társaság már köteles volt bejelenteni az elektronikus kézbesítési címét – a hivatalos, pl. a járásbíróság hatáskörébe tartozó társasági jogi perekben történő – hivatalos – elérhetőséghez is [Ctv. 24. § (2) bek. m), n) pont].

Az új Pp. 170. § (3) bekezdés d) és e) pontja előírja a gazdasági társaságok perbeli jogképességének-, a jogi képviselő részére meghatalmazást adó törvényes képviselőre vonatkozó adatoknak az igazolását. Álláspontom szerint a társaság cégjegyzékszáma alapján a bíróság a közhiteles cégnyilvántartás alapján ellenőrizheti – és a per minden szakaszában ellenőriznie is kell – ezeket az adatokat.

A tagkizárási perindításhoz a keresetlevél mellékleteként csatolni kell a legfőbb szervnek a tag kizárása és perindítás tárgyában hozott határozatát is a Ctv. 71/A. § (1) bekezdése alapján.

Az új Pp. 173. § (1) bekezdése szabályozza a – tárgyi vagy személyi – keresethalmazat előterjesztésének feltételeit.

A Ctv. 65–70. §-ában szabályozott jogorvoslati perekben és a tagkizárás iránt indított eljárásokban a kereset más keresettel nem kapcsolható össze, viszontkeresetnek sincs helye [Ctv. 71. § (1a) pont, 71/A. § (1) és (2) bek. a) pont].

A cégeljárással kapcsolatos jogorvoslati-, a cég határozatainak felülvizsgálata iránti perindítás tényének cégjegyzékbe történő bejegyzéséhez a peres bíróság hivatalból értesíti a cégbíróságot (ld. I.3. pont utolsó bekezdés).

3. A keresetlevél visszautasítása 

Az új Pp. 176. §-a alapján a jogalkotó a keresetlevél visszautasítását – mint új terminológiát – a hivatalból vizsgálandó formai, alaki okból történő befogadhatóság hiányára alapítja.

A régi Pp. 130. §-ában felsorolt elutasítási okokat részben pontosítja és kiegészíti aszerint, hogy van-e helye hiánypótlási eljárásnak.

A társasági jogi perek szempontjából változatlan a szabályozás, miszerint a Ctv., a Ptk. III. Könyve és a Cstv. speciális, anyagi jogi jellegű, jogvesztő határidőt rögzítő, a perindításra nyitva álló határidőinek a betartását a bíróságnak – hasonlóan a régi Pp. szabályozásához – hivatalból vizsgálnia kell. A keresetlevélnek a határidő utolsó napján – elektronikus úton – be kell érkeznie a törvényszékhez. A határidő elmulasztása változatlanul jogvesztéssel jár, ezért a bíróság a keresetlevelet visszautasítja az új Pp. 176. § (1) bekezdés i) pontja alapján.

4. A perfelvétel

A perfelvétel új jogintézménye (új Pp. XII. fejezet) időben és funkcióját tekintve két részre bontja a peres eljárás első szakaszát, ami a keresetlevélre – elektronikus úton – előterjesztett ellenkérelemmel kezdődik. A perfelvételi tárgyaláson – tény és bizonyítási kérdésekben nem csak a jogi képviselő, de – a peres fél is joghatályos nyilatkozatot tehet (új Pp. 189. §).

A bíróság akkor zárja le a perfelvételt, ha a jogvita tartalma és keretei véglegesen meghatározhatók.

A fellebbezéssel nem támadható – tárgyaláson kívül is meghozható – végzésében a bíróság mellőzheti a perfelvételt és kitűzi az érdemi tárgyalást, ha úgy ítéli meg az ellenkérelem beérkezése után, hogy nincs szükség további írásbeli előkészítésre (új Pp. 197–198. §).

A Ctv. 65–70. §-ában szabályozott speciális – soron kívüli – jogorvoslati perekben a perfelvétel során további írásbeli perfelvétel elrendelésének nincs is helye [Ctv. 71. § (1a) bek.].

5. A jogerős ítélet

Az ítéletben foglalt döntésnek változatlanul ki kell terjednie a perben érvényesített valamennyi kereseti kérelemre (új Pp. 341. §).

Az új Pp. 346. §-a kifejezetten nevesítve felsorolja az írásba foglalt ítélet egyes jól elkülöníthető részeit, rögzítve azok – régi Pp.-hez hasonló – meghatározott sorrendjét is: bevezető, rendelkező, perorvoslati, indokolási és záró rész.

A határozat felülvizsgálata iránti és a cégeljárással összefüggő jogorvoslati perek befejezésének cégjegyzékbe történő bejegyzése céljából, továbbá az érvénytelenségi és kontrollperekben a Ctv. speciális eljárási szabályai alapján a határozat rendelkező részének Cégközlönyben történő közzététele érdekében, az ítéletet – törvényességi felügyeleti eljárás keretében történő – végrehajtás érdekében, illetve a szükséges intézkedések megtétele céljából a peres bíróságnak – hivatalból – meg kell küldenie a cégbíróság részére [Ctv. 26. § (1) bekezdés f)–h) pont, 66. § (2)–(3) bek., 67. §, 68. § (2)–(4) bek., 69. § (3)–(4) bek., 70. §].

A Ctv. 71/A. § (6) bekezdése változatlanul úgy rendelkezik – hasonlóan a Gt.-ben rögzített szabályozáshoz –, hogy a tagkizárási perekben hozott elsőfokú ítélet kizárólag rendes jogorvoslattal/fellebbezéssel támadható meg; felülvizsgálatnak és perújításnak nincs helye.

III. A KÖZVETÍTŐI ELJÁRÁS/MEDIÁCÓ LEHETŐSÉGE A TÁRSASÁGI JOGI JOGVITÁKBAN

A közvetítés olyan sajátos permegelőző vagy bírósági eljárás befejezését elősegítő, egyeztető, konfliktuskezelő, vitarendező eljárás, amelynek célja a vitában érdekelt felek kölcsönös megegyezése alapján a vitában nem érintett harmadik személy/mediátor bevonása mellett a felek közötti vita rendezésének megoldását tartalmazó írásbeli megállapodás létrehozása [a közvetítői tevékenységről szóló 2002. évi LV. törvény (Kvtv.) 2. §].

1. Egyezség létrehozásának megkísérlése a bíróság által

A perfelvételt lezáró végzés meghozatalát követően – amikor a felek közötti jogvita tartalma és a bizonyítás keretei véglegesen megállapítható – de az érdemi tárgyalási szak, a szükséges és célirányos bizonyítás lefolytatása, a peres eljárás második szakasza még nem kezdődött meg, a bíróság – ha annak sikerére esély mutatkozik – megkísérelheti a felek közötti egyezség létrehozását, tájékoztathatja őket és jogi képviselőiket a bírósági/piaci közvetítés igénybevételének lehetőségéről is, annak módjáról és előnyeiről, az esetleges megállapodás bírósági egyezségbe foglalásának lehetőségéről, valamint a szünetelés szabályairól (új Pp. 195. §).

Az új Pp. XIV. Fejezete nem csak a perfelvételi, hanem az érdemi tárgyalási szakban/elsőfokú és másodfokú eljárásban alkalmazandó közös szabályok között is változatlanul lehetővé teszi a – régi Pp. 148. §-ában előírt – tájékoztatást a közvetítői eljárás igénybevételéről, a szünetelés szabályairól az egyezség létrehozása céljából (új Pp. 238. §).

A tájékoztatás – értelemszerűen – elmarad pl. a tagkizárási perekben, mert a Gt. szabályozásával egyezően nincs helye szünetelésnek ezekben a „gyorsított”, speciális eljárási szabályokkal lefolytatott eljárásokban [Ctv. 71/A. § (2) bek. c) pont].

Az egyezség létrehozására – általánosságban – akkor van esély, ha a felek számára fontos az együttműködés a köztük fennálló kapcsolatra tekintettel, és ne legyen köztük olyan kiegyenlíthetetlen hatalmi különbség, ami alapján az igényérvényesítés számukra csak a peres eljárást lezáró jogerős ítélettel valósulhat meg.

A vezető tisztségviselők ellen indított kártérítés megfizetése iránt indított perekben pl. a felperesi gazdasági társaság keresetének megfelelő közbenső ítélet jogerőre emelkedését követően – a kártérítés összege vonatkozásában – lehet az első fokon folytatódó eljárásban megkísérelni a felek között az egyeztetést.

A peres felek jogi képviselőinek is érdeke a jogvita – lehetőség szerinti – megegyezéssel történő lezárása [az ügyvédi tevékenységről szóló 2017. évi LXXVIII. törvény (Ütv.) 1. §].

Tipikusan ajánlott a gazdasági mediáció a cégek egymás közötti szerződéses vagy szerződésen kívüli, elszámolással kapcsolatos jogvitáiban.

A peres eljárás megindítását követően már bírósági közvetítő is bevonható a konfliktus/jogvita írásbeli megállapodással történő rendezésébe, de piaci mediátor is közreműködhet a közvetítői eljárásban.

Bírósági közvetítői tevékenységet az OBH elnöke által – a közvetítői szakmai képzés elvégzésének igazolását követően – kijelölt bírósági titkár, bíró és rendelkezési állományba helyezett bíró végezhet [Kvtv. 38. § (1) bek.].

A KIM közvetítői névjegyzékben nyilvántartott piaci mediátoroknak felsőfokú végzettséggel és a végzettség megszerzésétől számított, annak megfelelő legalább ötéves igazolt szakmai gyakorlattal és akkreditált közvetítői szakmai képzést szervező intézmény által kiállított oklevéllel kell rendelkeznie [63/2009. (XII. 17.) IRM rendelet].

A közvetítői eljárás – jellemzően – rövidebb, költséghatékonyabb, mint bírósági eljárás. A bírósági közvetítés illetékmentes [az illetékekről szóló 1990. évi XCIII. törvény (Itv.) 56. § (4) bek.].

1.1. A szünetelés szabályai

A régi Pp. az elsőfokú eljárás tárgyalásra vonatkozó rendelkezései között szabályozta a felek/jogi képviselők szünetelésre vonatkozó megegyezésének bejelentését a bírósághoz.

Az új Pp. XI. fejezete ezzel ellentétben az általános rendelkezések között/új Pp. 121. § (1) bekezdés a) pont tartalmazza, mert alkalmazására nem csak az elsőfokú, hanem a másodfokú eljárásban, illetve az ügy tárgyalását megelőzően is lehetőség van.

Az egyeztetés/egyezség létrehozása érdekében történő bejelentés – változatlanul történhet a jogi képviselők által, elektronikus úton, vagy a tárgyaláson, szóban.

A perhatékonyság szempontjából, a jogviták lezárásának megegyezéssel történő lezárása mellett az is cél, hogy az „észszerű időn belül” történjen. Ezért rendelkezik az új Pp. 121. § (2) bekezdése úgy, hogy ugyanazok a felek a szünetelésre vonatkozó megegyezésüket az eljárás jogerős befejezéséig három alkalommal jelenthetik be a bíróságnak. A szünetelés – a régi Pp. 137. § (3) bekezdésében rögzített hat hónap helyett – négy hónapig tarthat.

Kizárja a bíróság tájékoztatását a mediációról, ha az eljárás már három alkalommal szünetelt.

A régi Pp.-vel ellentétben a szünetelés – a bejelentésnek a bírósághoz történő beérkezésétől számított – kezdő és befejező időpontját, illetve az eljárás megszűnésének tényét a bíróságnak – fellebbezéssel nem támadható – végzésben kell meghatároznia; a négy hónap határidő elmulasztása miatt változatlanul nincs helye igazolásnak [új Pp. 121. § (3) és (6) bek.].

1.2. A közvetítői eljárásban létrejött írásbeli megállapodás alapján jóváhagyott – ítélet hatályú – egyezség és a perköltség

Ha a felek a közvetítői eljárás során megállapodást kötnek, azt a szünetelés időtartamán belül a bírósághoz – egyezségként történő jóváhagyás végett – benyújthatják. Ebben az esetben a bíróság az eljárást folytatja [új Pp. 238. § (2) bek.].

Ha a megállapodás/egyezség megfelel a jogszabályoknak, a bíróság azt végzéssel jóváhagyja. A bíróság által jóváhagyott egyezségnek ugyanaz a hatálya, mint az ítéletnek [új Pp. 239. § (3) bek.].

Ha a perköltség megfizetéséről a felek nem állapodtak meg, akkor azt az egyezség szerint pervesztes fél téríti meg, ha a pernyertesség és pervesztesség aránya nem állapítható meg, akkor egyik fél sem köteles perköltség megtérítésére (új Pp. 84. §).

A bíróságnak az egyezséget jóváhagyó végzésben – ha erről a felek nem állapodtak meg – hivatalból rendelkeznie kell a meg nem fizetett illeték és az állam által előlegezett költség megfizetéséről.

Ha a felek a peres eljárásban egyezséget kötnek, akkor az Itv. 58. §-ában meghatározott mérsékelt összegű az eljárás illetéke, attól függően, hogy a peres eljárás melyik szakaszában hagyja jóvá azt a bíróság.

2. A társasági jogi perek és a mediáció lehetősége

2.1. A cégeljárással összefüggő perek

A gazdasági társaságok alapításával, törvényes működésével kapcsolatos – érvénytelenségi és kontrollperek továbbá a határozatok felülvizsgálata iránti perek – szabályozása összefügg a nemperes, elektronikus cégbejegyzési/változás bejegyzési eljárásokkal, amelyekben kötelező a speciális szakismeretekkel rendelkező jogi képviselő meghatalmazása, hogy az általa előterjesztett kérelmek alapján induló, cégjegyzéket érintő bejegyzést elrendelő végzések, azok alapjául szolgáló szerződések/szerződésmódosítások/határozatok megfeleljenek a jogszabályoknak, a hatályos létesítő okirat rendelkezéseinek, figyelemmel az egységes bírói gyakorlatra is.

a) A cég bejegyzését megelőzően, de azt követően sem indul jelentős számú cégalapítás érvénytelenségi per, figyelemmel a Ctv. 69. §-ában rögzített – kirívóan súlyos – hiányosságokra; pl. a kft. jegyzett tőkéje nem éri el a törvényben meghatározott minimum összeget.

Az érvénytelenségi – jogorvoslati perekben – az egyezségi kísérlet jogintézményéhez hasonló, speciális eljárásra van lehetőség – a bíróság felhívása alapján az alperesi cég megszüntetheti a felperes keresetében megjelölt érvénytelenségi okot, pl. a jegyzett tőkére vonatkozó rendelkezés módosításával, a pénzbeli/apport szolgáltatására vonatkozó előírásokra is kiterjedő igazolással [Ctv. 69. § (3) bek.].

A létesítő okirat módosítása érvénytelenségének megállapítása iránti perekben is megfelelően alkalmazandó a fenti szabályozás Ctv. 70. § (1) bekezdése alapján.

b) A Ctv. 65. §-a alapján induló cégbejegyzést/változásbejegyzést elrendelő végzés hatályon kívül helyezése iránti – jogorvoslati – perekben, amelyek a közhiteles cégnyilvántartás cégjegyzéki adatainak „törvényessége” érdekében indulnak, értelemszerűen kizárt a mediáció lehetősége, mert az eljárás lényege: a cégbíróság – gyorsított, elektronikus – eljárásának a felülvizsgálata, kontrollálása.

c) A cég határozatainak felülvizsgálatára irányuló perek mielőbbi lezárását szintén nem a felek közötti egyezségi kísérlet, hanem az szolgálja, hogy a per érdemi tárgyalási szakaszáig lehetősége van az alperesi cégnek a felperes által – megalapozottan – felülvizsgálni kért határozat hatályon kívül helyezésére, a peres felek jogi képviselői által bejelentett szünetelésre vonatkozó megegyezés alapján, különösen akkor, ha a bíróság a határozat végrehajtását felfüggesztette. Ezekben az esetekben a folytatódó eljárásban a felek – jogi képviselőik útján – kérhetik az eljárás közös kérelemre történő megszüntetését, vagy a felperes eláll a keresettől.

A cégjegyzéki adatot is érintő érvényes határozat „végrehajtása” a per befejezését cégjegyzékbe bejegyző cégbíróság törvényességi felügyeleti eljárásában történik.

2.2. A Ptk. és a Cstv. felhatalmazása alapján induló perek

a) A cégformában működő társaság és a tagjai, illetve a tagok egymás közötti, üzletrészátruházás hatálytalanságának megállapítása iránt indított úgynevezett elővásárlási joggal kapcsolatos, illetve a beleegyezés hiánya miatt indult perek tipikusan olyan jogviták, ahol a közvetítői eljárás feltételei nem állnak fenn, mert az egyik peres félnek már nem érdeke a jövőbeli együttműködés a társasággal, illetve tagjaival, mert üzletrésze átruházásával – cégjogilag – már megszüntette a tagsági jogviszonyát, vagy a cég tagjainak a gyűlése nem hagyta jóvá, hogy megválhasson a társaságtól.

b) A , bt. tagsági jogviszonyt megszüntető, tagi felmondás érvényességével kapcsolatos jogvitákban a társaságtól megváló felperes az igényét a per bármely szakaszában bírósági/piaci közvetítői eljárásban, írásbeli megállapodással rendezheti az alperes céggel.

c) A konszernjogi felelősséggel kapcsolatos eljárásokban – az alperes jogellenes, pert megelőző magatartásából az következik –, hogy egyezségi kísérletre a közbenső ítélet meghozatala után sem kerülhet sor.

d) A kft. üzletrészének átruházására kötött szerződés érvénytelenségének megállapítása iránti perekben – különösen az okirati bizonyítékok, tanúvallomások, szakértői vélemény/ek alapján a bíróság mérlegelésétől függ a felek tájékoztatása, ha lehetőséget lát az alperest terhelő marasztalási összeg meghatározásához egyeztetésre – bírósági/piaci közvetítői eljárásban létrejött – írásbeli megállapodás létrehozására.

e) A gazdasági társaságok cégnév használatával kapcsolatos pereiben, amikor a tényállás pl. azon alapul, hogy a korábbi, névviseléssel kapcsolatos hozzájáruló nyilatkozatot visszavonták, lehetőség van a cégek/vezetői közötti viszony megromlásának okait mediátor segítségével „tisztázni”, a jövőbeli, további együttműködés céljából.

f) A 33/A. §-a alapján induló perekben, amennyiben a bíróság megállapítja, hogy a felszámolás alá került cég vezető tisztségviselője a fizetésképtelenséggel fenyegető helyzet bekövetkezésekor nem a hitelezők érdekeinek elsődlegessége alapján járt el, és a cég – a felszámolási eljárást követően – a cégjegyzékből történő törléssel megszűnik, a hitelezők – a jogvita jellegéből adódóan már igazolt – kártérítés összegének megfizetése iránti igényük perben történő érvényesítésekor egyezségi kísérletre nem tesznek javaslatot.

g) A Cstv. és Ptk. szabályozása alapján a felszámoló cég ellen kártérítés megfizetése iránt a hitelező/adós/harmadik személy által indított perekben az eljárás jogerős befejezéséig nem kerül sor egyezségi kísérletre, ha az alperes szándékos károkozó magatartását bizonyítja a felperes.

3. A per előtti/pert megelőző mediáció a gazdasági/társasági jogi konfliktusok rendezésére 

A cégek törvényes képviselői és tagjaik közötti, illetve a tagok egymás közötti úgynevezett emberi konfliktuson alapuló vitái a cég működését is veszélyeztethetik.

A gazdasági/társasági jogi mediációhoz kapcsolódó munkaügyi, családi, válási, párkapcsolati közvetítői eljárásokban – perelterelés céljából – rendezhetők az ilyen típusú konfliktusok.

a) Kiemelten javasolt pl. ha a kft. taggyűlést összehívó meghívójának napirendi pontjai között szerepel tag kizárása iránti határozat meghozatala. A társaság céljainak elérését nagymértékben veszélyeztető tagnak lehetősége van önként megszüntetni a tagsági jogviszonyát, és taggyűlésen felajánlhatja a többi tagnak/társaságnak, hogy vásárolják meg az üzletrészét.

Az üzletrészátruházási szerződés megkötéséhez szükséges – a cég forgalmi értékétől függő – vételár meghatározásában segíthet a feleknek egy piaci mediátor, és a kft. aktuális forgalmi értékének meghatározásához pl. az ügyvezető, könyvelő is közreműködhet a közvetítői eljárásban – a felek egyetértésével – szakértő is igénybe vehető (Kvtv. 34. §).

A megállapodás „végrehajtása” jogi képviselő által elektronikusa előterjesztett változásbejegyzési cégeljárásban történik.

b) A kétszemélyes, tipikusan családi vállalkozások tagkizárási pert nem indíthatnak. A cég további működéséhez/megszüntetéséhez – piaci közvetítői eljárás keretében – rendezhetők a családi, párkapcsolati konfliktusok.

c) A gazdasági társaság munkáltató és a munkavállaló a munkaügyi per megindítását megelőzően – munkaügyi szakismeretekkel rendelkező piaci mediátor – segítségével, írásbeli megállapodással rendezheti a jogvitát.

3.1. Az ügyvédek szerepe a közvetítői eljárásokban

Az ügyvédi tevékenység gyakorlása keretében kiegészítő jelleggel folytatható közvetítői eljárásban folytatott közvetítői tevékenység [Ütv. 3. § (1) bek. m) pont].

Társasági jogi jogvitákkal kapcsolatos közvetítésre a KIM névjegyzékből társasági jogi és cégjogi szakjogász képesítéssel rendelkező ügyvéd felkérése ajánlott, aki a Kvtv. 30. § (1) bekezdés f) pontjában rögzített, az ügyhöz kapcsolódó speciális joganyagnak, tényeknek az ismertetéséhez – az első mediációs ülésen – professzionális szakmai gyakorlattal rendelkezik.

3.2. A megállapodás „végrehajtásának” költsége

Ha a közvetítői eljárásban létrejött megállapodás ellenére a megállapodással rendezett jogvita tárgyában a megállapodást megkötő felek bármelyike bírósághoz fordul, az alperes perköltségét a felperes téríti meg.

A perköltségviselés általános szabályai irányadóak, ha a felperes kizárólag a megállapodásban foglaltak iránt, annak teljesítése miatt indít pert [új Pp. 86. § (3) bek.].

3.3. A közvetítői eljáráshoz kapcsolódó egyezségi kísérlet

Az új Pp. 167. §-ában szabályozott új jogintézmény előírásai alapján, ha a felek közösen kérik az egyezségi kísérletre idézést – gazdasági/társasági jogi konfliktus/vita tárgyában, piaci közvetítői eljárásban létrejött – megállapodásuk bíróság által egyezségként történő jóváhagyása érdekében, akkor törvényszéki hatáskörbe tartozó jogvita esetén sem kell jogi képviselővel eljárniuk, és a bíróság a kérelem beérkezésétől számított tizenöt napon belüli időpontra tűzi ki a határnapot, amikor a jelen lévő felek között – a kérelemhez csatolt megállapodás alapján – létrejött egyezséget jegyzőkönyvbe foglalja, és ha megfelel a jogszabályoknak, azt végzéssel jóváhagyja.

A Pp. szerinti végrehajtási eljárásban nincs helye közvetítői eljárásnak [Kvtv. 1. § (3) bek.].

Összefoglalva megállapítható, hogy nem minden gazdasági/társasági jogvitából lesz per, de minden társasági jogi perindítás alapja egy bírósági/választottbírósági ítélet nélkül nem rendezhető – a közhiteles cégnyilvántartás adatait érintő – érdekalapú konfliktus/vita.

A cikk témája iránt érdeklődő ügyvéd, bíró és mediátor kollégák figyelmébe ajánlja a szerző a Társasági jogi perek 2018 című – cégvezetőknek is ajánlott – gyakorlati kézikönyvet, amely a HVG-ORAC Kiadó gondozásában jelent meg.

Az írás a Céghírnök 2018. évi 7. lapszámában (3-10. o.) jelent meg.

The post Mika Ágnes: Az új polgári perrendtartás rendelkezéseinek gyakorlati alkalmazása a társasági jogvitákban (CH, 2018/7., 3-10. o.) appeared first on Új Ptk. – az új Polgári Törvénykönyv és Kommentár.

A cikk letölthető PDF formátumban is!

I. Bevezetés

 Kép forrása: mta.hu

Magyarország 1990-ben, négy évtized diktatúrája és zsákutcába torkolló gazdasági kísérletei után ismét a magántulajdonon és a szabad vállalkozáson alapuló társadalom létrehozásának útjára lépett. Ez az alapvető politikai fordulat egybevágott a mai fejlett Európában, mindenekelőtt az Európai Unió tagállamaiban elfogadott és megvalósított társadalomképpel. Ez a társadalmi modell a polgárok magánautonómiájának messzemenő elfogadását teszi szükségessé. Magától értetődő, hogy a magántulajdonos polgárok egymás közötti jogviszonyainak kódexe, az új Polgári Törvénykönyv (Ptk.) is a szociális piacgazdaság megvalósítását tekintette alapvető feladatának, összhangban a Magyarországon 1990 óta követett társadalompolitikai célkitűzésekkel és az azok megvalósítására elfogadott alkotmányos garanciákkal. A törvényhozó abból indult ki, hogy az új Ptk.-ban egy szociális elemekkel átszőtt, alkotmányosan védett piacgazdaság magánjogi feltételeit kell megteremteni.[1]

A magántulajdon dominanciája mellett a magánautonómia másik alapvető követelménye a szerződési szabadság elvének elfogadása.[2] Az újabb keletű társadalomtudományi irányzat, a joggazdaságtan is abból indul ki a szerződési jog értékelésénél, hogy „a felek szabad megállapodása az esetek többségében a társadalom számára optimális végeredményt hoz”.[3] Ez elsősorban azt jelenti, hogy – funkcióképes versenykörülmények között – a szabad szerződéskötések eredményeként az anyagi javak társadalmi méretekben viszonylag a legjobban hasznosulnak, vagyis a piac az anyagi forrásokat az azokat a legjobban hasznosító helyre mozgósítja.[4] Jogrendszerünkben a szerződési szabadság elve az Alaptörvény elvi tételében is megjelenik: „Magyarország gazdasága az értékteremtő munkán és a vállalkozás szabadságán alapszik” [M) cikk (1) bek.]. A magánjognak ezt a pillérét csak ott és annyiban indokolt korlátozni, ahol és amennyiben ez a szociális igazságosság követelménye érdekében elengedhetetlenül szükséges, és a piaci verseny szabadságának feltételei között még lehetséges.[5] A magánautonómia harmadik tartóoszlopa az egyesülés és a társulás szabadsága, amelynek követelményeit a Ptk. – a magánjogi szabályozások bevált mintái nyomán – az egyesület, a gazdasági társaságok és a szövetkezet intézményeivel kívánja szolgálni.

II. Diszpozitív szabályozás a Ptk.-ban

A Ptk. a piacgazdaság követelményeinek megfelelően mind a szerződési jog, mind a jogi személyek szabályozásánál – eltérő módon ugyan – kiinduló elvként fogadja el a felek autonómiáját.

1. A magánautonómia széles körű elismerése az árucserét közvetítő kötelmi jogi szerződések világában hagyományosan a szerződési szabadságban ölt testet. A szerződési szabadság közismerten három fő elemből tevődik össze: a szerződéskötési elhatározás szabadsága, a szerződő partner megválasztásának szabadsága és a szerződési tartalom alakításának szabadsága jelenti a három komponenst.

A felek szerződési tartalomalakító szabadságát a kötelmi jogi szerződések tekintetében a Ptk. tételesen is kimondja [6:58. § (2) bek., első mondat]. A törvény abból indul ki, hogy a vagyoni forgalom résztvevői szerződéses kapcsolataikban általában képesek érdekeik érvényesítésére és védelmére, ezért a magánjognak csak a lehető legszűkebb körben kell beavatkoznia. Ez mindenekelőtt azt jelenti, hogy a szerződéskötő felek szükségleteik és érdekeik kölcsönös egyeztetése alapján szabadon határozzák meg szerződésük tartalmát. A tartalmi szabadság keretében a Ptk. kötelmi szerződési joga elismeri a típusszabadságot. Ezért a szerződéstípusok normái körében a törvény csupán ajánlott mintákat kíván nyújtani a felek számára, amelyeken a felek szabadon változtathatnak. Ez történhet úgy, hogy a felek megállapodásukat több nevesített szerződés elemeiből állítják össze, vagyis vegyes szerződést kötnek. Rendelkezhetnek a felek úgy is, hogy szerződésük egyik nevesített szerződéstípusnak sem felel meg, vagyis atipikus, (innominát) szerződést hoznak létre.[6]

A szerződési tartalomalakító szabadságból következik a Ptk.-ban a szerződési jogi normák döntő többségének engedő, diszpozitív jellege. Ez azt jelenti, hogy a szerződő felek a – jogaikat és kötelezettségeiket megállapító – szerződési szabályoktól egyező akarattal eltérhetnek [6:58. § (2) bek.]. Utalunk itt arra, hogy a Ptk.-nak a kötelmek közös szabályai közé emelt rendelkezései, amelyek a szerződésekre is vonatkoznak, döntő többségükben szintén diszpozitívak [6:1. § (3) bek.]. Így a felek jogait és kötelezettségeit megállapító rendelkezések mind a kötelmek közös szabályai, mind a szerződési általános szabályok, mind az egyes szerződéstípusok normái körében döntő többségükben diszpozitívak.

A szerződési jog alapvetően diszpozitív jellege abban a megfontolásban gyökerezik, hogy a törvényhozó – könnyen beláthatóan – nem lehet képes előre felmérni a felek által megvalósítani kívánt célokat a szerződések és a szerződéses kikötések beláthatatlan tömegére nézve. Ezért a törvény nem tud a felek szándékainak – akár típusaik szerint – egyenként teret engedni. Kötelező szabályozás mellett óhatatlanul tilalom vonatkozna olyan szerződési tartalmakra is, amelyek tiltását semmi nem indokolná. Sokkal helyesebb ezért a kötelező szabályozás általános elve alól tett kivételek módszere helyett fordított szabályozási eljárást követni: a felek tartalomalakító szabadságának teret nyitni, és azt kötelező előírásokkal csak ott korlátozni, ahol arra nyomós indokok szolgálnak. Ezt a tradicionális módszert alkalmazzák a magánjogi törvénykönyvek, ezt fogadta el az 1959-es Ptk., és ezt alkalmazza a Ptk. is. Kiemeljük, hogy a Ptk. – az 1959-es Ptk. 200. § (1) bekezdését pontosítva – mind a 6:1. § (3) bekezdésében, mind a 6:59. § (2) bekezdésében egyértelművé teszi, hogy a szabályoktól való eltérés joga csak a felek jogait és kötelezettségeit megállapító rendelkezések körében illeti meg a feleket. A jogintézményeket fogalmilag meghatározó normáktól és például az érvénytelenségi okokat vagy az érvénytelenség jogkövetkezményeit meghatározó szabályoktól a felek – főszabályként – nem térhetnek el.

A diszpozitív normákat a törvény a tipikus élethelyzeteket szem előtt tartva, a felek érdekeinek kölcsönös és kiegyensúlyozott figyelembevétele mellett alkotja meg. A diszpozitív szabályok legfontosabb funkciója a szerződéssel együtt járó kockázatok igazságos elosztása a felek között. A joggazdaságtan – véleményünk szerint kissé egyoldalú, de a lényeget illetően használható – álláspontja szerint a kockázatot arra a félre helyes telepíteni, akinek a kockázat viselése kevesebb többletköltséget jelent. E szerint a kockázatot viselje az a fél, aki

• az adott kockázatot inkább ismerhette, jobban előre láthatta;
• az adott kockázatot kisebb költséggel megelőzhette volna;
• aki az adott kockázattal szemben kisebb költséggel biztosíthatta volna magát.[7]

A diszpozitív szabályok jelentősége elsősorban abban áll, hogy a törvény által kínált szabályokat a szerződő feleknek nem kell „kitalálniuk”, adott esetben nem is kell magállapodásukba foglalniuk, azok a törvény erejénél fogva érvényesülnek, kiterjednek a szerződésre, kivéve, ha a felek eltérően állapodnak meg. A diszpozitív szabályok kitöltik a felek megállapodásának hézagait. Ezzel a megoldással a szerződéssel kapcsolatos ún. tranzakciós költségeket is jelentős mértékben csökkenteni lehet.

A szerződéses viszonyok körében is vannak azért (igaz: csak kivételesen) kötelező (kógens) jogszabályok, amelyektől a felek egyező akarattal sem térhetnek el. A kógens rendelkezésektől eltérő szerződéses kikötés – függetlenül attól, hogy azt a törvény kifejezetten kimondja-e vagy sem – semmis. Kógens szabályokat ad a Ptk. mindenekelőtt olyan esetben, amikor a szerződő feleken kívüli érdekek: harmadik személyek, esetleg egy nagyobb közösség érdeke vagy a társadalom erkölcsi értékrendjének védelme kívánja meg a kötelező normával történő beavatkozást a szerződő felek autonómiájába. Kógens normákra van szükség ezenkívül ott is, ahol a szerződő felek jogi egyenjogúsága és mellérendeltsége mögött a gazdasági egyensúlyban, illetve a szakismeretben és informáltságban[8] olyan hiány állapítható meg, amely a szerződés tartalmának meghatározására is nagymértékben kihat. Ilyen helyzetnek minősülnek elsősorban a fogyasztóval kötött szerződések. Ezek szabályozásánál a Ptk. kógens normákkal védelmi szabályokat állít fel a gyengébb fél érdekeinek hatékony érvényesítésére. A fogyasztókat védő szabályokat a törvény tematikusan helyezi el, azaz a konkrét kérdés megválaszolásánál állít fel külön normákat a fogyasztó védelmére. Ezeknek a normáknak kógens jellegét és a tőlük való eltérés semmisségét a Ptk. (6:100. §) félreérthetetlenné teszi. Külön kategóriát képeznek a szabályozás jellege szempontjából az általános szerződési feltételekkel kötött szerződések, amikor is – a szerződéskötés sajátossága, a szerződés tartalmának egyoldalú meghatározottsága miatt – a nem fogyasztói szerződések is speciális rendelkezéseket kívánnak, ha nem is feltétlenül kógens norma formájában.

Olyan kivételes esetekre, amelyekben az egyik fél a diszpozitív szabályozás nyújtotta lehetőséget meg nem engedhető módon a maga javára használja ki, és a felek közötti kívánatos egyensúlyi helyzet így létrejött kirívó megbomlását konkrét kógens szabály hiányában nem lehet orvosolni, a Ptk. generálklauzula formájában megfogalmazott elvi tételei adnak beavatkozási lehetőséget a bíróság számára. Ilyen nyitott norma található a szerződés általános rendelkezései között is, mint például a nyilvánvalóan a jóerkölcsbe ütköző szerződés semmisségét kimondó szabály a 6:96. §-ban. A jogrend védelmét szolgálják ezenkívül a szerződések világában is a Ptk. közös alapelvei, amelyek a Bevezető rendelkezések között találhatók. Ilyen védelmi jellegű alapelvek: a jóhiszeműség és tisztesség elve [1:3. § (1) bek.], az adott helyzetben általában elvárható magatartás követelménye [1:4. § (1) bek.] és a joggal való visszaélés tilalma [1:5. § (1) bek.]. A jóhiszeműség és tisztesség elvében felállított zsinórmértékre vagy a joggal való visszaélés tilalmára támaszkodva lehet gátat szabni a diszpozitív szabályozás lehetőségével való visszaélésnek, ha azt az adott esetben közelebbi jogi eszközzel, például az általános szerződési feltételek szabályainak védelmi lehetőségeivel (a tisztességtelen kikötés érvénytelenségének kimondásával stb.) vagy a jóerkölcsbe ütközés megállapításával nem lehet elérni. Kérdés, hogy lehet-e, és ha igen, milyen szempontok szerint, alkalmazási sorrendet felállítani a Ptk. általános alapelvként megfogalmazott generálklauzulái és a kódex egyéb nyitott normái között. Véleményünk szerint ez a döntés nem alapulhat egyedül az általános és a különös logikai viszonyán. Helyesebb tartalmi különbségek alapján meghatározni az elvileg szóba jöhető, „versengő” nyitott normák alkalmazását. Például a jóhiszeműség és tisztesség követelményében nem dominál annyira az etikai elem, mint a jóerkölcsbe ütközés mozzanatában, és ezért egy szerződéses kikötés érvényességének értékelésénél adott esetben az előbbi alkalmazására sor kerülhet a jóerkölcs nyilvánvaló sérelme nélkül is.

2. A kötelmi jogi áruszerződések világához hasonlóan (de természetesen nem azonos módon) elismert a felek autonómiája a személyek egyesülése és a társulása körében is, és ennek megfelelően széles körben diszpozitív jellegűek a Ptk.-ban a jogi személyek szabályai.[9] Ugyancsak hasonló a felek autonómiájának legáltalánosabb korlátja a két területen. A Ptk. szerint semmis a tilos és a jóerkölcsbe ütköző kötelmi jogi szerződés (6:95–6:96. §-ok), jogi személy pedig a törvény által nem tiltott tevékenység folytatására és cél elérése érdekében alapítható és működtethető [3:1. § (4) bek.].

Teljes mértékben biztosítja a Ptk. a jogi személy létesítésének szabadságát. A jogi személyek létrehozása a polgári jogi jogalanyok magánautonómiája körébe tartozó döntés, amelyet szabadon, az állam egyedi beavatkozása nélkül hozhatnak meg, azaz a jogi személy létrehozásáról a személyek szabadon rendelkezhetnek [3:4. § (1) bek.]. A jogszabályok – általános jelleggel – meghatározzák az alapítás szabályait, és a jogi személyeket a közérdek védelme érdekében nyilvántartásba veszik, de az állam ezenkívül nem avatkozik be a létesítés folyamatába, az teljes mértékben a jogalanyok döntési autonómiájának körébe tartozik. A magánautonómia általános normatív korlátját a jogi személy létesítésénél a Ptk. – mint említettük – a „tiltott cél” elérésének vagy „tiltott tevékenység” folytatásának kizárásával fogalmazza meg [3:1. § (4) bek.] A jogi személyek nyilvántartásba vétele is kizárólag a jogszabályban normatív módon meghatározott okok alapján tagadható meg [3:4. § (4) bek., második mondat]. „Mindez annyit jelent, hogy az állam nem mérlegelheti célszerűségi szempontok alapján, hogy megítélése szerint szükség van-e egy adott jogi személyre, hanem a normatív feltételek teljesítése esetén a nyilvántartásba vétellel biztosítania kell a jogi létezés lehetőségét.”[10]

A kötelmi jogi szerződésekkel ellentétben típusszabadság nem létezik a jogi személyek alapításánál: jogi személyt csak a törvény által meghatározott jogi személy típusban lehet létrehozni [3:1. § (4) bek.]. A jogi személyt létrehozó felek számára típuskényszert ír tehát elő a törvénykönyv. Helyesen mutat rá Kisfaludi: „A típuskényszer a létrehozandó jogi személyre vonatkozó szabályok tartalmának kialakításában az alapítókat, illetve a tagokat megillető szabadságnak is korlátot szab. Nem lehet ugyanis eltérni a jogszabálynak azoktól a rendelkezéseitől, amelyek definíciós tartalommal bírnak, és ekként a jogviszony minősítésénél kerülnek alkalmazásra.”[11]

A jogi személy jellegétől, természetétől függően e területen is érvényesül a partnerválasztás szabadsága. Természetesen eleve – fogalmilag – értelmezhetetlen ez a kérdés az alapítványnál és az egyszemélyes társaságoknál. De a tagsággal járó jogi személy típusoknál: az egyesületeknél, a többszemélyes társaságoknál és a szövetkezeteknél is eltérő jelentősége van a partnerek személyének; a részvénytársaságoknál például egészen elhanyagolható. Azoknál a jogi személy típusoknál, amelyeknél a tagok személyének jelentősége van, a Ptk. maga ad eszközöket a csatlakozni kívánó tagok megszűrésére, például azzal, hogy elővásárlási jogot biztosít a tagoknak, az öröklés törvényi szabályait eltéríti stb. Még inkább különbségek vannak egy adott jogi személy típuson belül is az egyes konkrét jogi személyek között. Helytállóan állapítja meg Kisfaludi: „Egy olyan jogi személynél, ahol a tagok mindegyike önállóan is jogosult a jogi személy nevében döntéseket hozni, és e döntéseknek megfelelően képviselőként elkötelezni a jogi személyt, a többi tag pedig helytállási kötelezettséggel tartozik a jogi személy kötelezettségeiért, nagyon erős érdekeltség mutatkozhat a partnerek tudatos megválasztásában. Azoknál a jogi személyeknél azonban, ahol a tagok kötelezettsége kizárólag valamilyen vagyoni hozzájárulás teljesítése, és egyébként a korlátozott tagi helytállási kötelezettség miatt a tagok el vannak szeparálva a jogi személytől és egymástól is, a többi tag megválogatásában való érdekeltség jóval gyengébb intenzitású. Természetesen az utóbbi típusú jogi személyeknél is adott a lehetőség arra, hogy bárki a többi tag személyében rejlő okok miatt maradjon távol a jogi személytől, de a jogi személy tagjainak már nem feltétlenül biztosít a Ptk. eszközöket ahhoz, hogy az újonnan bekerülni kívánó tagok személyét kontrollálják.”[12]

Széles körben érvényesül a jogi személyeknél a felek tartalomalakító szabadsága is, amit a Ptk. diszpozitív szabályozási kiindulópont rögzítésével biztosít. Ezáltal kívánja a törvény elérni, hogy a jogi személy alapítói, illetve tagjai a lehető legszélesebb körben a saját igényeiknek megfelelően alakíthassák a jogi személy működési kereteit. A törvény szerint a jogi személyt létrehozó jogalanyok a létesítő okiratban maguk állapíthatják meg a jogi személy szervezetét és működési szabályait [3:4. § (1) bek.]. Ezen kívül a Kódex leszögezi, hogy a jogi személy tagjai, illetve alapítói az egymás közötti és a jogi személyhez fűződő viszonyuk, valamint a jogi személy szervezetének és működésének szabályozása során a létesítő okiratban eltérhetnek a törvény rendelkezéseitől. A Ptk. alkotói e körben tehát abból indultak ki, hogy minden olyan kérdésben lehetőleg teret kell nyitni a jogi személyt létrehozó alapítók, illetve a működtető tagok autonómiájának, amely kizárólag az ő „belső” ügyük. A szabályozás diszpozitív alapállását lényegében ugyanazok a megfontolások indokolják a jogi személyeknél, mint a kötelmi jogi áruszerződéseknél. A jogalkotó itt sem képes előre számba venni és megítélni a felek által megvalósítani kívánt célokat az általuk létrehozni és működtetni kívánt többszázezer jogi személy tekintetében. Ezért a törvény e körben sem tud a felek szándékainak – akár típusaik szerint – egyenként teret engedni. Egy alapvetően kógens szabályozás pedig elkerülhetetlenül tiltana olyan célokat is, amelyek tiltását semmi nem indokolja. Sokkal helyesebb ezért itt is a kötelező szabályozás általános elve alól tett kivételek módszere helyett fordított szabályozási eljárást követni: a felek tartalomalakító szabadságának teret nyitni, és azt kötelező előírásokkal csak ott korlátozni, ahol arra nyomós indokok szolgálnak.

A jogi személyekre vonatkozó normák számottevő részének diszpozitív volta jelentős változás a korábbi szabályozáshoz képest. Különösen az egyesületi, a szövetkezeti és a részvénytársasági jogban megszokottnak volt tekinthető a normák kógens jellege. A gazdasági társaságokról szóló első törvény (Gt.)[13] még a Ptk.-hoz hasonló diszpozitív kiinduló alapállást választott ugyan, de a második Gt.[14] és a harmadik Gt.[15] főszabályként a rendelkezések kógenciáját mondta ki. A Ptk. ismét diszpozitív jellegű kiindulópontot választott, hogy ezzel nagyobb szabadságot biztosítson a tagok, illetve az alapítók számára az adott jogi személy érdekeinek leginkább megfelelő működési keret meghatározásához.

A Ptk. ugyanakkor – érthetően – a kötelmi jogi szerződésekhez képest szélesebb körben látta szükségesnek kógens normákban megfogalmazott korlátokat állítani a szerződési szabadságot ily módon biztosító diszpozitív jellegű kiinduló elv érvényesülésének. Az eltérést nem engedő konkrét szabályokon kívül nem térhetnek el a tagok, illetve az alapítók a jogi személy hitelezőinek, munkavállalóinak vagy a tagok kisebbségének jogait védő rendelkezésektől, és nem állapodhatnak meg oly módon, hogy az akadályozza a jogi személyek törvényes működése feletti felügyelet érvényesülését [3:4. § (2) és (3) bek.].

3. Az eddig elmondottak kapcsán végül rá kell mutatnunk arra, hogy a diszpozitív és a kógens normák közötti különbségtétel nem jelent általános normatani kategóriaként kezelhető megkülönböztetést. Ez a distinkció csak a magánautonómia világában, elsősorban tehát a magánjogban érvényes, a magánautonómia területén kívül nem értelmezhető. Remélhetőleg ma már nem fordul elő olyan tévedés a diszpozitív norma mibenlétével kapcsolatban, mint a Legfelsőbb Bíróság egykori GKT 3/1973. sz. állásfoglalásában, amely azt mondta ki, hogy „szerződési vita esetén a diszpozitív jogszabályok a gazdasági perben eljáró bíróságot nem kötik”, vagyis hogy az ilyen normáktól nemcsak a felek, hanem a bíróság is eltérhet.[16]

Alkalmat ad tanulmányunk témája arra is, hogy eloszlassunk egy tévhitet az ún. imperatív normák mibenlétével kapcsolatban. Miként a diszpozitív és a kógens szabályok közötti megkülönböztetésről azt állapítottuk meg, hogy az csak a magánautonómia jogviszonyait rendező normák körében releváns, ugyanúgy meg kell szorítanunk az imperatív szabályok értelmezési tartományát is. Imperatív, azaz feltétlen érvényesülést kívánó szabályokról csak a nemzetközi tényállások elbírálásánál beszélhetünk, és az olyan normákat kell alattuk értenünk, amelyek az adott esetben alkalmazásra kerülő külföldi jog szabályaival szemben is érvényesülnek. A nemzetközi magánjogról szóló 2017. évi XXVIII. törvény 13. §-a ezt tételesen a következőképpen fejezi ki: „Az e törvény értelmében irányadó jogra tekintet nélkül alkalmazni kell a magyar jognak azokat a rendelkezéseit, amelyek tartalmából és céljából egyértelműen megállapítható, hogy azok az e törvény hatálya alá tartozó jogviszonyokban is feltétlen érvényesülést kívánnak (imperatív szabályok).”

III. A diszpozitív szabályozás kérdőjelei a gyakorlatban

1. Annak ellenére, hogy a kötelmi jogi szerződési szabályok alapvetően diszpozitív jellege a Ptk.-ban nem jelent változást a korábbi joghoz képest, az új Kódex első éveinek gyakorlatában ezen a területen is felvetődött egy kérdés: eltérést engednek-e az elévülés megszakítására vonatkozó normák, és így a felek megegyezésével bővíthetők-e a törvényben az elévülés megszakítására meghatározott jogi tények [6:25. § (1) bek.]?

Mielőtt az e kérdésre adható válaszokat megvizsgáljuk, emlékeztetünk arra, hogy az 1959-es Ptk. bírói gyakorlatában is felmerült egy hasonló probléma, éspedig a szerződésszegési szabályok diszpozitív vagy kógens jellegével kapcsolatban. Annak idején e kérdésre meggyőző választ adott Benedek Károly és Világhy Miklós a méltán híres cikksorozatban: a szerződésszegés szabályai alapvetően disz­pozitívak, a szerződő felek autonómiájának határait e körben a kártérítési felelősség korlátozására és kizárására vonatkozó szabályok (314. §) jelölik ki.[17]

1.1. Az elévülés megszakítására vonatkozó szabályok kógens vagy diszpozitív jellege a gyakorlatban annak kapcsán merült fel, hogy a megszakításra vezető jogi tények közül a Ptk. elhagyta a „követelés teljesítésére irányuló írásbeli felszólítást”. Ezt az elévülést megszakító jogi tényt az 1959-es Ptk. vezette be, azt korábbi magánjogunk nem ismerte.[18] Az új Ptk. azért nem fűzi az elévülés megszakításának jogkövetkezményét a teljesítésre történő írásbeli felszólításhoz, hogy ösztönözze a jogosultat igénye bíróság előtti érvényesítésére és a bizonyítási nehézségek lehető elkerülésére. Ez a megszakítási ok ugyanis az esetek többségében ellentétes az elévülés intézményének lényegével: nem az igény érvényesítésére, hanem az igényérvényesítési idő (és az azzal járó bizonytalanság) meghosszabbítására ösztönöz. Alapvetően a jogbiztonságot szolgálja tehát, ha egy ilyen aktus nem szerepel a Ptk.-ban az elévülést megszakító jogi tények között. Így tárgytalanná váltak azok a problémák is, amelyeket ez a megszakítási cselekmény az 1959-es Ptk. bírói gyakorlatában felvetett.[19]

Lehetnek ugyanakkor olyan jogviszonyok, amelyeknél az elévülés írásbeli felszólítással történő megszakítása méltányolható érdekeket véd és jogpolitikailag támogatandó. Ilyen lehetőséget indokolhatnak például a tömegesen jelentkező azonos jogalapon felmerülő igények a közüzemi szolgáltatásokat (villamos áramot, vizet, gázt stb.) nyújtó gazdasági társaságok díjkövetelései esetében. Ezeknél szükséges lehet az elévülési idő meghosszabbítása, adott esetben a hátralékos fogyasztó fizetésre történő írásbeli felszólításával. Hasonló a helyzet az ugyancsak tömegesen előforduló és azonos jellegű, a közös jogkezelés körébe eső szerzői jogdíjak megfizetésével kapcsolatos igényeknél. Ilyen és hasonló követelések esetében mindkét fél érdekét szolgálhatja az a lehetőség, hogy fizetési meghagyás vagy perindítás nélkül el lehessen érni az elévülés megszakítását, lehetőséget adva a kötelezettnek a békés rendezésre. Méltányolandó ezért, hogy az említett és hasonló esetekben a felek úgy állapodhassanak meg, hogy az írásbeli felszólítás az elévülés megszakítását eredményezi. Kérdés, hogy megtehetik-e ezt a felek? Ha a Ptk. vonatkozó szabályait diszpozitív normának tekintjük, nincs akadálya a felek ilyen megállapodásának. Ha viszont az elévülés megszakítására vonatkozó törvényi felsorolás kógens normában megállapítottan zárt, a szerződés érvényesen nem állapíthat meg a törvényben nem szereplő megszakítási okot, adott esetben az írásbeli felszólítás formájában. Ezért kell állást foglalni a szabályozás diszpozitív vagy kógens jellege tekintetében.

A kötelmekre vonatkozó, a felek jogait és kötelezettségeit megállapító közös szabályok diszpozitív természetéből [6:1. § (3) bek.] véleményünk szerint már önmagában az következik, hogy a felek a szerződésben kiköthetik az írásbeli felszólításnak az elévülést megszakító hatását. Ez az értelmezés összhangban van a felek autonómiájának, szerződési szabadságának fokozottabb elismerésével a Ptk.-ban. Ezt a következtetést erősíti meg továbbá, hogy a törvény egyedül az elévülés kizárását tiltja meg, kimondva, hogy az elévülést kizáró megállapodás semmis [6:22. § (4) bek.]. Ebből a rendelkezésből is a contrario az következik, hogy az elévülés egyéb szabályai, így az elévülés megszakítására vonatkozó rendelkezések is diszpozitív jellegűek. Az előbbi értelmezést támasztja alá nem utolsósorban az a körülmény is, hogy az elévülést a bíróság nem veszi hivatalból figyelembe, hanem azt a félnek az igényt megszüntető (pergátló) kifogás formájában kell érvényesítenie [6:23. §]. Ez az eredmény vezethető le végül, de nem utolsósorban az elévülési idő felek általi megváltoztatására vonatkozó szabály módosulásából az új Ptk.-ban. Az 1959-es Ptk. [325. § (2) bek.] rövidebb elévülési határidő megállapítását korlátok nélkül lehetővé tette, de az elévülési határidő meghosszabbítására csak egy évnél rövidebb határidő esetében adott lehetőséget. Ezzel a korlátozással nyilván a bizonyítás nehezebbé válását kívánta megelőzni. A Ptk. viszont abból indul ki, hogy a bizonyítási nehézségeknek a hosszabb elévülési határidő kikötése miatti növekedése miatt nem indokolt a felek autonómiáját csorbítani. A felek ugyanis maguk közösen vállalják ilyenkor a bizonyítás esetleges elnehezülését. Ezért a Ptk. – ugyancsak a felek autonómiájának biztosítása jegyében – az elévülési idő meghosszabbítását is lehetővé teszi [6:22. § (3) bek.]. Ha pedig a törvény a felek számára az elévülési idő meghosszabbítását megengedi, nem lehet akadálya annak sem, hogy a felek megállapodása ezt az eredményt a teljesítésre történő írásbeli felszólítás útján, az elévülés megszakításával érje el. Megjegyezzük: véleményünk szerint az elévülési idő olyan hosszú időre (pl. száz évre) történő kikötése vagy meghosszabbítása, ami már magával az elévülés intézményének funkciójával megy szembe, az elévülés kizárásaként értékelhető és annak tilalmába [6:22. § (4) bek.] ütközik.

Véleményünket abban összegezhetjük, hogy az elévülés megszakítására vonatkozó rendelkezések a Ptk.-ban diszpozitív jellegűek, és ezért a felek megállapodhatnak abban, hogy a követelés elévülését a törvényben felsorolt jogi tényeken kívül a követelés teljesítésére irányuló írásbeli felszólítás is megszakítja.[20] Az a tény, hogy a Ptk. az írásbeli felszólítást tudatosan kihagyta az elévülést megszakító jogi tények közül, csak annyit jelent, hogy a törvényhozó – az elévülés funkciójának lehető védelme érdekében – ezt a lehetőséget nem vette fel az ajánlott, a felek ellenkező megállapodása hiányában érvényesülő diszpozitív szabályok közé, de semmiképpen sem jelenti azt, hogy meg akarta tiltani a feleknek az ilyen értelmű megegyezést. Egy diszpozitív norma elhagyásával ugyanis, miként a diszpozitív szabályozással rendszerint, a jogalkotó az általában optimális jogi megoldásról alkotott véleményét juttatja kifejezésre, de nem akarja elzárni a különös helyzet által indokolt kivételes jogi megoldás lehetőségét.

1.2. Tekintettel arra, hogy a példaként említett és hasonló jogviszonyok szinte kivétel nélkül általános szerződési feltételekkel jönnek létre, az írásbeli felszólításhoz az elévülést megszakító következményt fűző szerződéses kikötést a Ptk.-nak az általános szerződési feltételekre vonatkozó szabályai tükrében is vizsgálni kell. Ebből mindenekelőtt az következik, hogy az ilyen szerződéses feltétel csak külön figyelemfelhívás és elfogadás alapján válik a szerződés részévé [Ptk. 6:78. § (2) bek.].[21] Ezen túl figyelembe kell venni a szerződési feltételek tisztességtelenségére vonatkozó rendelkezéseket (6:102–6:104. §-ok) is. Ezt a próbát az adott kikötés véleményünk szerint kiállja, hiszen biztosan nem tartozik sem az ún. fekete listás [6:104. § (1) bek.], sem pedig az ún. szürke listás [6:104. § (2) bek.] kikötések közé. Egyébként pedig a törvény szerint az az általános szerződési feltétel tisztességtelen, „amely a szerződésből eredő jogokat és kötelezettségeket a jóhiszeműség és tisztesség követelményének megsértésével egyoldalúan és indokolatlanul a szerződési feltétel alkalmazójával szerződő fél hátrányára állapítja meg” [6:102. § (1) bek.]. A szóban forgó kikötés nem vitásan mindkét fél, tehát a fogyasztó érdekét is szolgálja, hiszen a bíróság előtti jogvita lehető elkerülése a fogyasztó számára is előnyös. A Ptk. ráadásul azt is előírja, hogy a kikötés tisztességtelenségének vizsgálatakor – többek között – figyelembe kell venni az érintett kikötésnek a szerződés más feltételeivel való kapcsolatát [6:102. § (2) bek.]. Ez utóbbi törvényi szempontot az uralkodó bírói gyakorlat már a Ptk. előtt is alkalmazta, megállapítva, hogy az általános szerződési feltétel tisztességtelen voltát nem önmagában, hanem az egész szerződést értékelve kell vizsgálni (BH 2009.323.). Ez a követelmény itt a rövid elévülési határidő tekintetbevételét jelenti. Az előbbieken alapuló véleményünk szerint az általános szerződési feltételek tisztességtelenségére vonatkozó szabályok nem állják útját az olyan kikötés érvényességének, amely a fizetésre történő írásbeli felszólításhoz az elévülés megszakításának következményét fűzi. Ha a felek a szerződést nem általános szerződési feltételekkel kötik, a Ptk. alapelvi rendelkezései, mindenekelőtt a jóhiszeműség és tisztesség elve állítanak korlátot az elévülést megszakító jogi tények felek által történő indokolatlan szaporításának.[22]

2. A jogi személyekre vonatkozó szabályozás diszpozitív kiindulópontját a jogászok egy része nemcsak a megszokottól történő eltérésnek gyakran kijáró gyanakvással fogadta, hanem a gyakorlatban kezelhetetlennek vagy legalább is nehezen alkalmazhatónak találta.[23] Voltak olyan hangok is, amelyek szinte pánikszerű félelmet sugalltak, és a szabályozás alkalmazhatatlanságát jósolták. Az aggályok nem igazolódtak. Az egyesületekre vonatkozó szabályokat ugyan 2016-ban – részben emiatt – módosítani látták szükségesnek,[24] de egészében véve a felsőbírósági gyakorlat – törvényhozói beavatkozás nélkül – példás kreativitással válaszolta meg a gyakorlatban jelentkező kérdéseket.

A társasági jogban eleve nem merült fel annyi probléma, mint amennyivel a kétkedők számoltak, mert a társasági szerződések közel 90%-át formanyomtatványon kötik, és ezeknél a szerződéskötéseknél a törvénytől való esetleges eltérés nem vethet fel kétségeket.[25] Az e körön kívül jelentkező kérdések megválaszolásánál a mértékadó ítélőtáblai gyakorlat – helyesen – a következő logikai gondolatmenetet követi.[26]

2.1. Egyértelműek azok a szabályok, amelyek az alapítók és a tagok számára kifejezetten tiltják és semmisnek nyilvánítják a tőlük való eltérést [3:4. § (3) bekezdés a) pont].

2.2. Kifejezett tilalom hiányában a bíróság mintegy második szűrőként az alkalmazásra kerülő norma tartalmát abból a szempontból vizsgálja, hogy a 3:4. § (2) bekezdés körébe esik-e az eldöntendő kérdés, vagyis kizárólag „belső”, azaz a jogi személy és annak tagjaira korlátozható jelentőségű problémáról van-e szó, és emiatt megnyitja-e a törvény a felek számára az eltérés lehetőségét. Ebbe a körbe tartozóként kezelte a bíróság – helyesen – azt a kérdést, hogy kft.-nél a társaság ügyvezetése (3:21. §, 3:196. §) igazgatóság létesítésével is megoldható.[27] Hasonlóképpen válaszolható meg az a kérdés is, hogy elláthatók-e a cégvezetői teendők (3:113. §) munkaviszony helyett megbízási jogviszony keretében.

