A cikk letölthető PDF formátumban is!

Az üzletrész öröklésére (jogutódlással való átszállására) vonatkozó szabályozás sajátos, a dologi, az öröklési és a státusjog határterületére tartozó kérdés. A szabályozásban ez a kérdés hagyományosan leválik ugyanakkor mindezen háttérszabályokról, és visszatérően a társasági jogban külön szabályként jelenik meg. A korábbi és a jelenlegi szabályozás első pillanatra sok érdemi tartalmi azonosságot sugall, de eltérő elméleti alapon áll. A továbbiakban a Ptk. új szabályainak összehasonlító elemzésével kívánok rámutatni a fontosabb összefüggésekre és súlypontokra.

Pázmándi Kinga ügyvéd, egyetemi docens, tanszékvezető
(Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem, Üzleti Jog Tanszék)

1. Az üzletrész öröklésének (jogutódlásának) specialitása, a szabályozás modellje

Az üzletrész öröklésének (jogutódlásának) specialitása valójában az üzletrész fogalmára, az üzletrész jogi jellegének sajátosságaira vezethető vissza. Az üzletrész nem dolog. Az üzletrész fogalmára vonatkozó Ptk.-beli szabályok szövegesen eltérnek ugyan a társasági törvény korábbi szabályától, ez azonban azon nem változtat, hogy az üzletrész akkor is „jogösszesség” (a jogok és kötelezettségek státusjogi egységét értve ezalatt), ha annak dologiasodása kétségkívül megfigyelhető. Ehhez szükséges megjegyezni, hogy a Ptk. – a fenti állítást erősítendő – az üzletrész fogalmának finomítása során egyfelől beemelte abba a tagi kötelezettségeket is a jogok mellé, másfelől kifejezetten mellőzte a fogalmi elemek közül a jogok megtestesítésére való szöveges utalást. Ennek a finomításnak éppen az a – helyes elméleti – kiindulópontja, hogy a korlátolt felelősségű társaságban fennálló tagsági jogokról nem lehet értékpapírt kiállítani (ezt az általános szabályok körében a 3:11. § mondja ki), amelyben dologi formában megtestesülhetne a tagsági jog. Így – a rendszer szintű – fogalmi szabályozásban a tagi jogok megtestesítésére utaló elem nem szerepelhet. Az üzletrész öröklése (jogutódlása) esetében tehát értelemszerűen nem alkalmazhatók kizárólag az öröklés dologi jogon alapuló szabályai, hiszen az üzletrész nem csupán vagyoni érték, hanem egyben társasági státust is jelent, azaz az örökös (jogutód) „tulajdonába” nem csupán egy vagyoni érték kerül, hanem tagjává is válik egy társaságnak.

A jogutódlásra vonatkozó speciális, státusjogi szabályok (korábban a Gt.-ben, most a Ptk. Harmadik Könyvében) továbbra is egységesen kezelik az öröklést és a szervezeti jogalanyok jogutódlásának egyéb jogcímeit, és a szabályozás lényegét tekintve a társaság zártságának elvét erősítik. A Ptk. 3:170. §-ában foglalt szabálya rögzíti, hogy a tag halála esetén örököse (öröklés), illetve a jogi személy tag átalakulása, egyesülése, szétválása vagy jogszabály alapján az üzletrésze tekintetében bekövetkezett jogutódlása (jogutódlás) esetén a jogutód – az örökösi minőség vagy a jogutódlás igazolása mellett – kérheti az ügyvezetőtől a tagjegyzékbe való bejegyzését [3:170. § (1) bek.], aki azonban azt a 3:170. § (2) bekezdésében meghatározott esetekben – kógens határidőn belül – megtagadhatja. A társaság zártságának elvi alapján állva a korábbi társasági jogok is rögzítették, hogy az örökléssel (a szervezeti jogalany tag esetében egyéb jogutódlással) a jogutód csak a társaság beleegyezése, akarata alapján válhat a társaság tagjává. Ha a társaság olyan szabályokat érvényesít a társasági szerződésében, ami ezt kizárja, úgy a jogutóddal természetesen el kell számolni.

2. Szemléletváltás a szabályozásban – az „ipso iure” öröklési rend érvényesülése az üzletrész jogutódlásának szabályaiban

A Ptk.-t megelőzően az üzletrész öröklésének, a jogutódra való átszállásának a kérdését a Gt. 128. §-a szabályozta. A szabályok szövegezésének összehasonlítása alapján megállapítható, hogy jelentős az eltérés, ami nyilvánvalóan szemléletváltást takar, azonban sokkal inkább a szabályozás rendszerének és módszerének gyökeres megváltozásának összetett következménye. Alapjaiban – és még inkább a hétköznapi gyakorlat szempontjai szerint – nem változott tehát az örökléssel vagy egyéb jogcím alapján való jogutódlással történő átszállás jogi lényege, különös tekintettel az általános eltérést engedő főszabályra, mely a társaság belső jogviszonyaiban fő szabályként lehetővé teszi a törvénytől való eltérést (3:4. §).

A Gt. a kérdés kapcsán úgy fogalmazott, hogy jogutódlás esetében az üzletrész fő szabályként „átszáll a jogutódra” [Gt. 128. § (1) bek.]. Az átszállást ugyanakkor a társaság kizárhatta, ez esetben azonban a jogutóddal el kell számolni, azaz az üzletrész – tagok vagy a társaság általi – „megváltásának” szabályait is rögzíteni kell a társasági szerződésben. A Ptk. újraszövegezett rendelkezése ezzel szemben – a törvénytervezet indokolásában foglaltak szerint – az „öröklési jogi szabályokhoz igazodva, az ipso iure öröklési rend elveivel és a végintézkedésekre vonatkozó szabályokkal összhangban” megvonta a társaságtól az örökléssel való átszállás kizárásának jogát. Az üzletrész az új szabályok alapján mindenképpen átszáll, és a Ptk. a társaság tagjai számára arra biztosít lehetőséget, hogy a társasági szerződésben kijelöljenek olyan személyeket, akik öröklés esetén – a törvényben meghatározott kógens határidőn belül – az örököstől megválthatják („magukhoz válhatják”) az üzletrészt. Ugyanezt a logikát követi a szabályozás a jogi személy tag jogutódlással való megszűnése esetében is, a jogutódlás kizárása helyett a jogutód üzletrészének megváltásra hatalmazhat fel a társaság – általa preferált – személyeket a jogutódlással való átszállás esetében az ipso iure öröklésről nincs szó, hiszen itt szervezeti jogalanyról beszélünk, a szabályozás lényegében a természetes személyekre irányadó modellszabályt terjeszti ki ezzel a jogi személy tagra is).

Szükséges utalunk rá, hogy az üzletrész öröklésével kapcsolatos társasági jogi rendelkezések szoros és közvetlen összekapcsolása a megújult öröklési joggal, az értelmezési dimenziókat további szinttel egészíti ki. Csak szemléltetésként jelezzük, hogy ebben a körben hagyományosan előbukkanhatnak „nehéz esetek”. Elég, ha csak a többes öröklés esetére, a végrendeleti örökléssel felbukkanó nehézségekre, a méhmagzat vagy kiskorú személy öröklésére, az örökség visszautasítására, a házastárs öröklésére, vagy éppen az egyéb örökös hiányában az állam, mint kényszerörökös belépésére utalunk (lásd a Ptk. Hetedik Könyvének vonatkozó rendelkezéseit, továbbá a hagyatéki eljárásról szóló 2010. évi XXXVIII. törvény részletszabályait).

3. Kógens vagy diszpozitív?

A Ptk. Harmadik Könyvének diszpozitivitása összetettebbé tette a „sorok közti olvasást”. Ahogyan sok más esetben is, úgy az üzletrész jogutódlásával kapcsolatban is felvet nyitott kérdéseket, amit a bírói gyakorlatnak kell majd kiérlelnie (újraértelmeznie). A két bekezdés [3:170. § (1)–(2) bek.] által megfogalmazott normák a kógencia–diszpozitivitás kérdésében „többarcúak”:

Az ipso iure öröklés elvi talaján az örökléssel (jogutódlással) kapcsolatos rendelkezés – az (1) bekezdés első mondata – értelemszerűen kógens, hiszen az öröklési jog imperatív szabályát vezeti át. A második mondat azonban már vegyes megítélésű. A tagjegyzékbe való bejegyzésre irányuló kérelem esetében ugyanis innentől több eset lehetséges:

a) Amennyiben a létesítő okirat erről a kérdésről egyáltalán nem rendelkezik, úgy a törvény (1) bekezdés kógens, a (2) bekezdésben írt szabály nem lép be „hézagpótló szabályként”, hiszen a megváltás lehetőségét a (2) bekezdés szöveges megfogalmazása értelmében (legalább a Ptk. vonatkozó szabályára utalással) a létesítő okiratban meg kell teremteni. A Ptk. modellszabálya érvényesül abban az esetben, ha a megváltás lehetőségét a jogszabályhelyre utalással rögzíti a társasági szerződés.

b) Az ügyvezető abban az esetben is köteles bejegyezni a tagjegyzékbe a jogutódot, amennyiben a társasági szerződés kizárja az ezzel kapcsolatos – a (2) bekezdésben modellezett – korlátozást, vagyis ha kifejezetten úgy rendelkezik, hogy az örökléssel/jogutódlással való taggá válást nem korlátozza.

c) A 3:170. § (2) bekezdése ugyanakkor – tartalmát tekintve, a megváltásra vonatkozó jogvesztő határidő relatív kógenciáját leszámítva – alapvetően diszpozitív, azaz elképzelhető, hogy a megváltás részletszabályit illetően (a 30 napos relatív kógenciát leszámítva) a tagok a (2) bekezdéstől eltérő módon határozzák meg a szerződésben.

4. Mi következik a normák részletes elemzéséből?

A Ptk. rendelkezésének szövegezése – hangsúlyosan a diszpozitív szabályozási módszer miatt is – némileg megfordítani látszik a korábbi szabályozás egyenes vonalú logikáját. Az átszállás szabályát kifejezetten nem mondja ki (csak a szakasz címében utal rá), azonban azt adottnak veszi, amikor abból indul ki, hogy az örökös (jogutód) önmagában a jogutódlás igazolásával kérheti a tagjegyzésbe való bejegyzését. Az általános eltérés fő szabályából kiindulva azt lehetne feltételezni, hogy az öröklés kizárására a feleknek a társasági szerződésben lehetőségük van, függetlenül attól, hogy a 3:170. § ezt sem mondja ki kifejezetten. A kizárás lehetőségének törvényi megvonása – az öröklés rendszerének bekapcsolását is feltételező – dogmatikai levezetést igényel, ami a gyakorlattól idegen. Félő, hogy a társaságok számára az a tisztán dogmatikai különbségtétel, melynek lényege, hogy az üzletrész az új szabály szerint mindenképp átszáll, így valójában az üzletrész megváltásával lehet csak korlátozni a jogutód társaságba lépését, szemben azzal, amikor a Gt. alapján a társaság kizárhatta az öröklést és – a megváltással egyébként azonos logikájú – elszámolással kompenzálta ezt, nehezen lesz értelmezhető. A megszokottakhoz képest a látszatra minimális, elméletileg azonban jelentős eltérés a gyakorlatban feltehetően némi bizonytalanságot fog okozni.

Az ezzel kapcsolatos részletes levezetéshez szükséges a törvényszöveg szó szerinti, tételenkénti idézése. A Ptk. 3:170. § (1) bekezdése így szól (a lényeges elemeket a normaszövegen belül hátravetett számozással jelölöm): „A tag halála esetén örököse, a jogi személy tag átalakulása, egyesülése, szétválása vagy jogszabály alapján az üzletrésze tekintetében bekövetkezett jogutódlása esetén (1) a jogutód – az örökösi minőség vagy a jogutódlás igazolása mellett (2) – kérheti az ügyvezetőtől a tagjegyzékbe való bejegyzését (3).”

A 3:170. § (1) bekezdésben a Ptk. előírja, hogy – lévén a jogutódlás ipso iure [lásd (1)] – a jogcím igazolásával [lásd (2)] – az örökös (jogutód) kérheti a tagjegyzékbe való bejegyzését, azaz a jogutód az üzletrész átruházásának közös szabályai alkalmazásával [lásd 3:168. § (2) bek., 3:169. §] válik taggá. A törvény megfogalmazásából a contrario az is következik, hogy ha a jogutód nem kívánja, nem köteles a társaság tagjává válni. Természetesen a társaság ez esetben is köteles elszámolni vele az üzletrésznek az átszállás időpontjában fennálló üzleti értéke alapján, hiszen enélkül az üzletrész „értékével” jogalap nélkül gazdagodna (lásd Ptk. 6:579–6:580. §, és ezzel összefüggésben a 6:582. §).

A 3:170. § (2) bekezdése ezt az örökös (jogutód) üzletrészének megváltására vonatkozóan az alábbiakkal egészíti ki (a tételek jelölése a korábbiak szerinti): „Az ügyvezető (1) megtagadhatja az örökös vagy a jogutód bejegyzését (2), ha a társasági szerződés (3) által erre feljogosított személyek (4) a társasági szerződésben meghatározott feltételek szerint (5) az üzletrész magukhoz váltásáról az örökös vagy a jogutód bejegyzési kérelmének hatályossá válásától számított harmincnapos, jogvesztő határidőn belül nyilatkoznak (6), és (7) az üzletrész forgalmi értékét az örökösnek vagy a jogutódnak kifizetik (8). Semmis a társasági szerződés olyan rendelkezése, amely harminc napnál hosszabb határidőt állapít meg (9).”

A kodifikációs technikai vizsgálódásnak kettős tanulsága van, a Ptk. 3:170. §-ának két bekezdése két – összefüggő, de valójában eltérő irányú – rendelkezést tartalmaz. A 3:170. § (1) bekezdése azon esetkört rendezi, amikor az üzletrész átszállása teljes hatályú, azaz az üzletrész átszáll a jogutódra, és így a jogutód a társaság tagjává is válik. A második bekezdés normaszerűen éppen az ellenkező esetet rögzíti: annak szabályát tartalmazza, hogy a tagok milyen módon biztosíthatják a társaság zártságát a jogutóddal szemben.

A 3:170. § (2) bekezdése a jogutód taggá válásának lehetséges társasági korlátozásának szabályát oly módon rögzíti, hogy arra akkor van lehetőség, ha a társasági szerződésben ilyen esetre kifejezett rendelkezés szerepel [lásd (3), (5)], amely meghatározott személyeket [lásd (4)] – azaz nem csak a tagok jöhetnek szóba – feljogosít az üzletrész megváltására, mégpedig oly módon, hogy annak feltételeit is tartalmazza a létesítő okirat [lásd (5)]. A feltételek egy része relatíve kógens (a), más részük diszpozitív (b).

Ad (a) A törvény – a határidő hosszabbítását illetően relatíve kógens – határidős korlátot iktatott be, melynek körében a megváltás harminc napos határidejétől a társasági szerződésben a jogutód hátrányára – azaz felfelé – nem lehet eltérni [lásd (9)]. A rövidebb határidő meghatározására természetesen lehetőség van (azaz lefelé el lehet térni). A határidő azonban minden esetben jogvesztő is. Kérdés, hogy a 30 napos határidő a megváltásra vonatkozó nyilatkozatra, vagy az üzletrész értékének megfizetésére is irányadó, ugyanis a szövegezésből ez nem egyértelmű. A törvényszöveg értelmében ugyanis a jogosult(ak)nak [feljogosított(ak)nak] az örökös vagy a jogutód bejegyzési kérelmének hatályossá válásától számított (maximum) harminc napos, jogvesztő határidőn belül nyilatkozni(uk) kell az üzletrész megváltásáról, és [lásd (7)] az üzletrész forgalmi értékét az örökösnek vagy a jogutódnak meg is kell fizetni(ük). A szűk szöveges értelmezés alapján ez konjunktív feltétel, azaz 30 napon – vagy a társasági szerződésben meghatározott rövidebb határidőn belül – a kifizetésre is sort kell keríteni. Szükséges megjegyezni, hogy az üzletrész „forgalmi érték” alapú elszámolásában [lásd (8)] ha nem névérték- vagy számviteli alapú értékelési módszert írnak elő a szerződésben, a 30 napon belüli teljesítés igen rövid határidőnek tűnik. A bírói gyakorlat az üzletrész forgalmi értékének meghatározása körében több módszer alkalmazására is lehetőséget ad. A piaci értékre vonatkozóan a bírói gyakorlat következetes abban, hogy az nem azonosítható az úgynevezett könyv szerinti értékkel, hanem szakértői bizonyítás módszerével határozható meg (lásd pl. a Kúria 2051/2009. számú polgári elvi határozatát, illetve később, az 5 pontban).

A normaszövegben a „kifizetni” kifejezés használata [lásd (8)] továbbá arra utal, hogy a modellszabály a természetbeni elszámolás technikáját – tekintettel a 3:9. § (1) bekezdésben írt általános szabályi tilalomra is – nem teszi lehetővé. Álláspontunk szerint azonban erre a diszpozitivitás elve alapján, és annak feltételei közt – a felek magánautonómiája keretében – lehetőség van.

Ad (b) A törvény a társasági szerződésben „feljogosított személyek”-ről beszél, ami egyfelől azt jelenti, hogy a társaság nem válthatja magához az üzletrészt, másfelől a társasági szerződés nem csupán a tago(ka)t, hanem akár kívülálló személy(eke)t is megjelölhet a megváltás jogosultjaként. A megváltás részletes feltételeinek rögzítésére vonatkozóan a modellszabály nem ad eligazítást, de a szükséges minimumot a gyakorlati ésszerűség jól körvonalazza. Célszerű annak rögzítése, hogy a forgalmi érték megállapításánál a felek milyen számítási módszert alkalmaznak, hogy a „kifizetés” körében lehetőségük van-e a pénzbeli elszámolás mellett más technikákat is alkalmazni, illetve – gyakorlati szempontok miatt – ésszerű lehet annak szabályozása is, hogy több örökös esetében a megváltás milyen peremfeltételek szerint alakul (a több örökös ugyanis a társaság irányában közös tulajdonú üzletrész tulajdonosaiként jelennek meg, így a nyilatkozatok joghatályosságának, illetve a megváltás ellenértéke teljesítésének körében praktikus lehet „előre gondolkodni”, és megfelelő szabályokat rögzíteni a társasági szerződésben).

5. Az üzletrész forgalmi értékének problematikája

Érdekes lehet ebből a szempontból annak eldöntése, hogy az üzletrész forgalmi értékét hogyan lehet meghatározni. Természetesen a tagok és a jogutód az üzletrész megváltása során ebben szabadon állapodhatnak meg, a bírói gyakorlat és a kapcsolódó szakirodalom ugyanakkor megfelelő igazodási pontot jelenthet. A kapcsolódó jogirodalom [lásd erről pl. Kőrös András: Házastársi közös vagyon, közös lakás HVG-ORAC Kiadó, Budapest 2002. 285. o. Nagy Andrea: „Az üzletrészek forgalmi értékének meghatározása a bírói gyakorlatban a házastársi közös vagyon megosztása körében” In: Sectio Juridica et Politica, Miskolc, Tomus XXVI/2. 2008., 629–635 o.) valamint alapvetően a házassági vagyonjogban szereplő társasági vagyonelemek kérdései kapcsán kialakult bírói gyakorlat (lásd BH⁺ 2009.7.320., BH 1999.553.] határozottnak tűnik abban, hogy az üzletrész forgalmi értékének meghatározása összetett, közgazdasági (vállalatértékelési) szakértelmet igénylő kérdés, azaz ha ebben a körben jogvitára kerül sor, szinte biztosra vehető, hogy a bíróság igazságügyi könyvszakértői vélemény alapján dönt a kérdésben. A bírói gyakorlat forgalmi érték alatt tehát azt a vételárat érti, amely az adott vagyontárgy szabadpiacon való értékesítése esetén elérhető, vagy elérhető lenne (BH 1999.553.). A bírósági eljárások során az üzletrész értékelésének általános gyakorlati módszertana, hogy a gazdasági társaság működésének létszakában a forgalomképes gazdasági társaságbeli részesedések – így a kft. üzletrészek tényleges forgalmi (szabadpiaci) értékét – az egyéb vagyontárgyakhoz hasonlóan – elsődlegesen úgynevezett összehasonlító adatok alapján, tehát az ugyanazon gazdasági társaság részesedéseinek forgalmára vonatkozó adásvételi szerződésekben kikötött vételárak alapján kell meghatározni. Ha erre nincs mód, vagy az összehasonlító adatok valódisága kétséges, úgy a kft. üzletrészek forgalmi értéke meghatározásának az alapjául az adott gazdasági társaság úgynevezett piaci értéke szolgálhat (lásd pl. a Kúria 2051/2009. számú polgári elvi határozatát). A gazdaságtudományi szakirodalomban a vállalatértékelésnek – így a társasági részesedés értékelésének – is több módszere van. A forgalmi érték kiszámolására különböző számítási módok alkalmazhatók, így például beszélhetünk névérték szerinti, könyv szerinti, eszköz alapú vagy – a vállalkozás továbbműködésének alapulvételével megjelölt – hozam alapú üzletrész értékelésről (lásd erről pl. Andor György–Tóth Tamás: Vállalati pénzügyi elemzések APV-módszerrel. Typotex Kiadó, 2009., illetve Andor György–Bóta Gábor: A reálopciós modell alkalmazása az üzletértékelésben. Számvitel–Adó–Könyvvizsgálat, 2007/49/1. 33–38. o., Andor Gy., Bóta G.: Üzletértékelés reálopciós módszerrel, Számvitel–Adó–Könyvvizsgálat 48: (12) pp. 535–539. továbbá az értékelés számviteli alapkérdéseiről Ormos Mihály: Pénzügyi számvitel rendszere Typotex Kiadó 2008. 165–183. o.). Az üzletrész értéke mindemellett becsléssel is megállapítható, ilyen esetben reális illetve méltányos forgalmi értékről lehet szó. A könyvszerinti érték nem azonos az eszközök szabad piaci forgalmi értékével, a kötelezettségek körében pedig a felszámolási érték meghatározásánál. A felszámolási érték az az érték, amely a társaság jogszerű jogutód nélküli megszüntetése után marad (Nagy Andrea: i. m. 634. o.).

6. A jogi személy tag jogutód nélküli megszűnésének hatása az üzletrészre

Tematikusan ide tartozó kérdés – hiszen a természetes személyekkel kapcsolatos öröklés esetének ez a szűk értelemben vett analógiája – a szervezeti jogalanyok jogutód nélküli megszűnése. A jogutód nélküli megszűnés azonban érdemben leválik az üzletrész öröklésének modelljéről (azt a jogutódlásnál alkalmazza a jogalkotó), a jogutód nélküli megszűnés esetében az üzletrészre vonatkoztatható statikus hatásokat szabályozza a jog.

A Ptk. a jogi személy tag jogutód nélküli megszűnésének üzletrészre gyakorolt hatását (3:171. §), azaz leegyszerűsítve az „uratlanná” vált üzletrész esetét a Gt. korábbi szabályozásához képest (Gt. 128. §) jelentősen leszűkített módon tárgyalja. Szükséges közbevetni, hogy az „uratlanná válás” nem igazán helyes kifejezés itt, hiszen a bevonásnak éppen az a lényege, hogy az üzletrész nem válhat uratlanná a szó dologi jogi értelmében, (de a megértést – kellő árnyalással – bizonyára segíti). Az említett Ptk.-beli „szűkítés” érdemben kétirányú. A Ptk. a jogutód nélkül megszűnt tag üzletrészével kapcsolatban egyfelől kizárólag a vagyonrendezési eljárást követő függő jogi helyzetet érinti, nem foglalkozik a jogutód nélkül megszűnés azon eseteivel, amikor ilyen üzletrész formájában megjelenő „maradványvagyonnal” nem kell számolni. Másfelől a Ptk. új szabálya teljes egészében elhagyja a Gt. azon korábbi rendelkezéseit, amelyek a vagyonrendezési eljárással, illetve a külön törvény szerinti megszűnéssel (határokat átlépő felszámolás esetét) kapcsolatos társasági kötelezettségek és eljárás szabályait rendezik.

A változás tudatos jogalkotói törekvés eredménye. A törvénytervezet indokolása ezzel összefüggésben hangsúlyozza, hogy a „tag jogutód nélküli megszűnéséről a Javaslat a hatályos szabálytól eltérően csak abban az esetben kíván rendelkezni, ha a volt tag megszüntetésére irányuló eljárásban vagy vagyonrendezési eljárás keretében az üzletrésznek nem lett új jogosultja. Ha tudniillik a korlátolt felelősségű társaság egy tagja felszámolás alá kerül, ez nem jelenti azt, hogy az üzletrésze uratlanná válik, hiszen a felszámoló kötelezettsége az adós vagyonának értékesítése. Ha pedig a felszámoló eladja az üzletrészt, akkor annak új jogosultja lesz, bár a korábbi tag jogutód nélkül szűnik meg. Azok az esetek, amikor az üzletrésznek van jogosultja, nem igényelnek speciális szabályozást” [ezzel egyezően lásd Kisfaludi András In: Vékás Lajos–Gárdos Péter (szerk.): A Polgári Törvénykönyv magyarázatokkal Complex, Budapest, 2013, 154–155. o.]

A Ptk. szabályozási megoldása szerint a jogutód nélkül megszűnt tag üzletrészét a táraságnak vagy be kell vonnia a 3:176. § rendelkezései szerint, vagy fel kell osztania azt a társaság tagjai között, a 3:173. §-ában foglaltak alkalmazásával. A felosztás ezen speciális esete kapcsán a Ptk. főszabályként rögzíti, hogy a felosztást a társaságnak törzsbetét-arányosan kell elvégeznie. Ettől a szabálytól a társasági szerződésben el lehet térni, azaz a társaságon belüli egyensúly tartását biztosítani kívánó törvényi rendelkezést csak akkor kell alkalmazni, ha azon a tagok nem kívánnak változtatni. Az üzletrész felosztásáról a 3:173. § (2)–(3) bekezdéseinek értelmében kötelező taggyűlési határozatot hozni, ebben a kérdésben a Ptk. tiltja az eltérést (ezt meghaladóan lásd a hivatkozott szakaszhoz fűzött magyarázatnál).

A társulási szabadság alapján könnyen elképzelhető, hogy a kft.-nek olyan szervezeti jogalany a tagja, amely nem magyar honosságú. A megszűnt külföldi tag üzletrészére vonatkozó eljárás szabályait a „salátatörvény” (2013. évi CCLII. tv.) által a Ctv.-be iktatott új – egy paragrafusból álló – cím rögzíti [Ctv. 124/A. § (1) bek., mely 2014. március 15-től hatályos]. Ennek értelmében, ha az üzletrész olyan jogutód nélkül megszűnt tag tulajdonát képezte, amelynek székhelye a megszűnéskor nem Magyarországon volt és a megszüntetésre irányuló eljárást nem Magyarországon folytatták le, vagyonrendezési eljárás lefolytatására nem kerülhet sor. Az érintett társaság a megszűnt tag üzletrészére vonatkozó adatokról a Cégközlönyben közleményt köteles közzétenni azzal, hogy akinek az üzletrészre vonatkozóan igénye van, azt három hónapon belül jelentse be. Ha ilyen bejelentésre nem kerül sor, a megszűnt tag üzletrészét haladéktalanul be kell vonni. A három hónapon túl bejelentett igények jogosultja csak a bevont üzletrész értékét igényelheti a társaságtól, azt is csak a közlemény közzétételétől számított egyéves jogvesztő határidőn belül. Ezt követően a bevont üzletrésszel kapcsolatos igényt a társasággal szemben senki nem érvényesíthet.

Az írás a Gazdaság és Jog 2015. évi 5. lapszámában (7-10. o.) jelent meg.

A cikk letölthető PDF formátumban is!

Boronkay Miklós ügyvéd
Szecskay Ügyvédi Iroda

Az új Polgári Törvénykönyv számos újdonságot hozott a kontraktuális felelősség területén, ezek egyike a 6:141. §-ában szabályozott ún. fedezeti szerződés intézménye. A fedezeti szerződés egy speciális kárszámítási módot jelent, aminek előzményét és kodifikációs mintáját a Bécsi Vételi Egyezmény^[1] 75. cikke jelenti.^[2] A Bécsi Vételi Egyezményhez kapcsolódó nemzetközi szakirodalom részletesen feldolgozta a fedezeti szerződéssel kapcsolatos kérdéseket, valamint az Egyezményhez világszerte gazdag bírói gyakorlat kapcsolódik. Az új Ptk. előtti magyar bírói gyakorlat kifejezett Ptk.-beli szabály nélkül is elismerte a fedezeti szerződés alapján történő kárszámítás lehetőségét (pl. BH 2004.191.),^[3] azonban a jogintézmény magyar jogi részletszabályainak kidolgozására nem került sor.^[4] A jelen tanulmány célja, hogy a Bécsi Vételi Egyezmény gyakorlata alapján bemutassa a fedezeti szerződés főbb kérdéseit, és javaslatot tegyen az új Ptk. vonatkozó rendelkezésének értelmezésére. A tanulmány kitér a Bécsi Vételi Egyezmény 76. cikkében szabályozott, ám az új Ptk. kihir­detett szövegéből végül kimaradt^[5] ún. piaci ár szabályra is.^[6]

1. A fedezeti szerződésre vonatkozó szabályozás

A fedezeti szerződés azt a helyzetet jelöli, amikor a jogosult a kötelezett szerződésszegése folytán eláll a szerződéstől, és a megszűnt szerződéssel azonos célra új szerződést köt (substitute transaction, Deckungs­geschäft). Ha a fedezeti szerződés feltételei a jogosultra nézve kedvezőtlenebbek, mint az eredeti szerződés feltételei (elsősorban a kikötött ellenérték), akkor ez a jogosultnál kárként jelentkezik.

Bár kétségtelen tény, hogy az új Ptk. fedezeti szerződésre vonatkozó szabálya a Bécsi Vételi Egyezmény vonatkozó rendelkezésén alapul, a két szabályozás között lényeges különbségek fedezhetők fel. Ezeket azért szükséges hangsúlyozni, mert a normaszövegek közötti eltérések miatt nem lehet a Bécsi Vételi Egyezmény gyakorlatát és szakirodalmát az új Ptk. értelmezése során mechanikusan átvenni.

A Bécsi Vételi Egyezmény 75. cikke értelmében „A szerződéstől való elállás, illetve annak felmondása esetén, ha ezt követően a vevő ésszerű módon és ésszerű időn belül helyettesítő árut vásárolt, vagy az eladó az árut újra eladta, a kártérítést igénylő fél követelheti a szerződéses ár és a fedezeti ügylet ára közötti különbözet, valamint a 74. cikk szerint járó valamennyi egyéb kára megtérítését.”

A Ptk. 6:141. §-a pedig a következőképpen rendelkezik: „A jogosult – elállása vagy felmondása esetén – a szerződéssel elérni kívánt cél megvalósítására alkalmas szerződést köthet, és – a kártérítés szabályai szerint – követelheti a kötelezettől a szerződésben és a fedezeti szerződésben kikötött ellenértékek közötti különbség, továbbá a fedezeti szerződés megkötéséből eredő költségek megtérítését.”

A két szabályban közös, hogy a fedezeti szerződés szabályainak alkalmazásához szükséges a jogosult elállása vagy felmondása és egy helyettesítő (fedezeti) ügylet megkötése. Közös vonás továbbá, hogy mindkét norma szerint megtérítendő kár az eredeti szerződésben szereplő ellenérték és a fedezeti szerződésben kikötött ellenérték közötti különbség.

Csak látszólagos különbség a két szabály között, miszerint a Bécsi Vételi Egyezmény kifejezetten lehetővé teszi a jogosult számára, hogy valamennyi egyéb kára megtérítését követelje, míg a Ptk. ilyen szabályt nem tartalmaz. A Ptk. által követett teljes kártérítés elvéből levezethető, hogy ha a jogosult a 6:141. § alapján nem jut teljes kártérítéshez, a 6:142–6:143. §§ szerint követelheti további kárai megtérítését. Szintén látszólagos az a különbség, hogy csak a Ptk. említi kifejezetten a fedezeti szerződés megkötéséből eredő költségek megtérítését, hiszen ezek a költségek a Bécsi Vételi Egyezmény alapján „egyéb kárként” szintén megtérítendők (lásd részletesen a 3.3. pontban).

Valódi különbséget jelent azonban, hogy a Bécsi Vételi Egyezmény alapján kizárólag az ésszerű módon és ésszerű időn belül kötött fedezeti ügylet esetében alkalmazható az Egyezmény 75. cikke, míg a Ptk. ilyen megkötést nem tartalmaz. Ennek gyakorlati következményei is lesznek (lásd részletesen a 2.3. pontban). További eltérés, hogy a Bécsi Vételi Egyezmény tartalmazza az ún. „piaci ár szabályt” (76. cikk), az új Ptk. azonban nem (lásd részletesen a 4. pontban). Végül lényeges különbség, hogy amíg a Bécsi Vételi Egyezmény csak adásvételi szerződéseket szabályoz, addig az új Ptk. fedezeti szerződésre vonatkozó rendelkezése elvileg valamennyi szerződés, így akár tartós jogviszonyok esetén is alkalmazható (pl. bérleti szerződés megszegése esetén).

Fontos hangsúlyozni, hogy a fedezeti szerződés a kártérítés számítási módja, nem pedig önálló felelősségi alakzat. Ezért a kötelezett mind a Bécsi Vételi Egyezmény,^[7] mind a Ptk.^[8] alapján kimentheti a szerződésszegését, sikeres kimentés esetén pedig nem terheli kártérítési kötelezettség a fedezeti szerződés szabályai alapján sem.

2. A fedezeti szerződésen alapuló kártérítés feltételei

2.1. A jogosult elállása, ill. felmondása

A fedezeti szerződésen alapuló kártérítés egyik legalapvetőbb feltétele a kötelezett szerződésszegése, méghozzá olyan szerződésszegése, amely miatt a jogosult teljesítéshez fűződő érdeke megszűnik.^[9] Mind a Bécsi Vételi Egyezmény, mind a Ptk. elvárja a jogosulttól, hogy a szerződéstől elálljon, ill. azt felmondja, és csak ebben az esetben teszi lehetővé a fedezeti ügylet alapján történő kárszámítást.^[10] Az elállás, ill. felmondás követelménye azonban eltérően érvényesül a két szabályrendszerben.

A Bécsi Vételi Egyezmény 75. cikke kifejezetten az elállást, ill. felmondást „követően” kötött fedezeti szerződésre vonatkozik. Az Egyezmény szövegéből az uralkodó álláspont arra következtet, hogy a 75. cikk csak abban az esetben alkalmazandó, ha a jogosult először elállt a szerződéstől, és csak utána kötötte meg a fedezeti szerződést.^[11] A kisebbségi álláspont szerint akkor is lehetőség van a 75. cikk szerinti kárszámításra, ha a kötelezett olyan magatartást tanúsított (pl. teljesítés megtagadása), amely alapján egyértelmű, hogy a szerződést nem fogja teljesíteni.^[12] Van olyan nézet is, amely szerint a 75. cikken alapuló kártérítési igény előterjesztése is felfogható elállásnak (ill. felmondásnak), mert kifejezésre juttatja a jogosult azon elhatározását, hogy a szerződést meg kívánja szüntetni.^[13]

A Ptk. 6:141. §-a szerint fedezeti szerződésen alapuló kártérítésnek a jogosult „elállása vagy felmondása esetén” (nem pedig ezt „követően”) van helye. A Ptk. tehát – nyelvtani értelmezés szerint – nem várja el a jogosulttól, hogy először tegye meg elállási vagy felmondási jognyilatkozatát, és csak utána kössön fedezeti szerződést. Nézetünk szerint semmi nem indokolja a törvény szövegétől történő eltérést: az elállást, ill. felmondást azért követeli meg a jogszabály, mert a fedezeti szerződés a megszegett szerződéssel elérni kívánt cél megvalósítására szolgál, ezért az eredeti szerződés teljesítése és a fedezeti szerződésen alapuló kártérítés kölcsönösen kizárják egymást. Elengedőnek tűnik ezért annak megkövetelése, hogy a jogosult tegye meg az elállásra, ill. felmondásra vonatkozó jognyilatkozatát, a nyilatkozattétel időpontja ebből a szempontból irreleváns.

Kérdés, hogy alkalmazható-e a fedezeti szerződés szabálya akkor, ha a szerződés elállás vagy felmondás nélkül, de szerződésszegés következtében szűnik meg. Ilyen eset az a lehetetlenülés, amiért a kötelezett felelős [Ptk. 6:180. § (2)–(3) bekezdései], valamint a teljesítés megtagadása, ha a jogosult a lehetetlenné válás jogkövetkezményeinek alkalmazását választja (6:183. §). Egyetértünk Vékás álláspontjával, aki szerint ezekben az esetekben is alkalmazhatóak a fedezeti szerződés szabályai.^[14] Ezt a magunk részéről annyival egészítjük ki, hogy teljesítés megtagadása esetén a fedezeti szerződésen alapuló kárigény előterjesztése felfogható a lehetetlenülés jogkövetkezményei választásának.^[15]

2.2. Fedezeti szerződés megkötése

Magától értetődő, hogy mind a Bécsi Vételi Egyezmény 75. cikke, mind a Ptk. 6:141. §-a alkalmazásához szükséges a fedezeti szerződés megkötése. A fedezeti szerződés a szerződésszegéssel okozott hátrány reparálására szolgál, elsődleges szerepe az, hogy általa kielégítést nyerjen a szerződésszegő fél partnerének a teljesítéshez fűződő jogos érdeke.^[16] A Ptk. éppen ezért a fedezeti szerződést „a szerződéssel elérni kívánt cél megvalósítására alkalmas szerződés”-ként határozza meg. Ez a meghatározás egybecseng a Bécsi Vételi Egyezmény kommentárjaival, amelyek egyrészt a követelményt támasztják, hogy a fedezeti ügylet alkalmas legyen az eredeti szerződés által célzott érdek megvalósítására (Erfüllungseignung), másrészt mutasson kapcsolatot az eredeti szerződéssel (Vertragsbezug).^[17] Nyilvánvalóan nem tekinthető fedezeti szerződésnek, ha a bérlő a bérbeadó szerződésszegésére tekintettel felmondja a bérleti szerződést, és helyette saját tulajdonú ingatlant vásárol.

A gyakorlatban sok esetben gondot okozhat annak eldöntése, hogy a jogosult kártérítési igényének alapjául szolgáló szerződés tekinthető-e fedezeti szerződésnek. Különösen akkor merül fel ez a kérdés, ha a jogosult azonos jellegű áruk folyamatos adásvételével foglalkozik (rolling stock). Ha például egy gyár több beszállítótól is napi szinten, nagy mennyiségben vásárol ugyanolyan alkatrészt, akkor az egyik beszállító szerződésszegése esetén nehéz eldönteni, hogy a többi beszállítóval kötött számtalan szerződés közül melyik tekinthető fedezeti ügyletnek. Visszaélésekre adhat lehetőséget, ha a jogosult a legmagasabb árú beszerzést veszi a kártérítés alapjául, jóllehet a szerződésszegés folytán kiesett mennyiséget ténylegesen másik, alacsonyabb árú vétellel pótolta.^[18] Ennek megakadályozására született a „first purchase after avoidance rule”, amely szerint az elállást, ill. felmondást követő első ügyletet kell fedezeti ügyletnek tekinteni.^[19] Bár ez a szabály sem nyújthat tökéletes megoldást minden egyes ügyben, kiindulópontként a Ptk. alkalmazása során is elfogadhatónak tűnik. Ha azonban bizonyítható, hogy a jogosult valamely más szerződése szorosabb kapcsolatot mutat a megszegett szerződéssel, akkor ez utóbbit kell fedezeti ügyletnek tekinteni. Mindenesetre a fedezeti ügylet megkötése tekintetében a bizonyítási teher a jogosulton van (lásd részletesen a 6. pontban), ezért jogosult számára előnyös lehet, ha a fedezeti szerződés megkötéséről előre tájékoztatja a kötelezettet, mert ilyenkor a kötelezett utólag nehezebben vitathatja az adott ügylet fedezeti jellegét.^[20]

Van olyan nézet, amely szerint a fedezeti szerződés szabálya analógia útján alkalmazható arra az esetre is, amikor a vevő az eladó által le nem szállított árut maga állítja elő. Ilyenkor a szerződéses ár és az ésszerű előállítás költségei közötti különbség lesz a vevő kára.^[21] Bár az idézett gondolatmenet elvileg a Ptk. alkalmazása során is hasznosítható, azonban az említett költségek a kártérítés általános szabályai szerint is követelhetők, ezért megítélésünk szerint nincs szükség a fedezeti szerződés szabályainak analóg alkalmazására.

2.3. Ésszerű módon és időben történő megkötés

A Bécsi Vételi Egyezmény 75. cikke kifejezetten megköveteli, hogy a jogosult a fedezeti ügyletet „ésszerű módon és ésszerű időn belül” kösse meg. A Ptk. 6:141. §-a ilyen követelményt nem támaszt, azonban a fedezeti szerződés ésszerűtlen módon vagy időben történő megkötése a jogosult kárenyhítési kötelezettségének megszegéseként értékelhető [6:144. § (1) bekezdése alapján alkalmazandó 6:525. § (1) bekezdése].^[22] A két eltérő megközelítésnek gyakorlati következményei vannak: a Bécsi Vételi Egyezmény alapján ésszerűtlen módon vagy időben kötött fedezeti szerződés esetében a 75. cikk – az uralkodó álláspont szerint – egyáltalán nem alkalmazható, hanem a jogosult csak az általános szabályok szerint (74. cikk) vagy a piaci ár szabály (76. cikk) alapján követelhet kártérítést.^[23] A Ptk. ezzel szemben nem zárja ki, hogy a jogosult ilyen fedezeti szerződés alapján érvényesítsen kártérítési igényt, azonban a károsult önhibájára tekintettel ilyenkor kármegosztásnak van helye. A Ptk. 6:525. § (2) bekezdése értelmében a károkozó és a károsult között a kárt magatartásuk felróhatósága arányában, ha ez nem megállapítható, közrehatásuk arányában, ha pedig ez sem állapítható meg, egyenlő arányban kell megosztani. A kármegosztásnál álláspontunk szerint abból kell kiindulni, hogy a jogosulttól milyen tartalmú fedezeti szerződés kötése lett volna elvárható. Kártérítésként akkora összeg megítélése indokolt, amekkora kár a jogosultat akkor érte volna, ha kárenyhítési kötelezettségének eleget tesz. Ez a megközelítés összhangban van a korábbi Ptk. bírói gyakorlatával (BH 2004.191.), továbbá fedezeti vétel esetén levezethető abból a szabályból is, miszerint csak a kár kiküszöböléséhez szükséges (ésszerű és indokolt) költségek érvényesíthetőek kárként.^[24]

Az eltérő dogmatikai megoldások ellenére a Bécsi Vételi Egyezmény által elvárt ésszerű mód és idő valójában megfeleltethető a Ptk. szerinti kárenyhítési kötelezettségnek, ezért a Bécsi Vételi Egyezmény vonatkozó gyakorlata a Ptk. alkalmazása során is figyelembe vehető.

Ebben a körben azt kell a bíróságnak vizsgálnia, hogy megfelelő, azaz az adott helyzetben általában elvárható legkedvezőbb ellenérték mellett került-e sor a fedezeti ügylet megkötésére.^[25] Más szóval: egy ésszerűen eljáró üzletember azonos módon és időben megkötötte-e volna a fedezeti szerződést.^[26] A Bécsi Vételi Egyezmény kommentárjai hangsúlyozzák, hogy a jogosult nem köteles részletes piackutatást végezni a fedezeti szerződés megkötése előtt, ezért önmagában az a tény, hogy a fedezeti szerződést nem az objektíve elérhető legkedvezőbb áron kötötte, nem feltétlenül róható a terhére.^[27] Az sem elvárás, hogy a fedezeti szerződés feltételei teljes mértékben megegyezzenek az eredeti szerződéssel.^[28] A jogosultnak törekednie kell azonban arra, hogy a megszegett szerződéssel lehetőség szerint egyező feltételekkel kössön fedezeti szerződést, ezzel csökkentve a kárát.^[29]

Az ellenérték megfelelőségének vizsgálatánál fontos szempont lehet a fedezeti ügyletkötés időpontjának megválasztása,^[30] ugyanis ha az adott dolog vagy szolgáltatás ára szezonálisan változik, akkor a fedezeti ügylet megfelelő időben történő megkötése esetén a kár mértéke jelentősen csökkenhet. A késedelmesen kötött fedezeti szerződésre a magyar bírói gyakorlatban is találni példát. A BH 2004.191. sz. ügyben a felperes kukoricát vásárolt az alperestől, azonban az alperes a szerződés szerinti 4000 tonna helyett – saját beszállítójának szerződésszegése következtében – csak kb. 2000 tonnát szállított le. A felperes 1996. április 23-án szerzett tudomást a szerződés részbeni meghiúsulásáról, majd 1996 júniusában fedezeti vételeket eszközölt. A bíróság szerint a fedezeti szerződéseket már 1996 májusában meg kellett volna kötni, ezért a kárszámításnál a májusi (alacsonyabb) árszintet vette alapul. Egy másik, búza adásvételével kapcsolatos ügyben szintén az volt a kérdés, hogy a jogosult megfelelő időpontban kötötte-e meg a fedezeti szerződést. A konkrét ügyben a kötelezett 2007. július 26-án tagadta meg a teljesítést, ezt követően felek tárgyalásokat folytattak, amelyek 2007. augusztus 13-án zárultak le, majd a jogosult 2007. szeptember 26-án kötött fedezeti adásvételi szerződéseket, az eredeti szerződésnél lényegesen kedvezőtlenebb feltételekkel. Az ügyben eljáró Győri Ítélőtábla elfogadta a jogosult érvelését, miszerint a búza árának jelentős áremelkedése miatt a termelők az eladással kivártak, ezért hosszabb idő volt szükséges a kiesett búzamennyiség pótlására.^[31]

3. A fedezeti szerződésen alapuló kártérítés mértéke

3.1. A kártérítés számítási módja

Alapvetően azonos módon számítandó a fedezeti szerződésből eredő kár a Bécsi Vételi Egyezmény és a Ptk. szerint. Mindenekelőtt megtérítendő kár az eredeti (megszegett) szerződésben és a fedezeti szerződésben foglalt ellenérték különbsége. Kárról értelemszerűen csak akkor van szó, ha a fedezeti ügyletben foglalt ellenérték a jogosultra nézve kedvezőtlenebb, mint az eredeti szerződésben foglalt ellenérték (pl. eladó olcsóbban ad el, vevő drágábban vásárol).^[32] A Bécsi Vételi Egyezmény bírói gyakorlata alapján ez a kártérítés a fedezeti szerződésben kikötött pénznemben jár.^[33] Az Egyezmény kommentárjai szerint a fedezeti szerződést elegendő megkötni, nem szükséges annak teljesedésbe mennie.^[34] Ez a megközelítés visszaélésekre adhat lehetőséget, ugyanis ténylegesen nem teljesített (később felbontott, esetleg egyenesen színlelt) szerződés alapján is lehetőséget ad a kártérítési igény érvényesítésére. A késedelmi kamatot sem indokolt a fedezeti szerződés megkötésének időpontjától megítélni, mert a kár nem ekkor következik be.^[35] A Ptk. alkalmazása során ezért helyesebbnek tűnik, ha a bíróság csak ténylegesen teljesített fedezeti szerződés alapján ítél meg kártérítést.

3.2. Az előreláthatósági korlát

A Bécsi Vételi Egyezmény 74. cikke – a kártérítési felelősség általános szabálya – szerint a kártérítés nem haladhatja meg azt a veszteséget, amelyet a szerződésszegő fél a szerződés megkötésének időpontjában előre látott, vagy amelyet előre kellett látnia azon tények és körülmények alapján, amelyekről mint a szerződésszegés lehetséges következményeiről az említett időpontban tudott vagy tudnia kellett. A Bécsi Vételi Egyezmény kommentárjaiban vitatott kérdés, hogy ez az előreláthatósági korlát alkalmazható-e a fedezeti szerződésre. Vagyis hivatkozhat-e a kötelezett arra, hogy a fedezeti szerződésből eredő kár, vagy annak egy része nem volt előrelátható. Az uralkodó álláspont szerint az előreláthatósági elv nem érvényesül a fedezeti szerződésből eredő károk esetében.^[36] A magunk részéről azzal az állásponttal értünk egyet, miszerint kivételes, egészen rendkívüli piaci áralakulás előre látása a fedezeti ügylettel kapcsolatban sem várható el,^[37] vagyis az előreláthatósági elv kivételes esetekben alkalmazható.

A kérdés a Ptk. alkalmazása körében is felmerül. A 6:141. § kifejezetten akként fogalmaz, hogy a jogosult „a kártérítés szabályai szerint” követelhet kártérítést fedezeti szerződés alapján. A kártérítés szabályai szerint a szolgáltatás tárgyában keletkezett kár (tapadó kár) teljes egészében megtérítendő [6:143. § (1) bek.], viszont a szerződésszegés következményeként a jogosult vagyonában keletkezett egyéb károkat és az elmaradt vagyoni előnyt olyan mértékben kell megtéríteni, amilyen mértékben a jogosult bizonyítja, hogy a kár mint a szerződésszegés lehetséges következménye a szerződés megkötésének időpontjában előre látható volt [6:143. § (2) bek.]. A kérdés tehát akként merül fel, hogy a fedezeti szerződésből eredő kár a szolgáltatás tárgyában keletkezett kárnak („tapadó kárnak”), vagy következménykárnak, ill. elmaradt vagyoni előnynek tekintendő-e. Vékás szerint ezek a károk a szolgáltatás tárgyában keletkezett kárnak (tényleges kárnak) minősülnek, és ezért teljes egészében megtérítendők.^[38] Ezzel az állásponttal szemben felvethető, hogy fedezeti eladás esetében a jogosult kára abból ered, hogy a befolyó vételár nem éri el az eredeti (megszegett) szerződésben kikötött vételárat. Ez alapján inkább azt lehet mondani, hogy a fedezeti eladásból eredő kár elmaradt vagyoni előny, amelyre az előreláthatósági korlát vonatkozik. Fedezeti vétel (megrendelés) esetében a kár abból ered, hogy a jogosult a fedezeti szerződés alapján magasabb ellenértéket kénytelen fizetni, mint az eredeti (megszegett) szerződés alapján. Itt tehát egy olyan többletköltségről van szó, amely a jogosult vagyonában bekövetkezett egyéb kárnak minősül, és amelyre ezért az előreláthatósági korlát alkalmazandó. Ez utóbbi gondolatmenet igaz a fedezeti szerződés megkötéséből eredő költségekre is.

Mindezek alapján álláspontunk szerint a fedezeti szerződésből eredő kár nem tapadó kár, ezért ebben az esetben is irányadó az előreláthatósági korlát. Ettől függetlenül helyes abból kiindulni, hogy a fedezeti szerződés megkötésével a szerződésszegő kötelezettnek általában számolnia kell, ezért az ilyen károk az esetek túlnyomó részében bizonyosan előreláthatóak. Nem szükséges tehát megkövetelni, hogy a jogosult e károk előreláthatóságát bizonyítsa, az előreláthatóság vélelmezhető. Azokban a kivételes esetekben pedig, amikor előre nem látható piaci változások miatt a jogosult csak rendkívül előnytelen fedezeti szerződést tud kötni, az ebből eredő többletkárokat maga köteles viselni. A Ptk. kodifikációja során számos súlyos érvet hoztak fel az előreláthatósági korlát mellett, amely a szerződéses kockázatok elosztásának kulcsfontosságú eszköze és a szigorú, objektív kontraktuális felelősség szükségszerű korlátja.^[39] A magunk részéről nem látunk olyan jogpolitikai érvet, amely miatt a fedezeti szerződés esetében mellőzni kellene az előreláthatósági elv alkalmazását. Figyelemmel kell lenni arra is, hogy míg a Bécsi Vételi Egyezmény adásvételi szerződéseket szabályoz, amelyeket a felek jellemzően rövid időn belül teljesítenek, addig a Ptk. fedezeti szerződésre vonatkozó szabálya alkalmazható tartós, akár sok évre kötött szerződések esetén is. Az előreláthatóság kockázattelepítő szerepe a Ptk. alapján tehát erőteljesebben jelentkezik, ezért is indokolt az elv alkalmazása fedezeti szerződésen alapuló kártérítés esetén.

Az viszont biztosan nem lehet vita tárgya, hogy szándékos szerződésszegés esetén a jogosult teljes kárát meg kell téríteni, ezért ilyenkor az előreláthatósági korlát fedezeti szerződésen alapuló kártérítés esetében sem alkalmazható [6:143. § (3) bek.]. Ilyen szándékos szerződésszegés lehet például a teljesítés megtagadása.

3.3. További károk

A Bécsi Vételi Egyezmény 75. cikke lehetővé teszi a jogosult számára, hogy a fedezeti szerződésből eredő kárán túl valamennyi egyéb kára megtérítését követelje. Ilyen további kár lehet a fedezeti szerződés megkötéséből eredő kár (szerződéskötési költségek), szállítási többletköltségek, raktározási költségek, a fedezeti szerződés tárgyának megvizsgálásával kapcsolatos költségek, sikertelen fedezeti szerződés megkötésére irányuló költségek (pl. tenderen való részvétel költségei), a fedezeti szerződés teljesítéséig bekövetkező árfolyammozgásból eredő károk stb.^[40]

Vitatott kérdés, hogy a jogosult követelhet-e kártérítést elmaradt haszon címen. A többségi álláspont szerint a fedezeti szerződésnek éppen az a célja, hogy a jogosult szert tegyen az eredeti szerződés alapján várt haszonra, ezért az eredeti és a fedezeti szerződés ellenértéke közti különbözeten felül elmaradt haszon címén nem jogosult kártérítésre.^[41] Eltérő megítélés alá eshet azonban az az eset, amikor a jogosult a felmondott szerződés miatt elesik valamilyen, vásárolt (megrendelt) mennyiségen alapuló árkedvezménytől. Ilyenkor az elveszett árkedvezményből eredő kár a fedezeti szerződésből eredő káron felül megtéríthető.^[42] Ugyancsak megtéríthető lehet az abból eredő többletkár, hogy a jogosult a fedezeti szerződés megkötése miatt elesik egy további ügylet megkötésétől.^[43] Végül Fuglinszky Ádám hívta fel a figyelmet arra a lehetséges esetre, amikor a jogosult fedezeti vételt eszközöl, de így is csak késedelmesen tud teljesíteni a saját szerződő partnere felé, és ezért ez utóbbi felmondja a közöttük fennálló, tartós keretszerződést. A jogosultnak az ebből eredő kára (elmaradt haszna) az előreláthatóság keretei között – a fedezeti szerződésből eredő káron felül – megtérítendő.

A Ptk. kifejezetten megtérítendő kárként említi a fedezeti szerződés megkötéséből eredő költségeket, viszont további károk megtérítéséről nem rendelkezik. Ettől függetlenül álláspontunk szerint a törvényből levezethető, hogy a fedezeti szerződésből eredő károkon kívül, a 6:141. § alapján meg nem térülő károk tekintetében is követelhető kártérítés, értelemszerűen a káron­szerzés tilalmának figyelembevételével. Más szóval: a károsult a kártérítés folytán nem kerülhet kedvezőbb helyzetbe, mintha a kötelezett szerződésszerűen teljesített volna.

4. Kárszámítás piaci ár alapján

A Bécsi Vételi Egyezmény tartalmaz olyan szabályt is, amelynek értelmében a kárszámítás a megszegett szerződésben meghatározott ár és a piaci ár összevetésével történik. Az Egyezmény 76. cikk (1) bekezdése a következőképpen rendelkezik: „A szerződéstől való elállás, illetve annak felmondása esetén, ha az árunak piaci ára van, a kártérítést igénylő fél – ha nem vásárolt és nem adott el a 75. cikkben foglaltak szerint – kártérítésként a szerződésben meghatározott ár és az elállás (felmondás) időpontjában fennállott piaci ár közötti különbözetet, valamint a 74. cikk alapján érvényesíthető egyéb kárait igényelheti. Ha azonban a kártérítést igénylő fél az áru átvételét követően állt el a szerződéstől, az elállás időpontjában fennállott piaci ár helyett az áru átvételének időpontjában fennállott piaci ár az irányadó.”^[44]

A 76. cikk szerinti kárszámítás egyfajta kártérítési minimumot garantál, a tényleges veszteség bizonyítása nélkül: az így kalkulált kár azzal az elmaradt vagyoni előnnyel egyezik meg, amihez a jogosult a szerződéstől elállás (felmondás) időpontjában a piaci árak mellett hozzájuthatott volna.^[45] A piaci ár szabálya (76. cikk) tehát absztrakt kárszámítást jelent, a fedezeti szerződés (75. cikk) esetében ezzel szemben konkrét kárszámításról van szó.^[46] A Bécsi Vételi Egyezmény kommentárjaiban általánosan elfogadott álláspont, hogy a piaci ár körében az előreláthatósági korlát nem érvényesül,^[47] azonban a nézetünk szerint helyes álláspont szerint az egészen rendkívüli piaci áralakulás előreláthatósága nem várható el,^[48] vagyis az előreláthatósági elv kivételes esetekben alkalmazható.

E kárszámítási mód fő jogpolitikai indoka, hogy bizonyos esetekben mind a jogosultra, mind a kötelezettre nézve ez a legkedvezőbb kárszámítási lehetőség. Ha ugyanis a piaci áron alapuló kárszámítási mód nem állna a jogosult rendelkezésére, akkor ez arra indíthatná a jogosultat, hogy a kártérítési igénye könnyebb bizonyíthatósága érdekében fedezeti szerződést kössön. Márpedig a fedezeti szerződés megkötése növeli a kár összegét, legalább a fedezeti szerződés megkötésének költségével. Ha tehát a fedezeti szerződés megkötésének lehetősége nyitva áll, akkor mind a jogosult, mind a kötelezett számára kedvezőbb lehet a piaci áron alapuló kárszámítás.^[49]

Sem a korábbi, sem a jelenleg hatályos Ptk. nem tartalmaz a fentihez hasonló szabályt, a bírói gyakorlatban azonban megjelent a piaci áron alapuló kárszámítás gondolata. A korábban már idézett, BH 2004.191. sz. alatt közzétett bírósági határozat kimondta: „Ha pedig az árunak piaci ára van, kártérítésként a szerződésben meghatározott ár és az elállás (felmondás) időpontjában fennállott piaci ár közötti különbözetet [a jogosult] akkor is igényelheti, amennyiben ilyen fedezeti vásárlásra nem került sor.” Vékás szerint ezt az álláspontot a Ptk. alapján is követhetőnek lehet tekinteni.^[50] A teljesség kedvéért jegyezzük meg, hogy a piaci ár szabályát az új Ptk. korábbi tervezetei még tartalmazták, azonban a rendelkezés a végleges szövegbe nem került be.^[51] Vékás idézett álláspontjából arra lehet következtetni, hogy a kihagyásnak nem az volt az oka, hogy a jogalkotó meg kívánta volna fosztani a jogosultat a piaci ár alapján történő kárszámítás lehetőségétől. A kárszámítás módja tekintetében jó kiindulópontot jelent a Bécsi Vételi Egyezmény gyakorlata, azonban a Ptk. alapján az előreláthatósági klauzula – hasonlóan a fedezeti szerződéshez (lásd a 3.2. pontban) – álláspontunk szerint elvileg alkalmazható.

5. A különböző kárszámítási módok egymáshoz való viszonya

A fedezeti szerződést kötő jogosult kára az esetek többségében elvileg kiszámítható az általános kártérítési szabályok és a piaci ár szabálya alapján is. Ezért szükséges annak tisztázása, hogy melyik kárszámítási módra milyen helyzetben kerülhet sor, és kit illet meg a versengő kárszámítási szabályok közötti választás joga.

5.1. Fedezeti szerződés vagy a kárszámítás általános szabálya

Ha a jogosult kötött a 75. cikknek megfelelő fedezeti szerződést, a Bécsi Vételi Egyezmény alapján az uralkodó álláspont szerint a károsultat választási lehetőség illeti meg a tekintetben, hogy a fedezeti szerződés szabálya (75. cikk) vagy a kártérítés általános szabálya (74. cikk) szerint számítja a kárát.^[52] Ha az általános kárszámítási módot választja, ez azt eredményezi, hogy – adott esetben a könyvei perbeli becsatolása útján – köteles bizonyítani, hogy a megszegett szerződés teljesítése esetén milyen nyereségre tett volna szert. A különböző kárszámítási módok közötti választás sem vezethet azonban oda, hogy a károsult kedvezőbb helyzetbe kerüljön, mintha a szerződésszegésre nem került volna sor. A káronszerzés tilalmának elve megköveteli, hogy a kötelezett (károkozó) bizonyíthassa: a jogosult (károsult) kötött fedezeti szerződést, mégpedig olyan feltételekkel, hogy valójában nem érte kár, vagy a kár mértéke kisebb, mint az általános szabályok szerint számított kár.^[53] Ha például a kötelezett bizonyítani tudja, hogy az általa leszállítani elmulasztott árut a jogosult rövid időn belül, azonos áron máshonnan beszerezte, akkor a jogosult csak egyéb kárai (pl. szerződéskötési költségek) megtérítésére tarthat igényt.

A Ptk. 6:141. §-a akként fogalmaz, hogy a jogosult fedezeti szerződést „köthet” és „követelheti a kötelezettől” az ebből eredő kárai megtérítését. A Ptk. feltételes módú megfogalmazása nem zárja ki a Bécsi Vételi Egyezmény gyakorlatának átvételét, vagyis a Ptk.-t lehet – és álláspontunk szerint helyes – úgy értelmezni, hogy a fedezeti szerződésen alapuló kárszámítás csak lehetőség, amelyet a jogosult a kártérítés mértékére vonatkozó általános szabályok (Ptk. 6:143. §) helyett választhat.

5.2. Fedezeti szerződés vagy piaci ár

A Bécsi Vételi Egyezmény alapján a piaci ár szabálya akkor alkalmazható, ha megtörtént a szerződéstől való elállás (felmondás), de a jogosult nem kötött fedezeti szerződést.^[54] Az uralkodó álláspont szerint akkor is lehetőség van a piaci áron alapuló kárszámításra, ha a jogosult kötött ugyan fedezeti szerződést, azonban az nem felel meg a 75. cikkben lefektetett követelményeknek (pl. a szerződéskötés módja vagy ideje nem volt ésszerű).^[55] Ha viszont a jogosult kötött a 75. cikknek megfelelő fedezeti szerződést, akkor nem választhatja a 76. cikk szerinti, piaci ár szabályon alapuló kártérítést.^[56] Van olyan – nézetünk szerint helyes – vélemény is, amely szerint, ha a jogosult áruk folyamatos adásvételével foglalkozik, és ezért egyébként is nehézséget okoz a számtalan szerződés közül egy fedezeti szerződést azonosítani (lásd részletesen a 2.2. pontban), akkor lehetőség van a piaci ár szabály alkalmazására ahelyett, hogy az elállást követő első szerződést kellene fedezeti szerződésnek tekinteni.^[57] Egyet lehet érteni azzal az állásponttal is, amely szerint a 76. cikk alkalmazását csak kifejezetten a megszűnt szerződés pótlására kötött fedezeti ügylet zárja ki.^[58] A piaci ár szabály ugyanis egy semleges viszonyítási pontot jelent, amely fedezeti szerződés hiányában egyébként is irányadó. Ha a jogosult számtalan szerződése közül nem azonosítható egyértelműen egy fedezeti szerződés, akkor kisegítő megoldásként a piaci ár szabályának alkalmazása megfelelő megoldás lehet.^[59]

A Ptk. alkalmazása során alapvetően követni lehet a Bécsi Vételi Egyezmény gyakorlatát. Eszerint akkor indokolt a piaci áron alapuló kárszámítás, ha a jogosult nem kötött olyan fedezeti szerződést, ami kifejezetten a megszegett szerződés pótlását célozza. Annyiban viszont szükséges eltérni a Bécsi Vételi Egyezmény uralkodó értelmezésétől, hogy a nem ésszerű módon, ill. időben megkötött fedezeti szerződés esetében a magyar jog szerint továbbra is a fedezeti szerződés szabálya lesz irányadó azzal, hogy a károsulti önhibára tekintettel kármegosztásnak van helye (lásd részletesen a 2.3. pontban).

5.3. Piaci ár vagy a kárszámítás általános szabálya

A Bécsi Vételi Egyezmény rendszerében – hasonlóan a fedezeti szerződés szabályaihoz – a piaci áron alapuló kárszámítás sem kötelező kárszámítási mód, hanem a jogosult ehelyett választhatja az általános kárszámítási szabályok (74. cikk) alkalmazását.^[60] A piaci ár szabálya alapján (76. cikk) meg nem térült további károk az általános szabályok (74. cikk) alapján térítendők meg, ennyiben a két szabályrendszer elvileg kiegészítheti egymást.^[61] Ezek az elvek a Ptk. alkalmazása során is követhetők.

6. Bizonyítási teher

A bizonyítási teher hasonlóan alakul a Bécsi Vételi Egyezmény és a Ptk. alapján.

Ha a jogosult fedezeti szerződés alapján kíván kártérítési igényt érvényesíteni, őt terheli annak bizonyítása, hogy az eredeti (megszegett) szerződésnél kedvezőtlenebb fedezeti szerződést kötött. A fedezeti szerződés tényleges teljesítését a Bécsi Vételi Egyezmény kommentárjai szerint a jogosultnak nem kell bizonyítania, a Ptk. alkalmazása során azonban helyesebbnek tűnik megkövetelni a teljesítés bizonyítását (lásd részletesen a 3.1. pontban). A Bécsi Vételi Egyezmény alapján azt is bizonyítania kell, hogy a fedezeti szerződés megkötésére ésszerű módon és időben került sor.^[62] A Ptk. alapján ezzel szemben a kötelezettet terheli annak bizonyítása, hogy a jogosult megszegte kárenyhítési kötelezettségét azáltal, hogy ésszerűtlen módon vagy időben kötötte a fedezeti szerződést.

Ha a jogosult kártérítési igényét a piaci ár alapján érvényesíti, akkor mind a Bécsi Vételi Egyezmény, mind a Ptk. alapján őt terheli a piaci ár mértékének bizonyítása.^[63] Ez adott esetben szakértői bizonyítást igényelhet. A kötelezett ezzel szemben bizonyíthatja, hogy a jogosult valójában kötött fedezeti szerződést, ezért nem a piaci ár alapján (absztraktan), hanem a fedezeti szerződés alapján (konkrétan) kell a kárt számítani.^[64]

7. Összefoglaló

A fedezeti szerződés Ptk. 6:141. §-ában foglalt szabályainak alkalmazása során az esetek túlnyomó részében alapul lehet venni a Bécsi Vételi Egyezmény 75. cikkének gyakorlatát. A jogintézmény főbb szabályait az alábbiak szerint lehet összefoglalni:

7.1. A fedezeti szerződésen alapuló kárszámításra akkor van lehetőség, ha a jogosult a szerződéstől elállt, vagy felmondta azt. Alkalmazható a szabály a kötelezett felelősségi körébe tartozó lehetetlenülés, valamint a teljesítés megtagadása esetében is. A kötelezett a szerződésszegését kimentheti, ebben az esetben a fedezeti szerződés alapján sincs helye kártérítési igénynek.

7.2. A fedezeti szerződés az eredeti szerződéssel elérni kívánt cél megvalósítására alkalmas szerződést jelent. Ha a jogosult rendszeresen köt a megszegett szerződéssel lényegében azonos jellegű szerződéseket, akkor gondot okozhat a kárszámítás alapjául szolgáló fedezeti szerződés meghatározása. A visszaélések elkerülése érdekében javasolható, hogy a jogosult előzetesen tájékoztassa a kötelezettet a fedezeti szerződés megkötéséről. Ennek hiányában abból lehet kiindulni, hogy az elállást, ill. felmondást időben követő első szerződés a kárszámítás alapjául szolgáló fedezeti szerződés. Arra is lehetőség van, hogy a jogosult a kárát a szerződés tárgyának piaci ára alapján számítsa ki.

7.3. A fedezeti szerződés megkötésére megfelelő időben és módon kell, hogy sor kerüljön. A jogosultnak kárenyhítési kötelezettsége folytán törekednie kell arra, hogy a fedezeti szerződést lehetőség szerint az eredeti szerződéssel azonos feltételekkel, a lehető legkedvezőbb ellenérték mellett kösse meg. Az indokolatlanul kedvezőtlen fedezeti szerződés esetében kármegosztásra kerül sor, és a kártérítés ahhoz a kárhoz igazodik, ami a kárenyhítési kötelezettség teljesítése esetében merült volna fel.

7.4. Fedezeti szerződés esetében kárként érvényesíthető az eredeti szerződésben és a fedezeti szerződésben kikötött ellenértékek közötti különbség, továbbá a fedezeti szerződés megkötéséből eredő költségek megtérítése. A jogosult egyéb kárai megtérítését is követelheti. Vitatott, hogy az előreláthatóság elve mennyiben érvényesül fedezeti szerződés esetében. Az itt képviselt álláspont szerint a fedezeti szerződésből eredő károk általában előreláthatóak, kivételes esetekre nézve azonban megengedhető, hogy a kötelezett sikerrel hivatkozzon az előreláthatóság hiányára.

7.5. Bár a Ptk. kifejezetten nem nevesíti a piaci áron alapuló kárszámítást, a bírói gyakorlat és a jogirodalom elfogadja a jogintézmény létjogosultságát. Erre a kárszámításra akkor kerülhet sor, ha a jogosult nem kötött fedezeti szerződést, vagy nagyszámú szerződést kötött és ezért nem azonosítható egy konkrét fedezeti szerződés. A kárszámítás lényege, hogy az eredeti szerződés szerinti ár és a piaci ár közti különbség lesz a megtérítendő kár összege azzal, hogy a jogosult további kárai megtérítésére is igényt tarthat. Az itt képviselt álláspont szerint – hasonlóan a fedezeti ügylethez – a piaci ár szerint kalkulált károk általában előreláthatóak, kivételes esetekre nézve azonban megengedhető, hogy a kötelezett sikerrel hivatkozzon az előreláthatóság hiányára.

7.6. A fedezeti szerződésen alapuló kárszámítás nem tekinthető kötelező kárszámítási módnak, vagyis a jogosult dönthet úgy, hogy az általános kárszámítási szabályok alapján érvényesít kártérítési igényt. Ebben az esetben lényegében azt kell bizonyítania, hogy a megszegett szerződésből mekkora nyereségre tett volna szert, ami a kötelezett szerződésszegése miatt elmaradt. Bár a jogosult választhatja az általános kárszámítási szabályokat, indokolt megadni a lehetőséget a kötelezettnek, hogy bizonyítsa: a jogosult kötött fedezeti szerződést, amely alapján a tényleges kára a jogosult által megjelölt összegnél kisebb.

7.7. A piaci áron alapuló kárszámítás sem kötelező kárszámítási mód, hanem a jogosult választhatja ezt a módszert az általános kárszámítási szabályok helyett. Ha viszont a jogosult kötött fedezeti szerződést, akkor a piaci áron alapuló, absztrakt kárszámításra nem kerülhet sor.

Az írás a Magyar Jog 2015. évi 5. lapszámában (274-282. o.) jelent meg.

A cikk letölthető PDF formátumban is!

Kiindulópont

Az igazságügyi miniszter 2014 nyarán munkacsoportot alakított a jogi személyek nyilvántartási rendszerének felülvizsgálatára. A vizsgálat három nagy rendszert érintett: a cégnyilvántartást, a nonprofit szervezetek, valamint a költségvetési szervek nyilvántartását. A felülvizsgálat alapját az új Ptk. azon rendelkezései képezték, mely szerint

• ha a törvény kivételt nem tesz, valamennyi jogi személy nyilvántartását bíróság végzi,
• a jogi személyek a nyilvántartásba vétellel szerzik meg jogi személységüket és az abból való törléssel szűnik meg jogalanyiságuk,
• főszabályként a nyilvántartó bíróság gyakorolja a jogi személyek felett a törvényességi felügyeletet (Ptk. 3:34. § – a kivétel gyakorlatilag a költségvetési szervek és néhány köztestület).

A vizsgálati jelentést a munkacsoport 2014 decemberére elkészítette és átadta az igazságügyi miniszternek. (A munkacsoport tagjai voltak az Igazságügyi Minisztérium részéről: Bodzási Balázs főtanácsadó, Győri Enikő szakmai tanácsadó, Márkusfalvi-Tóth Ádám helyettes államtitkár, Nyárádi Gabriella főosztályvezető, Turcsán Katalin főosztályvezető-helyettes, az Országos Bírósági Hivatal részéről: Gál Judit kollégiumvezető-helyettes, Homolya Szilvia bíró, Kenesei Judit kollégiumvezető-helyettes, Szira Éva bíró, elméleti oldalról: Sárközy Tamás egyetemi tanár, a munkacsoport vezetője, Pázmándi Kinga egyetemi docens.)

Az automatikus cégbejegyzési javaslatot Pázmándi Kinga dolgozta ki.

A végjelentést a munkacsoport vezetőjeként e tanul­mány szerzője írta. A végjelentés alapján – az igazságügyi miniszter hozzájárulásával – saját álláspontom előtérbe helyezésével a javaslatot az alábbiakban foglalom össze.

Sárközy Tamás professzor, a munkacsoport vezetője

Mindenekelőtt megjegyzendő, hogy a vizsgálattal egyidejűleg a nonprofit szervezetek, illetve a költségvetési szervek nyilvántartásában 2015. január 1-jével igen lényeges előrelépés következett be. Az egyesületek, illetve alapítványok bejegyzésénél – több éves halasztás után, végre – kötelező elektronikus eljárás került bevezetésre és megnyílt a mintaokiratok alapján az egyszerűsített bejegyzési eljárás lehetősége. Az államháztartási törvény módosításával továbbá bevezetésre kerültek a mintaokiratok a költségvetési szervek körében is (Áht. 8/A. §). Emellett 2015. január 1-jétől a költségvetési szervek is főszabályként (bár nem a bíróságnál, hanem továbbra is a Magyar Államkincstárnál) törzskönyvi bejegyzéssel nyerik el jogi személységüket és a törzskönyvből való törléssel vesztik el jogalanyiságukat.

A három státusnyilvántartási rendszer történetileg más-más időpontban, eltérő anyagi jogok alapján alakult ki és fejlődött. A legfejlettebb a cégnyilvántartás, amely a rendszerváltozás óta folyamatosan fejlődött az anyagi társasági joggal párhuzamosan. Jelentős késéssel alakult ki az egyesületek és az alapítványok nyilvántartási és törvényességi felügyeleti rendszere – lényegében a 2011. évi ún. civiltörvényhez (2011. évi CLXXV. törvény) kapcsolódva a 2011. évi CLXXXI. törvénnyel. Az egyesületek nyilvántartása és törvényességi felügyelete már abból a szempontból is speciális, hogy állampolgári alapjogokat érint, alkotmányos relevanciája van. A költségvetési szervek nyilvántartása sokáig zavaros volt (több esetben az alapító okiratok hiánya), törvényességi problémák is felmerültek, tulajdonképp csak most 2015 januárjában rendeződött viszonylagosan a helyzet.

Célszerűségi–hatékonysági szempontból nyilván az optimális megoldás egy valamennyi jogi személyre kiterjedő egységes, de belülről a három nagy jogi személy típuscsoport szerint differenciált – megfelelő jogállami garanciákat tartalmazó, de ugyanakkor elektronikusan jóval fejlettebb központi állami nyilvántartási rendszer megteremtése lenne. Ugyanakkor ez – már az eltérő anyagi jogok, illetve más alkotmányos helyzet miatt – belátható időn belül nem hozható létre (nem is beszélve az ehhez szükséges költségvetési források hányáról). Ugyanakkor az is tény, hogy jelenleg a jogi személyek fennálló nyilvántartási rendszere ugyan működőképes, de számos belső ellentmondással küzd, amelyek közül talán a leglényegesebb az elektronizáció eredményeinek csekély kihasználása. Ezért szerintem 2020-ig a nyilvántartási rendszerek viszonylagos közelítése és az elektronizáció lehetőségeinek minél jobb kihasználása lehet az alapfeladat.

Jogpolitikai cél továbbá:

a) a vállalkozások piacra lépésének, illetve az egyesülési alapjog alapján történő szervezetlétrehozásnak a gyorsítása, illetve olcsóbbá tétele,

b) a felesleges adminisztratív terhek jelentős csökkentése, a párhuzamosságok megszüntetése, a jelenlegi túlbürokratizált szabályozás deregulálása,

c) az állami adatvagyon védelme és célszerű felhasználásának biztosítása, a költségtakarékosság jegyében,

d) a bíróságok ügyterhelésének csökkentése, a bírósági munka jobb infrastruktúrájának megteremtése, az igazgatási–adminisztratív–technikai, illetve a bírósági érdemi törvényességi munka egyértelmű elhatárolása,

e) a nyilvántartások közhitelességének erősítése a fantomszervezetek hatékonyabb kiszűrése, szélesebb körű és gyorsabb, de a személyiségi jogokat nem sértő információszolgáltatás a felhasználók részére,

f) az elektronizáció eredményeinek jobb felhasználása az automatikus bejegyzés lehetőségeinek megteremtésével.

Az állami törvényességi felügyeletet ma már huszonöt évvel a rendszerváltozás után – a cégeknél elsősorban – elvileg átvehetné a bíróságoktól államigazgatási szerv is. A jelenlegi bírósági törvényességi felügyelet lényegében a rendszerváltozáskor garanciális okokból alakult ki. A lényeg akkor az volt, hogy a törvényességi felügyeletet a jogállamiság kialakítása érdekében az államigazgatástól vegye át a kormánytól független bírósági szervezet. A cégbírósági rendszer azután lényegében 1988-tól 1998-ig – a kezdeti nehézségek után – megszilárdult. Ma már azonban a polgári államszervezet kialakult, stabilizálódott, nincs feltétlenül szükség bírósági megoldásra. Az államigazgatási megoldás hívei főleg arra hivatkoznak, hogy a felügyelet jó részét jelenleg sem bírók, hanem igazságügyi ügyintézők végzik, így e tevékenység ma már nem igényel feltétlenül bírói közreműködést.

Ugyanakkor a munkacsoport egyhangúan arra a következtetésre jutott, hogy mind a két nagy nyilvántartási rendszernél a bírósági törvényességi felügyeletet (a nonprofit szervezeteknél az ügyészség törvényességi ellenőrzését is figyelembe kell venni) fenn kell tartani, mégpedig

a) garanciális okokból – nemzetközileg is jogállami kritikában részesülnénk a bírósági hatáskör kormányzati szervek javára történő újabb csökkentése miatt,

b) az eddigi tapasztalatok értékesítése, a kialakult jogi kultúra megőrzése céljából,

c) az átszervezési veszteségek elkerülése

végett.

Ugyanakkor azonban meg kell jegyezni, hogy

a) ha a jövőben a tervek szerint kialakul egy újfajta közigazgatási bíráskodás és a Pp.-től elkülönülő közigazgatási bírósági eljárás, megfontolandó a jogi személyiséget eredményező, illetve megszüntető eljárások polgári eljárásból közigazgatási bírósági eljárásba helyezése. Ez nemzetközileg több országban is előfordul (pl. Németország), bár kétségkívül nehézsége az, hogy ebben az esetben eltérő anyagi jog, azaz alapvetően civiljogi, mégpedig társasági jogi–egyesületi–alapítványi jog alapján kellene eljárnia a közigazgatási bíróságnak.

b) a közszolgáltató (tehát nem a közhatalmi!) költségvetési szerveknél hosszabb távon a Magyar Állam­kincstár átalakításával (nyugat-európai mintára a kormánytól való függetlenítés, az Országgyűlésnek alárendelt autonóm államigazgatási szervként) és a Kincstári Jogügyi Igazgatóság felállításával összefüggésben felmerülhet a közszolgáltató költségvetési szervek Államkincstártól bírósági nyilvántartásba való helyezése is.

A törvényességi felügyelet bírósági gyakorlását azonban mind a cégeknél, mind a nonprofit civil szervezeteknél (egyesületek, alapítványok), el kell választani e szervezetek országos technikai nyilvántartásától. Ez ténylegesen jelenleg is így van, bár a jogszabályok, illetve az érdekeltek csak bírósági nyilvántartásról beszélnek. Természetesen a központi nyilvántartásba bírósági végzés alapján kerülnek be az adatok, mint a cégeknél, mind a nonprofit civil szervezeteknél. Az is tény, hogy jelenleg – elsődlegesen – a cégadatok decentralizáltan a megyei törvényszékeknél vannak. Viszont az országos nyilvántartást ma is a cégek vonatkozásában az Igazságügyi Minisztériumba, illetve a civil szervezetek tekintetében Országos Bírósági Hivatalba beépített szervezeti egységek kezelik (pl. a cégadatokat a bíróságok az IM tulajdonában álló szervereken vezetik).

Az elektronikus országos nyilvántartást elvileg vezetheti (persze digitális szakértelemmel bíró vállalkozás bevonásával)

a) bírósághoz (decentralizáltan vagy a cégeknél egy vagy több központi cégbírósághoz rendelve),

b) az IM Igazságügyi Hivatalához,

c) az Országos Bírósági Hivatalhoz,

d) az Elektronikus Kormányzati Központhoz, illetve

e) a Magyar Kereskedelmi és Iparkamarához

rendelt nyilvántartó hivatal (hivatali egység) egyaránt.

Véleményem szerint az országos nyilvántartás vezetésével a bíróságokat terhelni nem kell (mint mondottuk, ténylegesen jelenleg sem a bíróságok kezelik az országos nyilvántartást). Az állami adatvagyon védelméről szóló törvény szellemiségét is figyelembe véve szerintem a legelőnyösebb megoldás az országos nyilvántartás terén a következő lenne.

a) A cégeknél az Igazságügyi Minisztérium alá rendelt kis létszámú költségvetési szerv felállítása lenne a legjobb variáns (a nyilvántartó hivatal az Igazságügyi Hivatal része is lehet), amely az IM-ben jelenleg működő belső szervezeti egység és a gazdasági társaságként működő Magyar Közlönykiadó egy részének összevonásából jöhetne létre. Ez esetben egyesülne szervezetileg az elektronikus központi cégnyilvántartás, illetve a Cégközlönyben való elektronikus közzététel. Ismételten hangsúlyozni kell azonban, hogy itt nem új hivatal felállításáról lenne szó, hiszen ez a hivatali szervezet megosztva ugyan, de az Igazságügyi Minisztériumhoz kötődve jelenleg is működik, és az állami adatvagyonról szóló törvény a cégnyilvántartást a Közlönykiadóhoz rendelte, amely egyszemélyes kft.-ként az Igazságügyi Minisztériumhoz kötődik. Továbbá ez a szervezeti megoldás támasztaná alá a legjobban az egyszerűsített (automatikus) bejegyzési–változásbejelentési eljárásokat, azaz az elektronikus továbbfejlesztést.

Megjegyzendő, hogy a központi cégnyilvántartás működtetésére (és nem a cégbíróságok átvételére) bejelentette igényét a Magyar Kereskedelmi és Iparkamara is (az agrárkamara területére is kiterjedően). A nemzetközi gyakorlatban kétségtelenül van ilyen szervezeti megoldás. Ez az igény elvileg megvalósítható lenne kismértékű törvénymódosítással, amely köztestületnek is lehetővé tenné az állami adatvagyon kezelését. Véleményem szerint azonban ez az átalakítás túlzott költségekkel és esetlegesen működési zavarokkal járna. A Kamara ugyanakkor a most kifejlesztés alatt álló informatikai rendszerével részben esetlegesen átvehetné a kormányzati szervektől a nem cégként működő egyéni vállalkozások nyilvántartását, részben kiegészítő információkat biztosítva disztribútorként kapcsolódhatna az IM irányítása alatt álló központi cégnyilvántartási rendszerhez.

b) A nonprofit civil szervezeteknél azt tartanám a legcélszerűbbnek – részben az egyesülési jog alkotmányos alapjai, részben a már végrehajtott elektronikus fejlesztések nyomán – ha a országos nyilvántartást vezető hivatal az Országos Bírósági Hivatalhoz kapcsolódó költségvetési szervként működne a jövőben. Ténylegesen a nyilvántartás jelenleg is az OBH-nál van, az OBH tulajdonolja az elektronikus nyilvántartás szoftverjét, informatikusai működtetik az országos nyilvántartást. Ezt a javaslatot azonban többen – elsősorban a hivatal jelenlegi speciális jogállására tekintettel – nem támogatják. Ha az OBH erre a feladatra nem vállalkozik, előtérbe kerülhet az a megoldás, hogy ez a nyilvántartás is átkerüljön az IM-hez, hasonlóan a cégnyilvántartáshoz.

Ismételten hangsúlyozni kell, hogy sem a cégeknél, sem az egyesületeknél, illetve az alapítványoknál nem új hivatalt hoznánk létre – mindkét rendszernél az országos nyilvántartás ma sem a bíróságoknál van, és ez nem érinti a cégbíróságok, illetve a polgári bíróságok törvényességi felügyeleti tevékenységét.

A jogi személyek státusnyilvántartása fejlesztésénél természetesen figyelembe kell venni az Európai Unió ezzel kapcsolatos terveit és a megfelelő összhangot biztosítani kell. Azt is figyelembe kell venni, hogy mind a két nagy nyilvántartási rendszernél uniós források igénybevételével történtek a 2010-es évtized elején az elektronikus fejlesztések, ahol az Unióban bevezetett ún. ötéves változatlansági klauzula fennáll. Amennyire ez jelenleg megállapítható, az előzőekben vázolt fejlesztési elképzelés megvalósítása a cégnyilvántartásnál önmagában nem hozna létre visszafizetési kötelezettséget, azonban a nonprofit civil szervezetek nyilvántartásánál valószínűleg a jelenlegi szoftvertől 2018-ig visszafizetés nélkül nem lehet eltérni.

Ugyancsak vizsgálandó, hogy az Unió keretében folyó, a nemzeti cégnyilvántartások összekapcsolására irányuló program – milyen ütemezéssel –, milyen tartalmi követelményekkel jár Magyarország számára. Szerintem, hogy az uniós irányelv nem gátolja az elektronizáció szerepének növelését a cégnyilvántartásban (lásd a központi nyilvántartások, a kereskedelmi nyilvántartások és a cégjegyzékek összekapcsolásáról szóló 2013. június 13-i 2012/17. EU irányelvet).

Az azonban megállapítható hogy a státusnyilvántartásoknál Európában nincs egységes megoldás: bírósági, illetve közigazgatási eljárás, további polgári és közigazgatási bírósági eljárás egyaránt előfordul. A német–francia jogcsaládban egyértelműen a bírósági megoldás dominál. Ugyanakkor az elektronizáció mindenütt terjed. A magyar törvényhozó keze tehát viszonylag szabad, a tradíciókhoz, az anyagi lehetőségeinkhez és az elektronizáció növekvő színvonalához igazodó szabályozást kell választanunk a jogi személyek státusnyilvántartásánál.

A következőkben kizárólag a cégjog fejlesztésével kapcsolatos gyakorlatról számolok be.

Cégjog – cégbíráskodás – cégeljárás

1. Alapkérdések

A cégeljárás–cégnyilvántartásnál véleményem szerint a következőkből kell kiindulni.

a) Az új Ptk. létrehozásakor nem került sor új cégtörvény létrehozására, hanem a 2006-os Ctv.-t csak módosították. Ezt követően is sor került Ctv.-módosításokra, így mára a cégtörvény módosításokkal teletűzdelve van hatályban.

b) A hatályos Ctv. számos olyan rendelkezést tartalmaz, amely nem tartozik a cégeljárás–cégnyilvántartás körébe. Ilyen például a nonprofit gazdasági társaság, vagy a kizárási perek. Olyan szabályok is találhatók, amelyek ellentétesek a Ptk.-val, pl. az érvénytelenség szabályozása, az eltiltás intézményével kapcsolatos eltérés stb.

c) A cégbíróságokon belüli eljárási rend a Ctv. szétszórt rendelkezéseiből nehezen állapítható meg, így az, hogy mely ügyekben jár el bíró, bírósági titkár, illetve fogalmazó vagy igazságügyi ügyintéző.

Mindezek alapján arra az álláspontra lehet helyezkedni, hogy a polgári perrendtartás új szabályozásával párhuzamosan szükség van a cégjog rekodifikációjára, és egy új cégeljárási–cégnyilvántartási törvény létrehozására. (A cégeljárás ugyanis sajátos nemperes bírósági eljárás.)

Az új Ctv. megalkotásánál viszont az alábbiakat kell figyelembe venni.

a) A „cégvilág” 2012–2014 között megnyugodott, általános jelleggel nincs ügyfél-elégedetlenség. A kényszertörlési eljárás bevezetése jelentősen megtisztította a cégnyilvántartást, egyre több fantomcég kerül ki a cégnyilvántartásból. Éppen ezért nincs szükség radikális változtatásokra, részleges ésszerűsítésekre, a törvényben világosabb szerkezet kialakítására, a Ptk.-val való összhang erősebb biztosítására kell törekedni.

b) Abból kell kiindulni, hogy a bejegyzési eljárást nem szükséges tovább gyorsítani, hiszen az új ügyek mintegy 80%-ban érvényesülő egyszerűsített eljárásban főszabályként 1 munkanapon belül, a „normál” eljárásban legfeljebb 15 munkanapon belül a cégbejegyzés megtörténik (vidéken az átlag 4–5 nap). A hiánypótlások száma is jelentősen csökkent. Alapvetően nem a bejegyzési eljárás szabályzásán kell változtatni (a később tárgyalandó „automatikus bejegyzés” esetleges bevezetésén túlmenően), hanem a törvényességi felügyelet eszköztárát kell erősíteni a hivatalbóli eljárások számának növelésével együtt.

c) Egyet lehet érteni azzal az állásponttal is, hogy a korszerűsítésnek csak kisebb része a cégtörvény rekodifikációja, tehát a jogalkotási feladat, hanem a fejlesztés döntő részét a cégbíróság informatikai megerősítése, a bíróságon belüli folyamatok teljes körű elektronizálása, a bíróságon belül a bírói, illetve nem bírói hatáskörök egyértelmű meghatározása, továbbá az ügyintézői létszám növelése és szakmai színvonalának (továbbképzés stb.) erősítése képezze.

d) Nagyon régi, lényegében az első Gt. óta fennálló tendencia, hogy a társasági jogban a törvények általában deregulálnak, majd a cégtörvényekben a szabályozást visszaszigorítják. Ez a hullámzás viszont jogbizonytalanságra vezet mind a jogalkalmazók, mind a vállalkozások körében. Lényegében most is ez történt: a Ptk. szabályai a társulási autonómián alapulnak, a cégtörvény viszont jóval szélesebb körben érvényesíti az állami beavatkozást. E körben különösen meg kell említeni az új Ptk. 3:4. §-át, amely a létesítő okirat számára főszabályként lehetővé teszi a Ptk. szabályaitól való eltérést. Ez a cégbírói gyakorlat számára jelentős nehézségeket okoz, ezért szerintem az új Ctv. megalkotása során egyes kritikus pontokon a Ptk. szabályait kógenssé kell tenni (például, hogy a kft. üzletrészéről nem lehet értékpapírt kiállítani, egy tagnak csak egy üzletrésze lehet stb.).

2. Az alapvető tartalmi változások

A cégtörvény 2015. év során végrehajtandó rekodifikációja során a jogszabály szerkezetének technikai fejlesztése mellett tartalmilag a legfontosabb javasolható változások a következők:

a) A cégbejegyzéshez szükséges becsatolandó okiratokat részben egységesíteni, részben deregulálni szükséges. Ugyanakkor a cégnyilvántartás az alapja számos más állami nyilvántartásnak, tehát bizonyos mértékben a gazdasági hatóságok igényeit is ki kell elégítenie. A tisztán társasági jogi szempontból feleslegesnek tűnő adatok (pl. a tagok anyja neve, illetve lakhelye) más hatóságok számára nélkülözhetetlenek (pl. az adóhatóságoknak), ezért a dereguláció ebben a körben – sajnos – csak korlátozott lehet.

b) A cégnévpriorálás jelenlegi rendszere alapvetően bevált, de e körben további elektronikus fejlesztés látszik szükségesnek.

c) Az egyszerűsített eljárásba bevonható cégek körének bővítése általában szükségtelen, bár a jogilag nem nevesített szövetkezetek esetében ez elképzelhető (tehát a szociális, az iskola-, a lakás- és takarékszövetkezeteknél nem, de a termelő-, beszerző-, értékesítő-, fogyasztási szövetkezeteknél igen).

d) A tisztán technikai jellegű változásoknál (pl. telephelyváltozás) vissza kell állítani az egyszerűsített cégeljárást a változásbejelentési eljárásban is, (de jogi megítélést igénylő ügyekben – pl. kft., rt. tőkeleszállí­tás – természetesen nem).

e) A törvényességi felügyeleti eljárás és az adóhatósági eljárás párhuzamosságait meg kell szüntetni. Az ismeretlen székhelyű cégekkel, illetve a mérlegbeszámolójukat be nem nyújtó cégekkel szemben kizárólag az adóhatóság folytasson le eljárást (ezt a gazdasági kamarák is kezdeményezhessék) és az adószám jogerős megvonása után a cégbíróság automatikusan törölje ezeket a cégjegyzékből. (Ez a változtatás jelentős tehermentesítést eredményezne a bíróságoknál.)

f) Az egyéni vállalkozásokhoz hasonlóan a társas vállalkozásoknál is mód legyen a tevékenység szüneteltetésére, a bejelentéstől számított legfeljebb 5 évig az adószám egyidejű felfüggesztése mellett. Az öt évi folyamatos szünetelés után, ha a cég a működését nem kezdi meg, a cégbíróság hivatalból törölje a céget.

g) A felügyelőbiztos intézményébe „életet kell lehelni” (bank-, biztosítási szférában működik) azáltal, hogy a cégbíróságok rendelkezzenek e célra pénzügyi keretekkel. Ma ugyanis anyagi fedezet hiányában a cégbíróságokon nem élnek ezzel a lehetőséggel.

h) A cégbírósági végzések elleni jogorvoslati kérelmek száma igen csekély, elbírálásukat – esetlegesen az új polgári perrendtartás függvényében – az egész országból ítélőtáblához lehetne koncentrálni. A másodfokú eljárásra nézve is eljárási határidőt kell szabni – szerintem 60 napot meghatározva. (Jelenleg öt–hat hónapig tart a fővárosban, vidéken a 60 napot ma sem lépik túl.) Természetesen 15–30 napos határidő is elképzelhető, de csak a táblabírói létszám jelentős emelése mellett.

i) A végelszámolási eljárás „bíróságon kívüli része” egyes vélemények szerint túl drága. Az egyszerűsített végelszámolás pedig túl szűk körre (kkt., bt., egyéni cég) vonatkozik, kiterjesztendő ez a kft.-kre is.

j) Főleg az eltiltás nélküli kényszertörlés körét kellene jelentősen bővíteni a nem működő cégek megszüntetése érdekében.