Nem lehet viszont e körbe tartozónak tekinteni például az egyes társasági formák definícióinak fogalmi elemeit. Ilyenként fogja fel a bírói gyakorlat kft.-nél a törzsbetét-minimumot (100 ezer Ft) is. Kógens normaként értelmez a judikatúra egyes jogvesztő határidőket [pl. 3:158. § (1) bek.], és így kezeli a jogi személy határozatainak bírósági felülvizsgálatára vonatkozó szabályokat is.

Még nem dőlt el, hogy eltérést engedők-e a jogi személy határozathozatalára vonatkozó szabályok a 3:19. § (2) bek.-ben. Az ítélőtáblák többségi álláspontja szerint: igen. Hasonlóképpen többségi ítélőtáblai álláspontról beszélhetünk a tekintetben is, hogy a kft. bejegyzését követően egy tagnak több üzletrésze is lehet, mivel egy ilyen helyzet nem ütközik az üzletrészre vonatkozó törvényi előírásokba (3:164. §).

2.3. Olyan esetben, amikor a vizsgált szabályban érintett kérdés „belső” kérdésnek minősül, és ezért elvileg a norma diszpozitív jellegű, harmadik szűrőként a 3:4. § (3) bekezdés b) pontjában szereplő kizáró körülmények vizsgálatát kell elvégezni. Kógens jellegűnek fogta fel – helyesen – a bíróság a Ptk.-nak azt a rendelkezését, amely szerint egyhangú határozat szükséges az alapszabály olyan módosításához, amely egyes tagok jogait hátrányosan érintené, vagy helyzetét terhesebbé tenné [3:102. § (3) bek.].[28] Ellenkező értelmezés mellett a kisebbség jogai sérülnének. Kívülállók érdekei szenvednének csorbát akkor, ha az alapszabály korlátozhatná kívülállók szabad betekintését a részvénykönyvbe. Ezért kógens az erre vonatkozó rendelkezés [3:247. § (1) bek.].[29] S végül egy harmadik példa a kógenciára, amely esetben a hitelezői érdekek védelme miatt kell kógens szabályként felfogni a vagyoni hozzájárulás vagy a pótbefizetés elmaradása miatt megszűnt tagsági jogviszonnyal összefüggő eljárás szabályait (3:177–181. §-ok).[30]

Összefoglaló jelleggel az állapítható meg, hogy a szabályozás alapvetően diszpozitív jellege miatt az előzetesen vártnál kevesebb kérdés merült fel a jogi személyek normáinak alkalmazása körében, és azokat a felsőbírósági gyakorlat megnyugtatóan válaszolta meg. Ez pedig a törvényhozó elvi alapon elfoglalt álláspontját igazolja: helyes döntés volt a feleknek a lehető legszélesebb körben autonómiát biztosítani.

Az írás a Magyar Jog 2018. évi 7-8. lapszámában (385-391. o.) jelent meg.

* Az MTA Állam- és Jogtudományi Intézete és az ELTE ÁJK Polgári Jogi Tanszéke által rendezett konferencián tartott előadás szerkesztett szövege.

^[1] Lásd Vékás Lajos: Indító tézisek a polgári jog átfogó reformjához. Polgári Jogi Kodifikáció 1 (1999) 2. sz., 3–6. o.

^[2]  A szerződési szabadság fejlődéstörténetéhez lásd Atiyah, Patrick Selim: The Rise and Fall of Freedom of Contract. Oxford, 1979

^[3]  Lásd Szalai Ákos: A magyar szerződési jog gazdasági elemzése. Budapest, 2013. 37. o. A joggazdaságtani elemzések az ún. Coase-tétel (két formája) segítségével azonosítják azokat a feltételeket, amelyek mellett a szerződéses szabadságon alapuló szerződéses alku társadalmilag optimális eredményre vezet.

^[4]  Egyértelműen erre az eredményre vezetnek a jog gazdasági elemzésén alapuló vizsgálatok is, lásd Schäfer, Hans-Bernd – Ott, Claus: Lehrbuch der ökonomischen Analyse des Zivilrechts. Berlin–Heidelberg, 2012. 423 skk. o., 449 skk. o.

^[5]  A témához az újabb magyar jogirodalomban lásd Harmathy Attila: A szerződési szabadságról, In: Liber Amicorum. Studia E. Weiss dedicata. Budapest, 2002. 117–131. o.; Lenkovics Barnabás: Szerződési szabadság – alkotmányos nézőpontból, In: Liber Ami­corum. Studia Gy. Boytha dedicata. Budapest, 2004. 247–254. o.; Vékás Lajos: Szerződési jog. Általános Rész. ELTE Eötvös Kiadó, Budapest 2016, III. Fejezet; Darázs Lénárd: A szerződési szabadság és a verseny alkotmányos védelme. Acta Fac. Pol.-Iur. Univ. Sci. Budapestinensis de Rolando Eötvös nominatae, 2007. 23–44. o.

^[6]  A Legfelsőbb Bíróság elvi határozatban állapította meg, hogy a magyar jog nem ismer típuskényszert, és ezért a tulajdonjog megszerzésének jogcíme atipikus szerződésből is megállapítható. A Legfelsőbb Bíróság álláspontja szerint a felperes által bejegyzés alapjául szolgáló okiratként benyújtott megállapodás a tulajdonjog-változás jogcímét megfelelően tartalmazza. A szerződés 2. és 3. pontjából ugyanis kitűnik, hogy az átruházók ingatlanaik tulajdonjogát visszterhes módon, ügyvédi tevékenység – mint ellenszolgáltatás – fejében a felperesre ruházzák. E szerződés lényegében a Ptk. szerinti adásvételi szerződésnek minősül, amelyben a vételárat pénzben meghatározták, de nem készpénzben teljesítették (EBH 2008.1843.).

^[7]  Szalai Ákos: 3. lj.-ben i. m., 53. sk. o.

^[8]  E problémakör átfogó történeti, gazdasági, jogdogmatikai és jogösszehasonlító elemzését adja Fleischer, Holger: Informations­asymmetrie im Vertragsrecht. München, 2001.

^[9]  Lásd Kisfaludi András: A jogi személy létesítése, In: Vékás Lajos – Gárdos Péter: Kommentár a Polgári Törvénykönyvhöz, 2. kiadás. Wolters Kluwer Complex Kiadó, Budapest 2018.

^[10] Kisfaludi, uo.

^[11] Kisfaludi, uo.

^[12] Kisfaludi, uo.

^[13] 1988. évi VI. törvény

^[14] 1997. évi CXLIV. törvény

^[15] 2006. évi IV. törvény

^[16] Éles kritikában részesítette ezt az alapvetően téves álláspontot már annak idején Vékás Lajos: A szerződési rendszer fejlődési csomópontjai. Budapest 1977, 108. o., 17. lj. Vö. a következő lj.-tel is.

^[17] Lásd Benedek Károly – Világhy Miklós: A Polgári Törvénykönyv a gyakorlatban. Budapest 1965, 133–139. o. (134. o.). A szerzők szükségesnek látták arra is felhívni a figyelmet, hogy a Ptk. diszpozitív szabályaitól alacsonyabb rendű jogszabály nem térhet el, ehhez a törvény külön felhatalmazása szükséges. A Legfelsőbb Bíróság egykori 831. sz. PK állásfoglalása pedig – szintén fölös óvatosságból – még arra is rámutatott, hogy a felek felelősségkizáró megállapodására is vonatkoznak a szerződés megtámadására vonatkozó szabályok és a venire contra factum proprium tilalma.

^[18] Lásd Mtj. 1297. és következő §-okat.

^[19] Lásd BH 2005.399.; EBH 2007.1687.; BH 2008.90.; BDT 2013.2853.

^[20] Lásd Vékás Lajos: Az elévülés, In: Vékás Lajos – Gárdos Péter, 9. lj.-ben i. m. Ugyanígy már e Kommentár első (2014-es) kiadásában is: 1339. sk. o.

^[21] Így foglalt állást az Új Ptk. Tanácsadó Testület is: http://www.lb.hu/hu/ptk

^[22] Lásd Vékás Lajos: Az elévülés, In: Vékás Lajos – Gárdos Péter, 9. lj.-ben i. m. Ugyanígy már a Kommentár első (2014-es) kiadásában is: 1339. sk. o.

^[23] Lásd Sárközy Tamás: Az új Ptk. jogi személy könyvéről. Jogtudományi Közlöny 68 (2013), 461–470. o.

^[24] 2016. évi CLXXIX. törvény

^[25] Ugyanígy Sárközy Tamás: Az új Polgári Törvénykönyv kodifikációjának menetéről, In: Az Igazságügyi Minisztérium iratanyaga a 2013-as Polgári Törvénykönyv előkészítésével és hatálybaléptetésével kapcsolatban, I. kötet, 11–25. o. (24. o.: „a gazdasági társaságok körében az ún. diszpozitivitás-kógencia probléma jelentéktelenné vált”.).

^[26] Lásd ehhez Dzsula Marianna: A gazdasági társaságok szervezeti és működési kereteit meghatározó diszpozitív és kógens szabályok. Polgári Jog 2 (2017) 10. sz.

^[27] BDT 2015.30.

^[28] BDT 2017.366.

^[29] BH 2017.124.

^[30] BDT 2016.3568.

The post Vékás Lajos: A diszpozitív szabályozás elve és az elv kérdőjelei a gyakorlatban* (MJ 2018/7–8., 385-391. o.) appeared first on Új Ptk. – az új Polgári Törvénykönyv és Kommentár.

Ebben a bejegyzésben két részletet találnak Tercsák Tamás: A joggal való visszaélés c. könyvéből. A részletek a könyv második tartalmi részéből származnak, amelynek címe: A joggal való visszaélés újabb bírói gyakorlatához.

4.1.10. Összefoglaló megállapítások

A jvv jogrendszerbeli szerepét illetően nincs erős jele annak, hogy korábbi álláspontjának megváltoztatásával a Kúria a jvv jogági alkalmazhatóságát jelentősen szűkíteni akarná, arra alapvetően továbbra is az egész jogrendszerben alkalmazható (alkalmazást kívánó) alapelvként tekint. Friss példákat láthattunk a büntetőeljárás keretében gyakorolt jogokkal kapcsolatos, illetve a közérdekű adatokkal összefüggő közjogi viszonyok keretében történő alkalmazásra. Tagadhatatlanul az utóbbi másfél évtized fejleménye mindazonáltal az is, hogy megjelent a felsőbírósági gyakorlatban a jvv tilalmát kizárólag a Ptk. keretei közé szorítani törekvő álláspont is. Ez egyelőre egy határozatot jelent, a jövő fogja megmutatni, hogy jelentkezik-e szélesebb értelemben vett szűkítő tendencia. Bár a jvv kétségtelenül a magánjog intézménye, nem szükséges a visszaélési tilalom és az ezzel kapcsolatos ítélkezési gyakorlat feltétlen hívének lenni ahhoz, hogy célszerűtlennek tartsuk a visszaélési dogmatika keretében kifejlődött szempontokról való lemondást az anyagi magánjog területén kívül eső jogterületeken. Más jogágakban történő alkalmazás esetén azonban meg kell határozni a hasznosítható elemeket és alkalmazásuk módszereit. Ezek nyilvánvalóan nem lehetnek mindenben azonosak a magánjogi alanyi jogok gyakorlására mért szempontrendszerrel. Egyes gondolatok, dogmatikai megoldások kölcsönvétele (az alkalmazás eltérő sajátosságainak tudatos mérlegelésével) azonban szóba jöhet. Semmi sem tiltja például a közjogi jvv önálló dogmatikájának kidolgozását, a kérdés valójában csak az, hogy ehhez a Ptk.-ban megfogalmazott jvv-tilalomra kell-e hivatkozni^[88].

A jvv alkalmazásának konkrét területeit illetően a hagyományok az újdonságokkal keverednek.

Az eljárási jogokkal összefüggésben korábban is használatos volt a jvv intézménye, újdonság azonban a felhasználás célja. Az egyértelmű kártérítésre (és az ehhez szükséges jogellenességre) irányultság, valamint ezzel összefüggésben a személyiségi jogok sérelmének állítása korábban nem volt hasonló egyértelműséggel kidomborodó vonása az idetartozó eseteknek. De még az új elemeknél, jelesül a személyiségi jog sérelmének állításánál is megfigyelhető a korábbi gondolkodási minták továbbélése. Miután a bíróság nyilvánvalóan úgy ítélte meg, hogy a sajtószabadság és a személyiségi jogok ütközésére az 1980-as években kidolgozott szempontrendszer elemei hasznos segítséget jelentenek számára az eljárási jogok és a személyiségi jogok konfliktusának megoldása során, a korabeli megfontolások központi elemét képező társadalmi rendeltetés és érdekegyeztetés gondolatköre az új esetcsoport keretében is megjelent.

A rögzült gondolkodási minták továbbélését fedezhetjük fel az elővásárlási jog kijátszásával kapcsolatos határozatokban is. A konkrét döntések ugyan az utóbbi másfél évtized fejleményei, az elővásárlási jog kijátszásának jvv-ként való felfogása azonban szintén korábbi bírósági állásfoglaláson nyugszik.

Az alapulfekvő jog újdonsága miatt értelemszerűen teljes újdonságot jelentenek a közérdekű adatok igénylése jogával kapcsolatos esetek. A jvv intézményének magánjogon túlmutató potenciálja mutatkozik meg abban, ahogy a bíróság a törvényben szinte korlátozhatatlannak feltűnő jog gyakorlásának a visszaélési dogmatikából kölcsönzött szempontokkal szabott gátat.

Jóllehet a Kúria ítélkezési gyakorlatában legfeljebb csak nyomokban jelent meg, külön esetcsoport potenciálját rejti magában a jogi személy elkülönült felelősségével való visszaélés esetköre. Az önálló törvényi meghatározás bizonyos mértékig elkülöníti ezt az esetkört a jvv hagyományos alkalmazási területeitől, utóbbiak ugyanis kivétel nélkül az alapelvként megjelenő jvv égisze alatt álltak, befolyásolva az 5. § mára ugyan hatályon kívül helyezett, de történetileg jelentős hatást gyakorló példálózó felsorolásától. A jogi személy elkülönült felelősségével való visszaélés az egyetlen olyan terület, ahol a törvényhozó (bár hezitálva a tipikus elkövetési magatartások jellege, illetve magának a példálózó felsorolásnak a hasznossága tekintetében is) érdemesnek tartotta specifikus szempontrendszer felállítását. A törvényhozói céllal összeegyeztethetlen felhasználás jelentette rokonság mellett nem szabad azonban megfeledkezni arról, hogy a jogi személy elkülönült felelősségével való visszaélés esetei mind a visszaélés tárgyát, mind a tipikus elkövetési magatartásokat, mind a jogkövetkezményeket tekintve bizonyos különállást mutatnak a jvv hagyományos alkalmazási területeihez képest.

Az alkalmazás területeit illetően szembe ötlik, hogy két olyan területen is hasznos eszköznek bizonyul a jvv tilalma, ahol a visszaélés tárgyát képező jogok garanciális jellege, alapjogi eredete a jogtartalom korlátozását egyébként nehezen igazolhatóvá tennék (az eljárások indításához fűződő jog és a közérdekű adatok igényléséhez fűződő jog).

Továbbra is használatos a jvv a hagyományos felhasználási kört jelentő szerződések területén. Ahogy azonban a jogszabályok értelmezésére szolgáló instrumentárium nem azonos a szerződések értelmezésére szolgáló eszköztárral, úgy a jvv alkalmazása tekintetében is különbséget kell tennünk a törvényből, illetve a szerződésből származó alanyi jogokkal való visszaélés megítélésekor. A szerződésből következő alanyi jogok tartalma, gyakorlásuk határai elsősorban a szerződésértelmezés módszereivel állapítandók meg. Amint láthattuk, a szerződés értelmezése az esetek jelentős részében egyben feleslegessé is teszi a visszaélési szempontrendszer alkalmazását, mert az eset megoldható a jogok tartalmának puszta szerződéses alapú meghatározásával. Maradnak azonban olyan esetek, ahol a szerződés értelmezésével megállapított jogtartalom gyakorlásának konkrét helyzetben való megengedhetősége megkívánja a visszaélési szempontrendszer alkalmazását is. Itt a törvényi jogtartalom meghatározásán kicsiszolt szempontrendszer és a szerződésértelmezési fogások együttes alkalmazása vezethet az esetek szakszerű megoldásához.

A jvv tilalmának kódexbeli szerepét illetően megállapítható, a bíróság a jvv tilalmára alapelvi rendelkezésként tekint, a jvv-nek alapelvi funkciókat tulajdonít. Ez azt jelenti, hogy nem fogadja el a jvv-re történő önálló hivatkozást, elutasítja a jogvitának kizárólag a visszaélési tilalom alapján történő eldönthetőségét.^[89] Elfogadja azonban értelemszerűen a konkrét jogszabályi rendelkezésekből következő konkrét alanyi jogokkal kapcsolatos alkalmazást. A korábbiakhoz képest jelentős változás, hogy a bíróság szinte mindig azonosítani igyekszik a visszaélés tárgyát képező alanyi jogot, és az így azonosított jogot a korábbinál sokkal kevésbé hajlandó a kötelezetti érdekek oldaláról relativizálni. Egyáltalán, primer érdekmérlegelési tendenciák alig-alig figyelhetők meg a Kúria ítélkezési gyakorlatában^[90].

Továbbra is él a jvv önálló érvénytelenségi ok mivoltát tagadó gyakorlat.

Dogmatikai szempontból hangsúlyeltolódás figyelhető meg a jvv és a jogellenesség viszonyában. Míg az elmélet a jvv-t megvalósító magatartásokat továbbra is a jogos és jogellenes magatartások határterületén helyezi el, addig az ítélkezési gyakorlatban (de ezt megelőzően döntően természetesen a felek hivatkozásáiban) a jvv felhívása mára gyakran egyértelműen a kártérítési követelés megalapozásához szükséges jogellenesség céljait szolgálja.

A jvv alkalmazására való hajlandóságot illetően azt láthatjuk, hogy – míg a bíróságok továbbra is általában restriktív gyakorlatot folytatnak a jvv-vel összefüggésben^[91] – a Kúria a bírói szervezeten belül az utóbbi időben mintha engedékenyebbé vált volna az alkalmazhatóságot illetően. Még mindig érvényes azonban, hogy a bíróság nagyjában-egészében továbbra is kivételes eszközként tekint a jvv alapelvi rendelkezésére. Nem folyamodik azonnal a visszaélési tilalomhoz, a jvv alkalmazása mellett, gyakran ahelyett a konkrét jogintézmény sajátosságaihoz jobban illeszkedő jogértelmezési instrumentáriumot használ. Továbbra sem mutat azonban hajlandóságot az intézményi visszaélés kategóriájának alkalmazására, illetve a jvv és a jogszabály megkerülésének megkülönböztetésére. Nem zavaró, de továbbra is megfigyelhető a halmozott alapelvi indokolás, a bíróság számára a jelek szerint különösen a Ptk. 4. szakasza jelent segítséget a visszaélési érvelés megerősítéséhez.

^[88]  Az ellentét lehetséges feloldásához, azaz a visszaélési tilalomnak általános metodológiai eszközként való felfogásához lásd a 4.1.2.2. pont alatt írottakat.

^[89]  Már csak a tilalom generálklauzulakénti megfogalmazása miatt hiányzó törvényi tényállási elemek miatt is.

^[90]  Ez a megállapítás maradéktalanul csak az ingatlanokkal kapcsolatos jogviszonyok körén kívüli esetekre érvényes. Az ingatlanokkal kapcsolatos jogviszonyokhoz lásd a 4.2.10.2.2.2.1. pont alatt mondottakat.

^[91]  Ami azt jelenti, hogy a felek felhívásaihoz képest lényegesen kevesebb esetben látnak ténylegesen is jvv-t megvalósulni.

***

4.2.10.2. Értékelő megállapítások

4.2.10.2.1. Az esetek köre

A Legfelsőbb Bíróság által hozott ítéleteket olvasva aligha képzelhető el olyan álláspont, amely a jognyilatkozat pótlására irányuló eseteket ne tekintené súlyosan túlreprezentáltnak. Az ítéleteket vizsgálva az embernek első látásra az a benyomása támad, hogy a visszaélési tilalomnak nem a Ptk., hanem inkább a társasházi törvény vagy a lakástörvény bevezető rendelkezései között kellene helyet kapnia. Az elemző szinte megkérdezi magától, hogy más államok hogyan létezhetnek a passzivitásban álló jvv tilalmának kifejezett szabályozása nélkül. Ezekben az államokban hogyan épülhetnek házak, bővülhetnek épületek? A túlsúly azért is meglepő, mert a rendszerváltást követően, sőt már az azt megelőző néhány évben is érezhető jelei voltak annak, hogy a visszaélési esetek lassan kikerülnek a korábban szinte kizárólagos alkalmazást jelentő lakásviszonyok bűvköréből. Ez a tendencia az utóbbi másfél évtizedben visszafordulni látszik^[160].

4.2.10.2.2. A passzivitásban álló jvv-i esetek elburjánzásának okai

4.2.10.2.2.1. Bátorító törvényi szabályozás

A túlreprezentáltság egyik fő okát – a nem lebecsülendő történeti hagyományok mellett – kétségkívül a passzivitásban álló jvv önálló törvényi tényállásként történő szabályozásában, és az erre rímelő építési jogszabályi rendelkezésekben kell keresnünk. Ezek együttesen mintegy felhívják az építkezőket a pótlás iránti perre. A várakozásokkal ellentétben nyilvánvalóan nem segített a helyzeten a(z) – államilag szervezett – lakásbérleti jogviszonyok visszaszorulása, és azt ezt szabályozó, a jognyilatkozat pótlásának lehetőségére utaló különböző alsóbb szintű jogszabályok hatályon kívül helyezése sem. Úgy tűnik, hogy a megmaradó rendelkezések is elegendően termékeny talajt biztosítottak arra, hogy azon a jvv passzív változata virágozhasson.

4.2.10.2.2.2. Engedékeny bíró gyakorlat

4.2.10.2.2.2.1. Érdekmérlegelési tendenciák

A másik fő ok vitán felül az engedékeny bírói gyakorlatban rejlik. A bíróság – minden bizonnyal a kínzó lakáshiány körülményi között kialakult régi reflexeknek engedelmeskedve – az építkezést (mindenfajta építkezést) feltétlenül támogatandó (és tulajdonostársak, szomszédok érdekeit feltétlenül tromfoló) érdeknek tekint. A lakhatásra történő hivatkozást gyakorlatilag mindig túlnyomó érdekként fogadja el, adott esetben akkor is, ha az építkező nem saját, hanem hozzátartozójának lakhatására hivatkozik. A fennálló épületnek az építési szabályokkal, illetve a jogosulti engedéllyel történő összhangba hozatalával, megváltoztatásával (azaz adott esetben lebontásával, részleges visszabontásával) járó költségeket, azok nagysága miatt, szintén gyakorlatilag automatikusan túlnyomó érdekként fogadja el. A bírói gyakorlat nincs figyelemmel a törvényi megfogalmazás kétszeresen is megszorító jellegére, a jvv-t (és ezen belül különösen a jognyilatkozat pótlását) valóban csak egészen kivételes körülmények fennállása mellett lehetővé tévő törvényhozói szándékra. A magánérdek különös méltánylást érdemlő (megkövetelő) jellegét még szóhasználatában sem nagyon követi. Ahelyett, hogy jog és érdek szembenállása esetén a törvényhozói értékelésnek megfelelően megkérdőjelezhetetlen elsőbbséget biztosítana a jogosulti pozíciónak (és az alanyi joggal nem rendelkező kötelezettet valóban csak különleges körülmények között védené a jogosulttal szemben), szinte azonnal hajlandó a jogát gyakorló érdekhelyzetére rákérdezni, és azt a kötelezetti érdekekkel szemben mérlegre helyezni. A közös tulajdon viszonyai között pedig szinte teljesen megfeledkezik arról, hogy a nyilatkozatot megtagadót (is) alanyi jog támogatja, arról pedig végképp, hogy a rendes gazdálkodás körét meghaladó munkákra (beruházásokra) előírt egyhangúsági követelményben világos törvényhozói szándék jut kifejezésre. A bíróság által követett értelmezési mesterfogás (hogy tudniillik az egyhangúság követelménye csak a költségek viselésére vonatkozik) nagy valószínűséggel nincs összhangban a törvényhozói szándékkal, mert a tulajdonosi jogok (a magánjog által elismerten is) sokkal többet jelentenek annál, mint hogy a tulajdonost akarata ellenére ne lehessen a dologhoz fűződő költekezésre kényszeríteni.

Úgy tűnik, hogy a bíróság szinte teljesen megfeledkezik a közös tulajdon megszüntetésének lehetőségéről, mint a közös tulajdont érintő beruházásokkal kapcsolatos vitás helyzetek egyik lehetséges megoldásáról, miközben mindazonáltal a megszüntetéshez fűződő alanyi jogot következetesen elismeri és védelemben részesíti.

4.2.10.2.2.2.2. A döntés áthárítása

További tényező, ami miatt a kötelezettek érdemesnek tarthatják megpróbálkozni a nyilatkozat pótlásának bírói kicsikarásával az, hogy a bíróság gyakorlata több szempontból is saját szerepének ellényegtelenítésére utal. A bíróság egyrészt lefolytatja a pótlási pert akkor is, ha nincs folyamatban közigazgatási eljárás, és ezért nem feltétlenül egyértelmű, hogy a nyilatkozat pótlása valóban elkerülhetetlen-e és az pontosan mihez is szükséges. Másrészt a bíróság annyira őrizkedik az építési szabályoknak való megfelelés elbírálástól, hogy ezzel egyben minden az építési szabályok megsértésével kapcsolatos jogsértést is figyelmen kívül hagy, és ezek elbírálását kizárólag az építésrendészeti hatóságokra hagyja (tolja).

4.2.10.2.3. Javaslatok az ítélkezési gyakorlat módosítására

Az ítélkezési gyakorlatot illetően megfogalmazható első megállapítás inkább várakozás, mint javaslat. Remélhető, hogy az építési engedélyezési szabályozás megváltozásával immár véglegesen eltűnik az összes olyan jogszabály, amely indirekt felhívást jelent a pótlási perek megindítására. Ha a bíróság a megváltozott jogszabályi környezetet hajlandó a megszorításra irányuló törvényhozói szándék jeleként értelmezni, ez a bírói gyakorlatot is jó irányban befolyásolhatja. Még ebben az esetben is megmarad a jvv-i esetek közül mára a Ptk.-ban kizárólagos említéssel honorált passzív visszaélési esetkör. Megszorító bírói gyakorlat mellett azonban egyáltalán nem szükséges, hogy ez problémát okozzon.

Ennél lényegesebb, hogy a bírói gyakorlatnak vissza kell találnia a korábbi ígéretes tendenciákhoz, és el kell fordulnia a túlzott érdekmérlegelési hajlandóságtól. Nem lehet, hogy a bíróság az építkezést, bővítést a jelenlegihez hasonló hajlandósággal legyen kész feltétlenül támogatandó érdeknek minősíteni. A saját gyakorlatában kimondott ígéretes hármas szempontrendszernek^[161] a jelenleginél sokkalta differenciáltabb alkalmazásával kell az építkezési szándékot övező körülményeket értékelnie. A nyilatkozat pótlására csak valóban kivételes körülmények között szabad sort kerítenie. A kivételességnek a szóhasználatban is kifejezésre kell jutnia. Nem pótolhatja a bíróság a jognyilatkozatot, ha a kötelezett oldalán csak, „jogos érdek”, „jogos magánérdek”, „méltánylást érdemlő érdek”, a „közérdek által támogatott magánérdek” vagy a „jogosulténál jelentősebb érdek” forog fenn. A pótlásnak csak „különös méltánylást érdemlő magánérdek” fennállása esetén van helye, amelyet az egyszerű bővítési, modernizálási szándék vagy kényelmi szempontok, de még (más támogató körülmények fennállásának hiányában) a lakhatásra való egyszerű hivatkozás sem alapozhatnak meg. De még ezt megelőzően a bíróságnak a jogosulti joggyakorlás vizsgálatát kell elvégeznie. Ha nem tudja a jogosulti joggyakorlás visszaélésszerű jellegét megállapítani, akkor nem fordulhat a kötelezetti érdekhelyzet vizsgálatához. Ha nem is kell bármilyen érdeket, illetve bármilyen parányi jogos érdeket a jogosult oldalán a jvv-t kizáró tényezőnek tekintenie, komolyan kell vennie a jogosult szubjektív szempontjait. Ennek során el kell fogadnia, hogy a tulajdonjog sérelme, korlátozása, az abba való behatolás, a tulajdoni tárgy igénybevétele, azon építési munkák végzése önmagában is alkalmas lehet a zavarás megállapítására, a nyilatkozat megtagadásához fűződő érdek megalapozására. Még inkább így van, ha valóban fennállhat a tulajdoni tárgy károsodásának veszélye, vagy az akár már károsodott is. Tudomásul kell venni, hogy a tulajdonos nem kötelezhető saját dolga megváltoztatásának tűrésére, a zavarástól mentes fennálló állapothoz legitim érdek fűződik, és azt az építkezéshez fűződő érdek nem bírálhatja automatikusan felül.

Mindehhez bíróságnak nem kell mást tennie, csak fel kell lapoznia saját korábbi határozatait és vissza kell találnia az azokban fellelhető álláspontokhoz és megfogalmazásokhoz. Már az 1960-as évektől kezdve található a Legfelsőbb Bíróság gyakorlatában olyan ítéleti megfogalmazás, amely szerint nem állapítható meg jvv akkor, ha a tervezett építkezés a hozzájárulást megtagadó tulajdonostársak jogos érdekét hátrányosan érinti. Az 1970-es évek végén pedig a bíróság már azt is kimondta, hogy a nyilatkozat pótlására csak jvv fennállása esetén van lehetőség, aminek feltétele, hogy a nyilatkozatot megtagadó félnek a megtagadáshoz egyáltalán semmilyen érdeke ne fűződjék. De található hasonló ítéleti megfogalmazás az 1980-as évekből is.^[162]

Közös tulajdonnal kapcsolatos beruházások körében a megtagadás feltételeinek különösen szigorú vizsgálata helyett a bíróságnak a megadás feltételeit kellene különös szigorral vizsgálnia. Vissza kellene térnie azon 1994-es határozatához, amelyben kimondta, hogy a tulajdonostársak egyhangú határozatához szükséges nyilatkozat pótlására csak a kivételes alkalmazhatóság körében is csak az együttes feltételek különösen szigorú vizsgálata mellett nyílhat lehetőség. Nem vezethet a nyilatkozat pótlása a kialakult használat egyoldalú megváltoztatására, indokolatlanul nem róhat aránytalan terheket a tulajdonostársakra, nem járhat azzal az eredménnyel, hogy a korábbi használati megosztásra figyelemmel már amúgy is eltérő használati arány és a bejegyzett tulajdoni arány közötti rés tovább növekedjen és ehhez képest a tényleges helyzet és a jogi helyzet egyensúlya tovább romoljon^[163].

Felül kell vizsgálnia a bíróságnak a nyilatkozat pótlásának az osztatlanul, illetve a megosztottan használt közös tulajdon viszonyai közti eltérő feltételeiről tett megállapításait. Ha eltérő kritériumokat tart alkalmazandónak, ezeket – a különbségek megindokolásával – célszerű a jelenleginél részletesebben megfogalmaznia.

Az építési szabályokra történő hivatkozást a bíróságnak a tulajdonosi érdekek körében kell értékelnie, kivéve, ha a körülményekből kivehetően az nyilvánvalóan csak ürügyül szolgál a jogosultnak a nyilatkozat megtagadására. Nem vitatva, hogy a tulajdonos nem építési hatóság, valamint hogy a tulajdonos engedélye nem azonos az építési engedéllyel, a bíróságnak el kell fogadnia, hogy az épületekre-építményekre vonatkozó szabályozás egyik célja és szerepe, hogy az a közérdek védelme mellett egyéni érdekek védelmét és szolgálja. Ezért a nem nyilvánvalóan alaptalanul ezeknek a szabályoknak a megsértésére hivatkozó jogosult esetében a szabályok sérelmét nem lehet kirekeszteni az érdeksérelem vizsgálatának köréből.

Még szigorúbban kell eljárni a jogosulttal kötött megállapodást vagy a jogosult hozzájárulásában foglalt feltételeket megsértő kötelezettel szemben. Az ilyen kötelezett építkezéséhez a jvv segítségével nem szabad jogsegélyt biztosítani. Ha nem is akarja a bíróság az építési hatóság szerepkörét átvenni, a bővítéssel/fennmaradással kapcsolatos jogviták egy jelentős részénél a méltányossági érdekmérlegelő szerepkörénél jelentősebb szerepet kell vállalnia, és nem takarózhat azzal, hogy a végső döntést az építési hatóság hozza meg. A jvv fennállása, a kötelezett különös méltánylást érdemlő magánérdeke vagy akár a másként elháríthatatlanság keretében, de el kell bírálnia a jognyilatkozat megadására perelő kötelezett jogsértő, a jogosultat negligáló, illetve a jogosulttal kötött megállapodását megszegő magatartását. Ezeknek az egyértelműen jogsértő magatartásoknak az értékelését nem hagyhatja (kizárólag) az építési hatóságra.

Közös tulajdon esetén a rendes gazdálkodás körét meghaladó beruházások esetei­ben újra komolyan el kell gondolkodni a szavazással történő döntéshozatal jellegén. Nincs-e igaza a Fővárosi Bíróságnak, amikor a szavazás útján történő döntéshozatalt a szerződés eseteivel rokonítja? Ha ragaszkodik is a Kúria saját álláspontjához, ettől függetlenül is választ kell tudnia adni arra, hogy az egyhangúság előírásával a törvényhozói szándék nem – a többek között a visszaélési tilalom hatókörén is kívül eső – ún. diszkrecionális jog megteremtésére irányult-e.^{[164], [165]}

Annak ellenére, hogy a társasházak esetében követett ítélkezési gyakorlat következetességét helyeselni kell, tulajdonjogi szempontból érdemes talán elgondolkodni azon, hogy a jvv alkalmazása szempontjából valóban olyan jelentős különbség áll-e fenn a társasházi közös tulajdon, illetve a „klasszikus” közös tulajdon helyzetei között. Ha ilyet nem találunk, el lehet vitatkozni azon, hogy a szerződés (alapító okirat) léte önmagában elegendő magyarázat-e a két közös tulajdonosi helyzet eltérő kezelésére.^[166]

^[160]  Emlékeztetni szükséges arra, hogy a passzivitásban megnyilvánuló jvv esetkörét már az alapvetően támogató korabeli jogirodalom is a korabeli szocialista országok közül is kizárólag a magyar jogrend által felkínált, kivételes lehetőségnek tekintette. A kivételesség már a korabeli jogirodalom szerint is abban állt, hogy a jognyilatkozat pótlásának lehetősége még a jvv esetein belül sem automatikusan, hanem csak az 5. § (3) bekezdésében foglalt többlettényállási elemek megvalósulása esetén vehető igénybe. Jóllehet Sárándit valószínűleg nem kell a piacgazdaság viszonyait illetően különösebb tekintélynek elfogadnunk, de még számára is nyilvánvaló volt, hogy az általa „klasszikus burzsoának” nevezett kapitalista felfogás szerint aligha lehetséges valakit bírói ítélettel olyan jogviszony módosítására szorítani, amelynek jelenlegi állapotával elégedett (Sárándi Imre: Visszaélés a joggal, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1965, 231–235. o.).

^[161]  Azaz az (i) az ingatlan adottságai, (ii) a kialakult használati viszonyok, és (iii) a felek körülményei figyelembevételének.

^[162]  Ezekhez a határozatokhoz lásd részletesen Tercsák Tamás: A joggal való visszaélés; 314–316. o.

^[163]  Az esethez részletesen lásd 338–339. o.

^[164]  Diszkrecionális jognak a szavazat ebben az értelemben azáltal minősülne, hogy gyakorlásának mikéntjét indokolni nem kell, ezért az az indokok kifogásolhatóságára tekintettel felül sem bírálható. Meg kell jegyezni, hogy a munkaügyi bírósági gyakorlat a jvv-t diszkrecionális jogok gyakorlása körében is érvényesülni engedi.

^[165]  A jognyilatkozat jvv alapján történő pótlásának kizártságára vonatkozó gondolat feltűnt már a Nyíregyházi Megyei Bíróság egyik 1968-as kollégiumi állásfoglalásában is. Ebben a bíróság – lehetséges álláspontként – utalt arra, hogy a törvény kifejezetten azért írt elő egyhangúságot, mert a kisebbségi tulajdonos sajátos érdekeit is méltányolni kívánta. A vitás helyzet feloldásaként a Nyíregyházi Bíróság utalt a közös tulajdon megszüntetésének lehetőségére is (részletesebben lásd 340. o.).

^[166]  Lehetséges persze, hogy a társasházi közös tulajdont megalapozó alapító okirat (szerződés) léte önmagában is elegendő magyarázatul szolgál a két közös tulajdoni helyzet eltérő megítéléséhez. A közös tulajdon sok más esetétől eltérően ugyanis a társasházi közös tulajdon szükségképpen a felek – remélhetőleg gondos – megfontolását követően jön létre, a jogviszonynak az egyik fél túlnyomó érdekei által indokolt utólagos módosítása ezért kevésbé tűnik indokoltnak, mint azokban az esetekben, ahol a félnek a közös tulajdon létrejöttekor nem volt lehetősége a jogviszonynak a saját érdekek mentén történő alakítására.

The post Tercsák Tamás: A joggal való visszaélés újabb bírói gyakorlatához (részletek) appeared first on Új Ptk. – az új Polgári Törvénykönyv és Kommentár.

A cikk letölthető PDF formátumban is!

Előzetes

A Ptk. szabályozásának tárgyát jelentős részben a vagyoni viszonyok képezik.^[1] Nem véletlen ezért, hogy a kódexben nagy számban fordul elő a vagyon kifejezés, magában is és összetételekben is. E szóösszetételek közül kiemelkedő jelentőségű a vagyontárgy, amelynek tartalmát a törvény értelmező rendelkezéssel meg is határozza.^[2] Hasonló meghatározása a vagyon fogalmának nincs (eltekintve a bizalmi vagyonkezelés keretében adott definíciótól, amire később kitérünk), pedig ezt indokolná a vagyon kifejezés gyakori előfordulása mellett az, hogy e meghatározás segítene a két fogalom tartalmának tisztázásában, egymástól való elhatárolásában.

A vagyontárgy-fogalom törvényi meghatározásának témánk szempontjából mégis van jelentősége. Hangsúlyt ad a vagyon és a vagyontárgy különbözőségének, és kijelöli a helyes szóhasználat kereteit. A törvény a két egymáshoz kapcsolódó fogalom közül az egyik meghatározásával mégiscsak megvalósít bizonyos elhatárolást. Nem csupán azt mondja meg, hogy a törvényben előforduló vagyontárgy kifejezésen dolgot, jogot és követelést kell érteni, hanem ezáltal le is foglalja a vagyontárgy kifejezést a definícióban megjelölt jószágokra; deklarálja, hogy ha ezekről kíván rendelkezni, akkor a vagyontárgy kifejezést alkalmazza, nem pedig valami mást. Ebből az értelmező rendelkezésből tehát, egyebek mellett, következik az is, hogy a vagyon kifejezés tartalma nem lehet azonos a vagyontárgy definiált jelentésével.

Amint az alábbiakban bemutatjuk, a törvényben nem érvényesül következetesen a fent írt értelmezési szabály. Több olyan eset is van, amikor a szabály értelmezéséből az következik, hogy a meghatározásban szereplő jószágok általános megjelöléséről van szó, tehát a vagyontárgy kifejezés használata lenne helyénvaló, a normaszövegben azonban a vagyon szerepel. A hibás szóhasználat jogértelmezési bizonytalanságot eredményez, hiszen a vagyon kifejezés szövegkörnyezet alapján megállapítható tartalma csak az értelmező rendelkezés figyelmen kívül hagyásával fogadható el, az értelmező rendelkezés következetes alkalmazása viszont az adott esetben értelmetlen eredményre vezet. Amint látni fogjuk, ez tényleges értelmezési bizonytalanságot elsősorban a kártérítés körében okoz.

A vagyontárgy fogalma

A hivatkozott törvényi meghatározás szerint vagyontárgy: a dolog, a jog és a követelés. E látszólag evidensen egyszerű meghatározás azonban több kérdést is felvet. Első ránézésre úgy tűnik, hogy itt három azonos szinten egymás mellett álló, egyenrangú fogalomról, a hagyományos felosztásnak megfelelő materiális és immateriális jószágokról van szó. Közelebbről nézve azonban azt látjuk, hogy a meghatározásban szereplő kategóriák – egyfelől a dolog és a jog, másfelől pedig a jog és a követelés – legalább részben átfedik egymást. Úgy tűnik, hogy a három közül a jog a központi kategória, a dolgok csak mint a rájuk vonatkozó jogok tárgyai jönnek számításba, a követelések pedig a jogok egy különös csoportjaként tekinthetők.

Bár ez a törvényi fogalommeghatározásból nem derül ki, amikor vagyontárgyról beszélünk, akkor nem elvontan mindenféle dologra és jogra gondolunk, hanem csak olyanokra, amelyek egy személy vagyonának a részét képezik. Ez jog és követelés esetén egyértelmű, hiszen nincs is olyan jog, amelynek ne lenne jogosultja. Lényegében ez áll a dolgokra is: a tulajdonos nélküli uratlan dolgok, amely felett senkinek nem áll fenn semmilyen joga, általában nem jön szóba a vagyontárgyak körében. Hasonlóképpen, figyelmen kívül kell hagyni a forgalomképtelen dolgokat, hiszen gyakorlati szempontból nem tekinthetjük vagyontárgynak az olyan dolgokat, amelyek a kereskedelmi forgalomban nem vesznek részt. Vagyontárgy alatt jellemzően valamely vagyon részét alkotó jószágokat értjük. A jogok esetében pedig azzal a megszorítással kell élni, hogy csak az ún. vagyoni értékű jogok tekinthetőek vagyontárgynak, a személyiségi jogok nagy része például nem tartozik e körbe. Ez a megszorítás annyiban hasonlítható a dolgoknak a tulajdonban álló dolgokra való szűkítéséhez, hogy ezek azok a jogok, amelyek felett a jogosult, a tulajdonban lévő dolgokhoz hasonlóan, rendelkezni képes, és amely egy személy vagyonaként számításba vehető.

Az előzőekből következően, a dolog soha nem közvetlenül, önmagában, hanem a rajta fennálló valamilyen jog révén, annak tárgyaként válik egy személy vagyonává. A jogok közül a dologi jogok szükségképpen feltételeznek egy (közvetett) tárgyat; a legjelentősebb dologi jog, a tulajdonjog tárgya viszont csak dolog lehet. A polgári jog számára egy dolog akkor válik jelentőssé, ha az egy személy vagyonát képezi, vagy legalábbis egy személy vagyoni jogot kíván gyakorolni felette. A polgári jogot a világ jelenségei elsősorban mint a vagyon elemei érdeklik.^[3] Valamely dolog akkor válik egy személy vagyonának a részévé, ha azon tulajdonjoga vagy esetleg egyéb használati joga áll fenn. A jog esetén némiképp eltérő a helyzet, a jog két különböző pozícióban lehet: a jog alanya (jogosultja) vagyonának közvetlenül a részét képezi, ugyanakkor, egy másik jog tárgyaként egy a jogosulttól különböző személy vagyonának a része is lehet.^[4]

Azt látjuk tehát, hogy a vagyontárgy fogalmának törvényi meghatározásában a dolog önmagában közvetlenül és valamely jog tárgyaként, közvetve is szerepel. Ugyanez a megkettőződés vagy átfedés a jogokon belül is előfordul, hiszen a jogok is lehetnek egy másik jog, elsősorban dologi jog tárgyai. Ezekben az esetekben tehát, különbséget kell tenni két különböző státuszban lévő jog között: az elsődleges, közvetlen vagyontárgy az a jog, amelyiknek az adott személy a jogosultja, a másodlagos, közvetett vagyontárgy pedig az a jog, amelyik a jogosultat megillető jog tárgyául szolgál. Jellemzően a két vagyontárgy különböző személy vagyonába tartozik: az elsődleges vagyontárgy annak jogosultjáé, míg a másodlagos vagyontárgy tipikusan valaki másé, csupán valamilyen korlátolt joggal rendelkezik felette az elsődleges vagyontárgy jogosultja.

Érdemes egy pillantást vetni a másik fogalom-pár, a jog és a követelés két tagjának egymáshoz való viszonyára is. A vagyontárgy definíciójában ezek szintén egymás mellett álló, egyenrangú fogalmakként jelennek meg. Ez azonban csak a jog fogalom szűken vett értelmének felel meg, amikor jog alatt kizárólag az abszolút szerkezetű jogosultságokat értjük. Ismeretes azonban a jog tágabb fogalma is, amelynek alapján a jog fogalmába beleértjük a relatív szerkezetű jogosultságokat is, amint tette ezt Szladits, aki az abszolút szerkezetű jogokat kizáró (vagy kizárólagos) jogoknak, a relatív szerkezetű jogokat pedig követelési jogoknak nevezte,^[5] és ezt a felosztást valamint szóhasználatot követi Lábady is.^[6] A jog tágabb fogalmát alkalmazva arra az eredményre jutunk, hogy a jogon belül vannak abszolút és relatív hatályú jogok; az előzőekbe tartozik például a tulajdonjog, az utóbbiak körébe pedig a követelés. A követelés tehát nem a jogon kívül álló, azzal egyenrangú kategória, hanem a jogok egy fajtája.

Az előzőekben írtak alapján az a kérdés vetődik fel, hogy valójában mi a vagyontárgy: maga a dolog, vagy pedig a dolgon fennálló tulajdonjog és egyéb jog. Más esetekben pedig maga a jog, illetve követelés, vagy az azokon fennálló, egy bizonyos személyt megillető jog? Amikor egy vagyontömeget kívánunk számba venni, akkor a kettő közül szükségképpen választani kell, egyébként, ha az elsődleges és a másodlagos vagyontárgyakat egyaránt számba vesszük, az a vagyontárgyak megkettőződését eredményezi. Ezért, ha el akarjuk kerülni a vagyontárgyak kétszeres számbavételét, csak két lehetőségünk marad: vagy a jogok körét leszűkítjük úgy, hogy abból a tulajdonjog és a többi elsődleges jog kimarad, vagy pedig a jog tárgyát képező másodlagos vagyontárgyakat hagyjuk figyelmen kívül. A hétköznapi szóhasználatban és fizikai értelemben természetesen mondhatjuk azt, hogy a vagyon fő aktív alkotóelemei a dolgok (a pénzt is ideértve). Jogilag azonban helyesebb azt mondani, hogy tulajdonom, haszonélvezeti jogom stb. van, és a dolog, illetve a jogok és a követelések közül azok, amelyek másodlagos pozícióban vannak, csak e tulajdon illetve egyéb jog tárgyaként lesznek a vagyon részei. Mindennek alapján, és a jog tágabb értelmét elfogadva, arra az eredményre jutunk, hogy egyetlen vagyontárgy van: a jog.

A vagyon a magánjogi irodalomban

A magánjogi irodalomban, a dologi jog keretében, a dologkapcsolatok tárgyalása kapcsán rendre kitérnek a vagyonnal kapcsolatos kérdések tárgyalására. A jog­irodalomban ráadásul egyetértés van a vagyon fogalma tekintetében; egybehangzóan úgy határozzák meg azt, hogy a vagyon valamely személy jogosultságainak és kötelezettségeinek összessége.^[7]

Az irodalmi meghatározások alapján megállapítható, hogy a vagyon több elemet magában foglaló, összetett fogalom. Míg az egyes számú vagyontárgy kifejezés egyetlen dologra, jogra vagy követelésre utal, a vagyon fogalom, így egyes számú alakjában is egy több vagyon­elemből álló összességet jelöl.

A vagyon és a vagyontárgy között lényeges különbség, hogy míg a vagyontárgy kifejezés semmit nem mond az általa jelölt elemek egymás közötti, illetve valamely személyhez való kapcsolatukról, vagyonról csak valamilyen körülmény által egymáshoz kapcsolódó elemek együttese esetén lehet szó. Legtöbbször egy személy (vagy több személy közös) vagyonáról van szó, azaz a vagyonba tartozó elemeket az köti össze, hogy mindegyik tulajdonosa (jogosultja), illetve adósa ugyanaz a személy (vagy személyek közössége).^[8]

A vagyont alkotó elemek két fő csoportra oszthatóak: vagyontárgyak és kötelezettségek. A vagyontárgyak a vagyont gazdagító aktív vagyonelemek, amelyekkel a tulajdonos (illetve jogosult) szabadon rendelkezik (aktívák vagy eszközök). Ezzel szemben a kötelezettség az adós számára terhet jelent, azaz vagyona összértékét csökkentő, passzív elem (passzívák vagy források). A kötelezettség nem lehet vagyontárgy, hiszen ugyanaz, ami az egyik fél (az adós) kötelezettsége, egy másik félnek (a hitelezőnek) a követelése, azaz vagyonának aktív eleme, vagyontárgy. A kötelezettségek általában a vagyontárgyak egyik forrásául szolgálnak, keletkezésükkel közvetett vagy közvetlen módon hozzájárulnak ahhoz, hogy a vagyontárgyakat tulajdonosuk meg tudja szerezni, ugyanakkor terhelik is e vagyontárgyakat, abban az értelemben, hogy teljesítésük az annak időpontjában meglévő vagyontárgyakból lehetséges.

A vagyonnal kapcsolatban két alapvető összefüggést lehet megállapítani: Egyrészt, az eszközök és a források összértéke mindig megegyezik. Másrészt, a vagyontárgyak összértékének és a kötelezettségek össz-
értékének a különbözete alkotja a tiszta (nettó) vagyont (másként: saját tőke).^[9] Fontos, hogy míg a vagyontárgyak ténylegesen meglévő, „kézzel fogható” vagyonelemek, és a kötelezettségek magatartást kívánó, teljesítendő, más személy által kikényszeríthető tartozások, a tiszta vagyon nem egy reálisan létező vagyonelem, pusztán egy számszerű érték, amely azt fejezi ki, hogy annak mértékében nem terheli vagyontárgyainkat kötelezettség. Mindezt, egyszerűsítve, de szemléletesen, az alábbi közismert ábra mutatja:

A vagyon a számvitelben

A vagyon a gazdaság szférájának alapvető fogalma. A vállalkozók vagyonának valamint az azokban beálló változásoknak a nyilvántartásával és kimutatásával a számviteli szabályozás foglalkozik. Ezért, mielőtt rátérnénk a polgári jogi szabályok vizsgálatára, vessünk egy pillantást arra, hogy a gazdasági élet egyik alapvető szabályrendszere, a számviteli szabályozás – amelynek célja az, hogy a vállalkozók pénzügyi beszámolója megfelelően tükrözze a valóságot^[10] – miként tekint a vagyonra.

A vállalkozók pénzügyi beszámolójának alapvető részét képező mérlegben eszközként kell kimutatni a vállalkozó működését szolgáló befektetett eszközöket és a forgóeszközöket (ezek mind olyan jószágok, amelyeket a polgári jog összefoglalóan vagyontárgyaknak nevez), forrásként pedig különösen a saját tőkét és a kötelezettségeket (azaz az idegen forrásokat).^[11] A Számv. tv. indokolása a mérleg természetes alapkövetelményeként fogalmazza meg az eszközök és a források egyezőségének tételét: „Az eszköz a vagyonnak befektetett eszközökben (immateriális javak, tárgyi eszközök, befektetett pénzügyi eszközök), forgóeszközökben (készletek, követelések, értékpapírok, pénzeszközök), aktív időbeli elhatárolásokban megjelenő formája. A forrás ugyanennek a vagyonnak az eredetét, származását (az eszközök forrását) mutatja. Mivel nincs olyan eszköz, amelynek ne lenne forrása, ne lenne eredete, a mérlegben az összes eszköz és az összes forrás […] megegyezik egymással. Ez az egyezőség a mérleg lényege, természetes alapkövetelménye.”^[12]

A vállalkozók átalakulása kapcsán készítendő vagyonmérlegre vonatkozó szabályozás kifejezetten meghatározza a vagyon fogalmát. Eszerint a vagyon fogalmilag megegyezik az eszközök és a kötelezettségek különbözetével, azaz a vállalkozó saját tőkéjével.^[13] A vagyon számviteli fogalma tehát lényegében azonos a vagyon előzőekben bemutatott magánjogi fogalmával. Mindkét megközelítés a vagyont több elem által alkotott összetett fogalomként írja le, amely aktív és passzív elemeket egyaránt magában foglal. A vagyont alkotó eszközökről és a forrásokról a számviteli szabályok alapján is a fentiekben vázolt alapvető (fogalmi) állítások tehetők: Az eszközök és a források ugyanannak a vagyontömegnek két oldalát alkotják, ezért ezek összege fogalmilag mindig megegyezik; ezen belül pedig az eszközök kötelezettségekkel csökkentett összege alkotja a vállalkozó saját (tiszta, nettó) vagyonát.

A vagyon fogalma a Ptk.-ban általában

Érthető módon, a vagyon kifejezés nagy számban fordul elő a polgári jogi kódexben. A törvény szövegében való előfordulásának eloszlása azonban az esetleges előzetes várakozásainktól eltérően alakul. Míg a magánjogi irodalomban a vagyon fogalmára és problémáira elsősorban a dologi jog tárgyalása során térnek ki, a normaszövegben legkisebb számban talán éppen a Dologi Jogi Könyvben fordul elő. A Kötelmi Jogi Könyvben – a bizalmi vagyonkezelés és a kártérítés szabályait kivéve, amelyekben a vagyon kulcsszerepet játszik – szintén csak periférikusan jelenik meg. Végül, a vagyon mint kifejezés szinte egyáltalán nem szerepel az Öröklési Jogban, mert ott helyette, lényegében azonos tartalommal, egy alkalmazott vagyon-fogalommal, a hagyatékkal operálnak. Ezeknél lényegesen többször fordul elő a személyekről és a családról szóló Második, Harmadik és Negyedik Könyvben.

A vagyon kifejezés használatának rendszeres és teljes körű vizsgálatára nincs módunk, de igyekszünk jellegzetes mintákon keresztül bemutatni, hogy a Ptk. milyen tartalommal használja e fogalmat. Azt fogjuk látni, hogy lényegében kétféle jelentésben fordul elő: egyes esetekben a jelentése megegyezik a vagyon fentiekben leírt tartalmával, máskor viszont a vagyontárgy-fogalom értelmében fordul elő, figyelmen kívül hagyva azt, hogy e fogalom a törvény által definiált jelentéssel rendelkezik. Többnyire egyértelműen meg lehet határozni a szabály és azon belül e fogalom tartalmát, van azonban, amikor bizonytalan ennek értelmezése.

A vagyon fogalma a jogi személyek szabályaiban

A jogi személyiség lényegének vagyoni oldala a következő szabályokban foglalható össze: a jogi személy tagjaitól (alapítóitól) elkülönített vagyonnal rendelkezik;^[14] a jogi személy kötelezettségeiért saját vagyonával köteles helytállni;^[15] a jogi személy tagjai (alapítói) kötelesek vagyoni hozzájárulást teljesíteni, és ez a rendelkezésre bocsátott vagyon pénzből és más, nem pénzbeni vagyoni hozzájárulásból állhat.^[16]

Az előző három szabály mindegyikében szerepel a vagyon kifejezés, azonban nem azonos értelemben. Az elkülönített vagyonra vonatkozó követelményt megfogalmazó szabályban a vagyon kifejezés feltehetőleg megegyezik a vagyon fentiekben vázolt magánjogi értelmezésével. A vagyontárgyak és a kötelezettségek egyaránt a jogi személy „sajátja”, azaz e vagyoni elemek „tömörülési központjául” a jogi személy szolgál. A saját vagyonnal való helytállás követelményét megfogalmazó második szabály azonban már nem értelmezhető ugyanilyen módon, hiszen ott a vagyon kifejezéssel szembe vannak állítva a kötelezettségek, amelyek az eddig kifejtett értelmezésben a vagyon-fogalom részét alkotják, sőt, a saját vagyon nem állapítható meg a kötelezettségek figyelembevétele nélkül. E szabály értelmezése során a saját vagyon kifejezésen nem a vagyontárgyak és kötelezettségek különbözetét, azaz a klasszikus magánjogi fogalom alapján a tiszta vagyont, hanem – a kötelezettségeket figyelmen kívül hagyva – csak a jogi személy jogosultságainak (az őt illető vagyontárgyak) összességét kell érteni. A vagyoni hozzájárulás kötelezettségét kimondó harmadik szabályban szintén egyértelmű, hogy a „rendelkezésre bocsátott vagyon” kizárólag vagyontárgyakat foglalhat magában, azaz e megfogalmazásban a vagyon kifejezés ténylegesen a Vagyontárgy értelmében szerepel.

A jogi személy átalakulása, egyesülése és szétválása kapcsán is jelentős szerepet játszanak a vagyonra vonatkozó szabályok. E szabályokban is különböző megfogalmazásokkal találkozunk. Az átalakulás szabálya a jogok és kötelezettségek átszállásáról rendelkezik,^[17] az egyesülés kapcsán csak az általános jogutódlást mondja ki a törvény,^[18] míg szétválás esetén a vagyon (illetve annak egy része) jogutódra való átszállásáról van szó.^[19] Nyilvánvaló, hogy a normaszöveg mindhárom esetben ugyanazt a jogkövetkezményt fogalmazza meg, csak eltérő módon, úgy, hogy a vagyon kifejezés csak az egyik szabályban szerepel. Az átalakulás szabályában a jogok és kötelezettségek kifejezés szerepel. Az adott esetben e megfogalmazás alatt nyilván a vagyont kell érteni, mégpedig a magánjogi irodalomban adott meghatározásnak megfelelő, az aktív és a passzív vagyoni elemeket egyaránt magában foglaló, komplex értelemben. Ez a megfogalmazás nem csupán a vagyon, hanem a törvény által definiált vagyontárgy kifejezés alkalmazását is mellőzi. Ennek ellenére, a jogok kifejezés feltehetőleg magában foglalja a tulajdonjogot és annak tárgyait valamint a követeléseket is, azaz a vagyontárgyak teljes körét. Ez a megfogalmazás tehát a törvényen belüli összhangot és következetességet nem szolgálja, ugyanakkor viszont összhangban lévőnek látszik azzal a fentebb kifejtett véleménnyel, hogy a vagyontárgyak lényegében mind jogok, ezért a vagyon egy személy jogainak és kötelezettségeinek összességeként írható le. A szétválásra vonatkozó szabályban szintén nem kétséges, hogy a vagyontárgyak mellett a kötelezettségek is átszállnak a jogutódra, azaz a jogutódlásban a jogi személy vagyonának (meghatározott vagyonrészének) egésze részt vesz, tehát a vagyon kifejezés itt is a magánjogi irodalom által meghatározott értelemben szerepel.

A törvényben többször előfordul a törzstőkén (alaptőkén) felüli vagyon kifejezés.^[20] Ezekben az esetekben a vagyon kifejezés megint nem csupán a vagyontárgyakat takarja, hanem figyelembe kell venni az egyéb vagyoni elemeket, különösen a tartozásokat is. E szabályokban arról van szó, hogy a társaság – a törzstőke (alaptőke) figyelmen kívül hagyásával – rendelkezik-e a szükséges mértékű, tartozások figyelembevételével kalkulált, saját vagyonnal.