E javaslat alapja az, hogy a bíróságokon belüli kapcsolatok megfelelő elektronizációja és a munkafolyamatok megfelelő racionalizálása esetén ezen kisebb törvényi változtatások is megfelelő eredménnyel járhatnak a cégnyilvántartás körében. A Ctv.-ben egy helyen és a jelenleginél világosabban meg kell határozni, hogy milyen cégügyeket intézhet, illetve dönthet el a) bíró, b) bírósági titkár, c) fogalmazó, d) igazságügyi ügyintéző. Az ügyintézők felett folyamatos bírói felügyeletet kell biztosítani az ún. bíróvizsgálathoz hasonló rendszerben, és esetlegesen a „tanácselnöki feljegyzéshez” hasonló intézmény bevezetése is megfontolandó, mégpedig a cégbírók, a bírósági titkárok, fogalmazók és bírósági ügyintézők tekintetében egyaránt.

A Ctv.-ben szabályozott ún. cégperek szabályozásában változtatás nem indokolt. Tovább kell haladni azon az úton, hogy a cégbírók egyben peres bírók legyenek. Ezt a folyamatot azonban nem helyes erőltetni. Tudomásul kell venni, hogy a jelenlegi cégbírói kar egy része nem kíván (nem tud) peres bírói gyakorlatot folytatni. Az új cégbíróknál azonban a kettős szerepet meg kell követelni. A cégügyekben az ügyészség részvétele véleményem szerint rendeltetésszerű, változást tehát nem igényel.

3. Az automatikus cégbejegyzés lehetősége

Figyelemmel arra, hogy rohamosan terjed a formanyomtatványokon történő cégbejegyzési kérelmek száma – hosszabb távon, talán 2018-ra – felmerül az egyszerűsített cégeljárás automatikus cégeljárássá változtatásának lehetősége is. Az ezzel kapcsolatos javaslat – amelyet zömmel Pázmándi Kinga dolgozott ki – lényege a következő:

A jelenlegi elektronikus platform formanyomtatványát, mintaszerződését (szerződésminta), illetve kötelező mellékleteket informatikailag „okos űrlap” alapján működő rendszerré kell fejleszteni, mely az adatoknak a cégnyilvántartásba való automatikus átvitelét, és adott esetben a kötelező mellékletek csatolását és tartalmi vizsgálatát is automatizálja. Ez a jelenlegi, a cégeljárást kiszolgáló szoftveres kiszolgáló rendszer megfelelő informatikai fejlesztésével megoldható. A jelenlegi társasági szerződésminta, és annak mellékletei helyébe tehát az automatikus eljárásban olyan „okos űrlap” lép, mely csak az adatok szerkesztésébe engedi be az adatbevivő jogi képviselőt, azaz cserébe az „automatizált” eljárás egyszerűségéért és gyorsaságáért egy tartalmilag kötött – szűk körben természetesen választási lehetőségeket is felajánló – szöveges konstrukciót kínál fel a társulók számára. A jelenlegi szerződésmintás társasági létesítő okiratok, és a mellékletek ugyanis nem „okos űrlapok”, elektronizálásuk eredetiben aláírt papír alapú okiratok szkennelésével, „mechanikusan” történik.

A szerződéses jelleget szerintem nem rontja le, hogy az okos űrlapot a felek nem írják alá – ahhoz a jogi képviselő elektronikus aláírása kapcsolható hitelesítésként. Az automatikus eljárásban a bejelentés eredetiben aláírt okiratokon alapulhat, melyeket papír alapon (illetve szkennelt elektronikus formában) a jogi képviselők irattározzák, és adott esetben egy esetleges törvényességi felügyeleti vagy peres eljárásban annak bemutatására kötelezhetők (A mellékletként nem kötelezően csatolandó, de kötelező jogszerűségi vizsgálat alá vetett papír alapú okiratokat jelenleg is a jogi képviselők irattározzák, és felhívásra kötelesek azt a cégbíróságnak bemutatni). Az iratok archiválására egyébként – ide értve az elektronikus iratok digitális archiválását – a szükséges jogszabályi előírások 2007 óta rendelkezésre állnak.

Az automatikus cégbejegyzést (változásbejegyzési bejelentést) a központi céghivatal, hajtja végre bírósági közreműködés nélkül a formanyomtatványon történő cégbejegyzés esetén. A központi céghivatalhoz tehát az elektronikus rendszerbe való felvitel szempontjából két irányból jönnek a beadványok: a) automatizált eljárásban a jogi képviselőktől, b) individuális eljárások esetén a cégbíróságoktól. A nyilvántartás egységessége tehát fennmarad.

A kitöltött és jogi képviselő által ellenjegyzett for­ma­nyomtatvány elektronikusan az egész ország területéről a központi céghivatalhoz érkezik, és ha a formális vizsgálat eredményeként megállapítható, hogy törvényes, úgy az adóregisztrációs eljárás eredményének hatósági visszaigazolásától számított 1 órán belül az elektronikus cégjegyzékbe kerül. Az automatikus eljárásban a benyújtástól számított legfeljebb 48 órán belül kerül sor az adóregisztrációs eljárásra és a más adatrögzítő rendszerekkel való összekapcsolásra. Az automatikus eljárásban a rendszer generálja az automatikus bejegyzést, melyről a bejegyzés kérő fokozott biztonságú elektronikus aláírással ellátott értesítést kap. (A rendszer által automatikusan generált cégbírósági végzés az automatikus bejegyzések esetében jelenleg is létezik – pl. tevékenységi kör, pénzforgalmi jelzőszám automatikus bejegyzése a cégadatok közé). Az automatikus eljárásban keletkezett bejegyzés ellen jogorvoslat nincs, a bejegyzés azonnal „jogerős”.

A bejegyzéssel szemben – időkorlát nélkül – kijavítási kérelemmel lehet élni. Ha a kijavításra irányuló kérelem alapos, a bejegyzést a Céghivatal módosítja. Ha alaptalan, a Hivatal megtagadja a kijavítást, és erről mindkét esetben elektronikusan értesíti a kérelmezőt.

A céghivatal elektronikus rendszere a hibás formanyomtatványt/űrlapot (ide értve a szükséges mellékletek hiányát is) automatikusan elutasítja. Hiánypótlás tehát az automatikus eljárásban nincs. Az elutasítás megjelöli az elutasítás okát. Az elutasítás ellen jogorvoslat nincs. A bejegyzési kérelem természetesen – figyelemmel a megjelölt okokra – ismételten benyújtható.

Ha az adószám kiadását az adóregisztrációs eljárásban az adóhatóság elutasítja, de a bejegyzést kérő ez ellen jogorvoslattal él, az adóregisztrációs eljárás jogerős lezárásáig, a bejegyzési eljárást fel kell függeszteni. Jogerős elutasító adóhatósági határozat esetén a Céghivatal a bejegyzést elutasítja és a határozatával szemben nincs külön jogorvoslati lehetőség, hiszen az adóhatósági határozatot bíróságnál lehet megtámadni. Az automatikus bejegyzésnél is álljon rendelkezésre az ügyész számára a 30 napon belüli bíróság előtti megtámadási lehetőség.

A változásbejelentési ügyeket felül kell vizsgálni. A tisztán technikai változásbejelentések (pl. székhely, telephely, fióktelep változásának bejelentése, adatváltozás a tagok vagy tisztségviselők személyében, névváltozás stb.) – melyek akár mintaszerződés (okos űrlap alapú formanyomtatvány) alapján, akár egyedi szerződés cégbírósági felülvizsgálata során kerültek bejegyzésre – kerüljenek az automatikus eljárás hatálya alá, az érdemi ügyek viszont – pl. tőkeleszállítás kft.-nél, rt.-nél, átalakulási ügyek – maradjanak cégbírósági hatáskörben. (A technikai változásbejelentések igen nagyszámúak, érdemben a változásbejegyzések jelentős hányadát ezek jelentik.)

A formanyomtatvány fél által kitöltött tartalmáért az adatközlő, illetve az ellenjegyző jogi képviselő tartozik felelősséggel. Ezt a felelősséget automatikus cégbejegyzés esetén a jelenlegi gyakorlathoz képest (a gyakorlatról beszélünk, hiszen a jogi képviselő törvényességi felügyeleti eljárásban való közvetlen bírságolásának lehetősége már jelenleg is adott) jelentősen fokozni szükséges. Az ez irányú lehetőségek még további vizsgálatot, igényelnek, továbbá az érdemi jogsértések és „vétlen elírások” között jelentős differenciálás szükséges. Lehetséges szankciók:

• magas felügyeleti bírság az adatszolgáltatóval, illetve a jogi képviselővel szemben a felügyeleti bírság legalacsonyabb és legmagasabb mértékének meghatározása. A bírságot a cégbíróság szabná ki.
• a visszatérően, és érdemben hibás adatokat visszaélésszerűen, illetve kirívó gondatlanság mellett közlő jogi képviselőnek meghatározott ideig (pl. 2 évig) az automatikus cégeljárásból való kizárása.

A törvényességi felügyeletet az automatikus cégbejegyzéssel létrejött cégeknél is a székhely szerint illetékes cégbíróság gyakorolná.

A formanyomtatványokat, az okos űrlappá alakítandó mintaszerződéseket (létesítő okirat mintákat), az automatikus cégbejegyzés bevezetése előtt mind jogilag, mind elektronikus szempontból felül kell vizsgálni, hogy teljesen egyértelműek legyenek. Ugyancsak felül kell vizsgálni a kötelezően, vagy szükség szerint csatolandó mellékletek listáját, a mellékletek körét és tartalmi előírásait. A hibásan csatolt, illetve hibásan kitöltött mellékletért az adatszolgáltató, illetve a jogi képviselő felel. A mellékletek listáját ésszerűsíteni, az esetlegesen felesleges, nyilatkozattal kiváltható mellékleteket deregulálni szükséges.

A névkizárólagosságot (priorálás) az elektronikus rendszer képes biztosítani, a névvalódiságért az adatszolgáltató felel. A névhasználat lehetőségét a bejelentést kérő előzetesen megállapíthatja és nevet is foglalhat a Céghivatalnál (előzetes névfoglalás). Érdemi vizsgálatot igénylő kérdés marad, az ún. történelmi, nevek esetleges használata. Ilyen esetben a bejegyzéskor az adatközlő (jogi képviselő) nyilatkozik, hogy a névhasználatát illetően – a tételezett – engedélyköteles körbe tartozik vagy sem, és ez esetben a Központi Céghivatal az eljárást az MTA véleményének megérkezéséig felfüggeszti. Ha utólag derül ki történelmi név jogellenes használata, hivatalból vagy kérelemre (pl. egyéni beadvány), a céget rövid határidővel névmódosításra kötelezik, a kötelező névváltoztatás elmulasztása végső soron a cég törléséhez vezet. A jelenlegi cégszabályozáshoz hasonlóan engedélykötelesként tartja nyilván az egyéb előjogosultság körébe tartozó vezérszavakat is (pl. „magyar”, nemzeti”, védett családi illetve személynevek). Ezek egy részének szűrésére (pl. „magyar”, „nemzeti”, „budapesti”, fővárosi”, megyei” stb.) megfelelő informatikai algoritmus fejlesztésével lehet megoldást találni. A védett családnevek, személynevek, illetve az összetéveszthetőséget eredményező ún. „utánzó”, vagy „rákapaszkodó” névválasztások, utólagos névhasználati perben, illetve, ha ezt jogszabály lehetővé teszi, úgy törvényességi felügyeleti eljárásban kezelhetők. Alapvetően azonban ezek az ügyek más kapcsolódó jogterületekre terelhetők, tekintettel arra, hogy a piaci összetéveszthetőség, üzleti névhasználat, szóvédjegy stb. problémájának a magyar jogban kiterjedt háttérszabályozása van mind a személyiségi jog, mind a védjegyjog, mind a tisztességtelen verseny elleni jog területén.

Az automatikus cégbejegyzés költségeinek megállapítása a jelenleginél is jobban ösztönözzön az automatikus eljárásra, megnehezítve azt, hogy lényegében a mintának megfelelő tartalommal egyedi szerződéseket adnak be az ügyvédek azért, hogy az adatszolgáltatásért való felelősséget elkerüljék. Ez a „visszaélés” az egyedi szerződések bírósági felülvizsgálata díjának jelentős emelésével is korlátozható.

Az automatikus cégeljárás bevezetése jelentős ügytehertől mentesítené a cégbíróságokat. Nem vitásan természetesen hátrányai is vannak, így:

• a közhitelesség esetleges kismérvű csökkenése. Az esetleges hibák azonban törvényességi felügyeleti eljárás során korrigálhatók,
• költségei vannak, elsősorban a szükséges informatikai fejlesztés, illetve beruházás igénye (mintegy 2–3 milliárd forintra becsülhető),
• a központi céghivatalnál igen kis létszámú hivatali szervezet felállítását igényeli, de ez az apparátus lényegében rendelkezésre áll.
• Magyarországon jelenleg is igen széles a szürkegazdaság, amely sokszor a feketegazdaságban torkollik. Nagy a törvények kijátszására irányuló hajlam, csekély a kereskedelmi jogi kultúra. Így feltételezhető, hogy az automatikus cégeljárás lehetőségével – főleg első időben – többen visszaélnek.

4. A létesítő okirat Ptk. szabályaitól való eltérési lehetőségének szűkítése

Kétségtelen tény, hogy a cégbírói, illetve ügyvédi gyakorlatban jelentős bizonytalanságok okoz az új Ptk. 3:4. §-a, amely valamennyi jogi személynél, így az összes gazdasági táraságnál főszabályként a létesítő okiratban eltérést enged a törvény szabályaitól, mégpedig nehezen értelmezhető generálklauzulával kiegészítve (hitelezők, kisebbség, munkavállalók „nyilvánvaló jogainak” sérelme). Sehol a világon nincs például a részvénytársaságoknál, illetve a szövetkezeteknél főszabályként eltérést engedő szabályozás. Ez a helyzet viszont az elektronizáció terjedését is gátolja az egyszerűsített, illetve automatikus cégeljárás vonatkozásában. Ezért szerintem a gyakorlatban előforduló leggyakoribb cégformáknál – kft., bt. – a kritikus pontokon a Ptk.-ba elő kell írni, hogy a szabálytól való eltérés semmis (pl. bt. kültagja betétjéről, illetve a kft. üzletrészéről nem lehet értékpapírt kiállítani, a kft.-nél és az rt.-nél megállapított, ún. legkisebb értékhatárok a törzs(alap)tőke vagy a törzsbetét (üzletrész) tekintetében kötelezőek legyenek, vagy hogy a létesítő okirat módosításához kötelezően legalább a szavazatok háromnegyede kell stb.)

Emellett megemlíteném, hogy a mintaokiraton be­nyúj­tott társasági szerződés esetében a Ptk.-ban foglalt főszabályt kelljen alkalmazni, tehát a szerződés érvénytelensége címén törlési per egyáltalán ne legyen indítható.

5. Az elektronizáció technikai lebonyolítása

A cégnyilvántartás technikai oldalának helyzete jelenleg zavaros. A magántulajdonban lévő technikai szolgáltató évtizedek óta végzi az elektronikus cégnyilvántartás vezetését, ugyanakkor az állami adatvagyon védelméről szóló törvény értelmében erre 2012 óta voltaképp nem jogosult, egyedi, évente történő felmentés alapján végzi tevékenységét. Az előfizetőkkel (felhasználókkal) való szerződéses kapcsolat így jelenleg háromoldalú – szükségképpen résztvevője a technikai szolgáltató mellett az Igazságügyi Minisztérium is, amely a központi céginformációs rendszert működteti. A rendszerben viszonteladók is vannak, az ún. disztribútorok, akiknek a szerepe szintén nem egyértelmű: mind a technikai szolgáltatóval, mind az IM-hez tartozó „Cégeljárásban Közreműködő Szolgálattal” szerződnek.

A technikai szolgáltató az elektronikus cégnyilvántartás téren monopolhelyzetben van, amit többen kifogásolnak, ugyanakkor jelenleg csak ez a vállalat képes ezt a rendszert üzemeltetni, tehát egyelőre ezen a terén megfelelő színvonalú versenytárs nem ismeretes. Mivel a központi elektronikus cégeljárás szoftverje is ezen magántulajdonú vállalakozás tulajdonában van (ami az állami adatvagyon védelme szempontjából meglehetősen kétséges), tudomásul kell venni, hogy ehelyett más, „állami” szoftver kifejlesztése becslések szerint mintegy 1–2 milliárdot igényelne, illetve ennek létrejötte és beüzemelése az esetlegesen szükséges közbeszerzési eljárások lefolytatásával mintegy két évet igényelne. Ez alatt a két év alatt viszont más technikai szolgáltató nem vehető igénybe. Ami pedig a szolgáltatás minőségét illeti, többségi vélemény szerint a szolgáltatás megfelelő színvonalú jó és megbízható. Egyes vélemények szerint viszont a magánvállalkozás elsődlegesen nem a cégnyilvántartás érdekében fejleszti szoftverét és szolgáltatása drága. Ugyanakkor az is kétségtelen, hogy a szolgáltatás fejlesztésére az eddig biztosított állami költségvetési források nem elégségesek. A kormányzati szervek politikai okokból erőltetik a felhasználók felé a szolgáltatás ingyenességét, illetve a viszonylag olcsó szolgáltatást, ugyanakkor ennek pénzügyi alapjait nem biztosítják. (Jelenleg Európában a céginformációk terén az ingyenesség Magyarországon a legszélesebb körű.) Meg kell jegyezni végül, hogy a felhasználók a cégadatokon túl számos egyéb információt is igényelnek, ezt pedig alapvetően a disztribútorok biztosítják. Ugyanakkor e többletinformációk szolgáltatása a személyes adatok védelme szempontjából több esetben is problematikus.

A jövőre nézve nyilván felmerülhet a) a technikai szolgáltatás elvégzésére állami cég létrehozása és a jelenlegi szoftver helyett más szoftver kidolgoztatása (a már említett pénzügyi, illetve időigénnyel), b) a magánszemély tulajdonosoktól a vállalkozás felvásárlása, illetve a cégnyilvántartással kapcsolatos szoftverjének megvétele, Ezek a variánsok viszont milliárdos költségvetési ráfordításokkal, illetve szolgáltatási bizonytalansággal járnának, hiszen a jelenlegi szolgálgató know-how-jával, tapasztalataival senki sem rendelkezik.

Ezért a jelenlegi helyzetben ellentétes irányú megoldás is felmerülhet. Az állami adatvédelmi törvény módosításával lehetővé lehetne tenni, hogy nemzetbiztonsági szempontból átvilágított és európai audittal is rendelkező magáncég is végezhessen az Igazságügyi Minisztérium megbízása alapján technikai adatkezelési tevékenységet. Emellett egyértelmű szerződéses láncolatot kell kialakítani. Az országos cégnyilvántartást az I. részben kifejtettek szerint központi állami hivatal vezesse, és megbízása alapján a kiválasztott elektronikus üzemeltető vállalat kezelje. A disztribútorok pedig a központi nyilvántartást vezető szervvel szerződnének és részére fizetnének a szolgáltatásért. A disztribútorok a cégnyilvántartás adatain túl más jellegű információkat is biztosítanak a felhasználóknak, de ezt a szolgáltatást személyiségvédelmi szempontból auditáltatni kelljen. Végül hosszú távú kormányzati stratégiai döntés alapján egyértelműen szabályozni kell, hogy milyen információkat kell a cégnyilvántartásnak a felhasználóknak ingyen biztosítania, illetve melyeket ellenérték fejében (fogyasztóvédelmi okokból esetleg maximálva az ezért fizetendő díjat).

Sárközy Tamás

Az írás a Gazdaság és Jog 2015. évi 6. lapszámában (8-14. o.) jelent meg.

A Kúria Polgári Kollégiuma mint jogegységi tanács a 2014. március 3-án meghozott 1/2014. PJE határozatával – a Polgári Törvénykönyvről szóló 2013. évi V. törvény (Ptk.) 2014. március 15-ei hatályba lépése kapcsán – felülvizsgálta a Ptk. által szabályozott jogterületekre vonatkozóan korábban meghozott elvi iránymutatásait. Mivel azonban ez a felülvizsgálat nem volt teljes körű – egyrészt mert csak az anyagi jogi tárgyú iránymutatásokat érintette, másrészt mert nem terjedt ki a többi kollégiummal közösen meghozott elvi iránymutatásokra –, azt megelőzően pedig kilenc évvel ezelőtt, a 2/2006. (V. 22.) PK véleménnyel került sor átfogó felülvizsgálatra, szükségessé vált az 1/2014. PJE határozattal nem érintett elvi iránymutatások felülvizsgálata is.

A Kúria Polgári Kollégiumának tanácsai – a kollégiumban működő Elvi Előkészítő Csoport által összeállított lista alapján – indokolással ellátott javaslatot tettek arra, hogy szakterületükön melyek azok az elvi iránymutatások,

a) amelyek már nem tartandók fenn (mert például jogszabályváltozás vagy jogszabályba való beépülés folytán meghaladottá vált, illetve bármely más okból okafogyottá váltak,
b) amelyeknek az indokolása nem tartható már fenn,
c) amelyek továbbra is alkalmazhatóak és így hatályukban fenntarthatóak.

A tanácsok álláspontjainak az Elvi Előkészítő Csoport által elkészített összefoglalóját a Polgári Kollégium tanácselnökei a 2015. április 13-án megtartott tanácselnöki értekezleten megvitatták.

Forrás: www.kuria-birosag.hu

Az előkészítés során megállapítást nyert, hogy a felülvizsgálandó elvi iránymutatások között 26 olyan is található, amely más kollégiumokkal közösen került meghozatalra, így felülvizsgálatuk is csak e kollégiumok bevonásával történhet meg. A közös iránymutatások tárgyában az érintett kollégiumok szintén kifejtették előzetes álláspontjukat.

Mindezen előzmények után 2015. VI. 18-án tette meg jogegységi indítványát a Polgári Kollégium vezetője.

A bíróságok szervezetéről és igazgatásáról szóló 2011. évi CLXI. törvény (a továbbiakban: Bszi.) 34. § (4) bekezdés a) pontja ugyanis kimondja, hogy a Kúria teljes kollégiuma jogegységi tanácsként dönt akkor is, ha a jogegységi eljárás célja korábban meghozott jogegységi határozat megváltoztatása vagy hatályon kívül helyezése. A Bszi. 195. § (3) bekezdése értelmében a Kúria elnökének, illetve kollégiumvezetőjének indítványára a Kúria teljes kollégiuma jogegységi tanácsként eljárva, jogegységi eljárás keretében a törvény hatályba lépését megelőzően hozott irányelvek, elvi döntések és kollégiumi állásfoglalások irányelvként, elvi döntésként, kollégiumi állásfoglalásként való fenntartását megszüntetheti abban az esetben is, ha egyébként a jogegységi eljárás kezdeményezésének feltételei [Bszi. 32. § (1) bek.] nem állnak fenn. Ennek hiányában az elvi iránymutatások a Bszi. 195. § (2) bekezdése szerint az eltérő iránymutatást tartalmazó jogegységi határozat meghozataláig alkalmazhatók. Több kollégium által hozott elvi iránymutatások felülvizsgálata értelemszerűen csak valamennyi érintett kollégium tagjaiból álló jogegységi tanács által meghozott határozattal történhet.

A jogegységi indítvány arra irányult, hogy a Kúria Polgári Kollégiumának, Közigazgatási és Munkaügyi Kollégiumának, valamint Büntető Kollégiumának tagjaiból álló jogegységi tanács a közösen meghozott elvi iránymutatások tekintetében, a Polgári Kollégium mint jogegységi tanács pedig a kizárólag a Polgári Kollégium ügykörébe tartozó elvi iránymutatások tekintetében folytasson le jogegységi eljárást, amelynek során jogegységi határozattal vizsgálja felül az indítvány mellékletét képező összefoglaló vitaanyagban és áttekintő táblázatban szereplő elvi iránymutatásokat abból a szempontból, hogy

a) melyek azok, amelyek már nem tartandók fenn
b) melyek azok, amelyek indokolása nem tartható már fenn
c) és melyek azok, amelyek továbbra is alkalmazhatóak.

A Kúria Elnöke – mint mindkét jogegységi tanács elnöke – a jogegységi tanácsok ülését 2015. július 6. napjára tűzte ki. A jogegységi tanácsok ülésén a legfőbb ügyész – képviselője útján – megtette az indítvánnyal kapcsolatos nyilatkozatát, majd két jogegységi határozat meghozatalára került sor.

1. A 2/2015. BKMPJE határozat – amely a Kúria mindhárom kollégiumának bíráiból álló jogegységi tanács által került meghozatalra – hatályon kívül helyezett 4 korábban meghozott KPJE határozatot, további 4 PK-KK közös véleményt (illetve azok egyes pontjait), valamint 2 BKT-PKT-GKT állásfoglalást.

A jogegységi tanács ugyanakkor továbbra is fenntartandónak ítélt 16 korábban közösen meghozott elvi iránymutatást.

2. A 3/2015. PJE számú határozat – amelyet a Kúria Polgári Kollégiuma mint jogegységi tanács hozott meg – hatályon kívül helyezett 4 PJE határozatot, 1 PK véleményt, valamint az elvi irányítás 1997 előtti eszközei közül 22 PK állásfoglalást, 4 GK állásfoglalást és 1 GKT állásfoglalást (3 további állásfoglalásnak pedig csak az indokolását helyezte hatályon kívül).

A határozat hatályban tartott ugyanakkor 14 PJE határozatot, 5 kollégiumi véleményt és 53 – 1997 előtti – kollégiumi állásfoglalást.

A hatályukban fenntartott elvi iránymutatásokkal kapcsolatban mindkét jogegységi határozat utalt arra, hogy a felülvizsgálat az elvi iránymutatások újraszövegezését nem tűzte ki célul, ezért az azokban szereplő jogszabályi hivatkozások és az azokban használt kifejezések (terminológia) módosítására sem került sor. Ebből következően a fenntartandónak ítélt, az elvi tartalmát tekintve továbbra is irányadó elvi iránymutatásokban foglalt jogszabályokra történő hivatkozások és jogi kifejezések alatt természetszerűen a tartalmilag azonos más jogszabályi rendelkezést, újraszámozás folytán megváltozott jogszabályhelyet, illetőleg az elnevezésében megváltozott jogintézményt, illetve kifejezést kell érteni. Az ezekben való igazodást megkönnyítendő a HVG-ORAC Kiadó ez év őszén – három kúriai bíró szerkesztésében – egy olyan kiadványt kíván megjelentetni, amely magyarázó, értelmező megjegyzésekkel együtt tartalmazza a Kúria hatályos polgári jogi tárgyú elvi iránymutatásait.

A most meghozott két jogegységi határozattal teljes körűvé vált a Kúria polgári jogi tárgyú elvi iránymutatásainak a felülvizsgálata. Megállapítható, hogy 46 jogegységi határozat, 25 kollégiumi vélemény, az elvi irányítás 1997 előtti eszközeiből pedig 159, összesen tehát 230 polgári jogi tárgyú elvi iránymutatás van hatályban.

A szerző a Kúria Polgári Kollégiumának vezetője.

A cikk megjelenésének ideje: 2015. július 7.

A cikk letölthető PDF formátumban is!

A birtokvédelmi eljárások szabályozásának változásáról már ez évben több alkalommal olvashattunk cikket a Jegyző és Közigazgatásban. A jegyző hatáskörébe tartozó birtokvédelmi eljárásról szóló 17/2015. (II. 16.) Korm. rendelet hatályba lépése óta közel 3 hónap telt el, így az alkalmazása során felmerülő gyakorlati problémákkal is korán szembesültünk.

A Csongrád Megyei Államigazgatási Kollégium 2015. május 19. napján tartotta rendes ülését, amelyre a megyében tevékenykedő jegyzők is meghívást kaptak. E kollégiumi ülés 3. napirendi pontját képezte a jegyző hatáskörébe tartozó birtokvédelmi eljárásokról szóló tájékoztató.

Mint meghívott résztvevők, úgyis mint a birtokvédelmi eljárásokban érintett eljárók véleményeztük a 17/2015. (II. 16.) Korm. rendeletet, egyben – egy, az alábbiakban előadandó hasonló tartalmú levéllel – a 26 fős tagságot számláló egyesületünk, a Homokháti Jegyzők Egyesülete megkereste a Csongrád Megyei Kormányhivatalt, hogy tegyen javaslatot a jogszabály módosítására az illetékes minisztérium felé:

A Homokháti Jegyzők Egyesülete üdvözli azon kormányzati kezdeményezést, amely a különféle hatósági – így a birtokvédelmi – eljárások gyorsítására, egyszerűsítésére, emellett az ügyféli jogok megerősítésére, biztosítására irányul. Az Alaptörvényen túl e kormányrendelet is lefekteti az eljárás során alkalmazandó alapelveket (1. §). Az ügyintézés gyorsaságát hivatottak előmozdítani a 3., 5., 8. § rendelkezései a 15 napos ügyintézési határidő bevezetésével, a kérelem 3 napos kézbesítési határidejével és a bizonyítékok befogadásának időbeli korlátozásával (eljárási határidő lejártát megelőző 5. nap).

Az ügyfelek eljárásban való részvételét elősegítendő formanyomtatványt készítettünk, részletezve abban az érintett felek jogait, kötelezettségeit, felhívva a figyelmet az egyes aktusok jogvesztő határidőire. Mégis, az alig 3 hónapos gyakorlat bebizonyította, hogy az ügyfelek a régi bevett gyakorlat alapján teljesen az ügyintézőre, a jegyzőre hagyatkoznak. Sokszor el sem olvassák a rájuk vonatkozó tájékoztatót. Sajnálatos módon több esetben előfordult, hogy az ügyfél elkésett a bizonyíték benyújtásával, vagy valamely lényeges tartalmi elemre nem nyilatkozott, ezért a kérelmét el kellett utasítani. A kormányrendelet ilyenkor nem teszi lehetővé hiánypótlás elrendelését, holott ezen jogintézmény visszaemelésével az ügyfelek eljárási jogai is teljesebb körűek lennének.

Nehezen értelmezhető módon, csupán az illeték lerovásának elmulasztása esetén van lehetőség hiánypótlásra. Nézzünk egy példát: az ügyfél birtokvédelmi eljárást kér a szomszédja ellen, kérelme azonban hiányos, mert bár megnevezte a szomszédot, leírta a konkrét tényállást is, de nem jelölte meg a szomszéd lakcímét, emellett az illetékbélyeget sem ragasztotta rá a kérelmére. Ekkor – a 8. § (1) bekezdése értelmében – önként vagy felhívásra később lerója az illetéket, mégis el kell utasítani kérelmét, mert abból hiányzik egy lényeges elem. Vagy adott esetben a birtoksértéssel az ügyfélnek kára keletkezett, azonban a határozat meghozatalát megelőzően meghal, ezért a 7. § (1) bekezdés c) pontjára figyelemmel – mivel az eljárás okafogyottá válik és nincs jogutódlás – el kell utasítani a kérelmet. A kár ettől még kár, ezt ki fogja megtéríteni az örökösnek?

Gyakorlati problémaként merült fel, hogy a formai okok miatt elutasított kérelem esetében az ügyfél a továbbiakban nem tudja jogos érdekeit érvényesíteni, mert érdemben döntés született (res iudicata).

Gyakorló jegyzőként azt is tudjuk, hogy kis településeken magának az eljárási illetéknek a lerovása is komoly terhet jelenthet a polgároknak. Mivel a kormányrendelet értelmében a kérelmező nyújtja be a kérelmében foglaltak igazolására szolgáló bizonyítékokat, kevesen lesznek olyan anyagi helyzetben, hogy meg tudják maguknak engedni pl. egy szakvélemény elkészíttetését, kitűzési vázrajz készíttetését stb. Célszerűnek tartjuk ezért a részleges vagy teljes eljárási költségmentesség kiterjesztését a birtokügyekre.

A bizonyítási eljárás hivatalból történő lefolytatásának kizárásával előfordulhat, hogy a tényállást nem lehet alaposan tisztázni, emiatt megint csak a kérelem elutasítására kerülhet sor.

Anomáliát vélünk felfedezni abban is, hogy míg az „adatkezelés és iratbetekintés” címnél a kormányrendelet visszahivatkozik a közigazgatási hatósági eljárás és szolgáltatás általános szabályairól szóló 2004. évi CXL. törvényre (a továbbiakban: Ket.), ugyanakkor a jegyzőkönyvezésre, bizonyítási eszközökre, határozathozatalra vonatkozó címekben gyakorlatilag megismétli a Ket. rendelkezéseit. Ez álláspontunk szerint ellenkezik a jogalkotásról szóló 2010. évi CXXX. törvény és a jogszabályszerkesztésről szóló 61/2009. (XII. 14.) IRM rendelet passzusaival. Nem látjuk ugyanakkor biztosítottnak a jogszabályban a birtokvédelmi határozat módosításának, visszavonásának lehetőségét.

Ismerve a korábbi időszakban lefolytatott birtokügyeket, tarthatatlannak tartjuk az eljárások 15 napos határidejét az ügyfelek szemszögéből és az eljáró hatóság oldaláról nézve is. Bár a kormányrendelet 8. § (3) bekezdése akként rendelkezik, hogy „Az eljárási határidőbe nem számít bele
a) a 3. § (1) bekezdésében foglalt jegyzői megkeresés hivatalos iratként való postára adásának napjától annak kézbesítéséig vagy a megkeresés jegyzőhöz történő visszaérkezéséig terjedő időtartam,
b) a 3. § (1) bekezdésében foglalt jegyzői megkeresés kézbesítésétől az ellenérdekű fél nyilatkozatának megtételéig vagy az ellenérdekű fél írásbeli nyilatkozatának jegyzőhöz történő megérkezéséig terjedő legfeljebb nyolc napos időtartam.”,
mégis ez a szabályozás azt eredményezi, hogy az ellenérdekű félnek meglehetősen rövid ideje marad adott esetben szakértőt igénybe venni nyilatkozata alátámasztására.

A hatóság oldaláról nézve teljesen méltánytalan és elfogadhatatlan a kormányrendelet 11. §-a, amely kötelező jelleggel fegyelmi eljárással fenyegeti a – lehet, hogy önhibáján kívül – határidőt mulasztó jegyzőt. Ezen túl a 26. § 10 000 forintos költségátalány megfizetésével is sújtja az eljárás lefolytatásával kötelezett jegyzőt. Mindezen szabályozások meglátásunk szerint a jegyzői kar méltóságát sértik.

Reményeink szerint a fent előadottakat a jogalkotó figyelembe fogja venni és mind az ügyfél jogait, érdekét, mind az eljáró hatóság tekintélyét szem előtt tartva módosításnak veti alá ezt a mindennapi munkánk során gyakran alkalmazott jogszabályt.

A szerző a Homokháti Jegyzők Egyesületének alelnöke, Domaszék község jegyzője.

Az írás a Jegyző és Közigazgatás 2015. évi 3. lapszámában (23-24. o.) jelent meg.

A cikk letölthető PDF formátumban is!

A domain nevek használatba adásának és használatának szabályozása alapvetően az immár másfél évtizedes múltra visszatekintő, s minden szempontból sikeresnek értékelhető szakmai önszabályozás kompetenciájába tartozik. A 2000-es liberalizáció (mely a valamilyen névkizárólagosságon alapuló, azzal egyező domain névhasználati jogosultságot elismerő, korábbi rendszert váltotta fel) alapvetően polgári jogi, kötelmi alapon, általános szerződési feltételek révén határozta meg azokat a korlátokat, s alakította ki azokat a biztosítékokat, jogi és szervezeti-intézményi kereteket, melyek egyrészt a visszaélésszerű névhasználati helyzetek kialakulását kívánták megakadályozni, másrészt az esetleges jogsérelmek orvoslására kínálnak gyors és hatékony lehetőséget [Vö.: Pázmándi Kinga–Verebics János: E-jog, HVG-ORAC Lap- és Könyvkiadó Kft., Budapest, 2012, 126–128. o.]. A használatba vétel és használat feltételrendszerét, valamint a jogsérelmek ki­alakulását megelőzni kívánó, s az esetlegesen bekövetkező jogsérelmeket orvosolni tudó intézményi kereteket a hatályos jogszabályokkal összhangban az Internet Szolgáltatók Tanácsának Tudományos Egyesülete alakította ki és biztosítja.

Az Egyesület – azzal a szándékkal, hogy a domain használóinak és másoknak jogait megóvja – megállapította és Domainregisztrációs Szabályzat néven (a továbbiakban: Szabályzat) közzé tette azokat a szerződési feltételeket, amelyek .hu alatti közdomainek delegálásának, regisztrálásnak és fenntartásnak egységes rendjét biztosítani tudják. A Szabályzatot rendszeresen felülvizsgálják, szükség szerint kiegészítik, modernizálják, s így a változó körülményekhez való igazítása folyamatos. A Szabályzat ÁSZF-ként rögzíti a feleket (a domain neveket használatba adó Nyilvántartó, a névhasználati jogot megszerezni kívánó Domain-igénylő, illetőleg a használati jogot szerzett Domain-használó, s a domaint igénylő vagy használó ügyfél szabad választása és megbízása alapján az ügyféllel szerződéses viszonyban állva a domain delegálással, regisztrálással és domain-fenntartással kapcsolatos ügyeket intéző Regisztrátor) kötelmi alapon terhelő kötelezettségeket és az őket megillető jogokat.

Az új Ptk., a 2013. évi V. törvény hatályba lépése (2014. március 15.) önmagában nem tette szükségessé a Szabályzat módosítását, az elmúlt több mint egy év jogalkalmazási tapasztalatainak tükrében azonban mindenképpen indokoltnak mondható annak vizsgálata, hogy a korábban kialakult, a szerződéses jogviszony alapvető jellegére, a névválasztás korlátaira s egyes nevesített tilalmi eseteire vonatkozó jogértelmezési gyakorlat az új, esetenként alapvetően megváltozott szabályok között is fenntartható-e.

I. A szerződéses jogviszonyban érintett felek jogi kapcsolatrendszerének sajátosságai

A .hu TLD alatti domain nevek használatba adására Magyarországon az Internet Szolgáltatók Tanácsának Tudományos Egyesülete, a Nyilvántartó jogosult, mely azonban a domain igénylőkkel és használókkal közvetlenül nem áll kapcsolatban: úgy a használati jog megszerzése, mint a használat fenntartása vonatkozásában a vele (franchise) szerződéses jogviszonyban álló Regisztrátor szervezetek járnak el. A Domainregisztrációs Szabályzat 1.2.1.2. pontja szerint a delegálás előfeltétele, hogy a Domain-igénylő valamelyik, általa kiválasztott Regisztrátorral írásban vagy elektronikus úton delegálás-igénylési szerződést kössön. A delegálás-igénylési szerződés feltételei nem lehetnek ellentétesek a Domainregisztrációs Szabályzat rendelkezéseivel és a szerződés elválaszthatatlan részét képezi az igénylő jognyilatkozatait tartalmazó Igénylőlap. Egyéb szerződéses feltétel hiányában az Igénylőlap önmagában delegálás-igénylési szerződésnek minősül, a Regisztrátor mindenkori Általános Szerződési Feltételeiben és a Nyilvántartó mindenkori Domainregisztrációs Szabályzatában szereplő feltételekkel. Eltérés esetén a Szabályzatban foglalt előírásokat kell az adott domain név igénylésével és használatával keletkező jogviszonyokban alkalmazni.

Az a (szolgáltatási) szerződés, mely alapján a domain név használatba adásra, és, meghatározott feltételek mellett a használat folyamatos biztosítására irányul, a magyar jog szerint atipikus és visszterhes vállalkozási szerződés (Ptk. 6:238–6:249. §§). A szerződés kétkomponensű: egyrészt (meghatározott feltételeknek való megfelelés esetén) az igénylő számára lehetővé teszi egy adott domain név használatának jogát (delegáció), másrészt meghatározza azokat az alapvető feltételeket, melyek alapján a már delegált domain nevet használni, annak használati jogáról rendelkezni lehet [utóbbi kérdésekhez lásd Verebics János: A domain nevek használati jogának megszűnése, Gazdaság és Jog, 2011. (19. évfolyam) 2. sz., 23–27. o.]. A Regisztrátor szervezetek és a Nyilvántartó közötti jogviszonyt külön szerződések szabályozzák. A Domainregisztrációs Szabályzat nem tartalmazza a regisztrációs és fenntartási szolgáltatásokra vonatkozó valamennyi kikötést, a szolgáltatások ellenértékét (regisztrációs, átregisztrációs és fenntartási díjak) az egyes Regisztrátorok maguk állapítják meg. Az egyedi delegálás-igénylési szerződés feltételei azonban, mint fentebb arra már utaltunk, nem lehetnek ellentétesek a Domainregisztrációs Szabályzat rendelkezéseivel.

A szerződést (ha annak kizáró jogi akadálya nincs) a Regisztrátor az Igénylővel köti. Igénylő természetes- és jogi személy (más megközelítésben: magánszemély és vállalkozás) egyaránt lehet. A szerződés jogi minősítése szempontjából lényeges kérdés, hogy az a fogyasztó és vállalkozás közötti szerződésnek minősül-e vagy sem: az ilyen szerződésekre nézve ugyanis a Ptk. az általános szerződési feltételek tisztességtelensége összefüggésében számos speciális, garanciális szabályt állapít meg [Ptk. 6:103–6:105. §§]. A Ptk. 8:1. § (1) bekezdésének 3. pontja a fogyasztó fogalmát – összhangban a 93/13/EGK tanácsi irányelv és az 1999/44/EK európai parlamenti és tanácsi irányelv módosításáról, valamint a 85/577/EGK tanácsi irányelv és a 97/7/EK parlamenti és tanácsi irányelv hatályon helyezéséről szóló 2011/83/EU irányelv rendelkezéseivel – a szakmája, önálló foglalkozása vagy üzleti tevékenysége körében eljáró személyként határozza meg. A domain regisztrációs- és fenntartási szerződések esetében nem vélelmezhető, hogy a magánszemélyként eljáró igénylő egyben fogyasztónak is minősül: nagyon gyakran ugyanis a természetes személyként fellépő igénylők kifejezetten későbbi (tovább)értékesítési céllal, üzleti tevékenységük körében kérik a nevek delegálását.

A Tanácsadó Testület tapasztalatai azt mutatják, hogy a domain nevek igénylései, az igénylésekkel kapcsolatosan a Testület elé került jogértelmezési problémák az esetek túlnyomó többségében a gazdasági-piaci tevékenységhez kötődnek. A Testület gazdasági-piaci tevékenységként értékeli a domain-kereskedelmet is, melynek célja, hogy a már megszerzett domain névhasználati jog átengedésével haszonra, anyagi előnyre tegyen szert. A Testület ennek létjogosultságát elismeri, ám magát a tevékenységet csak a jogszerűség keretei között (azaz mások jogainak sérelme nélkül) tartja elfogadhatónak. Semmi nem indokolja viszont, hogy a továbbértékesítési, üzleti szándékkal történő jogszerzésre a fogyasztói szerződések speciális szabályai legyenek irányadók. Hasonlóképp a természetes személy igénylő – elsősorban a művészek, politikusok, más közszereplők – a saját személynevével, felvett vagy művésznevével egyező domain nevet általában azért igényli, hogy azt szakmája, önálló foglalkozása elősegítése, promotálása céljából használja. E szerződéseket éppen ezért fogyasztói szerződésnek ugyancsak nem lehet minősíteni.

A Szabályzat egységes, úgy a fogyasztói, mint a gazdasági tevékenység körében kötött szerződésekre egyaránt vonatkozik, a szerződés a fenti okoknál fogva előzetesen nem minősülhet fogyasztói szerződésnek, hisz a másfél évtizedes domain gyakorlat alapján a névigénylés, névhasználat vélelmezetten inkább valami gazdasági, üzleti céllal kapcsolható össze. Mindazonáltal megállapítható, hogy a Szabályzat, mint fogyasztóval kötött szerződés semmilyen formában nem minősül a vállalkozás erőfölényével kötött szerződésnek: a Ptk. 6:103–6:105. §-ai szerint sem tartalmaz tisztességtelen szerződési feltételt vagy tisztességtelen, vagy akár félreérthető vagy nem egyértelmű szerződési kikötést. A Szabályzat precíz és pontos fogalommeghatározásokkal dolgozik, a szerződés értelmezésében (a TT előtti vagy a Regisztrációs Döntnök előtti eljárás esetében egyaránt) az igénylő, névhasználó aktív módon működhet közre, nem tartalmaz egyoldalú felmondási vagy elállási jogot a vállalkozás javára, nem alkalmaz a fogyasztóra nézve egyoldalúan előnytelen szerződésszegési szankciókat stb.

A Szabályzat a feleket a szerződésszerű teljesítésre ösztönzi: a domainregisztrációs jogviszony három fő szereplőjére (Nyilvántartó–Regisztrátor–Igénylő), illetőleg a jogviták elintézésében közreműködő személyekre és testületekre (Tanácsadó Testület, Alternatív Vitarendező Fórum és az ennek keretei között működő Regisztrációs Döntnök, ill. Hotline Döntnöki Fórum) állapít meg rendelkezéseket, de a jogában sértett harmadik személy jogérvényesítési lehetőségeinek bizonyos kereteit is megszabja. A Szabályzat tehát nem csak a szolgáltatás igénybevételével, fenntartásával kapcsolatos „klasszikus” polgári jogi feltételeket, az ezekkel összefüggő eljárási szabályokat rögzíti, de alapvetően ez rendelkezik azokról a szervezeti-intézményi keretekről (és az ezek működését meghatározó eljárási szabályokról) is, melyek magyar domain-regisztráció rendszerében a harmadik személyek jogvédelmét, a visszaélésszerű magatartások meggátlását és a szerződésszegő névhasználat esetén a sérelmet szenvedett fél jogorvoslati lehetőségeit biztosítani kívánják. Ennek egyik elsődleges eszköze a névhasználati jog megszerzésének, gyakorlásának meghatározott feltételekhez kötése.