És még egy példa annak érzékeltetésére, hogy a jogi személyekre vonatkozó szabályok körében nem egységes a vagyon kifejezés használata. A törvény a taggyűlés illetve közgyűlés kötelező összehívásának eseti között rendelkezik arról az esetről, amikor a társaság vagyona nem fedezi a tartozásait.^[21] Szó szerint véve, e normaszövegnek nincs értelme. Valójában nem a társaság vagyonáról, hanem csupán vagyontárgyainak összességéről van szó, ezzel kell szembeállítani a tartozások összértékét. Nem a vagyonnak, hanem a vagyontárgyaknak kell fedezniük a tartozásokat ahhoz, hogy a társaság vagyona pozitív legyen. Ha pedig a vagyontárgyak együttes értéke alacsonyabb, mint a tartozások összege (azaz a vagyontárgyak nem fedezik a tartozásokat), akkor a társaság vagyonának értéke negatívba fordul, és össze kell hívni a legfőbb döntéshozó szervet.

A házastársi közös vagyon és a különvagyon

A Családjogon belül a házassági vagyonjog szabályait érdemes elsősorban szemügyre venni. A házastársi közös vagyonra és a házastárs különvagyonára vonatkozó szabályokban, a törvény kifejezett rendelkezései alapján, egyértelmű, hogy a vagyon fogalmába a vagyontárgyak mellett beletartoznak azok terhei valamint a vagyontárgyak tulajdonosainak (a házastársaknak, illetve a házastársnak) a kötelezettségei is.^[22] A házassági vagyonjog szabályaiban tehát a vagyon kifejezés helyesen, a klasszikus fogalmának megfelelő tartalommal szerepel.

A vagyon a dologi jogban

Több akadálya is van annak, hogy a jogosultságok és kötelezettségek együttese által alkotott vagyon lényeges szerepet játsszon a dologi jogban, különösen, hogy dologi jognak tárgya legyen. Először is az, hogy dologi jognak tárgya csak vagyontárgy (a vagyon aktív eleme) lehet, tartozás (amely követelésként valaki másnak a vagyontárgya) nem.^[23] A másik akadály a dologi jogban uralkodó egyediség elve, amely szerint dologi jog tárgya csak egyedileg azonosítható vagyontárgy lehet, a több különböző elemből álló vagyon viszont nem alkot olyan egységet, amely önmagában dologi jog tárgyául szolgálhatna.^[24] Végül pedig, figyelembe kell venni, hogy egyes jogok tárgya csak meghatározott vagyontárgy lehet. E korlátok közül a legfontosabb, hogy tulajdonjog tárgya csak dolog lehet, ideértve a dolog alkotórészeit és esetenként tartozékait is.^[25] Az olyan dologösszesség azonban, amelynek tagjai egymással sem tartozéki, sem alkotórészi kapcsolatban nem állnak, nem lehet egy tulajdonjog tárgya; tulajdonjog az összességet alkotó egyes dolgokon áll fenn.

A zálogjog mint korlátolt dologi jog tárgya tehát nem lehet sem tartozás, sem pedig valamilyen vagyonösszesség. Korábban volt próbálkozás az egyediség elvének az áttörésére, a vagyont terhelő zálogjog azonban kudarcot vallott.^[26] Ma egyértelmű, hogy zálogjog tárgya csak vagyontárgy lehet.^[27] Lehetőség van azonban arra, hogy a zálogjog tárgyául körülírással meghatározott vagyontárgyak szolgáljanak, és a zálogjog fennállása alatt változzanak a zálogjog tárgyai.^[28] A zálogjog tárgyául szolgáló vagyontárgyak változása egyébként is előfordulhat,^[29] de ebben az esetben a változás – az adott vagyontárgyak természetéből és funkciójából fakadóan – lényegében folyamatos, és hozzátartozik az ügylet lényegéhez. A zálogjog tárgya ebben az esetben sem valamely vagyonösszesség, hanem egyes vagyontárgyak, mindig azok, amelyek éppen a zálogkötelezett rendelkezése alatt vannak.

Az előzőekből következően, a Dologi Jogi Könyvben csupán elvétve és dologi jogi szempontból periférikusnak tekinthető szabályokban fordul elő a vagyon kifejezés: idegen dolog használatára való jog más vagyonát fenyegető veszély esetén;^[30] az állam felelőssége kártalanítás nélküli tulajdonszerzés esetén, ha a jogosult eredménytelen végrehajtást vezetett a volt tulajdonos vagyonára;^[31] és a zálogjogosulti bizományos kötelezettsége a zálogjog érvényesítéséből befolyó bevételnek a saját vagyonától való elkülönítésére.^[32] A vagyon kifejezés mindezekben az esetekben nem a vagyon klasszikus fogalmának megfelelő tartalommal, hanem – a törvény értelmező rendelkezését e helyütt is figyelmen kívül hagyva – vagyontárgy értelemben szerepel. Ez azt jelenti, hogy az adott szabályt ezúttal sem a törvény szóhasználatának megfelelően kell értelmezni: a veszély ténylegesen nem a vagyont, hanem közvetlenül valamely vagyontárgyat fenyeget; végrehajtást soha nem vagyonra, hanem egyes vagyontárgyakra vezetnek; és a zálogjogból fakadó vagyontárgyakat a bizományos tulajdonában lévő egyéb vagyontárgyaktól kell elkülöníteni.

A vagyon a kötelmi jogban

A kötelmi jogi szabályok körében is a fentiekhez hasonló megfogalmazásokban fordul elő a vagyon kifejezés. A más vagyonának veszélyeztetése formula például megtalálható a vállalkozási, a fuvarozási, a megbízási és a forgalmazási szerződés kapcsán is.^[33] A vagyonkezelő és a letéteményes elkülönítési kötelezettségét előíró szabályokban ugyanúgy a vagyon kifejezés szerepel, mint a zálogjogi bizományos esetén,^[34] továbbá a kezesség körében is találkozunk a vagyonra vezetett végrehajtás megfogalmazással.^[35]

Ha helyesen értelmezzük az említett a szabályokat, a vagyon kifejezés mindegyik esetben hibásan, a vagyontárgy helyett szerepel. Az elsőként említett esetekben például arról van szó, hogy a megrendelő szakszerűtlen utasítása vagy a csomag elégtelen csomagolása következtében fennáll annak a veszélye, hogy más személy vagyontárgya megsérül, vagy megrongálódik. Feltehetően ez a tulajdonos vagyonában is értékcsökkenést eredményez, a szabály azonban közvetlenül nem ezt célozza, hanem arra irányul, hogy e szerződések teljesítése során elkerüljék annak veszélyét, hogy idegen vagyontárgyak megsérülnek. A szabály értelmezése illetve érvényesítése során nincs jelentősége annak, hogy ki ez a más személy; lehet egy vagy több, adott esetben akár ismeretlen tulajdonos is; a „tömörülési központul” szolgáló személy hiánya is mutatja, hogy e szabály kapcsán a vagyon kifejezés alatt ténylegesen nem vagyont kell érteni. Még kevésbé vitatható a többi említett szabály értelmezése, hiszen, amint erről már fentebb is szó volt, elkülöníteni és végrehajtás alá vonni is csak vagyontárgyakat lehet, nem pedig vagyont.^[36]

A vagyon kifejezés természetesen előfordul jelzős szerkezetekben is, pl.: vagyoni helyzet, vagy körülmény^[37] vagyoni jog, vagy vagyoni értékű jog,^[38] vagyoni jogviszony,^[39] vagyoni jognyilatkozat.^[40] Az említett kifejezések általában a vagyon tágabb értelmére utalnak, azaz a hivatkozott helyzet, jogviszony vagy jognyilatkozat olyan, amely hatással van egy vagy több személy vagyonának mértékére és összetételére, akár úgy, hogy a vagyontárgyak, akár pedig úgy, hogy a kötelezettségek mennyiségét vagy mértékét megváltoztatják. Ez­alól az egyedüli kivétel a vagyoni jog, amely csupán azt fejezi ki, hogy egy adott alanyi jog része a vagyoni forgalomnak és pénzben kifejezhető értékkel rendelkezik, ezért a jogosult vagyonában, a vagyontárgyak között figyelembe kell venni.

A vagyon a bizalmi vagyonkezelés jogában

A kötelmi jogon belül témánk szempontjából különleges esetet képvisel a bizalmi vagyonkezelési szerződés. A különlegesség abból fakad, hogy e szerződésben, amint arra az elnevezése is utal, központi szerepet játszik a vagyon fogalma, a szerződés közvetett tárgya maga a vagyon. Jelentőségének megfelelően, a törvény, az e szerződésre vonatkozó szabályok értelmezéséhez, külön definiálja a kezelt vagyon fogalmát. E meghatározásnak két eleme van: magját képezi a vagyon fogalma, és ezt minősíti az a körülmény, hogy az adott esetben olyan vagyonról van szó, amely vagyonkezelés tárgyául szolgál. E két elem közül az első egy általános fogalom, amelynek definiálására a kódex egészére kiterjedő általános jelleggel is sor kerülhetett volna. Az, hogy nem így történt, arra utal, hogy a vagyon kifejezésnek a vagyonkezelés körében sajátos jelentése van. Amint látni fogjuk, ez nincs így, ezért abban reménykedhetünk, hogy ha nem is a legmegfelelőbb helyen, de kapunk egy meghatározást a vagyon fogalomra is.

A kezelt vagyont, a törvényi meghatározás alapján, a vagyonkezelésre átadott dolgok, jogok és követelések alkotják.^[41] Eszerint a vagyon a bizalmi vagyonkezelés körében is meghatározott vagyoni elemek összességét jelenti, azzal azonban a kezelt vagyont alkotó elemek kizárólag pozitív (aktív) vagyonelemek, azaz vagyontárgyak. Ez a meghatározás, amint látjuk, nincs összhangban a fentebb leírt klasszikus vagyonfogalommal. Ha ezt az eltérést a bizalmi vagyonkezelés sajátosságai indokolják, akkor helyes kodifikációs megoldás, hogy e kifejezés az e szerződés szabályaira korlátozódó, külön meghatározást kapott. Még ebben az esetben is kérdés azonban, hogy miként lehet feloldani azt az ellentmondást, hogy az itt megjelölt jószágok összefoglaló megjelölésére a törvény értelmező rendelkezése a vagyontárgy kifejezés alkalmazását írja elő.^[42] Nem találunk magyarázatot arra, hogy miért kellene a törvény e fejezetében vagyonnak nevezni azt, amit a törvény egyébként vagyontárgyként definiál.

Amint ezt az előzőekben bemutattuk, a vagyon általános fogalmának lényeges sajátossága, hogy azt a vagyontárgyak és a hozzájuk tartozó kötelezettségek együtt alkotják. A kezelt vagyon fogalmára vonatkozó törvényi definíció azonban, azzal, hogy a vagyon elemeiként kizárólag vagyontárgyakat jelöl meg, nem csupán a vagyon jogirodalmi fogalmával, hanem a bizalmi vagyonkezelés érdemi rendelkezéseivel sincs összhangban. Ha nem ragadunk le a törvényi definíciónál, hanem a bizalmi vagyonkezelés tartalmát meghatározó szabályokat is figyelembe vesszük, akkor látjuk, hogy a vagyon kifejezés tényleges törvényi tartalma – a bizalmi vagyonkezelés körében is – megegyezik a vagyon hagyományos magánjogi fogalmával. Itt nincs módunk a releváns rendelkezések elemzésére, de a vagyonkezelő kötelezettségeire, a vagyonnal való helytállás terjedelmére, a hitelezők jogaira vonatkozó szabályok egyszerű áttekintése alapján egyértelmű, hogy a kezelt vagyontárgyak terhére vállalt kötelezettségek (függetlenül attól, hogy e kötelezettségek a vagyon kezelésbe adását megelőzően vagy azt követően keletkeztek) a vagyon és a vagyonkezelés részét képezik.^[43]

A fent jelzett ellentmondások miatt a kezelt vagyon fogalmának törvényi meghatározása nem alkalmas arra, hogy betöltse funkcióját: nem segíti a bizalmi vagyonkezelésre vonatkozó anyagi szabályok értelmezését. A kezelt vagyon fogalmának tisztázásához a bizalmi vagyonkezelés tartalmát meghatározó szabályokat, amelyek értelmezését e definíció elvileg szolgálni hivatott, kell figyelembe venni és értelmezni. Sajnálatos módon, ugyanezen okok miatt, az itt adott meghatározás a vagyon fogalom általános tartalmához sem nyújt iránymutatást.

A vagyon fogalma a kártérítési jogban

Az eddig vizsgált rendelkezésekben többé-kevésbé egyértelműen meg lehetett állapítani, hogy az adott esetben a vagyon kifejezés milyen tartalommal bír, tehát nem okozott tényleges jogértelmezési problémát az esetlegesen előforduló hibás szóhasználat. Amint azonban az alábbiakban látni fogjuk, a kártérítés szabályainak értelmezése során már tényleges jogértelmezési nehézségbe ütközünk: vagy a normaszövegben hibásan szerepel a vagyontárgy helyett a vagyon kifejezés, vagy pedig a törvény szóhasználata helyes, viszont a bírósági gyakorlat hibásan értelmezi a törvényt.

A vagyon kifejezés a törvény kártérítésre vonatkozó szabályaiban nem sokszor fordul elő, legjelentősebb előfordulása a kártérítési kötelezettség terjedelmét meghatározó szabályban található, amely szabály implicit módon a kár fogalmának meghatározásául is szolgál. Eszerint a kár egyik tipikus formája az ún. felmerült kár (damnum emergens), azaz a károsult vagyonában beállott értékcsökkenés.^[44] E szabály alapján a kár fogalmának értelmezése szempontjából alapvető jelentőségre tesz szert a vagyon fogalmának értelmezése. Nem mindegy, hogy mit tekintünk kárnak: csupán a vagyontárgyak értékének csökkenését, vagy pedig emellett a vagyon passzív elemeinek, a kötelezettségeknek a növekedését is, amely szintén az összvagyon csökkenését eredményezi. Másként fogalmazva, e szabály értelmezése szempontjából alapvető kérdés, hogy a vagyon fogalmának mely értelmezését fogadjuk el: a szűkebb értelmezést, amely szerint a vagyon meghatározott vagyontárgyak összessége, vagy pedig a vagyonnak az előzőekben kifejtett – passzív és aktív elemeket egyaránt tartalmazó – összetett fogalmát, amely szerint a vagyonnak részét képezik a kötelezettségek is, és így az összegszerűen kifejezett vagyon az aktív és a passzív vagyonelemek egyenlegét, azaz a nettó (tiszta) vagyont jelenti.

Az előző bekezdésben felvetett kérdésnek különös jelentőséget ad az a körülmény, hogy a jelenleg uralkodó bírói gyakorlat a kár bekövetkezése szempontjából – a normaszöveg előírásától eltérően – csak a vagyontárgyakban (aktívákban) bekövetkező csökkenést veszi figyelembe, a kártérítés köréből kirekeszti a károknak azt a csoportját, amely nem az aktívák csökkenése, hanem a kötelezettségek (idegen források, passzívák) növekedése révén valósul meg.^[45] Sajnálatos módon, a bíróság az említett döntésekben nem adott érdemi magyarázatot arra, hogy a kártérítés kapcsán miért tért el a vagyon klasszikus magánjogi fogalmától, és miért választotta a vagyon fogalmának ezt a szűk értelmezését. Amint azt az alábbiakban látni fogjuk, megítélésünk szerint nehezen vállalható, súlyos következményekkel jár az az értelmezés, amelyet a bíróság választott.

Egyaránt jogi és közgazdasági törvényszerűség, hogy egy személy követelése egyúttal egy másik személy kötelezettsége. Ezt a szükségszerű összefüggést fejezi ki Szladits azzal, hogy a követelést és a tartozást „korrelatív jogi helyzetek[nek]” nevezi.^[46] A követelés a jogban vagyontárgynak minősül, amely számvitelileg az aktívák részét képezi, azt a vállalkozóknak mérlegükben eszközként kell nyilvántartaniuk.^[47] Amint a követelés a vagyon aktív elemét alkotja, az annak párját képező kötelezettséget a passzív elemek között kell figyelembe venni. A gazdasági realitással ellenkezik az olyan egyoldalú szemlélet, amely miközben a követelést a vagyon részének tekinti, a kötelezettséget nem veszi figyelembe a tiszta vagyont csökkentő passzívaként.

Az olyan megközelítés alapján, amely nem az aktív és passzív vagyonelemeket együttesen, hanem egyoldalúan csak az egyik csoportban bekövetkező változásokat veszi figyelembe, a vagyontárgyak körében beálló csökkenés, illetve a kötelezettségek körében bekövetkező növekedés minden esetben fogalmilag kárnak minősül. Ez azonban számos esetben nem felel meg a valóságnak. Ha például a vagyontárgyak körében a pénzeszközök azért csökkennek, mert egy fennálló adósságunkat fizetjük meg, akkor a vagyonunk ténylegesen nem csökken. Ami valójában történik – de ez az egyoldalú szemlélet elmulasztja figyelembe venni – az az, hogy a pénz csökkenésével egyidejűleg és azzal azonos mértékben csökken a kötelezettségek (idegen passzívák) összege is, és a két változás egyenlegeként a tiszta vagyonunk összege nem változik. (A kép teljessége kedvéért érdemes egy pillantást vetni arra a látszólag hasonló esetre, amikor a vagyonban lévő pénz azért csökken, mert kölcsönt adunk egy más személynek. Az ilyen ügylet azért nem érinti a saját (tiszta) vagyon összegét, mert a pénz csökkenését a – szintén a vagyontárgyak közé tartozó – követelések növekedése ellensúlyozza.) Hasonlóan, ha egy másik esetben a tartozások összege nő, azonban a kötelezettség egy vételár megfizetésére vonatkozik, és azzal szemben áll egy adásvétel útján megszerzett azonos értékű vagyontárgy, akkor a valóságnak megfelelő értékelés ismét az, hogy a vagyonban nem következett be csökkenés.

A fentiekben bemutattuk azt az alapvető összefüggést, amely szerint a tiszta (nettó) vagyont a vagyontárgyak összértékének és a kötelezettségek összértékének a különbözete alkotja. Ebből következően, a vagyon összege alapvetően két úton változhat: akár a vagyontárgyak, akár pedig a kötelezettségek növekedése, illetve csökkenése révén. Az előzőekben írtakból következően, kár is kétféle módon következhet be: az aktívák csökkenése, vagy a passzívákon belül az idegen források (kötelezettségek) növelése révén.^[48] Mindkét esetben a változás akkor eredményezi a vagyon nettó összegének növekedését vagy csökkenését, ha nem jár együtt egy azt ellentételező, azonos mértékű változással a mérleg másik oldalán. Bármelyik oldal figyelmen kívül hagyása Arra az eredményre jutunk tehát, hogy az egyoldalú szemlélet – kizárólag az aktív vagy a passzív vagyonelemek figyelembevétele; a mérleg másik oldalának figyelmen kívül hagyása – a valóságnak meg nem felelő, hamis eredményre vezet.

Ez azt jelenti, hogy – változatlan összértékű aktív vagyonállomány mellett – a kötelezettségek növekedése a tiszta vagyon csökkenését eredményezi. Önmagában egy kötelezettség keletkezése, azaz a meglévő kötelezettségek növekedése – anélkül, hogy egyúttal a vagyontárgyak állománya azonos mértékben növekedne – kár bekövetkezését jelenti. Ezt követően, a kötelezettség teljesítése már nem eredményez változást a fizető fél vagyonában, hiszen a pénzeszközök csökkenésével együtt, azzal azonos mértékben csökken a kötelezettségeinek összege is. A kötelemszüntető fizetés ezért nem tekinthető kárnak. (Ezzel összhangban alakul a másik fél, a hitelező vagyoni helyzete is: a követelés keletkezése vagyonnövekedést eredményez, a követelés teljesítéseként kapott pénz viszont már nem növeli a vagyont; ami nő, az a pénzeszközök összege, viszont ezzel együtt csökken a követelésállomány, így a vagyontárgyak összértékében nem következik be változás.)

Az előzőekben kifejtettük, hogy – mind a vagyon magánjogi fogalmára, mind pedig a vagyontárgy törvényi definíciójára tekintettel – kodifikációs hiba a vagyon fogalom vagyontárgy értelmében való alkalmazása. Ugyanígy, jogalkalmazói hiba a törvényben szereplő vagyon fogalmat vagyontárgyként értelmezni olyan esetekben, amikor a szövegkörnyezet alapján nem kényszerülünk erre az értelmezésre. Nyilvánvalóan könnyebb lenne a jogszabály értelmezése, ha a kódexben következetesen érvényesülne a vagyon és a vagyontárgy kifejezés megkülönböztetése. Ennek ellenére, a jogszabály-értelmezés során nem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy a Ptk. tartalmazza a vagyontárgy kifejezés definícióját.^[49] Rendelkezésre állt tehát a definiált vagyontárgy fogalma, azonban, ennek ellenére, a törvény, a felmerült kár fogalmának meghatározására továbbra is, a korábbiakkal egyezően, a vagyon fogalmat használja („a károsult vagyonában beállott értékcsökkenés”^[50]).

A szóban forgó törvényszöveg értelmezése során tehát az a döntő kérdés, hogy van-e olyan kényszerítő körülmény, amelyre tekintettel a szövegben szereplő vagyon kifejezést contra legem, vagyontárgyként kell értelmezni. A vagyon fogalmának vizsgálata során azt mutattuk ki, hogy nem a valóságos helyzetnek megfelelő kép kialakításához vezet, ha a vagyon elemei közül egyoldalúan, csak a vagyontárgyakat vesszük figyelembe. Annak megállapításához, hogy egy személyt valóban ért-e kár, a vagyonában bekövetkező változások teljes körű figyelembevételére van szükség. Véleményünk szerint a vagyon magánjogi, valamint számviteli, közgazdasági fogalma, továbbá a törvény szóhasználata is azt támasztja alá, hogy – a bírói gyakorlatban kialakult állásponttól eltérően – a kártérítés szabályai körében a vagyon fogalmat annak klasszikus magánjogi jelentésének megfelelően kell értelmezni, úgy, hogy kár nem csak a vagyontárgyak értékének csökkenése, hanem a kötelezettségek növekedése által is bekövetkezik.

Összefoglalás

Összegzésül a következőket állapíthatjuk meg:

(a) A jogirodalomban következetesen érvényesül a vagyon és a vagyontárgy megkülönböztetése; a vagyon klasszikus magánjogi fogalma magában foglalja egy személy jogait (vagyontárgyait) és kötelezettségeit egyaránt.

(b) A Ptk.-ban a vagyon kifejezés alkalmazása nem következetes. A vagyon kifejezés két eltérő értelemben szerepel: Egyes szabályokban a magánjogi irodalomban kifejtett – aktív és passzív vagyonelemeket egy­aránt magában foglaló – komplex jelentéssel bír, máshol pedig a vagyonból kizárólag az aktív elemeket foglalja magában. Hiába van tehát definiálva a törvényben a vagyontárgy fogalma, gyakran azzal megegyező értelemben a vagyon kifejezés szerepel. Úgy tűnik, a jogalkotó, a hétköznapi nyelvhasználattal egyezően, hajlamos a vagyontárgy kifejezés helyett, mintegy annak rövidebb megfelelőjeként, a vagyon fogalmat alkalmazni.

(c) A következetes szóhasználat hiánya miatt, a Ptk. szabályai kapcsán gondosan kell vizsgálni, hogy a vagyon kifejezésnek, az adott szabály összefüggésében, mi az értelme: csupán meghatározott vagyontárgyak összességéről vagy pedig az aktív és a passzív vagyon­elemeket, azaz a vagyontárgyakat és kötelezettségeket egyaránt magában foglaló összességről van szó.

(d) A bírósági gyakorlat szerint a felmerült kár törvényi fogalmában szereplő vagyon kifejezés csak vagyontárgyakat foglal magában. Véleményünk szerint azonban a vagyon kifejezést a kár fogalma kapcsán is a nettó (tiszta) vagyon értelemben kell használni. Kár a nettó (tiszta) vagyon csökkenésével következik be, e vagyoncsökkenés pedig akár az aktívák csökkenésének, akár a kötelezettségek növekedésének lehet az eredménye. A vagyontárgyak csökkenése és a kötelezettségek növekedése egyaránt akkor eredményez vagyoncsökkenést (kárt), ha nem jár együtt az ellenkező oldal azonos mértékű, de ellentétes irányú változásával.

(e) Az előzőekben írtak azt támasztják alá, hogy az a bírósági felfogás és gyakorlat, amely a kárt kizárólag a vagyontárgyak körében bekövetkező csökkenéssel azonosítja, nem felel meg a Ptk. kártérítési szabályainak, nincs összhangban a Számv. tv. előírásaival, közgazdaságilag nem helytálló, és gyakorlati eredményét tekintve is hibás. Ezért e gyakorlat felülvizsgálására lenne szükség.

Az írás a Gazdaság és Jog 2018. évi 11. lapszámában (3-10. o.) jelent meg.

^[1] Ptk. 1:1. §.

^[2] Ptk. 8:1. § (1) bek. 5. pont.

^[3] „[…] a vagyoni jogviszonyok túlnyomó részében közvetett tárgyként szerepel a dolog, mint fizikailag létező valóság, amire az alanyi jog és alanyi kötelezettség irányul.” Lábady Tamás: A magánjog általános tana. Szent István Társulat, Budapest, 2014. 212. o.

^[4] Pl. haszonélvezet jogon és követelésen (Ptk. 5:156. §).

^[5] Szladits Károly: A magyar magánjog vázlata. Negyedik kiadás, Grill Károly Könyvkiadóvállalata, Budapest 1933., 94. o.

^[6] Lábady Tamás: A magyar magánjog (polgári jog) általános része. 3. kiadás, Dialóg Campus Kiadó, 2002., 270., 275. o.

^[7] „…a vagyon a valakit (egy meghatározott jogalanyt) megillető, pénzben kifejezhető jogok és kötelezettségek összessége.” (Földi András – Hamza Gábor: A római jog története és institúciói. Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest 2008, 274. o.) „Vagyon alatt t. i. értjük, eszmei egységgé tömörítve valamely jogalany becsértékben meghatározható javainak azaz dolgokra vonatkozó és más személyekkel szemben fennálló jogainak, valamint kötelezettségeinek összességét.” (Kolosváry Bálint: A dologi jog általános tanai. In: Szladits Károly: Magyar Magánjog Dologi Jog. Grill Károly Könyvkiadóvállalata, Budapest, 1942. 43. o.) „A vagyon valamely jogalany személyéhez kapcsolódó vagyoni érdekű jogainak és kötelezettségeinek az összessége.” (Lábady Tamás: A magánjog általános tana. Szent István Társulat, Budapest 2014, 213. o.) „Vagyon alatt értjük – fogalmi egységgé tömörítve – valamely jogalany értékben meghatározható javainak, azaz dolgokra vonatkozó és más személyekkel szemben fennálló jogainak, valamint kötelezettségeinek összességét.” (Lenkovics Barnabás: Dologi jog. Eötvös József Könyvkiadó Budapest, 2001. 50. o.) „A vagyon forgalomképes, vagyoni értékű javaknak (dolgoknak, jogoknak, szerződési pozícióknak) és kötelezettségeknek az összessége” (Menyhárd Attila: Dologi jog. Osiris Kiadó Budapest, 2007. 171. o.)

^[8] „a vagyon egy meghatározott jogalany mint központ köré concentrált dologi és kötelmi jogviszonyok egyeteme […] a tömörülési központul szolgáló személyiségtől elválaszthatatlan” Kolosváry Bálint: A dologi jog általános tanai. In: Szladits Károly (szerk.): A magyar magánjog. Dologi jog. Grill Károly Könyvkiadóvállalata, 1942. 44. o.

^[9] „A vagyonon belül cselekvő (aktív) és szenvedő (passzív) vagyont különböztetünk meg. Az aktív vagyonhoz tartoznak a vagyonértékű jogokon felül más védett jogi helyzetek is (pl. várományok). A vagyon passzív tételei azok a kötelezettségek, amelyeket az aktív vagyonból kell kielégíteni.” (Lábady Tamás: A magánjog általános tana. Szent István Társulat, Budapest 2014, 213. o.) „A vagyonnak részét alkotják nem csak a jogok (aktívák), hanem a kötelezettségek (passzívák) is. (A passzív vagyon levonása után fennmaradó különbözetet szokás ’tiszta vagyonnak’ nevezni.)” (Lenkovics Barnabás: Dologi jog. Eötvös József Könyvkiadó Budapest, 2001. 50. o.)

^[10] A számvitelről szóló 2000. évi C. törvény (Számv. tv.) preambuluma és a preambulumhoz fűzött indokolás IV. pontja.

^[11] Számv. tv. 23. § (1) bek., 28. §.

^[12] Indokolás a Számv. tv. 22. §-ához.

^[13] Számv. tv. 136. § (1) és (4) bek.

^[14] Ptk. 3:1. § (5) bek.

^[15] Ptk. 3:2. § (1) bek.

^[16] Ptk. 3:9. § (1) bek., 3:10. § (1) bek.

^[17] Ptk. 3:39. § (1) bek.

^[18] Ptk. 3:44. § (1) bek.

^[19] Ptk. 3:45. § (1) bek.

^[20] Ptk. 3:174. § (2) bek., 3:201. §, 3:300. §.

^[21] Ptk. 3:189. § (1) bek. d) pont, 3:270. § (1) bek. d) pont.

^[22] Ptk. 4:37–4:39. §-ok.

^[23] Lásd például a tulajdonjog tárgyáról: Ptk. 5:14. §, a zálogjog tárgyáról: Ptk. 5:101. §, a haszonélvezet tárgyáról: Ptk. 5:146. és 5:156. §.

^[24] Az egyediség elvéről ld. Menyhárd Attila: Dologi jog. Osiris Kiadó, Budapest 2007. 84. és 171. o.

^[25] Ptk. 5:14. § (1) bek., 5:15. és 5:16. §-ok.

^[26] 1959-es Ptk. 266. §.

^[27] Ptk. 5:86. § (1) bek., 5:90. § a) pont, 5:101. § (1) bek.

^[28] Ptk. 5:102. §.

^[29] Ptk. 5:104. §.

^[30] Ptk. 5:26. § (1) bek.

^[31] Ptk. 5:42. § (1) bek.

^[32] Ptk. 5:96. § (8) bek. Ugyanakkor, az engedményezési szabályok körében egy ezzel lényegében megegyező rendelkezésben helyesen a vagyontárgy kifejezés szerepel: 6:198. § (3) bek.

^[33] Ptk. 6:240. § (2) bek., 6:259. § (1) bek., 6:273. § (3) bek., 6:374. § (2) bek.

^[34] Ptk. 6:312. §, 6:361. § (1) bek.

^[35] Ptk. 6:420. §, 6:421. §.

^[36] Lásd például a bírósági végrehajtásról szóló 1994. évi LIII. tv. (Vht.) 7. § (2) bek.

^[37] Ptk. 6:407. § (1) bek., 6:415. § (1) bek., 6:496. § (4) bek.

^[38] Ptk. 6:178. §, 6:253. § (3) bek., 6:499. § (2) bek.

^[39] Ptk. 6:440. §

^[40] Ptk. 6:479. §

^[41] Ptk. 6:310. § (1) bek.

^[42] Ptk. 8:1. § (1) bek. 5. pont

^[43] Ptk. 6:313. § (1) bek., 6:318. § (1) bek., 6:320. § (1) bek., 6:323. § (1) bek., 6:328. § (3) bek.

^[44] Ptk. 6:522. § (2) bek. a) pont.

^[45] EBH 2006.1425., BH+ 2010.5.216.

^[46] Szladits Károly: A kötelem jogalkata és keletkezése. In: Szladits Károly (szerk.): A magyar magánjog. Kötelmi jog általános rész. Grill Károly Kiadóvállalata, Budapest, 1941. 2. o.

^[47] Számv. tv. 28. §

^[48] „Vagyonunk összértékét (bruttó értékét, a bruttó vagyont) nyilván az említett pozitív vagyonalkatrészek vagy aktívák pénzértékének összeszámlálásából kapjuk meg. De ha a mi vagyonunk értékét növeli, hogy meghatározott, gazdaságilag számunkra hasznos cselekményeket hajthatunk végre más vagyonokhoz tartozó dolgokon, jogeszközökkel rendelkezünk másokkal szembeni követeléseink érvényesítésére, akkor nyilván csökkenti, ha mások hajthatnak végre ilyen cselekményeket a mi vagyonunkhoz tartozó dolgokon, mások érvényesíthetnek követeléseket velünk szemben. Vagyonunk értékére nézve ezért reálisabb szám­adatot kapunk, ha a bruttó értékből levonjuk a vagyonunkhoz tartozó negatív vagyonalkatrészek vagy passzívák összeszámlálásából adódó értékét. Így jutunk el a vagyon tiszta értékéhez (nettó érték, illetve nettó vagyon).” Bessenyő András: Római magánjog. Dialóg Campus Kiadó Budapest–Pécs 2003. 260. o.) Erre a megállapításra jutott egy eseti döntésében a Fővárosi Ítélőtábla is: „A kár nem csak a károsult aktív vagyonának csökkenésével, hanem passzív vagyonának (tartozásainak) növekedésével is bekövetkezhet, hiszen mindkét eredmény rontja a vagyon egyenlegét.” (Fővárosi Ítélőtábla Gf. 40.270/2011/6.)

^[49] Ptk. 8:1. § (1) bek. 5. pont

^[50] Ptk. 6:522. § (2) bek. a) pont

The post Gárdos István: A vagyontárgy és a vagyon fogalma a Ptk.-ban (GJ, 2018/11., 3-10. o.) appeared first on Új Ptk. – az új Polgári Törvénykönyv és Kommentár.

A cikk letölthető PDF formátumban is!

I. Bevezető

A házassági vagyonjog egyik legnehezebb, egyben legérdekesebb kérdése arra keresi a választ, hogy a házastársak által kötött szerződések esetén miként védhetőek hatékonyan a harmadik személyek érdekei. Számtalan olyan – alább elemezendő – eseti döntés található, amely azt vizsgálja, hogy mikor minősülhet a házastársak által kötött szerződés fedezetelvonó szerződésnek, különösen annak fényében, hogy a 2013. évi V. törvény, a Polgári Törvénykönyv (a továbbiakban: Ptk.) 6:120. § (2) bekezdése esetén a hozzátartozóval kötött szerződés esetén a rosszhiszeműséget és az ingyenességet vélelmezni kell. Azaz a jogügylet fedezetelvonó jellege még hangsúlyosabban felmerülhet, ha a házastársak egymás között, vagy valamely hozzátartozójukkal kötnek szerződést.

A tanulmány keretében – a fogalmi tisztázást követően – áttekintem, miként értelmezhető a rendelkezési jog fogalma a Családjogi Könyvben, részletesen elemzem a fedezetelvonás eseteit a házassági és az élettársi vagyonjogi szerződések kapcsán, a tanulmány záró részében pedig a házastársak közös rendelkezési jogának gyakorlása útján kötött szerződések és a fedezetelvonás kapcsolatát vizsgálom.

II. Fogalmi tisztázás

Házassági vagyonjogi szerződésnek a Ptk. 4:63–4:75. §-aiban szabályozott szerződés felel meg. A Ptk. 4:41. § (1) bekezdésében írtak pedig az ún. egyszeri szolgáltatásra irányuló szerződések. A judikatúra a házassági vagyonjogi szerződések közé sorolta azon megállapodásokat is, amelyekben a felek – a házasság fennállása alatt létrejött szerződésben – rögzítik, hogy a vagyontárgy valamelyik házastárs különvagyonába tartozik (BDT 2008.1922.). Ezzel ellentétes következtetése jutott azonban a legfőbb bírói fórum, amikor megállapította, hogy nem tekinthető házassági vagyonjogi szerződésnek az az okirat, amelyben a házasulók rögzítik, hogy melyikük „mit hozott” a házasságba. Ez az „állapotrögzítés” a későbbi perben csak a bizonyítást könnyíti meg (LB Pfv.II.21.799/1998.)^[1]

Ugyanakkor e szerződés nem minősül – a bírósági határozat szóhasználata szerint – vagyonközösséget megosztó szerződésnek^[2], ezért arra a Ptk. 4:57. § (2) bekezdése nem alkalmazható. Mindez azért is releváns, mert a található olyan jogirodalmi forrás, amely a közös vagyon megosztására irányuló szerződést is a házassági vagyonjogi szerződések közé sorolja, amelyek fedezetelvonó jellege szintén vizsgálandó.^[3]

Álláspontom szerint azonban a fedezetelvonó jelleg esetleges megállapítása szempontjából relevanciával bírhatnak azon contractusok is, amelyeket a közös vagyonnal történő rendelkezés körében, a Ptk. 4:45. §-a alapján kötnek (bár nem házassági vagyonjogi szerződések). Ez esetben ugyanis nem szükségszerű, hogy a házastársak között vagyonjogi szerződés létezzen, mégis a harmadik személyek védelme szempontjából e szerződések is kiemelkedő jelentőséggel bírhatnak.

A közös vagyonnal való rendelkezés kapcsán rögzítendő, hogy a házastársak rendelkezési jogának tartalma és a polgári jogi (dologi jogi) tulajdonostársak rendelkezési joga között lényeges eltérés figyelhető meg. A Ptk. 4:45. § (1) bekezdése ugyanis azt jelenti, hogy a házastárs a törvényes vagyonjogi rendszer alapján létrejövő közös tulajdon saját eszmei hányadával nem rendelkezhet önállóan, hanem csak a másik házastárs hozzájárulásával.^[4] Így egyetértek a kommentár-irodalom azon megállapításával, hogy a házastársi vagyonközösség a polgári jogi közös tulajdon egy speciális „fajtája”.^[5] Ebből következik, hogy erre a közös vagyonra a Családjogi Könyvben írt speciális szabályok alkalmazandóak.

Fentiek alapján látható, hogy a fedezetelvonó jelleg vizsgálata a Ptk. 4:45. §-a alapján kötött szerződések esetén kétféleképpen alakulhat:

• Házastársak által együttesen kötött szerződések [Ptk. 4:45. § (1) bek. első fordulat], vagy
• Valamelyik házastárs által külön, de a másik házastárs hozzájárulásával kötött szerződések [Ptk. 4:45. § (1) bek. második fordulat].

Mindkét esetben a Ptk. 6:120. §-a alapján kell vizsgálni a szerződés esetleges fedezetelvonó jellegét. Értelemszerű, ha a házastársak (akár együttesen, akár hozzájárulás alapján) a jogügyletet hozzátartozójukkal kötik, úgy érvényesül a Ptk. 6:120. § (2) bekezdésében írt vélelem, a bizonyítási teher megfordul, és a házastársaknak kell bizonyítania, hogy az ügylet nem fedezetelvonó jellegű.

III. A rendelkezési jog fogalma a Ptk. Családjogi könyvében

A Ptk. 4:45. §-a alapján a közös vagyonnal való rendelkezés körében beszélhetünk közös szerződésről [Ptk. 4:45. § (1) bek. első fordulat], illetve külön szerződésről [Ptk. 4:45. § (1) bek. második fordulat]. A külön szerződések kapcsán pedig a másik házastárs hozzájárulása bír relevanciával.

Ahhoz azonban, hogy mindezeket értelmezni és a gyakorlatban alkalmazni lehessen, szükséges definiálni a rendelkezési jog eltérő jelentéstartalmát a házassági vagyonjogban (elsősorban a törvényes vagyonjogi rendszerben). Az alternatív vagyonjogi rendszerek kapcsán a rendelkezési jog alább elemezendő speciális szabályai nem, vagy csak megszorításokkal hivatkozhatóak.

Polgári jogi értelemben a rendelkezési jog fogalma a Ptk. 5:30. §-ában írtakkal határozható meg, házassági vagyonjogi szempontból viszont eltérő szabályok állapíthatóak meg a házastársi közös vagyonnal történő rendelkezés körében:

• Egyrészt szélesebb körű, mint a klasszikus polgári jogi fogalom, mert a dolgokon és az azzal azonos megítélés alá eső más vagyontárgyakon kívül ide sorolandóak a vagyoni értékű jogok és követelések, valamint a tartozásokkal és a terhekkel történő rendelkezés lehetősége. Mindez természetesen azzal is összefügg, hogy a házastársi közös vagyon részét nemcsak az aktív vagyoni elemek, hanem a passzív vagyoni elemek is alkotják.
• Másrészt szűkebb a dologi jogban meghatározott terjedelemnél, a házastárs ugyanis saját eszmei tulajdoni hányadával sem rendelkezhet. A házastársi vagyonközösség ebből a szempontból szorosabb kötelék, mint a polgári jogi közös tulajdon.^[6] Ez azt is jelenti, hogy a házastársi vagyonközösségbe harmadik személy nem „ékelődhet be,” oly módon, hogy az egyik házastárs tulajdoni illetőségét a másik házastárs hozzájárulása nélkül átruházza.^[7]

A külön szerződések kapcsán pedig a hozzájárulás léte vagy hiánya a döntő a rendelkezési jog jogszerű gyakorlásának kérdésében, illetve a rendelkezési jog gyakorlásából eredő felelősség vonatkozásában.

Főszabály az alakszerűség nélküli hozzájárulás [Ptk. 4:45. § (2) bek.], így mindez a Ptk. 6:4. § (2) bekezdése szerint szóban, írásban és ráutaló magatartással egyaránt megvalósulhat. Ez a megengedő formai követelményrendszer csak a vagyonközösség fennállása alatt létrejött ügylet esetén alkalmazandó. A hozzájárulás a vagyonközösség megszűnésétől a közös vagyon megosztásáig terjedő időszakban csak alakszerűséghez kötötten érvényesülhet, azzal a további megszorítással, hogy azt vélelmezni nem lehet.^[8] A Ptk. 4:47. § (1) bekezdése az a)–d) pontokban felsoroltak tekintetében eltérő szabályrendszert vezet be, illetve az a)–d) pontban nem említett vagyonmozgások esetében is a hozzájárulás kapcsán alakszerűséget kíván meg, továbbá a hozzájárulást nem lehet vélelmezni. A Ptk. 4:45. § (1) bekezdése ugyanis csak a vagyonközösség időszakára irányadó, más esetben nem.

A családjogi törvény, az 1952. évi IV. tv. (a továbbiakban: Csjt.) 30. § (2) bekezdésének első mondata rögzíti: bármelyik házastársnak a vagyonközösség fennállása alatt kötött, az előbbi rendelkezés alá tartozó visszterhes ügyletét a másik házastárs hozzájárulásával kötött ügyletnek kell tekinteni, kivéve, ha az ügyletkötő harmadik tudott, vagy a körülményekből tudnia kellett arról, hogy a másik házastárs az ügylethez nem járult hozzá. [A Ptk. 4:46. § (1) bekezdése tartalmában megegyezik ezzel.]

Terjedelmes ítélkezési gyakorlat alakult ki a Csjt. fenti szabályának értelmezése kapcsán. Így például a kölcsönszerződés fogalmilag visszterhes ügylet, függetlenül attól, hogy a kölcsön fejében kamatot kikötöttek-e [PJD VIII. 250.], így alkalmazandó a Csjt. 30. § (2) bekezdése. Ez az elv tükröződik a Pfv. II. 22. 542/1995. sz. határozatban is [CDT 86.]^[9], amikor a legfőbb bírói fórum megállapította, hogy a Csjt. 30. § (2) bekezdésnek alkalmazásához az ügylet visszterhességén kívül a házastársak vagyonközösségének (életközösségének) a fennállása szükséges. Ha e két feltétel a szerződés létrejöttének pillanatában fennáll, úgy a forgalom biztonsága és a szerződésekbe vetett bizalom fenntartása érdekében alkalmazandó a vélelmezett hozzájárulás szabálya. Ennek ellenkezőjét pedig a Polgári perrendtartásról szóló 1952. évi III. tv., a régi Pp. 164. § (1) bekezdése alapján annak a házastársnak kell bizonyítania, akinek az érdekében áll. Hasonló elvi alapokon állnak a BH 1996.98. sz.; BH 1978.524. sz. és a BH 1977.152. sz. eseti döntések is.

Az ügyletkötésben való részvétel hiánya azonban nem azonos az ügyletkötéshez való hozzájárulás hiányával. Előbbi bizonyítása nem elegendő a hozzájárulás vonatkozásában fennálló törvényes vélelem megdöntéséhez [BH 1991/9. sz. 350. – CDT 93.].

Nem elegendő továbbá a vélelem megdöntéséhez „a tartozás magas összege és a szerződő feleknek az az egyező nyilatkozata sem, mely szerint a perbeli szerződés aláírásakor valamelyikük részéről elhangzott az, hogy az ügylet „maradjon kettejük között”. Így a szerződő felek bármelyikének a fentebb részletezett tartalmú nyilatkozatát a másik félnek nem lehetett másként értenie, minthogy a nyilatkozó fél az ügylet létrejöttének tényét vagy annak tartalmát kívülálló harmadik személyekkel szemben, nem pedig a szerződő felek – visszterhes szerződésekért ugyancsak felelős – házastársaival szemben kívánja „titokban tartani”. Ezt támasztja alá az is, hogy „a szerződésről nem csupán a szerződő feleknek, hanem a felperes házastársának is tudomása volt.” Azaz a házastárs a másik házastárs ügyletéhez történő hozzájárulásának vélelmét csak annak kétséget kizáró bizonyításával döntheti meg, hogy az ügyletkötő harmadik személy a hozzájárulásának hiányáról tudott vagy arról a körülményekből tudnia kellett [EBH 2005 1311.].

A rendelkezési jog gyakorlása kapcsán kiemelendő az ingatlanokat érintő jogalkalmazási gyakorlat. Az egyik álláspont szerint a házastárs tulajdoni illetőségét a másik házastárs hozzájárulása nélkül nem ruházhatja át, mert ezzel a vagyonközösség idő előtti – részleges – megszüntetését érné el [Somogy Megyei Bíróság 2.Pf.21.146/1991.; Fővárosi Bíróság 43.Pf.24.478/1998.]. A másik megközelítés szerint saját tulajdoni hányadával a tulajdonostárs önállóan rendelkezhet, így viszont a másik házastárs hozzájárulása nélkül is elidegenítheti tulajdoni hányadát a házastárs. E felfogás a polgári jogi (dologi jogi) értelemben vett tulajdonközösségre helyezi a hangsúlyt.^[10]

A probléma abból fakad, hogy a jogszabály nem tesz különbséget abban a kérdésben, hogy a rendelkezési jog gyakorlása az ingóra, ingatlanra vagy valamelyik házastárs közös, illetve különvagyonára vonatkozik-e. Így a kérdés eldöntését az segítheti, ha figyelembe vesszük azt a házassági vagyonjogi sajátosságot, hogy e jogviszonyoknak mindig van egy belső és egy külső oldala. A házastársak és a harmadik személy közötti külső jogviszonyra alapvetően a Ptk. dologi jogi fogalomrendszere és értelmezése alkalmazandó, míg a belső viszonyban elsődlegesen a Családjogi Könyvben írtak. Mindez azt jelenti, hogy a külső, harmadik személy oldaláról elsősorban jó- vagy rosszhiszeműségét kell vizsgálni, ez alapján döntendő el, hogy védelemben részesülhet-e tulajdonszerzése. A házastársak belső jogviszonyában pedig az az irányadó, hogy a tulajdoni hányadot elidegenítő házastárs magatartása, és az így beállott jogkövetkezmények megfelelnek-e a másik házastárs érdekének és feltehető akaratának.^[11] Ezt követően pedig a Ptk. 4:52. §-a alkalmazandó. Ezzel a megoldással – álláspontom szerint – megfelelően kezelhető a klasszikus közös tulajdon szabályrendszere, valamint a házassági vagyonjogi értelemben felfogott, speciális tulajdonközösség.

IV. Fedezetelvonás a házassági (és élettársi) vagyonjogi szerződések esetén

A Csjt. 27. § (4) bekezdése pusztán tájékoztatási kötelezettséget írt elő a házastársak számára, akkor, ha a vagyonjogi szerződéssel érintett vagyontárgy valamelyikük különvagyonába tartozik. A Csjt. hatálya alatt a jogirodalom álláspontja szerint a tájékoztatási kötelezettség elmulasztása polgári jogilag értékelendő, azaz ha a szerződés harmadik személy kielégítési alapját elvonta, úgy a szerződés a harmadik személlyel szemben hatálytalan.^[12] Azaz itt a fedezetelvonó szerződés relatív hatálytalansága^[13] érvényesül, és ennek megfelelően lehet rendezni a kialakult jogi helyzetet. Ezen a passzus alapján – a Csjt. rendszertani értelmezése szerint – a házassági vagyonjogi szerződés is lehetett fedezetelvonó [BDT 2008. 1922.].

Véleményem szerint ugyanakkor ez a jogi érvelés csak 2014. március 14-ig volt teljeskörűen helytálló. A Ptk. 2014. évi hatálybalépése jelentős változtatást hozott e téren is. A házassági vagyonjogi szerződésekre vonatkozó szabályokat a Ptk. 4:63–4:75. §-ai tartalmazzák, a 4:67. § (1) bekezdése a „Harmadik személyek védelme” cím alatt a következőképp rendelkezik: a házassági vagyonjogi szerződés nem tartalmazhat olyan visszamenőleges hatályú rendelkezést, amely bármelyik házastársnak harmadik személlyel szemben a szerződés megkötése előtt keletkezett kötelezettségét a harmadik személy terhére változtatja meg. Egyértelmű, hogy e szabály azon hitelezőket kívánja védeni, akiknek követelése korábban keletkezett, mint a házassági vagyonjogi szerződés megkötése, illetve módosítása.^[14]

Az (1) bekezdés értelmezési kérdéseket vethet fel és így a házassági vagyonjogi szerződés két csoportra bontható:

• Azon házassági vagyonjogi szerződések, amelyek a házastársnak harmadik személlyel szemben fennálló kötelezettségét nem visszamenőleges hatállyal változtatják meg (teszik terhesebbé), hanem csak a jövőre nézve. E szerződések kapcsán a fedezetelvonás rendelkezései megfelelően alkalmazhatók.
• Azon házassági vagyonjogi szerződések, amelyek visszamenőleges hatályú rendelkezést tartalmaznak. Itt azonban a visszamenőleges hatály miatt nem beszélhetünk ténylegesen fedezetelvonásról, hanem a Ptk. új rendelkezése alapján inkább érvénytelenségről. A 4:67. § (1) bekezdése rögzíti, hogy „nem tartalmazhat” a házassági vagyonjogi szerződés – harmadik személy számára hátrányos – visszamenőleges hatályú rendelkezést. A „nem tartalmazhat” fordulat – meglátásom szerint – értelmezhető akként, hogy az ezzel ellentétes rendelkezés érvénytelen és nem relatív hatálytalan. Ez pedig a polgári jog dogmatikája és a Ptk. rendszere alapján azt kell jelentenie, hogy az érvénytelen szerződés nem lehet relatív hatálytalan, hiszen a fedezetelvonó szerződés érvényes szerződést feltételez [Kúria Pfv.II.20.461/2015/7.].

Fentieket a következő példával illusztrálom: a házastársaknak egy nagy értékű ingatlan képezte a tulajdonukat a közös vagyoni vélelem folytán [Ptk. 4:40. §], azonban a házasságkötést követően úgy döntöttek, hogy olyan házassági vagyonjogi szerződést kötnek, amelyben megállapítják, hogy ez az ingatlan már a házasságkötés pillanatától csak az egyik házastárs különvagyonát képezi [ez a Ptk. 4:63. § (2) bekezdése alapján lehetséges]. Az egyéb értékkel bíró vagyontárgyakat is e házastárs különvagyonába utalják, így visszamenőleges hatállyal állapítják meg a közös és a külön vagyonok körét. Azonban a szerződés megkötésére azért került sor, hogy az egyik hitelező felé fennálló követelés teljesítése alól szabadulhassanak, ugyanis az ingatlant jelzálogjog terhelte az egyik házastárs által a Ptk. 4:45. §-a alapján vállalt kötelezettség biztosítása érdekében. Azáltal, hogy az ingatlant a nem adós házastárs tulajdonába „adták,” érdemben a hitelező követelésének biztosítékát vonták el, amely külsőleg fedezetelvonó célzatként jelentkezik. A rendelkezési jog gyakorlásából eredő felelősség kapcsán a Ptk. 4:49. § (1) bekezdése kimondja, hogy a közös vagyon terhére szerződést kötő házastárs harmadik személlyel szemben a tartozásért a közös vagyon ráeső részével, valamint különvagyonával felel, míg az ügyletkötésben ténylegesen részt nem vett házastárs a hozzájárulásával kötött szerződésért csak a közös vagyoni tartozás esedékességekor rá eső vagyoni hányadával tartozik helytállni [Ptk. 4:49. § (2) bek.].

A szerződés eredményeképp tehát a szerződéskötésben ténylegesen részt vett házastárs a továbbiakban – érdemi értékkel bíró – különvagyonnal nem rendelkezik, és a közös vagyonhoz tartozó vagyonelemek, illetve értékük is jelentősen csökkent. A jelentős értéket képviselő vagyontárgyakkal az ügyletkötésben ténylegesen részt nem vett házastárs rendelkezik, mint különvagyonával. A felelőssége azonban – utalva a fentiekre – csak a közös vagyoni tartozás esedékességekor rá eső részére terjed ki, a különvagyonra viszont már nem. Ez alkalmas lehet a harmadik személy kijátszására.

A házassági vagyonjogi szerződés alanyai csak a házastársak, illetve a házasulók lehetnek. Ezért a házassági vagyonjogi szerződés kapcsán különbséget kell tenni a házastársak közötti belső jogviszony, valamint a házastársak és a harmadik személy közötti külső jogviszony között. Mindkét jogviszony esetén vizsgálandó, hogy a Ptk. 4:67. § (1) bekezdése milyen hatást gyakorol a házassági vagyonjogi szerződés létére, érvényességére, hatályosságára.

A belső jogviszonyt illetően a válasz könnyebben megtalálható: a Ptk. „nem tartalmazhat” fordulatot használja, ezzel azt is kifejezésre juttatja, hogy az ezzel ellentétes szerződés jogszabályba ütközik, így az érvénytelen, semmis [Ptk. 6:95. §]. Kérdéses, vajon a felek (házastársak, házasulók) félretehetik-e a Ptk.-nak ezen szabályát a konkrét szerződés kapcsán, azaz diszpozitív-e ez a rendelkezés?

A családjog dogmatikája alapján a Családjogi Könyv szabályai alapvetően eltérést nem engedőek, kivétel a házassági vagyonjogi szerződésre alkalmazandó normák [Ptk. 4:63. § (2) bek.]. Értelmezendő, vajon a „nem tartalmazhat” fordulat kiveszi-e a Ptk. 4:67. § (1) bekezdését a felek rendelkezési joga alól vagy sem? Véleményem szerint a kiindulópont az, hogy a házassági vagyonjogi szerződés kettős természetű jogintézmény: egyfelől szerződés, amelyre a Ptk. 6:58. §-a megfelelően alkalmazandó, másfelől pedig egy családjogi jogintézmény.^[15] A kötelmi jog általános szabályai alapján ugyanis a „nem tartalmazhat” fordulat nem értelmezhető akként, hogy attól a felek nem térhetnek el, ellenben a családjogi viszonyok között már átgondolást igényel ez a kijelentés az alábbiak miatt:

• A kötelmi jog alapvető dogmatikája, hogy a felek jogaira és kötelezettségeire vonatkozó szabályoktól egyező akarattal eltérhetnek [Ptk. 6:3. §], kivéve, ha az eltérést a törvény kifejezetten nem engedi meg, például Ptk. 6:152. §-a.
• A családjog ezzel szemben alapvetően eltérést nem engedő szabályokat foglal magában, a díszpozitivitás a házassági vagyonjogi szerződések kapcsán alkalmazható. Ezért az esetleges törvényi korlátokat is szigorúbban kell értékelni, mint egy klasszikus kötelmi jogi szerződés esetén.
• A házassági vagyonjogi szerződések kapcsán figyelemmel kell lennünk a Ptk. 4:4. §-ában megfogalmazott méltányosság elvére és az érdekei érvényesítésében gyengébb fél védelmének az elvére is.

Mindezek alapján arra a következtetésre juthatunk, hogy a Ptk. 4:67. § (1) bekezdésében írtak eltérést nem engedő normák, így az abban foglaltakat a felek nem tehetik félre vagyonjogi szerződésükben sem. Így megállapítható az, hogy a Ptk. 4:67. § (1) bekezdésébe ütköző szerződés a házastársak belső viszonyában – a visszamenőleges hatályú rendelkezése kapcsán – érvénytelen (részleges érvénytelenség).

Vizsgálandó továbbá, ha a szerződés a felek belső viszonyában érvénytelen, egyben azt is jelenti-e, hogy az a harmadik személyek (hitelezők) irányában is érvénytelen? A Ptk. 4:65. § (2) bekezdése szerint a vagyonjogi szerződés harmadik személlyel szemben akkor hatályos, ha a szerződést a házassági vagyonjogi szerződések országos nyilvántartásába bevezették, vagy ha a házastársak bizonyítják, hogy a harmadik személy a szerződés fennállásáról és annak tartalmáról tudott vagy tudnia kellett. Egyértelmű, hogy ez a szabály a házastársak és a harmadik személy közötti külső jogviszonyt szabályozza, oly módon, hogy rögzíti, mikor hatályosulhat a szerződés harmadik személy, mint nem szerződő fél irányába.

A Ptk. a „hatályos” kifejezést használja, így a Ptk. 4:65. § (2) bekezdése feltételezi, hogy a szerződés a házastársak belső viszonyában érvényes. Ellenben, ha a szerződés a 4:67. § (1) bekezdésbe ütközés miatt érvénytelen (részleges érvénytelenség), abban az esetben a belső viszonyban érvényességről nem beszélhetünk. Érvénytelen szerződés (annak részleges érvénytelenséggel érintett rendelkezései) viszont nem hatályosulhat harmadik személlyel szemben. Mindebből következik, hogy ha megállapítható, hogy a házassági vagyonjogi szerződés a belső jogviszonyban legalább részlegesen érvénytelen, úgy a részleges érvénytelenséggel érintett szabályok kapcsán nem alkalmazható a Ptk. 4:65. § (2) bekezdése. (Az eddigi judikatúra szerint is ismert olyan eseti döntés, amely szerint egy házassági vagyonjogi szerződés részlegesen érvénytelen – BH 2015.254.)

Ezt azt jelenti, hogy a Ptk. 4:67. § (1) bekezdésébe ütköző szerződés harmadik személlyel szemben is érvénytelen, azaz nemcsak a belső, hanem a külső jogviszonyban is érvénytelen a szerződés. Így nem beszélhetünk fedezetelvonásról, hiszen az érvényes contractust feltételezne. A harmadik személy pedig a Ptk. 6:88. § (3) bekezdése alapján perbeli legitimációval rendelkezik a szerződés semmisége esetén, hiszen neki annak megállapításához, illetve jogkövetkezményei alkalmazásához jogi érdeke fűződik. Ennek pedig perjogi konzekvenciái is vannak, hiszen ha a harmadik személy érvénytelenség jogcímén perel, eltérően alakul a bizonyítási érdek, illetve teher.

Összefoglalóan: a fenti példa során logikusnak tartom a Ptk. 4:67. § (1) bekezdésének azon értelmezését, hogy a házassági vagyonjogi szerződés érvénytelen (mind a belső, mind a külső jogviszonyban), és így a fedezetelvonás fel sem merülhet; a szerződés harmadik személyt károsító rendelkezése ugyanis érvénytelenséget (vagy legalábbis részleges érvénytelenséget) valósít meg. Az érvénytelenségnek is a szigorúbb formája jelentkezik, azaz a szerződés semmis lesz, mert a harmadik személyt károsító rendelkezése jogszabályba ütközik, így az semmis [Ptk. 6:95. §]. A szerződés semmiségét pedig a bíróságnak hivatalból kell észlelnie [Ptk. 6:88. § (1) bek.].

Azaz a szűkebb értelemben felfogott vagyonjogi szerződés kapcsán, a Ptk. hatálybalépését követően nem minden esetben beszélhetünk fedezetelvonásról. A fedezetelvonó szerződés lényege ugyanis az, hogy a szerződés érvényes, de a harmadik személy vonatkozásában hatálytalan (relatív hatálytalanság). Értelemszerű, hogy a Ptk. közeli hatálybalépése miatt közzétett bírói döntés fentebb kifejtettekkel kapcsolatban még nem született, meglátásom szerint azonban – a visszamenőleges hatály kapcsán – a bírói gyakorlatnak is ez irányba kell majd elmozdulnia, anyagi jogi és eljárásjogi szempontokat mérlegelve:

• Polgári anyagi jogi nézőpontból a jogkövetkezményeket tekintve sem mellékes, hogy érvénytelen vagy „pusztán” relatív hatálytalan szerződésről van szó.
• Perjogilag a bizonyítás irányát és a bizonyítási terhet is nagymértékben befolyásolja, hogy a per tárgya szerződés érvénytelensége vagy fedezetelvonó szerződés relatív hatálytalanságának megállapítása. Utóbbi esetben ugyanis a felperesnek (harmadik személynek) azt kell bizonyítania, hogy egyrészt a szerződést a felek (házastársak) követelése kielégítési alapjának elvonása érdekében kötötték – a házastársak oldalán a szándékosság megállapítható –, másrészt a rosszhiszeműséget vagy az ingyenességet.^[16] (A hozzátartozóval kötött szerződés esetén érvényesül a Ptk. 6:120. §-ban írt vélelem, így e körben megfordul a bizonyítási teher.) Fedezetelvonás esetén továbbá felperest terheli annak bizonyítása is, hogy a kötelezett (házastárs) nem rendelkezik olyan egyéb vagyonnal, amely a jogosult követelésére részben vagy egészben fedezetet nyújt [EBH 2004.1144.]. Amennyiben a bizonyítás sikertelen, úgy az esetben is elutasítandó a kereset, ha egyébként a szerződést fedezetel­vonási szándékkal kötötték [PK vélemény 4. pont és indokolása].

A szerződés érvénytelenségének megállapítása esetén pedig a körben áll fenn a bizonyítási érdek, hogy a rendelkezés visszamenőleges hatályú és a vagyonjogi szerződés a megkötése előtt keletkezett kötelezettséget a harmadik személy terhére változtatja meg. Fentiek alapján levonható az a következtetés, hogy az érvénytelenség lehetősége mindenképp jelentős előny a harmadik személy javára.

Mindez elhatárolandó a Ptk. 4:67. § (2) bekezdésétől, amely kimondja, hogy a házastársak olyan szerződése, amely valamely vagyontárgynak a közös vagyonhoz vagy a különvagyonhoz tartozását a házassági vagyonjogi szerződésben kikötött rendelkezésektől eltérően változtatja meg, harmadik személlyel szemben akkor hatályos, ha a harmadik személy tudott vagy tudnia kellett arról, hogy a vagyontárgy a szerződés rendelkezése szerint a közös vagy a különvagyonhoz tartozik. Ez a bekezdés ugyanis a vagyoni elemnek a vagyonjogi szerződés által meghatározott státusztól eltérő állapotot előidéző ügyletekre vonatkozik, azaz nem a törvényes vagyonjogi rendszertől történő eltérésre. (A vagyonjogi szerződést a felek – kizárólag – a törvényes vagyonjogi rendszer helyett kötik [Ptk. 4:63. § (1) bek.]). A házastársak ugyanis a szűkebb értelemben felfogott vagyonjogi szerződések esetén élhetnek a Ptk. által biztosított szerződési tartalom-szabadság elvével, azonban ez nem irányulhat harmadik személyek megkárosítására. Így a vagyonjogi szerződés jogszabályba ütköző (Ptk. 6:95. §) lehet, azaz semmis.

Nem egyértelmű a válasz az élettársak által kötött vagyonjogi szerződés esetén. A Ptk. 6:515. § (1) bekezdés első mondata akként rendelkezik, hogy az élettársak egymás közötti vagyoni viszonyaikat az élettársi együttélés idejére szerződéssel rendezhetik. Álláspontom szerint tehát az élettársak esetén e szerződés feleltethető meg a házassági vagyonjogi szerződésnek. Amíg azonban a házastársak vonatkozásában nem minden esetben beszélhetünk fedezetelvonásról (bizonyos esetekben csak a szerződés érvénytelenségéről a Ptk. 4:67. § (1) bekezdése alapján), addig az élettársak esetén nem ilyen egyértelmű a válasz. A Ptk. Hatodik Könyve annyit rögzít, hogy a szerződésben az élettársak bármilyen olyan vagyonjogi rendelkezést kiköthetnek, amely – szerződés vagy e törvény alapján – a házastársak viszonyában érvényesülhet. Kimondja továbbá, hogy az élettársi vagyonjogi szerződések nyilvántartására a házassági vagyonjogi szerződések nyilvántartására vonatkozó rendelkezéseket megfelelően alkalmazni kell [Ptk. 6:515. § (2) és (4) bek.]. Mindez azt jelenti, hogy – nyelvtani értelmezés alapján – a Családjogi Könyv házassági vagyonjogi szerződésre vonatkozó rendelkezései nem alkalmazandóak, hiszen azt a Ptk. nem hívja fel utaló szabály révén. Ebből az is következik, hogy az élettársak esetén nem irányadó a Ptk. 4:67. § (1) bekezdése, amely a harmadik személyre sérelmes rendelkezés – meghatározott esetben történő – érvénytelenségét mondja ki.

Így véleményem szerint harmadik személy nem állíthatja alappal az élettársak által kötött vagyonjogi szerződés esetén, hogy az ő követelése szempontjából hátrányos rendelkezés érvénytelen, hanem pusztán a Ptk. 6:120. § alapján, fedezetelvonó szerződésre hivatkozással léphet fel. Ekkor a fentieknek megfelelően kell bizonyítania az élettársak fedezetelvonó célzatát. 

V. Fedezetelvonás a házastársak közös rendelkezési jogának gyakorlása útján kötött szerződések által

A fogalmi tisztázás (II. pont) kapcsán írtakra visszautalva a Ptk. 4:45. § (1) bekezdése alapján a vagyonközösség fennállása alatt a házastársak közös vagyonra vonatkozó rendelkezést együttesen vagy a másik hozzájárulásával tehetnek.

Ebben a kontextusban már megszorítás nélkül értelmezhető a létrejövő szerződések fedezetelvonó jellege. A forgalom biztonsága, valamint a harmadik személyek érdeke megköveteli, hogy akik a házastársakkal vagy egyikükkel szerződést kötnek, megfelelően informáltak legyenek az ügylettel érintett vagyontárgy közös-vagy különvagyoni jellegéről.^[17]

Fontos elhatárolás azonban, hogy „A rendelkezési jog gyakorlásából eredő felelősség” cím alatt, a Ptk. 4:49. §-a (harmadik személyekkel szembeni felelősség szerződés esetén) nem a fedezetelvonó ügyletekért fennálló felelősséget szabályozza, hanem azt, hogy a külső jogviszonyban miként alakul az ügyletkötésben részt vett, illetve részt nem vett házastárs felelőssége. Azaz a harmadik személlyel kötött szerződés esetén a házastársaknak a közös, illetve a külön vagyon mely részével és miként kell a tartozásért helytállniuk. Lényeges azonban, hogy itt fel sem merülhet a szerződés fedezetelvonó jellege. Amennyiben ugyanis ez szerződés fedezetelvonó, annak jogkövetkezményeit a Ptk. 6:120. § (3)–(5) bekezdése rendezi.

A Ptk. 4:50. §-a a címe szerint a házastárs hozzájárulása nélkül kötött szerződés joghatását szabályozza. Első olvasatra ez a szakasz csak a szerződésben részt nem vett házastársat védi, a gyakorlatban azonban e szabály jelentős mértékben támogatja azt a szerződéskötésben részt vett személyt is (házastársak szemszögéből harmadik személyt), aki az egyik házastárssal kötött szerződés során nem volt rosszhiszemű vagy ingyenes előny nem származott részére. A Ptk. 4:50. §-a ugyanis rögzíti, hogy az egyik házastárs által kötött olyan szerződés, amelyhez a másik házastárs nem járult hozzá, az a másik házastárs vonatkozásában hatálytalan [relatív hatálytalanság (!)], ha a szerző fél (harmadik személy) rosszhiszemű volt, vagy rá nézve a szerződésből ingyenes előny származott. Kimondja azt is a törvény, ha a másik házastárs a szerződést hozzátartozójával kötötte, a rosszhiszeműséget és az ingyenességet vélelmezni kell.

Itt egy, a fedezetelvonó szerződéshez nagyon hasonló konstrukció figyelhető meg, terminológiájában is megegyezik a kötelmi jogi szabályokkal. A legfőbb bírói fórum is eseti döntésében akként foglalt állást, hogy a hozzájárulás nélkül kötött ügylet nem érvénytelen, hanem az adott házastárs vonatkozásában hatálytalan [BH 1991. 349.]. Osztom azon jogirodalmi álláspontot, hogy ez a norma egyensúlyt teremt „a házastársi vagyonközösségből eredő igény védelme, másrészt a jóhiszeműen és visszterhesen szerző harmadik személy védelme között.”^[18] Azaz ez esetben – lényegében – a fedezetelvonás szabályait kell megfelelően alkalmazni.

A Ptk. 4:50. § első mondata rögzíti, hogy hozzájárulás hiányában a másik házastárs nem felel; felvetődhet azonban az az értelmezés is, hogy ez a „nem felel” fordulat csak igen szűk körben érvényesülhet, ha a szerző fél rosszhiszemű volt vagy ingyenesen jutott a vagyoni előnyhöz a következők miatt. A Ptk. 4:50. §-ának második mondata ugyanis a hatálytalanság jogkövetkezményét csak rosszhiszeműség, illetve ingyenesség esetén rendeli alkalmazni. Ebből nyelvtani értelmezés alapján az következik, hogy jóhiszemű vagy visszterhes szerzés esetén a szerződés az annak megkötésében részt nem vett házastárs vonatkozásában is hatályos, azaz lényegében felel a szerződésben foglaltakért.

A harmadik személy védelme tehát e szabály kapcsán ott nyilvánul meg, hogy a jóhiszeműen vagy visszterhesen szerző harmadik személy a házastársakkal szemben a Ptk. 4:49. §-a alapján léphet fel, akkor is, ha az egyik házastárs vonatkozásában a hozzájárulás (még vélelmezett formában sem) állapítható meg. Azaz a házastársak külső jogviszonya kapcsán a felelősség úgy tekintendő, mintha az ügyletkötésre a másik házastárs hozzájárulásával került volna sor. A házastársak belső jogviszonya tekintetében pedig a Ptk. 4:52. §-a alapján kerülhet sor elszámolásra.

Kiemelem, hogy míg az ügyletkötésben ténylegesen részt vevő házastárs a közös vagyon ráeső részével és a különvagyonával felel, addig a szerződéskötésben ténylegesen részt nem vett házastárs felelőssége csak a közös vagyonból a tartozás esedékességekor rá eső vagyoni hányad erejéig áll fenn [Ptk. 4:49. § (1) és (2) bek.]. Fentebb írtakat alátámasztja a BH 2012.9. sz. eseti döntés II. pontja, amely szerint: a tartozás fedezetének elvonását jelenti, ezért a hitelezőkkel szemben hatálytalan az a – valós tartalmát tekintve ingyenes – szerződés, amelyet a házastársak a gyermekükkel a hitelező érvényes követelésének meghiúsítása céljából kötnek meg. E jogvitában a házastársak a Csjt. 30. §-a alapján jártak el, ez a norma pedig – tartalmában – megfeleltethető a Ptk. 4:45. §-ának. A legfőbb bírói fórum e határozata azért is releváns, mert – többek között – ebben állapította meg azt az elvi jelentőségű tételt, hogy a judikatúra a fedezetelvonó jelleg megállapításához és az ebből eredő jogkövetkezmények levonásához nem a követelés szerződés­kötéskori igény állapotba kerülésének, és nem is az igény bírósági úton való érvényesítésének, hanem csak a követelés érvényes létrejöttének tényét követeli meg. A követelés esedékessége, annak igény állapotba kerülése csak a Ptk. 6:120. §-a kereset megindításához szükséges [PK vélemény 3. pontja].

VI. Összegzés

Összefoglalóan megállapítható egyrészt, hogy a rendelkezési jog fogalma – a polgári jogi jelentéshez képest – eltérő tartalommal bír a családjog területén, másrészt, hogy a Ptk. 4:67. § (1) bekezdése alapján a házassági vagyonjogi szerződés harmadik személyt károsító rendelkezése érvénytelenséget, nem fedezetelvonást valósít meg. A házastársak közös rendelkezési jogának gyakorlása útján kötött szerződések köréből kiemelendő, a Ptk. 4:50. §-ának értelmében jóhiszemű vagy visszterhes szerzés esetén a szerződés az annak megkötésében részt nem vett házastárs vonatkozásában is hatályos.

Az írás a Családi Jog 2018. évi 4. lapszámában (23-28. o.) jelent meg.

^[1] Részletesebben l.: Kőrös András: Házassági vagyonjog In: Az új Ptk. Magyarázata III/VI.: Polgári jog – Családjog (Szerk.: Kőrös András) HVG-ORAC Kiadó, Bp. 2013. 122. o.

^[2] A helyes terminológia a vagyonközösség megszüntetése lenne, mert „csak” a közös vagyon körében értelmezhető a „megosztás” kifejezés.

^[3] Csűri Éva Katalin: A házassági vagyonjog gyakorlati kérdései, Complex Kiadó, Bp. 2006. 245. o.

^[4] Bár a hozzájárulás alakszerűséghez nincs kötve, így az tágan értelmezendő [Ptk. 4:45. § (2) bek.]

^[5] Kőrös (2013) i. m.: 100. o.

^[6] Kőrös (2013) i. m. 100. o. és Csűri (2016) i. m. 148–149. o.

^[7] Kőrös András: Házassági vagyonjog In: A családjog kézikönyve (Szerk.: Kőrös András) HVG-ORAC Kiadó, második átdolgozott kiadás, Bp. 1997. 170. o.

^[8] Csűri (2016) i. m. 158. o.

^[9] Kőrös András: Polgári jog 1953–1997 – Családjog – Civilisztikai Döntvénytár HVG-ORAC Kiadó, Bp. 1998. 72–73. o. (továbbiakban: CDT)

^[10] Kőrös (2002) i. m. 148. o.

^[11] Kőrös (2002) i. m. 151–152. o.

^[12] Kőrös (2002) i. m. 133. o.

^[13] Wellmann György: A szerződés hatálya. Hatálytalanság In: Az új Ptk. Magyarázata V/VI.: Polgári jog – Kötelmi jog (Szerk.: Wellmann György) HVG-ORAC Kiadó, Bp. 2013. 197. o.

^[14] Kőrös (2013) i. m. 124. o.

^[15] Csűri Éva: Házassági vagyonjog az új Ptk.-ban – Kiegészítő kötet Opten Kiadó, Bp. 2016. 327. o.

^[16] A fedezetelvonó szerződés egyes jogalkalmazási kérdéseiről szóló 1/2011. (VI. 15.) PK vélemény (továbbiakban: PK vélemény) 5. pont és indokolása.

^[17] Barzó Tímea: A fedezetelvonó házassági vagyonjogi szerződésekkel szembeni védelem 3. o.
(http://www.uni-miskolc.hu/~wwwdeak/Collegium%20Doctorum%20Publikaciok/Barz%F3%20T%EDmea.pdf – olvasva: 2018. 08. 24.)

^[18] Kőrös (2013) i. m. 105. o.

The post Völcsey Balázs: A házassági vagyonjogi szerződés és a fedezetelvonó szerződés kapcsolata (Családi Jog, 2018/4., 23-28. o.) appeared first on Új Ptk. – az új Polgári Törvénykönyv és Kommentár.

A cikk letölthető PDF formátumban is!

1. A bemutatóra szóló részvény

Amíg a névre szóló részvény azonosítja a részvénytulajdonost, addig a bemutatóra szóló részvény nem azonosította azt, a tulajdonosi jogokat az aktuális részvénybirtokos gyakorolta. A bemutatóra szóló részvényt nyomtatott formában, hagyományos értékpapírként lehetett kibocsátani.

Kuncz Ödön szerint a részvénytársaság gazdasági lényegének (tőkeegyesülés) a bemutatóra szóló részvény felelt meg, mert ennek a legnagyobb forgalomképessége (Kuncz Ödön: A magyar kereskedelmi- és váltójog vázlata I., Grill Károly Könyvkiadóvállalata, Budapest, 1922, 231. o.).

A bemutatóra szóló részvények feletti tulajdonjog átruházása egyszerű átadással (birtokbaadással) történt: a papír kézben tartása legitimált. A mindenkori részvénybirtokos volt a részvényből eredő jogok jogosultja. A bemutatóra szóló részvény birtokának átruházásával a részvényből fakadó minden jog (például a közgyűlésen való részvétel joga, a szavazati jog, az osztalékhoz való jog) átszállt az új részvénybirtokosra.

2. A bemutatóra szóló részvény megszüntetése Magyarországon

Az 1840. évi XVIII. törvénycikk a közkeresetre össze­álló társaságok jogviszonyairól megtiltotta Magyarországon a bemutatóra szóló részvények kibocsátást [„olly részvényeket, mellyek nem bizonyos névre szólanak (au porteur), kiadni nem szabad”, 56. §]. A Kereskedelmi törvény(könyv), vagyis az 1875. évi XXXVII. törvénycikk (Kt.) lehetővé tette, hogy az alapszabályban meghatározzák azt, hogy a részvények névre vagy bemutatóra szólnak-e, vagyis a korábbi szabályozástól eltérően, lehetővé tette a bemutatóra szóló részvény kibocsátását. A bemutatóra szóló részvények átruházása azok átadásával történt (172. §). A Kt. szabályai már nem számítottak újdonságnak: 1869. után több jogszabály is lehetővé tette, hogy a vasúti részvénytársaságok bemutatóra szóló részvényeket bocsássanak ki. A Kt. rendszerében ugyanannak a társaságnak egyidejűleg lehettek bemutatóra és névre szóló részvényei is.

Érdekesség, hogy a 20. század elején Svájcban zajlottak viták a bemutatóra szóló részvény visszaszorításáról. Egy 1919. július 8-i rendelet szerint a fél millió franknál kisebb alaptőkével alakuló új részvénytársaság csak névre szóló részvényt bocsáthatott ki. A svájci részvényjogi reform előkészítése kapcsán az 1930-as években ennek a rendeletnek a kötelmi jogi törvénybe (Obligationenrecht) történő foglalását javasolták, vagyis nem a bemutatóra szóló részvények teljes megszüntetését, hanem azok visszaszorítását célozták. Az intézkedés alátámasztására felsorakoztatott érvek érdekesek a mi szempontunkból: a külföldi befolyás elleni védekezés, a részvénytársaság és a részvényes közötti kapcsolat fokozása, a spekuláció korlátozása. A javaslatot viszont nem fogadták el (Sövényházy Ferenc: A svájci részvényjogi reform, különlenyomat a Jogállam 1934. évi november–december havi számából, 1935, 3–4. o.).

A rendszerváltás folyamatában a gazdasági társaságokról szóló 1988. évi VI. törvény (az első Gt.) újra lehetővé tette a bemutatóra szóló részvények kibocsátását. A gazdasági társaságokról szóló 2006. évi IV. törvény (a harmadik Gt.) hatályba lépésével a bemutatóra szóló részvény kategóriája megszűnt. Sőt, a zárt részvénytársaságok esetén a bemutatóra szóló részvény kibocsátását már az 1997. évi CXLIV. törvény, a második Gt. megtiltotta, illetve a 2001. évi CXX. törvény (Tpt.) 2002. január 1-je óta általánossá tette a névre szóló részvényt. Ezzel szemben például Romániában az 1990. évi 31. társasági törvény még mindig lehetővé teszi a bemutatóra szóló részvény kibocsátását.

Megállapították, hogy a bemutatóra szóló részvények megszüntetése „ma már nem visszafordítható: a XXI. század tőkepiaci szabályozása (csakúgy mint a látra szóló bankbetéteket felszámoló hitelintézeti szabályozás) az átláthatóságra, a részvényesi-tulajdonosi befolyással rendelkezők megismerésének biztosítására helyezi a hangsúlyt. A befolyás közzétételére és bejelentésére vonatkozó közösségi irányelv (2001/34/EC), valamint pl. a közelmúltban elfogadott 13. sz. társasági jogi irányelv (2004/25/EC) 10. cikke (az rt. évente köteles egyebek mellett közzétenni, éves beszámolójában részletesen bemutatni tulajdonosi szerkezetét) egyaránt arra utal, hogy napjaink részvénytársasága immár nem jellemezhető a részvényesi minőség anonimitásával” (Gadó Gábor: Tézisek az új Gt. részvénytársaságról szóló fejezetéhez, Gazdaság és Jog, 2004/7–8.).

Hasonlóképpen leszögezték, hogy mindez azonban nem tette a társasági döntéshozatalban a részvényesi részvétel átláthatóságát egyszerűbbé, ugyanis közismertek olyan módszerek, amelyek a nyilvánosan működő részvénytársaságok tulajdonosi szerkezetének, a tényleges döntéshozó kilétének a megismerését elleplezni segítik. Ezeket az eseteket a szakirodalomban ún. rejtett részvényes (hidden ownership) gyűjtőfogalom alatt tárgyalják (Gadó Gábor: Áttekintés a részvénykönyvre irányadó szabályozásról, Közjegyzők Közlönye, 2011/6, 2. o.). Például a Ptk. szabályozza a részvényesi meghatalmazott intézményét, mint a képviselet nélküli megbízás altípusát: a részvényes jogainak a társasággal szemben való gyakorlására részvényesi meghatalmazottat bízhat meg, aki a részvénytársasággal szemben a részvénykönyvbe való bejegyzést követően a részvényesi jogokat saját nevében, a részvényes javára gyakorolja (3:256. §). Hasonlóképpen, a nyomdai úton előállított névre szóló részvény üres forgatmánya révén létrehozható egy olyan részvénypapír, amely a bemutatóra szóló részvénynek legalábbis egyes előnyeit magára ölti. Szintén alkalmas technika a valódi részvényes elrejtésére a bizalmi vagyonkezelés intézménye (a kérdésről részletesen lásd B. Szabó Gábor, Illés István, Kolozs Borbála, Menyhei Ákos, Sándor István: A bizalmi vagyonkezelés, 2. bővített és ak­tua­lizált kiadás, HVG-ORAC Kiadó, Budapest, 2018).

Annak érdekében, hogy meg lehessen állapítani, hogy a Ptk. rendszerében újra létezik-e bemutatóra szóló részvény Magyarországon, a társasági jogi kógencia és diszpozitivitás kérdéskörét kell megvizsgálni.

3. Kógencia és diszpozitivitás a társasági jogban

A törvényi definíció szerint jelenleg a részvény névre szóló értékpapír (Ptk. 3:213. §). Kérdés, hogy a társasági jogi diszpozitivitás elve alapján lehet-e újra bemutatóra szóló részvényt kibocsátani? Álláspontom szerint nem. A válasz azonban részletes indoklást igényel, és ennek érdekében a társasági jogi kógencia és diszpozitivitás problémáját meg kell vizsgálni.

A kógens társasági jogi normák tiszteletben tartása kötelező (kényszerszabályozás), ugyanis ezek révén állapítja meg az állam azokat a normákat, amelyektől nem enged eltérést, amelyeken keresztül a társadalmat modellálni, egységesíteni és irányítani kívánja. A társasági jog kógens magja jelenti az állandóságot, azon parancsok összességét, amelyek a magánautonómia korlátait megadják. Az állandóságot nem abban az értelemben használom, hogy a kógens szabályokat ne lehetne módosítani, hanem azt értem alatta, hogy valamennyi társaság ezen szabályok tiszteletben tartásával hozható létre és működtethető, azok nem változhatnak társaságról társaságra (részvénytársaságról részvénytársaságra).

A diszpozitív társasági jogi normák viszont lehetővé teszik, hogy azoktól eltérjenek, a társaságot sajátosan alakítsák ki. Vagyis léteznek társaságtípusonként a Ptk. által lehatárolt invariábilis jellemzők, a kógens normák következményeiként, illetve társaságonként variálható jellemzők, amelyek a diszpozitív normák eredményeképpen jelennek meg.

A Ptk. a jogi személy létrehozásának a szabadságát alapelvi szinten rögzíti (Ptk. 3:4. §). Így a Ptk. szerint „a jogi személy létrehozásáról a személyek szerződésben, alapító okiratban vagy alapszabályban (a továbbiakban együtt: létesítő okirat) szabadon rendelkezhetnek, a jogi személy szervezetét és működési szabályait maguk állapíthatják meg.” Ez a jogi személy diszpozitív szabályozásának az alapelve, a hatályos Ptk. egyik újítása (a társasági jog diszpozitivitásával kapcsolatos vitákról lásd Sárközy Tamás: Az új Ptk. jogi személy könyvéről, Jogtudományi Közlöny, 2013, 68. sz., 461–470. o.; Sárközy Tamás: Még egyszer a Ptk. jogi személy könyve állítólagos diszpozitivitásáról, Gazdaság és Jog, 2015/11., 8–14. o.; Auer Ádám: A diszpozitivitás jelentősége a társasági jogban Magyar Jog, 2016/7–8, 395–404. o.; Vékás Lajos: A diszpozitív szabályozás elve és az elv kérdőjelei a gyakorlatban, Magyar Jog, 2018/7–8., 385–391. o.).

A Ptk. 3:4. §-a a következőképpen rendelkezik:„(2) A jogi személy tagjai, illetve alapítói az egymás közötti és a jogi személyhez fűződő viszonyuk, valamint a jogi személy szervezetének és működésének szabályozása során a létesítő okiratban – a (3) bekezdésben foglaltak kivételével – eltérhetnek e törvénynek a jogi személyekre vonatkozó szabályaitól.
(3) A jogi személy tagjai, illetve alapítói nem térhetnek el az e törvényben foglaltaktól, ha
a) az eltérést e törvény tiltja; vagy
b) az eltérés a jogi személy hitelezőinek, munkavállalóinak vagy a tagok kisebbségének jogait nyilvánvalóan sérti, vagy a jogi személyek törvényes működése feletti felügyelet érvényesülését akadályozza.”

A Ptk. 3:4. §-a alapján a kógens társasági normák körének pontos meghatározása valós szakmai kihívást jelent. A társasági szerződések jelentős részét formanyomtatványon kötik meg, és ezekben az esetekben nem lényeges a kógencia és a diszpozitivitás szembeállítása. Ez is magyarázza, hogy a Ptk. hatályba lépése óta közzétett tisztázó bírósági határozatok száma nem túl nagy. Viszont számos társaság a bejegyzés egyszerűsítése, a társaságalapítás elhúzódásának megakadályozása végett jön létre formanyomtatvánnyal, és nagyon sok esetben utólag szabják a tagok vagy részvényesek valós igényére az alapító okiratot, amikor már súlyos problémaként merül fel a kógencia és a diszpozitivitás problémája. Azon társaságok körébe, amelyek esetén a formanyomtatvány mint „társasági jogi tömegtermék” nem elégséges, és így a jogszabályhoz képest eltéréseket is tartalmazó létesítő okirat alapján jönnek létre és működnek, általában a gazdasági szempontból legjelentősebb társaságok is beletartoznak, tehát a probléma ebből a szempontból igenis valós.

Mindenesetre a hatályos magyar társasági jogban az alapelv a diszpozitivitás, ez minősül a társasági jogban főszabálynak, mert a Ptk. általánosan megteremtette a jogszabálytól való eltérés lehetőségét: így a kógenciát szükséges bizonyítani.

A jogalkotó – vitatható módon – a norma jellegének megállapítására szolgáló logikai műveletsort úgy alkotta meg, hogy a törvénytől eltérő privát normát, vagyis a létesítő okirat törvénytől eltérő rendelkezését kell vizsgálni, hogy kiderüljön, hogy a Ptk. valamely szabályát kógensnek (eltérést nem engedőnek) vagy diszpozitívnak kell-e minősíteni. Vagyis a norma jellege a törvényből önmagában nem derül ki, hanem az csak a jogalkalmazás során meghatározható. A kiindulópont tehát a Ptk. valamely előírásának ellentmondó rendelkezés a létesítő okiratban, a továbbiakban: eltérés.

Az első logikai lépés annak érdekében, hogy a Ptk. valamely rendelkezését – amelytől a létesítő okirat eltér – minősíteni tudjuk, a diszpozitivitás érvényesülési területének kizárásával történhet, vagyis ha az eltérés

• nem a jogi személy szervezetére,
• nem a jogi személy működésére,
• nem a tagok egymás közötti viszonyaira vagy
• nem a tagok és jogi személy közötti viszonyokra vonatkozik, akkor az kógens normát sért [Ptk. 3:4. § (2) bek.].

Amennyiben az első logikai lépés nem vezet eredményre, azaz a norma kógens jellegét nem lehet így megállapítani, ugyanis az eltérés a jogi személy szervezetére, működésére, a tagok egymás közötti viszonyaira vagy a tagok és a jogi személy közötti viszonyokra vonatkozik, akkor a Ptk. szerint még egy, második logikai lépés is szükséges.

A Ptk. a diszpozitivitás határait öt kritérium megjelölésével vonja meg: a második logikai lépés szerint meg kell vizsgálni, hogy

• az eltérést a Ptk. tiltja-e;
• az eltérés a jogi személy hitelezőinek jogait nyilvánvalóan sérti-e;
• az eltérés a jogi személy munkavállalóinak jogait nyilvánvalóan sérti-e;
• az eltérés a tagok kisebbségének jogait nyilvánvalóan sérti-e, vagy;
• az eltérés a jogi személyek törvényes működése feletti felügyelet érvényesülését akadályozza-e [Ptk. 3:4. § (3) bek.]. Vagyis az itt felsorolt öt kategória valamelyikébe történő besorolással lehet a normát kógensnek minősíteni.

Ha az eltérés a diszpozitivitás érvényesülési területén belül marad (például a jogi személy szervezetére vonatkozik), de ennek ellenére az eltérést a Ptk. megtiltja vagy az eltérés a társaság hitelezőinek jogait nyilvánvalóan sérti, akkor a norma kógenciája megállapítható.

4. Viták és problémák

A következő példákon keresztül, az egyszerűbbtől a bonyolultabb helyzetek fele haladva próbálom megvilágítani a gyakorlatban felmerült problémákat, annak érdekben, hogy hipotézisemet, amely szerint Magyarországon nem lehet továbbra sem bemutatóra szóló részvényt kibocsátani, bizonyítsam.

A Ptk. előírja, hogy „a társaság nyeresége a tagokat vagyoni hozzájárulásuk arányában illeti meg, és a veszteséget is ilyen arányban kell viselniük” [Ptk. 3:88. § (2) bekezdés]. Ez valós diszpozitív, akaratpótló szabály. A norma a tagok egymás közötti és a társasággal szemben fennálló jogviszonyaira vonatkozik. Diszpozitív jellege végett e szabályt csak akkor kell alkalmazni, amennyiben a felek ettől a szabálytól el nem tértek. Vagyis a vagyoni hozzájárulás mértéke és a nyereség/veszteség között nem szükséges a teljes arányosságnak fennállnia.

Kógens norma tiltja viszont azt, hogy egy tagot a nyereségből vagy a veszteség viseléséből teljesen kizárjanak. A Ptk. szerint „semmis a létesítő okirat azon rendelkezése, amely valamely tagot a nyereségből vagy a veszteség viseléséből teljesen kizár” [3:88. § (2) bekezdés]. Az a klauzula, amely a nyereségből való kizárást írja elő, az „oroszlántársaság” (societas leonina) elnevezést viseli. Az oroszlántársaság elnevezés az ókori tanítómeséből (fabulából) származik.

E tanító mesét is feldolgozta Esopus alapján Heltai Gáspár Száz fabula című művében (Kolozsvár, 1566):

„Az oroszlánról, ökörről, kecskéről és juhról. Egy ökör, egy kecske és egy juh egybetársolkodának egy oroszlánnal, és együtt menének vadászni a harasztosba. És midőn egy szarvast fogtanak volna, néggyé vágák azt, hogy megosztoznának véle. Mikoron pedig nyilat készítenének az osztozásra, az oroszlán fél felé tevé az egyik részt, és mondá: „Ez engemet illet. Mert enyim az első rész, miérthogy én oroszlán vagyok, minden vadaknak királya.” A másik részét is elvévén, mondá: „Ez is engemet illet, mert erősb vagyok nálatoknál. A harmadikat is elveszem, mert többet futottam nálatoknál. Ahol vagyon a negyedik rész, de meglátom, ki nyúl hozzá: nyilván barátom nem leszen az, aki hozzányúl.” Alásüték fejeket az ökör, a kecske és a juh, és eltakarodának. És ekképpen marada mind a négy rész a kegyetlen oroszlánnak.
Értelme. Ki-ki mind meglássa, kivel társolkodik egybe…”

A gyakorlatban a diszpozitivitás határainak a pontos megvonása egyáltalán nem olyan egyszerű, mint a fenti két példában. Röviden érdemes néhány kapcsolódó gondolatot felvetni. A Ptk. 3:4. § (3) bek. által felsorolt öt eset precíz alkalmazása szükséges.

5. A Ptk. 3:4. § (3) bek. a) pontja

Az első, a Ptk. 3:4. § (3) bek. a) pontja által meghatározott esetben, amikor az eltérést a Ptk. megtiltja, egyszerűnek tűnhet a norma kógens jellegének meghatározása. Ez világos törvényi tilalmat feltételez, és ennek megfelelően alapvetően objektív jellegű. Valójában ez a legegyszerűbbnek tűnő eset a leginkább problémás. A Ptk. nem írja elő, hogy „kifejezett” tilalomnak kell fennállnia, ezért rögtön felmerül az a kérdés, hogy a tilalom lehet-e „közvetett”, értelmezés útján levezethető. Álláspontom szerint léteznek „virtuális” jellegű tilalmak, amely esetben a norma akkor is kógens, ha nincs kifejezetten hozzákapcsolva a semmisség szankciója vagy nem írja elő a törvény kifejezetten az eltérés tilalmát. Így a törvényi tilalom nem csak kifejezett lehet, hanem a tilalom a norma tartalmából is következhet (indirekt kógencia).

A jogszabály például előírja, hogy a részvénykönyvbe bárki betekinthet. A betekintés lehetőségét a részvénytársaság vagy a részvénykönyv vezetésével megbízott személy a székhelyén munkaidőben folyamatosan biztosítani köteles (Ptk. 3:247. §). Egy konkrét létesítő okirat előírása szerint „a részvénykönyvbe bárki betekinthet, amennyiben a részvénykönyv adatainak megismeréséhez fűződő jogi érdekét igazolta azzal, hogy a társaság hitelezőjének a részvénykönyv adatainak megismeréséhez fűződő jogi érdekét igazoltnak kell tekinteni”. A Kúria e vonatkozásban megállapította, hogy a részvénykönyvbe kívülálló által történő betekintésre vonatkozó szabályok kógensek, azoktól az alapszabályban jogszerűen eltérni, így azokat korlátozni nem lehet (BH 2017.4.124.). A döntés helyes. De hogyan jut a Kúria a norma jellegének helytálló meghatározására? A részvénykönyv szabályozása valóban a jogi személy szervezetére és működésére vonatkozik, azaz a fent tárgyalt első logikai lépés nem segít a norma jellegének megállapításában.

És a második logikai lépés sem segít: a Ptk. nem tiltja kifejezetten az eltérést, az eltérés in concreto nem sérti nyilvánvalóan a jogi személy hitelezőinek jogait, hiszen a hitelezőknek elismeri a részvénykönyv megismerésének a jogát. Hasonlóképpen nem sérti nyilvánvalóan a munkavállalók jogait vagy a tagok kisebbségének jogait, és a jogi személy törvényes működése feletti felügyelet érvényesülését sem akadályozza [Ptk. 3:4. § (3) bekezdés]. A második logikai lépés alapján sem lehet a norma kógenciáját megállapítani.

A Kúria mégis leszögezte: „a részvénykönyv adataiba kívülálló részére betekintést biztosító törvényi rendelkezések célja a részvénytársaság tulajdonosi szerkezete megismerhetőségének korlátok nélküli biztosítása. E szabályok a részvényeseken kívülállóknak nyújtanak garanciális jellegű jogot, amely az alapszabály által nem korlátozható, feltételhez nem köthető. Nincs jelentősége ezért annak, hogy a kérelmező saját nevében, vagy szervezetek konföderációja nevében, jogi érdekét valószínűsítve kérte-e a részvénykönyvbe történő betekintés biztosítását.”

Vagyis a Kúria kógensnek minősített egy olyan rendelkezést, amelytől az eltérést a Ptk. nem kifejezetten, csak a norma tartalmából levezethető közvetett módon, hallgatólagosan tiltja.

Egy másik, komoly gyakorlati következményeket hordozó probléma a részvényfajták alaptőkében képviselt arányaihoz kapcsolódik. A Ptk. részvénytársaságra vonatkozó rendelkezései előírják, hogy a törzsrészvények az alaptőke minimum 50%-át, a dolgozói részvények az alaptőke maximum 15%-át, a kamatozó részvények az alaptőke maximum 10%-át, a visszaváltható részvények az alaptőke maximum 20%-át képviselhetik.

E rendelkezések kapcsán a szakirodalomban megfogalmazták azt az álláspontot, amely szerint a törvény ugyan meghatározza, hogy egyes részvényfajták milyen arányt képviselhetnek az alaptőkéhez viszonyítva, de ez nem számít feltétlenül teljesítendő korlátnak. „A részvénytársaság a részvénystruktúráját szabadon állapíthatja meg, hiszen ennek külső hatásai nincsenek. Bizonyos követelmények természetes módon érvényesülnek ezen a területen: például nem észszerű az összes részvényt azonos elsőbbségi részvényként kibocsátani, mert ez esetben nem lesz olyan más részvényes, akihez mérten az elsőbbség érvényesülhetne. Abból, hogy a mértékek nem kötelező szabályként kerültek megállapításra, akár az is következik, hogy a társaságnak nem kell feltétlenül kibocsátania törzsrészvényeket, elképzelhető olyan helyzet, amikor minden részvény biztosít valamilyen – egymástól eltérő – speciális jogot a tulajdonosának” [Kisfaludi András, In: Vékás Lajos, Gárdos Péter (szerk.): Kommentár a Polgári törvénykönyvhöz, 1. kötet, Wolters Kluwer, Budapest, 2014, 438. o.].

Ez az álláspont több szempontból is vitatható:

• Ha ezt a véleményt fogadjuk el, akkor valójában nincs értelme a részvényfajták lehetséges arányait törvényben rögzíteni, ugyanis e téren nincs szükség akaratpótlásra. Az arányok a megfelelő részvényfajták kibocsátásával automatikusan létrejönnek, beállnak, azaz nem merülhet fel olyan helyzet, amikor akaratpótlás igénye objektíven megjelenhetne. Ha ennek ellenére a Ptk. mégis rögzítette ezeket az arányokat, ilyen körülmények között ezt csakis azért tehette, mert kötelező erőt kívánt adni e részvénystruktúrának. Gyakorlatilag a diszpozitivitás ilyen estekben (százalékarányok meghatározása) nem is értelmezhető kategória.
• Ezen álláspontból az is következik, hogy létezhet részvénytársaság törzsrészvény nélkül. A törzsrészvény álláspontom szerint nem részvényfajta, hanem a részvény alaptípusa, amelyhez a valódi részvényfajtákat viszonyítani lehet. Törzsrészvény nélkül nincs részvénytársaság, ezért a Ptk. 3:229. § (2) bekezdése, amely szerint „a részvénytársaság által kibocsátott törzsrészvények össznévértékének mindenkor meg kell haladnia a részvénytársaság alaptőkéjének a felét”, kógens, annak ellenére, hogy e norma nem tartalmazza kifejezetten az eltérési tilalmat és nem kapcsolja kifejezetten az érvénytelenség szankcióját az előírás megszegéséhez, mert valójában egyértelmű, viszont közvetett törvényi tilalmat tartalmaz (Veress Emőd: A részvény, mint értékpapír, Forum Iuris Könyvkiadó, Kolozsvár, 2018, 123–124. o.).

6. A részvény törvényi meghatározásának kógenciája: a bemutatóra szóló részvénykibocsátás közvetett tilalma

Érdekes kérdés, hogy a részvényfogalom törvényi definíciója mennyire kógens vagy diszpozitív. A Ptk. 3:213. § (1) bekezdése szerint „a részvény a kibocsátó részvénytársaságban gyakorolható tagsági jogokat megtestesítő, névre szóló, névértékkel rendelkező, forgalomképes értékpapír.” Csak egyetlen elemet emelnék ki: a meghatározás szerint a részvény a magyar jogban névre szóló értékpapír. A Ptk. általános szabálya szerint névre szóló értékpapír esetén az értékpapírnak azt a birtokosát kell az értékpapírban rögzített jog gyakorlására vagy követelés érvényesítésére jogosult személynek tekinteni, akit az értékpapír szövege jogosultként megjelöl (Ptk. 6:571. §).

Az alapkérdés, hogy a diszpozitivitás elve alapján lehet-e újra bemutatóra szóló részvényt kibocsátani? Álláspontom szerint nem, ugyanis a Ptk. 3:213. § (1) bekezdése indirekt kógens szabály, amely esetén a Ptk. az eltérést közvetett módon, de egyértelműen tiltja. Ellenkező esetben a magyar jogban jelenleg lehetséges lenne bemutatóra szóló részvényt kibocsátani. Ez a levezetés is bizonyítja, hogy a társasági jogi kógencia területe nagyobb, mint a kifejezett eltérési tilalmaké.

7. További érvek a társasági jogi kógencia közvetett meghatározhatósága mellett

A fenti a megközelítést támasztja alá az általános kötelmi jogi szabály is, amely szerint a semmisség nem csak akkor áll fenn, ha a jogszabály ezt külön kimondja, hanem akkor is, ha a jogszabály célja a szerződéssel elérni kívánt joghatás megtiltása (Ptk. 6:95. §).

A magánjogi diszpozitivitást egységes jogintézménynek tekintem, e szempontból a Ptk. 3. és 6. könyvét nem lehet mesterségesen elkülöníteni.

A Ptk. 6:1. § (3) bekezdésében a kötelmek vonatkozásában általánosan megjelenik a diszpozitivitás elve („A kötelmeknek a felek jogaira és kötelezettségeire vonatkozó közös szabályaitól a felek egyező akarattal eltérhetnek, ha e törvény az eltérést nem tiltja”). A szerződések tekintetében a 6:59. § (2) bekezdése e szabályt megismétli („A felek szabadon állapíthatják meg a szerződés tartalmát. A szerződéseknek a felek jogaira és kötelezettségeire vonatkozó szabályaitól egyező akarattal eltérhetnek, ha e törvény az eltérést nem tiltja”.)

A 6. könyvben szereplő hivatkozott jogszabályhelyek minőségileg nem térnek el a 3. könyv hasonló jellegű előírásától, a szabályozás diszpozitív jellegét előíró normák ugyanannak az egységes privátautonómiának a megvalósulását biztosítják. A Ptk. 3:4. §-ra, mint a társasági jogi normák – törvényes keretek között megszabott – diszpozitivitását előíró rendelkezésre pontosan azért volt szükség, mert a Ptk. a kötelmi jogi diszpozitivitást a társasági jogra is alapelvként kiterjesztette. A diszpozitivitás egységes jellegének következtében a diszpozitivitás korlátait szabályozó Ptk. 6:95. § a társasági jog körében is alkalmazandó előírás.

Ellentétes értelmezés esetén a társasági jogi kógencia és diszpozitivitás területe bizonytalan körvonalakat öltene. Az olyan rendelkezések, mint például a részvény fogalmának törvényes meghatározása, diszpozitív normaként lennének értelmezhetőek, és komolyan lehetne érvelni például amellett, hogy a magyar jogban újra lehetséges bemutatóra szóló részvényt kibocsátani.

8. A Ptk. 3:4. § (3) bek. b) pontja

A Ptk. 3:4. § (3) bek. b) pontja felsorolt másik négy kritérium alkalmazása is a törvény értelmezését kívánja meg, így szubjektív és kritikus értelmezési kérdésekben letisztult bírói gyakorlat hiányában jogbizonytalanság keletkezhet. A bíróságok megkezdték tisztázó munkájukat. Így megállapították, hogy a hitelezői érdekek védelme végett kógens jellegűek a korlátolt felelősségű társaság esetén a tag vagyoni hozzájárulása vagy a pótbefizetése teljesítésének elmaradása miatt megszűnő tagsági viszonyával összefüggő eljárási szabályok (Ptk. 3:177–181. §-ok; BDT 2016.3568.).

A Ptk. 3:102. § (3) bek., amely előírja, hogy valamennyi társasági tag egyhangú határozatára van szükség a létesítő okirat módosításához, ha a módosítás egyes tagok jogait hátrányosan érintené, vagy helyzetét terhesebbé tenné. Az e kérdésben való szavazásnál azok a tagok is szavazhatnak, akik egyébként szavazati joggal nem rendelkeznek. Ez a norma szintén kógens jellegű, mert az eltérés a kisebbség jogait sértené (BDT 2017.366.).

Részletesen nem térek ki a kapcsolódó dilemmákra, mert a bemutatóra szóló részvény problémakörét nem érintik ezen előírások. De nem ideális megoldás, hogy a kógencia a hitelezők, munkavállalók vagy a kisebbségi tagok jogainak „nyilvánvaló” sérelme esetén állapítható meg. Például egyértelmű, hogy attól a normától való eltérés, amely szerint „egyszemélyes társaság a saját üzletrészét nem szerezheti meg” (Ptk. 3:209. §), nem lehetséges, mert ez a norma kógens jellegű: az eltérés nyilvánvalóan sértené a hitelezők jogait.

Ha a sérelem viszont nem nyilvánvaló, hanem „csak” potenciális, „csak” feltételezhető, „csak” lehetséges, akkor szubjektív mérlegelés alapján kell adott törvényi norma kógens vagy diszpozitív jellegét meghatározni és az eltérést megengedni vagy megtiltani?

9. Következtetés

Következésképpen a Ptk. által kifejezetten tartalmazott eltérési tilalmak mellett megjelennek olyan normatartalmak, amelyek közvetett törvényi tilalmak ugyan, de ennek ellenére a kógencia érvényesülési területei. Az az előírás, hogy az eltérést a Ptk. tiltja, valójában tágabb kategória, mint a kifejezett tiltások esete. A részvény fogalmának törvényi meghatározása, amely a részvényt névre szóló értékpapírként nevesíti, kógens norma, amely meggátolja, hogy a hatályos Ptk. alapján bemutatóra szóló részvényt lehessen kibocsátani Magyarországon.

Az írás a Gazdaság és Jog 2018. évi 10. lapszámában (21-25. o.) jelent meg.

The post Veress Emőd: Lehetséges-e Magyarországon bemutatóra szóló részvényt kibocsátani? Megjegyzések a magyar társasági jog kógenciájáról és diszpozitivitásáról (GJ, 2018/10., 21-25. o.) appeared first on Új Ptk. – az új Polgári Törvénykönyv és Kommentár.

Ha jól tudom, ez a konferencia a Családi Jog című folyóirat lassan már évtizedes hagyománya. Össze tudná röviden foglalni, mit nyújtott ez a sorozat mostanáig a hazai családjognak?

Hosszan sorolhatnám az érdekfeszítő előadásokat és izgalmas témájú, vérpezsdítő vitákat generáló kerekasztalokat, de ha egy mondatban akarnám összefoglalni, csak annyit mondhatnék, hogy egy olyan fórumot nyújtott a gyakorló jogászoknak, ahol formalitásoktól mentes, őszinte légkörben beszélgethettek, vitatkozhattak a hazai családjog mindennapi problémáiról. Mert ne legyenek illúzióink, nem létezik a világnak olyan jogrendszere, amely ne szolgálna ellentmondásokkal, problémákkal, kihívásokkal, és ezekkel sokkal könnyebb a kollektív bölcsesség segítségével megbirkózni. Különösen igaz ez a jelenkori hazai jogra, amelyben köztudottan mind a polgári, mind a büntető anyagi és eljárásjog is gyökeresen megújult a közelmúltban.

Ezekre figyelemmel kapta a konferencia a „Hívatlan kihívások” címet? 

Elsősorban ezek miatt, persze, hiszen a Btk. és a Be. megújulása a családjogászokat kevésbé érinti ugyan, viszont a Ptk. és a Pp. teljes lecserélődése annál inkább. Jóllehet az új Ptk. lassan 5 éve hatályba lépett, egyes területeken mind a mai napig nem tudott egységes jogértelmezés kialakulni, az új Pp.-t pedig, ha őszinték akarunk lenni, mind a bírák, mind az ügyvédek, mind az egyéb jogalkalmazók még mindig keményen tanulják a mindennapos gyakorlatban. Leginkább ez okoz napi szintű problémákat valamennyiünk számára, különösen, hogy az új Pp. mondjuk úgy, nem kifejezetten a családjogi perekre lett kitalálva.

Tudna esetleg általános jellegű példát mondani erre?

Nos, az új Pp. bevezette az ún. osztott perszerkezetet. Ennek az a lényege, hogy az érdemi tárgyalás előkészítése a perfelvételi szakra kellene, hogy háruljon, azt előfeltételezve, hogy mire az lezárul, a bíró már a per eldöntése szempontjából lényeges valamennyi bizonyítékkal találkozott. Ez egy kötelmi jogi perben tökéletesen tud is ekként működni, hiszen mire egy szerződéses jogviszony a bíróság elé kerül, az tipikusan már rég megszűnt, újabb bizonyítékok, hivatkozások elvben sem kerülhetnek elő a perindítás után. Ott semmi akadálya annak, hogy a kötelmi jogviszony összes eleme, bizonyítéka már a perfelvételi szakban rendelkezésre álljon. A családjogban viszont a konfliktusok, a per eldönthetősége (pl. a szülők nevelési alkalmassága) szempontjából lényeges bizonyítékok sokszor csak a perindítás után fognak egyáltalán felmerülni. Hogyan írhatnám le a perfelvételi szakban, hogy a másik szülő önkényesen elvitte a gyermeket a volt közös lakásból, vagy próbálja elidegeníteni a másik szülőtől, ha ekkor arra még nem is került sor? Amikor meg már az érdemi szakaszában járunk a pernek, elvben nem is tudnék új tényekre és bizonyítékokra hivatkozni. A bírók is küzdenek ezzel, sokan azt mondják, hogy hivatalosan ugyan nem vehetik figyelembe, de azért a lényeges dolgokat írjuk csak le és adjuk be egy beadványban.

Jól sejtem, hogy mind az ügyvédek, mind a bírák feszegetik időnként a határokat?

Hogyne, én magam is fogok olyan problémákról beszélni, amelyekre ez is jellemző. Az új Ptk. ugyanis sajnálatos módon nem szakított a korábbi, évtizedek alatt berögzült szülői felügyeleti szabályozási módszerrel, és eleve csak a valamelyik szülő által egyedül gyakorolt – népies nevén kizárólagos – szülői felügyeletben tud gondolkodni. Közös szülői felügyeletet a bíróság nem tud elrendelni, csak a felek ilyen tartalmú egyezségét hagyhatja jóvá. Azzal a problémával ugyanakkor nem tud a bíró mit kezdeni, ha adva van két, a gyermek feletti szülői felügyeleti jog gyakorlására egyaránt alkalmas szülő, akik közösen (gyakran egy lakásban) vagy felváltva, azonos időtartamban nevelik a gyermeket. Ilyen esetben a józan ész azt diktálná, hogy a bíróság a közös szülői felügyeletet tartsa fenn, csak pontosan ez az, amit az új Ptk. alapján nem tehet meg. Vagyis a Ptk. kifejezetten rákényszeríti a szülőket a harcra, ha a másik szülő nem partner egy ilyen tartalmú egyezségben, hiszen kénytelenek a saját „kizárólagos” szülői felügyeleti jogukat kérni akkor is, ha egyébként a közös szülői felügyeletet tartanák helyesebbnek (csak éppen ebbe a másik fél nem egyezik bele). Lényegesen egyszerűbb és megkockáztatom, hogy helyesebb is lenne, ha a bíróságok nem csak valamelyik fél szülői felügyeletében gondolkodhatnának, hanem érdemben ítélettel döntve is elrendelhetnének közös szülői felügyeletet.

Értem a problémát, de mit lehet ilyenkor tenni?

Nos, ezekben az esetekben mind gyakoribb, hogy a bíróság formailag ugyan az egyik felet jogosítja fel a szülői felügyeleti jog „kizárólagos” gyakorlására, csak éppen a másik fél kapcsolattartását nem minden második hétvégében, hanem mondjuk minden teljes páros hétben határozza meg. Vagyis a két szülő azonos időt tölt a gyermek(ek)kel, csak a szülői felügyeleti jog az, ami formailag különbséget tesz közöttük, ezt azonban már nem tudják áthágni, mert az már manifeszt törvénysértés lenne. Ha már a határoknál tartunk, jelzem, hogy ezen a problémán más országokban már régen túlléptek, számos szerencsésebb országban (hozzánk a legközelebb Szlovákiában) a közös szülői felügyeleti jog az alap, és a bíróságnak kell megindokolnia, amennyiben ettől el kíván térni. Kívánatos lenne, ha a hazai családjog is előbb-utóbb eljutna eddig a nem túl bonyolult gondolatig, de ez már tisztán jogalkotási kérdés.

A már említetten kívül milyen témákkal foglalkozik még a következő konferencia?

Az első előadás címe: „Pénz beszél – kihívások a határon átnyúló tartásdíj igények érvényesítése terén”. Ez azért fontos téma, mert a határok relativizálódásával és a munkaerő Európai Unión belüli szabad áramlásával mind gyakoribbak a különböző állampolgárságúak közötti házastársi és élettársi kapcsolatok, meg persze mind több gyermek születik ezekből. Aztán amikor a kapcsolat megromlik, tipikusan mindkét volt házastárs, élettárs a saját hazájában folytatja az életét – nekünk, jogászoknak pedig meg kell küzdenünk a tartásdíjak külföldön történő érvényesítésével, ami nem mindig egyszerű. A második előadás címe: „Enyém, tied, kié? – aktuális házassági és élettársi vagyonjogi problémák”. Ez pedig azért nagyon fontos és időszerű, mert mind az új Ptk., mind az új Pp. komoly kihívások elé állítja a jogalkalmazókat a pulpitus mindkét oldalán. Köztudomású, hogy mind bonyolultabbá válnak a házastársi és az élettársi közös vagyon megosztási perek. Egy-két évtizede még ritka kivételnek számított, amikor a felek külföldön is rendelkeztek ingatlan- vagy cég tulajdonnal, netán offshore cégekbe menekítették a közös vagyont, vagy éppen százmilliós nagyságrendű fedezetelvonó szerződéseket kötöttek mondvacsinált ürügyekre hivatkozással. Az ilyen és hasonló problémák napjainkra mind gyakoribbá váltak, fölöttébb indokolt az ezekkel való intenzív foglalkozás.

Ha jól tudom, az idén is bekerültek a programba a hagyományosan minden évben megrendezésre kerülő kerekasztalok. Mi lesz ezeknek a témája?

Örülök, hogy ezt megkérdezte, mert a szívemhez különösen közel állnak ezek a kerekasztal beszélgetések. Az előadások természetesen nagyon fontosak, és mindegyik után lehetőséget adunk a hozzászólásokra is, mégis a kerekasztalok azok, amelyek a hallgatóságnak is igazi lehetőséget adnak az aktív részvételre, ettől válik a program igazából interaktívvá. Az idén két igen izgalmas témával foglalkozunk. Az első a „Gondoskodás vagy gondatlanság – a gyermek egészségügyi jogainak érvényesülése különélő szülők esetén” címet viseli. Olyasmik lesznek várhatóan a témák, mint hogy ki viheti és milyen feltételekkel a gyermeket orvoshoz, pszichológushoz közös szülői felügyelet, illetve kizárólagos szülői felügyelet  esetén, ki dönthet műtétekről stb., és hogy ez miként hat a gyermek tényleges jogaira. Neves jogász és orvos szakemberek fogják röviden kifejteni álláspontjukat a témában, majd a hallgatóság is lehetőséget kap a hozzászólásra. A második kerekasztal témája még ennél is izgalmasabb ígérkezik. A „Botladozások éve – az új Polgári Perrendtartás alkalmazásának problémái a családjogi perekben” című kerekasztal a bírák és ügyvédek legégetőbb problémáira igyekszik majd rávilágítani. Várhatóan igen tanulságos lesz, hogy a pulpitus két oldalán szolgáló jogalkalmazók miben látják a legnagyobb problémákat, és miként igyekeznek azokra megoldást találni.

Ezzel tulajdonképpen vissza is kanyarodtunk a kiinduló ponthoz, hiszen azzal kezdtük a beszélgetést, hogy miért éppen a „Hívatlan kihívások” a konferencia – stílszerűen megfogalmazva – hívócíme. Milyen hozadékkal járhat a résztvevők számára a problémák megbeszélése?

Világéletemben hittem a kollektív bölcsesség erejében. Mostanára erősen lejárt a magányos zsenik és polihisztorok kora, a komoly tudományos eredmények – nem csak a reál tudományokban – jól képzett szakemberek csapatmunkájának köszönhetőek; de ma már a jogszabályok sem úgy készülnek, mint 150 éve. Hiába volt Csemegi Károly miniszteri osztálytanácsos valószínűleg zseniális jogász, ma már egészen biztosan nem tudna egyedül megalkotni egy új Btk.-t úgy, ahogyan azt 1878-ban megtette, és az valószínűleg nem maradna száz évig lényegében változatlan sem. Egy új jogszabály, és annak a gyakorlat követelményeihez történő igazítása egyaránt jól képzett, népes csapatot feltételez. Hiszek a közös gondolkodás értelmében és hatékonyságában, ha úgy tetszik, mindannyian hozzáteszünk valamit a saját tudásunkból, tapasztalatainkból a nagy közös egészhez. Ha semmi egyéb nem történne, mint hogy felismerjük, hogy nem vagyunk egyedül, mások is hasonló problémákkal küzdenek, és nem azért mert buták vagyunk, hanem mert tényleg komoly kihívásokkal kell szembenéznünk, már ez is rendkívül hasznos és pszichésen sokat segítő tapasztalás lenne.

Ennyi lenne az egész? Beszélgetünk, megosztjuk egymással a problémáinkat, és ezáltal megkönnyebbülünk?