II. A névválasztás szabadsága és korlátozásának kötelmi jogi alapjai

A liberalizált rendszer a névválasztás szabadságának jogát alapelvi szinten rögzítette, ugyanakkor kijelölte e szabadság alapvető korlátait is. A névválasztási szabadság korlátozásának elsődleges jogi eszköze maga az általános szerződési feltételek gyűjteményének minősülő (Ptk. 6:77. §) Szabályzat. Ahogy arra a Tanácsadó Testület A Delegációs és Regisztrációs Szabályzat szerinti prioritásos igények és a jogszabály alapján gyakorolható kizárólagos elsőbbségi jogok ütközéséről és a megtévesztő domain név igénylés teljesítésének tilalma tárgyában hozott 6/2000. (II. 4.) Elvi Állásfoglalása rámutatott, a Szabályzat a névválasztás szabadságának deklarált általános jogosultságát maga is korlátozza, akként, hogy azt a „szabályzat keretei között” teszi megengedhetővé. A Szabályzat az Interneten keresztül mindenki számára hozzáférhető, annak megismerését a Regisztrátorok az igénylés felvételét megelőzően minden alkalommal lehetővé teszik. Az Igénylők a Szabályzat megismerését és magukra nézve kötelező jellegének elfogadását az Igénylőlap aláírásával nyugtázzák, egyes, lényeges kérdéseket pedig maga az Igénylőlap is külön kiemel – az általános szerződési feltételek alkalmazása tehát minden szempontból megfelel a Ptk. 6:78. § rendelkezéseinek.

a) A domain névre vonatkozó követelményeket a Domainregisztrációs Szabályzat II. Fejezete a domain igénylésére és regisztrálására vonatkozó szabályok körében határozza meg. A Szabályzat jogszerűen tartalmazhat olyan megkötéseket, melyek a domainregisztrációs és -delegációs jogviszonyban – anyagi jogi előírásokra visszavezethetően – névválasztási tilalmakként, korlátozásokként jelennek meg. A domain név választhatósága vonatkozásában mindazonáltal a Szabályzat csak a legáltalánosabb követelmények meghatározására vállalkozik, e követelményeket névválasztással kapcsolatos jogvitákban állást foglaló a Tanácsadó Testület állásfoglalásai – elvi jelleggel vagy konkrét ügyekhez kapcsolódva – értelmezték. A Szabályzat 2.2. pontja a domain névvel kapcsolatos egyéb követelmények alatt a névválasztás szabadságáról és e szabadság alapvető korlátairól, ezzel összefüggésben névválasztás, névhasználat nevesített tilalmi eseteiről, illetőleg a névválasztás egyéb korlátairól rendelkezik. Lényeges, hogy e megkötéseknek jelentős közérdekvédelmi funkciója van: céljuk harmadik személyek már létező névhasználati joga zavartalan gyakorlásának biztosítása, a névjoggal való visszaélés megakadályozása.

A Regisztrátor és a Nyilvántartó a nyilvánvalóan felismerhető, egyértelműen jogsértő domain név választás esetén a delegálás teljesítését visszautasíthatja, a már delegált domain név delegálását felfüggesztheti vagy visszavonhatja (2.3.5.). Az, akinek jogos érdeke fűződik annak megállapításához, hogy a feltételes használatba adott domain az adott igénylő részére történő delegálása a Szabályzatba ütközik, az Alternatív Vitarendező Fórum (Tanácsadó Testület) eljárását igényelheti (9.1.). A domain delegálását követően pedig az, akinek valamely meghatározott névhez névhasználati joga fűződik, az adott név vonatkozásában az Alternatív Vitarendező Fórumhoz előterjesztett, a Regisztrációs Döntnök szabályzatában foglaltaknak megfelelő kérelemmel kezdeményezheti a kérelmezett domain-használótól történő visszavonását, illetve részére történő átruházását (10.2.).

Az a jogos érdek, mely az igénylés, névhasználat megtámadásának alapjául szolgál, már a delegálást megelőző jogvitákban is minden esetben valamely, az érintett félhez kapcsolódó (sokszor kizárólagos jogon alapuló) név, megjelölés sérelmének veszélye lehet, a már megvalósuló névhasználat esetében a Regisztrációs Döntnökhöz fordulás lehetősége pedig – explicit módon is – valamely névjog sérelme esetén biztosított. A magyar jogban ezek oltalmát részben a polgári jog (személyek joga, szellemi alkotások joga) intézményei, részben más jogterületek (versenyjog, cégjog, közjog stb.) biztosítják, egyes esetekben (szerzői jog, iparjogvédelem) büntető- és vámjogi eszközökkel megtámogatva.

b) A hatályos szöveg szerint a domain-igénylő a delegálni kért domain nevét a jogszabályok és a Szabályzat keretei között szabadon választja meg, ugyanakkor a lehető legnagyobb gondossággal tartozik eljárni abban a tekintetben, hogy az általa választott domain név, annak igénylése, illetve annak használata más személy vagy szervezet jogait (pl. névkizárólagossághoz fűződő jogát, személyiséghez fűződő jogát, kegyeleti jogát, szerzői jogát stb.) ne sértse. A domain-igénylőtől elvárható, hogy a domain név megválasztása előtt ellenőrizze a cégjegyzéket, illetve a védjegy adatbázist (Szabályzat 2.2.1.). A Szabályzat itt konkretizálja, hogy a domain regisztrációs jogviszony során a jóhiszeműen és tisztességesen eljáró Igénylőnek [Ptk. 1:3. § (1) bek.] milyen, az adott helyzetben általában elvárható magatartást kell tanúsítania [Ptk. 1:4. § (1) bek.], s annak érdekében, hogy mások jogait a névhasználat ne sértse, az Igénylő felé fokozott gondossági követelményt állapít meg.

A Tanácsadó Testület másfél évtizede következetes gyakorlata a domain delegációs és regisztrációs jogviszonyt olyan polgári jogi jogviszonyként értékeli, melynek alakítására a felek jelentős szerződési szabadsággal rendelkeznek, ugyanakkor a polgári jog kötelező (kógens) előírásainak, a polgári jogi alapelveknek érvényesülniük kell – a joggyakorlással szemben pedig a jóhiszeműség és a tisztesség követelménye szolgál legáltalánosabb zsinórmértékül [rPtk. 4. § (1) bek., Ptk. 1:3. § (1) bek.]. A Regisztrátor és a Nyilvántartó joggal várja el az Igénylőtől, mint szerződni kívánótól, hogy eljárása során jóhiszeműen, tisztességesen cselekedjék, ne szolgáltasson megtévesztő információt, ne nyújtson be olyan igénylést, mely – teljesítése esetén – más névkizárólagossági vagy egyéb jogának sérelmével járna [A Tanácsadó Testület A gyaníthatóan megtévesztő vagy jogellenes névigénylések elutasíthatósága tárgyában született 8/2000. (VIII. 9.) Elvi Állásfoglalása].

Ez az Igénylő részéről egyértelmű kötelezettségvállalást jelent, annak a követelménynek tudomásulvételét, hogy a leendő névhasználat jogszerűségével kapcsolatosan a lehető legnagyobb gondosságot tanúsítja. A gyakorlat ennek a szerződéses alapon vállalt meggyőződési (fokozott gondossági) kötelezettségnek elmulasztását minden esetben az Igénylő terhére róható cselekménynek minősíti, amennyiben pedig az igénylés teljesítésének visszautasítására vagy már delegált név visszavonására a nyilvánvalóan felismerhető, egyértelműen jogsértő domain név választásra való hivatkozással kerül sor, a Szabályzat Regisztrátort és a Nyilvántartót a felelősség alól mentesíti (2.3.5.). A Szabályzat ugyan a domain név használójának vonatkozásában úgy rendelkezik, hogy ha a gondos eljárás ellenére a részére már delegált domain név használatával más jogát sérti, úgy a névhasználó a választott domain névről köteles önként lemondani (2.3.2.b), erre a gyakorlatban igen kivételes esetben kerül sor, és magának a szerződésben vállalt kötelezettség (lemondás) elmulasztásának sincsenek a szerződésben külön nevesített szerződésszegési szankciói (pl. visszavonás, mely alkalmazásának jogcímeit a Szabályzat 6.1. pontja taxatíve sorolja fel). Ezzel szemben viszont általánosnak mondható, hogy a nyilvánvalóan mások jogait sértő, könnyen felismerhető domain nevekre vonatkozó igénylések jelentős részét a Regisztrátor és a Nyilvántartó már az igénylési szakban visszautasítják, vagy – a bekövetkező jogsérelem veszélyére való figyelemfelhívás után – az igénylő igénylését maga vonja vissza.

III. A névválasztás és névhasználat a szabályzatban nevesített tilalmi esetei és azok értelmezése

A hatályos Szabályzat a liberalizált rendszerben alkalmazott, 2000 előtti általános szerződési feltételekkel egyezően rögzíti, hogy nem választható és használható olyan domain név, amely jelentéstartalmára nézve és/vagy használatára nézve gyaníthatóan jogellenes, meg­botránkozást, félelmet keltő, vagy megtévesztő. Azt, hogy e kikötéseket a gyakorlatban miképpen kell értelmezni, a TT elvi állásfoglalásai határozták meg. A jogellenesség legtöbbször konkrét, normatív alapra visszavezethető akadályként jelentkezik: ezekben az esetekben a delegálással szerzett névhasználati jog vagy a panaszos valamely konkrét jogszabály alapján fennálló név- és megjelölés-használati jogát sértené, vagy, ilyen jog hiányában a polgári jog fentebb már érintett alapelvi szintű rendelkezéseit. Az azonban, hogy mely kifejezés minősülhet jelentéstartalmára és/vagy használatára nézve gyaníthatóan megbotránkozást, félelmet keltőnek, vagy megtévesztőnek, már jelentős mértékben szubjektív megítélés kérdése. A Szabályzat a szerződő partnerek, a névhasználók magánautonómiáját a jóhiszeműség és tisztesség [Ptk. 1:3. § (1) bek.] és az adott helyzetben általában elvárható magatartás tanúsítása [Ptk. 1:4. § (1) bek.] követelményének érvényre juttatása érdekében korlátozza, ezt azonban igazolható indokkal, a társadalmi együttélés bizonyos, alapvetően erkölcsi szabályainak vagy széles társadalmi konszenzuson alapuló értékeinek védelme érdekében teszi.

A Tanácsadó Testület A Delegációs és Regisztrációs Szabályzat szerinti prioritásos igények és a jogszabály alapján gyakorolható kizárólagos elsőbbségi jogok ütközéséről és a megtévesztő domain név igénylés teljesítésének tilalma tárgyában hozott 6/2000. (II. 4.) Elvi Állásfoglalásában ezen tilalmi magatartásokat általában értelmezve úgy vélte: annak eldöntése tárgyában, hogy valamely választott név megbotránkoztató vagy félelmet keltő-e, nem lehet abszolút kategóriákat meghatározni, zsinórmértéket szabni. A TT álláspontja szerint az igénylés teljesítését meg kell tagadni, ha olyan szó, szóösszetétel domainkénti használatát kérik, mely alkalmas arra, hogy a polgárok, a közösségek, a társadalom egyes csoportjai számára sértő, visszatetszést keltő fogalmat jelenítsen meg. A TT hasonlóképp közelítette meg a „félelemkeltés” fogalmát is: ez alatt olyan szavakat ért, melyek akár az egyes egyénben, akár a társadalom közösségeiben (különösen vallási, faji hovatartozásukkal, világnézeti meggyőződésükkel kapcsolatos módon) félelem (különösen a személy- és vagyonbiztonság miatti aggodalom) kiváltására adnak lehetőséget.

a) A megbotránkoztató, félelmet keltő domain nevek választásának tilalmával összefüggésben a gyakorlat az első csoportba tartozó ügyekben igényelte a jogértelmezést. Erre legátfogóbban A Tanácsadó Testület Egyes vulgárisnak, durvának, trágárnak minősülő szavak domain névként való használatba adhatóságának megítélése tárgyában hozott 1/2004. (X. 18.). Elvi Állásfoglalása vállalkozott. Az állásfoglalás szerint az, hogy egy adott időszakban milyen kifejezések használata minősülhet megbotránkoztatónak, a – folyamatosan változó és jogilag nehezen megragadható – társadalmi közmegegyezés kérdése, a kifejezés megbotránkoztatást keltő voltát mindig az adott név használatának összefüggésében lehet csak megítélni, erre nézve általános zsinórmérték meghúzására lehetőség nincs.

A TT erre tekintettel – korábbi állásfoglalásaira is támaszkodva, valamint az EU tagállamainak domainregisztrációs gyakorlatát is figyelembe véve – néhány alapvető elv lefektetésével tudta és kívánta az egyedi ügyekben való regisztrátori állásfoglalást megkönnyíteni. Álláspontja szerint a faji, vallási, felekezeti hovatartozásra gúnyos vagy felháborító módon utaló kifejezések megbotránkoztatásra alkalmasnak minősülnek, így az ilyen nevek regisztrációja a Domainregisztrációs Szabályzat szerinti tilalomba ütközik. A nemiségre, szexualitásra utaló szavak önmagukban megbotránkoztatónak vagy vulgárisnak nem minősülnek, a kontextustól (összetett szó esetében a szóösszetétel révén képzett szó jelentéstartalmától) függ, hogy alkalmasak-e megbotránkoztatásra.

A prostitúcióra, annak egyes megjelenési formáira közvetlenül vonatkozó kifejezések önmagukban megbotránkoztatónak nem minősülnek. Amennyiben azonban már a regisztráció szakaszában vélelmezhető, hogy a domain név használata a szexuális szolgáltatásokra, áruk forgalmazására, az azokkal kapcsolatos reklámtevékenységre vonatkozó jogszabályi korlátozás vagy tiltás hatálya alá esik, illetőleg más, jogszabály által tiltott tevékenységet segítene elő, a regisztrációs kérelem nem teljesíthető.

A hétköznapi, beszélt köznyelvben a trágár kifejezések, illetve azok variációinak használata egyre szélesebb körben vált elfogadottá: ebben az esetben az adott kifejezés konkrét jelentéstartalmát és elterjedtségét egyedileg kell megítélni, figyelembe véve, hogy valamely trágár, obszcén stb. kifejezés vulgárissá (közönségessé) éppen széles körű elterjedtsége, a társadalmi közmegegyezés általi elfogadása, a beszélt – s egyre gyakran a sajtó- és irodalmi nyelvbe való – befogadása révén válik.

A Tanácsadó Testület az oralsex.hu regisztrációjával kapcsolatosan bejelentett panasz (776/2008. sz. ügy) tárgyában hozott 13/2008. (X. 9.) sz. Állásfoglalása a fenti érvek alapján találta úgy, hogy az „oralsex” kifejezést mint szóösszetétel tagjai külön-külön nem bírnak vulgáris, durva vagy trágár tartalommal, maga a kifejezés pedig egy szexuális technikának a szleng megjelölése, melyet több internetes forrás tárgyal (pl. a wikipédia: [hu.wikipedia.org/wiki/Orális_szex]). Miután a kérdéses (nemiségre, szexualitásra utaló) kifejezés önmagában megbotránkoztatónak vagy vulgárisnak nem minősül, ezért a TT (a magánszemély igénylő részére történő) delegálásnak akadályát nem látta, felhívta azonban az igénylő figyelmét a domain hasznosításának jogszerű korlátaira. A félelemkeltő domain nevek igénylésével kapcsolatos gyakorlat – ilyen igénylések gyakorlatilag teljes hiányában – nem alakult ki. Miközben a magyar Interneten számos rasszista, idegengyűlölő és antiszemita tartalmú portál, oldal érhető el, ezek soha nem saját .hu TLD alatti domain név alatt férhetők hozzá, hanem általában valamilyen blog, hírportál, portál aloldalaiként.

b) A nevek megtévesztő jellegének kérdése a domainjogi jogviszonyokban azonban már lényegesen összetettebb formában, szélesebb körben és igen nagyszámú ügy esetében merült s merül fel. A Ptk. 6:91. § (1) bekezdése a szerződéses kapcsolatokra nézve meghatározza megtévesztés fogalmát: a másik fél olyan magatartását érti ez alatt, mely szerződő partnerét tévedésbe ejti vagy tévedésben tartja. A domain delegációs és regisztrációs jogviszonyban a megtévesztésnek legtöbbször nem ezzel a formájával találkozunk, bár természetesen ennek lehetősége sem kizárt – ez azonban a szerződés érvénytelenségével összefüggő problémaként merül fel. A megtévesztés a domainjogi jogviszonyokban szinte mindig a választott névvel, annak jelentéstartalmával, és a domain nevet igénylő személlyel, szervezettel jelentkezik.

Legáltalánosabban azt jelenti, hogy a – megvaló­suló – névhasználat az Internet használóiban azt a (hamis) látszatot keltheti, hogy a domain név és annak mögöttes jelentéstartalma (a szóval azonosított vagy azonosítható szolgáltatás, áru, személy, személyösszesség, gazdálkodó szervezet, társadalmi szervezet, intézményt stb.) egymással közvetlen összefüggésbe hozhatók. Azt sugallja (hamisan), hogy s a domain név alatt olyan a szolgáltatást, árut, személyt, személyösszességet, gazdálkodó szervezetet, társadalmi szervezetet, intézményt, illetve a nevével, tevékenységével kapcsolatos információt találhatnak, melyre a név alapján indokolton asszociálnak. Alapját – ugyancsak legáltalánosabban – a polgári jog személyiségvédelmi, névjogi szabályai [Ptk. 2:43. § f) pont, 2:49. §] képezik, melyek célja elsődlegesen annak kizárása, hogy olyan nevet viseljen valaki, amelyre nem jogosult, vagy amely – bizonyos tevékenységek körében – más nevével összetéveszthető [Vékás Lajos–Gárdos Péter (szerk.): Kommentár a Polgári Törvénykönyvhöz, 1. kötet, Wolters Kluwer, Budapest, 2014, 163. o.].

A névjog a jogi személyt, gazdálkodó szervezetet is megilleti (lásd részletesebben később), a most vizsgált esetben azonban a névviselés nem olyan jelzőként jelenik meg, mely (a természetes személy) egyén a társadalom tagjai előtt a közösség többi tagjától való megkülönböztetését lehetővé teszi [Wellmann György (szerk.): Az új Ptk. magyarázata: Bevezető és záró rendelkezések. Az ember mint jogalany. Öröklési jog. Második, átdolgozott, bővített kiadás, HVG-ORAC Kiadó, Budapest, 2014, 197. o.], hanem a szervezet tevékenységéhez, profiljához, az általa nyújtott szolgáltatásokhoz vagy értékesített árukhoz kapcsolt megjelölésként.

Egyes, közismert szavak olyannyira összefonódtak a szó mögöttes jelentéstartalmával, hogy köznapi értelemben vett használatuk mellett a napi gazdasági-társadalmi életben szinte kizárólagosan egy adott áruhoz, szolgáltatáshoz, céghez stb. kötötté váltak (pl. Patyolat, ATI). Más, idegen szavak vagy képzett szavak (airfrance, chio, coke, persil, otp, hypo-bank stb.) a szó mögötti áru, szolgáltatás stb. magyarországi megjelenésével váltak közismertté. Ezek az áruk, szolgáltatások legtöbbször védjegyoltalom alatt is állnak, nagyon sok esetben azonban kereskedelmi névként szereztek megkülönböztető képességet. A névkizárólagosságba ütközés, illetőleg a valamely védett névhez hasonló megnevezés használatát tiltó többlet jogvédelem nélkül a megtévesztő jellegű névhasználat legáltalánosabban a Ptk. 1:4. § (1) bekezdésébe ütköző magatartásnak minősül: ahogy azt fentebb már részletesebben is kifejtettük, a névigénylő nem úgy jár el a domainregisztrációs- és használati jogviszonyban, ahogy az az adott helyzetben (a Szabályzat által explicit módon is tudomására hozott módon) általában elvárható. A TT gyakorlata a névhasználat gyaníthatóan megtévesztő voltát mindazonáltal igen sok esetben valamely kizárólagos jog sérelme mellett is megállapíthatónak tartotta. Erős főszabályként a jövőbeni megtévesztő jelleg a szerződéskötés időpontjában azonban nem vélelmezhető [A Tanácsadó Testület A bblue.hu domain név regisztrációjával kapcsolatosan bejelentett panasz (911/2012. sz. ügy) tárgyában hozott 20/2012. (VII. 31.) sz. Állásfoglalása]: a megtévesztés lehetőségének fennállását minden eljárásban esetről-esetre kell vizsgálni.

Ahhoz, hogy egy domain név igénylés gyaníthatóan megtévesztő legyen, több feltételnek kell együttesen fennállnia: e feltételek közül az első, hogy az igényelt domain névhez hasonlító domain névnek olyan (márka)névnek kell lennie, amelyről a fogyasztók azonosítják a használót. A tárgyi „birodalom.hu” esetében ez fel sem merült, hiszen egy egyszerű közszóról van szó, amit bármely kontextusban lehet használni és, mint olyan, nem kötődött a panaszolt üzleti tevékenységéhez. A TT elismerte ugyan, hogy a két szó összetéveszthetősége miatt az elgépelés (typosquatting) lehetősége fennáll, ezt azonban nem a domain igénylő panaszolt magatartása, hanem a felhasználó saját hibája idézte elő: megtévesztésről tehát ilyen értelemben sem beszélhetünk [A Tanácsadó Testület A boradalom.hu regisztrációjával kapcsolatosan bejelentett panasz (875/2011. sz. ügy) tárgyában hozott 30/2011. (IX. 15.) sz. Állásfoglalása].

Megtévesztő helyzet elgépelés esetében alapvetően akkor állhat elő, ha valamely név ismertségét kihasználva az attól formailag némileg eltérő domain név használata az eredeti névjogosult (kizárólagos) domain névhasználati jogának sérelmével jár. A TT ezeket e lehetőségeket szűken értelmezi: a hwsh.hu domain név alatt hosszabb ideje informatikai magazint üzemeltető vállalkozás panaszának azért nem adott helyt, s azért nem tekintette az igénylést teljesítése esetén a felhasználók megtévesztését eredményezőnek, mert álláspontja szerint az elütés, elgépelés lehetősége a magyar felhasználók által használt billentyűzetkiosztás esetén nem tűnt valószínűnek [A Tanácsadó Testület A hvsv.hu domain név regisztrációjával kapcsolatosan bejelentett panasz (679/2005. sz. ügy) tárgyában hozott 13/2005. (X. 10.) sz. Állásfoglalása].

A TT működésének másfél évtizede alatt arra törekedett, hogy az információhoz jutás szabadságát, a magáncélú vagy üzleti célú információk az Interneten való megjelentetésének lehetőségét döntéseivel támogassa. Figyelemmel volt arra, hogy a felhasználók egy-egy domain névhez kötődően annak jelentéstartalmához általában közvetve vagy közvetlen módon kötődő tartalomhoz jutást vélelmeznek: vannak domain nevek, melyek kifejezetten „gyűjtőnévként” funkcionálnak, s számos termékkel, szolgáltatással hozhatók összefüggésbe, ugyanakkor közvetlenül senkihez nem köthetők. Egyes, valamely tevékenységhez, szakmához kötődő, általános jelentésű szavak esetében (pl. broker, credit, auto, aukcio, magazin, trade, szabadido, oras stb.), ahol a névre – akár eltérő jogcímen is – igen sok felhasználó tarthatna igényt a Nyilvántartó nevek zárolásával kívánta megakadályozni a potenciálisan előálló, vélelmezetten nagyszámú jogsérelmi helyzeteket (lásd http://www.domain.hu/domain/szabalyzat/zarolt.html), alapvetően azonban a Szabályzat nem tekinti jogsértőnek, ha valaki egy „gyűjtőfogalmat”, nevet (mások jogát nem sértve) kíván használatba venni.

E neveket az igénylők – nyilatkozataik alapján szinte kivétel nélkül – azért igyekeznek megszerezni, hogy a domain név alatt az adott területre vonatkozó általános információt szolgáltassanak, vagy az adott körbe tartozó szolgáltatások linkjeit gyűjtsék össze. A TT elé igen sok olyan ügy jutott, ahol az (egy-egy névre egyébként valamely összefüggésben indokoltan igényt tartó) panaszos kifogása (névkizárólagosság hiányában) elutasításra került. Ilyen volt az Oktatási Minisztérium a felsoktatas.hu domain vonatkozásában bejelentett panasza, ahol a TT nem vitatta ugyan a Minisztérium a felsőoktatásról szól információ gyűjtésére- és közzétételére vonatkozó kompetenciáját, azt azonban már igen, hogy az ilyen információk a tárgybeli domain név alatti hozzáférhetővé tételére kizárólagos joga lenne. A testület úgy látta, megtévesztésről sem beszélhetünk, ha a domain név alatt – vélelmezhetően – csakugyan a felsőoktatásról szóló információk közzététele valósul meg [A Tanácsadó Testület A felsooktatas.hu domain név regisztrációjával kapcsolatosan bejelentett panasz (680/2005. sz. ügy) tárgyában hozott 14/2005. (X. 10.) sz. Állásfoglalása] – ez egyébként a tárgybeli domain név esetében csakugyan így is történt: alatta – 2012-ig rendszeresen frissített – jelenleg is elérhető, kereskedelmi hátterű információs szolgáltatást nyújtanak. Más esetben viszont, mikor egy egyébként önálló jelentéssel nem bíró, s gyűjtőfogalomnak sem minősíthető kifejezést szeretett volna az igénylő használatba venni, a TT arra az álláspontra helyezkedett, hogy választott domain (startlapom) részét képző szó (a startlap) olyan különleges összetételű kifejezés, mely kizárólagosan a panaszos által üzemeltetett és népszerű oldalra utal, önálló jelentése nincs. Ebből következően nem képzelhető el olyan szolgáltatás, mely ne utalna a népszerű portálra, így az igénylés már önmagában megtévesztőnek minősül, s ezért nem teljesíthető [A Tanácsadó Testület A startlapom.hu domain név regisztrációjával kapcsolatosan bejelentett panasz (682/2006. sz. ügy) tárgyában hozott 2/2006. (II. 9.) sz. Állásfoglalása].

c) A TT gyakorlata határozott különbséget tesz a megtévesztés polgári jogi és versenyjogi esetei között: ennek szempontjait a Tanácsadó Testület A ciszok.hu domain név regisztrációjával kapcsolatosan bejelentett panasz (689/2006. sz. ügy) tárgyában hozott 06/2006. (V. 8.) sz. Állásfoglalása fejtette ki. A tárgybeli ügyben az Európa Ház Egyesület civil szervezet 2006. március 24-én igényelte a ciszok.hu domain nevet prioritás nélkül. Az igénylés ellen az Ifjúsági, Családügyi, Szociális és Esélyegyenlőségi Minisztérium („Minisztérium”) nyújtott be kifogást 2006. április 4-én. Kifogásában a Minisztérium arra hivatkozott, hogy egyik szervezeti egysége, a Civil Kapcsolatok főosztálya is regisztrálni kívánja a ciszok.hu domain nevet. A Minisztérium álláspontja szerint miután a Civil Kapcsolatok főosztálya üzemeltette a Civil Szolgáltató Központok hálózatát, amelynek elnevezése „CISZOK”, és ilyen néven kiadványt is jelentetett meg, az Európa Ház Egyesület Civil Szervezet jogosulatlanul tartott igényt a „ciszok” kifejezésre. A mozaikszó használatának igazolására a Minisztérium hivatkozott a Magyar Köztársaság költségvetéséről szóló 2005. évi CLIII. törvény 1. sz. mellékletének XXIV. Fejezetére. Az igénylő civil szervezet úgy nyilatkozott, hogy a tárgybeli domain nevet az Európa Ház által nyújtott civil szolgáltatások egységes internetes elérhetőségének lehetővé tételére kívánja felhasználni. A TT szerint az adott esetben A tisztességtelen piaci magatartás és a versenykorlátozás tilalmáról szóló 1996. évi LVII. törvény (Tpvt.) rendelkezései nem alkalmazhatók, mert a Minisztérium, illetve az Európa Ház Egyesület ciszok.hu domain névhez kapcsolódó tevékenysége nem piaci magatartás. A TT úgy találta, hogy az esetleges „megtévesztés” akkor merülhet fel, ha feltételezhető, hogy az Európa Ház Egyesület azért kívánja igényelni a ciszok.hu domain nevet, hogy azt a látszatot keltse, hogy tevékenysége a Minisztériumhoz kötődik. Ezt adott esetben – az eset összes körülménye alapján – vélelmezni nem lehetett, így a TT a Minisztérium panaszát elutasította.

A versenyjogi alapú – Ptk.-n kívüli, s ezért itt most részletesebben tárgyalásra nem kerülő – megtévesztés lényegét A Tanácsadó Testület A Delegációs és Regisztrációs Szabályzat szerinti prioritásos igények és a jogszabály alapján gyakorolható kizárólagos elsőbbségi jogok ütközéséről és a megtévesztő domain név igénylés teljesítésének tilalma tárgyában hozott 6/2000. (II. 4.) Elvi Állásfoglalása a Tpvt. 2. §-ra visszavezethetően ragadta meg. A törvény hivatkozott szakasza általános szabályként mondja ki, hogy tilos gazdasági tevékenységet tisztességtelenül – különösen a versenytársak, a fogyasztók törvényes érdekeit sértő vagy veszélyeztető módon vagy az üzleti tisztesség követelményeibe ütközően – folytatni. Ez az általános igényű, a gazdasági tevékenység tisztességtelen folytatására vonatkozó tilalom a domain nevek választása, használata során sem csorbulhat. A generálklauzulára minden esetben hivatkozni lehet, ha a névválasztás, névhasználat az üzleti tisztesség alapvető követelményébe ütközik, megtévesztő: a hivatkozott jogszabályhely ugyanis nem csak a tényleges jogsérelem bekövetkezése esetén érvényesülhet, de akkor is, ha a tanúsított piaci magatartás veszélyeztető jellegű, azaz a jogsérelemre csak lehetőséget teremt. Lényeges viszont, hogy – mint ahogy arra a ciszok.hu ügy is rámutatott – alkalmazására kizárólag abban az esetben kerülhet sor, ha a felek között a versenytársi kapcsolat ténylegesen kimutatható. 2008 óta a TT következetesen törekszik arra is, hogy a névválasztással a fogyasztókkal szembeni tisztességtelen gyakorlat tilalmára vonatkozó törvényi szabályokat is érvényesítse [vö.: Pázmándi Kinga: A fogyasztókkal szembeni tisztességtelen kereskedelmi gyakorlat tilalma Gazdaság és Jog, 2008. (16. évf.) 9. sz. 3–7. o.].

IV. A jogellenesség megítélése a gyakorlatban

A jogellenesség fennállásának vizsgálata az egyes konkrét igénylések kapcsán a lehető legszélesebb körben merülhet fel – az esetleges sérelem-lehetőségek lényegében felkatalogizálhatatlanok. A jogellenesség mindig valamilyen konkrét, a jogforrási hierarchia valamely szintjén található szabályba, rendelkezésbe való ütközés (contra legem magatartás) formájában jelentkezik. Egyes, a gyakorlatban leginkább előforduló esetcsoportokat a TT elvi állásfoglalásaiban külön is értelmezett: ezek esetében a jogellenesség tipikusan valamely (jogszabály alapján keletkező) kizárólagos jog megsértéséhez kapcsolódott (magánszemély, előadóművész névkizárólagossága, jogi személy neve, cégnév és kereskedelmi név használatára vonatkozó kizárólagosság, versenytárs megjelölése, szerzői jog által védett sajátos alak megnevezése, merchandising-jogok, védjegy, földrajzi árujelző). A jogellenesség értelmezésére a TT gyakorlatában vitathatatlanul legtöbbször védjegyoltalom tárgyát képező elnevezések domain névkénti igénylése kapcsán került sor. A védjegyekkel összefüggő domain­jogi problémákat – azok összetett és Ptk.-n kívüli voltára visszavezethetően – e helyütt nem tárgyaljuk, mint ahogy eltekintünk a már külön tanulmányban már feldolgozott kereskedelmi név alapján fennálló névoltalom kérdésének vizsgálatától is [ehhez lásd Kereskedelmi névoltalom és domain-regisztráció Gazdaság és Jog, 2007. (15. évf.) 1. sz. 17–22. o.), ill. A jogátruházás, jogbérlet egyes sajátos kérdései a domain nevekkel összefüggő hazai jogviták gyakorlatában, Gazdaság és Jog, 2014. (22. évf.) 12. sz. 8–14. o.], és a következőkben csak a névhasználati jogok és a domain használat összefüggéseit tekintjük át.

a) A magánszemélyek névhasználati joga esetében a TT a következetesen törekedett arra, hogy a Ptk. már korábban érintett névjogi szabályait érvényre juttassa: e kérdéseknek már 2000-ben külön elvi állásfoglalást szentelt [A magánszemélyek névkizárólagosságához fűződő jogai érvényesülésének biztosítása tárgyában hozott 9/2000. (VI. 23.) Elvi Állásfoglalása]. Saját – anyakönyvezett – nevének domain névként való használatára mindenki igényt tarthat, jogszerű névazonosság esetében a név domain névkénti delegációja és regisztrációja vonatkozásában az elsőbbségi elv érvényesül: az azonos névhasználati joggal rendelkezők közül a névre azt tarthat először igényt, aki azt – a Szabályzat előírásainak megfelelően – korábban igényelte. Domainjogi szempontból különösen emlékezetes volt az orbanviktor.hu domain név használatával összefüggő, 2001 körüli eset, ahol egy, az akkori miniszterelnök nevével egyező nevű természetes személy részére a név már delegálásra került. A miniszterelnök meg kívánta szerezni a maga számára a domain nevet – ez végül úgy sikerült, hogy annak használója lemondott a politikus Orbán Viktor javára saját névhasználati jogáról. Az egyforma erősségű névhasználati jogosultságok esetében az elsőbbségi jog alapján jogszerű névhasználat megszüntetésére, a név visszavonására egyébként nem lett volna jogi lehetőség, s értelemszerűen a saját név használata (nem politikai összefüggésben) megtévesztőnek sem minősülhetett volna.

A saját név domain névkénti használatba vételére vonatkozó igény – ahogy A Tanácsadó Testület A sonnevent.hu és a lukács.hu domain nevek regisztrációjával kapcsolatosan bejelentett panaszok tárgyában hozott 31/2000. (IX. 27.) Állásfoglalása rámutatott – erős jogosítványon nyugszik. A tárgybeli ügyben a sonnevent.hu és a lu-kács.hu domain nevek vonatkozásába olyan személyek emeltek a nevek delegálása ellen panaszt, akik a fenti domain neveknek megfelelő családi nevet viselnek. A Testület kimondta, hogy a Ptk. névjogi szabályai alapján – függetlenül attól, hogy a Regisztrációs Szabályzat a névhasználati jogot prioritásos jogként nem ismeri el – a magánszemélyek és jogi személyek panaszát, ha nevük domain névként, más részére történő delegálása ellen tiltakoznak, a névviselési jog védelmének kötelezettsége alapján figyelembe kell venni. A panasz bejelentése során a név jogosultja kérheti a név részére domain névként történő használatba adását, illetve a delegálás igénylése nélkül kérheti a nevével azonos domain név más részére történő delegálásának megtagadását. Abban az esetben, amikor a név domain névként történő delegálását a név jogosultja a maga számára nem kérte és azt így használatba nem vette, a jogszerű névazonosság alapján történő delegálásnak nincs akadálya. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy ha más olyan igénylő aki, jogszerű névazonosság alapján maga is rendelkezik névhasználati joggal (pl. azonos családi név), a domain névre igényt jelent be, részére a nevével azonos domain név delegálható.

A Tanácsadó Testület az erős névvédelemre vonatkozó elv következetes érvényesítetésére törekedett. A lagzilajcsi.hu, zoran.hu., billgates.hu domain nevek regisztrációjával kapcsolatos állásfoglalás kérések tárgyában hozott 56/2000. (XI. 29.) Állásfoglalásában megállapította, hogy a kérdéses domain nevek közismert személyek nevével egyeznek meg. Miután azok jogosulatlan használata más névviselési jogának sérelmét jelentené, a névhasználati felhatalmazottságot pedig az Igénylők nem igazolták, az igénylések nem teljesíthetők, a Regisztrátoroknak a szerződéskötést vissza kell utasítaniuk.

A „tiszta névjogi elsőbbség” elve a TT 9/2000. (VI. 23.) Elvi Állásfoglalása szerint azonban nem volt alkalmazható a Ptk. 2:49. § (2) bekezdése [rPtk. 77. § (4) bekezdése] szerinti esetekre, amely szerint a tudományos, irodalmi vagy művészi tevékenységet folytató – ha neve összetéveszthető a már korábban is hasonló tevékenységet folytató személy nevével – az érintett személy kérelmére saját nevét is csak megkülönböztető toldással vagy elhagyással használhatja e tevékenység gyakorlása során. Ezt azonban a Regisztrátornak csak az érintett kérelmére kell figyelembe vennie. A felvett név domain névkénti igénylése a TT szerint nem ütközik a Regisztrációs Szabályzatba, az ilyen igénylés azonban értelemszerűen mások jogait nem sértheti. Az e követelménybe nem ütköző felvett név s művésznév vonatkozásában a személyeket ugyanolyan védelem illeti meg, mint a születésüktől fogva viselt név alapján.

b) Az új Ptk. minden jogi személy létesítő okiratával szembeni kötelező tartalmi elemeként jelöli meg a jogi személy nevét [Ptk. 3:5. § a) pont], s magával a névvel szemben is meghatároz követelményeket. A jogi személy nevének olyan mértékben kell különböznie a korábban nyilvántartásba vett más jogi személy elnevezésétől, hogy azzal ne legyen összetéveszthető. A névnek tehát mindenekelőtt megkülönböztető funkcióval kell rendelkeznie: a – keletkezett – névhasználati jog kizárólagosságot eredményez, s ezt a kizárólagosságot az esetlegesen később keletkező névhasználati jogok nem sérthetik. Ha több jogi személy nyilvántartásba vételét kérik azonos vagy összetéveszthető név alatt, a név viselésének joga azt illeti meg, aki kérelmét elsőként nyújtotta be. A jogi személy neve nem kelthet a valósággal ellentétes látszatot, a jogi személy típusára vagy formájára vonatkozó elnevezést pedig a jogi személy nevében fel kell tüntetni. A jogi személy nevében a jogi személy típusát, ha a név a jogi személy tevékenységét is tartalmazza, akkor a tevékenységet is magyar nyelven, a magyar helyesírás követelményeinek megfelelően kell feltüntetni (Ptk. 3:6. §).

A névvalódiság és névszabatosság követelményének tehát érvényesülnie kell, és e körben a megtévesztés egy különös esetével is találkozunk: a jogi személy neve nem kelthet a valósággal ellentétes látszatot. E szabályok közvetlenül a domain név megválasztásában nem bírnak jelentőséggel: az a jogi személy, amely valamely konstitutív aktussal névhasználati jogot szerzett, általában alappal hivatkozik arra, hogy ez a név őt kizárólagossággal, a nyilvántartásba való bejegyzés tényénél fogva illeti meg, s e névhasználati jogra alapozva az kívánja az azzal egyező kifejezést domain névként is használatba venni. A Regisztrátor, a Nyilvántartó vagy a TT nincs olyan helyzetben, hogy az ilyen kizárólagos, konstitutív aktussal keletkezett névhasználati jog legalitását megkérdőjelezze – a gyakorlatban a jogi személy névhasználati jogával összefüggő jogviták túlnyomó része azonban nem a jogi személy (teljes) neve, hanem a név részét képező vezérszó, rövidített cégnév vagy a név egyes részeinek elhagyása (pl. tevékenységre, cégformára való utalás) körül szokott kialakulni.

Ennek különösen a 2011 júniusáig fennálló prioritásos rendszerben volt jelentősége. Szabályzat szerint prioritással azok az igények rendelkeztek, amelyek a delegálást közvetlenül a .hu közdomain alá kérték, és amelyeknél a választott domain név a domain-igénylő szervezet hivatalos hatósági (közigazgatási vagy bírósági) bejegyzését igazoló dokumentumban, illetve jogszabállyal létrehozott szervezet esetén a jogszabályban a szervezet teljes vagy rövidített neveként rögzített megnevezéssel azonos karaktersorozattal, továbbá a domain-igénylő számára vagy a domain igénylésre a domain-igénylőnek meghatalmazást adó számára, mint jogosult számára a lajstromozott védjegy (szöveges védjegy esetén a védjegyeztetett teljes szöveggel, ábrás védjegy esetén az ábrán szereplő teljes szöveg), mint karaktersorozattal (szó, szavak) egyezett meg. A nem prioritásos igénylések esetén az igény teljesítése az igénynyilvántartásba vételének időpontja szerinti sorrendben, előzetes nyilvános meghirdetés nélkül történt. E körülmények értelmezése a liberalizáció első évtizedében a Tanácsadó Testület egyik központi feladata volt, igen nagyszámú egyedi és több elvi állásfoglalás is foglalkozott a kérdéssel – a jogi személy névhasználati jogának értelmezésével kapcsolatosan kialakult gyakorlat számos eleme a 2011-ben bevezetett új (feltételes delegálást lehetővé tevő) rendszerben (lásd Domainregisztrációs Szabályzat, 1.2.3.5.) is irányadó maradt.

A Tanácsadó Testület A cégnév alapján prioritást élvező igények névválasztásának jogszerűsége tárgyában hozott 1/2000. (III. 5.) Elvi Állásfoglalása értelmében a cégnévre alapozott prioritásos igény (azaz a nyilvános listán való meghirdetés nélküli használatba adás) egyértelműen csak akkor volt megállapítható, ha a cégnév (rövidített cégnév) és az arra hivatkozó, a domainként prioritással igényelt név összetéveszthetőségre lehetőséget nem ad, azaz a cégkizárólagosság elve nem sérül [1997. évi Ctv. 15. § (8) bek., 2006-os Ctv. 3. § (4) bek.] Amennyiben az összetéveszthetőség lehetősége adott, vagy a választott domain megtévesztőnek bizonyulna (az Internet sajátosságaira tekintettel történő névátírás már mást fejezne ki, mint az a név, melynek használatára az igénylő a cégjogi szabályok szerint egyébként vitathatatlanul jogosult) az Igénylőnek a Szabályzat szerint másik domain nevet kell választania. Az állásfoglalás elvi éllel rögzítette továbbá, hogy prioritásos igényt csak már ténylegesen bejegyzett cégnévre lehet alapozni.

A TT gyakorlata azt az elvet követte, hogy – erős főszabály szerint – a választott domain névnek és a prioritás alapját képező dokumentumban szereplő elnevezésnek (az összes ékezet nélkül vagy az összes ékezettel) karakter szerint egyeznie kell. Több szóból álló nevek (az Igénylő választása szerint) egybeírva, vagy kötőjelesen igényelhetők. A domain név, mint megjelölés alapvető funkciójában adódóan (olyan kifejezés, mely lehetőség szerint minél tömörebben fejezi ki a név és használója szoros kapcsolatát) azonban a Szabályzat azt is lehetővé tette, hogy a szervezet teljes vagy rövidített nevéből elhagyhatók legyenek a szervezeti formára (pl. kft., rt., bt., egyesület) vonatkozó szavak, jelölések. Ugyancsak elhagyható volt a Hungary, a Magyarország, illetve külföldi cégek magyarországi szervezete esetében az anyacég nyelvén Magyarországot jelölő név, minden olyan karakter, ami nem szerepelhet a domain névben, valamint a kötőjel, továbbá a szervezet nevében szereplő olyan karakter, amely nem szerepelhet domain névben, átírható a jelentésének megfelelő latin betűs magyar vagy idegen nyelvű megfelelőnek, elhagyható vagy kötőjellel helyettesíthető. E, gyakorlati célokat szolgáló kikötés magában hordozta az igénylések ütközésének lehetőségét is: a Szabályzat értelmében a „tiszta prioritással” (mai felfogásban: a jogi személy nevével egyező, a domain névkénti használatba vételt feltétlenül megalapozó, névkizárólagosságra visszavezethető igényjogosultsággal) a főszabály szerinti elsőbbség érvényesül, mely azonban a rövidítésekkel akár „el is veszhet”, vagy a rövidítéssel maga a névhasználat is megtévesztővé válhat.

Ugyanezt az elvet követte a Tanácsadó Testület a nem gazdálkodó szervezetek, illetve a jogszabállyal létrehozott szervezetek prioritásos igényeinek, illetve a második szintű közdomainek létesíthetőségének tárgyában hozott 3/2000. (IV. 10.) Elvi Állásfoglalása is. A TT elvi éllel rögzítette, hogy a nem gazdálkodó, illetve jogszabály által alapított szervezetek – még ha állami, közhatalmi vagy közigazgatási jogosítvánnyal is rendelkeznek –, a domain nevek delegálása és regisztrálása során polgári jogviszony alanyaivá válnak, ebben az eljárásban a polgári jogviszony keretében egyenrangú félként vesznek részt, őket az eljárásban közhatalmi jogosítvány nem illeti meg. Mivel a delegálási, regisztrációs eljárás során ezek a szervezetek nem rendelkeznek különleges jogosítványokkal, rájuk a domain nevek delegálása és regisztrációja során vonatkoznak mindazok a jogszabályok és a Regisztrációs Szabályzatba foglalt szerződési feltételek, amelyek minden más domain név igénylőre is irányadóak. A nem gazdálkodó szervezetek és a jogszabály alapján létrehozott szervezetek prioritásra kizárólag arra a névre vonatkozóan hivatkozhatnak, amelyet a nem gazdálkodó szervezetek alapító okiratukban nevükként megjelöltek, és amelyet az illetékes bíróság nyilvántartásba vett, a jogszabállyal létrehozott szervezetek pedig csak arra a névre élveznek prioritást amelyet az őket létrehozó jogszabályban nevükként a jogalkotó megjelölt.

A liberalizált időszak kezdeti szakaszában gombamód kezdtek szaporodni az olyan (tipikusan betéti társaság, esetleg kft. formájában alapított, és legtöbbször valós gazdasági tevékenységet nem is végző) mikrovállalkozások, melyek cégnevüket már tudatosan az Internetes megjelenésre tekintettel, arra utalva választották meg. Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy egy-egy (domain névként jelentős értéket képviselő) kifejezést a „.hu” toldalékkal ellátva választottak cégnevük vezérszavául, hogy aztán – prioritásra hivatkozva – igyekezzenek a domain nevet is megszerezni. A TT e törekvésekre tekintettel már első elvi állásfoglalásában kimondta, hogy amennyiben a cégbíróság a cég nevét vagy/és rövidített nevét úgy jegyezte be, hogy az ténylegesen tartalmazza a .hu elemet, úgy a Delegációs és Regisztrációs Szabályzat szerinti prioritást csak a .hu betűsorozatot is tartalmazó név vonatkozásában szerezhet. Ez azonban – a domain nevek sajátos írásmódjára tekintettel – csak a Szabályzat szerinti feltételeknek (pl. cegnev-hu.hu ill. cegnevhu.hu) domain név igénynek felelhet meg [A Tanácsadó Testület A cégnév alapján prioritást élvező igények névválasztásának jogszerűsége tárgyában hozott 1/2000. (IV. 5.) Elvi Állásfoglalása]. Ehhez az elvhez a TT döntéshozatali gyakorlata a kezdetektől napjainkig következetesen ragaszkodik [lásd pl. Kamat.hu Befektetési Kft. a kamat.hu, a Szabadidő.hu Programszervező Bt. a szabadido.hu, a Telek.hu Ingatlanközvetítő Bt. atelek.hu, ill. a Taxi.hu Bt.a taxi.hu domain nevekre vonatkozó igényeinek elutasítását A Tanácsadó Testület Az 1/2000. (IV. 5.) Elvi Állásfoglalás elfogadása és közzététele óta bejelentésre került, az Elvi Állásfoglalás tárgyi hatálya alá tartozó egyedi ügyekben hozott döntések tárgyában hozott 5/2000. (V. 31.) Állásfoglalásában].

A TT e körben kialakult korábbi értelmezési gyakorlata ma is irányadó lehet arra vonatkozóan, hogy a (jogi személyt egyébként bejegyzésének tényénél fogva megillető) szó szerinti névegyezőségtől „eltávolodva” a választott domain név jelentését, alakiságát is figyelembe véve miként „halványul el” a jogi személy (eredeti) névvédelme, mely esetekben válhat a választott név használata megtévesztővé, esetleg tényszerűen jogellenessé. A mai rendszerben ennek eredménye az lehet, hogy az esetleges megtámadási eljárásban bárki, akinek a név adott formában való használatára „erősebb” jogosítványa van (pl. a választott nevet, mint vezérszót a panaszos cég már korábban cégneve részeként használta) az igénylés ellen alappal léphet fel.

c) A névvédelem sajátos esetét jelentetik azok az esetek, melyekről a TT A delegálás visszautasíthatósága a mű sajátos címéhez, illetve a műben szereplő jellegzetes és eredeti alak elnevezéséhez fűződő kizárólagos szerzői jogok megsértése esetén tárgyában hozott 5/2000. (III. 24.) Elvi Állásfoglalásában fejtette ki jogi álláspontját. A szerzői jogról szóló 1999. évi LXXVI. törvény (Szjt.) 16. § (2)–(3) bekezdéseire alapozva a TT elvi éllel mondta ki, hogy olyan név delegálása nem történhet meg, mely harmadik személyek szerzői jogait (a domain-igénylések összefüggésében különösen a mű sajátos címének felhasználásához való jogát) sérti.

A mű felhasználásának minden formája a szerző kizárólagos engedélyéhez kötött, a mű címe esetén azonban csak abban az esetben van ez így, ha a mű címe maga is megfelel a törvényben határozottan megjelölt követelménynek, az eredetiségnek. Minden esetben gondosan vizsgálni kell, hogy a szerzői jogra alapozott igény valóságos és jogszerű-e. A magyar szerzői jog az ún. „merchandising” jogok oltalmát is biztosítja. Ezek a jogok legtöbbször (de nem kizárólagosan) a mű címének, vagy más jellegzetességének (a műben szereplő alak, figura) kereskedelmi forgalomban lévő árukon történő feltüntetését jelentik. Az Szjt. 16. § (3) bekezdésre alapozott szerzői jogi oltalomnak azonban kettős feltétele van: egyfelől csak a művel azonosítható, azzal összeforrott, jellegzetes, eredeti alakra vonatkozó felhasználás engedélyköteles, másfelől a felhasználásnak kereskedelmi jellegű hasznosításhoz kell kötődnie.

A TT azonban arra is rámutatott, hogy a Regisztrátor az igénylésről való egyedi döntés meghozatalakor nincsen olyan helyzetben, hogy eldönthesse: a domain névként igényelt szó, kifejezés kereskedelmi vagy nem kereskedelmi jellegű felhasználás céljára szolgál majd. A Regisztrációs és Delegációs Szabályzat értelmében a névhasználatért az Igénylőt terheli felelősség. Amennyiben a tőle elvárható gondosság mellett felismeri, hogy a szó, kifejezés domainkénti választása az Szjt. 16. § (3) bekezdésébe ütköző módon jogsérelemre adhat lehetőséget, a Szabályzat nem ad a Regisztrátor számára olyan jogot, hogy a kereskedelmi célú felhasználás igényét „vélelmezze”: pusztán erre a gyanúra alapozva az igénylés teljesítését nem tagadhatja meg. Okot adhat azonban a megtagadásra, ha a névhasználat – a tanácsadó Testület 6/2000. (V. 24.) Elvi Állásfoglalásában foglaltak szerint – megtévesztőnek minősülne, s ennek lehetőségét a Regisztrátor az Igénylésről szóló döntése meghozatala során felismeri vagy tudomására hozzák. Jogszabályt sérthet az olyan névválasztás vagy névhasználat is, mely a jog alapelvi szintű követelményeibe (jóhiszemű és tisztességes eljárás, a piaci verseny tisztaságához fűződő érdek stb.) ütközik.

Az írás a Gazdaság és Jog 2015. évi 7-8. lapszámában (28-36. o.) jelent meg.

A cikk letölthető PDF formátumban is!

Második alkalommal került sor Budapesten a STEP (Society of Trust and Estate Practitioners) bizalmi vagyonkezelésről szóló nemzetközi konferenciájára 2015. április 23-án, melynek ezúttal a Budapesti Ügyvédi Kamara adott otthont a dísztermében, és a kamarai támogatásnak köszönhetően az ügyvédek számára a részvétel ingyenes volt. Míg a tavalyi konferencia főként a jogintézmény alapvető jellegzetességeinek bemutatását tűzte ki célul, idén már egyértelműen specifikus témákat helyeztek előtérbe a szervezők: már a meghívó is egyértelművé tette, hogy az adózás és az automatikus adó-információcsere témaköre kiemelt szerepet fog kapni.

A konferencia részvevőit dr. Menyhei Ákos, a STEP magyarországi elnöke és dr. Réti László, a budapesti ügyvédi kamara elnöke köszöntötte. Az előadások sorát Francesco A. Schurr, az Universität Liechtenstein professzora nyitotta meg, aki kiemelte, hogy igen jó irány, hogy Magyarország – bár néhány tekintetben a liechtensteinitől eltérő szabályozással – csatlakozott azokhoz a civiljogi országokhoz, ahol a trust intézménye bevezetésre került. Ez ugyanis nem pusztán egy eddig ismeretlen jogintézmény adaptálása, hanem komoly versenyelőnyt is jelenthet régióbeli országokkal szemben abban az esetben, ha Magyarország vonzó adójogi és rugalmas szabályozással befektetők tud vonzani, és ez által a vagyontervezéshez szakmai támogatást nyújtó rezsimek térképére fel tud kerülni. Ennek azonban előszobája a trustokat nemzetközi magánjogi szempontból szabályozó 1985. évi hágai egyezményhez történő csatlakozás, amire a mai napig nem került sor.

A meghívóban is jelzett és a konferencia tematikájának homlokterébe emelt adójogi kérdések egy tartalmas és átfogó jellegű panelbeszélgetésen merültek fel dr. Békés Balázs adótanácsadó vezetésével és Jan van Bueren, a svájci UBP SA ügyvezető igazgatója, dr. Szabó-Kreutzer Kinga, a NAV Központi Kapcsolattartó Irodájának nemzetközi főreferense, dr. Békés Ádám egyetemi adjunktus, valamint Andrea Hoebinger, a bécsi ERSTE privátbanki részlegének vezetője részvételével. A trustokat előszeretettel alkalmazzák a nemzetközi vagyon- és adótervezésben, mivel ebben az egyes országok adózási szabályai, valamint az ezek alapjául szolgáló információ különösen jelentősnek minősül. A panelbeszélgetés rámutatott arra, hogy míg az egyes piaci szereplők és államok több gazdasági és jogi területen inkább a harmonizációra törekednek, és közhelyszerű, hogy globalizált világban élünk, az adójog területén ez a rezsim kevésbé érhető tetten, ami kiváló alapját jelenti az adótervezés enyhe és agresszív formáinak. Ennek ekletáns példája, amikor híres sportolóról, sportvezetőről derül ki, hogy bonyolult adóelkerülési ügyekbe keveredett, avagy a legtöbben értetlenül néznek maguk elé, amikor megtudják, hogy egyes multinacionális nagyvállalatok miként tesznek eleget adófizetési kötelezettségüknek. Az adóelkerülés elleni küzdelem pedig arra ösztönzi az államokat és az irányításuk alatt működő adóhatóságokat, hogy az esetlegesen külföldön megjelenő adózási kötelezettség elől elvont vagyonokról a lehető legszélesebb körű információt szerezzenek meg. Ennek eszközét leggyakrabban az államok között kötött kettős adóztatási egyezmények információcserére vonatkozó fejezetei és különböző bi- vagy multilaterális egyezmények jelentik, ugyanakkor a cél érdekében jelentős államközi eredmények is felmutathatók. Ennek példája az OECD-országok BEPS akcióterve (Action Plan on Base Erosion and Profit Shifting)[1], ami 15 pontban foglalja össze a megtenni szükséges lépéseket, de az EU is aktív a területen (megtakarítási irányelv[2], közigazgatási együttműködés[3]). A panelbeszélgetés résztvevői értékes tájékoztatást nyújtottak arról, hogy az információcsere miként alakul a gyakorlatban akár kérelemre, akár spontán, akár automatikusan megy végbe egy konkrét adózó vagy adózok egy csoportja vonatkozásában. Amennyiben a kérdés átkerül a büntetőjog területére, az egész rendszer felborulhat: büntetőeljárás esetén a féltett információ már ismeretes lesz a nyomozóhatóságok előtt.

Adózási szempontból a trustok alkalmasak arra, hogy bizonyos adózási szabályokat meg lehessen kerülni, ide értve az adott esetben nagy gonddal kidolgozott nemzetközi egyezményeket is. E körben teljesen nyilvánvaló, hogy a magas adóbevételeket elérni kívánó állami érdek és az adózást optimalizáló gazdasági aktorok érdekei kevésbé hozhatók közös nevezőre, de a jogalkotóknak azt is észre kell venniük, hogy az (agresszív) adótervezés ellen nemcsak adminisztratív eszközökkel (mint az üzleti, illetve banktitkok eliminálása), hanem prudens, jól kidolgozott ösztönző adórendszerrel is felvehetik a küzdelmet.

A klasszikus jogi vizekre Andrea Vicari San Marinó-i és olasz jogászprofesszor vezette vissza a hallgatóságot, aki oroszlánrészt vállalt a San Marinó-i trust jogi szabályozásának kidolgozásában.[4] Előadásában többek között arra mutatott rá, hogy az angolszász trust szabályozásának átvétele a civiljogi jogi jogrendszerekbe nem jelentheti pusztán a joganyag lefordítást, hanem figyelembe kell venni azokat az intézményeket, amelyek már léteznek a civiljogban. Dr. Angelo M. Venardos Tep, a Heritage Group vezérigazgatója a hongkongi és szingapúri vagyonkezelési lehetőségeket és az azt körülvevő jogi és politikai körülményeket mutatta be a globális folyamatok tükrében. A konferencia második részének utolsó előadójaként dr. habil. Sándor István egyetemi docens, ügyvéd rámutatott arra, hogy Magyarország trustimplementációs kísérlete korántsem egyedi a régiónkban, tekintettel arra, hogy Oroszország, Litvánia, Grúzia, Ukrajna, Románia és Csehország is meghonosított a trusthoz hasonló jogintézményeket. Az átültetés módozatai közötti különbségek azonban nyilvánvalók: az egyes országok különböző követelményeket állapítottak meg a bejegyzésre, a nyilvántartásba vételre, illetve arra, hogy ki lehet egyáltalán vagyonkezelő, más-más szabályok vannak a hitelezővédelem szempontjából különösen fontos vagyonelkülönítésre, továbbá a vagyonkezelés időbeli korlátaira. A szempontokat azonban lehet tipizálni: egyes országok a klasszikus angolszász mintát követve nem kötik engedélyhez és/vagy nyilvántartásba vételhez a bizalmi vagyonkezelői tevékenységet, míg más országok erre hangsúlyt fektetnek, és amellett hogy a vagyonkezelőnek kvalifikált személynek kell lennie[5], magának a vagyonkezelésnek a nyilvántartását is elrendelik[6]. A vagyonkezelés időtartama is változó: van, ahol határidő nélküli a trust[7], illetve van, ahol rövid[8], illetve középtávra[9], de konkrét időben van meghatározva az időtartama. A vagyon elkülönítése/hitelezővédelem kapcsán pedig vannak helyszínek, ahol időtartamhoz kötik a vagyonrendelő hitelezőinek igényérvényesítést, egyes helyeken fizetőképességi nyilatkozathoz kötött, de például a Cook-szigeteken önmagában külföldi ítéletet nem ismernek el.

A konferencia harmadik részében dr. Kirschner Dóra, a Magyar Nemzeti Bank Engedélyezési Főosztályának vezetője a felügyeleti hatóság részéről az egy év alatt felhalmozott tapasztalatokat összegezte. Az engedélyezési eljárás Ket.-alapon történik, a vonatkozó törvény sajátosságaival.[10] Az eddig felmerült eljárások még magukon hordozzák az üzletszerű bizalmi vagyonkezelő vállalkozások nyilvántartásba vételének gyermekbetegségeit: több jogértelmezési kérdés is felmerült, pl. az üzleti tervek és azok valódisága még nehezen mérhető fel. Dr. Menyhárd Attila jogászprofesszor a kezelt vagyon és a bizalmi vagyonkezelés családi jogi és öröklési jogi szempontú körülményeit vázolta fel, így részletesen elemezte, hogy mi lesz a kezelt vagyon sorsa házasságkötéskor, annak felbontásakor, illetve öröklés esetén. Dr. Antall György ügyvéd előadásában azt a kérdést vizsgálta meg, hogy a Nyugaton igen népszerű family office, vagyis a családi vagyon speciális jogi konstrukcióban történő kezelése milyen lehetőségeket tartogat. Dr. Magyar Csaba[i] TEP-okleveles adószakértő a konferencia záró előadásaként felvázolta, hogy a bizalmi vagyonkezelés univerzális jogintézmény, annyi lehetőséget rejt, amennyit csak bele tud látni az ember, így képviseleti funkciót láthat el, illetve közös vállalkozást is helyettesíthet, valamint markáns szereppel bírhat az adótervezés során is.

Összegezve: idén is kiváló hazai és külföldi előadókat vonultatott fel a konferencia, impozáns helyen és körülmények között. A bizalmi vagyonkezelés sikeres jövője tehát nem a szakembereken fog múlni[11], hanem sokkal inkább azon, hogy a köztudatban elterjedjenek az új jogintézményben rejlő lehetőségek. Megjegyzem, hogy ezt az is jelentősen elősegítheti, ha a konferencia anyagát nem csak a közel kétszáz résztvevő ismerhetné meg, hanem az előadások szerkesztett formában szélesebb körben is elérhetők lennének.

Egy év rövid idő, ami arra volt elég, hogy a konferenciát ne az újdonság ereje és a leendő szabályozás feletti eszmecsere határozza meg, de a piac válasza a magyar trustra még nem teljes körű. Véleményem szerint erre a jogintézményre nagy szüksége van a gazdaságnak és a családoknak is, mivel hatékony megoldást biztosít olyan helyzetekre, amelyeket a magánjog egyéb intézményeivel nem lehet megfelelő módon kezelni.

A szerző ügyvéd, Budapest

A cikk az Ügyvédek Lapja 2015/4., július-augusztusi lapszámában jelent meg.

A STEP által szervezett első nemzetközi konferenciáról itt olvashat.

JEGYZETEK

A cikk letölthető PDF formátumban is!

Bevezetés

Visegrádi Ágnes
közjegyzőhelyettes, Dombóvár

A téma aktualitását az adja, hogy az utóbbi években jelentősen megnőtt azoknak a hagyatéki ügyeknek a száma, ahol a hagyatéki tartozások magas összege miatt az örökösök számára alaposan megfontolandó kérdés, hogy igényt tartanak-e örökségükre, vagy visszautasítják azt. A gazdasági változásokkal együtt jár, hogy az állampolgárok nemcsak jelentős vagyont, hanem hatalmas adósságtömeget is képesek felhalmozni életük során.^[1]

Amíg 20–30 évvel ezelőtt a hagyatéki terhek nagy részét a temetési költségek, a hagyatéki költségek és hagyatéki eljárás költségei jelentették, és csak kisebb részben az örökhagyó tartozásai, addig napjainkban ez az arány megfordult. A devizahitelek és egyéb kölcsönök miatt sok hagyatéki ingatlant, „jobb esetben” jelzálogjog, „rosszabb esetben”, már végrehajtási jog is terhel. Az az örökös, aki saját hitelét is törleszti, nehéz helyzetbe kerül, amikor azzal szembesül, hogy az örökhagyó után jelentős összegű ki nem fizetett tartozás maradt.

Mielőtt rátérnék az örökös felelősségének részletes elemzésére, szükségesnek tartom a hagyatéki tartozásokra vonatkozó rendelkezések ismertetését.

1. A hagyatéki tartozások

A hagyatéki tartozás rendszerint olyan harmadik személlyel szemben áll fenn, aki maga nem örökös. Előfordulhat azonban, hogy a hagyatéki tartozás az örökös, mint hitelező javára keletkezik.^[2] A hagyatéki tartozásnak ezen a minőségén és fennállásán nem változtat, hogy a tartozás – az öröklés megnyílása előtt vagy azt követően – az örökös, mint hitelező javára keletkezett.^[3]

A hagyatéki tartozások a következők:

1.1. az örökhagyó illő eltemetésének költségei;

1.2. a hagyaték megszerzésével, biztosításával és kezelésével járó szükséges költségek (a továbbiakban: hagyatéki költségek), valamint a hagyatéki eljárás költ­ségei;

1.3. az örökhagyó tartozásai;

1.4. a kötelesrészen alapuló kötelezettségek;

1.5. a hagyományon és a meghagyáson alapuló kötelezettségek.

A hagyatéki tartozások két nagy csoportba sorolhatók. Az első csoportba azok tartoznak, amelyek átszállnak az örökösre: az örökhagyó illő eltemetésének költségei, a hagyatéki költségek, a hagyatéki eljárás költségei, valamint az örökhagyó tartozásai.

A második csoportba azok a kötelezettségek tartoznak, amelyek az örököst ebből a minőségből folyóan terhelik: a kötelesrészen alapuló kötelezettségek, illetve a hagyományon és meghagyáson alapuló kötelezettségek.^[4]

1.1. Az örökhagyó illő eltemetésének költségei

Az illő eltemetés fogalmát a jogszabály nem határozza meg. A temetéssel kapcsolatos társadalmi szokások alakították ki azt a gyakorlatot, hogy az örökhagyó illő eltemetése körébe már nem csak az elhamvasztás, a gyászszertartás és a fejfa állítása tartozik, hanem a halotti tor, gyászhirdetés, koszorú költsége, valamint az örökhagyó emlékére a helyi szokásoknak megfelelő síremlék állítása is.^[5]

1.2. A hagyatéki költségek és a hagyatéki eljárás költségei

A hagyatéki költségek a következők:

A hagyaték megszerzésével, biztosításával és kezelésével járó szükséges költségek. Ide tartozik mindaz a kiadás, ami a hagyaték tulajdonba vagy birtokbavételéhez szükséges (például az előzetes intézkedések, levelezés költsége, az esetleges öröklési per költsége);

A hagyaték biztosításával kapcsolatos költségek a hagyatéki eljárás során vagy az öröklési per kapcsán megtehető biztosítási intézkedések költségei (bírói letétbe helyezés, a hagyatéki vagyontárgy őrzésének költsége).

A hagyaték kezelésének költségei közé sorolhatók a végrendeleti végrehajtó, az eseti gondnok, az ügygondnok, a zárgondnok költségei és díjai.^[6] A hagyatéki eljárás költsége szigorúan véve, a közjegyző tevékenységéért járó munkadíj és költségtérítés^[7], valamint a végzések elleni fellebbezés illetéke.

1.3. Az örökhagyó tartozásai

Ebbe a csoportba tartoznak az örökhagyó személyével, vagy vagyonával kapcsolatban felmerült tartozások, amelyek még az örökhagyó életében keletkeztek és az örökhagyó halála időpontjában is fennállnak. Nem csak lejárt tartozásokról lehet szó, hanem olyanokról is, amelyek későbbi időpontban váltak volna esedékessé (tipikusan ilyenek a kölcsön- és hitelszerződésekből eredő tartozások).

1.3.1. Az örökhagyó személyével kapcsolatos költségek

Ezen tartozások között leggyakoribbak az örökhagyó tartásával, gondozásával, ápolásával és gyógykezeltetésével kapcsolatban felmerült költségek. Az utóbbi évek tapasztalatai azt mutatják, hogy növekvő tendenciát mutat a tartási, életjáradéki, valamint az öröklési szerződések száma. Az eltartók, illetve a leendő örökösök érdeke mindenképpen megkívánja az ilyen szerződések megkötését, hogy elkerüljék az eltartott (örökhagyó) halálát követő bonyolult bírósági procedúrát.

Korában gyakran előfordult olyan eset, amikor az örökhagyó tartását, gondozását, ápolását valamelyik családtag vagy más személy látta el anélkül, hogy vele az örökhagyó tartási vagy öröklési szerződést kötött volna, illetve szolgáltatását az örökhagyó rendszeresen megfizette volna. A PK 89. számú állásfoglalás b) pontja értelmében „ha az örökhagyó végintézkedés hátrahagyása nélkül halt meg, és hagyatékában a törvényes öröklés rendje érvényesül, a perbeli adatok alapján azonban aggálytalanul megállapítható, hogy az örökhagyót a tartásra köteles hozzátartozói közül csak az egyik tartotta, és a tartás örökségi juttatás ígérete ellenében történt, akkor az örökhagyót ténylegesen eltartó rokon a tartásból származó igényét a hagyatékkal szemben hagyatéki hitelezőként érvényesítheti”.

Az örökhagyó részére nyújtott szolgáltatásokon nyugvó hitelezői igényt azonban csak az örökségi juttatás ígérete alapozhatja meg. A „remélt” ellenszolgáltatásnak ilyen hatása nincs.

Ha az örökhagyó tartását, ápolását, gondozását az élettársa látta el, és ezért az örökhagyó ellenszolgáltatást ígért, az élettárs is érvényesítheti ezt az igényét a hagyatékkal szemben.

Élettársak esetében nincs jogi akadálya annak, hogy egymással tartási vagy gondozási szerződést kössenek – amennyiben a jogszabályban megkívánt feltételek fennállnak.

1.3.2. Az örökhagyó vagyonával kapcsolatban felmerült költségek

Ide tartoznak mindazok a költségek, amelyek akár szerződésből, akár szerződésen kívüli kötelezettségből származnak. Ilyenek lehetnek a hátralékos lakbér, közüzemi tartozások, ingatlannal, gépjárművel kapcsolatos helyi adók, az örökhagyónak más személlyel szemben fennálló kölcsöntartozása, a jogalap nélkül felvett nyugellátás, az örökhagyó által a házastársa halálát követően felvett házastársi pótlék, a gyermektartásdíj állam általi előlegezése folytán az állammal szemben keletkezett tartozása.

Amennyiben az örökös arra hivatkozik, hogy tudomása szerint az örökhagyónak adótartozása volt, a közjegyző az örökös írásbeli kérelmére megkeresheti az adóhatóságot az örökhagyó adótartozásáról történő adatok közlése végett.^[8] Az adóhatóság tájékoztatása nem minősül hagyatéki hitelezői igénybejelentésnek.

Az adózás rendjéről szóló törvény rendelkezése szerint, ha az adózó az esetleges adót nem fizette meg és azt tőle nem lehet behajtani, az adó megfizetésére határozattal kötelezhető az adózó örököse „az örökrésze erejéig”, több örökös esetében, örökrészük arányában.^[9]

Az adótartozás, tehát hagyatéki teher, az adóhatóság polgári jogi szempontból hagyatéki hitelező, az adóhatóság azonban eljárásjogi szempontból nem tekinthető hagyatéki hitelezőnek, ugyanis követelését nem a polgári jog szabályai szerint bírósági úton, hanem közigazgatási úton, közigazgatási határozattal érvényesíti, melynek végrehajtása ugyancsak közigazgatási hatósági végrehajtási eljárásban történik.^[10]

A tartásra kötelezett halála esetén, a tartási kötelezettség az örökhagyó tartozásaiért való felelősség szabályai szerint annyiban száll át a tartásra kötelezett örökösére, amennyiben a kötelezett haláláig nyújtott tartás, az ellenszolgáltatást nem fedezi.^[11]

Fontos megjegyezni, hogy nem tartoznak ide, azok a szerződésből eredő kötelezettségek, amelyek az örökhagyó halálával megszűnnek.

1.4. A kötelesrészen alapuló kötelezettségek

Nem felel az örökhagyó tartozásaiért, akit az örökhagyó kötelesrészre szorított. „A kötelesrész nem szoros értelemben vett öröklési jogcímen illeti meg a jogosultat – azaz nem lesz egyetemes jogutóda az örökhagyónak –, hanem kötelmi jellegű igény, amelyet a hagyatéki tartozások kielégítése után fennmaradó, úgynevezett tiszta hagyatéki értékből kell kiadni.^[12] Egyébként a kötelesrésznek a hagyatéki tartozások sorrendjében elfoglalt helyzetéből is nyilvánvaló, hogy a kötelesrészre jogosult közvetlenül soha nem felelhet az örökhagyó tartozásaiért.”^[13]

A kötelesrész sérelme esetén az arra jogosult csak egy a hagyatéki hitelezők közül, akinek a kötelesrész kiadása érdekében igényét be kell jelentenie. A kötelesrészre jogosult követelése az örökhagyó halálakor, vagyis az öröklés megnyílásakor válik esedékessé.

A kötelesrész hagyatéki tartozásként későbbi időpontban történő pénzben kiadása esetén a kamat ettől az időponttól jár.^[14]

1.5. A hagyományon és a meghagyáson alapuló kötelezettségek

A tartozások között sorrendben legutoljára kell kielégíteni a hagyományokat és a meghagyásokat. Tekintettel arra, hogy ezen tartozások egy csoportban vannak, így abban az esetben, ha a rendelkezésre álló hagyatéki összeg nem elegendő valamennyi kielégítésére, úgy arányos kielégítésre kerülhet sor.

Az örökhagyó végintézkedésében úgy rendelkezhet, hogy a hagyatékban részesülő örököst, hagyatéki tartozásként teljesítendő kötelezettség terheli. A hagyomány kiadása általában az örököst terheli, de az örökhagyó a hagyományost is kötelezheti, hogy valaki másnak szolgáltasson ki bizonyos dolgot, pénzösszeget (alhagyomány).

A hagyomány és meghagyás címén csak azt lehet levonni a hagyatékból, ami a kötelesrész levonása után fennmaradt, illetve az örökösök között csak azt lehet örökségként szétosztani, ami a kötelesrész kielégítése, a hagyományok és meghagyások teljesítése után fennmarad.^[15]

2. A hagyatéki tartozások kielégítésének sorrendje

A Ptk. a hagyatéki tartozások felsorolásával egyben kielégítési sorrendet is felállít. Ez azt jelenti, hogy a fenti 1. pontban megjelölt hagyatéki tartozások sorrendje szerint előbb álló csoportba eső tartozások a kielégítés alkalmával megelőzik a hátrébb álló csoportba soroltakat.^[16] A sorrendtől való eltérés megszüntetheti az örökös korlátozott felelősségét, ha az eltérésnek nem volt törvény által elismert alapja. Mindaddig, amíg a sorban előrébb álló valamennyi tartozás nem került kielégítésre, addig a sorban hátrébb álló tartozás hagyaték terhére történő kielégítése jogellenes, melynek következményeit az örökös köteles viselni.^[17]

Az ugyanabba a csoportba tartozó több, esedékessé vált tartozás között már nincs kötelező kielégítési sorrend. A Ptk. szerint abban a csoportban, amelyben valamennyi tartozás teljes kielégítésére nincs lehetőség, kielégítésnek a követelések arányában van helye.^[18]

Ebben az esetben valamennyi hitelező együtt tarthat igényt arra a vagyonra, amely a kielégítés alapjául szolgál, és ezt a vagyont abban az arányban kell közöttük felosztani, amilyen arányban a követeléseik egymáshoz viszonyulnak.^[19]

3. A hagyatéki hitelező fogalma

Míg a korábbi hagyatéki eljárási törvényből hiányzott a hagyatéki hitelező fogalmának meghatározása, addig az új hagyatéki eljárási törvény pontosan definiálja a hagyatéki hitelező fogalmát.

Hagyatéki hitelező az a személy, aki a hagyaték átadási teher, valamint az örökhagyó tartozásainak megfizetése iránti igényét a hagyatéki eljárásban előterjeszti, a hagyatékhoz tartozó vagyontárgyra – az örökhagyónak a vagyontárgy reá történő átruházására vonatkozó kötelezettségét állítva – a hagyatéki eljárásban kötelmi jogcímen támaszt igényt.^[20]

Az eljárásban hagyatéki hitelezőnek csak az minősül, aki hagyatéki hitelezői igény teljesítése iránt lépett fel. Nem elégséges annak egyszerű bejelentése, hogy javára követelés áll fenn az örökhagyó hagyatéka terhére. Ezt az igényt nem elég bejelentenie, hanem követelésként ténylegesen elő kell terjesztenie az örökösökkel szemben, a hagyatéki eljárás során.^[21]

A gyakorlatban gyakran előfordul olyan eset, amikor egy természetes, vagy jogi személy azt közli, hogy milyen összegű az örökhagyó tartozása, azonban elmulasztja azt az igényét bejelenteni, hogy a tartozást kéri az örökösöktől megfizetni.

Ugyancsak hagyatéki hitelezőnek tekinthető az is, aki az örökhagyóval olyan szerződést kötött, melynek alapján kötelmi igénye van arra, hogy a hagyatékhoz tartozó valamely vagyontárgyat megszerezze. Ez olyan esetben fordulhat elő, amikor a hagyatéki hitelező (mint vevő) az örökhagyóval (mint eladóval) szerződést kötött ingatlan tulajdonjogának átruházására, de a tulajdonjognak a vevő javára történő bejegyzése nem történt meg az örökhagyó életében. Ebben az esetben az ingatlan az örökhagyó hagyatékához tartozik, mivel annak tulajdonosaként az ingatlan-nyilvántartás szerint – az örökhagyó halálának időpontjában – az örökhagyó szerepel.

Ezt az ingatlant az örökös azzal a kötelezettséggel örökli meg, hogy a tulajdonjogot az örökhagyó által vállalt kötelmi jogcímen ruházza át a vevőre, mint kötelmi igénylőre.^[22]

3.1. Az örökös mint hagyatéki hitelező

Hagyatéki hitelező maga az örökös is lehet, függetlenül attól, hogy a tartozás akár az öröklés megnyílta előtt, akár utóbb, az örökös, mint hitelező javára keletkezett.

Amennyiben az örökös az örökhagyónak a halála előtt hitelezője volt, akkor követelését úgy kell számításba venni, mint az öröklés megnyílta előtt keletkezett más követelést és úgy kell kielégíteni, mint más hitelezőket megillető követelést.

Az örökös követelése annyival lesz kevesebb, mint amennyi a terhek reá eső része. A hagyatéki hitelező örökös követelése örökrésze arányában megszűnik, mivel ebben a részben ugyanaz a személy lesz a jogosult és a kötelezett.^[23]

4. Felelősség a hagyatéki tartozásokért

Az örökös jogállásának egyik fontos következménye, hogy az örökös felel a hagyatéki tartozásokért.^[24] Az örökös az örökhagyó egyetemes jogutódja: az örökléssel a hagyaték, mint egész száll az örökösre, az örökség tehát az örökhagyó jogait és kötelezettségeit (aktívákat és passzívákat) egyaránt magában foglalja.^[25]

Az örökös helytállása szempontjából közömbös, hogy az öröklés végrendelet, vagy törvény alapján következik be, mivel mind a végrendeleti örökös, mind a törvényes örökös felel a hagyatéki tartozásokért, sőt a Ptk. 7:99. §-ában foglaltak szerint a hagyományos is felel bizonyos esetben a hagyatéki tartozásokért.

Fontos hangsúlyozni, hogy az örökös felelőssége csak akkor áll fenn, ha a hagyatékot ingyenesen szerezte. Az öröklési szerződés alapján a hagyatéki vagyontárgyakat megöröklő személy – a szerződéses örökös – a hagyatéki tartozásokért nem felel. Az öröklési szerződés ugyanis tartalmát tekintve tartási vagy életjáradéki jellegű szerződés, és a lekötött vagyontárgyat az örökös ellenszolgáltatásért: tartás vagy életjáradék ellenében kapta meg.^[26]

Az örököst a hagyatéki tartozásokért korlátozott felelősség terheli, mely elsődlegesen cum viribus, másodlagosan pro viribus felelősséget jelent. Előfordulhat azonban olyan eset is, amikor ez a két felelősség egymás mellett is megáll, vagyis részben cum viribus, részben pro viribus felelősséggel tartozik az örökös helytállni.

4.1. Felelősség a hagyaték tárgyaival és azok hasznaival (cum viribus)

Az örökös korlátozott felelőssége elsősorban a hagyaték meglévő tárgyaival és azok hasznaival való helytállásra terjed ki (cum viribus hereditatis felelősség).^[27]

Amíg a hagyaték tárgyait az örökös nem idegenítette el, addig a tartozásokért csak azokkal felel. Erre tekintettel a hitelező csak a hagyatéki vagyon tárgyaiból követelheti igényének kielégítését, az örökös egyéb vagyonára nem támaszthat igényt.

A hagyatéki eljárás költségéért való felelősség körében nem lehet a hagyaték tárgyaival és hasznaival való felelősségre hivatkozni, tekintettel arra, hogy ez a költség az örökös személyes tartozása. Ezt a költséget az örökös akkor is köteles viselni, ha hagyatéki vagyon egyáltalán nincs^[28] (például öröklési bizonyítvány kiállítása esetén).^[29]

4.2. Felelősség a hagyaték értéke erejéig (pro viribus)

Ha a követelés érvényesítésekor a hagyaték tárgyai, vagy hasznai nincsenek az örökös birtokában, akkor az örökös, öröksége erejéig egyéb vagyonával is felel. A pro viribus felelősség indoka az, hogy amennyiben az örökös a hagyaték tárgyait már másra átruházta (eladta, elajándékozta), ezért a hitelezőt sérelem nem érheti. Az örökös ebben az esetben saját vagyonával felel, azonban nem korlátlanul, hanem csak örökrésze értéke erejéig.

A hagyatéki ügyek között gyakran előfordul olyan eset, hogy az örökösök közül néhányan kijelentik, hogy nem tartanak igényt örökrészükre, hanem azt örököstársuknak kívánják ajándékozni. Ilyen esetben a közjegyző kötelessége tájékoztatni az ajándékozni szándékozó örököst, hogy amennyiben az örökhagyó után hagyatéki tartozások maradtak, úgy nem mentesül a felelősség alól. A pro viribus felelősség szabályai szerint a hagyaték tárgyai helyett öröksége erejéig a saját vagyonával felel. Megoldást jelenthet ilyen esetekben a visszautasítás vagy osztályos egyezség kötése.

4.3. Az örökös felelőssége a temetési költségekért

Különbséget kell tennünk a temetési kötelezettség és a temetési költségek viselésének kötelezettsége között.

A temetőkről és a temetkezésről szóló 1999. évi XLIII. törvény 20. §-a határozza meg a temetésre kötelezettek személyi körét és sorrendjét, mely a következő: a) aki a temetést szerződésben vállalta; b) akit arra az elhunyt végrendelete kötelez; c) végintézkedés hiányában elhunyt temetéséről az elhalálozása előtt vele együtt élő házastársa vagy élettársa; d) az elhunyt egyéb közeli hozzátartozója a törvényes öröklés rendje szerint.

Ha temetésre kötelezett személy nincs, ismeretlen helyen tartózkodik, vagy a kötelezettségét nem teljesíti, a temetésről az elhalálozás helye szerint illetékes települési önkormányzat (fővárosban a kerületi önkormányzat) polgármestere – jogszabályban meghatározott határidőn belül – gondoskodik.

Amennyiben a fenti törvény alapján az örökös nem eltemettetésre kötelezett is egyben, hanem őt a kötelezettek sorrendjében más megelőzi, akkor ez a személy köteles az örökhagyó illő eltemettetéséről gondoskodni.

Abban az esetben az örökös nem köteles az eltemettetőnek a temetési költségeket megtéríteni, ha arra a hagyatéki vagyonban nincs fedezet. A temetésre kötelezett akkor is köteles a temetésről gondoskodni, ha egyáltalán nincs hagyatéki vagyon.^[30]

Bűncselekmény következtében meghalt személy eltemettetésével, a síremlék emelésével és a gyászszertartással felmerült költség olyan kár, amelynek megtérítésére azt a személyt kell kötelezni, aki az örökhagyó halálát okozta. Az ilyen költségek viselésére tehát az örökös elsődlegesen nem kötelezhető.^[31]

4.4. Az örökös felelőssége a hagyatéki költségekért és a hagyatéki eljárás költségeiért

Az örökös a hagyatéki költségekért és a hagyatéki eljárás költségeiért saját vagyonával is felel.^[32] Ez a rendelkezés új szabályként került a Ptk.-ba, mellyel a jogalkotó a bizonytalanul alakuló bírói gyakorlatra egyértelművé tette, hogy az itt megjelölt költségekért való felelősségre az általánostól eltérő szabályok vonatkoznak. Ennek indoka, hogy ezek a költségek olyan hagyatéki tartozások, melyek az örökös érdekét szolgálják.^[33]

A közjegyző a hagyatéki eljárás lefolytatásával a közjegyzői díjszabásról szóló 14/1991. (XI. 26.) IM rendelet 1. §-a értelmében munkadíjra és költségtérítésre tarthat igényt, de nem mint hagyatéki hitelező. Amint arra a 4.1. pontban már hivatkoztam, a közjegyzőt ezek a költségek hagyatéki vagyon hiányában is megilletik.

4.5. Az örökös mentesülése a felelősség alól

Az örökös, mint az örökhagyó jogutóda a hagyaték megnyílásával a hagyatéki vagyontárgyak kezelésére köteles. Amennyiben ezen kötelezettségét elmulasztja és emiatt a hitelezők követelésének kielégítése meghiúsul, úgy a hitelezőkkel szemben felelősség terheli.

Az örökös mentesül a felelősség alól, ha bizonyítani tudja, hogy kellő gondossággal járt el, azonban a hagyatéki vagyontárgy azért nem került a birtokába, mert azt – mielőtt még intézkedni tudott volna – ellopták vagy megsemmisült, birtokába került ugyan, de a vagyontárgy hasznát önhibáján kívül nem tudta beszedni, a követelés vagy jog érvényesítését megkísérelte, de az nem vezetett eredményre.

4.6. A házastárs felelőssége a hagyatéki tartozásokért

A házastársnak a hagyatéki hitelezőkkel szemben fennálló felelőssége ahhoz igazodik, hogy mint örökös, mit örököl. Míg a régi Ptk. alapján leszármazók esetén a házastárs haszonélvezeti jogot örökölt, addig az új Ptk. a közösen lakott ingatlan kivételével a hagyaték többi részére állagöröklést biztosít.^[34] Amennyiben a házastárs állagörökös is lesz, úgy felelőssége azonos a többi örökös felelősségével.

Abban az esetben, ha a házastárs csak haszonélvezeti jogot örököl^[35], úgy a haszonélvezetével terhelt vagyonból – a hagyományon és meghagyáson alapuló követelések kivételével – tűrni köteles a hitelezők követelésének kielégítését. Ez a rendelkezés a házastárs haszonélvezeti jogának és a hitelezői igények konfliktusában előnyben részesíti a hitelezők követelését.^[36]

Ugyanakkor a kötelesrész kiadása iránti igények vonatkozásában a törvény biztosítja, hogy a házastárs korlátozott haszonélvezeti joga ne sérüljön. Amennyiben a kötelesrész kiadásánál a megmaradó vagyon az örökhagyó házastársának korlátozott haszonélvezetét sem biztosítaná, a kötelesrésznek a korlátozott haszonélvezetet biztosító részét a haszonélvezet megszűnése után kell kiadni.^[37]

4.7. A kezes örökösének felelőssége

A törvény értelmében a kezességi szerződéssel a kezes arra vállal kötelezettséget a jogosulttal szemben, hogy ha a kötelezett nem teljesít, maga fog helyette a jogosultnak teljesíteni.^[38]

A kezesi biztosíték személyi és vagyoni jellegű biztosíték is egyben. A kezes, mint örökhagyó vagyonában a kezesi helytállási kötelezettség kötelmi tartozásként szerepel, ezért halála esetén a jogutódlást ebben a vonatkozásban nem lehet kizárni. A kezesi tartozás megváltozott kötelmi formában és tartalommal száll át a kezes örököseire.^[39] Ez azt jelenti, hogy a kötelezett nem teljesítése esetén a kezes örökösei cum viribus, illetve pro viribus felelősséggel tartoznak helytállni.

5. Az örököstársak felelőssége

Az örököstársak a közös hagyatéki tartozásokért mind a hagyatéki osztály előtt, mind azt követően egyetemlegesen felelnek.^[40]

A hagyatéki hitelezők igényének kielégítése megköveteli, hogy az örököstársak a közös hagyatéki tartozásokért egyetemlegesen feleljenek. Az örökösök felelősségének két alapvető sajátossága az, hogy az örökös a hagyatéki hitelezővel szemben korlátozott felelősséggel tartozik, több örökös esetében pedig az örököstársak felelőssége egyetemleges.^[41]

A hagyatéki hitelezőkkel szemben az örökösök egyetemleges adóstársak, mégpedig függetlenül attól, hogy végintézkedés vagy törvény alapján örökölnek. Egyetemlegesen felel a szerzeményi örökössel szemben az ági örökös is. Az egyetemlegesség fokozottabban biztosítja a hagyatéki hitelezői igények kielégítését és csökkenti a behajthatatlanság veszélyét is.^[42]

Az egyetemleges felelősség azt jelenti, hogy a hagyatéki hitelezők bármelyik örököstől követelhetik az egész tartozás kielégítését. Abban az esetben, ha valamelyik örökös a hitelezői igényt teljes mértékben kielégítette, úgy valamennyi örökös kötelezettsége megszűnik. Ez az örökös megtérítési igényt támaszthat a többi örököstárssal szemben.

Az örököstársak egymás közötti viszonyában a kötelezettség viselésének arányát a közöttük fennálló jogviszony határozza meg, ami azt jelenti, hogy az örököstársak felelőssége örökrészük arányához igazodik.

Másodlagos felelősségről van szó abban az esetben, amikor a követelés a többi örököstárstól nem hajtható be és van olyan örökös, akinek az örökhagyó a hagyatékból a szokásos mértékű ajándéknál nem nagyobb értékű meghatározott vagyontárgyat juttatott. Ebben az esetben ez az örökös is felelhet a hagyatéki hitelezők követeléséért. A kis értéket öröklő ugyanúgy a cum viribus–pro viribus korlátozás mentén felel, mint örököstársai.^[43]

6. Kielégítés az örökös által

A fenti 2. pontban hivatkozott hagyatéki tartozások kielégítésének sorrendjéhez képest a Ptk. a következő két kivételt teszi. Egyrészt, sortartás nélküli kielégítésre jogosítja az örököst, abban az esetben, ha feltevése szerint a hagyaték teljes fedezetet nyújt a hagyatéki tartozásokra.

Ha a hagyaték előre láthatólag aktívnak mutatkozik, az örökös az ingyenes kötelezettségvállalás, hagyomány, meghagyás kivételével a törvényben meghatározott sorrend megtartása nélkül elégítheti ki a hitelezőket.^[44] Ebben az esetben az örökös feladata, hogy felmérje, valóban elegendő-e a hagyatéki vagyon a hagyatéki hitelezők követelésének kielégítésére. Ennek érdekében úgy kell eljárnia, ahogy az adott helyzetben általában elvárható.^[45]

A másik kivétel a kielégítési sorrend megtartása alól az az eset, amikor a hagyatékhoz tartozó valamely vagyontárgyon a hitelezőnek zálogjoga van, ő a biztosíték erejéig teljes kielégítést kereshet, függetlenül attól, hogy a hagyatéki tartozások sorrendjében hol helyezkedik el.^[46]

Zálogjog nem kizárólag ingatlant, hanem ingóságot is terhelhet. Ingatlan esetében a tulajdoni lap adataiból megállapítható, ha az ingatlant zálogjog terheli. Ingóságok esetén a zálogjog ténye csak külön nyilvántartásból állapítható meg (például: a Magyar Országos Közjegyzői Kamaránál vezetett Zálogjogi és Hitelbiztosítéki Nyilvántartások). Előfordulhat azonban olyan eset is, amikor az örökhagyó a tartozást már életében teljes mértékben kiegyenlítette, azonban a zálogjogosult zálogjogának törlésére még nem került sor. Az új Ptk. rendelkezése szerint a zálogjogosult köteles késedelem nélkül a zálogjog törléséhez hozzájárulni, ha a zálogjoggal biztosított követelés megszűnt vagy elévült, és nem áll fenn olyan jogviszony, amely alapján a jövőben zálogjoggal biztosított követelés keletkezhet. Ez a szabály feltehetőleg azt eredményezi, hogy a jövőben csökken azon zálogbejegyzések száma, ahol a teljesítés ellenére a zálogjogi bejegyzés ténye fennmarad.

Az örökös elveszítheti a korlátolt felelősség kedvezményét, amennyiben a tartozások kielégítésére vonatkozó szabályokat neki felróhatóan megszegi. Ebben az esetben, a kielégítetlenül maradt hitelezővel szemben, egész vagyonával felel.^[47] Felróhatóságról beszélhetünk, ha az örökös már előre látja, hogy a hagyatéki tartozások összege meghaladja a hagyatéki vagyon értékét, ennek ellenére a hagyatéki tartozásokat sorrend nélkül kielégíti, vagy a zálogjoggal biztosított követelést a biztosíték erejéig nem elégíti ki, illetve a zálogjogi követelést a biztosíték értékét meghaladóan elégíti ki.^[48]

7. A hagyatéki hitelezők felhívása

Az örökösnek és a hagyatéki hitelezőnek egyaránt érdeke, hogy a fennálló hagyatéki tartozások már a hagyatéki eljárás során kiderüljenek. Erre elsősorban azért van szükség, hogy az örökös a kielégítési sorrendre vonatkozó előírásokat be tudja tartani, illetve a tartozások összegének ismeretében eldöntheti, hogy örökségére egyáltalán igényt tart-e. A hagyatéki tartozások első két csoportjába általában olyan követelések tartoznak, amelyek összege és a hitelezők személye egyaránt ismert. Az örökhagyó tartozásai csoportjába lévő hitelezők között fordulhatnak elő ismeretlen tartozások és hagyatéki hitelezők.