Ennek a jelenségnek a pszichés hozamát hiba lenne lebecsülni, de itt természetesen ennél sokkal-sokkal többről van szó. Ezek a közös beszélgetések alkalmat adnak a pulpitus két oldalán ülőknek egymás szempontjainak a jobb megértésére, a problémák közvetlen megtárgyalására, amire egy tárgyalóteremben értelemszerűen nincsen mód. Joggal nézne igen furcsán mind egy bíró, mind egy ügyvéd a másikra, ha a tárgyalás közepén valamelyikük így szólna: „Tisztelt Kolléga/Kollegina, beszélgessünk már el egy kicsit erről dologról barátilag, mert nem értek egyet Önnel, és kicsit úgy is érzem, mintha elbeszélnénk egymás mellett. Közösen bizonyára találnánk valamilyen megoldást, nem innánk meg közben egy kávét vagy üdítőt?” A konferencia szünetében ugyanakkor egy ilyen beszélgetés minden további nélkül nagyon is elképzelhető. De ugyanígy a plénum előtt is mód van arra, hogy ki-ki hangot adjon a személyes véleményének, tudományos álláspontjának. Itt nem indulatok, hanem érvek feszülnek egymásnak, és ilyen helyzetekben valamennyi résztvevő akaratlanul is rákényszerül, hogy rendezze a gondolatait, az ellenvélemények tükrében egyúttal alakítsa, fejlessze is a saját nézeteit. Ezekben a helyzetekben pedig – sokszor a mások által elmondottak továbbépítése által – kiváló gondolatok szoktak születni, némileg hasonlóan ahhoz a jelenséghez, amit „brainstorming”-nak nevezünk.

Ez jól hangzik. Mit üzenne azoknak, akik még hezitálnak, hogy részt vegyenek-e a konferencián?

Először is azt, hogy nagyjából egy budapesti havi buszbérlet áráért itt ennél sokkal hosszabb távú és nagyobb haszonra tesznek szert: tudásra és kollegiális kapcsolatokra, ami pénzben nem kifejezhető érték. Talán ennél is fontosabb azonban, hogy tisztában legyenek vele: ezek a konferenciák értelemszerűen nem fogják megváltani a világot, azonban hozzájárulhatnak ahhoz, hogy a kezünk nyomán egy picivel jobb hellyé váljék, és ez sem kevés. Ehhez a közös gondolkodáshoz minden jelentkező tevékeny részvétele további fontos hozadékkal jár, ezért is várunk minél több hazai gyakorló jogászt sok szeretettel.

Az interjút dr. Gábor Zsolt, a HVG-ORAC Lap- és Könyvkiadó főszerkesztője készítette. 

The post „Hívatlan kihívások” – interjú dr. Grád Andrással, a Családi Jog folyóirat szerkesztőjével a folyóirat közelgő éves konferenciája kapcsán appeared first on Új Ptk. – az új Polgári Törvénykönyv és Kommentár.

A cikk letölthető PDF formátumban is!

A közös kártérítési szabályok tekintetében vizsgálatra szorul, hogy a „közös szabályok” egésze, azaz a 6:520–6:534. §-ok együttese a Ptk. mely normáihoz kapcsolódik, továbbá az, hogy mely normák tekintetében kizárt a „közös szabályok” egészének mögöttes szabályként való alkalmazása. A normák hatókörének korábbi tanulmányban (lásd Jogtudományi Közlöny 2019/2. száma: A kártérítési felelősség közös szabályainak alkalmazási köre) való meghatározását követően vizsgálni kell, hogy a „közös szabályok” körébe tartozó egyes normák milyen rendelkezések tekintetében minősülnek mögöttes szabálynak. A jogalkotó nem hívta fel a figyelmet minden lehetséges mögöttes normára a „közös szabályok” közül. Kifejezetten megtévesztő továbbá a „kártérítési felelősség közös szabályai” elnevezés, amely helyett – a jóval szűkebb alkalmazási körre utaló módon – a „deliktuális felelősség közös szabályai” név alkalmazása lett volna indokolt.

I.
A sérelemdíj és a „felelősség közös szabályai”

1.1. A „közös szabályok” egészének kapcsolódása mint látszat

A korábbi gyakorlat és a megszokás alapján hihetőnek tűnik az, hogy a „közös szabályok” egésze változatlanul mögöttes szabályát képezi a sérelemdíjnak, hiszen régebben a nem vagyoni kártérítésre vonatkoztak a mai „közös szabályok” elődjét képező szabályok.

A hatályos törvényszöveg alapján is úgy tűnhet, hogy a „kártérítési felelősség közös szabályai” teljes egészükben alkalmazhatók a sérelemdíj mögöttes szabályaként.

a) A személyiségi jog megsértése esetén fizetendő sérelemdíjra a Ptk. 2:52. § (2) bekezdése szerint a kártérítési felelősség szabályait kell alkalmazni. A személyiségi sérelem orvoslása során tehát – kisebb eltéréssel – a vagyoni károk megtérítésére vonatkozó normák irányadók. A Ptk. hivatkozott rendelkezését úgy kell értelmezni, hogy a deliktuális felelősségi szabályokat kell alkalmazni, márpedig ebbe a körbe a „közös szabályok” is beletartoznak. Első ránézésre tehát azt mondhatnánk, hogy a „közös szabályok” egésze irányadó a sérelemdíjra.

b) A jogalkotó által alkalmazott megszorítások sem változtatnak azon a látszaton, hogy a „közös szabályok” egésze irányadó a sérelemdíjra.

• A kódex egyrészt rögzíti, hogy a sérelemdíj szabályai közül melyekre vonatkoznak a kártérítési felelősség szabályai. A Ptk. szerint a sérelemdíj fizetésére kötelezés feltételeire – különösen a sérelemdíjra köteles személy meghatározására és a kimentés módjára – kell alkalmazni a kártérítési felelősség szabályait. Ez a megszorítás nem érinti a kártérítési felelősség közös szabályainak mint egésznek a mögöttes szabályként való alkalmazási lehetőségét, legfeljebb a felhasználási kört szűkíti. A sérelemdíj fizetésére kötelezés feltételei közé nem tartoznak a sérelemdíj mértékére vonatkozó normák, így a Ptk. 2:52. § (3) bekezdése tekintetében a „közös szabályok” nem alkalmazhatók. Az első megszorítás alapján tehát az rögzíthető, hogy a Ptk.-nak az a rendelkezése, hogy „a sérelemdíj fizetésére kötelezés feltételeire – különösen a sérelemdíjra köteles személy meghatározására és a kimentés módjára” kell alkalmazni a kártérítést, a sérelemdíjra vonatkozó szabályokon belül korlátozza azt a kört, amelyre a mögöttes szabályok vonatkoznak, de nem szűkíti a mögöttesként alkalmazható normák körét. A Ptk. szövegét olvasva tehát a „közös szabályok” egésze irányadónak tűnik a sérelemdíjra.
• A megszorítások másik csoportja a kártérítési felelősség szabályai közül egyeseket kizár. A kártérítési felelősség szabályait ugyanis azzal az eltéréssel kell alkalmazni, hogy a sérelemdíjra való jogosultsághoz a jogsértés tényén kívül további hátrány bekövetkeztének bizonyítása nem szükséges. A bizonyítandó körülmények köre tehát sérelemdíj esetén szűkebb, mint a kártérítésnél. A személyiségi jogaiban sértett személynek ahhoz, hogy sérelemdíjra tartson igényt, nem kell bizonyítania azt, hogy kárt szenvedett és így értelemszerűen azt sem, hogy okozati összefüggés áll fenn a jogsértő magatartás és a kár között. Ezeket a kártérítés esetén bizonyítandó körülményeket a felelősség általános szabálya címet viselő Ptk. 6:519. §-a rögzíti. Mivel a sérelemdíj esetén figyelmen kívül maradó követelmények nem a „közös szabályok” között találhatók, így ez a megszorítás sem érinti a „kártérítési felelősség közös szabályainak” mint egésznek a mögöttes szabályként való alkalmazását. Kódexbeli rendelkezés tehát nem zárja ki azt a lehetőséget, hogy a „közös szabályok” egészét a sérelemdíj mögöttes szabályaként vegyék figyelembe. Előrebocsátjuk azonban, hogy ez csupán látszat és ezt az 1.2. pontban bizonyítani is fogjuk.

1.2. Tartalmi elemzés

Külön elemzést igényel annak a feltárása, hogy – a Ptk. szövege alapján adódó látszat ellenére – valóban a „közös szabályok” egésze irányadó-e a sérelemdíjra, vagy csak egyes szabályok.

a) A történeti folyamatok arra utalnak, hogy a sérelemdíj és a kártérítés között lényeges lett a különbség. A személyiségi jog megsértése esetén a nem vagyoni kártérítés helyébe lépő sérelemdíj elnevezés azt sugallja, hogy a kodifikáció nyomán a kártérítés és a sérelemdíj távolabb került egy mástól. Ez az elkülönülés csökkenti a valószínűségét annak, hogy a „kártérítési felelősség közös szabályai” teljes egészükben alkalmazhatók legyenek a sérelemdíjra.

b) A „közös szabályok” tartalmi elemzése alapján – álláspontunk szerint – az állapítható meg, hogy a „közös szabályok” nem mindegyike alkalmazható mögöttes szabályként a sérelemdíjra. A „közös szabályok” körén belül a normák három csoportja látszik elkülöníthetőnek.

ba) Az 1.1. pontban bemutatott látszat ellenére a „közös szabályok” többsége nem tekinthető mögöttes szabálynak.

• A károkozás jogellenességét főszabályként megállapító és a kivételeket felsoroló 6:520. § – megítélésünk szerint – azért nem tekinthető mögöttes szabálynak, mert személyiségi sérelem esetén a sérelemdíj alapjául szolgáló hátrányt nem tekinti a jogalkotó kárnak, így a sérelem előidézése sem károkozás. A személyiségi sérelmet okozó magatartás jogellenessége nem a károkozás – főszabály szerint – jogellenes voltából fakad, hanem abból, hogy megsértik a személyt védő normák valamelyikét.
• A 6:521. § szerint az előreláthatóság a kárhoz és az okozati összefüggéshez kötődő fogalom, márpedig a sérelemdíj nem kárt előidéző és a kárral okozati összefüggésben álló, előre látható magatartás következménye.
• A sérelemdíjra nem vonatkozik a kártérítési kötelezettség terjedelméről szóló 6:522. § sem, mivel a sérelemdíjat másként kell megállapítani, mint a kártérítés mértékét.
• A károsulti közrehatással kapcsolatos rendelkezések egy fenyegető vagy már bekövetkezett kárhoz, nem pedig személyiségi sérelemhez kötődnek. Nem gondoljuk, hogy a személyiségi jogok veszélye esetén a 6:525. § (1) bekezdése alapján megelőzési, elhárítási kötelezettséggel kellene terhelni a személyiségében fenyegetett személyt. A bekövetkezett hátrányok enyhítése nyilván az ilyen személynek is érdeke, de ezek elmaradása más következményt vonz, mint a kárenyhítési kötelezettség elmulasztása. A bírónak nem kell összemérnie a jogsértésre vezető és az azt nem enyhítő magatartások felróhatóságát és nem kell a sérelemdíjat olyan módon megosztania, mint ahogy a kárt kell a károsult közrehatása esetén a 6:525. § (2) bekezdése alapján.
• A 6:525. § (3) bekezdése alapján a károsult terhére esik mindazok mulasztása, akiknek magatartásáért felelős. Személyiségi sérelem esetén ritkán fordulhat elő, hogy a sérelem bekövetkezte részben ilyen személy magatartására lenne visszavezethető. Ha ez mégis bekövetkezne – pl. a titkot egy alkalmazott nem megfelelően őrzi –, akkor az ilyen magatartás vezethet akár a jogsérelem hiányának a megállapítására, és így a sérelemdíjra való jogosultság teljes hiányát okozhatja, de semmiképpen nem eredményezheti a sérelemdíjnak a kármegosztáshoz hasonló csökkentését.
• A sérelemdíjra nem vonatkozik a kártérítés módjáról szóló 6:527. §, mert nem csupán főszabályként, hanem minden esetben pénzben kell azt megfizetni. A természetbeni teljesítést – mint a kártérítés esetén érvényesülő kivételes lehetőséget – nem teszi lehetővé a Ptk. 2:52. §-a. Ez következik egyrészt magából a sérelemdíj elnevezésből, másrészt abból, hogy a 2:52. § (2) bekezdése a sérelemdíj fizetésére kötelezés fordulatot használja és a 2:52. § (3) bekezdése szerint a sérelemdíjat egy összegben kell a bíróságnak meghatározni.
• Sérelemdíjat a személyiséget ért sérelem kompenzálása érdekében kell fizetni, így a jövedelempótló járadékról szóló 6:528. §, és a tartást pótló járadékról szóló 6:529. § nem funkcionálhat mögöttes szabályként, hiszen ezek egyértelműen vagyoni károkhoz kötődődnek.
• Nem minősülhet a sérelemdíj mögöttes szabályának a járadék megváltoztatásáról vagy megszüntetéséről szóló 6:530. § sem, mivel a sérelemdíjat nem járadék formájában ítélik meg. A sérelemdíjat egy összegben kell a bíróságnak meghatározni [2:52. § (3) bek.]. „A sérelemdíj összegszerűségével kapcsolatban a Ptk. megszünteti annak a lehetőségét, hogy járadék formájában legyen megítélhető.”^[1] Mivel a sérelemdíj megállapítására járadék formájában nem kerülhet sor, ezért a járadék megváltoztatására vagy megszüntetésére vonatkozó 6:530. § kizárható a mögöttes szabályok köréből.
• A sérelemdíj mutat ugyan némi rokonságot az általános kártérítéssel, de sérelemdíj megítélésére nem azért kerül sor, mert a kár mértéke nem állapítható meg. Ezért az általános kártérítésre vonatkozó 6:531. § nem tekinthető a sérelemdíj mögöttes szabályának.
• A Ptk.-ban rögzített személyiségi jogok megsértése jelenleg nem minősül bűncselekménynek, így a sérelemdíj tekintetében a bűncselekménnyel okozott károk speciális elévülési szabálya [6.533. § (1) bek.] nem bír jelentőséggel.
• A 6:530. § kapcsán kifejtettük, hogy a sérelemdíjat nem lehet járadék formájában megítélni, így a járadékkövetelés elévülési idejét rendező 6.533. § (2) bekezdése nem kerülhet mögöttes szabályként alkalmazásra a sérelemdíj tekintetében.
• Nem tekinthető a sérelemdíj mögöttes szabályának a 6:534. §, amely az értékviszonyoknak a károkozás és az ítélethozatal közötti időszakban bekövetkezett változásának figyelembevételére vonatkozik, mivel az értékviszonyok változása alatt a Ptk. a vagyoni kár elemeinek értékében bekövetkező növekedést vagy csökkenést érti.

bb) Másfelől viszont a „közös szabályok” közé tartozó egyes normák irányadóak a sérelemdíjra. A normáknak ebbe a csoportjába olyan szabályokat sorolunk, amelyek némi változással lehetnek irányadók. Erre a helyzetre szokta a jogalkotó azt a fordulatot használni, hogy az adott szabály „megfelelően alkalmazandó”.

• A károsodás veszélye esetén a bíróságtól kérhető intézkedések célszerűek lehetnek személyiségijog-sértés bekövetkezésének veszélye esetén is, így a 6:523. § megfelelően alkalmazható a személyiségvédelem érdekében is.
• Nem zárható ki az, hogy a személyiségi jogot sértő magatartást többen tanúsítják. Ilyen esetben a károkozók egyetemleges felelősségét rögzítő 6:524. § a sérelemdíj egyetemleges megfizetésének kötelezettségeként érvényre kell, hogy jusson.
• A sérelemdíjra is vonatkozik a kártérítés esedékességéről szóló 6:532. §. Álláspontunk szerint a bíróság által megállapított sérelemdíj után a személyiségi sérelem bekövetkezte és a sérelemdíj megfizetése közötti időszakra vonatkozóan kamatot kell fizetni. Találunk arra vonatkozó jogirodalmi utalást, amely szerint a kártérítés esedékességére vonatkozó szabály^[2] „…értelemszerűen alkalmazható a sérelemdíjra is.”^[3]

bc) Külön elemzést igényel a 6:526. §, amely a felelősséget korlátozó vagy kizáró szerződési kikötés semmisségét deklarálja egyrészt a szándékosan okozott károkért való felelősség, másrészt az életet, testi épséget, egészséget megkárosító kár­okozásért való felelősség tekintetében. Valószínűleg ritkán fordul elő az, hogy valaki szerződésben eleve hozzájáruljon ahhoz, hogy személyiségi jogait másvalaki szándékosan sértse, de egy sportolónak az ahhoz adott hozzájárulását, hogy a verseny során esetleg sportsérülést okozzanak számára, lehetséges a játék hevében elkövetett szándékos magatartásokra is kiterjesztően értelmezni. Feltehetően az sem gyakori, hogy valaki eleve hozzájáruljon testi épségének, egészségének a megkárosításához^[4], de erre mégis sor kerülhet, pl. műtét előtt álló betegek esetén, akik nyilatkozatot tesznek, amelyben tudomásul veszik a műtéti kockázatokat. Ilyen esetekben nehézséget okoz annak eldöntése, hogy feltétlenül alkalmazandó-e a személyiségijog-sértés és a sérelemdíj körében a Ptk. 2:42. § (3) bekezdése, amely szerint nem sért személyiségi jogot az a magatartás, amelyhez az érintett hozzájárult. Mivel az általunk vizsgált esetekben egy létező szerződésben szereplő kikötés érvényességét kell megítélni, ezért a felek közötti konszenzus alapján valószínűleg azt kell megállapítani, hogy az érintett személy hozzájárult egy olyan magatartáshoz, amely a beleegyezés nélkül jogsértőnek minősülne. Nem egyértelmű, hogy vajon azt tekinti-e a jog fontosabbnak, hogy a sérelmet szenvedett személy mindenképpen igényelhessen sérelemdíjat, vagy azt, hogy önrendelkezési joga feltétlenül – esetleg saját rovására is – érvényesüljön. Előbbi esetben a károkozásért való felelősséget korlátozó vagy kizáró szerződési kikötés semmisségét deklaráló rendelkezés a sérelemdíj mögöttes szabályának kell tekinteni, utóbbi esetben nem. A személyiségi jogok megsértéséhez adott hozzájárulás sokszor valamilyen kiszolgáltatott helyzet következménye, így azt érzem kisebb veszélynek, hogy a bíróság semmisnek tekinti a jogsértés következményeit eleve korlátozó vagy kizáró szerződési kikötést. A sérelemdíj megállapítása során ugyanis figyelembe lehet venni a sértetti hozzájárulást és annak körülményeit. Feltétlenül szükségesnek látom azonban a személyiségi jog változásának, nevezetesen a 2:42. § (3) bekezdése és a régi Ptk. 75. §-a közötti különbségnek a mélyreható elemzését a kérdés eldöntéséhez.

II.
Kártalanítás

2.1. Látszatok

A kártalanításra mögöttes szabályként irányadó normák körét illetően kétféle látszattal is szembesülünk a Ptk. szövegét olvasva. Megítélésünk szerint az első megközelítés túlságosan tágan, míg a második túl szűken vonja meg a kártalanítás tekintetében mögöttes szabályként figyelembe vehető kártérítési normák körét.

2.1.1. A teljes kapcsolódás látszata

A Hatodik Könyv Negyedik Részének XXVIII. Címében található kártalanítás kapcsán a 6:564. § a kártalanítás módjára és mértékére vonatkozóan visszautal a kártérítés szabályaira. A törvényszöveg alapján úgy tűnik, hogy a kártérítési felelősség „közös szabályai” mint egész alkalmazható a kártalanítás mögöttes szabályaként, hiszen a „közös szabályok” nem vitásan a kártérítési normarendszer részét képezik. Ennek az értelmezésnek a helytelen volta könnyen belátható, ha a szabályok tartalmát is figyelembe vesszük.

2.1.2. A „felelősség közös szabályok” közül kettő, mint mögöttes norma

A jogszerű károkozás esetén fizetendő kártalanításra vonatkozó szabály^[5] szerint a kártalanítás módjára és mértékére a kártérítésre vonatkozó szabályokat kell megfelelően alkalmazni. A 6:564. § ugyan a kártalanításon belül húz határvonalat, de áttételesen a kártérítési felelősség „közös szabályai” között is szelektál a normák mögöttessége szempontjából. A kártalanítás módjára és mértékére vonatkozóan nyilvánvalóan csak a kártérítésen belül ugyanolyan tárgyú, azaz a kártérítés módjára és mértékére vonatkozó normák figyelembevétele racionális. Anélkül, hogy külön nevesítené az irányadó szabályokat a jogalkotó, valójában a kártérítés módja címet viselő 6:527. §-t és a kártérítési kötelezettség terjedelme címet viselő 6:522. §-t tekinti mögöttes szabálynak, azaz a kártalanítás körében elhelyezkedő norma a „közös szabályok” körébe tartozó e két normára utal vissza, nem a „közös szabályok” egészére.

Álláspontunkat megerősíti a jogirodalom. „Annak ellenére, hogy a régi Ptk.-ból hiányoztak a kártalanításra vonatkozó általános, közös rendelkezések, amikor az egyes jogszabályok a kártalanításról szóltak, a jogalkalmazás a kártalanítási kötelezettség megállapításánál a mérték és a mód tekintetében minden esetben alkalmazta a kártérítési szabályokat. Elvi jelentőségű annak az előírása, hogy a kártalanításnál a kártérítés módjára és mértékére vonatkozó szabályokat kell megfelelően alkalmazni, ez ugyanis ténylegesen megalapozza a jogszerű kár­okozó teljes kártalanítási kötelezettségét, következően a deliktuális felelősség általános szabályai között szereplő teljes kártérítés elvéből.”^[6]

2.2. A „közös szabályok” körébe tartozó egyes további normák mögöttes szabályként való alkalmazhatósága

A 2.1.2. pontban írt megközelítés hiányossága akkor válik szembetűnővé, ha figyelembe vesszük azt, hogy esetleg további „közös szabályok” is alkalmasak lehetnek mögöttes normaként. A kártérítés módjára vonatkozó 6:527. §-on és a kártérítési kötelezettség terjedelme címet viselő 6:522. §-on kívül – álláspontunk szerint – a „felelősség közös szabályai” közül néhány további is megfelelően alkalmazható a kártalanítás tekintetében A kártalanítás tekintetében is mögöttes szabályként alkalmazhatónak gondoljuk az alábbi normákat.

a) Nem zárható ki az, hogy a kárt okozó jogszerű magatartást többen tanúsítják. Ilyen esetben a károkozók egyetemleges felelősségét rögzítő 6:524. § a kártalanítás egyetemleges megfizetésének kötelezettségeként érvényre kell, hogy jusson.

b) A kártalanításra is vonatkozik a kártérítés esedékességéről szóló 6:532. §. Álláspontunk szerint a bíróság által megállapított kártalanítás után a kár bekövetkezte és a kártalanítás megfizetése közötti időszakra vonatkozóan kamatot kell fizetni.

c) A 6:526. § a felelősséget korlátozó vagy kizáró szerződési kikötés semmisségét deklarálja egyrészt a szándékosan okozott károkért való felelősség, másrészt az életet, testi épséget, egészséget megkárosító károkozásért való felelősség tekintetében. A tilalom – álláspontunk szerint – megfelelően alkalmazandó a jogszerűnek minősülő károkozó magatartások esetén. Nem lenne szerencsés, ha a kártalanítás megfizetésének kötelezettségét eleve ki lehetne zárni, illetőleg a kártalanításról előzetesen le lehetne mondani egy szerződés keretében.

III.
Helytállás

A jogalkotó igyekszik elkülöníteni a helytállást a kártérítéstől. A korábban felelősségnek vagy mögöttes felelősségnek nevezett helyzeteket ma azért nevezik helytállásnak, mert a fizetésre kötelezett nem okozott kárt, nem vállalt magára pénzbeli teljesítési kötelezettséget, de egy másik személyt terhelő, e másik személy által nem kiegyenlített tartozás megfizetésére köteles. A helytállásra kötelezett személy nem tanúsított a jog által negatívan megítélt magatartást.^[7]

3.1. Látszatok

Szemben a sérelemdíjnál és a kártalanításnál tapasztaltakkal, helytállás esetén nem találunk olyan szabályt, amely tévedésre adhatna alapot a mögöttes szabályok alkalmazása tekintetében. Arra azonban fel kell hívni a figyelmet, hogy a Ptk. hatályos szövege nem konzekvens a helytállás kifejezés alkalmazása során.

• A Ptk. számos olyan helyzetet szabályoz felelősségként, amit helytállásnak kellene neveznie. Ezekben az esetekben a „felelősségi közös szabályok” alkalmazására nincs szükség. Az csupán látszat, hogy ezek a helyzetek kontraktuális vagy deliktuális felelősséget vonnának maguk után és erre tekintettel a „közös szabályok” közül egyes normáknak, vagy a „közös szabályok” egészének az alkalmazására lenne lehetőség.
• A Ptk. néha helytállásként minősít olyan eseteket, amelyek valójában felelősségnek tekintendők, vagy amelyek olyan összetett helyzetek, amelyek jelentős részben helytállásnak tekintendők ugyan, de – a tényállástól függően – felelősségi helyzeteket is fel­ölelnek.^[8] Ezekben az esetekben a „közös szabályok” közül egyes normák, vagy a „közös szabályok” egésze mögöttes normaként alkalmazandó annak ellenére is, hogy a törvényszöveg leplezi a kontraktuális vagy deliktuális felelősség fennállását.

3.2. A mögöttesség hiánya a valódi helytállás eseteiben

Megítélésünk szerint a helytállásra nem irányadók a „közös szabályok”.

a) Mivel a helytállás nem kártérítés, ezért a kártérítésre vonatkozó normákat – köztük a „közös szabályok” egészét, vagy egy részét – csak akkor kellene irányadónak tekinteni, ha létezne ezt előíró szabály. A helytállás normái között azonban nem találunk ilyet.

b) A „közös szabályok” egészének vagy egy részének az alkalmazására a helytállás előzményének tekinthető helyzetek egy részében kerülhet sor.

• Abban az esetben, ha pl. a társaság kárt okoz és emiatt deliktuális felelősség terheli, de nem képes a kárt megtéríteni, akkor a társaság felelősségére a „közös szabályok” egésze irányadó, hiszen – amint azt a korábbi számban bemutattuk – ezek a normák a Ptk. más könyveiben található deliktuális felelősségi tényállások tekintetében is mögöttes szabálynak minősülnek. A károkozó társaságot terhelő kártérítés mértékét tehát a deliktuális felelősség – köztük a „közös szabályok” – alapulvételével kell megállapítani. Ha ezt az összeget a társaság nem egyenlíti ki, akkor a társaság tagjainak (és bizonyos egykori tagjainak) a helytállási kötelezettsége már a Ptk. jogi személyekre és társaságokra vonatkozó szabályaiból következik. Ebben a „második fordulóban” a „közös szabályok” már nem érvényesülnek.
• Abban az esetben, ha a társaság szerződésszegéssel okoz kárt és emiatt kontraktuális felelősség terheli, de nem képes a kárt megtéríteni, akkor a társaság felelősségére a „közös szabályok” közül néhány lesz irányadó (lásd 4.1–4.3. pontok). A kiegyenlítetlenül maradt hitelezői követelésekért a tagokat terhelő helytállásra ezeket a normákat már nem kell alkalmazni, hiszen a fizetendő összeg adott, a társasági tagot (és bizonyos egykori tagjait) terhelő helytállási kötelezettség a Ptk. jogi személyekre és társaságokra vonatkozó szabályaiból következik.
• A társaság tartozása származhat abból is, hogy jog­alap nélkül gazdagodott és a gazdagodást nem térítette meg. Ilyen esetben már a társaságot terhelő kötelezettség megállapításához sem kell a „kártérítési felelősség közös szabályait” felhasználni. A társaság tagját terhelő helytállás ebben az esetben is elszakad a társaság kötelezettségétől, de a „közös szabályok” ilyenkor még áttételesen sem jutnak szerephez.

IV.
A „közös szabályok” körébe tartozó egyes rendelkezések alkalmazása a kontraktuális felelősség mögöttes szabályaként

Ennek a pontnak az egyes alpontjaiban a kontraktuális felelősség tekintetében vizsgáljuk azt, hogy a „közös szabályok” körébe tartozó mely normák szerepelhetnek mögöttes szabályként. A kontraktuális felelősség normacsoporton belül külön vizsgáljuk a visszterhes szerződések, az ingyenes szerződések megszegése esetén irányadó felelősség általános szabályait, és a Ptk. más könyveiben említett kontraktuális felelősségi eseteket a mögöttes szabályok szempontjából. Az egyes alpontokon belül meghatározzuk azt, hogy a „közös szabályok” körébe tartozó mely normák minősülnek – külön nevesítés nélkül is – mögöttes szabálynak, és melyek alkalmazása kizárt tartalmi okból.

4.1. A visszterhes szerződések megszegéséért való felelősség és egyes „közös szabályok”

Az előző számban megjelent tanulmányunknak az volt a végkövetkeztetése, hogy a „közös szabályok” egésze nem tekinthető a kontraktuális felelősség mögöttes szabályának. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a „közös szabályok” körébe tartozó egyes rendelkezések ne minősülhetnének a szerződésszegésért való felelősség mögöttes szabályának.

Ennek a megoldásnak történeti gyökerei vannak. A francia, a német és az osztrák polgári törvénykönyvben is találunk olyan normákat, amelyeket a jogalkotó a deliktuális felelősség körében helyezett el, de amelyek a kontraktuális felelősségre is vonatkoznak, mivel a kétféle felelősség – a különbségek ellenére – mutat fel közös vonásokat is. „A Ptk. – a korábbival megegyező szerkesztési móddal – elkülöníti a felelősség egyes eseteit [XXVII. Cím]. Az egyes sajátos felelősségi eseteket természetesen megelőzik [a XXVI. Címben] a szerződésen kívüli kártérítés általános szabályai, továbbá – a régi Ptk. szerkesztési módjától eltérően – a felelősség módjára és a kártérítés mértékére vonatkozó rendelkezések is. Ez a szerkesztési mód összefüggésben áll a szerződésszegés miatt keletkező és a szerződésen kívüli magatartással okozott károkért való felelősség olyan elválasztásával, amely bizonyos kérdésekben mégis közös rendezést nyújt. Azt, hogy melyek a közös szabályok és melyek a csak szerződésszegéssel illetve szerződésen kívüli károkozásra vonatkozó szabályok, a XXII., XXIII., valamint a XXVI. Cím szabályainak összehasonlításával lehet megállapítani.”^[9] Maga a Ptk. segítséget nyújt abban, hogy találjunk olyan szabályokat, amelyeket a szerződésszegéssel okozott károkért való felelősségre is alkalmazni kell, noha azok a szerződésen kívüli károkozás körében nyertek elhelyezést. A Ptk. 6:144. §-a kapcsolatot teremt egyfelől a szerződésszegéssel okozott károkért való felelősség, másfelől a szerződésen kívüli károkozásra irányadó egyes normák között. Minden olyan rendelkezés, amelyre a 6:144. § hivatkozik a „közös szabályok” körébe tartozik. A „közös szabályok” körébe tartozó normák közül mögöttes szabályként említett rendelkezéseket a Ptk. két csoportba sorolja.

4.1.1. Változtatás nélkül alkalmazandó mögöttes szabályok

A 6:144. § (1) bekezdése olyan normákat említ, amelyek minden változtatás nélkül irányadók a szerződésszegéssel okozott károkra is. A károsult kármegelőzési és kár­enyhítési kötelezettségére (6:525. §) és a közös károkozók felelősségére vonatkozó szabályok (6:524. §) tartoznak a mögöttes szabályok első csoportjába.

4.1.2. Eltéréssel alkalmazandó szabályok

A 6:144. § (2) bekezdésében olyan normák szerepelnek, amelyeket – a Ptk. szerint – eltéréssel kell alkalmazni. A Ptk. a kár fogalmára és a kártérítés módjára vonatkozó rendelkezéseket említi.

a) A 6:144. § (2) bekezdésében elsőként említett mögöttes szabály – a kár fogalma – azonosítása nem egyszerű, ugyanis ilyen címet viselő rendelkezést nem találunk a „közös szabályok” között. Tartalmilag a kár fogalmához legközelebb eső rendelkezés a Ptk. 6:522. § (2) bekezdése, amely a kár megtérítendő összetevőit rögzíti. [„A teljes kártérítés körében a károkozó köteles megtéríteni a) a károsult vagyonában beállott értékcsökkenést, b) az elmaradt vagyoni előnyt, és c) a károsultat ért vagyoni hátrányok kiküszöböléséhez szükséges költségeket.”] A jogirodalomban található olyan nézet, amely részben alátámasztja álláspontunkat. „Bár nem fogalommeghatározásról van szó, a Ptk. 6:522. §-a valójában azt írja le, hogy mi értendő kár alatt.”^[10] Az idézet annyiban erősíti álláspontunkat, hogy a „damnum emergens – lucrum cessans – költségek” triászt maga is kapcsolatba hozza a kár „fogalmával”, amit a Ptk. 6:144. § (2) bekezdése – talán kissé pontatlanul – említ. A kommentár szerzője azonban a Ptk. 6:522. §-ának egészére, nem csupán a (2) bekezdésére gondol, amikor – szerinte – a Ptk. 6:522. §-a „azt írja le, hogy mi értendő kár alatt”. Álláspontunk szerint – a hivatkozott paragrafusoknak nem minden rendelkezése irányadó a kontraktuális felelősség körében. A Ptk. 6:522. § (1), (3) és (4) bekezdése kifejezetten a kártérítésről szól. Tény, hogy a Ptk. 6:522. § (1) bekezdése pozitív kapcsolatot létesít a kár és a kártérítés között, amikor azt rögzíti, hogy a károkozó a károsult teljes kárát köteles megtéríteni. A Ptk. 6:522. § (3) és (4) bekezdésében azonban úgy esik szó a kártérítésről, hogy a kártérítés valójában eltér a kártól („…a kártérítés mértékét a teljes kárnál alacsonyabb összegben is meghatározhatja”). Ezek a bekezdések tehát – álláspontunk szerint – nem lennének besorolhatók a Ptk. 6:144. §-ban szereplő „kár fogalma” kategóriába, mivel e bekezdések nem a kárról, hanem a fizetendő kártérítés mértékéről szólnak. A jogalkotó azonban – akárcsak a kommentár – a Ptk. 6:522. § egészére gondolhatott mögöttes szabályként. A Ptk. 6:144. §-ában a „kár fogalma” kategória helyett célszerűbb lett volna – a kártalanítás körében alkalmazott megoldáshoz^[11] hasonlóan – a „kártérítés mértékére” utalni, amely vitán felül lefedte volna a Ptk. 6:522. § egészét.

b) A 6:144. § (2) bekezdésében másodikként említett mögöttes szabály – a kártérítés módja – könnyen azonosítható, mivel ez a megjelölés egyformán szerepel mind a 6:144. § (2) bekezdésének, mind a 6:527. §-nak^[12] a címében.

Az ebben a pontban említett mögöttes szabályok nem eredeti teljes formájukban alkalmazandók a kontraktuális felelősség körében. Az eltérést – a Ptk. szerint – az jelenti, hogy a kontraktuális felelősség körében a kártérítést méltányosságból nem lehet csökkenteni a kár fogalmára [6:522. § (2) bekezdés] és a kártérítés módjára (6:527. §) vonatkozó mögöttes szabályok alkalmazása során. Megítélésünk szerint a törvényszöveg nem pontos.

Egyrészt a kártérítés módjára vonatkozó 6:527. §-ban nem is szerepel a kártérítést méltányosságból való csökkentésének a lehetősége, tehát nincs mitől eltérni e § tekintetében. A 6:522. §^[13] ugyan tartalmazza a kártérítés méltányosságból való csökkentésének a lehetőségét, de ezt a (4) bekezdés rögzíti, miközben – ha a Ptk. 6:144. § (2) bekezdését szöveghűen értelmezzük – nem az egész 6:522. §, hanem annak csak a (2) bekezdése minősül mögöttes szabálynak. A Ptk. 6:144. § (2) bekezdése tehát egy olyan rendelkezést említ kivételként, amely a jogszabály szövege alapján nem is tekintendő mögöttes szabálynak. Az ellentmondást a Ptk. módosításával kell feloldani. A Ptk. 6:144. § (2) bekezdésének szöveghű értelmezése ugyanis két szempontból sem vezet helyes eredményre. Egyrészt fölösleges a kártérítés méltányosságból történő mérséklési lehetőségének az említése. Nagyobb problémának érezzük azt, hogy a Ptk. 6:522. § (3) bekezdésében foglaltakat a szerződést szöveghű értelmezése alapján nem lehetne mögöttes szabályként alkalmazni a kontraktuális felelősség körében, márpedig a jogalkotó aligha akarja megengedni a káronszerzést a szerződésszegéssel sújtott fél mint károsult számára.

Megjegyezzük, hogy a Ptk. 6:144. § (2) bekezdését abban az esetben is módosítani kell, ha azt nem szöveghűen értelmezzük, hanem az alapján a Ptk. 6:522. § egészét mögöttes szabálynak tekintjük. A Ptk. – teljes kártérítés elvét deklaráló – 6:522. § (1) bekezdése ugyanis semmiképpen nem minősülhet mögöttes szabálynak a kontraktuális felelősség körében, ahol csak a szándékos károkozás körében érvényesül a teljes kártérítés.

4.2. Az ingyenes szerződések megszegéséért való felelősség és a „közös szabályok”

a) A Ptk.-ban a kontraktuális felelősség szabályai lényeges különbséget mutatnak attól függően, hogy visszterhes vagy ingyenes szerződések megszegésére került-e sor. Érdekes a szabályok elhelyezésének a sorrendje. A Ptk. elsőként a visszterhes szerződések megszegésének speciális felelősségi következményeit rögzíti. Másodikként említi a „közös szabályok” közül mögöttesként alkalmazható normákat. Csak harmadikként következnek az ingyenes szerződések megszegésének következményei. Kérdésként merül fel, hogy a 6:144. és 6:145. §-okban rögzített kapcsoló szabályokat miért a visszterhes szerződések megszegése után, de az ingyenes szerződések előtt helyezte el a jogalkotó?

b) Az elhelyezés azt sugallja, hogy a károsult kármegelőzési és kárenyhítési kötelezettségére, a közös kár­okozók felelősségére, továbbá a kár fogalmára és a kártérítés módjára vonatkozó – a deliktuális
kárfelelősség körében elhelyezett, „közös szabályok”-nak nevezett normák közé tartozó – négy szabály csak a rájuk történő hivatkozás előtt (a 6:142–6:143. §-okban) rögzített kontraktuális felelősségi normák kiegészítéseként jöhetnek számításba, amelyek a visszterhes szerződések megszegésére vonatkoznak, az ingyenes szerződések megszegésével okozott károkra nem.

c) Álláspontunk szerint azonban helytelen a mögöttesként alkalmazható szabályokat csak a visszterhes szerződésekkel kapcsolatba hozni. Nem látunk indokot arra, hogy a károsultat a jog mentesítse a kármegelőzési és kárenyhítési kötelezettség (6:525. §) alól pusztán azért, mert nem fizet ellenértéket a kapott szolgáltatásért. Éppen ellenkezőleg, a kapott ingyenes juttatásra tekintettel a jogosultnak minden elvárható módon elő kell mozdítania azt, hogy a károk mértéke, és emiatt a szerződő partnerét terhelő kártérítés minél kisebb legyen, ami egyben saját érdeke is. A közös károkozók felelősségére vonatkozó szabályok (6:524. §) alkalmazásának kizárását sem indokolja pusztán az, hogy a megszegett szerződés ingyenes volt. Az, hogy az ingyenes szerződések esetén a 6:147. § elkülöníti a szolgáltatás tárgyában és a jogosult egyéb vagyonában bekövetkező károkért való felelősséget – álláspontunk szerint –, nem zárja ki azt, hogy a kár megtérítendő összetevői között az elmaradt hasznot és a költségeket is figyelembe vegyük, legalábbis a jogosult egyéb vagyonában bekövetkező kárként. A mögöttes szabályként való alkalmazhatóság mellett szól az is, hogy a visszterhes szerződések tekintetében a Ptk. a kártérítés mértéke kapcsán (6:143. §) ugyancsak alkalmazza a szolgáltatás tárgyában és a jogosult egyéb vagyonában bekövetkező károk megkülönböztetését, és ez nem képezi akadályát annak, hogy a 6:144. §-ban mögöttes szabályokat hívjon fel. Nem látjuk indokát annak sem, hogy a kártérítés módját – a kárnak főszabályként pénzben, kivételesen természetben történő megtérítését – ne kellene alkalmazni ingyenes szerződések megszegésével okozott károk esetén.

4.3. A Ptk.-ban a Hatodik Könyvön kívül említett szerződésszegésért való felelősség és egyes „közös szabályok”

A károsult kármegelőzési és kárenyhítési kötelezettségére (6:525. §) és a közös károkozók felelősségére vonatkozó szabályok (6:524. §), továbbá a kár fogalmára [6:522. § (2) bekezdés] és a kártérítés módjára (6:527. §) vonatkozó deliktuális kárfelelősségi normák nem csupán a Hatodik Könyv Második Rész X. Cím XXII. fejezetében (a szerződésszegés általános szabályai) található kontraktuális felelősség tekintetében szerepelnek mögöttes szabályként, hanem a Ptk. Hatodik Könyv Harmadik Részében (Egyes szerződések) elhelyezett kontraktuális felelősségi tényállások tekintetében is. Az egyes helyzetekre vonatkozó szabályok csak a szerződésszegésért való felelősség szabályainak alkalmazását írják elő, de – mint láttuk korábban – az említett négy szakaszt maga a Ptk. rendeli mögöttes szabályként alkalmazni a szerződésszegésért való felelősség szabályainak felhasználása során, így az ezzel a négy normával kiegészült kontraktuális felelősségi szabályrendszert kell alkalmazni a Ptk. Hatodik Könyv Harmadik Részében.

4.4. Bizonytalan státuszú normák

Nem világos, hogy a Ptk. miért nem említi mögöttes szabályként a „közös szabályok” közül a kárveszélyre (6:523. §), a jövedelempótló járadékra (6:528. §) és a tartást pótló járadékra (6:529. §), a járadék megváltoztatására, megszüntetésére (6:530. §), az általános kártérítésre (6:531. §), a kártérítés esedékességére (6:532. §), az elévülésre (6:533. §), és az életviszonyok változásának figyelembevételére vonatkozó szabályokat is.^[14] Ezek ugyanis „a kártérítés közös szabályaiként” kerülnek említésre, és ezekben nem található olyan tartalom, amely ütközne a Hatodik Könyv Második Részében (a szerződés általános szabályairól) és Harmadik Részében (Egyes szerződések) elhelyezett kontraktuális felelősségi tényállásokra irányadó szabályokkal. E közös szabályokat – álláspontunk szerint – annak ellenére is alkalmazni kell a szerződésszegésért való felelősségre, hogy azokat a Ptk. nem jelöli meg mögöttes szabályként. Az ebben a pontban felsorolt szakaszok mögöttes szabályként irányadók a visszterhes és az ingyenes szerződések megszegésével okozott károkért való felelősség minden esetében, ideértve a szerződésszegésért való felelősség Hatodik Könyvön kívül említett szerződésszegésért való felelősségi eseteket is.

4.5. Egyes „közös szabályok”, amelyek nem minősülnek mögöttes szabálynak

A 4.1–4.3. pontokban azokat a rendelkezéseket vettük górcső alá, amelyeket a Ptk. a kontraktuális felelősség mögöttes szabályaként jelölt meg. A 4.4. pontban a „közös szabályok” közül azokat soroltuk fel, amelyeket – álláspontunk szerint – mögöttes szabályként alkalmazni kellene annak ellenére, hogy ezeket a Ptk. nem említi. Ebben a pontban azt vizsgáljuk meg, hogy a „közös szabályok” körébe tartozó egyes rendelkezések közül melyek azok, amelyeket a Ptk. helyénvaló módon nem említ a kontraktuális felelősség mögöttes szabályai között. Két csoportba sorolhatók azok a normák, amelyek – a régi Ptk.-tól eltérően – nem képeznek mögöttes szabályt.

a) Az előreláthatóságra (6:142. §), a kártérítési kötelezettség terjedelmére (6:143. §), a felelősség korlátozására és kizárására (6:152. §) vonatkozóan a kontraktuális felelősségre vonatkozó előírások tartalmaznak rendelkezéseket, így ezek tekintetében egyrészt nincs szükség mögöttes szabályokra, másrészt a kontraktuális felelősségi szabályok nem is lennének minden esetben összeegyeztethetőek a – kodifikáció során jelentősen megváltoztatott tartalmú – deliktuális normákkal.

b) A jogellenességet vélhetően azért nem nevesítik mögöttes szabályként, mert azt a szerződésben foglalt kötelezettség megszegése helyettesíti, márpedig a kontraktuális kárról és kontraktuális felelősségről csak akkor beszélhetünk, ha történt szerződésszegés. A francia Polgári törvénykönyv szerint a szerződésnek a felek között törvényereje van. A jogbiztonság követelménye alapján hazai jogunkban is el lehet jutni arra a következtetésre, hogy egy érvényes szerződés megszegése jogszabályba ütközik.

V.
Összegzés

E tanulmány, kapcsolódva a felelősségi szabályok elhelyezését bemutató, a „kártérítési felelősség közös szabályainak” áttekintő és a „közös szabályok” egészének alkalmazhatóságát elemző korábbi tanulmányhoz, a „közös szabályok” egyes normáit vizsgálta.

A sérelemdíj és a kártalanítás tekintetében kifogásoltuk, hogy a kódex azt a látszatot kelti, mintha ezekre a jog­intézményekre a kártérítési felelősség valamennyi szabálya, köztük a „közös szabályok” egésze irányadó lenne. Tartalmi elemzéssel azt bizonyítottuk be, hogy a „közös szabályok” között elhelyezett három norma irányadó a sérelemdíjra és egy további norma mögöttes szabályként való alkalmazhatósága a személyiségvédelemről való lemondás értelmezésétől függ (I. pont). A kártalanítás tekintetében – a kár mértékére és a kártérítés módjára vonatkozó szabályokon túl – a „közös szabályok” közé tartozó további normákról állapítottuk meg azt, hogy mögöttes szabályként vonatkoznak a kártalanításra (II. pont). Kifejtettük azt a nézetünket, hogy a jog által kifogásolt magatartást nem tanúsító, de más kiegyenlítetlen tartozásának megfizetésére kötelezett személyt terhelő helytállásra nem vonatkozik a „közös szabályok” egyike sem (III. pont). Megállapítottuk, hogy a „közös szabályok” között vannak olyan normák, amelyek mögöttes szabálynak minősülnek a Hatodik Könyv Második Rész X. Címében szereplő kontraktuális felelősség (6:142–6:152. §§) tekintetében (IV. pont), és indítványoztuk bizonyos pontatlanságok kiküszöbölését (4.1. pont). Bár a kapcsoló szabály elhelyezése alapján úgy tűnhet, mintha csak a visszterhes szerződések megszegése esetén lennének irányadóak a mögöttes normák, de a „közös szabályok” közül a Ptk. által hivatkozott mind a négy normát alkalmazhatónak és alkalmazandónak találtuk az ingyenes szerződések megszegése miatt érvényesülő kontraktuális felelősségre is (4.2. pont). Ugyanezek a szabályok vonatkoznak a Ptk. más könyveiben elhelyezett kontraktuális felelősségre is (4.3. pont). Rámutattunk arra, hogy a „közös szabályok” között vannak olyan normák is, amelyeket a Ptk. indokolatlanul nem tekint mögöttes szabálynak (4.4. pont). A tanulmány végén – a kérdést negatív oldalról közelítve – a „közös szabályok” közül azokat vettük számba, amelyek nem alkalmazhatók a kontraktuális felelősség szabályaival együtt. Láttuk, hogy egyes szabályok tartalmilag összeegyeztethetetlenek a szerződésszegéssel okozott károkért való felelősségre irányadó rendelkezésekkel, míg más szabályok alkalmazására egyszerűen nincs szükség (4.5. pont).

A hatályos szabályok elemzése alapján, álláspontunk szerint kifejezetten megtévesztő a „kártérítési felelősség közös szabályai” elnevezés, amely helyett – a jóval szűkebb alkalmazási körre utaló módon – a „deliktuális felelősség közös szabályai” név alkalmazása lett volna indokolt. A tartalmi elemzés alapján a jelenlegi „közös szabályok” körén belül mindössze egyetlen olyan norma található, amely egyaránt vonatkozik – a deliktuális felelősségen túl – mind a sérelemdíjra, mind a kártalanításra, mind a szerződésszegéssel okozott károkért való felelősségre. Ez a norma a közös károkozók felelősségére vonatkozó 6:524. szakasz. A kodifikáció során rögzíteni lehetett volna e norma mögöttes szabály jellegét, azzal, hogy mindhárom jogintézmény tekintetében külön-külön nevesíteni kellett volna azt, illetve azokat a további szabályokat, amelyek a közös mögöttes normán felül az adott jogintézményre még vonatkoznak.^[15] Ezzel a megoldással elkerülhető lett volna egyfelől az, hogy a normaszöveg a sérelemdíj tekintetében azt sugallja, hogy ezekre a „közös szabályok” egésze vonatkozik, másrészt az, hogy a szerződésszegéssel okozott károk tekintetében viszont a Ptk. részben pontatlanul, részben az indokoltnál szűkebb körben határozza meg a mögöttes szabályok körét. A kérdés újragondolása kiküszöbölné az értelmezési nehézségeket, és megszüntetné azt a jelenlegi helyzetet, amely szerint egyes normák indokolatlanul nem minősülnek mögöttes szabálynak a kontraktuális felelősség és a kártalanítás tekintetében.

A szerző egyetemi tanár, Károli Gáspár Református Egyetem (Budapest).

Az írás a Jogtudományi Közlöny 2019. évi 6. lapszámában (241-250. o.) jelent meg.

^[1]     Fézer Tamás: Személyiségi jogok In: A Polgári törvénykönyvről szóló 2013. évi V. törvény és a kapcsolódó jogszabályok nagykommentárja, (Szerk.: Osztovits András) Opten, Budapest, 2014, 346.

^[2]     A kártérítés a károsodás bekövetkeztekor nyomban esedékes (Ptk. 6:532. §).

^[3]     Szalma József: Sérelemdíj és a személyiségi jogok megsértésének magánjogi szankciói az európai és a magyar jogban, Károli Gáspár Református Egyetem Állam- és Jogtudományi Kar, Budapest, 2018, 249.

^[4]     A 6:526. §-ban foglaltak közül az emberi életet megkárosító károkozásért való felelősséget korlátozó vagy kizáró szerződési kikötés semmisségére vonatkozó szabály nagy valószínűséggel nem kerülhet – analógia útján sem – alkalmazásra a sérelemdíj tekintetében, mert a személyiségi jogok megsértése jellemzően nem okoz halált.

^[5]     Ptk. 6:564. §.

^[6]     Wellmann György (szerk.): Az új Ptk. magyarázata VI/VI. Polgári jog, Kötelmi jog, Harmadik, Negyedik, Ötödik és Hatodik Rész, hvg-orac Kiadó, Budapest, 2013, 444.

^[7]     Lásd Miskolczi Bodnár Péter: Felelősség és helytállás, Glossa Iuridica 2017. 1–2. szám 111–145.

^[8]     Ibid.

^[9]     Wellmann György (szerk.): Az új Ptk. magyarázata VI/VI. Polgári jog, Kötelmi jog, Harmadik, Negyedik, Ötödik és Hatodik Rész, hvg-orac Kiadó, Budapest, 2013, 431.

^[10]    Ibid. 444.

^[11]    A Ptk 6: 564. §-a nem a kár fogalmára, hanem – a kártérítés módja mellett – a kártérítés mértékére vonatkozó normát rendeli mögöttes szabályként alkalmazni.

^[12]    Ptk. 6:527. § [A kártérítés módja]
(1) A károkozó a kárt pénzben köteles megtéríteni, kivéve, ha a körülmények a kár természetben való megtérítését indokolják.
(2) A jövőben rendszeresen felmerülő károk megtérítésére a bíróság időszakonként visszatérően előre fizetendő, meghatározott összegű járadékot is meghatározhat.
(3) A bíróság a kártérítés módjának meghatározásánál nincs kötve a károsult kérelméhez; a kártérítésnek azt a módját nem alkalmazhatja, amely ellen valamennyi fél tiltakozik.

^[13]    Ptk. 6:522. § [A kártérítési kötelezettség terjedelme]
(1) A károkozó a károsult teljes kárát köteles megtéríteni.
(2) A teljes kártérítés körében a károkozó köteles megtéríteni
a) a károsult vagyonában beállott értékcsökkenést;
b) az elmaradt vagyoni előnyt; és
c) a károsultat ért vagyoni hátrányok kiküszöböléséhez szükséges költségeket.
(3) A kártérítést csökkenteni kell a károsultnak a károkozásból származó vagyoni előnyével, kivéve, ha ez az eset körülményeire tekintettel nem indokolt.
(4) A bíróság különös méltánylást érdemlő körülmények fennállása esetén a kártérítés mértékét a teljes kárnál alacsonyabb összegben is meghatározhatja.

^[14]    Ptk. 6:534. § A károsult kármegelőzési és kárenyhítési kötelezettségét említi a Ptk. 6:144. §, és ezt talán lehet úgy értelmezni, hogy a károsulti közrehatásra vonatkozó deliktuális felelősségi szabály is alkalmazandó.

^[15]    A sérelemdíj tekintetében mögöttes norma a károsodás veszélye esetén irányadó 6:523. §, továbbá a 6:526. §-ból a szándékosan okozott károkért való felelősséget korlátozó vagy kizáró szerződési kikötés semmissége, és a kártérítés esedékességére vonatkozó 6:532. §. A kártalanítás tekintetében – a sérelemdíj mögöttes szabályain túlmenően – a kártérítés módjára vonatkozó 6:527. §-t is alkalmazandónak tekintjük. A szerződésszegéssel okozott károkért való felelősség tekintetében a Ptk. jelenleg is utal a kár mértékére vonatkozó 6:522. §-ra, és – megítélésünk szerint – mögöttes szabálynak tekintendő még a kárveszélyre (6:523. §), a jövedelempótló járadékra (6:528. §) és a tartást pótló járadékra (6:529. §), a járadék megváltoztatására, megszüntetésére (6:530. §), az általános kártérítésre (6:531. §), a kártérítés esedékességére (6:531. §), az elévülésre (6:533. §), és az életviszonyok változásának figyelembevételére vonatkozó szabályok is (6:534. §).

The post Miskolczi Bodnár Péter: A kártérítési felelősség egyes közös szabályainak mögöttes szabályként való alkalmazhatósága (JK, 2019/6., 241-250. o.) appeared first on Új Ptk. – az új Polgári Törvénykönyv és Kommentár.

A cikk letölthető PDF formátumban is!

Az egészségügyről szóló 1997. évi CLIV. törvénynek (a továbbiakban: Eütv.) a betegek jogait meghatározó rendelkezései és a Polgári Törvénykönyvről szóló 2013. évi V. törvény (a továbbiakban: Ptk.) közötti összefüggéseket három területre összpontosítva vizsgáljuk a következőkben; ezek a személyiségi jogok védelme, a cselekvőképesség, valamint az előzetes jognyilatkozat szabályai.

I. A személyiségi jogok védelme a Ptk.-ban

A Ptk. 2:42. §-ába foglalt személyiségi jogok általános védelme – amint azt a „különösen” fordulat is jelzi – nem tartalmaz taxációt, még a Ptk. 2:43. §-ába foglalt nevesített személyiségi jogokkal együttesesen sem. Ugyanakkor példálódzó felsorolásában a definíció olyan elemeket említ, amelyek részletesebb kifejtéssel a betegjogok között is megtalálhatóak: az emberi méltóság és az abból fakadó személyiségi jogok, a magán- és családi élethez való jog, a másokkal való kapcsolattartáshoz, valamint a jóhírnév tiszteletben tartásához való jogok. A Ptk. 2:42. § (3) bekezdésébe foglalt szabály az érintett hozzájárulásáról – miszerint nem sért személyiségi jogot az a magatartás, amelyhez az érintett hozzájárult – pedig különös jelentőséget kap az egészségügyi szabályozásnak a beteg tájékozott beleegyezésére vonatkozó rendelkezéseiben.

A nevesített személyiségi jogi sérelmek között a Ptk.-ban első helyen szerepel az élet, a testi épség és az egészség megsértése, az Eütv. viszont külön nem említi az élet, a testi épség és az egészség védelmét. Ennek nyilvánvalóan az az oka, hogy az egészségügyi törvény egésze ezt a védelmet szolgálja. A Ptk. felsorolásában szereplő további nevesített személyiségi jogok közül főként a következők juthatnak jelentőséghez a betegellátás során: a személyes szabadsághoz, a magánélethez, a becsülethez és a jóhírnévhez, a magántitokhoz és a személyes adatok védelméhez való jog megsértése, valamint a személyek hátrányos megkülönböztetésének tilalma. Kisebb gyakorisággal a névviseléshez való jog, valamint a képmáshoz és a hangfelvételhez való jog megsértése is előfordulhat.

A Ptk. 2:50. §-a rendelkezik a kegyeleti jogról is. Ez nem a beteg joga, hanem a meghalt ember emlékének megsértése miatt a hozzátartozói vagy azok által érvényesíthető jog, akiket az elhunyt végrendeleti juttatásban részesített. Vagyis a Ptk. azzal védi az elhunyt jogait, hogy a meghalt ember emlékét sértő magatartások miatt is lehetővé teszi a jogérvényesítést, így a felróhatóságtól független szankciók alkalmazását, továbbá a sérelemdíj és a kártérítés követelését (Kaposvári Törvényszék P.21592/2014/14.).

II. A személyiségi jogok védelme az Eütv.-ben

Áttérve a betegeknek az Eütv.-ben nevesített jogaira, illetve az ott szabályozott kilenc jogi területnek a Ptk.-hoz – kiemelten a cselekvőképességi szabályokhoz, valamint egyes személyiségi jogokhoz – való kapcsolódásaira, azok bemutatása tekintetében nem az Eütv. szabályozásának sorrendjében haladok, hanem a több lehetséges csoportosítás közül egy önkényesen kialakított rendszert követek a következők szerint: elsősorban az alapvető, általános betegjogokat; majd az információval kapcsolatos jogokat; végül az önrendelkezéshez kapcsolódó jogokat vizsgálom meg.

1. Alapvető, általános betegjogok

Az első csoportban – alapvető, általános betegjogok – áttekintendő szabályozásrész tartalmazza az egészségügyi ellátáshoz, az emberi méltósághoz, a kapcsolattartáshoz és az intézmény elhagyásához fűződő jogot. Az egészségügyi ellátáshoz való jog kiemelkedő jelentőségű, hiszen a beteg éppen e joga gyakorlása érdekében kerül kapcsolatba az egészségügyi szolgáltatóval, a kezelőorvosával, illetve más egészségügyi dolgozókkal. Az azonnali egészségügyi ellátás hiányában közvetlen életveszélybe kerülő, illetve súlyos vagy maradandó egészségkárosodást szenvedő beteg – akinek a helyzetét az Eütv. 3. § i) pontja a sürgős szükség fogalommal írja le – életmentő ellátásra, a súlyos vagy maradandó egészségkárosodás megelőzését biztosító ellátásra, valamint fájdalmának csillapítása és szenvedései csökkentésére jogosult. Ha nem áll fenn a sürgős szükség, a betegnek a jogszabályban meghatározott keretek között az egészségi állapota által indokolt, az adott egészségügyi szolgáltatásra vonatkozó szakmai és etikai szabályoknak, irányelveknek megfelelő, folyamatosan hozzáférhető és az egyenlő bánásmód követelményével összhangban álló egészségügyi ellátásra van joga. Az egészségügyi ellátáshoz való jog Eütv.-beli szabályozása ugyan nincs közvetlen kapcsolatban a Ptk.-val, de megsértése esetén büntetőjogi – például a foglalkozás körében elkövetett veszélyeztetés (Btk. 165. §), vagy a segítségnyújtás elmulasztása (Btk. 165. §) tényállások megsértésével járó – szankciók mellett a már említett polgári jogi következmények (a személyiségi jog megsértésének objektív szankciói, sérelemdíj, kártérítési felelősség) is alkalmazhatók.