Ha okkal feltételezhető, hogy ismeretlen hagyatéki tartozások vannak, az örökös kérheti, hogy a közjegyző hívja fel a hagyatéki hitelezőket követeléseik bejelentésére.^[49] Ez a szabály nem teszi ugyan kötelezővé, hogy az örökös kérje a közjegyzőt az ismeretlen hagyatéki hitelezők felhívására, de az örökös érdeke, hogy kérje azt, saját kockázatának csökkentése miatt, megteremtve ezzel a felróhatóság alóli kimentés lehetőségét.^[50]

Az a hitelező, aki követelését a közjegyzői felhívásban megszabott határidő alatt nem jelentette be, a jelentkezéséig történt kielégítéseket sem a sorrend megtartása, sem a csoportjához tartozók kielégítésének aránya szempontjából nem kifogásolhatja. A határidőt elmulasztó hitelező ezenkívül az örökösök egyetemleges felelősségéből származó előnyt is elveszti, amennyiben jelentkezésekor már a hagyatéki osztály megtörtént. A késedelmesen jelentkező hitelező követeléséért az örökösök örökrészük arányában tartoznak helytállni. Ez alól a törvény csak egy kivételt ismer. Amennyiben az örökösnek a hitelező követeléséről – annak bejelentése nélkül – is tudomása volt, úgy a hitelező vele szemben ugyanazokat a jogokat gyakorolhatja, mint az ismert hitelezők.

8. A hagyatéki hitelezői igények érvényesítése a hagyatéki eljárásban

A hagyatéki eljárásról szóló törvény lehetővé teszi a hagyatéki hitelező részére a hagyatéki eljárás kezdeményezését az illetékes jegyzőnél.^[51] Azokat a hagyatéki hitelezőket, akik a hagyatéki eljárás megindítását kérték, vagy követelésüket bejelentették, a közjegyző a hagyatéki tárgyalásra köteles megidézni.^[52]

A hagyatéki tárgyaláson az örökösöknek nyilatkozniuk kell a bejelentett hagyatéki hitelezői igényekre. Amennyiben az örökösök a hagyatéki hitelezői igényt elismerik, úgy nincs akadálya annak, hogy a hagyatéki tárgyaláson megjelent hagyatéki hitelezővel egyezséget kössenek. Az egyezség keretében megállapodhatnak abban, hogy a hitelező követelését meghatározott határidőn belül pénzben elégítik ki. Lehetőség van arra is, hogy az örökösök a hitelezői igény kielégítése fejében örökségüket vagy annak egy részét a hagyatéki hitelezőre átruházzák.

A közjegyző által jóváhagyott egyezségnek a bírósági egyezséggel azonos hatálya van, így amennyiben az örökösök az egyezségben vállalt kötelezettségüknek nem tesznek eleget, úgy a hagyatéki hitelező végrehajtást kérhet velük szemben. A hagyatékátadó végzést a hitelezőnek is kézbesíteni kell, aki a végzés ellen fellebbezéssel élhet.

Amennyiben az örökösök a hagyatéki eljárás során a hitelezői igényt nem ismerik el, úgy a hagyatéki hitelező követelését polgári peres úton (hagyatéki perrel) érvényesítheti. A közjegyző felhívására a hagyatéki hitelezőnek nyilatkoznia kell, hogy hozzájárul-e a hagyaték teljes hatályú átadásához. Nemleges nyilatkozat esetén a hagyaték ideiglenes hatályú átadására kerül sor.^[53]

A hagyatéki hitelezők közül főleg a pénzintézetek azok, amelyek a hagyatéki hitelezői igény bejelentésével egyidejűleg nyilatkoznak arról, hogy a tárgyalásra való megidézésüket nem kérik és arról is előre nyilatkoznak, hogy amennyiben az örökösök vitatják a követelést, hozzájárulnak, vagy nem járulnak hozzá a hagyaték teljes hatályú átadásához.

A gyakorlati tapasztalat azt mutatja, hogy a hatóságok, pénzintézetek, közüzemi szolgáltatók által bejelentett hagyatéki hitelezői igényeket az örökösök általában nem vitatják, ugyanakkor a természetes személyek által bejelentett követeléseket – számlák, illetve megfelelő okirati bizonyítékok hiányában – gyakran vitatják. Tekintettel arra, hogy a hagyatéki eljárás peren kívüli eljárás, így bizonyítási eljárás lefolytatásának nincs helye a vitatott követelés vonatkozásában.^[54]

Az örökösök és a hagyatéki hitelezők között kialakult vita másodlagos öröklési vitának minősül.^[55] A hagyatéki hitelező az ideiglenes hatályú hagyatékátadó végzéssel figyelembe nem vett igényét hagyatéki perrel érvényesítheti.^[56] Itt jegyzem meg, hogy a hagyatéki hitelezői igény érvényesítése iránti perben nem perfeljegyzésnek, hanem biztosítási intézkedésnek lehet helye.^[57]

9. A túlterhelt hagyaték

Túlterhelt hagyatéknak azt tekintjük, amikor a hagyatéki terhek meghaladják a hagyatéki vagyon értékét.^[58] Amint a bevezetőben már utaltam arra, hogy egyre több azon hagyatéki ügyek száma, ahol az örökhagyó nagy összegű tartozást halmozott fel anélkül, hogy azt életében rendezte volna. A tartozások főleg hiteltartozásokból adódnak (például: szabad felhasználású hitel, ingatlan vásárlási jelzáloghitel, gépkocsi hitel, áruvásárlási hitel, hitelkártya tartozások).

Sok esetben az örökösök a hagyatéki tárgyaláson szembesülnek azzal, hogy az örökhagyó után olyan nagy összegű tartozás maradt, melyre a hagyaték nem nyújt kellő fedezetet. Ilyen esetben az örökösöknek lehetőségük nyílik a hagyaték visszautasítására, amennyiben nem vállalják a tartozások kiegyenlítését.

Ez megnehezíti a közjegyzők munkáját és a hagyatéki eljárás elhúzódásához vezet. Az örökös visszautasítása következtében többnyire leszármazói válnak öröklésre jogosulttá. Egyszerűbb az eset, ha az örökösnek csak nagykorú leszármazói vannak, akiknek további leszármazóik nincsenek, mert ha ők is visszautasítanak, ezzel az örökös és leszármazói kiesnek az öröklésből.^[59]

Bonyolultabb a helyzet, ha a visszautasítás következtében kiskorú örökösök válnak öröklésre jogosulttá, mert esetükben gyámhivatali jóváhagyásra szorul a törvényes képviselő visszautasító nyilatkozata.^[60] A Gyámhivatal a hagyaték túlterheltsége esetén, minden esetben jóváhagyó határozatot hoz.

Ezzel még a közjegyző eljárása nem tekinthető befejezettnek, hiszen fel kell derítenie a további ismert örökösöket, akiknek ugyancsak nyilatkozniuk kell a hagyaték elfogadásáról vagy visszautasításáról. Amennyiben minden ismert törvényes örökös visszautasít, úgy a hirdetményi eljárás lefolytatását követően, a közjegyző a hagyatékot a Magyar Állam részére adja át.^[61]

Összegzés

Az új Polgári Törvénykönyv változtatás nélkül átvette a régi Polgári Törvénykönyv hagyatéki tartozásokra vonatkozó rendelkezéseit. A hagyatéki tartozásokért való felelősség szabályai csak kis részben változtak. Továbbra is fennmaradt az örökös korlátozott felelőssége, valamint az örököstársak egyetemleges felelőssége. Említést érdemel az az új törvényi rendelkezés, hogy az örökös a hagyatéki költségekért és a hagyatéki eljárás költségeiért saját vagyonával is felel. Ugyanakkor kimaradt a törvényből az a rendelkezés, miszerint az a hitelező, akinek a hagyatékhoz tartozó valamely vagyontárgyon külön kielégítésre igényt adó egyéb joga van, a biztosíték erejéig – a sorrendre tekintet nélkül – teljes kielégítést kereshet.

Az írás a Magyar Jog 2015. évi 7-8. lapszámában (424-431. o.) jelent meg.

A cikk letölthető PDF formátumban is!

I. Problémafelvetés

A Polgári Törvénykönyvről szóló 2013. év V. törvénynek a vezető tisztségviselő károkozásáért való felelősségét szabályozó 6:541. §-a szerint, ha a jogi személy vezető tisztségviselője e jogviszonyával összefüggésben harmadik személynek kárt okoz, a károsulttal szemben a vezető tisztségviselő a jogi személlyel egyetemlegesen felel. Az indokolás értelmében a vezető tisztségviselőkkel szemben támasztott szigorúbb elvárásokra tekintettel írja elő a törvény az egyetemleges felelősséget, mely lehetővé teszi, hogy a károsult a vezető tisztségviselővel és a jogi személlyel szemben is jogosult legyen igényt érvényesíteni. A jogalkotó tehát más feltételt szab a vezetőkkel szembeni kárigény érvényesítéséhez, mint teszi azt az alkalmazott vagy a jogi személy tagja esetében, hiszen utóbbiak csak szándékos károkozás esetén felelnek egyetemlegesen a munkáltatóval, illetve a jogi személlyel harmadik személyek irányába.^[1] Látható, hogy a Ptk. a jogi személy vezető tisztségviselője tekintetében nem tartalmazza a szigorú elválasztás főszabályát, mellyel a jogi személyek hitelezőit kívánja előnyösebb helyzetbe hozni. Ezzel a megoldással pedig lejjebb húzza a jogalkotó a vezetőkről a védelmet jelentő leplet, de vajon meddig?

Megfigyelhető, hogy a törvényhozó sem a szándékos károkozást, sem pedig a visszaélésszerű joggyakorlást nem kívánja meg az egyetemlegesség kimondásához. Az is szembetűnő, hogy a fenti rendelkezés nem speciális szabály, a Ptk.-nak ugyanis nincs olyan, a vezetői felelősségre vonatkozó általános normája, amelyhez képest kivételt jelentene a vezető tisztségviselő harmadik személyekkel szemben fennálló felelősségének megállapítása. Az idézett szabály első ránézésre joggal ébreszthet kételyt az ilyen pozíciót betölteni vágyókban, hiszen pont azt a korlátolt felelősséget nem tartalmazza, amely miatt sokan el merték vállalni egy jogi személy ügyvezetését. Amilyen szűkszavúan rendelkezik a Ptk. a vezető tisztségviselők felelősségéről, annyi értelmezési lehetőséget rejt magában a hivatkozott jogszabályhely. Az alábbiakban pár gondolattal szeretném bővíteni a témával kapcsolatos jogirodalmi nézeteket.

II. A Ptk. új szabályának rövid bemutatása

A témául választott rendelkezés minden jogi személy típus valamennyi vezető tisztségviselőjére vonatkozik. A vezető tisztségviselők jogosultak a jogi személy irányításával kapcsolatos olyan döntések meghozatalára, amelyek nem tartoznak a tagok vagy az alapítók hatáskörébe.

Török Tamás szerint jogpolitikai szempontból felmerül a kérdés, hogy egyáltalán szükséges-e a nem profitorientált jogi személyek vezető tisztségviselőjének ilyen típusú felelősségét kimondani. Esetleg elégséges lenne a vezető tisztségviselő felelősségét megállapítani a profitorientált jogi személyek (pl. gazdasági társaság, szövetkezet) tekintetében, mellettük ugyanakkor indokolt lehet az ügydöntő felügyelőbizottsági tag, a cégvezető és a vezető állású munkavállaló felelősségét is megteremteni. Ha megengedjük áttörni a szervezeti pajzsot a vezető tisztségviselő tekintetében szerződésen kívül okozott kár vonatkozásában, úgy Török Tamás szerint jogdogmatikai szempontból nincs elvi akadálya annak, hogy áttörjük azt az ügydöntő felügyelőbizottsági tag, a cégvezető és a vezető állású munkavállaló vonatkozásában, feltéve, ha e személyek jogviszonyukkal összefüggésben okozzák a kárt, e személyek megtérítési képessége ugyanis rendszerint számottevő, ugyanúgy képes a károsult reparációs igényét erősíteni, mint a vezető tisztségviselő kártérítési felelőssége.^[2]

A magyar jogrendszerben több olyan tényállással^[3] is találkozhatunk, melyek a vezető tisztségviselők kártérítési felelősségét írják elő harmadik személyekkel szemben, alapvető különbség azonban, hogy a Ptk. idézett rendelkezése nem kívánja meg a jogi személy jogutód nélküli megszűnését, vagy a felszámolási eljárás megindítását a tisztségviselő felelősségének megállapításához. Ez persze nem zárja ki annak a lehetőségét, hogy harmadik személyek a jogi személy jogutód nélküli megszűnését követően forduljanak az ügyvezetővel szembe a Ptk. 6:541. §-ra, mint jogcímre hivatkozással, hiszen erre az általános elévülési időn belül lehetőségük van. Fontos kiemelni, hogy minden esetben a vezető tisztségviselő magatartása okozza a hitelezők kárát, így a Ptk. vizsgált szabálya esetében is, utóbbinál a jogalkotó csupán a hitelezőknek kívánt kedvezni azzal, hogy lehetővé tette számukra kárigényüknek a jogi személlyel szembeni érvényesítését. Azzal a jogtechnikai megoldással, hogy az elemzett tényállást a Ptk. LXIX., a más személy által okozott kárért való felelősségről szóló fejezetében helyezte el, a jogalkotó szintén azt kívánta egyértelművé tenni, hogy a jogi személy felel a vezető tisztségviselő, tehát a más által okozott kárért. A Ptk. az egyetemlegesség kimondásával a hitelezők helyett egyértelműen a jogi személyre telepíti a vezető károkozásának kockázatát. Azért beszélünk kockázattelepítésről, mert a jogi személy sem a felelősség általános szabálya, sem pedig a többek közös károkozásának szabályai alapján nem felelne a harmadik személyek irányába. A jogi személy tehát nem a saját, hanem a vezető tisztségviselő kötelezettségéért köteles helytállni.

A fentiekből következik, hogy a jogi személy tulajdonképpen nem „felel” a vezető tisztségviselő által okozott kárért, hanem helytállási kötelezettség terheli. A jogi személy nem valamilyen elmarasztalható, felróható magatartásának szankciójaként köteles teljesíteni a harmadik személyek követelését, hanem pusztán fedezetet kíván teremteni a törvény e kötelezettség előírásával. A jogi személynek ez a kötelezettsége ugyanis nem valamilyen hátrányos megítélés alá eső magatartása következménye, nem valamilyen elmarasztalandó cselekményének szankciója, hanem a vezető tisztségviselő tevékenységéből eredő kockázatoknak a hitelezők számára kedvező elosztását célozza. A harmadik személy indokolt preferálását jelenti ugyanis, hogy arra az esetre, ha adósa, vagyis a vezető nem tud, vagy nem akar teljesíteni, nem maga viseli a teljesítés elmaradásának kockázatát, hanem megnyílik számára a lehetőség, hogy követelését a jogi személlyel szemben érvényesítse pusztán azon az alapon, hogy az egyetemlegesség erre feljogosítja.

Annak ellenére tehát, hogy a jogszabály szövege ezt nem tükrözi, a jogi személy kötelezettsége nem felelősségi alapú.

A harmadik személy kárának megtérítését a jogi személytől és a vezető tisztségviselőtől is követelheti. Mindketten a kártérítés teljes összegével tartoznak, de ha bármelyikük teljesít, a harmadik személlyel szemben a teljesített rész erejéig a másik kötelezettsége is megszűnik. Az egyetemleges kötelezetteket a kártérítési kötelezettség egymás között egyenlő arányban terheli. Ha az egyikük a kötelezettségét meghaladó szolgáltatást teljesített a harmadik személynek, a másik kötelezettől a követelésnek őt terhelő része erejéig az általa nyújtott többletszolgáltatás megtérítését kérheti.

A kártérítés teljesítése tehát a harmadik személy választása szerint követelhető a jogi személytől vagy a vezető tisztségviselőtől, éspedig egészben vagy részben, bármilyen arányban. Felmerülhet a kérdés, hogy a jogi személy beszámítással teljesítheti-e kötelezettségét a károsulttal szemben? Ennek főszabályként nincsen akadálya, hiszen a Ptk. a beszámítást kifejezetten a teljesítés egyik lehetséges módjaként szabályozza. Ennélfogva tehát a jogi személy a harmadik személlyel szemben fennálló lejárt pénzkövetelését a harmadik személyhez intézett jognyilatkozattal a kártérítés összegébe beszámíthatja. A beszámítás erejéig a kötelezettségek megszűnnek. A jogi személy az elévült pénzkövetelését is beszámíthatja, ha a beszámítani kívánt pénzkövetelés elévülése a károsodás bekövetkeztekor még nem következett be. Ha a harmadik személy kártérítési követelése végrehajtható okirattal meghatározott, vagy közokiratba foglalt, akkor abba csak ugyanilyen pénztartozást lehet beszámítani. Beszámításnak nincs helye a vezető tisztségviselő által szándékosan okozott kár megtérítésére irányuló pénzköveteléssel szemben. Ha a harmadik személy kártérítési követelése a vezető tisztségviselővel szemben elévül, az nem hat ki a jogi személy kötelezettségére.

III. A szabályozás múltja, külföldi jogrendszerek megoldásai

A vezető tisztségviselők ügyvezetési tevékenysége valójában döntéshozatali tevékenység, vagyis a jogi személy számára kínálkozó cselekvési lehetőségek közötti választások sorozata. Az ügyvezetésnek minden esetben a jogi személy érdekeit kell szem előtt tartania akkor, amikor az egyes cselekvési lehetőségek közül választ. Az ügyvezetést operatív szervnek is nevezzük: az operatív szerv hatáskörébe tartozó feladatokat a vezető tisztségviselő(k) vagy vezető tisztségviselőkből álló testület látja el.^[4]

A vezető tisztségviselők a jogi személyt életre keltő és életben tartó tényezői, tevékenységük a jogi személy tevékenységének számít kifelé. A harmadik személyek, főként hitelezők számára pedig többletbiztosítékkal bír, ha a vezető tisztségviselő az ügyvezetési jogviszonyával (mely lehet munkajogi jogviszony és polgári jogi jogviszony egyaránt) összefüggésben harmadik személyeknek okozott kárért a jogi személlyel egyetemlegesen maga is helytállásra köteles.^[5]

Egy társaság a törvényes képviselőjén, a vezető tisztségviselőn keresztül jelenik meg a külvilág felé, ezért a vezető tisztségviselő magatartását, jognyilatkozatait úgy kell tekinteni, mintha azt a társaság tette volna.^[6]

A jogi személyek mibenlétének fő problémáját már Moór Gyula is abban látta, hogy hogyan cselekedhet valami, ami nem rendelkezik testtel? A kérdésre nyilvánvaló választ ad a képviselet, illetve a Moór által döntő mozzanatnak vélt jogi beszámítás intézménye. A jogi személy lényegét abban látta, hogy az egyes emberek (a jogi személyek képviselői, tagjai) cselekedeteit a jog nem nekik maguknak, hanem a jogi személynek számítja be. Ennyiben tehát a jogi személy a tételes jog alkotása, azzal szoros kapcsolatban áll. Előnye a beszámítási teóriának, hogy Moór egy tömör, szabatos definícióba tudja összefoglalni elméletének főbb elemeit. Eszerint a jogi személy nem más, mint meghatározott emberi cselekvések jog által kijelölt beszámítási pontja.^[7]

A gazdasági társaságokról szóló 2006. évi IV. törvény 30. § (1) bekezdése kimondta, hogy a társaság felelős azért a kárért, amelyet vezető tisztségviselője e jogkörében eljárva harmadik személynek okozott. A károsultak tehát közvetlenül a társaságot és nem a vezető tisztségviselőket perelhették. A társasággal jogviszonyba kerülő harmadik személyeket (tipikusan hitelezőket) ért, akár szerződésszegésen alapuló, akár szerződésen kívüli kár irányukban a társaság jogellenes magatartásának és nem a vezető tisztségviselő magatartásának számíthatott be.^[8] A vezető tisztségviselők polgári jogi felelőssége – mégpedig a régi Ptk. általános kártérítési szabálya (339. §) szerint – a társasággal szemben állt fenn, mégpedig többes, illetve testületi károkozás esetén a régi Ptk. 344. § szerint főszabályként egyetemlegesen. Felelősségük a jogszabályok, a társasági szerződés, illetve a gazdasági társaság legfőbb szerve által hozott határozatok, illetve ügyvezetési kötelezettségeik felróható megszegésével okozott károkért kerülhetett megállapításra [Gt. 30. § (2) bek.]. A vezető tisztségviselők kártérítési felelőssége tehát alapvetően egyirányú, azaz a társasággal szembeni és tipikusan szerződésszegésen nyugvó felelősség volt.^[9]

Természetesen már a Ptk. hatálybalépését megelőzően is volt lehetőségük harmadik személyeknek bizonyos esetekben a vezető tisztségviselők közvetlen perlésére. A Gt. 30. § (3) bekezdése kimondta, hogy a gazdasági társaság fizetésképtelenségével fenyegető helyzet bekövetkeztét követően a vezető tisztségviselők ügyvezetési feladataikat a társaság hitelezői érdekeinek elsődlegessége alapján kötelesek ellátni. Külön törvény e követelmény felróható megszegése esetére – ha a gazdasági társaság fizetésképtelenné vált vagy külön jogszabály szerint, a fizetésképtelenség vizsgálata nélkül, jogutód nélkül megszüntették – előírhatta a vezető tisztségviselők hitelezőkkel szembeni helytállási kötelezettségét. Ilyen törvény a Cstv., melynek a 33/A. §-a^[10] tartalmaz a vezetői felelősségre vonatkozó szabályokat, vagy a Ctv., amely a 118/B. §-ában^[11] rendelkezik a vezető tisztségviselők szankcionálásáról.

A német GmbH-kra („Gesellschaft mit beschränkter Haftung”, ami a magyar korlátolt felelősségű társaság megfelelője) vonatkozó főszabály szerint a társaság vezető tisztségviselői nem felelnek a hitelezők irányába, bizonyos kivételeket leszámítva. Utóbbira példa a BGB 311. §-ának (3) bekezdésében szabályozott eset, vagyis amikor a jogi személy és a hitelező között létrejött szerződés a vezető tisztségviselőt is kötelezi, mivel utóbbi a hitelezők különösen nagyfokú, a vezető irányába fennálló bizalmát kihasználva köt szerződést a jogi személy nevében, így jelentős befolyást gyakorol a szerződéses tárgyalások, valamint a szerződés megkötése során.^[12] A részvénytársaságok („Aktiengesellschaft”) igazgatóságának felelőssége elsősorban szintén a társasággal szemben áll fenn. Az rt.-kre vonatkozó német jogi szabályozás is ismer azonban olyan eseteket, amikor az igazgatóságot közvetlenül perelhetik a hitelezők. Itt arról van szó, hogy utóbbiak az rt. helyett érvényesítenek igényt az igazgatósági tagokkal szemben a részvénytársaságokról szóló törvény („Aktiengesetz”) 93. § (3) bekezdésében foglalt esetekben. Lehetőség van a közvetlen fellépésre akkor is, ha a vezető tisztségviselő a rendes és lelkiismeretes vezetőtől elvárható gondossági követelményeket súlyosan figyelmen kívül hagyja. Az igazgatóság tagjainak felelőssége azonban mögöttes, a hitelezők csak akkor érvényesíthetik igényeiket velük szemben, ha ez a társasággal szemben nem vezetett eredményre. Kimentésként viszont nem hivatkozhatnak arra, hogy a legfőbb szerv döntésének megfelelően cselekedtek, vagy a legfőbb szerv egyébként mentesítette őket a felelősség alól, vagy nem érvényesítette igényét velük szemben. Ha a társaság felszámolás alá kerül, úgy ennek tartama alatt a felszámoló gyakorolja a hitelezők fent ismertetett jogait. Érdekesség, hogy a hitelezőknek az igazgatósági tagokkal szembeni igényei zrt.-k esetében öt, míg nyrt.-k esetében tíz év alatt évülnek el (AktG 93. §).

A francia jogban a vezetők felelőssége nem csak a társaság irányába áll fenn. Ha a társaság tagja vagy harmadik személy a károsult, akkor lehetősége van közvetlenül is a vezető tisztségviselőkkel szembeni igényérvényesítésre.^[13] A társaság és annak tagjai által érvényesíteni kívánt igényeket kontraktuális (társasági, vagy megbízási szerződés alapján), míg harmadik személyek követelését deliktuális alapokra helyezi a francia jogalkotó. Ez a megoldás akkor vezethet nehézségekhez, ha a társaság és az egyes tagok egyszerre kívánnak fellépni. Az, hogy a társaság kívánja-e igényét érvényesíteni, természetesen az illetékes szervének hatáskörébe tartozó kérdés. A kisebbségben lévő tagok érdekei védelme érdekében a francia jog bevezetett egy, a kisebbségvédelem körébe tartozó, sajátos keresetfajtát is. Utóbbi valamennyi társasági forma esetében irányadó. Az úgynevezett „action sociale” lehetővé teszi, hogy az egyes tagok érvényesítsék a társaság követeléseit. Mivel sok esetben a tag saját kárigényét is érvényesíti („action individuelle”), ezért a két keresetfajta gyakran találkozik egymással. A tőkeegyesítő társaságok vezető tisztségviselőivel szembeni igények az általános szabálytól eltérően három év alatt évülnek el.^[14]

A francia joghoz hasonlóan az angol jog is sok lehetőséget kínál a vezető tisztségviselők felelősségének megállapítására harmadik személyekkel szemben. A kontraktuális felelősség körébe tartozik az az eset, amikor a vezető tisztségviselő azt a látszatot kelti, hogy felhatalmazással rendelkezik a társaság részéről annak nevében egy adott jogügylet megkötéséhez, ilyen felhatalmazása a valóságban azonban nincsen. Helytállásra kötelezhető a vezető olyan esetekben is, amikor a harmadik személy többlet biztosítékot igényel a társaság által vállalt kötelezettség teljesítésével kapcsolatban és ezt a biztosítékot a vezető nyújtja. Ugyancsak helytállásra kötelezhető olyan kötelezettség teljesítéséért, melyet egy be nem jegyzett társaság nevében vállalt. A deliktuális felelősség körében kialakult esetjog szerint megállapítható a vezető tisztségviselő felelőssége olyan, a társaság által kiadott tájékoztatóban szereplő hamis állításokkal kapcsolatban is, melyekkel csalást valósít meg. A bírói gyakorlat nem csak a szándékos, hanem a gondatlanságból a valóságnak nem megfelelő tartalommal megtett nyilatkozatok esetében is megállapítja a közvetlen felelősséget. A bírói jog lehetővé teszi a felelősségre vonást olyan esetekben is, amikor a harmadik személlyel a társaság köt szerződést, de a vezető szavatol a szerződésszerű teljesítésért. Bizonyos esetekben a törvényi jog mondja ki a vezető tisztségviselők harmadik személyek irányába fennálló felelősségét. Az 1986. évi Financial Sevices Act például kártérítés fizetését írja elő az ügyvezetők számára a tőzsdei tájékoztatók valótlan tartalmáért. A cégnév nem megfelelő feltüntetése szintén vonhat maga után felelősségi jogkövetkezményeket. Ilyet ír elő az 1985. évi Companies Act^[15] a nem megfelelő cégnév (beleértve a rövidített cégnevet is) alatt vállalt kötelezettségekért. A British Airways Board v Parish (1979) ügyben a „limited” szó elhagyása miatt állapították meg egy ügyvezető személyes felelősségét. Végül meg kell említenünk azokat a felelősségi alakzatokat, melyek a fizetésképtelenségi eljárásokra vonatkozó jogszabályokban találhatóak. Ilyen rendelkezéseket tartalmaz az 1986. évi Insolvency Act és Company Direc­tors Disqualification Act.^[16]

Az Egyesült Államok jogában főszabálynak tekintendő, hogy amennyiben a vezető tisztségviselő jogkörén és ügykörén belül jár el, úgy a társaság által megkötött ügyletekért nem tartozik felelősséggel. Ez alól azonban kivételek is léteznek, amelyeket három csoportba szokás osztani. Az első eset, amikor a vezető kifejezetten garanciát vállal a társaság teljesítéséért, melyből az is következik, hogy ha a társaság nem teljesít, akkor ő fog helyette teljesíteni; ez esetben személyében is felelős e kötelezettségért. Egy ilyen garanciából eredő kötelezettség azonban csak akkor peresíthető és végrehajtható, ha a vezető vállalásért cserébe ellenszolgáltatásban, vagy ennek ígéretében részesült. Egyes tagállamok joga kötelező alakiságot is előír. A vezetők személyes felelősségének második esete a szerepek összemosódása („confusion of roles”). Utóbbi esetben arról van szó, hogy a vezető azt a látszatot kelti harmadik személlyel szemben, hogy a saját, és nem a társaság nevében cselekszik; személyes felelőssége természetesen ebben az esetben is fennáll. Itt alapvetően két esetet kell megkülönböztetnünk egymástól. Ha a vezető egyáltalán nem ad tájékoztatást képviselői minőségéről, akkor csak ő felel („undisclosed principal”). Ha azonban a vezető utal alkalmazotti mivoltára, anélkül, hogy képviseleti jogköréről felvilágosítást adna, úgy egyetemlegesen felel a társasággal. A bírói gyakorlat szerint önmagában a társaságnál betöltött tisztség feltüntetése nem feltétlenül alapozza meg az egyetemleges felelősséget, amennyiben viszont az aláírásból kiderül, hogy a nyilatkozatot a társaság képviselőjeként teszik, az már elegendő az egyetemlegesség megállapításához. A vezető közvetlen perelhetőségének harmadik esete pedig a törvényi felelősség. Mind a társaság, mind a vezető felelőssége megállapítható például az adóbevallási, vagy megfizetési kötelezettség elmaradása esetén. Az Internal Revenue Code száz százalékos adóbírságot ír elő azon vezető tisztségviselőkre vonatkozóan, akik meghatározott, az adójogszabályok által előírt kötelezettségeiket nem teljesítik. A tagállami jogszabályok szintén tartalmaznak hasonló rendelkezéseket.^[17]

IV. A vezető tisztségviselői jogviszonnyal összefüggő károkozás problematikája

A hatályos magyar szabályozás szerint tehát a vezető tisztségviselő akkor felel a jogi személlyel egyetemlegesen, ha a kárt e jogviszonyával összefüggésben okozza. Ha a vezető nem a jogkörében eljárva okoz kárt harmadik személynek, akkor egyetemlegességről sem beszélhetünk, ilyen esetben önállóan felel. Ha pedig nem a vezető tisztségviselő okozta a kárt, úgy a jogi személy felelőssége kerülhet megállapításra. A tagok vagy az alapítók hatáskörébe tartozó döntések meghozatalával harmadik személyeknek okozott károk esetében természetesen úgy kell tekinteni, hogy a kárt maga a jogi személy okozta.

A Kúria egy sokak által vitatott döntése (BH 2004.408.) alapjául szolgáló tényállás szerint az 1997. június 12-én létrejött szerződéssel a felperes és felesége T.-né dr. G. M. 5 500 000 forint vételárért eladták a perbeli családi házukat P. I. és felesége vevőknek. A vevők az alperessel, az ingatlanközvetítéssel is foglalkozó TS M. Kft. ügyvezetőjével abban állapodtak meg, hogy a vételárat nem a szerződés szerinti módon, közvetlenül a felpereseknek, hanem a Kft.-n keresztül fizetik meg. A vevők az 5 500 000 forint vételárból a Kft.-hez 5 000 000 forintot fizettek be, melyből az alperes a felperesnek és feleségének csupán 2 643 000 forintot adott át. A felperes többször is kérte az alperestől a hiányzó vételár kifizetését, aki azt arra hivatkozva tagadta meg, hogy a vevők sem teljesítettek. 1998 nyarán derült ki, hogy a vevők 5 000 000 forintot már átadtak a Kft.-nek, abból azonban a felperes és felesége 2 357 000 forintot nem kapott meg. Az alperessel szemben folyamatban volt büntetőeljárás során a bíróság ítéletével megállapította, hogy az alperes a felperest és feleségét anyagi haszonszerzés végett szándékosan tévedésbe ejtette, és ezzel nekik 2 357 000 forint kárt okozott.

A pénzösszegek átvételekor hatályban volt Gt. 207. §-a kimondta, hogy a társaság felelős azért a kárért, amelyet ügyvezetője az ügykörébe eső tevékenységével harmadik személyeknek okozott. Ezt a rendelkezést az indokolja, hogy a társaság ügyvezetői ne saját személyükben feleljenek akkor, amikor a taggyűlés rájuk nézve kötelező határozatait hajtják végre a társaság érdekeit tartva szem előtt. Méltánytalan lenne ugyanis ilyen esetben az ügyvezetőt felelőssé tenni a társaság által okozott károkért. Az ügyvezetők azonban a személyes felelősség alól csak akkor mentesülhetnek, ha a kárt kifejezetten az ügykörükbe eső tevékenységükkel kapcsolatban okozzák, illetőleg ha ezen tevékenységük gyakorlása során az ilyen tisztséget betöltő személytől általában elvárható gondossággal jártak el. E feltételek hiányában a károsultaknak a társaság helyett az ügyvezetők tartoznak felelősséggel.

A perbeli esetben nem vitásan megállapítható volt, hogy az alperes a felperes és házastársa sérelmére bűncselekményt követett el. A Kúria szerint pedig ez a magatartás semmiképpen sem minősülhet az ügyvezető ügykörébe eső tevékenységnek, mert egyetlen gazdasági társaság tevékenységi körébe sem tartozhat bűncselekmény elkövetésének az elősegítése. Ezen túlmenően az alperes a felperest és feleségét megillető vételár átvétele és annak továbbítása során nem a tőle elvárható gondossággal járt el, magatartása ugyanis csalás bűncselekményének minősült.

A heves jogirodalmi kritikák^[18] mellett a bírói gyakorlatban is található a Kúria érvelését nem osztó vélemény. A Ptk. hatálybalépését megelőzően kibocsátott, a jogi személy elkülönült felelősségéről és a felelősség „áttöréséről” szóló, a Szegedi Ítélőtábla Polgári Kollégium 2/2008. (XII. 4.) számú kollégiumi véleményével módosított, egységes szerkezetbe foglalt 1/2005. (VI. 17.) számú kollégiumi véleménye szerint, ha a jogi személy vezető tisztségviselője a jogi személy tevékenységi körében eljárva a jogi személlyel szerződéses vagy szerződésen kívüli jogviszonyban álló harmadik személynek vagyoni érdeksérelmet okoz, a polgári jogi felelősségi jogkövetkezmények a jogi személlyel szemben alkalmazhatók. A tisztségviselővel szemben közvetlenül e jogkövetkezmények akkor sem alkalmazhatók, ha a magatartás egyúttal bűncselekmény törvényi tényállását valósítja meg.

A vélemény szerint általában olyan esetekben, amikor a vezető a jogi személy által megkötött szerződés keretei között, a szerződés teljesítése körében fejti ki magatartását, akkor a jogi személy szerződésben vállalt kötelezettségének teljesítése, tehát a jogi személy tevékenységi körében jár el. Ez akkor is így van, ha ennek során a vezető tisztségviselő a saját érdekei szerint, a magánvagyona javára cselekszik, és adott esetben magatartása szándékos bűncselekmény törvényi tényállását is megvalósítja. Önmagában bűncselekmény elkövetése nem jelenti azt, hogy a vezető nem a jogi személy tevékenységi körében járt el; bűncselekményt megvalósító magatartás a vezető tisztségviselő részéről a jogi személy működési körében, e jogviszonyával összefüggésben is elkövethető. A vezető részéről a bűncselekmény elkövetése – a jogi személy működési körében eljárva – nem feltételezi továbbá szükségképpen azt sem, hogy a magánvagyona javára a jogaival visszaélt volna. A Ptk. a „bűncselekménnyel okozott kár” deliktuális felelősségi tényállását nem ismeri, ezért a tisztségviselő magatartásának polgári jogi következményei nem változnak önmagában amiatt, mert a magatartás egyúttal bűncselekmény törvényi tényállását is kimeríti.

A Szegedi Ítélőtábla véleménye értelmében a jogi személyt terhelő polgári jogi felelősségi következmények nem érintik a természetes személy büntetőjogi felelősségének megállapítását, és vele szemben a büntetőjogi következmények alkalmazását. A büntetőjogi, illetve a polgári jogi önálló jogági felelősség eltérő feltételrendszere miatt a büntetőjogi felelősség magától értetődően alkalmazható a természetes személlyel szemben akkor is, ha a bűncselekményt megvalósító magatartást jogi személy vezető tisztségviselőjeként fejtette ki. Ha a bűncselekmény törvényi tényállása a káreredmény beálltát feltételezi, az nyilván megállapítható olyankor is, amikor egyébként az adott vagyoni érdeksérelmet és jogkövetkezményeit a polgári jog nem „kárnak” és nem „kártérítésnek” nevezi. Ha viszont a büntetőeljárás keretében a büntetőbíróság polgári jogi igényt elbírál, akkor döntésének (indokolásának) polgári jogi szabályokkal összhangban álló levezetést kell tartalmaznia. Ha a Be. törvényi felhatalmazása alapján eljáró büntetőbíróság polgári bíróságként hoz döntést, akkor a polgári jogszabályhelyek pontos felidézése elkerülhetetlen, a felelősségi szankciót pedig csak azzal a jogalannyal szemben alkalmazhatja, akivel szemben azt a polgári jog lehetővé teszi. A kártérítés sem funkciója, sem jogi feltételei szerint nem tartozik a büntetőjog büntetési nemei közé, a kártérítést, mint polgári jogi igényt ezért a büntetőeljárásban sem lehet az elkövetővel szembeni „büntetésként” alkalmazni. Az adott esetben eltérő polgári jogi reparatív feltételek fennállását érdemben kell vizsgálni és ettől függően lehet megítélni.

Az „e jogviszonyával összefüggésben” fordulat könnyebb megértéséhez segítségül hívhatjuk a Ptk.-nak az alkalmazott károkozásáért való felelősségre vonatkozó főszabályát^[19], mely szerint, ha az alkalmazott a foglalkoztatására irányuló jogviszonyával összefüggésben harmadik személynek kárt okoz, a károsulttal szemben a munkáltató a felelős. A Kúria a BH 2004.11. számon közzétett eseti döntésében kimondta, hogy nem állapítható meg a munkáltató kártérítési felelőssége az alkalmazottja által okozott kárért, ha a károkozó tevékenység az alkalmazott munkaviszonyával nincsen összefüggésben. Az ítélkezési gyakorlat alapján a munkáltató felelősségét kell megállapítani akkor, ha az alkalmazott a kárt nem a szoros értelemben vett munkakörében okozta, hanem a munkaköre folytán került olyan helyzetbe, hogy a károkozásra lehetőség nyílt. Ebben az esetben is szükséges azonban a károkozó tevékenységnek a munkaviszonnyal való összefüggése.

A Kúria által elbírált fenti ügyben a munkavállaló a munkaköre folytán igényelhetett olyan önvédelmi fegyvert, amely a saját tulajdonában állt, ennek használata azonban semmilyen tekintetben nem állt összefüggésben a munkaviszonyával. Az irányadó tényállás szerint a munkavállaló a károkozás időpontjában szolgálati idején kívüli pihenőidejét töltötte. Nem a munkáltató érdekében járt el, és nem a munkaköri kötelességét teljesítette; tevékenysége nem a munkájával összefüggő, a jogszabályban vagy a munkáltató által meghatározott feladatok teljesítését szolgálta, ennek folytán a munkáltató felelősségének megállapítására nem volt jogi lehetőség. A Kúria utalt arra, hogy a szolgálaton kívüli magatartást szabályozó jogszabály a munkáltató és a hivatalos állomány tagja közötti belső viszonyt szabályozza, és sem ennek a jogszabálynak, sem a lőfegyverek használatáról rendelkező jogszabályi rendelkezéseknek a megszegése nem ad alapot a munkáltató kártérítésre kötelezésére a már kifejtett indokoknál fogva.

Egy másik, meghozatala óta irányadónak tekintendő kúriai döntés (BH 1986.230.) tényállása szerint a felperes a kanárimadár tenyészete részére rendszeresen a III. r. alperes vetőmagboltjában vásárolta a madáreledelt. A bolt vezetője az I. r. alperes volt. A felperes 1984 júniusában repcemagot szándékozott vásárolni a madarai részére, az I. r. alperes azonban azt közölte, hogy a boltban nincs repcemag, de rövidesen szerez a felperes részére. Ez így is történt, a vásárlás napján azonban a felperes madarai fogyasztottak a repcemagból, és még aznap 29 madár elpusztult.

A Kúria kimondta, hogy nem zárja ki az alkalmazottért való felelősség szabályainak alkalmazását, ha az alkalmazott a munkaköri feladataiba nem tartozó vagy a munkáltató által kifejezetten tiltott tevékenységgel okoz harmadik személynek kárt. E kártérítési felelősség megállapításánál a károkozó tevékenységnek a munkaviszonnyal való összefüggésén van a hangsúly. A perben eljárt bíróságok által lefolytatott bizonyítási eljárás alapján azt lehetett megállapítani, hogy a III. r. alperes által üzemeltetett és az I. r. alperes által vezetett vetőmagbolt árukészletéhez tartozott egyéb madáreledel mellett a repcemag is, és az áru megrendelésével és értékesítésével az I. r. alperes a munkaviszonyával összefüggésében foglalkozott. A fentiekből következően, ha a felperes a vetőmagboltban vásárolt repcemagot, vélelem szól amellett, hogy az I. r. alperes a repcemagnak a felperes részére történt értékesítését munkaviszonyával összefüggésben végezte.

Az alkalmazott károkozásáért való felelősség szabálya elsősorban azon alapul, hogy az alkalmazott a munkáltató érdekében jár el, a munkaköri kötelezettségének teljesítésével a munkáltatónak jogszabályban vagy szerződésben rögzített feladatai teljesítését szolgálja. Az állandóan követett ítélkezési gyakorlat szerint a munkáltató felelősségét kell megállapítani akkor is, ha az alkalmazott a kárt nem a szoros értelembe vett munkakörében okozta, hanem a munkaköre folytán került olyan helyzetbe, hogy kárt okozhatott. Ez az értelmezés azonban a károkozó tevékenységnek a munkaviszonnyal való összefüggését változatlanul elengedhetetlennek tartja.^[20]

Érdekességképpen megemlítendő, hogy a lengyel Polgári Törvénykönyv vonatkozó szabálya mindössze annyit mond ki, hogy a jogi személy felel a szervei által okozott károkért.^[21] Nincsen tehát sem egyetemlegesség, sem pedig utalás a jogviszonnyal összefüggésben történő károkozásra. Utóbbi kimondása egyébként megítélésem szerint a magyar polgári jogban is felesleges, hiszen ha az alkalmazott vagy a vezető tisztségviselő nem e jogviszonyával összefüggésben jár el, akkor a kárt nem alkalmazottként vagy vezetőként okozza, így a Ptk.-nak az alkalmazott, vezető tisztségviselő károkozásáért való felelősségre vonatkozó szabályai nyilvánvalóan nem alkalmazhatóak.

A lengyel jog is lehetővé teszi bizonyos esetekben a vezető tisztségviselők jogi személlyel egyetemleges felelősségének megállapítását. Korlátolt felelősségű társaságoknál ilyen helyzet áll elő, ha a társaság alapítása vagy törzstőke-emelése során a vezetők szándékosan vagy gondatlanságból hamis tartalommal teszik meg nyilatkozatukat, mely szerint a tagok vagyoni szolgáltatásra vonatkozó kötelezettségüknek eleget tettek. Ez a felelősség a társaság, vagy a törzstőke-emelés cégjegyzékbe történő bejegyzésétől számított három évig áll fenn.^[22] Ez a rendelkezés a részvénytársaságokra, valamint azok vezető tisztségviselőire is vonatkozik.^[23]

A Kúria számos eseti döntésében kimondta, hogy egyetemleges kártérítési felelősség megállapításának helye van akkor is, ha a károkozók felelőssége nem azonos felelősségi alakzat alapján állapítható meg, így például a kontraktuális és deliktuális kárfelelősségi alakzatok egymásmellettisége esetében is.^[24] Ezért elméletileg elképzelhető lenne, hogy az ügyvezető, akinek a magatartása bűncselekményt valósít meg, deliktuális alapon egyetemlegesen feleljen a jogi személlyel annak szerződésszegéséért utóbbi szerződéses partnerével szemben, ha a szerződésszegést ténylegesen az ő, a jogi személy képviselőjeként tanúsított, a Btk.-ba is ütköző magatartása valósította meg. Ennek lehetőségét a Kúria is vizsgálta egy felülvizsgálati kérelem folytán elé kerülő ügyben.

A tényállás szerint az alperesi kft. bérleti szerződést kötött a felperessel, és a felperes kára a bérleti szerződés megszegéséből származott. A szerződésszegés azonban egyben bűncselekmény elkövetését is eredményezte, és a felperes kára ennek folytán következett be. A bűncselekmény mozzanata miatt felmerült a szerződésen kívüli károkozás szabályainak alkalmazási lehetősége, vagyis jelen esetben az, hogy a kft. tagjai az általuk elkövetett és bűncselekménynek minősülő magatartásuk alapján deliktuálisan felelőssé tehetők-e. A társaság tagjai büntetőjogi felelősségét a perbeli ingatlant is érintő olyan magatartásuk miatt állapították meg, amelyet a kft. érdekében és nevében végeztek. Nem merült fel tehát olyan többlet-tényállás, amely arra utalt volna, hogy a tagok a társaság és a felperes által kötött szerződéstől függetlenül, a felperes ingatlanát károsító önálló magatartást végeztek volna. Ennek következtében a szerződésszegéssel okozott kár kizárólag a szerződő felek között vizsgálható.^[25] Mivel ugyanazon magatartásról van szó, így az egyetemleges felelősség megállapításának sem lehetett helye. Bár a fenti ügyben a jogi személy tagját próbálták az egyetemlegesség kötelékébe vonni, az indokolás analógia folytán a vezető tisztségviselőkre szintén irányadónak tekintendő.

A hivatkozott bírói gyakorlatot áttekintve megítélésem szerint megfogalmazható egy-két következtetés a vezető tisztségviselői jogviszonnyal összefüggésben történő károkozással kapcsolatban is.

Bűncselekmény elkövetése véleményem szerint önmagában nem jelenti azt, hogy a vezető nem a jogi személy tevékenységi körében járt el, mivel a bűncselekményt megvalósító magatartás a vezető tisztségviselő részéről a jogi személy működési körében, e jogviszonyával összefüggésben is elkövethető. Amennyiben a vezető nem a jogi személy és harmadik személy közötti szerződéstől függetlenül jár el, úgy bűncselekmény elkövetése esetén is meg kell állapítani a vezető tisztségviselői jogviszonyával összefüggő károkozást. Ami pedig azt az érdekes helyzetet fogja szülni, hogy a jogi személy nem csupán a Ptk. 6:541. §-ban meghatározott jogcímen, de szerződésszegésért való felelősség jogcímén is perbe lesz vonható, sőt, a károsult harmadik személy akár azt a megoldást is választhatja, hogy elsődlegesen a jogi személyt a szerződésszegés alapján, másodlagosan pedig (arra az esetre, ha a bíróság a jogi személy szerződésszegésen alapuló felelősségét nem látná megállapíthatónak, kivédve ezzel a non-cumul elvének^[26] megsértését) a jogi személyt és a vezető tisztségviselőt a Ptk. 6:541. § alapján kéri marasztalni.