Az emberi méltóság alkotmányos jogának védelmére vonatkozó szabályozás a Ptk.-ban és az Eütv.-ben egyaránt megjelenik. A Ptk. 2:42. § (2) bekezdése szerint az emberi méltóságot és az abból fakadó személyiségi jogokat mindenki köteles tiszteletben tartani. A személyiségi jogok a Ptk. védelme alatt állnak. Az Eütv. 10. §-a ezt a betegellátásra úgy konkretizálja, hogy az egészségügyi ellátás során a beteg emberi méltóságát tiszteletben kell tartani. A betegen – az Eütv. eltérő rendelkezésének hiányában – kizárólag az ellátásához szükséges beavatkozások végezhetők el. Az Eütv. meghatározza azt is, hogy a beteg jogainak gyakorlásában milyen feltételek mellett korlátozható. Alapvető rendelkezés, hogy a kínzó, kegyetlen, embertelen, megalázó vagy büntető jellegű korlátozó intézkedés tilos.

A korlátozás csak a beteg állapota által indokolt ideig tarthat. Az alkalmazást megelőzően, vagy ha erre nincs mód, akkor a megkezdését követő legrövidebb időn belül rögzíteni kell az egészségügyi dokumentációban a korlátozó módszereket vagy eljárásokat, indítékát és alkalmazásuk időtartamát. Fizikai, kémiai, biológiai, pszichikai módszerekkel vagy eljárásokkal kizárólag sürgős szükség esetén, valamint akkor korlátozható a beteg személyes szabadsága, ha ez az ő vagy mások élete, testi épsége, egészsége védelmében szükséges. Ilyen indokolt esetben is alapvető – az emberi méltóság védelméből és a betegellátás szabályaiból egyaránt következően –, hogy a beteg állapotát és testi szükségleteit rendszeresen ellenőrizni kell, és ennek megtörténtét, valamint eredményét az egészségügyi dokumentációban fel kell tüntetni.

Kisebb súlyú, de a beteg emberi méltóságának védelme érdekében mégis fontos rendelkezése az Eütv.-nek, hogy a beteg várakoztatása csak méltányolható okból és ideig tarthat. Nyilván a nagyobb beteglétszám miatti sorban állás, illetve a haladéktalan ellátást igénylő beteg előbbre sorolása ilyen oknak tekinthető. Hasonlóan a beteg emberi méltóságát védi az Eütv. 10. § (6)–(7) bekezdésébe foglalt rendelkezés, amely szerint a beteg ruházata a szükséges időre és a szakmailag indokolt mértékben távolítható el. Az Eütv. 11. § (7) bekezdésében, a kapcsolattartás jogánál található – de valójában sokkal inkább a beteg emberi méltósága tiszteletben tartását szolgáló – előírás értelmében a beteg – a törvény eltérő rendelkezése hiányában – jogosult saját ruháinak és személyes tárgyainak a használatára.

A Ptk 2:42. § (1) bekezdése a személyiségi jogok általános védelme szabályozásának részeként úgy rendelkezik, hogy mindenkinek joga van ahhoz, hogy törvény és mások jogainak korlátai között a másokkal való – bármilyen módon, illetve eszközzel történő – kapcsolattartás jogát szabadon érvényesíthesse, és hogy abban őt senki ne gátolja. Az Eütv. 11. §-a a beteg fekvőbeteg-gyógyintézeti elhelyezése esetére vonatkozóan állapítja meg a kapcsolattartás szabályait. A joggyakorlás korlátjaként utal az adott intézet meglevő feltételeire, a betegtársak jogaira, valamint a betegellátás zavartalanságára. A házirend meghatározhatja ennek részleteit, valamint további szabályokat állapíthat meg, de az erre vonatkozó törvényi felhatalmazás egyirányú: nem korlátozhatja az említett jogokat, viszont továbbiakat tehet hozzájuk. Véleményem szerint a házirendben a látogatási idő rögzítése, a látogatók fogadására kijelölt hely meghatározása, bár kétségtelenül korlátozás, de ugyanakkor a betegtársak jogait és a zavartalan betegellátást szolgálja. Túlhajtása viszont (pl. a munkából érkezők számára alkalmatlan látogatási idő meghatározása, egyes betegek által nem vagy nehezen megközelíthető terem vagy folyósószakasz kijelölése) indokolatlanul korlátozhatja a kapcsolattartási jog érvényesülését.

A kapcsolattartás jogának gyakorlására az Eütv. három lehetőséget biztosít: egyrészt a beteg a másokkal írásban vagy szóban kapcsolatot tarthat, látogatókat fogadhat; másrészt egyes személyeket a látogatásból kizárhat; illetve megtilthatja, hogy gyógykezelésének tényét vagy azzal kapcsolatos egyéb információt mással közöljenek. Az előbbiek teljes mértékben a beteg döntésétől függenek, míg a harmadiktól a beteg gondozása érdekében, közeli hozzátartozója vagy a gondozásra köteles személy kérésére lehet eltekinteni. Az információadást részletesebben – de lényegében hasonlóan – szabályozza az Eütv. az orvosi titoktartás kapcsán.

Néhány betegcsoportra nézve speciális kapcsolattartási szabályokat állapít meg az Eütv., így a Ptk. személyiségi jogok általános védelmét szolgáló rendelkezése, valamint a valamennyi betegre vonatkozó egészségügyi törvényi szabályok mellett egy harmadik szintet is szabályoz. Az Eütv. rendelkezései az érintettek nyilatkozatai körében eltérnek a Ptk. cselekvőképeségi szabályaitól. Külön rendelkezik a súlyos állapotú, vagyis önmagát fizikailag ellátni nem képes betegről, akinek fájdalmai gyógyszerrel sem szüntethetők meg és pszichés krízishelyzetben van. Az ilyen betegnek joga van arra, hogy az általa megjelölt személy mellette tartózkodjon. Ha a beteg cselekvőképtelen, akkor rajta kívül az Eütv. 16. § (1)–(2) bekezdésében meghatározott törvényes képviselő, illetve hozzátartozó is jogosult dönteni arról, ki tartózkodhat a beteg mellett. Az Eütv. a beteg cselekvőképtelenségére utal. A cselekvőképtelenség fogalma a Ptk. szerint három kategóriát tartalmaz: a cselekvőképtelen állapotban levőt (Ptk. 2:9. §), a cselekvőképtelen kiskorút (Ptk. 2:13. §), valamint azt a nagykorút, akit a bíróság cselekvőképességet teljesen korlátozó gondnokság alá helyezett (Ptk. 2:21. §). A cselekvőképtelen állapotban levő személy jognyilatkozata semmis, kivéve a végintézkedést és azt az esetet, ha a nyilatkozat megtétele cselekvőképessége esetén is indokolt lett volna. A cselekvőképtelenség másik két esetkörében az a főszabály, hogy az érintett jognyilatkozata semmis, kiskorú nevében törvényes képviselője, nagykorú nevében gondnoka jár el.

A kiskorú beteg – a Ptk. értelmében változatlanul tipikusan a 18 év alattiak tartoznak ebbe a körbe – sajátos jogaként rögzíti az Eütv., hogy mellette tartózkodhat szülője, törvényes képviselője, illetőleg az általa vagy törvényes képviselője által megjelölt személy. Ezen a ponton ismételten fel kell hívnunk a figyelmet arra, hogy a beteg kapcsolattartási jogait a fekvőbeteg-gyógy­intézetben meglévő feltételektől függően, betegtársai jogainak tiszteletben tartásával és a betegellátás zavartalanságát biztosítva gyakorolhatja. E két megközelítés – a beteg (és hozzátartozói) jogai, illetve az adottságok és a többi beteg, valamint a betegellátás –szempontjai ütköznek, amikor a kiskorú mellett széken ülve, földön fekve éjszakázik szülője, vagy nem állíthatják fel a rendelkezésre bocsátott összecsukható ágyat.

Hasonlóan sok vihart kavar a szülő nőre és az újszülöttre vonatkozó kapcsolattartási szabályozás gyakorlata. Az Eütv. 11. § (5) bekezdése értelmében a szülő nőnek joga van arra, hogy az általa megjelölt nagykorú személy a vajúdás és a szülés alatt folyamatosan vele lehessen, a szülést követően pedig arra, hogy – amennyiben ezt az ő vagy újszülöttje egészségi állapota nem zárja ki – újszülöttjével egy helyiségben helyezzék el. Ezzel a kétségtelenül korszerű és sokak által támogatott szabállyal kapcsolatban is gondot jelenthetnek az adott intézet adottságai, valamint a betegtársak joggyakorlása. (Ha nem megoldható az újszülöttek elhelyezése az anyával egy kórteremben, vagy pl. ha az egyik frissen szült anya pihenne, ezért nem kéri saját gyermeke mellette történő elhelyezését, míg a szomszéd ágyon fekvő élt e jogával.)

2019. április 15-től hatályos az Eütv. 11. §-ának módosított (6) bekezdése, amely részben kórházi kapcsolattartást, részben pedig a szabad vallásgyakorlást szabályozza. E szerint a beteget megilleti a vallási meggyőződésének megfelelő egyházi személlyel vagy vallási egyesület vallásos szertartást hivatásszerűen végző tagjával való kapcsolattartásnak és vallása szabad gyakorlásának joga.

A Ptk.-ban a nevesített személyiségi jogok között található személyes szabadság megfelelője az Eütv. 12. §-ában szabályozott – és csak e törvényben meghatározott esetekben korlátozható – intézmény elhagyásához való jog. E jogát a beteg csak akkor nem gyakorolhatja, ha azzal mások testi épségét, egészségét veszélyeztetné. A cselekvőképtelen beteg – ide nem értve a cselekvőképtelen állapotban levőt – ilyen döntéséhez pedig törvényes képviselője egyetértése szükséges. Vagyis ez utóbbi a Ptk. főszabályához képest kivétel: az érintett jognyilatkozata nem semmis, nevében nem törvényes képviselője, gondnoka jár el, hanem csak hozzájárulásukat kell beszerezni a beteg döntéséhez.

A szabályozás abból az esetből indul ki, amikor a cselekvőképes nagykorú beteg bejelenti kezelőorvosának távozási szándékát, aki ezt feltünteti az egészségügyi dokumentációban. Ha a beteg bejelentés nélkül távozik, akkor ezt a tényt kell bejegyezni a dokumentációba, ha pedig cselekvőképtelen beteg hagyja el bejelentés nélkül a gyógyintézetet – ide nem értve a cselekvőképtelen állapotban levőt – az orvosnak értesítenie kell törvényes képviselőjét.

Ezen a ponton a Ptk.-ban szabályozott további cselekvőképességi kategóriák is előtérbe kerülnek: a korlátozottan cselekvőképes kiskorú és a cselekvőképességében az egészségügyi ellátással összefüggő jogok gyakorlása tekintetében részlegesen korlátozott nagykorú. Ha az ilyen beteg távozik bejelentés nélkül, akkor a beteg által megnevezett személyt kell értesíteni, aki jogosult helyette a beleegyezés, illetve a visszautasítás jogát gyakorolni, hiányában pedig a törvényes képviselőt. A Ptk. 2:11. §-a alapján korlátozottan cselekvőképes az a kiskorú, aki a tizennegyedik életévét betöltötte és nem cselekvőképtelen. A bíróság a Ptk. 2:19. § (2) bekezdése alapján a cselekvőképességet részlegesen korlátozó gondnokság alá azt a nagykorút helyezi, akinek ügyei viteléhez szükséges belátási képessége – mentális zavara következtében – tartósan vagy időszakonként visszatérően nagymértékben csökkent, és emiatt – egyéni körülményeire, valamint családi és társadalmi kapcsolataira tekintettel – meghatározott ügycsoportban gondnokság alá helyezése indokolt. Az Eütv. az intézmény elhagyásához való joga kapcsán azt a nagykorú beteget említi külön, akit a bíróság az egészségügyi ellátással összefüggő jogok gyakorlása tekintetében helyezett gondnokság alá. Így az ilyen beteg ebben az ügycsoportban jogai gyakorlásában (és így a gyógyintézet elhagyásának joga gyakorlása során is) korlátozva van, főszabályként jognyilatkozatának érvényességéhez gondnokának hozzájárulása szükséges. Viszont minden olyan ügyben önállóan tehet érvényes jognyilatkozatot, amely nem tartozik abba az ügycsoportba, amelyben cselekvőképességét a bíróság korlátozta.

A Ptk. 2:38. §-a szerinti támogató kirendelése a nagykorú cselekvőképességét nem érinti. A gyámhatóság ugyanis az egyes ügyei intézésében, döntései meghozatalában segítségre szoruló nagykorú számára, annak kérelmére, vagy a bíróság megkeresésére éppen azért rendel ki támogatót, hogy így elkerülje a cselekvőképesség korlátozását. Ha a beteg kérte a támogató feltüntetését az egészségügyi dokumentációban, a gyógyintézet elhagyásának tényéről a támogatót értesíteni kell.

Az intézmény elhagyásának jogánál szabályozza az Eütv. az intézetből elbocsátást úgy, hogy a tervezett elbocsátásról a beteget és hozzátartozóját előzetesen tájékoztatni kell, lehetőleg legalább 24 órával korábban.

2. Az információval kapcsolatos betegjogok

Az információval kapcsolatos betegjogok az Eütv.-ben a tájékoztatáshoz való jog, az egészségügyi dokumentáció megismerésének joga, valamint az orvosi titoktartáshoz való jog. A tájékoztatáshoz való jog a betegnek azt a jogosultságát jelenti, hogy a számára érthető módon, egyéniesített formában, életkorára, iskolázottságára, ismereteire, lelkiállapotára figyelemmel kapja meg a tájékozott beleegyezéséhez, megalapozott döntéséhez szükséges tájékoztatást. Tekintettel kell lenni a beteg erre vonatkozó kívánságára is (pl. nem a saját, hanem hozzátartozója informálását kéri). A tájékoztatásnak teljes körűnek kell lennie akkor is, ha a beteg beleegyezése az adott esetben nem feltétele a kezelésnek. Indokolt biztosítani a betegnek a kérdezés lehetőségét, az interaktív informálódást is. Ez a jog leginkább talán a Ptk. 6:62. §-ában szabályozott együttműködési és tájékoztatási kötelezettséghez kapcsolódik.

A tájékoztatás tartalmát az Eütv. 13. § (2) bekezdése részletezi. Az általánoshoz képest többletjogot ad az egészségügyi szabályozás azzal, hogy úgy rendelkezik, miszerint a cselekvőképtelen, a korlátozottan cselekvőképes kiskorú és a cselekvőképességében bármely ügycsoport tekintetében – így akár az egészségügyi ellátással összefüggő jogok gyakorlásában – részlegesen korlátozott betegnek is joga van a korának és pszichés állapotának megfelelő tájékoztatáshoz. Az információk megértése érdekében szükség esetén és lehetőség szerint tolmács vagy jelnyelvi tolmács közreműködését is biztosítani kell, valamint a beteg kérésére a tájékoztatás során lehetővé kell tenni támogatója jelenlétét is. A beteg lemondhat a tájékoztatásról; ezzel kapcsolatban is sajátos a szabályozás: a tájékoztatásról lemondás joga nem csak a cselekvőképes, hanem az olyan beteget is megilleti, aki 16. évét betöltötte. A joggyakorlás egyetlen korlátja mindkét esetben, ha a betegnek ismernie kell betegsége természetét ahhoz, hogy mások egészségét ne veszélyeztesse.

Az Eütv. 24. § (2) bekezdése alapján az egészségügyi dokumentáció megismerése jogának gyakorlásának alapvető szabálya, hogy az egészségügyi dokumentációval az egészségügyi szolgáltató, az abban szereplő adattal a beteg rendelkezik. Ebből fakad a betegnek az a jogosultsága, hogy megismerheti egészségügyi dokumentációja adatait, valamint tájékoztatást kérhet annak tartalmáról, kivonatot vagy másolatot készíthet, zárójelentést, illetve ambuláns ellátási lapot kap, az egészségügyi dokumentáció kiegészítését, kijavítását kezdeményezheti. A beteg jogainak védelme mellett mások jogait is védi az egészségügyi szabályozás annak rögzítésével, hogy csak a betegre vonatkozó adatokra gyakorolható a betekintési és a felsorolásban szereplő egyéb jog, ha a dokumentáció más személy magántitokhoz való jogát érintő adatokat is tartalmaz.

Az Eütv. rendezi azt is, hogy ki és milyen alakiságoknak megfelelő felhatalmazás alapján jogosult a beteg helyett a betekintési, másolatkészítési jogot gyakorolni. Azt is lehetővé teszi, hogy a meghatározott hozzátartozók a betegnek a saját vagy leszármazóik életét, egészségét befolyásoló egészségügyi adatait megismerjék. A beteg halála után pedig törvényes képviselője, közeli hozzátartozója, valamint örököse ismerheti meg a halál okával összefüggő, valamint a megelőző gyógykezeléssel kapcsolatos egészségügyi adatokat. Ezek az információk az ún. műhibaperek és az örökösödési jogviták során különös jelentőséget kapnak.

A „terminológiai hagyományoknak” megfelelően az orvosi titoktartáshoz való jogról rendelkezik az Eütv. 25. §-a. Valójában azonban ez a jog egy tágabb kör kötelezettségén alapul, a szabályozás ugyanis egyértelművé teszi, a betegnek arra van joga, hogy az egészségügyi ellátásában részt vevő személyek – függetlenül attól, hogy orvosok vagy más, az Eütv. 3. §-ában meghatározott egészségügyi dolgozók – az ellátása során tőle, illetve róla bármilyen módon tudomásukra jutott egészségügyi és személyes adatait bizalmasan kezeljék, csak az arra jogosulttal közöljék. A Ptk. a magántitok két típusát nevesíti: a levéltitkot és a hivatásbeli titkot. Az utóbbi körbe tartozik az orvosi titok, amelyre így alkalmazandó a Ptk. 2:46. §-ának (2) bekezdése, mely szerint a magántitok megsértését jelenti különösen a magántitok jogosulatlan megszerzése és felhasználása, nyilvánosságra hozatala vagy illetéktelen személlyel való közlése. Az Eütv. alapján egyrészt a beteg nyilatkozhat arról, hogy kinek adhatnak felvilágosítást kórházba kerüléséről, egészségi állapotáról és kiket zár ki ebből – így meghatározva az „illetéktelen személyek” körét –, másrészt törvény lehetővé teheti például a beteg további ápolása, gondozása érdekében a szükséges tájékoztatást.

A titokvédelem körében szabályozza az Eütv. azt is, hogy kik lehetnek jelen a beteg vizsgálata és gyógykezelése közben: a törvényi kivételektől eltekintve (pl. büntetés-végrehajtás során) azok, akiknek részvétele szükséges a beteg ellátásához, vagy akiknek a jelenlétéhez a beteg hozzájárult (pl. orvostanhallgatók – ha a beteg tudja, hogy nem az ellátásában résztvevők). Arról is gondoskodni kell – kivéve, ha sürgős szükség és veszélyeztető állapot esetén ez elkerülhetetlen (pl. közlekedési baleset helyszínén) – hogy a vizsgálatot, kezelést a beteg beleegyezése nélkül mások ne hallhassák, láthassák.

3. Az önrendelkezéshez való jogok

Az önrendelkezéshez való jogok keretében a beteg önrendelkezéshez és az ellátás visszautasításához való jogát tekintjük át a következőkben. A beteg és az egészségügyi szolgáltató között létrejött jogviszony jellegének részletes elemzésétől eltekintünk. Röviden utalnunk kell azonban arra, hogy már a civilisztikai kollégiumvezetők 2008. január 23–25. napján megtartott, a Legfelsőbb Bíróság Civilisztikai Kollégiuma által emlékeztetőben rögzített országos tanácskozásukon egyetértettek abban, hogy a beteg és az egészségügyi szolgáltató között az esetleges károkozást megelőzően is polgári jogi kötelmi jogviszony, általában szerződés jön létre. Ez az álláspont Kemenes Istvánnak, a Szegedi Ítélőtábla kollégiumvezetőjének tanulmányán (BDT2008/1.) alapult, amely arra a megállapításra jut, hogy „[a]mennyiben a gyógyintézet (az orvos) megsérti az egészségügyi gyógyszolgáltatás rendeltetése szerinti teljesítés érdekében általában elvárható gondos eljárás követelményét, szerződésszegést követ el, és az ezzel okozott kárért felelősséggel tartozik, a deliktuális megközelítés azt feltételezné, hogy az orvos–beteg között a károkozó magatartás előtt nem létezett kötelmi jogviszony, azt csak a károkozás ténye hozza létre, ami abszurdnak tekinthető”.

A beteg és az egészségügyi szolgáltató közötti jogviszony szerződéses jellege miatt az Eütv.-nek a beteg önrendelkezési jogára vonatkozó rendelkezései kapcsolódnak a Ptk. szerződési szabadságot meghatározó szabályaihoz. Az önrendelkezési jog tartalma ugyanis az, hogy a beteg szabadon dönthet arról, igénybe vesz-e egészségügyi ellátást, milyen beavatkozásokba egyezik bele és melyeket utasít vissza. Részt vehet a kivizsgálására és kezelésére vonatkozó döntések meghozatalában, méghozzá úgy, hogy – szűkkörű törvényi kivételtől eltekintve – a beavatkozások elvégzésének előfeltétele a beteg megtévesztéstől, fenyegetéstől és kényszertől mentes, tájékozott beleegyezése. A beleegyező nyilatkozatot bármikor vissza lehet vonni, ha azonban a beteg alapos ok nélkül gondolja meg magát, akkor kötelezni lehet az emiatt felmerült indokolt költségek viselésére. A beteg tényleges tájékozottságát szolgálja, hogy igényelheti támogatója jelenlétét, a vele való konzultáció lehetőségét. A beleegyezést – a törvényi kivételektől eltekintve – meg lehet adni szóban, írásban vagy ráutaló magatartással egyaránt, de a későbbi bizonyítást legjobban az szolgálja, ha erre írásban kerül sor. A leggyakrabban alkalmazott kivétel a formai szabályoknál, hogy az invazív (a beteg testébe bőrön, nyálkahártyán vagy testnyíláson keresztül behatoló fizikai) beavatkozásokhoz a beteg írásos beleegyezése kell, ha pedig erre nem képes, akkor két tanú együttes jelenlétében, szóban vagy más módon megtett nyilatkozata.

A beteg önrendelkezési joga arra is kiterjed, hogy megnevezheti azt a cselekvőképes személyt, aki jogosult helyette a beleegyezés, illetve a visszautasítás jogát gyakorolni, és akit helyette – annak érdekében, hogy megalapozottan dönthessen – tájékoztatni kell. Arra is lehetősége van a betegnek, hogy az Eütv. 16. § (2) bekezdésében felsorolt személyek közül meghatározott személyt vagy személyeket kizárjon a tájékoztatásból és a beleegyezés, visszautasítás jogának helyette való gyakorlásából. Az Eütv. szabályozása konzekvens: a helyettes döntéshozót megnevező és kizáró nyilatkozatot nem csak a cselekvőképes, de a 16. évét betöltött beteg is tehet közokiratban, teljes bizonyító erejű magánokiratban vagy írásképtelensége esetén két tanú együttes jelenlétében.

Ha a beteg cselekvőképtelen és nincs olyan általa megnevezett személy, aki a beleegyezés, visszautasítás jogát gyakorolhatja, akkor a törvényes képviselő, illetve hiányában a törvényben meghatározott hozzátartozók nyilatkozhatnak. Ez a rendelkezés annak érdekében tér el a cselekvőképtelenek jognyilatkozatára vonatkozó általános szabályozástól, hogy törvényes képviselő hiányában is biztosított legyen a beleegyezés, visszautasítás jogának gyakorlása. Az Eütv. 16. § (2) és (7) bekezdésében felsorolt személyek a tájékoztatás megtörténte után, és kizárólag a kezelőorvos által javasolt invazív beavatkozásokhoz történő beleegyezésre vonatkozóan nyilatkozhatnak, de azzal a megszorítással, hogy ez nem érintheti hátrányosan a beteg egészségi állapotát, nem vezethet súlyos vagy maradandó egészségkárosodásához.

Az Eütv. úgy rendelkezik, hogy a kiskorú és az egészségügyi ellátással összefüggő jogok gyakorlása tekintetében részlegesen korlátozott beteg véleményét a szakmailag lehetséges mértékig figyelembe kell venni akkor is, ha más dönthet helyette. Ez a rendelkezés a kiskorúakra vonatkozóan összhangban áll a Ptk. 2:12. § (4) bekezdésével és a 14. § (3) bekezdésével, a cselekvőképességében részlegesen korlátozott nagykorúnak pedig többletjogot ad az általános szabályozáshoz képest.

A beteg – és szűk körben mások – érdekeinek védelme érdekében az egészségügyi törvényben meghatározott esetekben beleegyező nyilatkozat nélkül kell elvégezni a beavatkozást. Az Eütv. kötelezően előírja a beteg beleegyezésének vélelmezését, ha egészségi állapota következtében beleegyező nyilatkozat megtételére nem képes, és az általa döntésre kijelölt személy nyilatkozatának beszerzése késedelemmel járna, invazív beavatkozások esetén pedig akkor, ha a kijelölt vagy a törvényi sorrend szerinti személy nyilatkozatának beszerzése késedelemre, és súlyos vagy maradandó károsodásra vezetne. A beteg beleegyezésére nincs szükség, ha az adott beavatkozás elmaradása mások – így a várandós 24. hetet betöltött magzata – egészségét vagy testi épségét súlyosan veszélyezteti, vagy a beteg közvetlen életveszélyben van (kivétel az ellátás visszautasítása jogának gyakorlása).

Ha invazív beavatkozás kiterjesztése válik szükségessé és azzal előre nem számoltak, ezért nem szerezték be a beteg (vagy helyette a beleegyezés jogát gyakorló) beleegyezését, akkor a beteg önrendelkezési joga ütközik a beavatkozás kiterjesztéséhez fűződő érdekével. Az egészségügyi törvényi szabályozás ezt úgy oldja meg, hogy a beavatkozás kiterjesztését lehetővé teszi, ha azt a sürgős szükség indokolja, vagy elmaradása a beteg számára aránytalanul súlyos terhet jelentene (pl. a súlyos szívbetegnél újabb altatásos műtétet kellene végezni). Ha a beavatkozás kiterjesztése a beteg valamely szervének vagy testrészének elvesztéséhez vagy funkciójának teljes kieséséhez vezetne, a beleegyezés hiányában közvetlen életveszély fennállása esetén vagy akkor kerülhet sor a kiterjesztésre, ha elmaradása a beteg számára aránytalanul súlyos terhet jelentene.

Az önrendelkezési jog része a betegnek sejtjeire, sejt­alkotórészeire, szöveteire, szerveire, testrészeire vonatkozó rendelkezése. A beteg írásos beleegyezése szükséges ezek életében történt eltávolítása után bármilyen, de a beteg egészségügyi ellátásával össze nem függő felhasználáshoz; vagyis beleegyezése nélkül erre nem kerülhet sor. Megfordul a szabályozás, ha holttestről van szó: a beteg megtilthatja, hogy holttestéből szervet és szövetet átültetés, egyéb gyógyító célú felhasználás, kutatás vagy oktatás céljából eltávolítsanak; ilyen nyilatkozata nélkül erre sor kerülhet.

A beteg önrendelkezési jogához szorosan kapcsolódik, valamint szerződési szabadságából is levezethető, hogy a cselekvőképes beteget megilleti az ellátás visszautasításának joga. Az Eütv. mások érdekében két esetben korlátozza e jog gyakorlását. Egyrészt, ha az ellátás elmaradása mások életét vagy testi épségét veszélyeztetné, valamint a várandós és a gyermek kihordására várhatóan képes beteg nem utasíthatja vissza az életfenntartó vagy életmentő beavatkozást (ez esetben a születendő gyermek a védett másik személy). A beteg érdekében az ellátás visszautasítás jogának gyakorlását formai és tartalmi korlátok közé szorítja a törvényi szabályozás, ha várhatóan súlyos következményekkel jár a visszautasítás. Abban az esetben, ha az adott ellátás elmaradása a beteg állapotában várhatóan súlyos vagy maradandó károsodásra vezetne, a visszautasítás köz­okiratban vagy teljes bizonyító erejű magánokiratban, a beteg írásképtelensége esetén két tanú együttes jelenlétében történhet. Az Eütv. 20. § (3) bekezdése alapján ezeket az alakiságokat kell alkalmazni életfenntartó vagy életmentő beavatkozás visszautasítása esetén is. Az ilyen visszautasítás további érvényességi feltétele, hogy egy háromtagú orvosi bizottság (a beteg kezelőorvosa, a beteg gyógykezelésében részt nem vevő, a betegség jellegének megfelelő szakorvos és egy pszichiáter szakorvos) a beteg vizsgálata után egyhangúan, írásban kijelenti, hogy a beteg tudatában van döntése következményeinek és az életfenntartó vagy életmentő beavatkozás visszautasítása feltételei fennállak. A betegnek az orvosi bizottság állásfoglalását követő 3. napon két tanú előtt meg kell ismételnie az ellátás visszautasítására vonatkozó nyilatkozatát. Ha a bizottság nem állapítja meg az életfenntartó beavatkozás visszautasításának érvényességét, a beteg, valamint a helyettes döntéshozó bírósághoz fordulhat. A beteg nyilatkozatát időbeli és alaki kötöttség nélkül visszavonhatja. A további rendelkezéseket az egyes egészségügyi ellátások visszautasításának részletes szabályairól szóló117/1998. (VI. 16.) Korm. rendelet tartalmazza.

A cselekvőképes betegre vonatkozó szabályokat követően az Eütv. arról rendelkezik, hogy milyen korlátok között kerülhet sor a cselekvőképtelen beteg, a korlátozottan cselekvőképes kiskorú, a cselekvőképességében az egészségügyi ellátással összefüggő jogok gyakorlása tekintetében részlegesen korlátozott beteg ellátásának visszautasítására. Az ellátás nem utasítható vissza, ha súlyos vagy maradandó károsodásra vezetne. Az életfenntartó vagy életmentő beavatkozás visszautasítható, de ilyen esetben az egészségügyi szolgáltatónak bírósághoz kell fordulnia a beleegyezés pótlása érdekében, közvetlen életveszély esetén pedig a beavatkozásokhoz erre nincs szükség. Néhány megrázó eset következtében egészült ki az Eütv. azzal a rendelkezéssel, hogy a kiskorú esetében (korlátozottan cselekvőképes vagy cselekvőképtelen) a háziorvosi, házi gyermekorvosi és a védőnői egészségügyi szolgáltatás nem utasítható vissza.

Az Eütv. nemcsak a cselekvőképes, a cselekvőképtelen vagy korlátozottan cselekvőképes beteg ellátásának visszautasításáról rendelkezik, hanem lehetővé teszi azt is, hogy a cselekvőképes személy későbbi esetleges cselekvőképtelensége esetére rendelkezzék. Ilyen élő végrendelettel (living will) közokiratban visszautasíthat egyes vizsgálatokat, beavatkozásokat, életfenntartó vagy életmentő beavatkozásokat, ha olyan súlyos betegségben szenved, amely gyógyíthatatlan és rövid időn belül halálához vezet; valamint egyes életfenntartó, életmentő beavatkozásokat, ha gyógyíthatatlan betegségben szenved és annak következtében önmagát fizikailag ellátni képtelen, illetve fájdalmai megfelelő gyógykezeléssel sem enyhíthetők. Delegálhatja is a beteg ezt a feladatot, vagyis cselekvőképesen közokiratban megnevezheti azt az ugyancsak cselekvőképes
személyt, aki a beteg cselekvőképessége elvesztésekor az ellátás visszautasítás jogát helyette gyakorolhatja. Ilyen esetben az előzőekben említett orvosi bizottságnak kell nyilatkoznia arról, hogy az ellátás visszautasításának törvényi feltételei fennállnak és az erre kijelölt cselekvőképes személy a következmények tudatában döntött az ellátás visszautasításáról. Az ellátást visszautasító, illetve e jogot helyette gyakorló személyt kijelölő nyilatkozatát a beteg bármikor visszavonhatja cselekvőképességére tekintet nélkül és minden alaki kötöttségtől mentesen.

Indokolt összehasonlítani az élő végrendelet szabályait a Ptk. előzetes jognyilatkozatra vonatkozó rendelkezéseivel, figyelemmel a Ptk. 2:39–2:41. §-aira, valamit a gondnokoltak és az előzetes jognyilatkozatok nyilvántartásáról szóló 2013. évi CLXXV. törvényre, valamint 16/2014. (III. 13.) KIM rendeletre. Ilyen rendelkezést is cselekvőképes személy tehet mentális állapota jövőben bekövetkező kedvezőtlen változására készülve. Előzetes jognyilatkozatot – az élő végrendelettől eltérően – közokiraton kívül ügyvéd által ellenjegyzett magánokiratban vagy a gyámhatóság előtt személyesen megjelenve lehet tenni rendelkezve a cselekvőképesség későbbi részleges vagy teljes korlátozása esetére. A rendelkezés két esetkörre vonatkozhat. Az első a gondnok személyéhez kapcsolódik, és így nem érinti az ellátás visszautasítását: az előzetes jognyilatkozatot tevő megnevezheti, hogy ki (kiket) javasol későbbi gondnokának, illetve ki az, akit kizár a lehetséges gondnokok köréből. További lehetősége, hogy rendelkezhet arról, hogyan járjon el majd a gondnok egyes személyi és vagyoni ügyeiben. Az ilyen tartalmú előzetes jognyilatkozat már lehet egészségügyi vonatkozású, hiszen például rendelkezhet arról, hogy hol ápolják (pl. otthon­ápolást szeretne családi körben vagy éppen ellenkezőleg nem terhelné családtagjait, ezért fekvőbeteg intézetbe menne), milyen módon finanszírozzák ellátását (pl. adja el a gondnok a nyaralót és abból fedezze a magánegészségügyben ellátását) miután cselekvőképességét korlátozták.

A két jogintézmény közötti eltérés, hogy az előzetes jognyilatkozatot be kell jegyezni az előzetes jognyilatkozatok nyilvántartásába, bár ennek elmaradása az előzetes jognyilatkozat érvényességét nem érinti. Alapvető különbség viszont, hogy az előzetes jognyilatkozat megtételére vonatkozó rendelkezéseket a jognyilatkozat módosítására és visszavonására is megfelelően alkalmazni kell, vagyis a visszavonásra nem kerülhet sor olyan kötöttségektől mentesen, mint az ellátás visszautasításával kapcsolatosan.

Az előzetes jognyilatkozat hatályossá válása, a háromtagú orvosi bizottság helyett a bíróság és a gyámhatóság közreműködésével történik. Alkalmazását a bíróság rendeli el a gondnokság alá helyező határozatában, majd a gyámhatóság az előzetes jognyilatkozatban foglaltak figyelembevételével jár el a gondnok kirendelése és tevékenységének meghatározása során.

Csak szűk körben teszi lehetővé a Ptk. 2:40. § (1) bekezdésbeli szabályozás, hogy a bíróság eltérjen az előzetes jognyilatkozattól. Ilyen eset, ha az előzetes jognyilatkozatban foglaltak teljesítése a gondnokság alá helyezett személy érdekeivel kifejezetten ellentétes; vagy a nagykorú személy által gondnokként megnevezett személy az előzetes jognyilatkozatban foglaltak teljesítését nem vállalja, vagy vele szemben jogszabályban meghatározott kizáró ok áll fenn. Azonos a két jog­intézmény abban, hogy ha az adott nyilatkozat egyik rendelkezése nem alkalmazható, ez a többi kötelező erejét nem érinti.

Az körülmények megváltozására maga az élő végrendeletet tett beteg, illetve az általa megnevezett, az ellátás visszautasítása jogát helyette gyakorló cselekvőképes személy reagálhat. Az előbbi visszavonhatja korábbi nyilatkozatát, és ha cselekvőképes, akkor újabbat tehet, az utóbbi pedig a konkrét körülmények mérlegelése alapján dönthet az ellátás visszautasításáról. Az előzetes jognyilatkozat esetében gondnokolt, a gondnok, a gyámhatóság és az ügyész kérheti a bíróságtól, hogy mellőze az előzetes jognyilatkozat olyan rendelkezése alkalmazását, amelynek teljesítése a gondnokolt érdekével már ellentétes lenne, mert cselekvőképességének korlátozását követően megváltoztak a körülmények.

Az összefüggések e rövid bemutatásának célja a figyelem felhívása arra, hogy mennyire fontos a Ptk. és az Eütv. szorosan kapcsolódó rendelkezéseinek, a köztük fennálló összefüggéseknek az ismerete és a gyakorlatban történő együttes alkalmazása a betegek jogainak érvényre juttatása érdekében.

Az írás a Gazdaság és Jog 2019. évi 6. lapszámában (7-13. o.) jelent meg.

The post Sáriné Simkó Ágnes: Betegjogok az egészségügyi törvény és a Polgári Törvénykönyv összefüggései alapján (GJ, 2019/6., 7-13. o.) appeared first on Új Ptk. – az új Polgári Törvénykönyv és Kommentár.

A cikk letölthető PDF formátumban is!

A 2013-as Polgári Törvénykönyv (Ptk.) több jelentős újítást vezetett be a kontraktuális kártérítési felelősség kapcsán, ezek egyike a kártérítés mértékét korlátozó ún. előreláthatósági klauzula, a Bécsi Vételi Egyezmény 74. cikke alapján. A bírói gyakorlat és a szakirodalom megkezdte e jogintézmények értelmezését, tartalommal való kitöltését. Az alábbi rövid írásban a Ptk. 6:143. § (2) bekezdésében rögzített előreláthatósági klauzula értelmezésével kapcsolatos három dilemmát veszünk sorra.^[1]

I. A tapadó károk és a következménykárok elhatárolása

 A Ptk. 6:143. § (2) bekezdése szerint az előreláthatósági korlátot csak a szerződésszegés következményeként a jogosult vagyonában keletkezett egyéb károkra és az elmaradt vagyoni előnyre kell alkalmazni. E károkat a szakirodalomban együttesen következménykároknak nevezik. Ezzel szemben – ahogy ezt a Ptk. 6:143. § (1) bekezdése rögzíti – az ún. tapadó károkat, azaz a szolgáltatás tárgyában magában bekövetkezett károkat az előreláthatóságra tekintet nélkül, teljes egészében meg kell téríteni.^[2]

1. A fedezeti szerződéshez kapcsolódó kártételek minősítése

Felmerült a gyakorlatban a fedezeti eladáshoz, illetve vételhez kapcsolódó károk, azaz a Ptk. 6:141. §-ában rögzített „a szerződésben és a fedezeti szerződésben kikötött ellenértékek közötti különbség, továbbá a fedezeti szerződés megkötéséből eredő költségek” minősítésének kérdése. A Ptk. indokolása tapadó kárnak minősíti azokat. Az Indokolás szerint ugyanis tapadó kárnak minősülnek hibás teljesítés esetén a „szolgáltatás hibájában álló” kár, a fedezeti vétel, illetve fedezeti eladás költségei és a következmények elhárításához szükséges költségek.^[3] A szakirodalmi álláspontok között azonban mégis észlelhető némi „szórás”.

Az Indokolással egyetértve, a fedezeti szerződés többletköltségeit és a különbözetet tapadó kárnak tekinti Csécsy Andrea. Álláspontja szerint a helyettesítő ügylet miatti árkülönbözettel a szerződésszegő félnek számolnia kell, még akkor is, ha az áru piaci ára a fedezeti vétel időpontjában lényegesen meghaladja a megszegett szerződés szerinti árat, mert a piaci árváltozások olyan üzleti kockázatot jelentenek, amelyet a szerződéskötéssel magára vállalt a (később szerződés­szegő) fél.^[4]

Boronkay Miklós szerint „kivételes, egészen rendkívüli piaci áralakulás előre látása a fedezeti ügylettel kapcsolatban sem várható el, vagyis az előreláthatósági elv kivételes esetekben alkalmazható.” Ezt azzal támasztja alá, hogy a szóban forgó károk nem tekinthetők a szerződés tárgyában magában bekövetkező, azaz tapadó károknak. Kifejti, hogy fedezeti eladás esetében a kár inkább elmaradt vagyoni előny, mivel a befolyó vételár nem éri el az eredeti (megszegett) szerződésben kikötött vételárat. „Fedezeti vétel esetében pedig a kár abból ered, hogy a jogosult a fedezeti szerződés alapján magasabb ellenértéket kénytelen fizetni, mint az eredeti (megszegett) szerződés alapján. Itt tehát egy olyan többletköltségről van szó, amely a jogosult vagyonában bekövetkezett egyéb kárnak minősül, és amelyre ezért az előreláthatósági korlát alkalmazandó. Ez utóbbi gondolatmenet igaz a fedezeti szerződés megkötéséből eredő költségekre is.” – folytatja Boronkay. Ugyanakkor nem kérdőjelezi meg, hogy a fedezeti szerződés megkötésével a szerződésszegő kötelezettnek általában számolnia kell, ezért az ilyen károk az esetek túlnyomó részében bizonyosan előreláthatóak. Másként fogalmazva: e károk előreláthatósága lényegében vélelmezhető. Ha pedig a jogosult kivételesen csak rendkívül előnytelen fedezeti szerződést tud kötni, akkor az ebből eredő többletkárokat maga köteles viselni.^[5]

Csöndes Mónika Boronkay Miklós álláspontját annyiban fogadja el, hogy a fedezeti szerződésből eredő károk nem tapadó károk. Ennek ellenére sem tekinti alkalmazhatónak az előreláthatósági korlátot, mert a fedezeti szerződés szabályait rögzítő Ptk. 6:141. § szerinte speciális szabály. Kifejti, hogy e károk jellemzően egyébként is előreláthatóak lennének, illetve, hogy a common law-ban alapvetően szokásos károknak minősülnek, amelyeket mindenképpen meg kell téríteni; a Bécsi Vételi Egyezmény alapján pedig a fedezeti szerződés szabálya egy speciális kárszámítási mód, s az Egyezmény szakirodalmában is az a többségi álláspont, hogy az előreláthatósági korlátot e körben nem kell alkalmazni.^[6]

Úgy vélem, hogy a fedezeti ügylet lehetőségét és az ahhoz kapcsolódó kárszámítási szabályt tartalmazó Ptk. 6:141. §-a miközben alkalmazni rendeli a kártérítés szabályait általában, mégis, mint a jogosultat a fedezeti szerződésre kifejezetten felhatalmazó norma az előreláthatóság szempontjából kivételt jelent, vagyis azt nem kell alkalmazni a fedezeti szerződéshez kapcsolódóan érvényesített kárigényekre; legfeljebb a kár­enyhítési kötelezettség (felróható) megszegése miatt alkalmazható kármegosztást, ha a jogosult fedezeti ügyletkötésével kapcsolatos árkülönbözet, illetve költségek szükségtelennek vagy aránytalannak minősülnek, vagy ha a fedezeti szerződés megkötése egyéb okból nem volt indokolt.

2. A tapadó kár – következménykár elhatárolás nem dologszolgáltatásra irányuló szerződések esetén

A tapadó károk és következménykárok közötti különbségtétel dologszolgáltatásra irányuló szerződésekre van modellezve, illetve olyan szerződésekre, amelyek teljesítésének van valamilyen tárgyiasult eredménye, ideértve különösen az adásvételi és a vállalkozási szerződést. E szerződések esetében lehet ugyanis e két fajta kárt jól megkülönböztetni és elhatárolni egymástól.^[7]

A bírói gyakorlatban feltehetően nehézséget fog okozni a tapadó kár és a következménykár elhatárolása szolgáltatásokra irányuló, „materiális eredmény” (dolog) létrehozatalával nem szükségképpen együtt járó tevékenységkifejtő kötelmek esetében (pl. banki szolgáltatások, vezető tisztségviselők felelőssége) Abban az esetben, ha a fuvarozó nem tudja, mi van abban a konténerben, amelyet éppen szállít, s az értékes áru károsodik, megsemmisül, elvész, akkor vajon kell-e alkalmazni az előreláthatósági korlátot, vagyis, a konténer – a fuvarozó számára ismeretlen – tartalmának károsodása a fuvarozási szerződés megszegésével okozott kár szempontjából tapadó vagy következménykárnak minősül.^[8] Álláspontom szerint a fuvarozott áru károsodása nem tapadó, hanem következménykár, hiszen a szerződés, illetve a szolgáltatás tárgya nem maga az áru, hanem annak eljuttatása a célállomásra.)

Csöndes Mónika álláspontja szerint minden olyan esetben, amikor a „jogviszonynak csak közvetlen tárgya van”: egyáltalán nem beszélhetünk tapadó kárról,^[9] a szerződésszegéssel okozott károk ilyenkor szükségképpen következménykárok. Következésképpen e szerződések megszegéséből eredő kártérítési igények elbírálása során az előreláthatósági tesztet mindig „le kell futtatni”. Kisfaludi András pedig a vezető tisztségviselők társasággal szembeni (belső) felelőssége kapcsán fogalmazza meg: ha a szerződésen alapuló szolgáltatás tevékenység, akkor abban kár nem keletkezhet, azaz a tapadó kár fogalma e körben nem értelmezhető; következésképpen az előreláthatósági korlátot (a szándékos szerződésszegés esetétől eltekintve) alkalmazni kell.^[10] Az idézett szerzők álláspontjával egyet lehet érteni, ugyanakkor e megállapításuk átvezet a következő értelmezési dilemmához: vajon hogyan kell alkalmazni az előreláthatósági korlátot a vezető tisztségviselő belső, társasággal szemben fennálló felelőssége esetén.

II. A vezető tisztségviselő társasággal szemben fennálló, belső felelőssége és az előreláthatósági korlát

1. Előreláthatósági korlát és tartós jogviszonyok

Az előreláthatóság referencia-időpontja a szerződéskötés időpontja, vagyis azt kell vizsgálni, hogy a kötelezett milyen típusú és nagyságrendű károkat látott és láthatott előre akkor, amikor a szerződést – amelyet később megszegett, és e szerződésszegésével kárt okozott – megkötötte. A tartós jogviszonyok kapcsán általában felmerül az a probléma, hogy a szerződéskötés és a kötelezett kárt okozó szerződésszegése között akár hosszabb idő, évek is eltelhetnek, s időközben több, többféle károsodás kockázata vált, válhatott előreláthatóvá a kötelezett számára; ugyanakkor a kártérítési kötelezettség mértékét – a jogszabály nyelvtani és logikai értelmezése szerint – ennek ellenére továbbra is a szerződéskötés időpontjában előrelátható típusú és nagyságrendű károk határozzák meg. Felmerül a kérdés, hogy vajon helyes-e, igazságos-e tartós jogviszonyok esetében is fenntartani ezt a megoldást, avagy lehetséges-e valamilyen praeter legem jogértelmezés útján olyan eredményre jutni, miszerint a kötelezett felelősséggel tartozik mindazon károk megtérítéséért (is), amelyek a szerződéskötés időpontjában még nem voltak előreláthatók, de a tartós jogviszony fennállása során utóbb azzá váltak.^[11]

2. Előreláthatósági korlát és a vezető tisztségviselő „belső” felelőssége

Különösen élesen jelentkezik a „mikor kell a kárnak előreláthatónak lennie” problémája a jogi személy vezető tisztségviselőinek a jogi személlyel szemben fennálló (belső) felelőssége kapcsán. Tercsák Tamás egyenesen arra a következtetésre jut, hogy a vezető tisztségviselők tipikusan nem képesek felmérni, előrelátni a tevékenységükkel kapcsolatos kockázatokat; következésképpen az ellenértéket (díjazásukat) sem tudják ahhoz igazítani; hiszen e kockázatok felméréséhez előre kellene látniuk a társaság gazdasági környezetének jövőbeli alakulását, ami nyilvánvalóan nem lehetséges. Ugyanezen okból maga a társaság sem tudja felhívni a vezető tisztségviselő figyelmét e jövőbeli kockázatokra. Gazdasági tevékenység folytatása során ugyanis folyamatosan „termelődnek” újabb és újabb kockázatok, amelyek jellege idővel változik. Miközben nem volna helyes szigorú felelősségi szabályokkal kockázatkerülő magatartásra ösztönözni a vezető tisztségviselőt, hiszen tevékenységének szerves része az (üzleti) kockázatvállalás, az sem szerencsés, hogy akár kinevezését követően évekkel később bármikor és minden esetben az előreláthatóság hiányára hivatkozva felelőssége kiüresedjék.^[12]

Mindezek fényében a jogalkotó – akár ilyen tartalmú speciális szabály rögzítésével – úgy is dönthetett volna, hogy az előreláthatóságot nem arra az időpontra vetítve kell vizsgálni, amikor a vezető tisztségviselőt megválasztották, hanem arra, amikor a jogi személy nevében megkötötte azt a szerződést, amellyel a jogi személynek kárt okozott (vagy ha más magatartással, módon okozta a kárt a társaságnak, akkor e károkozás időpontjára vetítve). Ellenkező esetben könnyen hivatkozhat arra: hogyan is láthatta volna már akkor előre az utóbb bekövetkezett károkat, amikor őt (adott esetben több évvel korábban) megválasztották. A jogalkotó azonban nem így döntött, nem alkotott speciális szabályt, így a vezető tisztségviselő felelőssége kapcsán is a szerződéskötés időpontja lesz az előreláthatóság referencia-időpontja, értve ez alatt a vezető tisztségviselő megválasztása révén a közte és a társaság között létrejött szerződés megkötésének időpontját. Az előreláthatóság szempontjából ezért csak a vezető tisztségviselő újraválasztása – azaz mindig a legutóbbi megválasztásának időpontja – jelent novációt. A fenti dilemmák ellenére, az uralkodó álláspont szerint semmi nem indokolja, hogy éppen e jogviszony kötelezettjének kelljen helytállnia olyan következményekért is, amelyeket a megválasztása időpontjában nem látott és nem is láthatott előre (s a kellően gondos, ideáltipikus szakembernek sem kellett volna előrelátnia a vezető tisztségviselő helyzetében). A szabály e szigorú értelmezése megóvja a vezető tisztségviselőt a megnövekedett kockázattól és felelősségtől pl. akkor is, ha utóbb a jogi személy tevékenysége akként alakul át vagy bővül, hogy a tevékenység vagyoni kockázata ezáltal megnő.^[13] A vezető tisztségviselő felelősségének terjedelme így aszerint fog alakulni, hogy a kár előreláthatóságát (a vezető tisztségviselő megválasztásának, illetve a megbízatás elfogadásának időpontjában) mennyire absztraktan vagy konkrétan várja majd el a bírói gyakorlat.

Az adott jogi személy sajátosságait, vagyoni forgalmát, eseti ügyleteinek méretét, ezek kockázatos voltát mindenképpen figyelembe kell venni az előreláthatóság vizsgálata során. Helyesen állapítja meg Kisfaludi, hogy egy nagyméretű, nagy vagyonnal rendelkező, kiterjedt tevékenységet folytató és nagy ügyértékkel működő jogi személynél a vezető tisztségviselő esetleges szerződésszegése esetén bekövetkező károk már a szerződéskötés (vagyis a vezető tisztségviselő megválasztásának) időpontjában előreláthatóan sokkal nagyobb mértékűek, mint egy kisméretű, kis kockázatú tevékenységet folytató jogi személy esetén.^[14]

3. Eltérő szakirodalmi álláspontok

Nem értek egyet azzal a véleménnyel, hogy az éves beszámoló is megújítja az előreláthatóságot, s még kevésbé azzal az érveléssel, miszerint mivel a vezető tisztségviselő bármikor lemondhat, s tulajdonképpen nap mint nap elfogadja, megerősíti státusát, ezért az olyan károkért is felel, amelyek vezetői ténykedése során, folyamatában váltak előreláthatóvá számára.^[15]

Nem osztom azt az álláspontot sem, amely a vezető tisztségviselő felelőssége kapcsán az előreláthatóság nagyvonalú, azaz a vezető tisztségviselőre terhesebb felfogását szorgalmazza, ekként: „[h]a azonban csak annyi az elvárás, hogy a vezető tisztségviselő legyen tisztában azzal, hogy a szerződések megszegésének – az adott körülményektől függő összegű – kártérítési következményei lehetnek, akkor – a kártérítés egyéb feltételeinek megléte esetén – feltehetőleg sikeresen fel lehet lépni a vezető tisztségviselővel szemben. Úgy gondoljuk, hogy tartós jogviszonyok esetén az előreláthatóságnak ez a tágabb értelmezése a helyénvaló, ez teszi lehetővé azt, hogy a vezető tisztségviselő csak olyan károk megtérítése alól mentesüljön, amelyeket tényleg nem lehetett előre látni.”^[16]

Vékás Lajos a vezető tisztségviselő szokásos és szokatlan, rendkívüli feladatai között tesz különbséget. A szokásos feladatok ellátása során okozott károk tekintetében az előreláthatóság referencia-időpontját a jogviszony keletkezésének időpontjával azonosítja. A rendkívüli, szokatlan feladatok tekintetében azonban – szerinte – az adott feladat elvállalásának időpontjára vetítve kell vizsgálni az előreláthatóságot, mert az e feladatokkal járó kockázatokat csak ekkor lehet kalkulálni.^[17]

A vezető tisztségviselők belső (társasággal szemben fennálló) felelőssége kapcsán ismeretes olyan álláspont is, amely szerint az előreláthatóságot nem a jogviszony létesítésének időpontjában, hanem később, a szerződésszegés időpontjában fogják vizsgálni, vagyis amikor a vezető tisztségviselő a társaságnak (akár egy előnytelen szerződés megkötésével, akár más módon) kárt okoz, s ezzel kötelezettségét és a társasággal fennálló szerződését megszegi.^[18]

Mindezek az értelmezések – amelyek a vezető tisztségviselő felelőssége kapcsán (akár a referencia-időpont egy későbbi időpontra tolásával, akár az előreláthatóság nagyvonalú, absztrakt megközelítésével) tágítják az előre látható károk körét – aligha egyeztethetők össze az előreláthatósági klauzula céljával, ami a kockázat és az ellenszolgáltatás egyensúlyának megteremtése a szerződéskötéskor. Nem indokolható, hogy miért kellene a vezető tisztségviselők belső felelőssége esetén eltérően kezelni az előreláthatóságot, mint egyéb szerződések megszegése kapcsán. Az az értelmezés, amely szerint az előreláthatóságot nem a vezető tisztségviselővel – tisztségének ellátása céljából – létrejött szerződés megkötésének időpontjában kell vizsgálni, hanem azon szerződés megkötésének időpontjában, amelyet később a társaság nevében és képviseletében harmadik személlyel megkötött (és amellyel kárt okozott a társaságnak) egyenesen contra legem, s ezért sem fogadható el.^[19] Nem tudunk azonosulni a vezető tisztségviselő szokásos és rendkívüli feladatai közötti különbségtétellel, és az eszerint változó referencia-időponttal sem. Egyrészt, a két feladatkör közötti különbségtétel elemi bizonytalanságot hordoz (ami által lesz egy feladat szokásos vagy éppen rendkívüli).

Másrészt, ha a szóban forgó feladat – még ha szokatlan is – de a vezető tisztségviselő feladatkörébe beletartozik, akkor az a szerződéses szolgáltatása része; az előreláthatóság pedig a szerződéskötés időpontjában rögzült, ahogy ezt a szolgáltatás, ellenszolgáltatás és a kockázatok egyensúlyának megteremtése indokolja. Ha pedig a feladat a vezető tisztségviselői tevékenységétől oly mértékben távol áll, hogy a szerződése, szerződéses kötelezettségei a szóban forgó feladatra nem terjednek ki, akkor amúgy is módosítani kell a szerződését [amelyre a Ptk. 6:191. § (3) bekezdése alapján a szerződés megkötésére vonatkozó rendelkezéseket kell megfelelően alkalmazni], avagy a rendkívüli fel­adat tekintetében új szerződést kell kötni, s jól érvelhető, hogy ezek bármelyike „újraindítja az órát” az előreláthatóság szempontjából. (A szerződésmódosítás csak akkor, ha annak keretében valós lehetőség nyílik az ellenszolgáltatás és a kockázat újbóli összehangolására.^[20]) Fölöslegesnek tűnik tehát a joggyakorlatot egy további, bizonytalan kontúrokkal körülírható fogalompárral (szokatlan és szokásos vezető tisztségviselői feladatok) terhelni.

III. Szándékos szerződésszegés és teljes kártérítés

Szándékos szerződésszegés esetén a kárt teljes egészében meg kell téríteni, függetlenül attól, hogy azt tapadó vagy következménykárnak kell-e tekinteni. A Ptk. 6:143. § (3) bekezdése értelmében a szerződésszegésnek kell szándékosnak lenni, s nem a károkozásnak, ezért – legalább is a normaszöveg nyelvtani és logikai értelmezése szerint – nem szükséges, hogy a szándékosság a károkra mint a szerződésszegés következményeire is kiterjedjen.

Fontos kiemelni: szándékos szerződésszegésről csak akkor beszélhetünk, ha a kötelezett felelőssége a szerződésszegésért, a szerződésszegéssel okozott károkért fennáll, azaz a Ptk. 6:142. § szerinti kimentést nem kísérelte meg, avagy az nem volt sikeres. Ugyanis nem minden szándékos döntés tekinthető egyúttal szándékos szerződésszegésnek, illetve egyáltalán olyan szerződésszegésnek, amelyért a kötelezett felelősséggel tartozik. Szalai példája szerint például szándékos döntés, ha a légitársaság törli egy járatát. Ha azonban erre valamilyen légi katasztrófa, háborús cselekmény, avagy más repülésbiztonsági okból kerül sor, a kötelezett a szerződés, az üzletszabályzat, illetve a speciális jogszabályok, nemzetközi egyezmények alapján kimentheti magát, így felelőssége nem áll fenn, kártérítés fizetésére egyáltalán nem köteles.^[21]

 1. A szándékos szerződésszegés és teljes kártérítés jogpolitikai megítélése

Ellentmondásos annak megítélése, hogy jogpolitikai szempontból helyes-e vagy sem az előreláthatósági korlát kiiktatása szándékos szerződésszegés esetén. A Bécsi Vételi Egyezmény nem tartalmaz ilyen kivételt, de a Principles of European Contract Law (PECL) 9:503. cikke és a Draft Common Frame of Reference (DCFR) III-3:703. cikke a szándékos mellett a súlyosan gondatlan szerződésszegés esetén is kikapcsolja az előreláthatósági szűrőt. Ugyanezt mondja ki a francia Code Civil 1231-3. cikke is.

Szalai Ákos és Tercsák Tamás joggazdaságtani elemzéseket bemutatva, illetve végezve egymástól függetlenül arra a következtetésre jutnak, hogy az olyan jogrendszer, amely tartalmaz előreláthatósági korlátot, kevésbé ösztönzi a potenciális károkozókat arra, hogy minél intenzívebben törekedjenek a kár megelőzésére, s ezt szolgáló óvintézkedések megtételére. Következésképpen az előreláthatósági klauzula alóli kivételek (így pl. szándékos szerződésszegés esetén) valamelyest ellensúlyozzák ezt a fékező hatást, és jobban ösztönzik a potenciális károkozókat a megelőzésre.^[22]

2. A büntetőjogi szándékosság-fogalom adaptálhatósága, kétségek

A büntetőjogi értelemben vett szándékosságból kiindulva elegendő, ha a kötelezett magatartása következményeként a szerződésszegést kívánta vagy abba belenyugodott. (Vékás szerint ilyen lehet például a teljesítés megtagadása, avagy a leszerződött áru más részére történő értékesítése, aki azért többet ígér.^[23]) Ugyanakkor a büntetőjogi megközelítés átvétele több problémát is fölvet.

Egyrészt, gondot jelenthet a szándékosság tág felfogása, vagyis az eshetőleges szándék (cselekménye következményeibe belenyugszik, [Btk. 7. § 2. fordulat]) polgári jogi átvétele, különös tekintettel annak a tudatos gondatlanságtól, vagyis a luxuriától való elhatárolására (előre látja cselekményének lehetséges következményeit, de könnyelműen bízik azok elmaradásában [Btk. 8. § 1. fordulat]), amely elhatárolás a büntetőjogi kommentárirodalom szerint sem mindig egyszerű. Mindezt a szerződésszegésre transzponálva: nem lesz mindig könnyű eldönteni: valami (szinte) bizonyosan bekövetkezik, így a bizonyosságba (de legalábbis a bizonyossággal határos magas valószínűségbe) nyugszik bele a szerződésszegő, avagy a szerződésszegés (a szerződésnek, teljesítésének meg nem felelő körülmény, állapot) az ő magatartásának inkább egy lehetséges, de nem bizonyossággal bekövetkező következménye (amelynek elmaradásában bizakodni ugyanakkor könnyelműség).^[24] Büntetőjogász szerzők is felhívják a figyelmet arra, hogy a szándékosság büntetőjogi fogalma nem feltétlenül azonos azzal, amit a közfelfogás a szavak általánosan elfogadott értelme szerint a szándékosság alatt ért: „A büntetőjogi szándékosság abban is eltér a közfelfogás szerinti szándéktól, hogy eshetőleges fajtája olyan következményekre is kiterjedhet, amelyeket az átlagember nem tekint az elkövető szándékában állónak.”^[25]

Másrészt, különösen nehéz lesz e finom tudati-akarati-érzelmi distinkciókat megtenni akkor, ha a szerződésszegő kötelezett jogi személy, hiszen joggal merül fel a kérdés: mivel a jogi személy „maga” avagy a jogi személy közvetlenül nem tud „kívánni” avagy „belenyugodni”, ezért mely természetes személyek szándékosságát kell, lehet, szabad betudni a jogi személynek.^[26]

A büntetőjogias értelmezésnek – miszerint „elegendő” a szerződésszegést mint következményt kívánni vagy abba belenyugodni, s a szándékosságnak a kárra már nem kell kiterjednie – lehet egy olyan „mellékhatása”, hogy az előreláthatósági korlátot számos esetben figyelmen kívül kell majd hagyni.

A szerződésszegés – különösen a gazdasági élet szerződései körében – gyakran szándékos döntés eredménye. (Például. a menedzsment döntése következtében a társaság „túlvállalja magát”, nincs elég kapacitása, hogy valamennyi megrendelését határidőben teljesítse, s ennek következtében a vezetésnek el kell döntenie: melyik építési projektet folytatja, melyik megrendelést „gyártja le” és szállítja ki határidőben, s melyiket nem stb.; mindez az ellenszolgáltatás kapcsán is modellezhető: az ellenszolgáltatásra kötelezett fél likviditási gondokkal küzd, ezért el kell döntenie, hogy melyik tartozását fizeti ki határidőben, s melyik kifizetését halasztja el bizonytalan időre.) Éppen ezért, a fenti felvetéssel összhangban, érdemes külön megvizsgálni a természetes személyek (szándékos) magatartásának betudását a jogi személynek.

3. Természetes személyek szándékosságának betudása a jogi személy kötelezettnek

E nehézség első látásra kezelhetőnek tűnik, ha figyelembe vesszük: a jogi személynek betudódik mindazon természetes személyek magatartása, akik vagy munkaszervezetébe tagozódnak (pl. alkalmazottai), vagy közreműködőjének minősülnek. Ez következik a kontraktuális felelősség szigorú kimentési szabályából, miszerint a kötelezett az ellenőrzési körébe tartozó eseményekért, körülményekért felelősséggel tartozik; továbbá, a közreműködő fogalmából és a közreműködőért való felelősség szabályából is. A szerződésszegésnek ugyanakkor ok-okozati összefüggésben kell állnia azon természetes személy szándékos magatartásával, akinek a magatartását a jogi személy kötelezettnek be kell tudni.

Mindazonáltal ez az értelmezés sem vezet minden esetben helyes és igazságosként elfogadható megoldásra. Induljunk ki például abból az esetből, hogy a kötelezett munkavállalói sztrájkolnak, s ez eredményezi a kötelezett szerződésszegését (pl. késedelmes teljesítését avagy a teljesítés – kényszerű – megtagadását). A sztrájk kétségkívül szándékos magatartás; a sztrájkoló munkavállalók – nem vitás – a szerződésszegő kötelezett ellen­őrzési körében látják el (vagy éppen nem látják el) feladataikat; a munkavállalók – a példa kedvéért – akár azt is tudhatják, s jellemzően tudják is, hogy a sztrájk miatt a munkáltató nem fogja tudni határidőre teljesíteni a szerződésben (szerződéseiben) vállalt kötelezettségeit. Vajon helyes lenne a sztrájkot mint a munkavállalók szándékos magatartását a kötelezettnek betudva kiiktatni az előreláthatósági korlátot? Ha mégis ezt az utat követnénk, az előreláthatóságot bizony valóban nagyon sok esetben „félre kellene tenni”.

Álláspontom szerint észszerű köztes megoldás lehet, ha a szándékosság szempontjából (és csak ebből a szempontból!) csak azon személyek magatartását tudjuk be a kötelezettnek, s következésképpen csak akkor „tesszük félre” az előreláthatósági korlátot, ha a szerződésszegést érdemi ügyvezetési, döntéshozatali funkciót betöltő munkavállaló szándékos magatartása, döntése okozta. A társaságot képviselni, nevében eljárni jogosultak mindenképpen ilyen személynek tekintendők. Hogy az adott szerződésszegő kötelezett vonatkozásában hol húzzuk meg e szempontból a határt, s mely munkavállalókat tekintjük még érdemi ügyvezetési, döntéshozatali funkciót betöltőknek (a vezető tisztségviselőkön kívül), az az eset körülményeitől, a jogi személy munkaszervezetének strukturáltságától, tagoltságától is függ. Kérdéses, hogy e szűkítő értelmezést a bírói gyakorlat a jogszabályból levezethetőnek tartja-e majd.

4. A vezető tisztségviselő döntése mint szándékos szerződésszegés külső és belső jogviszonyban

A vezető tisztségviselő döntésének megítélése – a szándékos szerződésszegés szempontjából – további kérdéseket is felvet. Tételezzük fel, hogy a vezető tisztségviselő likviditási problémák miatt eldönti, hogy a társaság melyik tartozását fizeti ki; a másik tartozás kifizetését bizonytalan időre elhalasztja. E döntése mint szándékos magatartás bizonyosan a jogi személy szándékos szerződésszegésének minősül azon szerződő partnerrel szemben, akinek a követelését éppen nem elégíti ki a jogi személy kötelezett. Mindez a jogi személy kötelezett teljes kártérítési kötelezettségét eredményezi a szerződő partner felé, az előreláthatóságra való tekintet nélkül.

Azonban vajon tekinthető-e a vezető tisztségviselő e döntése az ő szándékos szerződésszegésének a társasággal szemben? E kérdésre feltehetően a konkrét tényállás ismeretében adható válasz, hiszen előfordulhat, hogy ami a társaság és szerződő partnere vonatkozásában szándékos szerződésszegés, az a vezető tisztségviselő és a társaság belső szerződéses viszonyában még csak nem is szerződésszegés; mert például a vezető tisztségviselő felelőssége a kialakult likviditási problémák miatt – a business judgement rule-ra is tekintettel – nem állapítható meg; s ha érdemi mozgástere az adott helyzetben nem is volt. Továbbfűzve a példát, lehetséges az is, hogy a társaság fennmaradásának, túlélésének (érdemi) esélyét – a kisebbik rosszat választva – éppen így tudta biztosítani, azaz a társaság érdekét az adott kényszerhelyzetben éppen az egyik tartozás kifizetésének elmulasztása, elhalasztása szolgálta.

Nem tagadjuk mindazonáltal, hogy ez az utóbbi értelmezés szintén ellentétes a szándékosság büntetőjogi fogalmával, hiszen a vezető tisztségviselő a példa szerinti esetben, ha nem is kívánta, de belenyugodott abba, hogy a társaság szerződő partnere a (szándékosan) szerződésszegő társasággal szemben – az előreláthatóságra tekintet nélkül – kártérítési igényt érvényesíthet, s a társaságnak kártérítést kell fizetnie a szerződő partnernek, s emiatt a társaságot veszteség, kár éri. Ebből lehet nem az következik, hogy a vezető tisztségviselő magatartásának itt ismertetett „duális” megközelítése a téves, hanem előfordulhat, hogy maga a kiindulópont: a (tág) büntetőjogi szándékosságfogalom átvétele a polgári jogba. Nem meglepő, hogy a szakirodalomban megjelent az igény (és javaslat) a büntetőjogtól eltérő, egyfajta „redukált” szándékosságfogalomra.

5. Javaslatok redukált polgári jogi szándékosságfogalomra, avagy a szándékosság ötven árnyalata?

A fentiekre tekintettel ismeretes olyan szakirodalmi álláspont is, amely szerint a szándékosságot megszorítóan kell értelmezni. Leszkoven a szándékos szerződésszegés megállapíthatóságához – annak büntetőjogból adaptált fogalmához képest – valamilyen minőségi többletet tart szükségesnek. E minőségi többlet pedig – szerinte – azt jelenti, hogy a szándékosság „inkább a célzatosság fogalmi köréhez áll közelebb.” Adott esetben a teljesítés megtagadása mint egyértelműen szándékos szerződésszegés konkrét körülményei is árnyalhatják az eset megítélését. A kötelezettnek ugyanis – a másik fél valós vagy jóhiszeműen vélt szerződésszegése miatt – kialakulhat jóhiszeműen az a meggyőződése, hogy ő jogszerűen tagadja meg a teljesítést, mert pl. az adott helyzetben – úgy véli – jogszerűen gyakorolhatja visszatartási jogát. Továbbá, a szerződésszegés Ptk. 6:137. § szerinti fogalma egyrészt meglehetősen tág, másrészt kifejezetten objektív. Mindezekre tekintettel Leszkoven nem tartja elégségesnek a Ptk. 6:143. § (3) bekezdésének aktiválásához, hogy a kötelezett a szerződésszegést kívánta, még kevésbé, hogy abba belenyugodott.^[27]

Szalai Ákos joggazdaságtani szempontból, amerikai szerzők megállapításaira támaszkodva vizsgálja a szándékos szerződésszegést (willful breach), s annak hét fokozatát különbözteti meg, kezdve az előre eltervezett szerződésszegéssel (amelyet „csalásnak” nevez), az ún. „opportunista magatartáson” (amikor a kötelezett szerződésszegés kilátásba helyezésével zsarolja a jogosultat annak érdekében, hogy a számára kedvezőbb szerződésmódosítást csikarjon ki), az ún. „pozitív változáson” (a kötelezett kap egy jobb, nagyobb haszonnal kecsegtető ajánlatot, ami miatt ez utóbbi, kedvezőbb ajánlatot elfogadva a korábban létrejött, számára kevésbé előnyös szerződést nem teljesíti, mint például, amikor a mesterember meg sem jelenik, hogy elvégezze a munkát, mert időközben egy nagyobb volumenű feladattal keresték meg), s a „negatív változáson” (a szerződés teljesítése elnehezül, s a kötelezett ezért szegi meg azt, illetve tagadja meg, mulasztja el a teljesítést) át egészen a „rossz munka átadásáig”, amikor is a kötelezettet nem terheli szándékosság a hibás teljesítést illetően, de utóbb ráeszmél, hogy hibásan teljesített, ám költségtakarékossági okokból úgy dönt: nem javítja ki a hibát és nem is értesíti arról a jogosultat. Szalai felteszi a kérdést, hogy vajon valamennyi árnyalatnak egységes megítélés alá kell-e esnie, illetve mely fokozatok esetén indokolt levonni a szándékos szerződésszegéshez kapcsolt szigorúbb jogkövetkezményt.^[28] Álláspontja szerint ennek megítélése során támpontot nyújthat, hogy a kötelezett a szerződésszegéssel saját hasznát kívánja-e növelni, avagy „csak” a szerződésszegés elkerülését, megelőzését szolgáló intézkedéseket csökkenti. Úgy véli, minden szándékos szerződésszegésben valamilyen véletlen tényező is kisebb-nagyobb szerepet játszik a kötelezett tudatos döntése mellett. A szándékos szerződésszegéshez kapcsolt súlyosabb jogkövetkezmény alkalmazását attól is függővé lehet tenni, hogy a történeti tényállás szerint milyen a véletlen tényező és a tudatos döntés egymáshoz való viszonya, aránya.^[29] Leszkoven és Szalai felvetéseit megalapozottnak tartom, s kíváncsian várom, szempontjaik megjelennek-e majd a bírói gyakorlatban.

Az írás a Gazdaság és Jog 2019. évi 7-8. lapszámában (1-7. o.) jelent meg.

^[1] Az előreláthatósági korlát rendszertani elhelyezéséhez, átfogó, kommentárszerű értelmezéséhez lásd Fuglinszky Ádám, In: Wellmann György (szerk.): A Ptk. magyarázata V/VI. Kötelmi jog Első és Második Rész. HVG-ORAC, Budapest, 2018. 332–359.

^[2] Az elhatároláshoz általában, illetve példákkal, támpontokkal lásd Fuglinszky: i. m. (1. lj.) 335–336.

^[3] Lásd a Polgári Törvénykönyvről szóló 2013. évi V. törvény indokolása (Indoklás) 588. 7.c. pont. A fedezeti szerződés kapcsán lásd Vékás Lajos: Szerződési jog – Általános rész. ELTE Eötvös Kiadó, Budapest, 2016. 629., 648.

^[4] Csécsy Andrea, In: Osztovits András (szerk.): Az új Ptk. és Ptké. kommentárja. OPTEN, Budapest, 2014. 353.

^[5] Boronkay Miklós: Kártérítés fedezeti szerződés alapján. Magyar Jog, 2015/5. 278–279.

^[6] Csöndes Mónika: A Ptk. 6:143. § (2) bekezdésében foglalt előreláthatósági korlátról. Polgári Jog, 2016/7–8. 26., 30–32.

^[7] Lásd már a 2013-as Ptk. alapján: Kúria Pfv.V.20.904/2018/9. A gépkocsihoz vásárolt ponyva hibás (értékcsökkent) volta tapadó kár, ám a ponyva által a gépkocsiban (mint a jogosult egyéb vagyontárgyában) okozott kár következménykár.

^[8] Bán Dániel felvetése.

^[9] Csöndes i. m. (6. lj.) 29.

^[10] Kisfaludi András: A jogi személy vezető tisztségviselőinek felelőssége az új Polgári Törvénykönyvben. In: Csehi Zoltán – Koltay András – Landi Balázs – Pogácsás Anett (szerk.): (L)ex Cathedra et Praxis – Ünnepi kötet Lábady Tamás 70. születésnapja alkalmából. Pázmány Press, Budapest, 2014. 328–329.

^[11] Az előreláthatóság lehetséges értelmezéseihez tartós jogviszonyban lásd Fuglinszky i. m. (1. lj.) 347.

^[12] Tercsák Tamás: Vezető tisztségviselő jogállása, felelőssége. In: Lőrincz György (szerk.): A vezető tisztségviselő jogállása és felelőssége. HVG-ORAC, Budapest, 2017. 105–106.

^[13] Kisfaludi i. m. (10. lj.) 329–330.

^[14] Kisfaludi i. m. (10. lj.) 330.

^[15] Ezen az állásponton Gárdos István – Gárdos Péter: A vezető tisztségviselő felelőssége az új Polgári törvénykönyvben. Ügyvédek lapja, 2014/2. 21.

^[16] Gárdos–Gárdos i. m. (15. lj.) 21.

^[17] Vékás Lajos, In: Vékás Lajos – Gárdos Péter: Kommentár a Polgári Törvénykönyvhöz. Wolters Kluwer, Budapest, 2014. 1539.

^[18] Említi Gárdos–Gárdos i. m. (15. lj.) 21. Kisfaludi Andrásra hivatkozva, aki viszont a kérdést nem a Ptk. 6:143. §-a, hanem a Ptk. 6:142. §-a kapcsán veti fel. Lásd Kisfaludi András, In: Vékás Lajos (szerk.): A Polgári Törvénykönyv magyarázatokkal. Complex, Budapest, 2013. 99.

^[19] Ugyanígy Csöndes Mónika: A Ptk. 6:143. § (2) bekezdésébe foglalt előreláthatósági korlát szabályának tényállási elemeiről. Polgári Jog, 2017/2. 22.

^[20] Fuglinszky i. m. (1. lj.) 345.

^[21] Lásd ehhez és a szándékos szerződésszegés joggazdaságtani megközelítéséhez Szalai Ákos: A szerződésszegés szándékossága – Tudatosság és ösztönzők. Kézirat, 2019. 2. pont.

^[22] Szalai i. m. (21. lj.) 6. pont. Tercsák Tamás: Előreláthatóság mint a szerződésen belül okozott kár megtérítésének korlátja. In: Harmathy Attila (szerk.): Polgári jogi dolgozatok. ELTE ÁJK, Budapest, 1993. 250–251.

^[23] Vékás Lajos, In: Vékás Lajos – Gárdos Péter (szerk.): Kommentár a Polgári Törvénykönyvhöz. Wolters Kluwer, Budapest, 2018. 1658.

^[24] A büntetőjogi kommentárok között lásd Kónya István: Magyar Büntetőjog I–III. – Új Btk. – Kommentár a gyakorlat számára. HVG-ORAC, cserelapos kiadvány, utolsó frissítés: 2016. december 31. 8. §: „Az előrelátás azonban tudatos gondatlanság esetében kevésbé határozott, mint a szándékosság értelmi oldalán. A tényállásszerű eredmény esetleges bekövetkezése több más lehetőség mellett jelenik meg az elkövető tudatában. Mégpedig esetleg pusztán absztrakt lehetőségként, és ilyenkor a gondatlanságnak ez a formája már az értelmi oldalon különbözik az eshetőleges szándéktól, amelynél az elkövető legalább reálisnak tartja az eredmény bekövetkezését. De tudatos gondatlanság esetén is reálisan lehetségesnek tarthatja az elkövető az eredmény bekövetkezését. Ilyenkor a luxuria csak az érzelmi oldalon határolható el a szándékosságtól. A tudatos gondatlanság érzelmi oldalára az a bizakodás jellemző, hogy a lehetséges eredmény nem következik be. Ez több mint puszta vágyakozás: az elkövető nem a véletlenre számítva várja az eredmény elmaradását, hanem a saját képességeire, tapasztalataira, az eredmény elhárítására tett konkrét intézkedésére vagy konkrét külső körülményekre alapozza bizakodását. Jogalkalmazói értékelés tárgya, hogy az elkövető bizakodása az eredmény elmaradásában alapos, alaptalan vagy könnyelmű. Ha az elkövető bizakodása alaptalan volt, eshetőleges szándékot kell megállapítani. A puszta vágyakozás az eredmény elmaradására egyértelmű a bekövetkezésébe való belenyugvással. Ha az elkövető alapos okkal bizakodott az eredmény elmaradásában, nem volt elvárható tőle, hogy (az elmaradás érdekében) más magatartást tanúsítson. Ezért a bűnössége hiányzik. Tudatos gondatlanságot akkor kell megállapítani, ha az elkövető bizakodása »könnyelmű« volt, mert szubjektíve (képes­ségeihez és lehetőségeihez mérten) tévesen ítélte meg az eredmény elkerülhetőségét.”

^[25] Kónya i. m. (24. lj.) 7. §

^[26] E problémára Menyhárd Attila hívta fel a figyelmemet.

^[27] Leszkoven László: Szerződésszegés a polgári jogban. Wolters Kluwer, Budapest, 2016. 160–161.

^[28] Szalai i. m. (21. lj.) 5. pont.

^[29] Szalai i. m. (21. lj.) 6–7. pontok.

The post Fuglinszky Ádám: Az előreláthatósági klauzula értelmezésének újabb dilemmái (GJ, 2019/7-8., 1-7. o.) appeared first on Új Ptk. – az új Polgári Törvénykönyv és Kommentár.

Ebben a bejegyzésben egy részletet találnak Benke József: Bevezetés a magyar magánjog általános elveibe c. könyvéből. A részlet a könyv ötödik tartalmi részéből származik, amelynek címe: A magánjog vezéreszméi.

5.2. A mellérendeltség és egyenjogúság elve szerinti szabályozás

1. Jóllehet az 1959. évi Ptk. az 1989–1990. évi rendszerváltást követően még mintegy negyedszázadig hatályban volt, ez idő alatt sem fejezte ki azonban azt a tényt, hogy a polgári jog mint jogág, illetőleg a Ptk. mint e jogág „alaptörvénye” az általa szabályozott személyi és vagyoni viszonyokat a mellérendeltség és egyenjogúság elve szerint szabályozza. A hatályos Ptk. azonban a hatályát megállapító 1:1. §-ban rögzíti: „E törvény a mellérendeltség és egyenjogúság elve szerint szabályozza a személyek alapvető vagyoni és személyi viszonyait.”

A vezéreszme ilyen kései kodifikációja (és ugyancsak kései jogtudományi felismerése; vö. autonóm mozgástér védelmének elve^[1]) – ti. az csak a 2008. évi Szakértői Javaslatban jelent meg – annál is inkább különös, mert a magánjog e sajátos jellegének alapja a közjog (ius publicum) és a magánjog (ius privatum) helyes elhatárolása, amely már a Kr. u. II–III. században élt Ulpianus institúcióinak első könyvében (vö. D. 1,1,1,2) megjelent. Eszerint: „közjog az, ami a római állam helyzetével foglalkozik, magánjog, ami az egyes emberre vonatkozik” („publicum ius est quod ad statum rei Romanae spectat, privatum quod ad singulorum utilitatem”). Georg Jellinek (1851–1911), osztrák pozitivista jogfilozófus modern államtana szerint, amelyben maga is Ulpianus-ra és egyes természetjogászokra hivatkozik elsődlegesen, a közjog olyan jogviszonyokat szabályoz, melynek alanyai egymásnak alá-fölérendelt viszonyban állnak („Herrschaftssubjekten und Unterworfenen”), míg a magánjogi viszonyokban egymás mellé rendelt alanyok („Nebengeordneten”) vesznek részt.^[2]

A magánjogi viszonyok alanyainak mellérendelt jogi helyzete természetesen átsugárzik a közjog legfőbb alanyára, az államra is, amennyiben az „a polgári jogi jogviszonyokban jogi személyként vesz részt” [3:405. § (1) bek.]. Ekként az állam státusa e jogviszonyban, annak többi alanyához képest – nyilvánvalóan – mellérendelt.

2. Mellérendeltség elve és egyenjogúság elve egymáshoz való viszonya egy sajátos interdependencia, vagyis kölcsönös függés. Egyrészt a magánjogi jogviszonyok alanyainak mellérendelt pozíciójából önként következik, hogy a magánjog a jogalanyok személyi és vagyoni viszonyait az egyenjogúság elveszerint szabályozza. Másrészt az egyenjogúság mint kiindulási alap hiánya önként és azonnal hierarchizálná a jogviszony alanyainak egymáshoz viszonyított pozícióját. Harmadrészt azokban az esetekben, amikor a felek a tényleges (pl. piaci) erőviszonyaik alapján valójában hierarchizált viszonyban állnak egymással, az egyenjogúság éppen nem a mellérendeltséget erősíti meg, hanem a jogi hierarchiát.^[3] Ezért a jogi értelemben vett mellérendeltséget mesterségesen, szabályozás (ún. egyenlőségi jog^[4]), az ún. helyes megkülönböztetés útján kell kialakítani,^[5] amely számos módszertani problémát is felvet (pl. a diszkrimináció tilalma csoportszinten értelmezhető csupán, így a kollektív megközelítés az individualista magánjogban probléma). Zlinszky János szerint: „[…] a diszkrimináció tilalma közjogi kérdés, közjogi viszonyokra vonatkozik, és ott az egész jogrendet át kell hatnia. Nem ütközhet azonban a magánjog területén az emberi méltóságból levezetetten érvényesülő magánautonómiával, a szabad ember választási és döntési szabadságaival […]”.^[6]

3. Az egyenjogúság elve mint vezéreszme a szabályozás módszerét meghatározó eszme, amely nem szinonímája a polgári jogegyenlőség mint alapintézmény fogalmának. A polgári jogegyenlőség nem szabályozási módszer, hanem a magánjogi szabadságok legalapvetőbb kifejeződése, ill. a magánautonómia legfőbb garanciája. A polgári jogegyenlőség az egyenjogúság elve szerinti szabályozás módszerének eszmei alapja, forrása.

4. Az új Ptk. társadalmi modellje a szociális piacgazdaság. Az egyenjogúság szabályozási módszere az egyoldalú előnyök, ill. egyoldalú hátrányok kiküszöbölését célozza mindazokban a jogi helyzetekben, amelyekben az előny vagy a hátrány jogilag védendő érdek jelenlétével nem támasztható alá. Az előny vagy a hátrány jogilag védendő érdekké akkor válhat, ha az a ténylegesen gyengébb fél védelmét célozza (ld. pl. fogyasztóvédelem), ahol az egyenjogú szabályozás igazságtalansághoz vezetne, hiszen mintegy „bebetonozná” a tényleges (pl. piaci) erőfölényt vagy gyengeséget. Ebben az esetben tehát nem egyenjogúsításra van szükség, hanem a mellérendeltség biztosítására, amelyet ezúttal éppen az ún. helyes előnyös vagy hátrányos megkülönböztetés garantál.

A szociális egyenlőtlenségek kiigazítására és a szociális igazságosságra azonban a magánjog még a legméltányosabb helyzetekben sem különösebben alkalmas. Így pl. a genetikai ártalom miatt fogyatékossággal született gyermek a saját jogán nem igényelhet kártérítést a polgári jog szabályai szerint az egészségügyi szolgáltatótól amiatt, hogy a terhesgondozás során elmaradt vagy hibás orvosi tájékoztatás következtében anyja nem élhetett a terhesség-megszakítás jogszabály által biztosított jogával (1/2008. PJE határozat), ugyanakkor a Legfelsőbb Bíróság jogegységi tanácsa kiemelte, hogy a fogyatékos ember rászorul a társadalom támogatására, amelyet az állam a társadalombiztosítás útján és a szociális intézmények rendszerével valósít meg.

5. Az egyenjogúság szabályozási elvének jelenléte tehát a kódexben kettős. Az egyfelől valamennyi jogszabályban közvetetten jelen van [lásd pl. szerződésszegés esetén a jogosult saját, esedékes szolgáltatása teljesítését a kötelezett teljesítéséig visszatarthatja [6:139. § (1) bek.]; a házastársak lakóhelyválasztása (4:26. §)]. Másfelől egyes rendelkezésekben kifejezetten is megtalálható. Így pl. a házastársak a házasélet és a család ügyeiben egyenjogúak; jogaik és kötelezettségeik egyenlők (4:3. §). E családjogi alapelv részletszabálya pl., hogy a házastársi közös vagyon a házastársakat osztatlanul, egyenlő arányban illeti meg [4:37. § (3) bek.]; ill. hogy a szülői felügyelet közös gyakorlása során a szülők jogai és kötelezettségei egyenlők” [4:147. § (2) bek.]. Kifejezetten megtalálható továbbá az egyenlő jogosultságok (megdönthető) vélelme esetén, azaz pl. a találótársak jogai [5:54. § (2) bek.]; a jogi személy tagjának jogai, kötelezettségei (pl. 3:65. §; 3:370. §); a tulajdonostársak [5:73. § (2) bek.]; az osztott vagy egyetemleges jogosultak és kötelezettek [6:28skk. §§]; a szerződés érvénytelenségét közösen okozó felek kártérítési kötelezettsége [6:115. § (3) bek.]; az élettársak törvényes vagyonjogi rendszere [6:516. § (3) bek.]; a közös károkozók kárviselése (6:524. §); a több nevezett örökös örökrésze (7:26. §); vagy pl. a törvényes öröklés esetén a több gyermek, a szülők, a nagyszülők stb. öröklése (pl. 7:55. § és az erre visszautaló szabályok) körében.

6. A szakirodalomban legújabban Leszkoven az elvet a bírói gyakorlatból vett példákra (pl. a szerződési feltétel tisztességtelensége,^[7] a diszpozitivitással való visszaélés tilalma,^[8] a felek alkufolyamatban megvalósítandó egyenlősége,^[9] az egyoldalú szerződésmódosító hatalmasság^[10]) is támaszkodva jogalkotáson túlmenően a jogértelmezésre és a jogalkalmazásra nézve is irányadónak tekinti.^[11] Ez a tetszetős megállapítás azonban csak annak hangsúlyozásával lehet aggálytalanul helyes, hogy a mellérendeltség és egyenjogúság elve szerinti jogalkalmazás nem önálló elvi jelenség, ekként nem magában álló követelményként nehezedik a jogalkalmazóra, hanem egyszerűen az ugyanezen az elven alapuló szabályozási vezéreszmét megvalósító egyes tételesjogi szabályok alkalmazásából önként fakad. A mellérendeltség és egyenjogúság elve szerinti szabályozás eszméje tehát a jogalkotóra vonatkozó vezéreszme, nem pedig egy jogalkalmazási alapelv, jóllehet a vezéreszméből a jogalkalmazóra és a jogalanyra nézve is következmények erednek, amelyek valóban eminenter revelálnak a felhozott példákban.

5.3. Az objektív észszerűség követelménye

1. Jog és észszerűség kapcsolata a korai görög eposzokban uralkodó mítikus gondolkodást követően már jogalkotási és filozófiai alapkérdéssé vált.^[12] „Az ember cselekedetét az teszi jóvá, hogy követi az ész szabályát (attingit regulam rationis) […]” – vallja arisztoteliánus alapon Aquinói Szent Tamás.^[13] Az általános követelmény kodifikációjának szükségtelenségével kapcsolatban elég utalni a francia Code civilre. Az eredetileg tervezett bevezető rendelkezéseket tartalmazó, Portalis-hoz köthető könyvben (Livre préliminaire) utóbb megbukott 1. cikk szerint: „A természetes észszerűség [raison naturelle], amely minden embert kormányoz, az az egyetemes és megváltoztathatatlan jog, amely minden jogszabály forrása.”^[14] Az észszerűség objektív, elvi követelményéről Szladits így vallott: „[…] minden jogszabályról fel kell tenni, hogy ésszerű eredményre akar vezetni. […] A jog nem furcsaságok múzeuma, nem csodabogarak gyűjteménye. Ha Goethe azt veti a jog szemére, hogy benne az észszerűség oktalanságra fordul át (Vernunft wird Unsinn), ezzel szemben a jogász legnemesebb hivatása: tenni róla, hogy ne úgy legyen.”^[15]

2. Az észszerűség vezéreszméje objektív fokmérő,^[16] ebben valamennyi szerző egyetért. Az objektív észszerűség követelményének funkciója, illetőleg a követelmény címzettje tekintetében ugyancsak egyetértés mutatkozik. Eszerint a vezéreszme kizárólag a jogalkalmazóra vonatkozik. Kétségtelen, hogy ennek még a később keletkezett Alaptörvény tekintetében is komoly alapja van, ugyanis az az alábbi jogértelmezési kötelezettséget kifejezetten a bíróságra vonatkoztatja: „Az Alaptörvény és a jogszabályok értelmezésekor azt kell feltételezni, hogy a józan észnek és a közjónak megfelelő, erkölcsös és gazdaságos célt szolgálnak.” (vö. 28. cikk II. mondat).

Érdemes azonban megfontolni: nincs-e az objektív észszerűség követelményének a jogalkalmazón kívül a jogalkotóra, ill. az egyes jogalanyokra vonatkozó szegmentuma, aspektusa. Az észszerűség követelménye ugyanis annyira magától értetődően jelen van a világban, hogy fel kell tételeznünk, ill. a priori nem szabad kizárnunk, hogy e követelmény „személyi” hatóköre tágabb. Elképzelhető ugyanis egy olyan értelmezés is, mely szerint az objektív észszerűség követelményének címzettje lehet akár a jogalkotó, akár a jogalkalmazó, akár a jogalany (az ellenkező állítás aligha támasztható alá).

a) Ha az objektív észszerűség követelményének címzettje a polgári jogi norma alkotója, akkor e követelmény a jogbiztonság garanciája. Sajátosan észszerűtlen jogalkotás eredménye pl. annak megengedése, hogy a tulajdonos a saját vagyonát magamaga vagyonkezelésébe adja [vö. 6:329. §]. A Ptk.-javaslat általános indokolása maga is leszögezi, hogy „a visszaélés lehetőségét valószínűleg csökkenthetné” a kodifikáció mellőzése, azonban a javaslat „ezt a lehetőséget … gyakorlati okokból mégsem zárja ki”. Ezeknek a meg nem nevezett gyakorlati indokoknak (számolási alvagyonképzés^[17]) való megfelelés alighanem kevésbé áll a társadalom érdekében, mint a prognosztizálható visszaélésekre lehetőséget adó jogintézmény kodifikálásának mellőzése (ez nem kizárás!). A kisebb érdek preferálása a nagyobbal szemben nyilvánvalóan objektíve észszerűtlen.

b) Ha az objektív észszerűség követelményének címzettje a polgári jogi norma alkalmazója, akkor az egyfelől a jogalkalmazót általában kötelező elv,^[18] másfelől a nyitott jogi normák (generálklauzulák) tényállásában vagy rendelkezésében megjelenő releváns körülményként adott, vagy a magánjog egyes területein uralkodó diszpozi-tivitásból következő mérlegelési felhatalmazás. A választható jogként funkcionáló UNIDROIT Nemzetközi Kereskedelmi Szerződések Alapelvei (2016) a jóhiszeműség és tisztesség elve mellett az észszerűség követelményét nevezik meg pl. a hallgatólagos kötelezettségek forrásául (!) [lásd 5.1.2. cikk^[19]] és a kimaradt feltétel „megfelelő” feltétellel történő pótlásának (4.8. cikk) szempontjaként.

c) Az objektív észszerűség követelménye egyszerű magatartási követelményként lehet a jogalany jogi helyzetét meghatározó körülmény is pl. az alábbi esetekben:

• a célszerűség követelménye körében: a tervdokumentáció műszaki megoldásaival szemben (6:251. §), a szerződő fél utasítási joga során [ld. 6:177. § (2) bek. c) pont; továbbá a megrendelő (6:240. §), a megbízó (6:273. §) a szállító (6:374. §) és a jogbérletbe adó esetén (6:380. §)]; illetve ide tartozik az ági vagyon természetben való öröklése célszerűtlenségének esete (7:71. §);
• az okszerű gazdálkodás követelménye esetén (közös tulajdon; 5:79. §);
• a kereskedelmi észszerűség követelményével összefüggésben: a zálogtárgy értékesítése során (5:133. §), a zálogtárgy értékesítés előtti feldolgozása, átalakítása során (5:134. §); a fuvarozó küldemény-értékesítő joggyakorlása (6:264. §), ill. a vagyonkezelő vagyonmegóvó magatartásai (6:317. §) körében;
• az észszerű időn belüliség keretében: lásd pl. a kezes sortartási kifogását a behajthatatlanságkor (6:419. §);
• végül ugyancsak magatartási követelményt fogalmaz meg az észszerű használat hibás termék esetén (termékfelelősség; 6:554. §).
• A bírói gyakorlatban ide tartozik továbbá az életszerűségi kritérium tipikusan pl. a házassági vagyonjogban, valamint a gazdasági észszerűség kívánalma (pl. behajthatatlan követelés engedményezése jelképes áron^[20]).

Felvetendő, hogy az objektív észszerűség vezéreszméje az elvárható magatartás alapelvével összefüggésben is háttérül szolgálhat, ugyanis az adott helyzetben általában elvárható magatartás mércéjének meghatározásakor nem tételezhető fel, hogy a személy az objektív észszerűség követelményén túli teherviseléssel, kockázatvállalással stb. tartozik a magatartása tanúsítása során. Ha e tételt elfogadjuk, akkor az objektív észszerűség vezéreszméje valamennyi olyan jogszabálynak is mögöttes elvi tényezője, amelyben a fél felróható magatartása, ill. jó- vagy rosszhiszeműsége a kérdés (pl. a „tudnia kellett” követelmény korlátja éppen az elvárhatóság mércéje, így közvetve az objektív észszerűség követelménye).

3. Alapvető probléma, hogy van-e a magyar magánjogban olyan elvont emberi eszménykép, avagy ideáltípus, amely az észszerűség követelménye terén objektív mércét, avagy mintaképet jelenthet. Az észszerűség ilyen objektív példaképe, eszménye, ideálja ugyanis pl. a francia jogban a „l’homme prudent, sage et prévoyant”, az angol jogban a „reasonable man”, az ENSZ és az EU jogegységesítési törekvéseinek egyes produktumaiban a „reasonableness”,^[21] vagy a holland Ptk. harmadik, dologi jogi könyvében a „redelijkheid” fogalma (Art. 12), ill. a római jogban a „bonus et diligens paterfamilias” absztrakt eszménye. A magyar polgári jogban a magatartása alapján egyetlen általános emberi ideáltípus mutatható ki: az, aki a jóhiszeműség és tisztesség követelményének megfelelően és úgy jár el, ahogy az az adott helyzetben általában elvárható (vö. 1:3–4. §§); ez az eszménykép azonban inkább magatartásra vonatkozik, és abban az észszerűség, okszerűség csak mögöttesen van jelen (a magánjog „emberképe” fogalmat részl. ld. az alapelveknél). Magánjogunkban tehát az általános észszerűség fogalmát kielégíti a következő definíció: észszerű az, ami az adott helyzetben általában, az okszerűen gondolkodó átlagember által belátható. Létezik emellett speciális észszerűségi mérce is, ilyen pl. a kereskedelmi észszerűség követelménye, amelyet a jogalkotó fogalmilag körülír: a kereskedelmi forgalom során általában alkalmazott, az adott piacon szokásos értékesítés.

5.4. A jogbiztonság és garanciái: az igazságosság és korrekciója, a méltányosság

1. E tanulmány rövid válaszokat kíván adni jelentős és bonyolult megítélésű kérdésekre. Ez persze szükségképpen felveti a hézagosság, felületesség gyanúját különös tekintettel arra, hogy a jogbiztonság, az igazságosság és a méltányosság fogalmával évezredek óta az emberiség legnagyobb gondolkodói foglalkoztak, és e tevékenységük eredményeképpen komplex nézetrendszerek sokasága alakult ki, amelyek szellemtörténeti, összehasonlító és kritikai vizsgálata azonban – olykor – még említés szintjén sem része e munkának. A válogatás ugyanakkor nyilvánvalóan egyfajta rangsor felállítását feltételezi, melynek kialakítása hosszadalmas, itt nem revelálódó előmunkálatokat kívánt. A megállapítások megfogalmazása és egymásra épülő sorozatuk összeállítása tudatosan minimalista, azonban az eredmény objektív értéket talán éppen emiatt képviselhet.

A jogbiztonság–igazságosság–méltányosság gondolkodó ember általi komplex vizsgálatára vonatkozó igény kialakulása előfeltételezi az államilag szervezett társadalmak és az ezzel szükségképpen együtt járó jogi normarendszerek létrejöttét. Míg azonban igazságosság és méltányosság „ősi”, már az ókori filozófia, ill. politikai és jogi gondolkodás homlokterében álló fogalom, addig a jogbiztonság kategóriája eszmetörténetileg az ún. modern kor terméke.

2. A három vezéreszme összefüggésének rövid sémája álláspontom szerint a következő: az igazságosság a homogenitásban, a méltányosság a heterogenitásban érvényesülő jogbiztonság. Ennek megfelelően a jogbiztonság, az igazságosság és a méltányosság között rangsor tételeződik, mely úgy értelmezendő, hogy a jogbiztonság garanciája az igazságosság, s ennek korrekciója a méltányosság, mely maga is igazságosságra vezet, így ugyancsak a jogbiztonságot szolgálja.

A jogállamban tehát a három érték közül a legfőbb a jogbiztonság, amely egyfelől a jogalkotóval szembeni elvi követelmény, amely szerint a jogi normarendszer megszabott rendben keletkezik, ill. a jogalanyok által megismerhető és észszerűen kiszámítható, másfelől a jogalkotó által megszabott rendben a jogalkalmazó által gyakorolt mechanizmus, amely arra irányul, hogy a normarendszer kiszámíthatósága minden helyzetben érvényesülhessen. E követelmény garanciája az igazságosság eszméje, amely megköveteli mind a jogalkotótól, mind a jogalkalmazótól, hogy az adott jogi norma minden jogalanyra nézve megkülönböztetés nélkül, egyformán érvényesüljön. Garanciája továbbá a jogalkalmazói igazságosság korrekciója, vagyis a méltányosság eszméje, amely a jogbiztonságot éppen azon keresztül érvényesíti, hogy a jogalkotó által megszabott keretben a jogalkalmazónak eltérést enged a „mindenkire egyformán” elve, vagyis az igazságosság eszméje alól „az egyformákra egyformán, de a különbözőkre különbözőképpen” elve, azaz a méltányosság eszméje szerint.

E séma helyességét alátámasztja pl. az Alkotmánybíróság 9/1992. (I. 30.) AB határozatának (előadó alkotmánybíró: Sólyom László) indokolása (V.4. pont), amely szerint: „…a jogállamiság más elvek érvényesülését is megköveteli, s ezek a jogbiztonság követelményével ütközhetnek. Például az igazságosság egyedi esetekben való megvalósulását elősegítő méltányosság intézménye a jogbiztonsággal elvileg ellentétes. A jogbiztonság azonban mégsem szenved csorbát, mert a konkrét kivételek érvényesülési körét és feltételeit a jog előre tisztázza.” A 11/1992. (III. 5.) AB határozatának (előadó alkotmánybíró: Sólyom László) indokolása (III.5. pont) szerint továbbá: „Jogállamot nem lehet a jogállam ellenében megvalósítani. A mindig részleges és szubjektív igazságosságnál a tárgyi és formális elvekre támaszkodó jogbiztonság előbbre való.”

Lábady Tamás szerint: „[…] az igazságosságot nem lehet feltétlenül a jogbiztonság elé helyezni. […] az igazságosság a jog adaptálásának egyik eszköze, illetőleg a méltányosság alkalmazásának az útja. […] a méltányosság az igazságosságnak egy konkrét megnyilvánulása. […] a méltányosság nemcsak jogalkalmazói, de egyúttal jogalkotói kategória is”.^[22]

Bessenyő András álláspontja szerint: „Igazságosság és méltányosság […] korrelatív kategóriák […] Mivel a jogszabály egyenlő alkalmazása nem egyenlőkre igazságtalan lenne, a méltányosság voltaképpen az igazságosság érvényesítése nem egyenlők esetében. S mivel a jogszabályok nem egyenlő alkalmazása egyenlők esetében méltánytalan lenne a hátrányt szenvedőkkel szemben, az igazságosság voltaképpen méltányosság egyenlők esetében. A méltányosságot számos jogrendszer beépíti magába, azaz tételesen előírja, ill. megengedi alkalmazását. Ha ez nem történne meg, akkor a méltányosság alkalmazása a pozitivista jogfelfogás szerint jogsértő lenne…”^[23]

Érdemes ugyanakkor mintegy történelmi ellenpéldaként Gustav Radbruch „Törvényes jogtalanság és törvény feletti jog” című, a XX. századi német történelem legsötétebb korszakát követő évben megjelent cikkének híres tézisére (Radbruchsche Formel) is utalni. Eszerint „[…] a pozitív, írott szabályban rögzített, a hatalom által biztosított jog akkor is elsőbbséget élvez, ha tartalmilag igazságtalan és célszerűtlen. Akkor azonban, ha a tételes jognak az igazságossággal való ellentéte már elviselhetetlen mértékűvé válik, azt jogtalannak kell tekinteni, s ilyenkor a törvénynek mint igazságtalan jognak az igazságosság előtt meg kell hajolnia. Nem lehetséges pontos határvonalat húzni a törvényes jogtalanság és a jogtalan tartalom ellenére még hatályos törvény közé, […] azonban ott, ahol nincs törekvés az igazságosság magvát alkotó egyenlőség biztosítására, ott a törvény nemcsak helytelen jog, hanem egyáltalán jog mivolta is hiányzik. […]” Mindezek alapján állítja Radbruch, hogy a tételes jog értelme nem más, mint „az igazságosság szolgálata”.^[24]

^[1]  Az elvet, jóllehet nem vezéreszmeként, hanem a polgári jog alapelveként valószínűleg elsőként a Bíró–Lenkovics-féle tankönyv, majd Leszkoven ismerte el. Lásd Bíró/Lenkovics, 2013 és Leszkoven, Alapelvek, 24sk. Kecskés helyes meglátása szerint szerint az 1:1. §-a a maga egészében nem alapelv, hanem a törvény tárgyi hatályát meghatározó norma. Lásd Kecskés László: Első könyv. Bevezető rendelkezések. In: Wellmann György (szerk.), Polgári jog I/VI. I. kötet (Budapest 2013) 39–73; 49.

^[2]  Georg Jellinek: Allgemeine Staatslehre. 3. Aufl. (Berlin 1914) 383sk.

^[3]  A „gyengébb fél védelme” mellérendeltség és egyenjogúság kontextusában érvényesülő koncepciójához lásd Vékás, Új irányok, 1563sk; Vékás Lajos: Fogyasztóvédelem a fejlett tőkés országokban. In: GJT 15/1–2 (1981) 57–84.

^[4]  Győrfi Tamás szerint: „az egyenlőségi jog mindig hárompólusú jogviszonyt keletkeztet: csak valakivel összehasonlítva, valaki máshoz képest lehet egy adott személyt egyenlően vagy egyenlőtlenül kezelni.” Idézet Győrfi Tamás: Az alkotmánybíráskodás politikai karaktere (Budapest 2001) 133. Ennek nyomán véli Menyhárd, Diszkrimináció, 10: „Így az egyenlőségi jog nem egy intézkedés ’abszolút intenzitását’ értékeli, hanem az intézkedésnek ’egy másik személlyel szembeni intézkedéstől való relatív eltérését’.”

^[5]  Lásd pl. Vékás Lajos: Egyenlő bánásmód polgári jogi viszonyokban? In: JK 60 (2006) 1355–1364; Menyhárd Attila: Diszkrimináció-tilalom és polgári jog. In: PJK 8/3 (2006) 8–15.

^[6]  Zlinszky János: Gondolatok és aggályok egy koncepció kapcsán. In: Fundamentum 7/2 (2003) 131–136; idézet: 132.

^[7]  BDT 2007.1550.

^[8]  BDT 2015.3298.

^[9]  BDT 2008.1775.

^[10]  Fővárosi Ítélőtábla 5.Pf.21.122/2013/10.

^[11]  Leszkoven, Alapelvek, 24sk.

^[12]  Lásd Tobias Reichardt: Recht und Rationalität im frühen Griechenland (Würzburg 2003).

^[13]  Lásd Summa Theologiae (röv. ST) Pars II-II quaestio 58 articulus 3. Az ST hivatkozási módja a későbbiekben: ST II-II q 58 a 3.

^[14]  Projet de livre préliminaire; Art. 1^er: „Il existe un droit universel et immuable, source de toutes les lois positives: il n’est que la raison naturelle, en tant qu’elle gouverne tous les hommes.” Lásd Jean-Étienne-Marie Portalis: Discours préliminaire prononcé lors de la présentation du projet de la commission du gouvernement, le 1er pluviôse an IX. In: Pierre-Antoine Fenet, Recueil complet des travaux préparatoires du Code civil. Tome I^er (Paris 1827, réimp. Otto Zeller 1968) 468. Részl. lásd Sylvain Soleil: Le Code civil de 1804 a-t-il été conçu comme un modèle juridique pour les nations? In: FHI 2005 https://forhistiur.de/2005-03-soleil/#sdfootnote20sym

^[15]  Vö. Szladits, Magyar magánjog, 41.

^[16]  Vö. DCFR I.–1:104. cikk; UNIDROIT Nemzetközi Kereskedelmi Szerződések Alapelvei (2016) 4.8. és 5.1.2. cikk (részl. lásd később).

^[17]  Így pl. az ági vagyonok, a vállalkozói vagyonok, a várt örökségek stb. tekintetében célszerű lehet a vagyonelkülönítés [vö. 6:312. §] alkalmazása a vagyon értékállóságának növelése, nagyobb védelme, a jövőre nézve történő biztosítása végett.

^[18]  Ld. pl. BH 2012.100: Ha a megbízó az eredményhez kötött díjazáson alapuló megbízási szerződés hatálya alatt a dolgot másnak értékesíti, a megbízás tárgytalanná válik. Ilyen esetben a szerződés megszűnése a megbízó elhatározásán múlik. Kártérítési felelőssége csak akkor állapítható meg, ha az elhatározása önkényes és észszerű indokot nélkülöz.

^[19]  Az 5.2.1. cikk a)–d) pontjai szerint: „Hallgatólagos kötelezettségek a szerződés természetéből és céljából; a felek között kialakított gyakorlatából és kereskedelmi szokásokból; a jóhiszeműség és tisztesség követelményéből; az ésszerűségből származhatnak.”

^[20]  Pl. KGD 2010.114: Behajthatatlan követelés engedményezése jelképes ellenérték fejében nem színlelt szerződés, ha azt a gazdasági észszerűség indokolja.

^[21]  Lásd pl. PECL Art. 1:302; CISG Art. 7(1).

^[22]  Lábady, 1998, 130–133.

^[23]  Bessenyő András: Római magánjog. A római magánjog az európai jogi gondolkodás történetében. (Budapest/Pécs 2003) 30sk.

^[24]  „Der Konflikt zwischen der Gerechtigkeit und der Rechtssicherheit dürfte dahin zu lösen sein, daß das positive, durch Satzung und Macht gesicherte Recht auch dann den Vorrang hat, wenn es inhaltlich ungerecht und unzweckmäßig ist, es sei denn, daß der Widerspruch des positiven Gesetzes zur Gerechtigkeit ein so unerträgliches Maß erreicht, daß das Gesetz als ‚unrichtiges Recht‘ der Gerechtigkeit zu weichen hat. Es ist unmöglich, eine schärfere Linie zu ziehen zwischen den Fällen des gesetzlichen Unrechts und den trotz unrichtigen Inhalts dennoch geltenden Gesetzen; eine andere Grenzziehung aber kann mit aller Schärfe vorgenommen werden: wo Gerechtigkeit nicht einmal erstrebt wird, wo die Gleichheit, die den Kern der Gerechtigkeit ausmacht, bei der Setzung positiven Rechts bewußt verleugnet wurde, da ist das Gesetz nicht etwa nur ‚unrichtiges‘ Recht, vielmehr entbehrt es überhaupt der Rechtsnatur. Denn man kann Recht, auch positives Recht, gar nicht anders definieren als eine Ordnung und Satzung, die ihrem Sinne nach bestimmt ist, der Gerechtigkeit zu dienen.” (Kiemelések: a szerző.) Lásd Gustav Radbruch: Gesetzliches Unrecht und übergesetzliches Recht. In: SdJZ 1/5 (1946) 105–108, idézet: 107.

The post Benke József: Bevezetés a magyar magánjog általános elveibe (részlet) appeared first on Új Ptk. – az új Polgári Törvénykönyv és Kommentár.

Ebben a bejegyzésben egy részletet találnak Fuglinszky Réka: A szomszédjogi generálklauzula (A Ptk. 5:23. § összehasonlító és gyakorlati elemzése) című könyvéből. A részlet a könyvnek „A károkozó személye” részéből származik, annak első alpontja: „Tulajdonos vagy károkozó?”.

i. Tulajdonos vagy károkozó?

A két törvényi tényállás együttalkalmazása bizonytalanságot hoz az eljárásjog szintjén is, az alperes személyét illetően. Az alperesi hivatkozások e körben a kereshetőségi jog kizártságára irányulnak, függetlenül attól, hogy a megjelölt alperes használója vagy tulajdonosa-e a zavaró ingatlannak. Hol arra való hivatkozással, hogy a megjelölt alperes azért nem perelhető, mert a tulajdonossal (vagy, ha az a Magyar Állam, akkor annak vagyonkezelőjével,^[1] de az azbesztkiporzás okozta nem vagyoni kár megtérítése iránt előterjesztett igény esetében a kezelővel és a Magyar Állammal^[2]) szemben érvényesíthető igényről van szó, hol pedig arra, hogy azért nem, mert a „szomszédjogi igényeket az ingatlan közvetlen használójával szemben lehet érvényesíteni”.^[3]

A bíróságok arra a kérdésre, hogy csak tulajdonos lehet-e szomszédjogi kártérítési igény kötelezettje, nem adnak egyértelmű választ, a bírói gyakorlat e körben rendkívül ingadozó, néhol megengedő (vö. „a tulajdonos, illetőleg – a bírói gyakorlat által adott értelmezés szerint – egyes nem tulajdonos, de akként viselkedő jogosultak [bérlő, haszonélvező, kezelő]^[4]), más esetekben szigorú („A Ptk. 100. § a tulajdonos perbenállását kívánja meg”^[5]).

Egy tipikus szomszédjogi esetkörrel, a társasházak építésével összefüggésben felmerülő jogviták kapcsán mutatott rá Varga Vivien Éda, hogy sem az alperes személye, sem a jogalap, sem több fél marasztalása esetén a felelősség aránya tekintetében nincs egyöntetű álláspont.^[6] A bíróságok az alábbi megoldásokat és jogi indokolásokat dolgozták ki:

• Az esetek egy részében a bíróságok a nyelvtani értelmezésből kiindulva akként foglaltak állást, hogy a szomszédjogi kártérítési felelősség az egyes társasházi lakások mindenkori tulajdonosát, mégpedig tulajdoni hányaduk arányában terheli.^[7] Emögött az a gondolat húzódik meg, hogy a Ptk. 5:23. és 6:519. §-a „más-más felelősségi szabályt tartalmaz”^[8], így a kárért felelős személy nem feltétlenül azonos a károkozó személyével. Ennek az álláspontnak a képviselői arra is felhívják a figyelmet, hogy a kimentés körében éppen ezért nem azt kell bizonyítania a tulajdonosnak, hogy úgy járt el, ahogy az az adott helyzetben általában elvárható, hanem azt, hogy tulajdonosként magatartása másokat nem zavar szükségtelenül, illetve mások jogai gyakorlását nem veszélyezteti.
• Más esetekben a bíróságok az ingatlanban tulajdonjoggal nem rendelkező kivitelezővel szemben állapították meg a szomszédjogi kártérítési felelősséget.^[9] Ebben a megközelítésben a szükségtelen zavarásra vezető magatartásra közvetlenül ráhatással bíró személyhez telepítették a felelősséget.^[10] E körben azonban nem egységes a joggyakorlat, így vannak bíróságok, amelyek a tulajdonos személyéhez telepítik a kártérítési felelősséget azzal az indokolással, hogy „nincs jogi jelentősége annak, hogy az […] alperesként megjelölt tulajdonost ki segítette, így annak sem, hogy effektíve a tulajdonos helyett […] végezte az építkezési munkálatokat, hiszen ő ezt a tevékenységét a tulajdonossal kötött megállapodás alapján, mint az ő közreműködője fejtette ki.”^[11]
• Megint más esetben egyetemlegesen kötelezték a bíróságok a szomszédnak okozott kár megtérítésére a telekingatlan korábbi tulajdonosát mint az építési engedély jogosultját és az építtető jelenlegi tulajdonosokat, mint akiknek érdekében a kárt okozó építkezés történt.^[12] Ez az elmélet közel áll a német jogi gondolkodáshoz, amely a közvetlen zavaró személy (unmittelbarer Handlungsstörer) esetében annak magatartása, illetve mulasztása, míg az ezen személyre ráhatással bírónál (mittelbarer Handlungsstörer) jellemzően annak tulajdonosi minősége alapján – a tulajdon szociális kötöttségére tekintettel – tartja megállapíthatónak a felelősséget.
• Külön tárgyalja Varga Vivien Éda azt az esetkört, amikor a bíróság a tulajdonos építtető^[13] kártérítési felelősségét állapította meg (méghozzá függetlenül attól, hogy a társasházi lakásokat mikor értékesítette).^[14]
• Kiegészítve a sort, találkozhatunk olyan jogvitával is amely eldöntése során a Fővárosi Ítélőtábla a használatbavételi engedély időpontjában tulajdonosnak minősülő személyeket tekintette a szomszédjogi felelősség kötelezettjeinek azzal az indokolással, hogy az épület jogilag a használatbavételi engedély kiadásával valósul meg, így ha az épület megvalósítása okozza a kárt, akkor ebben az időpontban válik befejezetté a károkozás.^[15] Ezzel szemben ugyanez az ítélőtábla más eseti döntésében kifejezetten akként érvel, hogy „az építtető tulajdonos felelős az építkezés következményeként előállt értékcsökkenés miatti kárért, abban az esetben is, ha a használatbavételi engedély időpontjában más a tulajdonos […] nem annak van jelentősége, hogy a fennmaradási engedély jogerőre emelkedésekor ki volt az alperesi ingatlan tulajdonosa”^[16].

Más típusú szomszédjogi jogviták esetén is találkozhatunk az alperes személye körüli bizonytalanságokkal, így bázisállomás építése,^[17] egyházi fenntartású iskola bővítése és tornaterem építése,^[18] alperes költségvetési szerve által üzemeltetett kollégium udvarán folytatott szabadidős és sporttevékenység,^[19] önkormányzati tulajdonban álló ingatlanon végzett talajfeltöltés előidézte porszennyezés,^[20] áruház üzemeltetéséhez kapcsolódóan fellépő zajszint-emelkedés,^[21] autópálya-építés és -üzemeltetés,^[22] kikötő építése,^[23] állami vállalat által üzemeltetett, a Magyar Állam tulajdonában álló ingatlanon létesített cementgyárból kilépő azbesztkiporzás^[24] kapcsán.

Az ingadozó bírói gyakorlattal szemben a jogirodalom igyekszik általános érvényű elveket megfogalmazni. Az egyik jogirodalmi álláspont szerint szomszédjogi alapon álló kártérítési igény is csak a károkozóval szemben érvényesíthető,^[25] a másik, dologi jogias szemléletű álláspont szerint, nem vezethető le a jogszabályból a Ptk. 5:23. § személyi hatályának kiterjesztése a tulajdonostól eltérő személyekre, mivel a szomszédjogi generálklauzula címzettje csak a tulajdonos lehet.^[26] Ez utóbbi megközelítés szerint a tulajdonossal szemben érvényesíthető követelés a Ptk. 5:23. és 6:519. §§-a alapján, míg az építtető felelőssége – a törvényi tényállások teljesülése esetén – a 6:519. § alapján áll meg.

Támogatandó és időszerű az a jogirodalmi törekvés, amely elméleti jelleggel kívánja meghatározni azokat a (dogmatikai) kritériumokat, amelyek mentén általánosan eldönthető, hogy kivel szemben lehet kártérítési igényt érvényesíteni.