Akkor nem állapítható meg a jogi személy kártérítési felelőssége a vezető által okozott kárért, ha a károkozó tevékenység a vezető tisztségviselői jogviszonyával nincsen összefüggésben. Ha a vezető a kárt nem a szoros értelemben vett vezetői jogkörében okozta, hanem e jogviszony folytán került olyan helyzetbe, hogy a károkozásra lehetőség nyílt, úgy a jogi személy felelősségét is meg kell állapítani. Ebben az esetben is szükséges azonban a károkozó tevékenységnek a vezetői jogviszonnyal való bizonyos összefüggése. Amennyiben viszont az alábbi feltételek közül valamennyi teljesül, abban az esetben nincs helye a jogi személy felelősségre vonásának: a vezető nem a jogi személy érdekében jár el, nem a vezető tisztségviselői jogviszonyából eredő kötelességét teljesíti, tevékenysége nem e kötelességével összefüggő, az nem a jogszabályban vagy a létesítő okiratban, legfőbb szervi határozatban, megbízási- vagy munkaszerződésében meghatározott feladatok teljesítését szolgálta.

Nem zárja ki a jogi személy egyetemleges felelősségének megállapítását, ha a vezető tisztségviselő a feladatkörébe nem tartozó vagy a jogi személy által kifejezetten tiltott tevékenységgel okoz harmadik személynek kárt. E kártérítési felelősség megállapításánál a károkozó tevékenységnek a vezetői jogviszonnyal való összefüggésén van a hangsúly. Ha a vezető olyan tevékenységével okoz kárt, mellyel a vezetői jogviszonyával összefüggésében foglalkozik, melyet e jogviszonyában eljárva rendszeresen kifejt, úgy az egyetemlegesség megállapítható. A fentiekből következően, ha a vezető az adott esetben kárt okozó tevékenységet vezető tisztségviselőként is gyakorolja, vélelem szól amellett, hogy a kárt vezetői jogviszonyával összefüggésben okozta.

A fentiekben már volt róla szó, hogy a magyar jogrendszerben a vizsgált mellett több olyan szabály is található, amely a vezető tisztségviselő felelősségét mondja ki harmadik személyekkel szemben. Nagyon fontos különbség azonban, hogy a korábban említett tényállások mindegyikében megkövetel a jogalkotó egy olyan többletmagatartást (a hitelezői érdekek figyelmen kívül hagyása a fizetésképtelenséggel fenyegető helyzet beálltát követően) a vezető tisztségviselőtől, amely őt mintegy önálló károkozó jogalannyá minősíti. Az elemzett szabály esetében azonban nem ez a helyzet. Az már egy más kérdés, hogy ezekben az esetekben sem zárja ki semmi annak a lehetőségét, hogy a hitelezők a speciális tényállások mellett a Ptk. 6:541. §-ára is hivatkozzanak keresetükben. Hiszen a vezető, aki a fizetésképtelenséggel fenyegető helyzet beálltát követően figyelmen kívül hagyja a hitelezők érdekeit, vezetői tisztségviselői jogviszonyával összefüggésben teszi ezt.

V. Konklúzió

Véleményem szerint a Ptk. 6:541. §-át valamennyi, a vezető tisztségviselő által jogkörében eljárva okozott kár esetén alkalmazni kell. Megítélésem szerint tehát a törvényi tényállás nem csak „azon tisztségviselői károkozásokra vonatkozik, amelyek az ügyvezetői jogviszonnyal vannak összefüggésben, de a károkozó magatartás jellege folytán mégsem minősíthetők a jogi személy által okozott kárnak, hanem valamennyi károkozásra, mely az ügyvezetői jogviszonnyal összefüggésben történt.”^[27]

A gazdasági társaságokról szóló 2006. évi IV. törvény 30. § (1) bekezdése kimondta, hogy a társaság felelős azért a kárért, amelyet vezető tisztségviselője e jogkörében eljárva harmadik személynek okozott. Ebben az esetben tehát igaz, hogy a vezető tisztségviselőt csak akkor lehet felelősségre vonni, ha a károkozó magatartása annak jellege folytán nem minősíthető a jogi személy által okozott kárnak. Ezt a szabályt azonban a Ptk. már nem tartalmazza, hanem helyette a 6:541. §-a a már említett módon rendelkezik. Mivel a Ptk.-ban már nem szerepel az említett Gt. rendelkezés, nincsen tételes jogi alapja annak, hogy a vezető tisztségviselők felelősségéről szóló 6:541. §-ban található „e jogviszonyával összefüggésben” fordulatot másképpen értelmezzük, mint az alkalmazott és a jogi személy tagja felelősségére irányadó 6:540. § (1)–(2) bekezdéseiben található, az alkalmazotti és tagsági jogviszonyra vonatkozó rendelkezést. Az pedig vitán felül áll, hogy a Ptk. hivatkozott bekezdései az alkalmazott és a tag valamennyi károkozására vonatkoznak, melyet e minőségükben követnek el, ezért nem tudok azonosulni azzal a jogirodalmi nézettel, mely szerint, ha a vezető tisztségviselő ügyvezetői jogkörében eljárva harmadik személynek kárt okoz, azt úgy kell tekinteni, mintha a kárt a társaság okozta volna.^[28] A magam részéről a Gt. „e jogkörében eljárva” és a Ptk. „e jogviszonyával összefüggésben” fordulata között sem érzek különbséget. Az eltérés a két szabály között nem ebben, hanem a jogi személy önálló (Gt.), illetve a tisztségviselővel egyetemleges (Ptk.) felelősségében keresendő. Azokban az esetekben pedig, amikor a károkozás jellegénél fogva nem a vezető tisztségviselői jogviszonnyal összefüggésben történt, továbbra is a vezető önálló felelősségét kell megállapítani. Ha a kárt a tagok, alapítók döntése okozta, akkor azt értelemszerűen a jogi személynek kell betudni egyetemlegesség kimondása nélkül.

Azon lehet vitatkozni, hogy helyes döntés volt-e a jogalkotó részéről a vezetői felelősséget ilyen szigorúan mérni, azt az álláspontot azonban, mely szerint a vezető tisztségviselő ügyvezetői jogkörében okozott kárt továbbra is a társaság által okozott kárnak kell tekinteni, nem tudom elfogadni. Ha a jogalkotónak ez lett volna a szándéka, akkor minden bizonnyal (az alkalmazott és a jogi személy tagja által okozott kárért való felelősség szabályaihoz hasonlóan) úgy szólna a Ptk. 6:541. §-a, hogy „ha a jogi személy vezető tisztségviselője e jogviszonyával összefüggésben harmadik személynek kárt okoz, a károsulttal szemben a jogi személy a felelős”, majd ezt követően került volna kimondásra a szándékosan, a vezetői jogviszonnyal visszaélve stb. okozott kár esetén a jogi személlyel egyetemleges felelősség. Azt sem szabad elfelejteni, hogy korábban felmerült egy ilyen szabályozás lehetősége, hiszen a Szakértői Javaslat szerint a vezető tisztségviselő – az alkalmazotthoz és a taghoz hasonlóan – csak visszaélésszerű károkozása esetén felelt volna egyetemlegesen a jogi személlyel. A törvényhozó végül eltérő alapokra helyezte az egyetemlegesség kimondását a vezető, illetve a tag/alkalmazott esetében, arra azonban semmilyen utalást nem találunk, hogy az „e jogviszonyával összefüggésben” fordulatot másképpen kellene értelmeznünk az egyik, illetve a másik esetben. A jogalkotó tehát azt a megoldást választotta, hogy az alkalmazott és a tag által okozott kárért való felelősségre vonatkozó rendelkezésekhez képest eltérő módon, külön szakaszban szabályozza a vezető tisztségviselő által e jogviszonyával összefüggésben okozott károkért való felelősséget. Semmi akadálya nem lett volna a Gt. 30. § (1) bekezdése Ptk.-ba történő átültetésének, ez azonban nem történt meg. A lepel tehát nem átszúrásra, hanem lerántásra került.

A szerző Phd-hallgató, PTE ÁJK

Az írás a Magyar Jog 2015. évi 9. lapszámában (506-513. o.) jelent meg.

Bán Dániel: A HVG-ORAC Kiadó most jelenteti meg a „Polgári jogi iránymutatások, magyarázatokkal – A Kúria hatályos elvi iránymutatásainak gyűjteménye” című kiadványt, amelynek Ön az egyik szerkesztője. Miért éppen most vált szükségessé egy ilyen kötet publikálása? Van-e ennek valami konkrét aktualitása?

Wellmann György: A bírói gyakorlatot összefoglaló, orientáló döntvénytárak mindig is jelentek meg, úgy 1945 előtt, mint az azt követő évtizedekben. Polgári jogi területen az utóbbi időben ilyen volt „A Legfelsőbb Bíróság civilisztikai iránymutatásai” című 2005-ben megjelent KJK-KERSZÖV kiadvány, amelynek szerkesztésében szintén részt vettem. Azóta azonban eltelt tíz év és ezalatt rengeteg változás következett be a polgári jogalkalmazás területén. Hogy csak a legfontosabbat említsem: 2014. március 15-től új Polgári Törvénykönyv van hatályban. A Kúria Polgári Kollégiumának alkotmányos kötelessége, hogy a polgári jog területén biztosítsa a jogalkalmazás egységét. Ennek keretében 2014 tavaszán felülvizsgálta az anyagi jogi tárgyú iránymutatásait abból a szempontból, hogy közülük melyek alkalmazhatóak az új Ptk. alapján elbírálandó ügyekben is. Ez év nyarán pedig a kollégium felülvizsgálta a Ptk. szabályozási körén kívül eső iránymutatásait, sőt sor került a más kollégiumokkal közösen meghozott iránymutatások felülvizsgálatára is. A most megjelenő kiadvány aktualitását tehát az adja, hogy mostanra vált teljes körűvé a polgári jogi tárgyú elvi iránymutatások felülvizsgálata, és állt össze a hatályos iránymutatások teljes katalógusa.

B.D.: Mekkora volumenre kell gondolnunk?

W.Gy.: A felülvizsgálat során sok, mára idejét múlt korábbi iránymutatást hatályon kívül helyeztünk, illetve meghaladottá nyilvánítottunk és végül 231 iránymutatást tekintettünk hatályosnak. Ezek között vannak olyanok, amelyek csak a régi, 1959. évi Ptk. alapján elbírálandó ügyekre irányadóak és vannak olyanok is, amelyek mind a régi, mind az új Ptk.-ra nézve irányadóak. A kiadvány e tekintetben természetesen pontos eligazítást ad.

B.D.: Tulajdonképpen mit kell „elvi iránymutatások” alatt érteni?

W.Gy.: A kötet címében is szereplő „elvi iránymutatás” voltaképpen egy gyűjtőfogalom, amely magában foglalja mindazokat a jogszabályban biztosított eszközöket, amelyeket a Legfelsőbb Bíróság, illetve a Kúria az elmúlt évtizedekben felhasználhatott a jogalkalmazás egysége biztosításának érdekében. Meg kell különböztetnünk az 1998 előtti eszközöket, amelyek az irányelv, az elvi döntés, a kollégiumi állásfoglalás és a tanácselnöki értekezleti állásfoglalás, valamint a jelenleg is alkalmazható eszközöket, amelyek a jogegységi határozat és a kollégiumi vélemény. A kiadvány az említett iránymutatási formák szerinti csoportosításban, azon belül pedig időrendben (számsorrendben) tartalmazza az iránymutatásokat.

B.D.: Miért hasznos a polgári jogalkalmazók számára a Kúria (korábban Legfelsőbb Bíróság) elvi iránymutatásainak az ismerete?

W.Gy.: Szokták mondani, hogy a magyar jog nem precedens jog, de ez csak részben igaz. A bíróságokat ugyan elsősorban valóban csak a jogszabályok kötik, de azért nagyon nagy szerepe van a Kúria előbbiekben említett elvi iránymutatásainak is. A jogegységi határozatok például kifejezetten kötelezőek a bíróságok számára, az azokban foglalt jogi álláspontot tehát nem hagyhatják figyelmen kívül döntéseik során. A kollégiumi vélemények ugyan formálisan nem kötelezőek, de a bíróságok a gyakorlatban nagyon igénylik és követik ezeket az iránymutatásokat is. Ahhoz tehát, hogy valaki egy konkrét ügyben legalábbis nagy valószínűséggel prognosztizálni tudja a bíróság várható döntését, elengedhetetlen, hogy ismerje a Kúra elvi iránymutatásait. Mivel több évtized alatt meghozott, igen terjedelmes joganyagról van szó, szerintem a jogalkalmazók számára nagyon fontos, hogy egy helyen, összeszedve, ráadásul magyarázatokkal ellátva érhetik el valamennyi hatályos civilisztikai iránymutatást.

B.D.: Mit kell pontosan értenünk a kötet címében is szereplő „magyarázatok” alatt?

W.Gy.: A kiadvány szerkesztői minden iránymutatáshoz ún. magyarázatot fűztek, és éppen ezek adják a kiadvány igazi jelentőségét, hiszen ezek segítenek az egyes iránymutatások megfelelő alkalmazásában. A felülvizsgálatot elvégző jogegységi határozatok (1/2014. PJE, 2/2015. BKMPJE, 3/2015. PJE) kifejezetten utalnak is rá, hogy a hatályban tartott elvi iránymutatások csak „megfelelően” tekinthetők irányadóknak, az azokban szereplő jogi terminus technikusok, jogszabályi hivatkozások nem kerültek aktualizálásra. Ezek a magyarázatok tehát olyan nélkülözhetetlen segédletek, amelyekből a jogalkalmazók megtudhatják, hogy az adott iránymutatásról milyen döntés született a felülvizsgálat során, valamint hogy hogyan változtak meg az abban szereplő jogi fogalmak, jogszabályi hivatkozások, egyszóval, hogy mit kell „megfelelő” alkalmazás alatt érteni.

B.D.: Említette, hogy 2014. március 15-től új Polgári Törvénykönyv van hatályban, ugyanakkor a régi Ptk.-t is sokáig alkalmazni fogják még a bíróságok. Milyen nehézséget jelentett ez a kettősség az elvi iránymutatások felülvizsgálata során?

W.Gy.: A polgári jogvitákban a bíróságoknak még valóban hosszú ideig párhuzamosan kell alkalmazniuk a régi és az új Polgári Törvénykönyvet. A 2013. évi CLXXVII. törvény (Ptké.) szabályai döntik el, hogy melyik ügyben melyik törvény alkalmazandó, a régi Ptk. (Csjt., Gt.) vagy az új Kódex. Ami az elvi iránymutatásokat illeti, azok értelemszerűen mindig csak a meghozatalukkor hatályos jogszabályokkal kapcsolatos jogértelmezést tartalmaznak, így automatikusan nem irányadóak egy új jogszabályi környezetben. Ezért az új Ptk. kapcsán egyenként meg kellett vizsgálni a korábbi anyagi jogi tárgyú iránymutatásokat abból a szempontból, hogy melyek azok, amelyek az új Kódex alkalmazásában is irányadóak. Bonyolította a helyzetet, hogy egy adott iránymutatás nem csak az ellentétes tartalma miatt nem minősülhetett irányadónak az új Ptk.-s ügyekben, hanem lehet, hogy amiatt, mert annak tartalma beépült az új Ptk.-ba. Utóbbi esetben viszont az iránymutatás indokolásában még lehetnek olyan jogi okfejtések, amelyek nem kerültek be az új normaszövegbe, de annak alkalmazása során mégis figyelembe vehetőek. A kiadvány ebben a bonyolult helyzetben is megfelelő eligazítással szolgál, az iránymutatások utóbbi két csoportját pedig táblázatos formában is összefoglalja.

B.D.: Munkánk során gyakran tapasztaljuk, hogy jó lenne tudnunk, egy adott jogintézményt milyen iránymutatások tárgyalnak. Tud-e esetleg ebben is segíteni a kiadvány?

W.Gy.: Igen, a műben található egy index is, amely az iránymutatásokat tárgyszavak alá rendezi, a jogkereső közönség így tartalmi szempontok szerint is könnyen eligazodhat az iránymutatások rendszerében.

B.D.: Ha már a „jogkereső közönséget” említette, hadd kérdezzem meg befejezésül, hogy kinek ajánlaná jó szívvel a kiadványt?

W.Gy.: Mint a kötet egyik szerkesztőjének nem tisztem annak dicsérete, de azért úgy gondolom, hogy sikerült egy nagyon felhasználóbarát, kézikönyv jellegű kiadványt készítenünk, amely nélkülözhetetlen segédlet lehet a polgári jogalkalmazás valamennyi résztvevője, elsősorban az ügyvédek, de még a bírák számára is. A kötet segítséget nyújthat továbbá a jogi oktatásban, akár az egyetemi képzésben, akár a szakvizsgára való felkészülés során.

Az interjút Bán Dániel készítette.

Az interjú megjelenésének dátuma: 2015. október 22.

A cikk letölthető PDF formátumban is!

Fejlemény a cikk kapcsán!
A behajtási költségátalány alkalmazása során kialakult nehézségek kezelésére az Igazságügyi Minisztériumban egy külön törvény kidolgozása van folyamatban. Olyan – minden érintett számára – elfogadható megoldást kell találni, amely összhangban van a vonatkozó uniós irányelv szabályaival. A külön törvény Országgyűlés elé történő benyújtását részben az határozza meg, hogy milyen irányt vesz az említett uniós rendelet felülvizsgálata, amely Brüsszelben jelenleg is zajlik, és amelyben az IM is részt vesz.

1. A kérdés aktualitása

A Polgári Törvénykönyvről szóló 2013. évi V. törvény (a továbbiakban: Ptk.) 2014. március 15-i hatálybalépése óta az új kódex egyik legtöbbet vitatott rendelkezése az ún. negyven eurós behajtási költségátalányról szóló 6:155. § (2) bekezdése. A behajtási költségátalány egy új, önálló, sui generis „jogcím”, amely az adós fizetési késedelmének a jogkövetkezménye. A behajtási költségátalány a vállalkozások egymás közötti szerződéseihez, valamint szerződő hatóságok és szerződő hatóságnak nem minősülő vállalkozások között létrejött szerződésekhez kapcsolódó jogintézmény. Más típusú szerződésekre, így például fogyasztók egymás közötti szerződéseire, valamint fogyasztók és vállalkozások közötti szerződésekre (fogyasztói szerződések) a Ptk. 6:155. § (2) bekezdése nem terjed ki.

A könyvvizsgálók, adószakértők, adótanácsadók, számviteli szakemberek, illetve könyvelők szakmai érdekképviseleti szervei a Ptk. hatálybalépése óta több alkalommal is az Igazságügyi Minisztériumhoz fordultak annak érdekében, hogy a Ptk. módosítását kezdeményezzék. Ebbéli szándékukat a Nemzetgazdasági Minisztérium is támogatja.

Az IM mindezidáig ellenállt a Ptk. módosítására irányuló törekvéseknek, így a behajtási költségátalányról szóló szabály módosítását sem támogatta. A jelzett problémák kezelésére azonban megszületett egy, a Ptk. hatálybalépésével összefüggő átmeneti és felhatalmazó rendelkezésekről szóló 2013. évi CLXXVII. törvény (a továbbiakban: Ptké.) módosítására vonatkozó javaslat, amely a behajtási költségátalány Ptk.-beli szabályait is érintette. Ennek a módosításnak a kihirdetésére a 650/2012/EU európai parlamenti és tanácsi rendelet 31. cikke szerinti megfeleltetési nemperes eljárásról, valamint egyes igazságügyi tárgyú törvénymódosításokról szóló 2015. évi LXXI. törvény 26. §-ában került sor. A szóban forgó módosítás 2015. június 19-én lépett hatályba.

Továbbra is úgy tűnik azonban, hogy a könyvvizsgálói szakma, valamint az NGM számára sem megfelelő ez a megoldás. Ezzel kapcsolatban folynak a szakértői egyeztetések a két minisztérium, illetve a könyvvizsgálói kamara között.

Az alábbi áttekintés röviden bemutatja ennek az új jogintézménynek az uniós jogi hátterét, illetve azt, hogy a legújabb Ptké. módosítás milyen céllal született meg. Végül kitérünk arra is, hogy véleményünk szerint hogyan lehetne a felmerült problémákat megnyugtatóan megoldani.

2. A kereskedelmi ügyletekhez kapcsolódó késedelmes fizetések elleni fellépésről szóló 2011/7/EU irányelv

A behajtási költségátalány intézményének gyökerei európai jogi eredetűek, így valamennyi uniós tagállamban alkalmazásra kerülnek. Uniós szinten erről a kereskedelmi ügyletekhez kapcsolódó késedelmes fizetések elleni fellépésről szóló 2011/7/EU irányelv rendelkezik. Az irányelv fő célja a kereskedelmi ügyletekhez kapcsolódó késedelmes fizetés visszaszorítása érdekében kiegészítő rendelkezések megállapítása. Az irányelv lehetővé kívánja tenni a vállalkozások számára, hogy a határon átnyúló ügyleteik ne járnak nagyobb kockázattal, mint a belföldi eladások.

Az irányelv (12) preambulum bekezdése felhívja a figyelmet arra, hogy a késedelmes fizetés olyan szerződésszegés, amelyet a legtöbb tagállamban az alacsony vagy fel nem számított késedelmi kamatok, illetve a hosszadalmas jogorvoslati eljárások az adósok számára pénzügyi szempontból vonzóvá tettek. E folyamat visszaszorításához és a fizetési késedelem előnytelenné tételéhez a pontos fizetés kultúrájára való áttérés szükséges, ideértve azt is, hogy a késedelmi kamat felszámításához való jog kizárása mindig súlyosan hátrányos szerződési feltételnek vagy gyakorlatnak minősüljön.

Az irányelv nem kötelezheti a hitelezőket arra, hogy késedelmi kamatot számítsanak fel. Késedelmes fizetés esetén az irányelv azonban lehetővé teszi a hitelezőknek, hogy előzetes felszólítás vagy más olyan felszólítás nélkül folyamodjanak késedelmi kamat felszámításához, amelyben fizetési kötelezettségére emlékeztetnék az adóst.

Az irányelv (19) preambulumbekezdése külön felhívja a figyelmet arra, hogy a késedelmes fizetés előnytelenné tétele érdekében a késedelmes fizetés következtében felmerült behajtási költségekért a hitelezőnek nyújtott méltányos kártérítést kell biztosítani. Ennek érdekében az irányelvnek egy rögzített minimumösszeget kell meghatároznia, amelyhez a késedelmi kamatot is hozzá kell adni. A (20) preambulumbekezdése szerint a belső behajtási költségeket fedező átalányösszegre való jogosultság mellett a hitelezőnek jogosultnak kell lennie az adós késedelmes fizetése által okozott más behajtási költségek megtérítésére is. E költségek közé tartoznak különösen az ügyvéd vagy behajtással foglalkozó cég megbízása következtében a hitelezőnél felmerülő költségek.

Mindezekkel összefüggésben az irányelv 6. cikke rendelkezik a késedelemhez kapcsolódó behajtási költségek megtérítéséről. Ennek (1) bekezdése alapján a tagállamok biztosítják, hogy amennyiben kereskedelmi ügyletekben a 3. vagy a 4. cikkel összhangban késedelmi kamat válik esedékessé, a hitelező jogosult az adóstól legalább negyven eurós összegű átalány megfizetését követelni.

Az irányelv 6. cikk (2) bekezdése szerint a tagállamok biztosítják, hogy az (1) bekezdésben említett átalányösszeg külön fizetési felszólítás nélkül, a hitelező számára felmerült behajtási költségekért kártérítésként váljon esedékessé. Hogy a külön fizetési felszólítás nélküliség pontosan mit is jelent, azt az irányelv nem részletezi. Már itt érdemes rámutatni arra, hogy ez a hazai gyakorlatban felmerülő bizonytalanságok egyik okozója, hiszen az irányelv szövege mintegy automatizmusként kezeli a behajtási költségátalányra való jogosultságot.

A 6. cikk (3) bekezdés végül kimondja, hogy a hitelező az említett átalányösszegen felül jogosult megfelelő kártérítésre az adós késedelmes fizetése következtében felmerült és az átalányösszeget meghaladó összes fennmaradó behajtási költsége miatt. E költségek közé tartoznak többek között az ügyvédi vagy behajtással foglalkozó cég megbízása miatt felmerülő költségek.

Az irányelvi rendelkezésekből levonható fontosabb következtetések a következők:

• a behajtási költségátalányt (legalább negyven eurót) akkor lehet az adóstól követelni, amikor a késedelmi kamat esedékessé válik (késedelembeeséskor);
• a behajtási költségátalány a hitelező számára felmerült behajtási költségekért járó kártérítés (kárátalány);
• ez az átalányösszeg a hitelezőtől származó külön felszólítás nélkül esedékessé válik;
• a hitelező jogosult az ezen felüli kárának a megtérítését is követelni.

Mindebből az is következik, hogy a behajtási költségátalány csak akkor illeti meg a hitelezőt, ha késedelmi kamatot is követelhet. Az irányelv alapján az a következtetés vonható le, hogy a behajtási költségátalány akkor jár, ha késedelmi kamat is jár. A költségátalány tehát akkor követelhető, ha a késedelmi kamat esedékessé vált, ha tehát van késedelem és van esedékes késedelmi kamat. Ebben az esetben azonban az átalányösszeg külön fizetési felszólítás nélkül esedékes. Mivel azonban a hitelező részéről a késedelmi kamatot sem kötelező felszámítani, így a negyven eurós kárátalány követelése is csak lehetőség, ha azonban a hitelező fellép, mindkettő jár neki (Bor Zoltán: Késedelem és behajtási költségátalány az új Polgári Törvénykönyvben. In: A gazdasági társaságok működése és szerződések összeállítása az új Ptk. alapján. Fórum Média, 2014/4.).

Fontos azt is kiemelni, hogy az irányelv kizárólag a magánjogi, illetve a közérdekű igényérvényesítésre vonatkozó szabályok tekintetében fogalmaz meg átültetendő rendelkezéseket. Számviteli, illeték- és adójogi vonatkozásokat azonban egyáltalán nem érint, így ezek rendezése a tagállamok hatáskörében maradt.

3. Az irányelvi rendelkezések átültetése a magyar jogba

Az irányelvnek a behajtási költségátalányra vonatkozó rendelkezései a Polgári Törvénykönyvről szóló 1959. évi IV. törvény (a továbbiakban: 1959-es Ptk.) 301/A. §-ában kerültek átültetésre. Ezek a rendelkezések 2013. július 1-jén léptek hatályba.

Az 1959-es Ptk. 301/A. § (3) bekezdése szerint, ha a kötelezett késedelembe esik, köteles a jogosultnak a követelése behajtásával kapcsolatos költségei fedezésére legalább negyven eurónak a Magyar Nemzeti Bank késedelmi kamatfizetési kötelezettség kezdőnapján érvényes hivatalos deviza-középárfolyama szerint megfelelő forintösszeget megfizetni. E kötelezettség teljesítése nem mentesít a késedelem egyéb jogkövetkezményei alól; a kártérítésbe azonban a behajtási költségátalány összege beszámít. Az e bekezdésben foglaltaktól eltérő kikötés semmis.

A Ptk. némileg pontosította ezeket a rendelkezéseket. A Ptk. 6:155. § (2) bekezdése ennek megfelelően így szól: „Ha vállalkozások közötti szerződés esetén a kötelezett, szerződő hatóságnak nem minősülő vállalkozással kötött szerződése esetén a szerződő hatóság fizetési késedelembe esik, köteles a jogosultnak a követelése behajtásával kapcsolatos költségei fedezésére negyven eurónak a Magyar Nemzeti Bank késedelmi kamatfizetési kötelezettség kezdőnapján érvényes hivatalos deviza-középárfolyama alapján meghatározott forintösszeget megfizetni. E kötelezettség teljesítése nem mentesít a késedelem egyéb jogkövetkezményei alól; a kártérítésbe azonban a behajtási költségátalány összege beszámít. A behajtási költségátalányt kizáró, vagy azt negyven eurónál alacsonyabb összegben meghatározó szerződési kikötés semmis.”

Jól látható, hogy az irányelvet átültető normák a felek közötti jogviszonyt épp a másik alanyi oldalról közelítik meg, mint az irányelv. Az uniós rendelkezések ugyanis a hitelező oldaláról szabályozzák ezt a kérdést és ennek megfelelően a hitelező jogosultságáról szólnak. A magyar Ptk. ezzel szemben az adós (kötelezett) oldaláról ragadja meg ezt a problémát és ennek alapján az adós kötelezettségéről rendelkezik.

Mindez azzal magyarázható, hogy a Ptk. kötelmi jogi része valamennyi esetben az adós kötelezettségéről és nem a hitelező jogosultságáról szól. Sajnos azonban ez a dogmatikai megközelítés a behajtási költségátalány esetében számos nehezen megoldható gyakorlati problémát okoz, anélkül, hogy bármilyen gazdasági haszonnal járna.

Ezzel kapcsolatban érdemes röviden az osztrák átültető jogszabályt idézni. Az osztrák jogalkotó külön törvényben implementálta az irányelvet (Zahlungsverzugsgesetz – ZVG), amely többek között a kereskedelmi törvény rendelkezéseit is módosította (Ausztriában 1897 óta hatályos az Unternehmensgesetzbuch: UGB, amely megfelel a német, illetve az 1875-ös magyar Kereskedelmi Törvénynek). A módosított rendelkezések alapján (UGB 458. §) pénzkövetelés késedelmes fizetése esetén a hitelező jogosult kártérítésként bármilyen behajtással kapcsolatos költségeiért az adóstól egy negyven eurós átalányösszeget követelni („Bei der Verzögerung der Zahlung von Geldforderungen ist der Gläubiger berechtigt, als Entschädigung für etwaige Betreibungskosten vom Schuldner einen Pauschalbetrag von 40 Euro zu fordern”).

Az irányelvnek megfelelően, az osztrák átültető szabály is a hitelező oldaláról közelíti meg a problémát és a hitelező jogosultságaként szabályozza a behajtási költségátalányt.

4. A magyar átültető szabályok értelmezése

Az irányelvet átültető magyar rendelkezések 2013. július 1-jén léptek hatályba. Ebből következően az irányelvet átültető 1959-es Ptk.-nak a behajtási költségátalányra vonatkozó szabályait kizárólag a 2013. július 1-jén, illetve az ezt követően megkötött szerződésekre kellett alkalmazni. Ugyancsak alkalmazandóak voltak az 1959-es Ptk. rendelkezései azokra a korábban kötött szerződésekre is, amelyeket a pénztartozás és a késedelmi kamat vonatkozásában a felek, illetve a bíróság 2013. július 1-jét követően módosítottak. Mindebből következően a 2013. július 1-jét megelőzően megkötött, illetve a pénztartozás és a késedelmi kamat tekintetében nem módosított szerződésekre a 2013. július 1-je előtt hatályos jogszabályi rendelkezések maradtak irányadóak. A korábban megkötött keretszerződésekre is ez vonatkozott. Ezekre a 2013. július 1-jén már fennálló szerződésekre tehát akkor is a 2013. július 1-je előtt hatályos jogszabályi rendelkezéseket kell alkalmazni, ha a késedelem ezen időpontot követően áll be.

Az irányelvben szereplő „legalább negyven eurónyi” fordulat alatt azt kell érteni, hogy a szerződő felek szerződésükben a behajtási költségátalány összegét negyven eurónál magasabb összegben is meghatározhatják. Egy ilyen megállapodást érvényesnek kell tekinteni. A behajtási költségátalányt kizáró, vagy azt negyven eurónál alacsonyabb összegben meghatározó szerződési kikötés azonban a Ptk. 6:155. § (2) bekezdése szerint semmis. A Ptk. 6:155. § (2) bekezdésének utolsó mondatát az egyes törvényeknek a Polgári Törvénykönyv hatálybalépésével összefüggő módosításáról szóló 2013. évi CCLII. törvény (a továbbiakban: Ptkm.) 188. § (3) bekezdése állapította meg.

A behajtási költségátalány akkor jár, és akként válik esedékessé, mint a késedelmi kamat. Az 1959-es Ptk., valamint a Ptk. ennek alapján a két szerződésszegési jogkövetkezményt oly módon is összekapcsolta, hogy a behajtási költségátalányt is a késedelem objektív szankciójaként határozta meg. Ennek alapján a behajtási költségátalány – a késedelmi kamathoz hasonlóan – attól függetlenül jár, hogy az adós kimentette-e a késedelmét. A behajtási költségátalány objektív jellege abban is megnyilvánult, hogy ennek összege erejéig a hitelezőnek csak az adós késedelmét kellett bizonyítania, egyéb bizonyítási kötelezettsége azonban nem volt. Ennek alapján az adós nem védekezhetett azzal, hogy azért nem teljesített időben, mert neki sem teljesítettek időben.

Az esedékessé válással kapcsolatban a Ptk.-nak a Ptkm. 188. § (3) bekezdésével módosított 6:155. § (3) bekezdése azt is kimondja, hogy a késedelmi kamat esedékességét a pénztartozás teljesítési idejének a Ptk. által meghatározott fizetési határidőt követő naptól eltérően a jóhiszeműség és tisztesség követelményének megsértésével egyoldalúan és indokolatlanul a jogosult hátrányára megállapító szerződési feltételt – mint tisztességtelen kikötést – a jogosult megtámadhatja. Mivel a behajtási költségátalány is akkor válik esedékessé, amikor a késedelmi kamat, ezért ez a rendelkezés, illetve az arra alapított sikeres megtámadás az előbbire is kihat.

Az átalány jelleg abban is megjelenik, hogy ez az összeg attól függetlenül megilleti a hitelezőt, hogy ténylegesen felmerült-e bármilyen behajtási költsége, vagy sem. A behajtási költségátalány abban az esetben is követelhető, ha a jogosultnak tételesen kimutatható behajtási költsége nem keletkezett. Ebben a tekintetben a behajtási költségátalány a kötbérhez hasonlít.

Amennyiben a jogosult a behajtási költségátalány iránti igényét érvényesíti, annak összege független attól, hogy az adósnak milyen mértékű pénztartozás késedelmes teljesítése után kellene azt megfizetnie. A behajtási költségátalány összege emellett attól is független, hogy a késedelembe esés mikor történt és milyen időtartamot érint. Az is indifferens, hogy mi a behajtási költségátalány tényleges tartalma, vagyis, hogy az pontosan milyen behajtási kiadásokra, költségekre vonatkozik. A behajtási költségátalány esedékessége és megfizetése szempontjából végül annak sincs jelentősége, hogy az tartós jogviszonyhoz, vagy visszatérő szolgáltatáshoz kapcsolódik-e.

Az átalány jellegből másrészt az is következik, hogy a hitelező a költségátalány fölött ténylegesen felmerült kiadásait kártérítés, illetve – pernyertesség esetén – perköltség címén követelheti. A hitelezőnek azonban a behajtási költségátalány összege felett ténylegesen felmerült kiadásai és költségei tekintetében mást is tudni kell bizonytani, így többek között azt, hogy a többlet összeg ténylegesen felmerült. A behajtási költségátalány összege a kártérítésbe beszámít, a kötbérbe azonban nem.

Sokat vitatott rendelkezése az irányelvnek az is, amely alapján a behajtási költségátalány minden további feltétel nélkül megilleti a hitelezőt. Ez azt jelenti, hogy a hitelezőt ez a negyven euró külön erre vonatkozó fizetési felszólítás nélkül is megilleti. A behajtási költségátalány ennek megfelelően mind perben, mind pedig peren kívül is követelhető.

Ehhez kapcsolódik az a kérdés is, hogy a hitelező lemondhat-e a behajtási költségátalányról. Látható, hogy ezt a felek a szerződésükben érvényesen nem zárhatják ki. A behajtási költségátalányra a hitelezőnek bár joga van, nem köteles azt érvényesíteni. Ehhez kapcsolódóan annak nincs akadálya, hogy a behajtási költségátalányról a jogosult utóbb lemondjon, és a kötelezett tartozását elengedje (Verebics János: A szerződés teljesítése és a szerződésszegés az új Ptk.-ban. Gazdaság és Jog, 2014/7–8. 34. o.).

5. Számviteli kérdések

Mint láttuk, az irányelv nem tartalmaz a behajtási költségátalányra vonatkozó számviteli, illetve adózási szabályokat. A jogintézmény hazai alkalmazása során ugyanakkor ezzel kapcsolatban merült fel a legtöbb probléma.

A számviteli kérdéseket is érintően a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium (a továbbiakban: KIM) – a Magyar Ügyvédi Kamara megkeresésére – 2014. április 7-én állásfoglalást adott ki. Ez az állásfoglalás először is azt rögzíti, hogy a behajtási költségátalány késedelmenként és nem számlánként követelhető. Optimális esetben a kettő egybeesik, de előfordulhat, hogy a késedelembeesés és a számlakiállítás elválik egymástól. Ha a felek a szerződésben részletfizetésben állapodtak meg, akkor a behajtási költségátalány annyi részlet után érvényesíthető, amennyi részlet megfizetésével az adós késedelembe esett. Mindez könyvelési szempontból azt jelenti, hogy ha az adós fizetési késedelembe esik, akkor minden késedelmes tétel után egy plusz kötelezettsége keletkezik (lásd S. Csizmazia György: Behajtási költségátalány és az illetéktörvény kapcsolata. Interneten elérhető: http://www.mkvkok.hu/behajtasi-koltsegatalany-es-az-illetektorveny-kapcsolata).

A KIM állásfoglalása szerint számviteli szempontból a behajtási költségátalány tartozásnak minősül, így azt tartozásként is kell rögzíteni a kötelezett könyveiben. A tartozásként történő rögzítésre azonban nem csak akkor kell, hogy sor kerüljön, ha a jogosult azt ténylegesen követelte az adóstól, hiszen a fizetési kötelezettség a jogszabály alapján, a késedelembeesés tényével beállt.

A minisztérium álláspontja szerint a kötelezett a fizetett, illetve a mérlegkészítés időpontjáig ismertté vált, elszámolt, fizetendő, a mérlegfordulónap előtti időszakhoz kapcsolódó behajtási költségátalányt a számvitelről szóló 2000. évi C. törvény (a továbbiakban: Sztv.) 81. § (2) bekezdésének b) pontja alapján egyéb ráfordításként számolja el. A jogosult ezzel párhuzamosan a Sztv. 77. § (2) bekezdésének b) pontja alapján a tárgyévhez vagy a tárgyévet megelőző üzleti év(ek)hez kapcsolódó és a mérlegkészítés időpontjáig pénzügyileg rendezett költségátalány összegét az egyéb bevételek között számolja el. Így az óvatosság elve alapján a jogosult azonban csak akkor köteles a behajtási költségátalány összegét a könyveiben feltüntetni, ha az ténylegesen hozzá befolyt. Adóalapot pedig csak a ténylegesen befolyt behajtási költségátalány képez a jogosult oldalán. Ennek alapján, ha a jogosult a behajtási költségátalány iránti követelését nem érvényesíti (arról lemond, vagy azt elengedi), annak nincs ajándékozási, illetve egyéb illetékvonzata.

Ezzel teljesen azonos tartalmú megállapításokat tartalmaz a Nemzeti Adó- és Vámhivatalnak (a továbbiakban: NAV) a behajtási költségátalány polgári jogi és adójogi (illetve számviteli) megítéléséről szóló, 2014. augusztus 7-én kiadott állásfoglalása. Ez az állásfoglalás azt a kérdést is részletesen megválaszolja, hogy mit kell tenni abban az esetben, ha a jogosult lemond a behajtási költségátalány összegéről.

A gyakorlatban időközben bebizonyosodott, hogy a lemondással is együtt járnak bizonyos adminisztratív teendők, így az adóst bejelentési kötelezettség is terheli. Ez azt jelenti tehát, hogy ha a jogosult elengedi a behajtási költségátalány összegét, az adósnak ezt a nyilvántartott kötelezettséget rendkívüli bevételként kell kivezetnie, amelyet azonban 30 napon belül be is kell jelentenie az adóhatóság felé. Ez elsődlegesen azoknál a cégeknél okoz gondot, amelyek felé jelentős számú szállító engedi el a behajtási költségátalányt (S. Csizmazia: i. m. 3. o.).

A jogosulti lemondás azonban emellett további könyvelési nehézséget is okozhat. Lemondás esetén a jogosultnak számviteli szempontból nincs tennivalója. Van azonban olyan álláspont is, amely szerint a jogosultnak ezeket a követeléseket a nullás számlaosztályban érdemes kimutatnia. A kötelezettnek azonban – miután a jogosulti lemondás következtében a behajtási költségátalány összegét nem kell megfizetnie – a Sztv. 86. § (3) bekezdésének h) pontja alapján rendkívüli bevétele keletkezik az adott adóévben. Ebből következően azonban a kötelezett oldalán az elengedett költségátalány vonatkozásában adófizetési kötelezettség áll fenn (lásd S. Csizmazia: i. m. 2. o.).

A KIM, illetve a NAV állásfoglalásaiból következően az adós oldalán a behajtási költségátalány lerontja a vállalkozás üzemi-üzleti tevékenységének az eredményét, egyúttal azonban a társasági adó alapjának a megállapításánál az elszámolt egyéb ráfordítás miatt nem kell adóalap növelő tételt figyelembe venni (lásd S. Csizmazia: i. m. 2. o.). Ez tehát azt jelenti, hogy az adós ezzel a tétellel csökkenteni tudja a társasági adóalapját. Több mint kétséges, hogy a jogalkotó ilyen jogkövetkezményt kívánt volna fűzni ehhez a jogintézményhez.

6. A Ptké. módosításának okai és tartalma

A könyvelői-könyvvizsgálói, valamint az adótanácsadói szakma aggályait sem a KIM, sem pedig a NAV állásfoglalása nem oszlatta el. Erre utal, hogy 2015. február 24-én négy szakmai érdekképviseleti szervezet levélben kérte az igazságügy-minisztert, hogy a Ptk. vonatkozó rendelkezései mielőbbi módosításáról intézkedni szíveskedjék.

A szakmai szervezetek egyik fő problémája, hogy az irányelvi rendelkezések nem tartalmazzák azt, hogy a hitelező köteles a negyven euró átalányt érvényesíteni. Megítélésük szerint emiatt a Ptk. és az irányelv előírásai nincsenek összhangban egymással. Arra kérték az igazságügy-minisztert, hogy a Ptk. az irányelvben megkövetelt szabályozást vegye figyelembe és a hazai vállalkozások számára ne határozzon meg az irányelvben foglaltaknál szigorúbb feltételeket. A Ptk. adjon arra lehetőséget, hogy a szerződések tekintetében a szerződő felek dönthessenek arról, hogy alkalmazzák-e a negyven eurós behajtási költségátalányt, vagyis ez a Ptk.-ban ne kötelességként, hanem lehetőségként kerüljön megfogalmazásra. A szakmai szervezetek szerint a Ptk. szigorúbb szabályozása nemcsak felesleges adminisztrációs terhet okoz, hanem egyúttal rontja is a magyar vállalkozások versenyképességét.

Tekintettel arra, hogy az NGM is osztotta a szakmai érdekképviseletek aggodalmait, az IM megvizsgálta a jogszabályi környezet módosításának a lehetőségét. Ennek eredményeként született meg a Ptké. módosítására vonatkozó javaslat, amely 2015. június 9-én, a 2015. évi LXXI. törvény részeként lépett hatályba. Az IM tehát a Ptk. 6:155. § (2) bekezdésének érintetlenül hagyásával úgy próbálta meg rendezni a helyzetet, hogy az a szakmai érdekképviseleti szervek számára is elfogadható legyen.

A Ptké. új 22/B. §-a, amely a „Behajtási költségátalány megfizetése” címet viseli, a következőképpen rendelkezik: „53/B. § Vállalkozások közötti szerződésből, illetve szerződő hatóságnak szerződő hatóságnak nem minősülő vállalkozással kötött szerződéséből eredő fizetési késedelem esetén a behajtási költségátalány megfizetésére – a Ptk. hatálybalépését megelőzően kötött szerződések tekintetében is – a Ptk. rendelkezéseit kell alkalmazni, így a kötelezett, illetve a szerződő hatóság a behajtási költségátalány megfizetésére nem köteles, ha az erre irányuló igény érvényesítése során a késedelmét kimenti.”

A Ptké. idézett új szakasza első lépésként a Ptk. rendelkezéseit rendeli alkalmazni a Ptk. hatálybalépését megelőzően, de értelemszerűen a behajtási költségátalány intézményének a magyar jogba történő bevezetését követően kötött azon szerződésekre, amelyek alapján késedelem esetére a kötelezett, illetve a szerződő hatóság behajtási költségátalány fizetésére köteles.

A Ptké. azonban ezzel egyidejűleg értelmezi is a Ptk.-nak a behajtási költségátalányra vonatkozó 6:155. § (2) bekezdésében foglalt szabályát. Amint azt az új rendelkezéshez fűzött miniszteri indokolás egyértelművé teszi, a behajtási költségátalány sui generis intézményként ugyan, de lényegében kárátalány szerepet kíván betölteni. Ez azt jelenti, hogy mindazon intézkedések költségeinek átalány formájában való megtérítését biztosítja a hitelező számára, amelyek a határidőre való teljesítés elmaradása miatt a követelés érvényesítésével kapcsolatosak. A behajtási költségátalány tehát funkcióját tekintve a kár egyik elemének – nevezetesen a kárigény érvényesítésével kapcsolatosan felmerült költségeknek – a megtérítését szolgálja. Rendeltetését tekintve tehát sokkal inkább a szerződésszegéssel okozott kártérítési felelősséggel, mintsem a teljesítés késedelme miatti kamatfizetési kötelezettséggel hozható összefüggésbe. A behajtási költségátalány tehát a késedelem szubjektív jogkövetkezménye, kárfelelősségi jellegű jogintézmény, amelyhez kapcsolódóan a felelősség alól kimentésnek van helye.

Mindez egy döntő jelentőségű változás a Ptk. 6:155. § (2) bekezdésének korábbi értelmezéséhez képest. A korábbi jogértelmezések ugyanis abból indultak ki, hogy a behajtási költségátalány a késedelem objektív jellegű szankciója. A behajtási költségátalánnyal kapcsolatos irányelvi rendelkezések alaposabb vizsgálata alapján azonban az volt megállapítható, hogy az irányelv a behajtási költségátalány megfizetésére irányuló kötelezettséget szubjektív feltételű szankciónak tekinti. Az irányelv a késedelmi kamat megfizetésére irányuló kötelezettség bekövetkezéséhez is felróhatóságot kíván meg. Ebből következően azonban a behajtási költségátalány esetén sem lehet szó objektív szankcióról.

A félreértésre az adhatott okot, hogy az irányelvvel szemben a magyar polgári jog a késedelmi kamatfizetési kötelezettséget hagyományosan a késedelem objektív szankciójaként szabályozza. Ezt tükrözi a Ptk. 6:48. §-a is, amelynek (4) bekezdése szerint a késedelmi kamatfizetési kötelezettség akkor is beáll, ha a kötelezett késedelmét kimenti.