Egyetértünk a második jogirodalmi álláspont kiindulópontjával abban, hogy a Ptk. 5:23. §-ának megfogalmazása valóban egyértelműen fogalmaz, amikor a tulajdonos jogi kategóriáját használja. Ugyanakkor a Ptk. 5:23. § megfogalmazása a tekintetben is egyértelmű, hogy a „dolog használata során” követeli meg a generálklauzulában rögzített tartózkodási kötelezettséget (mások szükségtelen zavarásától és jogaik gyakorlásának veszélyeztetésétől). A kérdés tehát átfogalmazva az, hogy ha nem a tulajdonos használja a dolgot, akkor a szomszédjogi generálklauzulából folyó kötelezettség kihez tapad jobban: a tulajdonoshoz vagy a dolgot használóhoz.^[27] Logikusnak tűnik az a megközelítés, miszerint ahhoz kell tapadjon e kötelezettség, akinek ráhatása van a Ptk. 5:23. §-ának megfelelő magatartás tanúsítására, tehát a használóhoz. A használót azonban azzal a megszorítással tekinthetjük a norma címzettjének, hogy továbbra is a tulajdonost terheli a szükségtelen zavarástól való tartózkodás kötelezettsége, ha a használó pusztán az ő érdekében használja az adott dolgot, azaz – a régi Ptk.-hoz kapcsolódó bírói gyakorlat^[28] dogmatikailag nem túl szerencsés megfogalmazása szerint – annak kvázi teljesítési segédjeként jár el (pl. kivitelező a társasház építésekor, vállalkozó a szomszédos gyümölcsös tömeges pusztulását eredményező talajfeltöltési munkálatok elvégzésekor).

Ezt az érvelést alátámasztandó, utalunk arra, hogy maga a Ptk. nevesít olyan helyzeteket, amikor egy dolog használatával kapcsolatos kötelezettségek jobban tapadnak a tulajdonostól eltérő személyhez:^[29] a Ptk. 5:149. § (3) bekezdés 2. mondata akként rendelkezik, hogy a haszonélvezőt terhelik a dolog használatával kapcsolatos kötelezettségek. A kommentárirodalom szerint e kötelezettségek alatt általában jogszabályon alapuló kötelezettségeket kell értenünk, mint például az ingatlan körüli egyes gyomok irtása, az ingatlan előtti járda tisztán tartása, vagy kerítés létesítése, mivel „ő van abban a helyzetben, hogy mindennek eleget tudjon tenni”.^[30] Mivel a használat jogának jogosultjára a Ptk. 5:159. § (2) bekezdésében foglalt utaló szabály értelmében a haszonélvezet szabályai megfelelően irányadóak, így ugyanez igaz a használat jogának jogosultjára is. Álláspontunk szerint, indokolt analógia útján a haszonélvezőt (használót) terhelő, a dolog használatával kapcsolatos kötelezettségek körébe beleérteni a Ptk. 5:23. §-ából folyó kötelezettségeket is, mivel e körben is igaz, hogy jellemzően a haszonélvező (használó) van abban a helyzetben, hogy mindennek eleget tudjon tenni.

Ha elfogadjuk, hogy maga a Ptk. nevesít olyan kivételeket, amikor a használat nyilvánvalóan jobban tapad a tulajdonostól különböző személyhez, sőt az azzal együttjáró kötelezettséget is ehhez a tulajdonostól eltérő személyhez telepíti, akkor a következő vitás pont az lesz, hogy ilyenkor a származtatott jog alapján használó mellett a tulajdonos is megjelölendő-e alperesként a szomszédjogi jogsértésre alapított kártérítési perben.

Arra a kérdésre, miszerint a származtatott jog alapján használó mellett a tulajdonost is meg kell-e jelölni alperesként a szomszédjogi jogsértésre alapított kártérítési perben (a tulajdon szociális kötöttségéből eredően mintegy helytállásra kötelezettként), a bíróságok kétféle választ adnak, míg álláspontunk szerint e körben az „attól függ” válasz mutatkozik helyesebbnek. Az alábbiakban elsőként a bíróságok válaszait, majd saját álláspontunkat ismertetjük:

• A bírósági döntések egy része szerint csak a tényleges használó perelhető.^[31] A bíróságok túlnyomó többsége által követett megoldás (kizárólag a tényleges használó perlése) mellett szóló érv, hogy ez a személy van abban a helyzetben, hogy a Ptk. 5:23. §-ában rögzített kötelezettségnek eleget tegyen. Ezen túlmenően pedig ez a felfogás okafogyottá tesz olyan további kérdéseket, minthogy a tulajdonos és a tényleges használó felelőssége mi alapján, milyen arányban állapítható meg.
• Más ítéletek az együttes perlés lehetőségét hangsúlyozzák arra hivatkozva, hogy „a zavarást kifogásoló harmadik személy […] nem kerülhet hátrányosabb helyzetbe amiatt, hogy az ingatlant nem a tulajdonos, hanem tőle származó jogon más használja”.^[32] A Fővárosi Ítélőtábla ’Összegző megállapítások a szomszédjogi szabály megsértésére alapított kártérítési igény elbírálásának egyes kérdéseiről’ c. összefoglalójának 5. pontja értelmében „ha a szükségtelen zavarással kárt okozó magatartást nem a tulajdonos, hanem a tényleges használó valósította meg, az igény vele szemben is érvényesíthető”.^[33] Az együttes perelhetőség e felfogás szerint az átengedett használati jog terjedelmétől függetlenül helytállási kötelezettséget keletkeztet a tulajdonos oldalán. Ez a megközelítés a tulajdon társadalmi kötöttségének alkotmányos doktrínájában gyökerezik.

Az itt taglalt együttes perlés hasonlít a Kvt. 102. § (1) bekezdéséhez, tehát a tulajdonos környezetkárosodásért, illetve a környezetveszélyeztetésért való felelősségét rögzítő rendelkezéshez. A hasonlóság annál is inkább fennáll, mert a bírói gyakorlat a Kvt 102. § (1) bekezdése alapján egész széles körben állapítja meg a helytállási kötelezettséget, figyelemmel arra, hogy a tulajdonos a Kvt. 102. § (2) bekezdése értelmében csak akkor mentesül az egyetemleges felelősség alól az ingatlan tényleges használójának (a károsult számára ismeretlen szerződéses kötelezettnek) a megnevezése esetén, ha kétséget kizáróan bizonyítja, hogy a felelősség nem őt terheli.

Mindezen megfontolásokat figyelembe véve, annak eldöntésekor, hogy ki lesz a szükségtelen zavarásból eredő kártérítési jogviszony kötelezettje,

• azt kell alapul venni, hogy a szomszédjogi generálklauzulából folyó tartózkodási kötelezettség a dolog használatához kapcsolódik, ezért
• ha a tulajdonos és a dolgot használó személye elválik, akkor vizsgálni kell e használat módját.
  • Ha ez a használat a tulajdonos érdekében történik (régi Ptk.-hoz kapcsolódó bírói gyakorlat^[34] szerint kvázi teljesítési segédként jár el a használó), akkor a Ptk. 5:23. és 6:519. §§-a alapján a nem saját érdekében használó nem felel. Ezen okfejtés szerint például semmiképp nem lehet szükségtelen zavarásra alapított kártérítési per alperese az épület okozta negatív behatás miatt a kivitelező, vagy a köztemető üzemeltetője által a talajfeltöltés elvégzésére leszerződtetett vállalkozó.
  • Ha ez a használat a használó érdekében történik, akkor vizsgálandó, hogy van-e olyan jogszabályi rendelkezés, mely a felek viszonyában a dolog használatával kapcsolatos kötelezettségek címzettjét nevesíti, illetve, hogy a tulajdonos a használat jogát a rendelkezési jogára tekintettel mennyiben és milyen körben engedte át.
    (1) Ha mindezt jogszabály egyértelműen meghatározza, akkor eszerint kell eljárni. Például a Ptk. 5:149. § (3) bekezdés 2. mondata alapján a haszonélvezőt terhelik a dolog használatával kapcsolatos kötelezettségek, de ezt leronthatja a Ptk. 5:149. § (2) bekezdése.
    (2) Ha jogszabály nem tartalmaz rendelkezést a felek viszonyára, akkor szükséges annak vizsgálata, hogy a tulajdonos részéről a használati jog teljes egészében átengedésre vagy csupán megosztásra került-e. Például egy bérleti jogviszonyban: a Ptk. 6:333. § (1) bekezdése értelmében a bérlő a dolgot rendeltetésének és a tulajdonossal kötött szerződésnek megfelelően használhatja. Ez a kitétel tehát jellemzően a tulajdonos és a használó (bérlő) közötti szerződés vizsgálatát követeli meg ahhoz, hogy felelősen meg tudjuk válaszolni azt a kérdést, hogy ki volt abban a helyzetben, hogy a szomszédjogi generálklauzulában megfogalmazott, a szomszédok közötti együttélést szabályozó követelménynek eleget tegyen. Hasonló érveléssel a külföldi szakirodalomban is találkozhatunk: így például a Jabornegg–Strasser szerzőpáros amellett érvel, hogy a bérbeadás valóban az ingatlan hasznosításának olyan módja, amelynek során bizonyos hasznosítási lehetőségek alapvetően megmaradnak, azonban meghatározott szegmensekben a bérbeadó elveszti a ráhatás lehetőségét.^[35]

Tény, hogy ez a feltétel – az átengedés és megosztás mentén való elhatárolás – nem egészen egyértelmű, azt nagyon körültekintően kell vizsgálnia a bíróságoknak. Találkozhatunk olyan jogesettel, ahol a bíróság azért állapította meg az alperesek egyetemleges felelősségét, mert az I. rendű alperes töltőállomás céljából földhasználatba adta az ingatlant, ezért a benzinkutat elhelyezőnek és az elhelyezést lehetővé tevőnek is felelnie kell a benzinkút üzemeltetése körében fellépő szükségtelen zavarásból eredő kárért.^[36] A közelmúltban pedig a Kúria több döntésében állami vállalat által üzemeltetett, a Magyar Állam tulajdonában lévő ingatlanon létesített cementgyár tekintetében mondta ki, hogy a tulajdonos a régi Ptk. 100. §-ába ütköző módon mulasztott, amikor nem akadályozta meg, hogy az ingatlanát használó állami vállalat olyan légszennyezéssel járó üzemi tevékenységet folytasson, amely a szomszédos ingatlanok használóinak az egészségét károsította.^[37] Joggal merül fel, hogy várható-e más esettípusoknál, pl. a bázisállomások okozta zavarás esetén, hogy ugyanezen indokolás mellett megállapítsák a bázisállomások létesítőjének felelőssége mellett az ingatlant ehhez bérbeadó tulajdonos felelősségét,^[38] hiszen ott bázisállomás létesítésére adja bérbe ingatlanát jellemzően^[39] a helyi önkormányzat^[40] vagy a Magyar Állam.^[41]

^[1]  Zala Megyei Bíróság 5.P.21.085/2009/38. Megjegyezzük, hogy a szükségtelen zavarástól való tartózkodás kötelezettségének a Magyar Állam mint tulajdonos helyett a kezelői jog gyakorlójához való telepítése kapcsán gyakran hivatkozott 17/1992. (III. 30.) AB határozat a II. 4. pontban árnyaltabban fogamazza meg a Magyar Állam és a kezelő közötti relációt, vö.: „Nem azonosítható a kezelői jog a tulajdonjog valamely részjogosítványával sem, mert a kezelői jog jogosultja csak a tulajdonos állam által nem gyakorolt »maradékjogok« tekintetében válik alanyi jogosulttá. Ezek a »maradékjogok«, amelyek vagyonértékű jogokat testesítenek ugyan meg, mindig csak a tulajdonos által átruházott terjedelemben és tartalommal állnak fenn, a jogi szabályozások és konkrét jogviszonyok – történetileg és egyedileg is változó – sokféleségének megfelelően.”

^[2]  Kúria Pfv.I.21.179/2018/6.; Kúria Pfv.I.21.196/2018/8.; Kúria Pfv.I.20.474/2018/6.

^[3]  BH+ 2014.484. Hasonló hivatkozással találkozhatunk még: Szentendrei Városi Bíróság 6.P.21.185/2006/70. sz. ügyben.

^[4]  Győri Ítélőtábla Pf.I.20.090/2006/35.; Szekszárdi Törvényszék 17.P.20.976/2010/40.

^[5]  Zala Megyei Bíróság 5.P.21.085/2009/38.

^[6]  Varga V, MJ, 2010, 109, 109 skk.

^[7]  Varga V, MJ, 2010, 109, 109. különösen 6. lj.-ben feltüntetett jogesetek; Győri Ítélőtábla Pf.I.20.150/2009/5., helybenhagyólag Legfelsőbb Bíróság Pfv.III.20.182/2010/7.

^[8]  Kertészné Princzinger, BDT, 2011, 96, 97.

^[9]  Varga V, MJ 2010, 109, 109 sk.

^[10]  BDT 2012.2817.; Gyulai Városi Bíróság 1.P.20.379/2008/9.

^[11]  BDT 2011.2422. Megjegyezzük, hogy hasonló joggyakorlatot folytatnak a német bíróságok is: BGH, Urteil vom 16. 7. 2010 – V ZR 217/09 (OLG Koblenz).

^[12]  Varga V, MJ 2010, 109, 110.; Győri Ítélőtábla Pf.II.20.127/2011/11.; BDT 2011/2422.

^[13]  Az építtető az Étv. 2. § 4. pontja értelmében a hatósági engedély vagy tudomásulvétel kérelmezője, az Étv. 33/A. §-a szerinti építési tevékenység bejelentője az építési beruházás megvalósításához szükséges hatósági engedélyek jogosultja, illetve az építési-bontási tevékenység megrendelője vagy folytatója. Az építésügyi és építésfelügyeleti hatósági eljárásokról és ellenőrzésekről, valamint az építésügyi hatósági szolgáltatásról szóló 312/2012. (XI. 8.) Korm. rendelet 4. § (1) bekezdése értelmében az építtető és a tulajdonos is külön vizsgálat nélkül ügyfélnek minősülnek a vonatkozó engedélyezési eljárásokban, vagyis személyük nem feltétlenül esik egybe.

^[14]  Szegedi Ítélőtábla Pf.I.20.236/2011/3. Varga V, MJ 2010, 109, 110 sk különösen 13. és 14. lj.-ben feltüntetett jogesetek.

^[15]  Fővárosi Ítélőtábla Pf.21031/2007/2.; Fővárosi Ítélőtábla 6.Pf.20.136/2012/7.; Fővárosi Ítélőtábla 5.Pf.21.031/2007/2.; Fővárosi Ítélőtábla 6.Pf.20.103/2016/12.

^[16]  Fővárosi Ítélőtábla 5.Pf.21.032/2010/5.

^[17]  Olyan eset is ismeretes, amely tényállása szerint a bázisállomás a Magyar Állam tulajdonában álló telekre épült, s mint ilyen egy hatóság vagyonkezelésében van, míg magának a bázisállomásnak a létesítésére vonatkozó engedély címzettje a bázisállomás beruházója, ld.: Zala Megyei Bíróság 5.P.21.085/2009/38.

^[18]  Fővárosi Ítélőtábla 5.Pf.20.410/2007/2.

^[19]  BH+ 2014.484.

^[20]  Legfelsőbb Bíróság Pfv.III.20.696/2011/4.

^[21]  BDT 2015.3393.

^[22]  EBH 2009.2039.; Győri Ítélőtábla Pf.I.20.090/2006/35.

^[23]  BDT 2013.2989. Ez az eset némiképp kakukktojás, mivel a felperes csak a szükségtelen zavarást okozó kishajó-kikötő elbíráláskori tulajdonosát jelölte meg alperesként, míg a történeti tényállás szerint a felperes ingatlanának környezetét megváltoztató építkezést folytató eredeti tulajdonost nem.

^[24]  Kúria Pfv.I.21.179/2018/6.; Kúria Pfv.I.21.196/2018/8.; Kúria Pfv.I.20.474/2018/6.

^[25]  Varga V. MJ 2010, 109, 113.

^[26]  Fuglinszky Á. (2015) 244.; Menyhárd/Vékás–Gárdos, Ptk. 5:23. §, 997.

^[27]  Ugyanerre jut: Menyhárd/Vékás–Gárdos, Ptk. 5:23. §, 996.

^[28]  Ld. pl.: BDT 2002.552.; BDT 2012.2721.

^[29]  Tolnai Ildikó megfogalmazása szerint ezek azok a személyek, akik a dolog használatára a tulajdonost kizáróan jogosultak. Tolnai / Fónyiné Kazareczki – Tolnai, 70.

^[30]  Ld. még a régi Ptk. 159. §-a alapján tett megállapításokat, melyek megfelelően irányadóak a Ptk. 5:149. § (3) bekezdés 2. mondata körében is. Osztovits/Osztovits, 452.

^[31]  A Fővárosi Ítélőtábla 5.Pf.20.410/2007/2. számú döntésében foglaltak alapján a másodfokú bíróság álláspontja szerint „annak viszont nincs jogszabályi alapja, hogy a tényleges használó mellett az e jogot egyáltalán nem gyakorló tulajdonost” is a használat jogának jogosultjával együtt pereljék. Ugyanez az érvelés jelenik meg a Legfelsőbb Bíróság egyik eseti döntésének indokolásában is: „A szomszédjog általános szabályát sértő tevékenység esetén a kártérítő felelősséget magatartás váltja ki és nem önmagában a tulajdonosi minőség, ezért a szomszédjogi sérelem miatti kártérítési igény érvényesíthető a szükségtelen zavarásban megnyilvánuló jogellenes magatartás kifejtőjével szemben, a tulajdonos perben állása nélkül.” Legfelsőbb Bíróság Pfv.III.20.696/2011/4.

^[32]  Fővárosi Ítélőtábla 5.Pf.20.410/2007/2.

^[33]  Fővárosi Ítélőtábla Polgári Kollégium, Összegző megállapítások, 2011, 5. pont.

^[34]  BDT 2002.552.; BDT 2002.553.; BDT 2011.2422.; BDT 2012.2721.

^[35]  Jabornegg–Strasser, 142.

^[36]  Legfelsőbb Bíróság Pfv.III.21.296/2010/5.

^[37]  Kúria Pfv.I.21.179/2018/6.; Kúria Pfv.I.21.196/2018/8.; Kúria Pfv.I.20.474/2018/6.

^[38]  A bázisállomásokkal kapcsolatos szükségtelen zavarásból eredő jogvitákat tipikusan a torony építtetőjével szemben indítják meg anélkül, hogy annak az ingatlannak a tulajdonosa perben állna, amelyen a bázisállomást létesítették. Kertészné Princzinger, BDT, 2011, 96, 101.

^[39]  Olykor magánszemély a bérbeadó, ld.: BDT2003.833.

^[40]  Fővárosi Ítélőtábla 6.Pf.21.142/2007/14.; Pest Megyei Bíróság 12.P. 24.135/2006/4., Pest Megyei Bíróság 12.P. 24.489/2004/35.

^[41]  Zala Megyei Bíróság 5.P.21.085/2009/38. Kevés példa hozható, mivel a bíróságok jellemzően csak azt rögzítik az ítéleti indokolásban, hogy az alperes valamely ingatlanon adott magasságú antennatornyot létesített: Csongrád Megyei Bíróság 2.Pf.20.752/2011/5.; Csongrád Megyei Bíróság 2.Pf.20.753/2011/5.; Nógrád Megyei Bíróság 2.Pf.20.175/2007/22.; Szegedi Városi Bíróság 22.P.20.620/2010/7.

The post Fuglinszky Réka: A szomszédjogi generálklauzula (könyvrészlet) appeared first on Új Ptk. – az új Polgári Törvénykönyv és Kommentár.

Ebben a bejegyzésben egy részletet találnak Papp Tekla: Atipikus szerződések című könyvéből. A részlet a könyv B) részének II. fejezete, melynek címe: A bírói gyakorlat és az atipikus szerződések.

II. A bírói gyakorlat és az atipikus szerződések

Az atipikus szerződések megjelenése a dogmatikai hagyományoktól való eltávolodást és – kezdetben – bizonytalan jogalkalmazást eredményezett. A bírói gyakorlat általában eredményorientáltan közelíti meg az atipikus szerződéseket: nem a minősítésre, hanem a jogügylet elbírálására koncentrál. Ezért az ügyleti feltételekből indul ki, vizsgálja, hogy

• a felek feltehető akarata mire irányult;
• mi az elérni kívánt üzleti, gazdasági cél;
• melyek a kikötött szolgáltatás sajátosságai;
• és ezeket meghaladóan mit tartottak még lényegesnek a szerződő felek jogviszonyuk szabályozásakor, melyek a szerződés megkötése szempontjából a meghatározó körülmények.^[1]

A bíróságokon végzett kérdőíves felmérésünk [lásd: Melléklet 2) és 4) kérdés] szerint a kúriai bírák közül 3 a felek feltehető akaratát, a felek magatartásainak megfelelő jogokat és kötelezettségeket, valamint a szerződés tárgyát, a szolgáltatás jellegét vizsgálja a szerződési jogcím eldöntésénél. 2 a felek magatartásainak megfelelő jogok és kötelezettségek, valamint a szerződés tárgya, a szolgáltatás jellege szerint dönt arról, hogy milyen szerződésről van szó. 2 a szerződés minősítése nélkül a Ptk. kötelmi és szerződési közös szabályai alapján dönt. 2 nem válaszolt. A kérdőíves felmérés a közzétett bírósági ítéletekből leszűrt vizsgálati szempontokat csak részben igazolja vissza, ami azt is jelenti, hogy a szerződő felek feltehető akarata és a szerződési szolgáltatás jellege a domináns döntési faktor.

A szerződés típusát nem a felek által adott elnevezés, nem a felek szóhasználata, hanem a megállapodás fogalmi elemei, tartalma alapján határozzák meg. A bírói szemlélet nyitottságát és rugalmasságát jól példázzák a Legfelsőbb Bíróság/Kúria közzétett eseti döntései is: a tulajdonjog megszerzésének jogcíme atipikus szerződésből is megállapítható, hiszen a szerződési szabadság értelmében a szerződő felek megállapodása érvényes abban az esetben is, ha a szerződés típusát a Ptk. a nevesített szerződések körében nem tartalmazza.^[2]

A magyar bírói döntésekben az 1990-es évek elejétől a második ezredfordulót követő néhány évig a biztonságra törekvés volt megfigyelhető: minden szerződést, amely nem Ptk.-beli volt, atipikusnak minősítettek, attól függetlenül, hogy ténylegesen az volt-e, vagy vegyes, illetve de facto innominát megállapodásnak volt-e tekinthető. Jellemző példa a Legfelsőbb Bíróság döntéseiben is fellelhető: a polgári jogi társasági és megbízási kontraktusok elemeit tartalmazó, vagyonvédelemre vonatkozó vegyes szerződést atipikusnak tekintették.^[3] A szerződéstipizálás e judikatúrabeli bizonytalansága a XXI. századi magánjogi ítélkezésünkben is megmaradt: vegyes jellegű megállapodást is atipikusként értékeltek^[4], valamint típuskombinációs kontraktusokat^[5], vagy speciális szolgáltatásra irányuló jogügyleteket^[6], vagy innominát megállapodásokat^[7] atipikus szerződésként határoztak meg.^[8]

Az ezredfordulót követően azonban – először az ítélőtáblák, majd a Legfelsőbb Bíróság/Kúria is – kezdik elfogadni az elmélet szerződési tipizálását, és bírósági határozatok mondják ki a timesharing-^[9], a konzorciós^[10], a koncessziós^[11], a lízing-^[12], a faktoring-^[13] és az egészségügyi kezelési^[14] szerződések atipikusságát. Egyre több ítélet tartalmazza azt a helyes megállapítást, hogy a szerződéses szabadság alapelve kiterjed a típus szabadságára is, azaz a felek nemcsak a törvényben külön nevesített szerződések valamelyikét választhatják, hanem olyan atipikus megállapodást is köthetnek, amely sajátos elemei folytán egyik típusba sem sorolható.^[15]

Az atipikus szerződések kapcsán nem tartjuk megalapozottnak azt a gyakran követett bírói megoldást, hogy „a hozzá legközelebb álló nevesített szerződésre irányadó speciális különös részi szabályok – amennyiben a konkrét szerződés tartalmával nem ellentétesek – analóg módon kerüljenek alkalmazásra”.^[16] Ugyanis az atipikus szerződések nem egyes nevesített kontraktusokból vagy azok részleteiből összeállított megállapodások, hanem azokhoz képest új típusokat, egyedi kontraktuális egységeket jelentenek (lásd fentebb A/V/4.1. pont). Éppen ezért nem lehet „puzzle-szerűen” értékelni az adott atipikus szerződés tartalmi elemeit, hanem ha nincs rá alkalmazandó speciális jogszabály, akkor a Ptk. Hatodik Könyv Első és Második Része alapján kell megítélni őket.

^[1] Papp 2013 20.

^[2] BH 2012.169.; EBH 2009.1843.; Legfelsőbb Bíróság Kfv. IV. 37.074/2007.

^[3] BH 1993.247.

^[4] BH 2014.109.; Egri Törvényszék 4.P.20.077/2011/45.; Fővárosi Törvényszék 22.P.22.835/2011/11.

^[5] Győri Ítélőtábla Gf.II.20.079/2014/4.; Fővárosi Törvényszék 4.Gf.75.350/2013/4.; Szegedi Ítélőtábla Pf.II.20.425/2013/2.;Pécsi Ítélőtábla Pf.I.20.514/2011/3.; Fővárosi Törvényszék 25.G.41.822/2010/25.

^[6] BH 2018.192.; Pécsi Ítélőtábla Pf.VI.20.160/2013/7.; Debreceni Ítélőtábla Gf. II. 30.085/2013/5.; Fővárosi Törvényszék 31.G.40.247/2012/25.; Szegedi Törvényszék 6.G.40.117/2012/7.; Fővárosi Ítélőtábla 6.Pf.20.027/2011/7.; Pest Megyei Bíróság 7.G.21.768/2009/34.; Fővárosi Törvényszék 20.G.40.348/2009/69.; Budapest Környéki Törvényszék 25.P.24.500/2008/106.

^[7] Budapest Környéki Törvényszék 22.P.21.006/2011/30.: készfizető kezességhez közel álló garanciaszerződés; Budapest Környéki Törvényszék 11.P.24.374/2012/15.: haszonkölcsönnel rokonítható sportcélú használati megállapodás

^[8] Erre a szakirodalomban is van példa: Miskolczi Bodnár 1997a 3–11.; Sándor 2011 20–21.

^[9] BH 2008.71.; BH 2007.57.; BH 2007.95.

^[10] BDT 2009.1998.; ÍH 2009.20.

^[11] GYIT-H-PJ-2008-178. ; BDT 2003.750.

^[12] EBD 2013.G.9.; Debreceni Ítélőtábla Pf. II. 20.378/2012/4.; Szegedi Törvényszék 11. G. 40.290/2011/9.; Szolnoki Törvényszék 16. P. 20.071/2011/19.; Szegedi Ítélőtábla Gf. I. 30.087/2010/5.; BDT 2008.1799.; Szegedi Ítélőtábla Gf. I. 30.218/2007.; BDT 2007.1666.; BDT 2006.1487.; BDT 2000. 207.; BH 1991.357.

^[13] BDT 2006.1343.; BH 2005.72.

^[14] BDT 2008.1755.

^[15] Fővárosi Ítélőtábla 3.Pf.21.345/2012/3.; Debreceni Ítélőtábla Gf.IV.30.623/2012/11.; Debreceni Ítélőtábla Pf.II.20.363/2011/4.; Fővárosi Ítélőtábla 7.Pf.22.224/2011/6.; Debreceni Ítélőtábla Gf.I.30.639/2011/5.; Pécsi Ítélőtábla Pf.III.20.272/2010/4.; Fővárosi Bíróság 18.G.42.324/2010/19.

^[16] Kúria Pfv.I.21.447/2012/6.; Szegedi Törvényszék 11.G.40.269/2011/9.; Zala Megyei Bíróság 5.G. 40.066/2011/9.; Csongrád Megyei Bíróság 1.P.21.030/2010/35.; Fővárosi Bíróság 18.G.42.324/2010/19.; Zala Megyei Bíróság 5.P.20.257/2006/32.

The post Papp Tekla: Atipikus szerződések (könyvrészlet) appeared first on Új Ptk. – az új Polgári Törvénykönyv és Kommentár.

A cikk letölthető PDF formátumban is!

 „Mondja, Ádám, maga mindig ilyen rusztikusan öltözködik?”

Vékás Lajos – 1999 tavasza^[1]

I. Bevezető

Az új Polgári Törvénykönyv a kártérítési felelősség kapcsán több jelentős újítást hozott, amelyeket más jogrendszerből átültetett megoldásnak, angol terminológia szerint legal transplantnak lehet nevezni. Ezek egyike a párhuzamos igényérvényesítési tilalom, azaz a non-cumul.

A legélesebben Teubner hívja fel a figyelmet arra, hogy egy-egy legal transplant nemcsak önmaga változik, hanem a jogi környezetét is megváltoztatja, mozgásba hozza, úgymond immunválaszokat generál. A jogelvek, szabályok átültetése valójában legal irritant, mert „alapvető irritációt okoz, váratlan és új események egész sorozatát indítja el”, s ez például olyan jogértelmezésben is megnyilvánulhat, amely további disszonanciát okoz a legal transplant szűkebb-tágabb jogi környezetében.^[2]

A non-cumul elvét a magyar polgári jog, legalábbis részlegesen, önmagából kitaszítani látszik, méghozzá oly módon, hogy közben a magánjog bizonyos alapkategóriáinak megkérdőjelezése, elemeire bontása és újbóli összeépítése is felmerül.

II. A non-cumul az új Ptk.-ban

1. Kimondott és feltételezett indokok

A párhuzamos kártérítési igények kizárásának elvét az új Ptk. 6:145. §-a rögzíti, eszerint: „A jogosult kártérítési igényét a kötelezettel szemben akkor is a szerződésszegéssel okozott károkért való felelősség szabályai szerint érvényesítheti, ha a kár a kötelezett szerződésen kívül okozott károkért való felelősségét is megalapozza.” Ha tehát a felek között szerződés van, akkor a felek csak a kontraktuális felelősség szabályai szerint érvényesíthetnek egymással szemben kártérítési igényt, deliktuális alapon nem; annak ellenére sem, ha a károkozás illeszkedik valamely deliktuális felelősségi tényálláshoz.

A törvényjavaslatnak az új strukturális szabályhoz fűzött indokolása rögzíti, hogy a kontraktuális felelősség annyira közel került a veszélyes üzemi felelősséghez (tekintettel a hasonlóan szigorú kimentési feltételekre, illetve arra, hogy például az előreláthatósági korlát mindkét felelősségi rendben: a kontraktuális és a deliktuális felelősség szabályai között egyaránt megjelenik), hogy a tényállás kiemelése a szerződéses viszonyból immár nem indokolt. Érdemes mindezt kiegészíteni a kommentárirodalomban megjelent további magyarázatelemekkel. Eszerint például a non-cumul a privát autonómia és a szerződéses szabadság védelmét juttatja kifejezésre. A felek jogviszonyának egyetlen és kizárólagos forrása a szerződés, s ugyanez igaz a kártérítési igényekre is. A szerződésben kialakított kockázatelosztás (például az ezt alakító felelősségkizáró és -korlátozó kikötések) nem kerülhető meg deliktuális igényérvényesítés útján, s így a szerződésszegő kötelezettnek sem kell olyan kártérítési igényeket kielégítenie, amelyekre a szerződéskötés időpontjában nem is számíthatott.^[3] E megoldás további előnye, hogy fel sem merül a kérdés: a szerződésben rögzített felelősségkizáró, illetve -korlátozó klauzulák vajon érvényesülnek-e akkor is, ha a szerződő fél kártérítési igényét deliktuális alapon érvényesíti (mintegy „átsugároznak-e” a deliktuális igényekre), ugyanis e modellben egyszerűen nincs lehetőség a deliktuális igényérvényesítésre. A szerződésszerkesztéshez, illetve az igényérvényesítéshez kapcsolódó ún. tranzakciós költségek is alacsonyabbak, mert sem a szerződéskötési tárgyalások során, sem pedig az igényérvényesítéssel összefüggésben nem szükséges foglalkozni azzal a „forgatókönyvvel”, ha a szerződő fél károsult igényét a szerződés ellenére deliktuális alapon érvényesíti.^[4]

Mindazonáltal akkor érdemes a kumulálási tilalom mellett dönteni, ha az adott jogrendszerben a kontraktuális és a deliktuális felelősség között jelentős különbségek vannak, méghozzá a deliktuális felelősség javára (azaz a deliktuális felelősség szabályai kedvezőbbek a károsultra nézve, mint a kontraktuális felelősség szabályai vagy a felelősség és kártérítés szerződésben rögzített rendje), ezért a szerződő fél károsult annak a „kísértésnek” lenne kitéve, hogy a szerződést megkerülve, a számára kedvezőbb deliktuális felelősségi szabályok szerint érvényesítse kártérítési igényét. A non-cumul szabály e lehetőségtől elzárja. Az új Ptk.-ban azonban nincsenek jelentős különbségek a deliktuális felelősség javára, ezért „első ránézésre” mégsem látszik a non-cumul bevezetésének mélyebb indoka.^[5] Az alábbiakban ezért csak feltételezésekbe bocsátkozhatunk és kiemeljük a non-cumul – a magyar kártérítési felelősségi jogra vetített – lehetséges előnyeit.

Az általunk feltételezett egyik további ok az előreláthatósági korláthoz, annak referencia-időpontjához kapcsolódik. Kontraktuális felelősség esetében a 6:143. § alapján a szerződéskötés időpontja az irányadó, míg a deliktuális felelősség körében az előreláthatóságot szabályozó 6:521. § csak annyit mond ki, hogy „nem állapítható meg az okozati összefüggés azzal a kárral kapcsolatban, amelyet a károkozó nem látott előre és nem is kellett előre látnia”, anélkül, hogy az előreláthatóság referencia-időpontját meghatározná. Szerződésen kívül okozott kárról lévén szó, ez az időpont aligha lehet korábbi, mint a károkozó magatartás kifejtésének időpontja. Így non-cumul hiányában elképzelhetők lennének olyan esetek, amikor a jogosult szempontjából célszerű lehetne deliktuális alapon perelni, hiszen ebben az esetben minden információ, amely a szerződéskötés és a károkozó magatartás kifejtése (azaz a szerződésszegés) közötti időszakban jutott a kötelezett tudomására (avagy ebben az időszakban vált elvárhatóvá bizonyos körülmények előrelátása), a deliktuális alapú igényérvényesítés esetén „beszámítana a kötelezettnek” (szemben a kontraktuális felelősséggel, ahol is az előreláthatóság a szerződéskötés időpontjában „rögzül”), s így a szerződéskötéskor kialakított egyensúly, non-cumul hiányában felborulna.

A párhuzamos kártérítési igények kizárásának másik oka feltehetően abban keresendő, hogy deliktuális úton ne legyen megkerülhető a 6:174. § (2) bekezdésének azon szabálya, miszerint a szolgáltatás tárgyában bekövetkezett károk (ún. tapadó károk) megtérítését a jogosult csak akkor követelheti, ha a hibát az ún. első lépcsőben szabályozott kellékszavatossági jogok érvényesítésével (kijavítás vagy kicserélés útján) kiküszöböltetni nem tudja, és a kellékszavatossági határidő még nem telt el. A párhuzamos igényérvényesítési tilalom hiányában a jogosult, akár a kellékszavatossági határidők elteltét követően is (az általános ötéves elévülési időn belül), a kellékszavatossági igények szabályaira tekintet nélkül kártérítést követelhetne e károkért is, deliktuális alapon.

2. Vitás kérdések és post transplantation adjustment

A non-cumul alkalmazásához kapcsolódóan több probléma is felmerült. Egyrészt elhatárolási nehézségek, amelyeket azonban a 6:146. § értelmező szabálya alapvetően megold akként, hogy a kontraktuális felelősséget és annak kizárólagosságát valamennyi, a szerződés teljesítése során bekövetkezett kárra kiterjeszti.^[6] Másrészt, a veszélyes üzem tárgyi hatályának szűkülése – s ezzel összefüggésben a tevékenységi körön kívüli/belüli, illetve az ellenőrzési körön kívüli/belüli okok fogalmi köre, e fogalmak egymáshoz való viszonya (a). Harmadrészt a non-cumul hatása az ingyenes szerződések megszegéséből eredő károk megtérítésére (b).

a) Kontraktuális felelősség által kiszorított veszélyes üzemi felelősség (visszterhes szerződések)

Ha a károkozó magatartás a fokozott veszéllyel járó tevékenység fogalmi körébe illeszkedik, ugyanakkor egy (visszterhes) szerződéses szolgáltatás teljesítése során, annak keretében fejtették ki, akkor nem a veszélyes üzemi, hanem a kontraktuális felelősség szabályát kell alkalmazni (például a kalandpark látogatója kizuhan a nyári bobból vagy lezuhan a vízi csúszdáról).

Mindez azt fogja eredményezni, hogy míg a régi Ptk. alapján csak a tevékenység körén kívül eső (azaz külső) és elháríthatatlan ok esetén lehetett mentesülni a felelősség alól, a Ptk. szerint – mivel e károk már a kontraktuális felelősség körébe tartoznak – a 6:142. § értelmében ellenőrzési körön kívül eső, a szerződéskötés időpontjában előre nem látható és el nem hárítható okból van lehetőség a felelősség alóli mentesülésre.

Felmerülhet, hogy mindez jelent-e majd a bírói gyakorlatban érdemi, tartalmi változást. Logikus lenne, ha az ellenőrzési kört szűkebb fogalomnak tekintenénk, mint a tevékenységi kört.^[7] Így azonban a károkozónak – a veszélyes üzemi felelősséghez képest – nagyobb esélye lenne a felelősség alóli mentesülésre. Ha például a taxi vezetője (aki a példa kedvéért azonos az üzemben tartóval) sorsszerűen rosszul lett az autóban, s az emiatt bekövetkezett baleset (például fának hajt) neki nem volt felróható, ennek ellenére sem mentesülhetett a korábbi Ptk. alapján alkalmazandó veszélyes üzemi felelősség alól, mert a kár elháríthatatlan volt ugyan, de nem esett a fokozott veszéllyel járó tevékenység körén kívül. Ugyanez volt a durrdefekt megítélése is a bírói gyakorlatban. Ezzel szemben – ha a Ptk. alapján abból indulna ki az ítélkezés, hogy a tevékenységi kör és az ellenőrzési kör között valóban van fokozati különbség – akkor akár arra az álláspontra is helyezkedhetne, hogy az előzmények nélküli, a vezető mulasztására vissza nem vezethető, sorsszerű rosszullét, avagy a durrdefekt a taxi vezetője mint szerződő fél (kötelezett) ellenőrzési körén kívül esik, ezért az alkalmazandó kontraktuális felelősség szabályai szerint a szerződő fél sikerrel kimentheti magát. Ugyanez a probléma merül fel valamennyi (visszterhes) személyszállítási szerződés kapcsán, legyen szó helyközi buszjáratról, vasútról stb.

A kérdésben a Kúria mellett működő Új Ptk. Tanácsadó Testület is állást foglalt, amikor a 6:142. § kapcsán az „ellenőrzési kör” fogalmát értelmezte, s a két fogalom konvergenciáját, tartalmi átfedését állapította meg: „Az »ellenőrzési körön kívül« fordulat a jogalkotói törekvés fényében helyesen a vis maior tartalmi elemeként értelmezendő, és semmiképpen sem lehet mérhető a »gondos ellenőrzés« vagy a felróhatóság mércéjével. […] A szerződésszegésért való felelősség alóli kimentés feltételrendszere a fokozott veszéllyel járó tevékenységgel okozott károkért való felelősség kimentési feltételeihez áll közel. […] Önmagában az, hogy a szerződést megszegő fél az adott körülményt nem képes befolyásolni, illetve nem képes arra hatást gyakorolni, nem eredményezi azt, hogy a körülményt ellenőrzési körön kívül esőnek kell tekinteni. Ebből következően ellenőrzési körbe eső lehet az olyan »belső« objektív körülmény is, amely a szerződésszegő által nem volt befolyásolható, és amely a gondos ellenőrzéssel sem volt elhárítható.”

Miközben a normavilágosság és jogbiztonság szempontjából nem szerencsés, hogy két eltérő kifejezésnek közel azonos tartalmat tulajdonítunk, az „ellenőrzési kör” fogalmának e szigorú értelmezése és a két fogalom konvergenciája megoldja a fent felvetett gyakorlati problémát. Ha ugyanis az „ellenőrzési körön kívüli ok” és a „tevékenységi körön kívüli ok” közel ugyanazt jelenti, akkor a kimentés a jövőben is hasonlóképpen nehéz lesz a fent említett esetcsoportban, illetőleg gyakorlati példákban (például a taxi, a busz, a vonat utasa megsérül a jármű balesete során), mint a korábbi Ptk. alapján, amikor is a személyszállítási szerződés jogosultjai által elszenvedett károk megtérítésére a veszélyes üzemi felelősséget alkalmazta a bírói gyakorlat. A durrdefekt, illetve a vezető rosszullétének minősítése, értékelése nem fog változni, azaz a kimentés nem lesz sikeres a (visszterhes) kontraktuális felelősség szabálya alapján sem, amivel végeredményében egyet lehet érteni.

E két fogalom tartalmi konvergenciájával már csak azért is „együtt lehet élni”, mert a kontraktuális felelősség és a veszélyes üzemi felelősség kimentési feltételeinek eltérő normaszöveggel történő kodifikálása mögött, feltehetően, nem tudatos jogalkotói szándék, hanem az a körülmény húzódik meg, miszerint míg a veszélyes üzemi felelősség a maga fogalomrendszerével évtizedek óta a magyar kártérítési jog része, szerves fejlődés eredményeként formálódott a bírói gyakorlatban, addig a kontraktuális felelősség hatályos szabályai éppen egy legal transplantation következtében váltak a hazai felelősségi jogi gondolkodás és gyakorlat részévé.

b) Ó, az a szívességi fuvar…

A probléma lényegét a következő példa világítja meg: szívességi fuvar (például autóstop) keretében, azaz ingyenes személyszállítási szerződés (?) alapján visznek el valakit valahova (feltéve hogy a szerződő fél és az üzemben tartó ugyanaz a személy), majd az autó egy másik járművel ütközve balesetet szenved. Ebben az esetben az ingyenes szerződések felelősségi szabályai szerint [6:147. § (2) bekezdés] a károsultat ingyenesen elszállító személy csak felróhatósága esetén felel, vele szemben deliktuális alapon, így a veszélyes üzemi felelősség alapján fellépni a non-cumul szabály miatt elvileg nem lehet, következésképpen a fokozott veszéllyel járó tevékenységért való deliktuális felelősségi alakzatra csak a balesetben érintett másik jármű üzemben tartója elleni igényérvényesítése keretében hivatkozhat. (A régi Ptk. és gyakorlata alapján ilyenkor mindkét üzemben tartó a veszélyes üzemi felelősség szabályai szerint felelt az utas által elszenvedett károkért.) Ebben az esetben az elévülési idők is eltérőek lesznek, hiszen az ingyenes szerződés kötelezettjével szemben az általános ötéves elévülési idő, míg a másik jármű üzembentartójával szemben a hároméves speciális elévülési idő lesz az irányadó.

Még inkább „éles” a kérdés, ha az utas személyi sérülésével járó balesetben nem érintett másik jármű, így nincs kivel szemben veszélyes üzemi alapon fellépni. Megismételhetjük a fent, a visszterhes személyszállítási szerződés kapcsán már említett példát: a gépjármű vezetőjének sorsszerű, nem felróható (és nem előre látható, s el sem hárítható) rosszullétét. A szerződő fél a 6:147. § (2) bekezdése alapján – felróhatóság hiányában – kimenti magát, s mivel a felelősségbiztosító is csak az üzemben tartó felelősségének fennállása esetén teljesít szolgáltatást (a példa kedvéért a szerződő felet és az üzemben tartót azonos személyként konstruáltuk), akkor felelősség hiányában a felelősségbiztosító sem lesz köteles teljesíteni.

Mindezek fényében felmerül a kérdés: vajon valóban az volt-e a jogalkotó szándéka, hogy a gépjármű utasának polgári jog által biztosított védelme, védettségének szintje csökkenjen: így olyan helyzetekben, amikor a korábbi Ptk. alapján a veszélyes üzemi felelősség szabályát alkalmazva egészen bizonyosan kártérítésben részesült, az új Ptk. alapján kártérítés nélkül maradjon? A problémát a hazai szakmai közvélemény is észlelte, és a különböző publikációkban, szakmai rendezvényeken a következő válaszok, értelmezések, megoldási javaslatok fogalmazódtak meg.

Ismeretes olyan álláspont, amely szerint a jogalkotó valójában számolt az itt vázolt „mellékhatással” (tehát az nem is mellékhatás), s tud azonosulni azzal a megközelítéssel, miszerint akit ellenszolgáltatás nélkül visznek el (azaz ezt a szolgáltatást egy ingyenes személyszállítási szerződés keretében veszi igénybe), azt kevésbé részesíti védelemben a polgári jog.^[8] Lábady Tamás határozott – igaz, nem az ingyenes személyszállításra fókuszált, hanem általánosságban megfogalmazott – álláspontja szerint például: „[…] az új törvénynek a párhuzamos kártérítési igényeket kizáró (‘non cumul’) szabálya (6:145. §) nem teszi lehetővé, hogy veszélyes üzemmel teljesített (például személyfuvarozási vagy utazási) szerződés megszegéséből eredő kártérítési igényeket a veszélyes üzemi felelősség szabályai szerint bíráljon el a bíróság.”^[9]

Egy másik (képviselője által még nem publikált) álláspont szerint a szívességi fuvart (és általában a szívességi alapon nyújtott szolgáltatásokat) nem minden esetben szerződés alapján nyújtják, illetve veszik igénybe. Ezért esetről esetre kell vizsgálni: vajon a felek akarata egyáltalán kiterjedt-e arra, hogy megállapodásukkal kikényszeríthető kötelmet hozzanak létre, avagy pusztán egy azon kívüli szívességi viszonyról van szó. Ha például a szomszéd megígéri, hogy elviszi szomszédját kocsival, amikor dolgozni indul, majd utóbb jelzi, hogy meggondolta magát, akkor az eredeti ígéretet és annak elfogadását nem feltétlenül szabad (akárcsak ingyenes) szerződésnek tekinteni, hacsak a felek egyező akarata nem terjedt ki mégis kikényszeríthető kötelezettség létrehozására. Ha minden ilyen és hasonló szívességi megállapodást ingyenes szerződésnek tekintenénk, akkor a szívesség egyoldalú „visszavonása”, „módosítása” szerződésszegésnek minősülne, és akár a teljesítést is ki lehetne kényszeríteni bírói úton, avagy a szerződésszegés egyéb jogkövetkezményeinek alkalmazását szorgalmazhatná a „pórul járt jogosult”. Ha azonban a „szívességi fuvar” felajánlása, elfogadása (és teljesítése) mögött nincs kikényszeríthető kötelezettség(vállalás), szerződés, akkor a felek egymás között deliktuális és csak deliktuális alapon érvényesíthetnek kártérítési igényt, ami azt jelenti, hogy továbbra is alkalmazható a veszélyes üzemi felelősség, még akkor is, ha az a személy, aki szívességből elviszi a későbbi károsultat, maga az üzemben tartó.^[10]

Végül, ismeretes olyan nézet is, amely szerint a Ptk. 6:145–6:146. §-ai ellenére a gépjárművel okozott károkra – még ha ingyenes szerződés teljesítése során okozták, illetve szenvedték is el azokat – a veszélyes üzemi felelősség szabályait kell alkalmazni. Ezt az álláspontot képviseli például Kemenes István és a Szegedi Ítélőtábla Polgári Kollégiuma. Kemenes többek között rendszertani értelmezést követve kifejti, hogy mivel az ingyenes szerződések megszegésével (illetve teljesítése során) okozott károkért való felelősségre vonatkozó szabály, a Ptk. 6:147. §-a, elkülönül a visszterhes szerződésekre vonatkozó felelősségi szabályoktól (6:142–6:144. §§) és az azokat követő non-cumul rendelkezéstől (6:145.), ezért ebből (azaz a törvényszövegben való elhelyezésből) is levezethető, hogy egy olyan speciális szabályról van szó, amelyre a párhuzamos igényérvényesítési tilalom nem vonatkozik. Ingyenes szerződések esetében a károsult választhatja a számára kedvezőbb veszélyes üzemi felelősséget, illetve „ha a szerződés alapján ellenszolgáltatás nélkül nyújtott szolgáltatás veszélyes üzemi tevékenységnek minősül, a szerződés megszegése miatt keletkezett kár megtérítésére ezért a fokozott veszéllyel járó tevékenységért való felelősség szabályai alkalmazhatók.”^[11] Utóbb, ha kissé finomítva, de erre az álláspontra helyezkedett a Kúria mellett működő Új Ptk. Tanácsadó Testület is: „Semmiképpen sem lehet indokolt azonban, hogy a Ptk. 6:145. §-ának a visszterhes szerződésekre kialakított szabálya felülírja azokat a jogpolitikai indokokat, amelyek az egyes, a felróhatósági mércénél szigorúbb kimentést előíró deliktuális felelősségi alakzatokat alátámasztják. Különösen nem indokolt például, hogy a fokozott veszéllyel járó tevékenység folytatása (a veszélyes üzem működtetése) által előidézett kockázat szigorú, csak külső elháríthatatlan okkal kimenthető következményei alól a veszélyes üzem üzembentartója csak azért mentesüljön, mert a fokozott veszéllyel járó tevékenység egyúttal ingyenes szolgáltatás is. Ezért, ha az ingyenes szerződés alapján a szolgáltatást a kötelezett olyan tevékenység folytatásával teljesíti, amely a felelősség egyes esetei körében külön szabályozott, a felróhatósági alapú felelősségnél szigorúbb felelősségi alakzat alkalmazási körébe esik, a kártérítési felelősségére az ingyenes szerződések megszegésével okozott károk megtérítésére irányadó szabály helyett e külön szabályozott felelősségi alakzat rendelkezései alkalmazhatók.”

III. Záró gondolatok

Nem kétséges, hogy a non-cumul a magyar polgári jogban a Teubner-féle legal irritant módjára figyelemre méltó immunválaszokat generált. Nemcsak önmaga változott, hanem a „befogadó” környezetet is megváltoztatta. Egyrészt katalizálta az „ellenőrzési körön kívüli ok” értelmezését. Másrészt sajátos rezonanciákat idézett elő a szerződés fogalmának, határainak értelmezését és a kártérítési jog egyes szabályainak egymáshoz való viszonyát illetően. Ha a bírói gyakorlat követni fogja az Új Ptk. Tanácsadó Testület álláspontját, akkor valóban elmondható, hogy a magyar polgári jog magából (részlegesen) kivetni látszik a párhuzamos igényérvényesítési tilalmat, legalábbis az ingyenes szerződések v. veszélyes üzemi felelősség kontextusában.

Ezek az elsődleges turbulenciák további rezgéseket fognak generálni, amelyek a szóban forgó szabályok alkalmazása során bizonytalanságot okozhatnak; például a fent másodikként bemutatott megoldás vonatkozásában: utólag nem vagy nehezen rekonstruálható a felek akarata egy-egy ingyenes kötelezettségvállalás kikényszeríthetőségét illetően, s ennek vizsgálata nehéz elhatárolási feladatok elé állíthatja a jogalkalmazókat.

A non-cumul elve (a Kúria tanácsadó testülete által is támogatott) részleges zárójelbe tételének lehetséges következményei túlmutatnak a konkrét kártérítési jogi kérdésen. Jogforrástani problémát is felvetnek: egyrészt, hol húzódik a jó szándékú, korrektív, praeter legem jogértelmezés és a kodifikált jogrendszer koncepciójával aligha összeegyeztethető contra legem jogértelmezés határa; másrészt, hogyan befolyásolja a felelősségi jog egy alapvető és a kódex által kifejezetten szabályozott kérdését a tanácsadó testületi állásfoglalás; végül, harmadrészt, milyen kihatással lesz mindez a jogbiztonság, kiszámíthatóság elvére, ha a Ptk. egy strukturális szabályát potenciálisan lerontja a korrektív jogértelmezés. E turbulenciák végül rávilágítanak a jogszabály-értelmezés mint gondolati-logikai folyamat bizonyos nehézségeire, módszertani kérdéseire: mint például a kódexben rögzített szabályok egymáshoz való viszonyára (egymást kiegészítő normák, avagy általános és különös szabályok stb.). Álláspontunk szerint ugyanis az utóbbi jellemzően nem attól függ, hogy a szabályok milyen sorrendben követik egymást a kódexben; éppen ezért a szívességi fuvar kapcsán harmadikként ismertetett megoldás contra legem.^[12]

A non-cumul mint legal irritant által keltett „tektonikus mozgások”, reméljük, a jogalkotót is elérik, s világos jogpolitikai állásfoglalásra késztetik. Kívánja-e, hogy akit – leegyszerűsítve az itt tárgyalt kérdéseket – ingyen visznek, az csökkentett szintű felelősségi-kártérítési jogi (és ezáltal biztosítási jogi) védelmet élvezzen, vagy sem. Ha igen, akkor nincs helye contra legem értelmezésnek. Ha nem, akkor annak vizsgálata válik szükségessé, hogy a non-cumul által elérni kívánt célok elérhetők-e más, kevésbé drasztikus megoldásokkal, a non-cumul mellékhatásai nélkül^[13], már csak azért is, hogy a contra legem jogértelmezésre ne legyen szükség, mert minden egyes – még oly jó szándékú – contra legem jogértelmezés is negatívan érinti az új kódex integritását, s csökkenti a kodifikált szabályokat övező bizalmat.

A szerző PhD, egyetemi tanár, Eötvös Loránd Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Kar

A tanulmány eredetileg a Studia in honorem Lajos Vékás című ünnepi kötetben jelent meg.

^[1] Az Ünnepelt kérdése e sorok szerzőjéhez, amikor is az utóbbi egy (túl) jól sikerült házibuli keretében negyedmagával a csoporttársai által bérelt lakásban található régi népi ruhadarabokat magára öltve népi kisegyüttest alakított a Déli pályaudvaron; majd rádöbbent, hogy reggel van, ezért egyenesen az Ünnepelt választható órájára sietett, ahonnan nem lehetett késni és nem is volt érdemes, ám buzgalmában elfelejtette levenni a jobb sorsra érdemes cifra viseletet. Az Ünnepelt azóta is figyelemmel kíséri pályámat; útmutatásaiért köszönettel tartozom. Például egy e témába vágó előadásom kapcsán is megkérdezte: nem akarom-e megírni. De. Isten éltesse!

^[2]  G. Teubner: Legal Irritants: Good Faith in British Law or How Unifying Law Ends up in New Divergences, Modern Law Review 1/1998, 12–13, 20.

^[3]  Vékás L., in Vékás L. – Gárdos P. (szerk.): Kommentár a Polgári Törvénykönyvhöz, Budapest 2018², 1663–1664.

^[4]  Az utóbbi kapcsán ugyanígy: Vékás: i. m. 1664.

^[5]  Éppen ellenkezőleg: a károsult számára több szempontból is a kontraktuális felelősség látszik kedvezőbbnek. A deliktuális felelősség továbbra is felróhatósági alapú (ide nem értve egyes, felróhatóságtól független felelősségi alakzatokat, mint pl. a veszélyes üzemi felelősséget), míg a szerződésszegésért való felelősség az új Ptk.-ban felróhatóságtól független (azaz szigorúbb) lett. A 6:144. § (2) bekezdése kimondja, hogy a szerződésszegéssel okozott károkért való felelősség körében a kártérítés méltányosságból való mérséklésének nincs helye. Ez valóban érdemi különbség, de a károsult szempontjából éppen a kontraktuális felelősség javára, vagyis az „ellenkező irányba” mint amilyen eltérésekre tekintettel a non-cumul bevezetése indokolt lehetne. (Számos elem pedig megegyezik, pl. a felelősségi alakzatok kimentési jellege.)

^[6]  Fuglinszky Á., in: Wellmann Gy. (szerk.): A Ptk. magyarázata V/VI. –  Kötelmi jog, Első és Második rész, Budapest 2018³, 384–386.

^[7]  Pusztahelyi R.: Igényhalmazatok a szerződésszegési jogkövetkezmények rendszerében, különös tekintettel a Ptk. 6:145. §-ára, Pro Futuro 2/2016, 73–74. Ugyanakkor a két fogalom konvergenciája mellett Kemenes I.: A kontraktuális kártérítés egyes kérdései, Magyar Jog 1/2017, 4.

^[8]  Terjedelmi okokból e helyütt nem térünk ki arra a kérdésre, hogy maga a non-cumul szabály kógens avagy diszpozitív-e.

^[9]  Lábady T.: in Vékás L. – Gárdos P. (szerk.): Kommentár a Polgári Törvénykönyvhöz, Budapest 2014, 2271. Marton a társadalom egészséges, életerős morális felfogásával magyarázta, hogy az ingyenadós enyhített felelősségét a szívességi autófuvarozásra is alkalmazni kell. Ld. Marton G.: Tervezet egy polgári jogi törvénykönyv kártérítési fejezetéhez – kézirat, in: Az Igazságügyminisztérium iratanyaga az 1959-es Polgári Törvénykönyv előkészítésével és hatályba lépésével kapcsolatban– – I. kötet, Budapest 2017, 137–138. Eörsi pedig a német és a francia jogban (akkor) uralkodó felfogást idézi: az ingyenutas kifejezetten vagy ráutaló magatartással beleegyezik a gépjárművel történő közlekedés kockázataiba. Eörsi Gy.: Összehasonlító polgári jog, Budapest 1975, 427–428.

^[10]  Való igaz, bizonyos helyzetekben meglehetősen nehéz a szerződéshez kapcsolódó kikényszeríthetőséget elképzelni, pl. amikor a családtagjait szállítja valaki. Megjegyezzük, ha a bírói gyakorlat ezt a megközelítést a magáévá teszi, akkor különösen fontos, hogy az „ellenőrzési körön kívüli ok” és a „tevékenységi (működési) körön kívüli ok” hasonló tartalmat, esetköröket fedjen, s ne értelmezzük az „ellenőrzési körön kívüli okot” enyhébb kimentési kritériumként a „tevékenységi (működési) körön kívüli okhoz” képest, mert nem volna indokolt szigorúbb kimentési szabállyal védeni azt, aki a szerződésnek nem minősülő szívességi fuvar teljesítése során szenved kárt, mint azt, aki visszterhes személyszállítási szerződést köt.

^[11]  Kemenes: i. m. 7. Ugyanezt tartalmazza a Szegedi Ítélőtábla 2/2016. (XI. 24.) számú PK véleménye.

^[12]  Ha igaz lenne, hogy a non-cumul (6:145. §) azért nem alkalmazható az ingyenes szerződésekre, mert az csak a kódexben azt megelőző, a visszterhes szerződésekre vonatkozó felelősségi szabályokhoz kapcsolódik (6:142–6:144. §§), s az ingyenes szerződések megszegésével okozott károkért való felelősség szabálya a kódexben (6:147. §) ezektől elkülönül, és ezért arra a párhuzamos igényérvényesítési tilalom nem vonatkozik (Kemenes: i. m. 7.), akkor az ingyenes szerződésekre semelyik, azt elhelyezkedésében megelőző szabály sem volna alkalmazható, így pl. a kár fogalmára, kártérítés módjára, közös károkozásra és a kárenyhítési kötelezettség megszegésére vonatkozó utaló szabály, a 6:144. § sem (hovatovább az még „följebb van” a 6:147. §-hoz képest mint a non-cumul).

^[13]  Megoldási javaslathoz ld. Fuglinszky Á.: Some Structural Questions on the Relationship Between Contractual and Extracontractual Liability in the New Hungarian Civil Code, in: A. Menyhárd – E. Veress (eds.): New Civil Codes in Hungary and Romania 2017, 128.

The post Fuglinszky Ádám: A non-cumul mint legal irritant? appeared first on Új Ptk. – az új Polgári Törvénykönyv és Kommentár.