A magyar jogalkotó az irányelv hazai átültetésekor a behajtási költségátalány megfizetésére irányuló kötelezettséget is ezzel összhangban, objektív alapú intézménynek tekintette. Ennek eredményeként a behajtási költségátalánnyal kapcsolatos jogi tájékoztatókban e költségátalány megfizetésére irányuló kötelezettség is a fizetési késedelem objektív jogkövetkezményeként jelent meg, annak ellenére, hogy az irányelv ilyen követelményt nem támaszt. Ezzel összefüggésben az az érv hangzott el, hogy az objektív szankcióként való szabályozás nem irányelvellenes, mivel az irányelv 12. cikkének (3) bekezdése lehetővé teszi, hogy a tagállamok a hitelező számára az irányelvben foglaltaknál kedvezőbb szabályokat állapítsanak meg. Ezen álláspont szerint a tagállami jogalkotó nincs tehát elzárva attól, hogy a behajtási költségátalány megtérítését is a késedelem objektív jogkövetkezményeként határozza meg, hiszen ez a hitelező számára nem vitásan kedvezőbb szabályozást jelent.

Kérdés azonban, hogy ez az irányelvtől eltérő szabályozás valóban kedvezőbb-e a hitelezőre nézve.

A Ptk. kizárólag a késedelmi kamatot sorolja abba a körbe, amely a késedelem esetén kimentésre való tekintet nélkül, illetve kimentés hiányában is követelhető [Ptk. 6:48. § (4) bekezdés, valamint Ptk. 6:154. § (3) bekezdés]. A behajtási költségátalány sui generis jogintézményként a jogosult pénztartozásból (ez a hitelező oldalán pénzkövetelés) eredő, a késedelmi kamatot meghaladó kárának megtérítését kívánja szolgálni kárátalány formájában. A behajtási költségátalány egy kárfelelősségi jellegű jogintézmény, amelynél a felelősség alóli kimentésnek helye van, bármennyire is megnehezült ennek lehetősége a Ptk.-ban. Különösen ez a helyzet akkor, ha a behajtási költségátalány körében a Ptk. nem tartalmaz olyan rendelkezést, amely a késedelmi kamathoz hasonlóan kimondaná, hogy ez az összeg is attól függetlenül jár, hogy a kötelezett kimenti-e magát a késedelem alól.

A behajtási költségátalány szubjektív szankció jellegét a Ptké. annak kimondásával tette egyértelművé, hogy a behajtási költségátalány megfizetésére az adós akkor nem köteles, ha késedelmét kimenti. A behajtási költségátalánnyal a kötelezett tehát csak akkor terhelhető, ha a késedelmét nem tudja kimenteni.

Van azonban még egy fontos eleme a Ptké. új szabályozásának. Az adós kizárólag akkor tudja magát kimenteni a behajtási költségátalány megfizetése alól, ha a hitelező az erre irányuló igényét érvényesíti. A szövegben benne is van, hogy a kötelezett „a behajtási költségátalány megfizetésére nem köteles, ha az erre irányuló igény érvényesítése során a késedelmét kimenti.” Kimentésre tehát csak az erre irányuló jogosulti igény érvényesítése során kerülhet sor. Ebből azonban az is következik, hogy ha a hitelező ezt az igényét nem érvényesíti, azt úgy kell tekinteni, mintha ő maga sem vitatná, hogy a kötelezett késedelme menthető okból következett be. Jogosulti igényérvényesítés hiányában ezt a tételt könyvelni sem kell.

7. Összegzés – a lehetséges megoldás

A behajtási költségátalány egy tipikus példája annak, amikor egy mesterségesen kreált jogintézményt a gazdasági élet nem fogad be. A fő probléma egyrészt az, hogy a magyar gazdaság működésébe – főként a kiskereskedelmi forgalomban – egy folyamatos késedelem be van kódolva. Ez alapvetően a kis- és középvállalkozások likvid tőke hiányával függ össze.

Egy másik alapvető probléma, hogy különösen a kis- és középvállalkozások beszállítóként nincsenek abban a helyzetben, hogy a behajtási költségátalány iránti igényüket érvényesítsék. Ebben az esetben ugyanis azonnal elveszítenék beszállítói pozíciójukat. Ennek megőrzése érdekében inkább lemondanak a késedelemhez fűződő jogkövetkezmények alkalmazásáról.

Általánosságban is megállapítható tehát, hogy a behajtási költségátalány intézménye nem illeszkedik a magyar gazdaság viszonyaihoz, nincs figyelemmel annak sajátosságaira, így azt a gazdasági élet nem is akceptálja. Ennek egyik jele, hogy azt a hitelezők nem kívánják érvényesíteni.

Mindez azonban számos könyvelési-könyvvizsgálati problémát okoz. Az egyik ilyen nehézség, hogy a kis- és középvállalkozások túlnyomó többségének nincs állandó könyvelője, így ennek a nyilvántartása komoly adminisztratív teher a számukra. Sokszor emellett azt sem lehet tudni, hogy az adós kinek is tartozik, így bár az adós könyveli ezt a tételt, azt azonban nem lehet tudni, hogy kinek a javára. Az általános öt éves elévülési időn belül ez komoly tétellé nőhet.

Emellett fennáll a veszélye annak is, hogy főként a nagyobb vállalkozások visszaélésszerűen kezdik el alkalmazni ezt a jogintézményt. A költségátalány összege az öt éves elévülési időn belül folyamatosan növekszik, amelyet adóalap csökkentésére lehet felhasználni. Példaként vehetünk egy olyan szerződést, amelyet egy külföldi anyavállalat köt egy magyar leányvállalatával. Azt a Ptk. nem zárja ki, hogy egymás közötti viszonyukban a törvényben meghatározott negyven eurónál magasabb összeget kössenek ki. Adott esetben tízszer, hússzor, sőt akár ötvenszer magasabb összegben is megállapodhatnak. Ezzel kapcsolatban ráadásul a Ptk. még azt a lehetőséget sem biztosítja, hogy a bíróság a túlzott mértékű behajtási költségátalány összegét a kötelezett kérelmére mérsékelhet [foglaló esetén ezt a Ptk. 6:185. § (5) bekezdése, kötbér esetén pedig a Ptk. 6:188. §-a mondja ki]. Ezzel a megoldással azonban a külföldi anyagvállalat legális úton tud tőkét kivonni a társaságból.

Ehhez kapcsolódóan Bor Zoltán arra hívja fel a figyelmet, hogy kapcsolt vállalkozások esetén negyven eurónál jóval magasabb behajtási költségátalány kikötése az árat befolyásoló tényezővé válhat. Ez a jogintézmény egy konkrét transzferárat befolyásoló eszközzé nőheti ki magát, adójogi következmények nélkül (lásd Bor: i. m. 12. o.).

A cégből történő legális pénzkivonás, illetve az adóalap csökkentő tényezőként történő felhasználás olyan lehetőségek, amelyeket a jogalkotó nyilvánvalóan nem kívánt lehetővé tenni.

További problémákhoz vezet, hogy a hatályos szabályozás következményeként a fogyasztó fogalmát is a Ptk. alapján lehet meghatározni (erről lásd Bor: i. m. 9–10. o.). A Ptk. 8:1. § (1) bekezdésének 3. pontja alapján fogyasztó a szakmája, önálló foglalkozása vagy üzleti tevékenysége körén kívül eljáró természetes személy. Ennek alapján fogyasztó csak magánszemély lehet, az egyéni vállalkozó azonban nem tartozik ebben a kategóriába. Ez a gyakorlatban azért okoz problémát, mert ennek alapján az egyéni vállalkozókkal, illetve a kisvállalkozásokkal szemben is fel kell számítani a behajtási költségátalányt, hiszen a velük kötött szerződés nem minősül fogyasztói szerződésnek. Ha ezt a jogintézményt nem a Ptk. szabályozná, nagyobb lenne a mozgástér és adott esetben az egyéni vállalkozókat és a kisvállalkozásokat is ki lehetne venni az érintett körből.

Végül az is gondot okozhat a gyakorlatban, hogy a behajtási költségátalány alkalmazása jelentős mértékben meghatározza a pénztartozások teljesítésének a sorrendjét. A Ptk. 6:46. §-a szerint, ha a pénztartozás teljesítéseként fizetett összeg az egész tartozás kiegyenlítéséhez nem elegendő, azt – ha a jogosult eltérően nem rendelkezik és egyértelmű szándéka sem ismerhető fel – elsősorban a költségekre, majd a kamatokra és végül a főtartozásra kell elszámolni. A behajtási költségátalány kötelező, automatikus alkalmazása révén azonban a pénztartozást elsődlegesen a költségekre kell alkalmazni, ami gyakran eredményezheti azt, hogy a kamatokra és a főtartozásra már nem marad semmi.

Összességében az is megállapítható, hogy a Ptk. 6:155. § (2) bekezdése sajnos nem megfelelően ültette át az irányelvi rendelkezéseket. A fő probléma az irányelvben rögzítettől eltérő alanyi oldalról való szabályozás. A Ptk. kötelmi szabályai valóban mindig az adós oldaláról közelítenek a kötelem felé és ennek alapján az adós kötelezettségeiről rendelkeznek. Más, magánjogi tárgyú jogszabályaink azonban ettől a felfogástól már korábban is eltértek.

A fogyasztónak nyújtott hitelről szóló 2009. évi CLXII. törvény 23–25. §-ai rendelkeznek az előtörlesztésről. A 24. § (1) bekezdése szerint a hitelező jogosult az előtörlesztéshez közvetlenül kapcsolódó, esetleges, méltányos és objektíve indokolt költségeinek megtérítésére, ha az előtörlesztés olyan időszakra esik, amikor a hitelkamat rögzített. A 25. § (1) bekezdése szerint pedig a jelzáloghitel előtörlesztése esetén a hitelező jogosult az előtörlesztés miatt keletkező költségeinek megtérítésére. Az érvényesített költségek mértéke – a (2) bekezdésben meghatározott eltéréssel – nem haladhatja meg az előtörlesztett összeg 2 százalékát.

Látható tehát, hogy bőven találunk példát arra, hogy a magyar jogalkotó is a hitelező oldaláról közelíti meg a kötelmi jogviszony egyik meghatározó elemét. Ráadásul az idézett törvényi rendelkezés egy uniós jogi norma, a fogyasztói hitelmegállapodásokról szóló 2008/48/EK irányelv 16. cikkének (határidő előtti visszafizetés) az átültetése során született meg.

Ebből az is következik, hogy ha a 2011/7/EU irányelv átültetésére is külön törvényben került volna sor és nem a Ptk.-ban, akkor az átültető magyar jogszabály is valószínűleg a „hitelező jogosult” fordulatot használta volna.

A behajtási költségátalány intézményének implementálása és a Ptk.-ban való szabályozása egy nem kellően végiggondolt, a gazdasági hatásokat teljes mértékben figyelmen kívül hagyó, elhibázott kodifikáció eredménye. Ezek után felmerül a kérdés, hogy miként lehetne ezt a helyzetet megnyugtatóan rendezni.

Véleményünk szerint az egyedüli megnyugtató megoldást nem a Ptk. módosítása, hanem egy külön törvényben történő szabályozás jelenthetné. Ez a külön jogszabály rendelkezne a kereskedelmi (vagyis nem fogyasztói) ügyletekhez kapcsolódó késedelmes fizetések elleni fellépésről. Ez szabályozná a fizetési ütemezést, a behajtási költségátalányt, a tisztességtelen szerződéses feltételeket és gyakorlatot, és mindazt, amit még az irányelv tartalmaz. Mindez természetesen együtt járna a Ptk. és a Ptké. szabályainak a hatályon kívül helyezésével. A Ptk. 6:155. § (2) bekezdése csupán annyit mondana ki, hogy a kereskedelmi ügyletekhez kapcsolódó késedelmes fizetések elleni fellépésről szóló irányelvben meghatározott behajtási költségátalányról külön törvény rendelkezik.

A külön törvényi szabályozás megfordítaná az alanyi oldalt és – az irányelvvel azonos módon – a hitelező jogosultságaként határozná meg a behajtási költségátalányt. Megmaradna azonban a Ptké. módosításnak az az eredménye, amely a behajtási költségátalányt szubjektív jellegű szankcióként határozza meg. Ez azt jelenti, hogy az adós kimenthetné magát ez alól a jogkövetkezmény alól.

Emellett arra is lehetőség lenne, hogy a jogalkotó a Ptk.-tól eltérő, az adott jogintézmény alkalmazásának inkább megfelelő fogyasztó fogalmat használjon. Meg lehetne fontolni emellett egy speciális elévülési szabály beiktatását is, feltéve, hogy ez nem áll szemben az irányelv rendelkezéseivel (erről lásd Bor: i. m. 17. o.). Arra is lehetőség lenne, hogy a külön törvény értelmezze, hogy pontosan mit is kell az alatt érteni, hogy a költségátalány minden további feltétel nélkül megilleti a hitelezőt. Erre a Ptk.-ban nem igazán volt lehetőség.

Végül a külön törvényi szabályozásnak lenne még egy jelentős előnye: abban az esetben, ha az Európai Bizottság kötelezettségszegési eljárást indítana hazánk ellen, nem a Ptk.-t kellene kitenni annak a veszélynek, hogy a Bizottság, illetve a Bíróság mondja ki annak uniós joggal ellentétes voltát. Ennek a hatályos Ptk. szabályozás fenntartása esetén sajnos fennáll a veszélye, a nagy adótanácsadó cégek ugyanis egymás után adnak ki olyan jogi szakvéleményt, amely szerint a Ptk. nincs összhangban az irányelvi rendelkezésekkel.

Az írás a Gazdaság és Jog 2015. évi 10. lapszámában (7-13. o.) jelent meg.

A cikk letölthető PDF formátumban is!

I. Alapvetés

1. Nincs jogbizonytalanság?

Nem csillapodik a jogirodalmi vita a Ptk. harmadik, jogi személy könyvének a létesítő okirat számára biztosított, a Ptk. szabályaitól való általános eltérési lehetőséget biztosító rendelkezése körül (3:4. §). Sajnos ma már megállapíthatjuk, nem vált be a kodifikációnál többségi álláspontot képviselők azon álláspontja, amely szerint e kérdésben a szabályozás folytán nem keletkezik jogbizonytalanság, mert a jogalkalmazási gyakorlat viszonylag könnyen meg fogja oldani a felmerülő jogértelmezési problémákat. Azoknak lett véleményem szerintem igazuk, akik szerint a Ptk. 3:4. §-nak a jogi személy könyv többi rendelkezésével való viszonyát a jogszabályok hagyományos nyelvtani értelmezésével sokszor nem lehet feloldani, tudniillik a jogi személy könyv tele van nyelvileg kötelezőnek tűnő rendelkezésekkel.

A vita annyira nem csillapodott le, hogy tudomásom szerint a Ptk. finomításával foglalkozó munkabizottságban a tagok többsége javasolta az általános eltérési lehetőség csökkentését. Ez a jelenleg fennálló lehetőség ugyanis módot ad arra, hogy

a) a különböző cégbíróságok az alapítási folyamatban az eltérési lehetőségeket másként és másként ítéljék meg, és ezt jogegységi döntéssel a Kúria csak bizonyos idő eltelte után tudná orvosolni,
b) elbizonytalanítja a jogi képviselők munkáját (mégpedig a megbízójukkal szembeni viszonyban is), hiszen nem tudják kellő biztonsággal megítélni, hogy az ügyfelük által kívánt eltérés „átmegy-e” a cégbíróságon.

Nem vitás, hogy e dilemma szerződésminta választása esetén meghatározott körben feloldható, hiszen a mintától eltérni nem lehet, tehát e körben a szabályozás biztonságos. Ugyanakkor ez a probléma a bonyolultabb esetekben, egyedi létesítő okiratok kidolgozásának szükségessége esetén változatlanul fennáll.

Nézzünk két példát.

A Ptk. 3:292. § első mondata: részvénytársaságnál állandó könyvvizsgáló működik – az általános jogszabályi nyelvezet szerint ez a kijelentő mód kötelező szabályt jelent. No de a Ptk. 3:4. § (2)–(3) bekezdése alapján mégsem kell feltétlenül a könyvvizsgáló, hiszen az eltérési lehetőséget a törvény nem zárta ki. Megerősíti ezt az értelmezést a 3:292. § második mondata, amely szerint a nyilvánosan működő részvénytársaságnál, ha az alapszabály a könyvvizsgáló tekintetében eltér a Ptk.-tól, úgy az eltérés semmis. Azaz az a contrario értelmezés elve szerint: a zártan működő részvénytársaságoknál – amelyek mégiscsak az rt.-k 98%-át képviselik Magyarországon – nem szükséges a Ptk.-ban állandónak nevezett könyvvizsgáló választása, mennyiben az alapszabály így rendelkezik.

Másik példa a felügyelőbizottság létszáma. A Gt. eddig kötelezően előírta, hogy a felügyelőbizottság létszáma három főnél kevesebb nem lehet, mégpedig a „legalább” szó törvényszövegbe való beiktatásával. Most a Ptk. 3:26. §-a általában, a 3:121. § pedig a gazdasági társaságoknál úgy szól, hogy a felügyelőbizottság három tagból áll. Ez a magyar nyelv általános szabályai szerint azt jelenti: három személy – sem több, sem kevesebb. No de háromra korlátozni minden esetben a felügyelőbizottságot értelmetlen lenne, az tehát, hogy a 3:4. § alkalmazásával a létesítő okirat háromnál több tagú felügyelőbizottságot hoz létre, megfelelő megoldás lehet. No de háromnál kevesebb taggal is működtethető felügyelőbizottság? Ez tudniillik a 3:4. § folytán elvileg ugyancsak lehetséges. Egy ember ugyebár nem bizottság, kettőnél pedig ki dönt szavazategyenlőség esetén? A helyes megoldást a szövetkezeteknél maga a Ptk. 3:349. §-a tartalmazza, amikor semmisnek mondja ki az alapszabály azon rendelkezését, amely három tagnál kevesebb tagú felügyelőbizottság létrehozását teszi lehetővé. Ha tehát a Ptk. 3:26. §-a tartalmazta volna a legalább kitételt, és a háromnál kevesebb tagból álló felügyelőbizottság létrehozását egyértelműen megtiltotta volna, az egész értelmezési dilemmától megszabadultunk volna. [A Ptk. 3:282. § (1) bekezdése az rt.-nél, a 3:343. §-a a szövetkezetnél – szerintem helyesen – az igazgatóságnál kötelezően megköveteli a legalább három tagot az igazgatóság esetén.]

2. Az eredeti variánsok

A nyelvtani értelmezést tehát a Ptk. szövegezése rendkívül megnehezíti. Talán Ferenczy Tamás sejtése megalapozott, hogy eredetileg a Ptk. erre kiküldött kodifikációs munkacsoportjának javaslata általános eltérési lehetőség helyett főszabályként kötelező szabályozást javasolt (Céghírnök, 2014/4. 14. o.). Ezt a javaslatot azonban a Szerkesztő Bizottság elnöke elutasította és a Kisfaludi András által javasolt ún. diszpozitív főszabályt fogadta el. Ugyanakkor arra már nem volt idő, hogy a munkacsoport javaslatától teljesen eltérve az egész harmadik könyvet átszövegezzék, így keletkezett a főszabály és a részletszabályok megfogalmazása közötti ütközés. Így aztán számos cégbíró veti fel azt, amit Dzsula Marianna fogalmaz meg, hogy „miért kógens a diszpozitív”, bár én inkább fordítva fogalmaznék, hogyan lesz a kógensből diszpozitív?

Lássuk az eltérő javaslatokat.

a) A Ptk. 3:4. § (1)–(2)–(3) bekezdése végső szövegezésben így hangzik:
„(1) A jogi személy létrehozásáról a személyek szerződésben, alapító okiratban vagy alapszabályban (a továbbiakban együtt: létesítő okirat) szabadon rendelkezhetnek, a jogi személy szervezetét és működési szabályait maguk állapítják meg.
(2) A jogi személy tagjai, illetve alapítói az egymás közötti és a jogi személyhez fűződő viszonyuk, valamint a jogi személy szervezetének és működésének szabályozása során a létesítő okiratban – a (3) bekezdésben foglaltak kivételével – eltérhetnek e törvénynek a jogi személyekre vonatkozó szabályaitól.
(3) A jogi személy tagjai, illetve alapítói nem térhetnek el az e törvényben foglaltaktól, ha
a) az eltérést törvény tiltja; vagy
a) az eltérés a jogi személy hitelezőinek, munkavállalóinak vagy a tagok kisebbségének jogait nyilvánvalóan sérti, vagy a jogi személyek törvényes működése feletti felügyelet érvényesülését akadályozza.”

Ehhez tegyük hozzá a Szerkesztő Bizottság javaslatának eredeti szövegét (2011):

3:4. § (1) „A jogi személy létrehozásáról a személyek szerződésben, alapító okiratban vagy alapszabályban (továbbiakban együtt: létesítő okirat) szabadon rendelkezhetnek, a jogi személy szervezetét és működését maguk állapíthatják meg.
(2) A jogi személy tagjai és alapítói az egymás közötti jogi személyhez fűződő viszonyaik és a jogi személy szervezetének és működésének szabályozása során a létesítő okiratban eltérhetnek a törvénynek a jogi személyekre vonatkozó szabályaitól, kivéve, ha az eltérő rendelkezés a törvény alapján érvénytelen, az eltérés a létesítő okirat megalkotásában részt nem vevő személyek jogait vagy érdekeit sérti, az eltérés a tagok kisebbségének jogszabályban biztosított jogait csorbítja vagy az eltérés a jogi személyek törvényes működése feletti felügyelet érvényesítését akadályozza.”

Látható a végleges változatban a szövegtől való eltérés a (2) bekezdésben, tudniillik a 2011-es javaslat érvénytelenségével operál és általában külső személyek jogai vagy érdekei megsértésére hivatkozott:

b) A munkacsoport eredeti javaslata pedig így hangzott (2010):
3:3. § (1) Törvényben meghatározott típusú jogi személy létrehozásáról a polgári jog alanyi szerződésben, alapító okiratban vagy alapszabályban (továbbiakban egységesen: létesítő okirat) szabadon rendelkezhetnek, a jogi személy szervezetét és működését – a törvényi keretek között – maguk állapíthatják meg.
(2) A jogi személyre vonatkozó szabályoktól a jogi személy létesítő okiratában csak akkor lehet eltérni ha azt a törvény megengedi. A törvényben nem szabályozott kérdésekben a tagok, illetve az alapító szabadon rendelkezhetnek, kivéve, ha ez a rendelkezés ellentétes lenne az adott jogi személy rendeltetésével, jogi alapsajátosságaival.

Látható, hogy ez az utóbbi javaslat a kötelező szabályozás elve alapján áll, és lényegében a 2006. évi harmadik Gt. 9. § (1) bekezdését általánosítja valamennyi jogi személyre.

A döntés lehetősége tehát az általános eltérés vagy az általános kötelező jelleg között állt fenn és végül is az Országgyűlés Vékás Lajos és Kisfaludi András javaslata alapján az általános eltérési szabályozás mellett döntött, amit általában – szerintem elvi szempontból tévesen – diszpozitívnak szoktak nevezni. (Lásd Kisfaludi András: A jogi személyek szabályozása. A Vékás Lajos és Vörös Imre által szerkesztett Tanulmányok az új Polgári Törvénykönyvhöz című kötetben. Complex, Budapest, 2014. 89–109. o.)

3. Hármas diszpozitivitás az új Ptk.-ban

A diszpozitív szabályozás régi Ptk. 200. §-ban kizárólag a szerződésekre vonatkozott, most az új Ptk.-ban megjelent a kötelmi jog általános szabályainál, valamint a személyekre vonatkozó jogban is, nevezetesen az utóbbinál a jogi személy könyv ismertetett 3:4. §-ban valamennyi jogi személyre nézve.

Az új Ptk. 6:59. § (2) bekezdése szerint: A felek szabadon köthetnek szerződést és szabadon választhatják meg a másik szerződő felet. Most jön a klasszikus diszpozitivitási szabály: „A szerződéseknél a felek jogaira és kötelezettségeire vonatkozó szabályaitól (tehát csak ezektől az egymásközti viszonyokra vonatkozó rendelkezésektől – S. T.) egyező akarattal eltérhetnek, ha az eltérést e törvény nem tiltja (e törvény, tehát csak a Ptk. tilthatja meg az eltérést – ezen szabály aligha van szinkronban a jogforrásokra vonatkozó általános gyakorlattal, hiszen a Ptk.-tól bármely más törvény eltérhet.) Az érdekesség, hogy a szerződési szabályok előtt a kötelmek közös szabályainál a Ptk. ezt lényegében ugyanúgy kimondja a 6:1. § (3) bekezdésében: „A kötelmeknek a felek jogaira és kötelezettségeire vonatkozó közös szabályaitól a felek egyező akarattal eltérhetnek, ha e törvény az eltérést nem tiltja”. A kérdés az, hogy milyen kötelmekre vonatkozhat e szabály a szerződéseken túlmenően? Az egyoldalú kötelmeknél nincsenek felek, a jogsértéseknél, tehát a károkozásnál, a jogalap nélküli gazdagodásnál vagy az utaló magatartásnál sem fordulhat elő ez az eset. Kérdéses tehát, hogy ezt a szabályt a szerződéseken kívül miért kellett a kötelmekre nézve általában külön kimondani.

4. Történeti fejlődésmenet nemzetközi kitekintéssel

Ami a személyi jogot illeti, eddig a magyar jogban a diszpozitivitás kizárólag a szerződéssel keletkező jogi személyeknél, tehát a társasági szerződéssel létrejövő kft.-nél és az egyesülésnél merült fel. Mivel az 1988-as Gt.-ben a közkereseti és a betéti társaság nem volt jogi személy, hanem „csak” egyszerű szerződés (bár cégneve alatt ez a két tisztán személyegyesülési társaság ugyanolyan jogokat és kötelezettségeket szerezhetett, mint a jogi személy társaságok), ezeknél a társasági formáknál a diszpozitivitás a szerződési jellegnél fogva felhasználható volt. A kft. és az egyesülés azonban jogi személynek minősült és ezért a gyakorlati problémák hatására az 1988. évi VI. törvény 20. §-át már 1991-ben az 1991. évi LXV. törvénnyel rögtön módosítani kellett. A módosított diszpozitív szabályozás egészen a második Gt.-ig, tehát az 1997. évi CXLIV. törvényig – állandósult viták mellett – fennmaradt. Az 1991-ben megállapított szöveg így szólt: A tagok a társasági szerződés tartalmát egymás közti viszonyukra (tehát csak erre!) vonatkozóan a jogszabályok keretei között szabadon állapíthatják meg és a törvénynek a társasági szerződésre (tehát csak erre!) vonatkozó rendelkezéseitől eltérhetnek, ha a törvény az eltérést nem tiltja. Ugyanakkor a társasági törvény kezdettől fogva (első Gt. 233. §) a részvénytársaság szabályozását egyértelműen kógens módon állapította meg.

A diszpozitív alapú szabályozással kapcsolatban – főleg a kft.-nél – annyi visszaélés mutatkozott, hogy az 1997-es Gt. megfordította a szabályt és valamennyi gazdasági társaságnál (így a szerződéssel keletkezőknél is) főszabályként a kógenciát tette meg. Ezt a rendelkezést azonban a cégbírói gyakorlat sok esetben kiterjesztette a Gt.-ben nem szabályozott esetekre is. Ezért azután a harmadik Gt. 2006-ban alapvetően kógens szabályozást kiegészítette egy „ami nem tilos, az szabad” típusú szabályozással. Az alapítók (tagok, részvényesek) a Gt. szabályaitól csak akkor térhetnek el, ha ezt a Gt. megengedi. De: „Nem minősül a törvénytől való eltérésnek olyan további rendelkezés társasági szerződésbe (alapító okiratba, alapszabályba) való foglalása, amelyről a Gt. nem szól, ha ez a rendelkezés nem áll ellentétben a társasági jog általános rendeltetésével vagy az adott társasági formára vonatkozó szabályozás céljával és nem sérti a jóhiszemű joggyakorlás követelményeit.

Kisfaludi Andrásnak abban igaza van, hogy az alapvetően kógens szabályozás adott esetben gátolhatja a felek egyébként a jogrendszerbe beleférő aktivitását is, hiszen a jogalkotó nem láthat előre minden esetet. Ugyanakkor azonban ehhez két megjegyzést fűznék:

a) a Gt. főleg a két személyegyesítő társaságnál, de még a kft.-nél és a zárt részvénytársaságnál is számos esetben kifejezetten módot adott a diszpozitivitásra,
b) szindikátusi szerződéssel a társulók túlléphetnek a Ptk. szabályain, pl. meghatározhatták, hogy mely tag hány igazgatósági tagot jelölhet stb. A társasági és a szindikátusi szerződés kollízióját a bírói gyakorlat megfelelően feloldotta és a szindikátusi szerződés megszegéséhez nem fűzött társasági joghatást. Egyébként tapasztalataim szerint eddig legalábbis nem vált be Kisfaludi azon várakozása, hogy a Ptk. 3:4. §-a folytán csökkeni fog a szindikátusi szerződések száma, hiszen a társulók akaratukat most már a társasági szerződésben is érvényesíthetik. Tudniillik a társulók általában nem akarják, hogy ezek a külön megállapodások nyilvánosságra kerüljenek, cégirattá váljanak, tehát – bár lehetőség lenne mos már erre – nem teszik be a létesítő okiratba.

A magyar jogban azonban az új Ptk.-ig
a) sohasem volt főszabályként diszpozitív a részvénytársaság szabályozása,
b) sohasem szabályozták diszpozitívan a szövetkezeteket,
c) sohasem volt diszpozitív szabály alapú az egyesületi és alapítványi jog.

Ennek oka szerint alapvetően az volt, hogy az rt., a szövetkezet és az egyesület testületi jellegű személyegyesülés, ahol nem a felek közötti szerződéssel jön létre a jogi személy (a zártan alapított rt. szerintem határeset). Az alapítvány pedig intézményi típusú jogi személy, ahol nincsenek tagok, akik egymást közt megállapodhatnának a Ptk. szabályaitól való eltérésben. (Hasonló a helyzet egyébként a költségvetési szerveknél is.)

Ehhez pedig hozzátehetjük, hogy a nemzetközi gyakorlatban teljesen ismeretlen a jogi személyekre általános jelleggel eltérést engedő főszabály. Ilyen szabályozás sem a Code Civilben, sem a Bürgerliches Gesetzbuchban, sem az új Ptk.-nál jórészt mintának tekintett holland polgári törvénykönyvben sincs, és nem találhatók meg az elmúlt évtizedekben alkotott újabb Ptk.-ban sem, lásd a brazil az orosz, a román vagy a cseh polgári törvénykönyvet. A társasági jogon belül a nemzetközi gyakorlatban az általános diszpozitivitás legfeljebb a tisztán szerződéses alakzatoknál bukkan fel (kkt., bt., ritkábban kft.), a részvénytársasági szabályozásban pedig tudomásom szerint sehol sem alkalmazzák – tegyük hozzá, hogy a 2008-as pénzügyi világválság után a társasági jog nemzetközileg épphogy nem lazult, nem a diszpozitivitás felé tolódott, hanem épphogy szigorodott, a kógencia erősödött.

Az új Ptk. harmadik könyvének a nemzetközi gyakorlattól eltérő nyitását, a jogszabályoktól való általános eltérési lehetőséget – amely nemcsak a jogi személy belső viszonyára, hanem a szervezeti és működési relációikra is kiterjed, továbbá a jogi személyek közös szabályaira és az adott jogi személy speciális szabályaira egyaránt vonatkozik – Kisfaludi András alapvetően a magánautonómia biztosításának szükségességével indokolja. A polgári jog egyik alapvető fundamentuma valóban az autonóm struktúra, a vállalkozói szabadság. Ugyanakkor szerintem a magánautonómiát össze kell egyeztetni a jogbiztonsággal. A személyek joga nem azonosítható a szerződések jogával, a jogi személy akkor is szervezet, ha szerződés alapján, a magánautonómia alapján keletkezik. A jogi személyek körében a jogi szabályozásnak nemcsak a tagok magánérdekeit, kell figyelembe vennie, hanem számos más érdeket is – külsőt és belsőt egyaránt, valamint a magánérdeken túl a közérdeket is. Nem véletlen ezért, hogy például a részvénytársaság szabályozása mindenütt a világon kógens alapokon áll és ehhez képest biztosít – főleg a kisebb, illetve zártan működő társaságoknál – a társulók akaratának nagyobb kielégítésére alkalmas eltérési lehetőségeket. A Ptk. ez irányú „ultraliberalizmusra” szerintem végső soron épphogy nem kedvez a magánautonómiának, mivel szinte szükségképpen a társasági jog határterületén – cégjog, fizetésképtelenségi jog, versenyjog, számviteli jog, értékpapírjog – szigorításra vezet, hiszen az eltérési lehetőség csak a Ptk. szabályaira vonatkozik. (Ennek jeleit már észlelhetjük is.)

Mondjunk még egy példát. A jogi személyek közös szabályai között (tehát nem is a társasági jogban) a 3:11. § kimondja, hogy „a részvénytársaság kivételével a tagsági jogokról nem lehet értékpapírt kiállítani”. A Ptk. nem teszi hozzá, hogy e szabálytól eltérni nem lehet. Értelmezhető ez a szabály úgy, hogy ez működési szabály, amely a Ptk. 3:4. § (2) bekezdése alá esik? Úgy gondolom, igen, hiszen hogy a tagnak van-e értékpapírja a tagsági jogairól vagy nincsen, alapvetően érinti az adott társaság működését. Ha pedig ez így van, akkor rendelkezhet-e

• egy bt. létesítő okirata, hogy a bt. kültagja társasági részesedéséről értékpapírt lehet kiállítani,
• egy kft. létesítő okirata, hogy egy tagnak több üzletrésze lehet (már eddig is többen úgy nyilatkoztak, hogy ez lehetséges) és ezt megfejelhetjük úgy, hogy az üzletrészről részvényt lehet kiállítani?

Ha ezekre a kérdésekre igennel válaszolok, akkor vége van a társasági jog formakényszerének. Akkor az első esetben létrejöhet a betéti részvénytársaság, a második esetben pedig nincs már különbség a kft. és a zártan működő részvénytársaság között, sőt talán azt is mondhatjuk, hogy – az angol/amerikai jogfelfogásnak megfelelően – nincs már többé kft., az üzletrész valóban business share-ré változott. Aligha hiszem, hogy ez lenne a helyes jogpolitikai szándék.

Erőltetett probléma tehát a jogértelmezési zavar, a jogbizonytalanság felvetése? Ha megvizsgáljuk a különböző bírói értekezletek állásfoglalásait, illetve a szórványosan már előforduló bírói ítéleteket, úgy gondolom, a bizonytalanság egyértelműen megállapítható. (Lásd Dzsula Mariann I–V. számú cikksorozatát a Céghírnök 2014-es számaiban.)

II. Jogtani elemzés

1. Diszpozitivitás a normatanban

Nemrégiben jelent meg Jójárt Eszter kiváló tanulmánya, amely végigmegy a magyar jogelmélet, illetve polgári jog művelőinek diszpozitivitás-értelmezésén. (Diszpozitivitás a régi és az új Polgári Törvénykönyvben. Magyar Jog, 2014/12.) A következőkben magam is kísérletet szeretnék tenni a diszpozitivitás tartalmi tisztázásra.

Ha az írott jogkörben maradunk (tehát a precedensjogot és a szokásjogot mellőzzük) a jogi norma attól jogi norma, hogy a társadalom tagjaira nézve kötelező. A jogi norma tehát – és most vonatkoztassunk el a nemzetközi magánjogi értelmezéstől, hiszen nem kollíziós jogról beszélünk – szükségképp imperatív, azaz kötelező magatartás szabály, amelyet a jogalanyoknak kötelező alkalmazniuk, illetve e szabályokat betartaniuk. Ez magától értetődő a közjogban, de a magánjog nem szerződéses részében is, lásd a dologi jogot vagy az örökjogot, avagy a természetes személyek jogállására vonatkozó rendelkezéseket. Ezektől eltérni kizárólag a jogszabály – egyébként kivételes – felhatalmazása esetén lehet.

Ebből következik, hogy a diszpozitív/kógens norma elkülönítés kizárólag a szerződéses jog kategóriája – a magánautonómiára tekintettel a szerződéses jog szabályai ún. hézagpótló modellszabályok. Ezek is kötelező szabályok, ha a felek (és csak a felek, tehát itt nincs szó bírósági vagy jogszabályi eltérésről) másként a szerződésben nem rendelkeznek. A felek tehát a két- vagy többoldalú jogügyletek szabályaitól eltérhetnek, hacsak a törvény ezt nem tiltja. A tiltott eltérésre pedig speciális szabály vonatkozik (ez a kógencia): az eltérés érvénytelen, úgy kell tekinteni, mintha meg sem történt volna. A kógencia pedig lehet egyirányú (relatív), hogy az eltérés csak meghatározott relációban irányadó, tehát például a hivatkozott felügyelőbizottsági példában: háromnál kevesebb felügyelőbizottsági tagnál az eltérés érvénytelen lenne, háromnál többnél nem.

Véleményem szerint – és ez megegyezik a magyar magánjog klasszikusa, Szladits Károly álláspontjával – a diszpozitív–kógens norma kettőssége kizárólag jogügyleti, helyesebben szerződéses fogalom. A polgári jog nem szerződéses részében csak akkor érvényesülhet, ahol szerződéskötés történik – dologi jogi ügylet, házassági vagyonjogi szerződés. (Ez a tétel vonatkozik a munkajogra is.)

Mindebből pedig az következik, hogy a diszpozitivitást el kell különíteni a jogszabálytól való eltérés lehetőségétől. Ez szerintem épphogy nem elnevezési, hanem tartalmi kérdés. Más közös megegyezéssel a szerződésre vonatkozó szabályoktól egymás közti viszonyban való eltérés és egyben a felek között új szabály állítása, mint amikor valaki egy szabálytól egyszerűen eltér – lásd a előbbi tagsági jogokról értékpapír-kiállítási tilalom lerontását. A Ptk. jogi személyek könyve tekintetében tehát a 3:4. § alapján csak szerződéssel keletkező jogi személyeknél beszélhetünk diszpozitivitásról, de például az alapítványnál semmiképp sem.

Mindehhez még néhány megjegyzés.
a) Az az elv, amely szerint a polgári jogban ami nem szabályozott, az szabad, nem diszpozitivitási kérdés.
b) A diszpozitív jogszabályok alkalmazása esetén is irányadóak a polgári jog általános alapelvei. Tehát a diszpozitivitás adta lehetőségekkel is rendeltetésszerűen kell élni, a jóhiszeműség elve, a joggal való visszaélés tilalma e körben is irányadó.
c) A diszpozitivitás a felek egymásközti viszonyára irányadó – ezért is helytelen ezt a jogi személyeknél a szervezeti és működési viszonyokra általában vonatkoztatni, hiszen ezek az esetek túlnyomó többségében nemcsak belső, hanem külső viszonyok is. De ez az elv tágabb körben is érvényesül. Nem diszpozitív szabály például a Ptk. 6:152. §, illetve a 6:526. §-a, amely lehetővé teszi mind a kontraktuális, mind a deliktuális kártérítésnél, hogy szerződéssel korlátozzák bizonyos korlátok közt a károkozó kártérítési felelősségét. Más szóval a diszpozitivitás a kötelemben résztvevők belső viszonya, harmadik személyre nem hathat ki.
d) A diszpozitivitás nem érintheti a perjogi vonatkozásokat. A társaság létesítő okiratában hiába egyeznek meg a társulók, hogy ebben a társaságban a társasági határozatokat nem lehet a Ptk. 3:35. § alapján bíróságnál megtámadni, ez a kikötés érvénytelen.

A diszpozitivitást tehát jóval tágabban használják az új Ptk. utáni irodalomban, illetve a gyakorlatban, mint annak valódi terjedelme – a jogszabályoktól való minden eltérést nem helyes diszpozitivitásnak nevezni. Még a szerződési jog körében is sokszor nehéz eldönteni, hogy mely szabálytól lehet eltérni és melytől nem (lásd pl. az elévülés korlátozásának, illetve kizárásának lehetőségével kapcsolatos vitákat), és ez a jogi személyek körében még fokozottabban érvényesül. Mindenképp indokolt lenne viszont, hogy a jogszabályi megfogalmazás is egyértelműen jelezze, hogy diszpozitív szabályról van szó – például a kell vagy a köteles szó diszpozitív szabály esetén szerintem mellőzendő, mert félreértésre vezet (nemcsak jogtudósok értelmezik a jogszabályokat, hanem például vállalkozók is).

2. A Ptk. 3:4. §-ának elemzése

Vizsgáljuk meg a Ptk. vitatott 3:4. §-ának szövegét.

a) Mindenekelőtt meg kell állapítani, hogy a szabály „e” törvényre, azaz a Ptk.-ra vonatkozik, más törvényekre vagy jogszabályokra nem. Ez a kérdés látszólag egyszerűnek látszik. A Ptk. folytán a cégeljárási törvény, a tőkepiaci törvény, a csődtörvény vagy a civiltörvény rendelkezései nem váltak diszpozitívvá vagy ahogy az előző pontban foglaltak alapján helyesebben mondható, általános jelleggel eltérő jellegűvé. A helyzet azért mégsem olyan egyszerű, hiszen ezen törvények tartalma összefügg a Ptk.-ban foglalt rendelkezésekkel. Ismét nézzünk néhány példát.
a/1. A Ptk. nem rendelkezik a nonprofit gazdasági társaságról, mégpedig a közkeletű indokolás szerint azért nem, mert a 3:4. § általános szabályainál fogva a társulók szerződéses technikákkal amúgy is kialakíthatják ezt a formációt (pl. a tagok kötelezik magukat, hogy nem vesznek ki nyereséget). Ez az indokolás azért nem teljesen helytálló, mert a Ptk. 3:88. § (1) bekezdése definiálja a gazdasági társaságot és abban az üzletszerű gazdasági tevékenység szerepel – a nonprofit társaság viszont nem gazdálkodik üzletszerűen, nem törekszik profitra. Márpedig eléggé általános vélemény, hogy definitív szabálytól eltérés nem lehetséges. Ezen logika szerint tehát szerződéses technikával tulajdonképp nem is lehetne nonprofit társaságot kialakítani. De nem ez a legnagyobb probléma.
Az igazi problémát az okozza, hogy a nonprofit gazdasági társaságok jelentős része a civiltörvény hatálya alá tartozó közhasznú szervezetként is kíván működni, és ehhez nem elég a szerződéses technikával nonprofit társaságot létrehozni, többlet jogszabályi alapozás kell. Ezt a törvényalkotás a Ctv. 9/A. §-ban tette meg, mintegy önálló cégformává avatva a nonprofit társaságot. Kérdéses, hogy a 3:4. § szerinti általános eltérési lehetőség kiterjed-e a nonprofit, illetve közhasznú nonprofit gazdasági társaságokra is vagy sem, lévén, hogy a Ctv. kapcsán a diszpozitivitás fel sem merülhet, viszont a nonprofit kft. (rt., bt.) a Ptk. társasági jogi szabályai szerint működik, mögöttes jogterülete a Ptk. szerinti szabályozás (kivéve, ha a Ctv. másként nem rendelkezik).
a/2. Az egyesületeknél a Ptk. csak a többletjogosítványokkal rendelkező tagság lehetőségéről beszél, de nem említi meg a gyakorlatban igen sokszor alkalmazott pártoló, illetve tiszteletbeli tagságot. Ez utóbbi tekintetében a civiltörvény 4. §-a tartalmaz rendelkezést, nevezetesen azt, hogy az ilyen tagoknak csak tanácskozási joga van, tehát nincs szavazati joga. A civiltörvény imperatív jogszabály, nincs eltérési lehetőség. Kérdéses, hogy rendelkezhet-e úgy a Ptk. általános eltérési lehetőséget biztosító rendelkezése alapján egy egyesületi alapszabály, hogy ebben az egyesületben a közgyűlésen a pártoló, illetve tiszteletbeli tag is szavazhat, hiszen ezáltal megsértik a civiltörvény előírásait.
a/3. A Ptk. a jogi személyek közös szabályai körében rendelkezik az ún. elismert (cégjegyzékbe bejegyzett) vállalatcsoportokról (Ptk. 3:49. §). Kérdéses ezért, hogy a vállalatcsoportra vonatkozó szabályoktól el lehet-e térni? Az eltérési lehetőség mellett szól, hogy az elismert vállalatcsoport alapvető eleme az uralmi szerződés, amelynek mögöttes jogterülete a diszpozitivitáson alapuló szerződési jog (Ptk. 3:50. §). Az eltérési lehetőség ellen szól, hogy a Ptk. a vállalatcsoport jogalanyiságáról nem rendelkezik, az pedig kétségen kívül áll, hogy a vállalatcsoport, mint ilyen, nem jogi személy, csak tagjai, nevezetesen az uralkodó és az ellenőrzött társaságok azok (de a tagokra az eltérési lehetőség általában már vonatkozik).
a/4. Ferenczy Tamás hivatkozott cikkében a számviteli törvény kapcsán elemzi azt a problémát, hogy el lehet-e térni a Ptk. szabályaitól abban az esetben is, ha az eltérés a számviteli törvénybe ütközik. Álláspontja szerint ilyenkor a számviteli törvény kötelező előírásai­nak van elsőbbsége – magam is így vélem. A nehézség az, hogy a Ptk. 3:4. § (3) bekezdése az eltiltás megtiltását fenntartja magának a Ptk.-nak („e” törvény).

b) A Ptk. 3:4. § (2) bekezdése négy esetkörben ad általános eltérési lehetőséget, nevezetesen
b/1. a tagok egymásközti viszonyában (ez a szabály azon jogi személyeknél, ahol nincs tag – alapítvány – értelmetlen),
b/2. a tagok és a jogi személy közti viszonyban (a tag nélküli jogi személyeknél ez is értelmetlen).
A b/1. és b/2. pontok az ún. belső viszonyok, ahol a szerződéseken alapuló jogi személyeknél a külföldi jogokban is található diszpozitív főszabály, ez tehát szerintem elvileg elfogadható megoldás
b/3. a jogi személy szervezetének és
b/4. a jogi személy működésének szabályozásában.
A b/3. és b/4. az igazán problematikus, hiszen a szervezet és a működés szabályozása

• a legkevésbé szerződéses szabályozás (ilyen vonása a szerződéseknek általában nincs is) és
• ez a két reláció, amely nemcsak belső, hanem szinte szükségképp külső viszonylat is, tehát a harmadik személyek és a közérdek szempontjából is jelentős lehet. A kérdés most már csak az, hogy a szervezeti és működési szabályokat a lehető legszűkebben értelmezzük, avagy kiterjesztő értelmezéssel mindent ide sorolunk, amely egy jogi személy szervezetét vagy működését érinti. A már felhozott példánál, ha a működést megszorítóan értelmezzük, a tagsági jogokról való értékpapír-kibocsátás nem működési szabály, tehát attól eltérni nem lehet, kiterjesztő értelmezés alapján viszont a tagsági jogok értékpapírba foglalása befolyásolja a szervezet tevékenységét, tehát működési szabály, amelytől el lehet térni.

c) Mikor lehet eltérni a jogi személyek b) pontban említett relációját szabályozó Ptk.-beli rendelkezésektől? A Ptk. öt ilyen esetet sorol fel:
c/1. – amikor ezt maga a Ptk. (és nem más törvény) tiltja,
c/2. – amikor az eltérés a jogi személy hitelezőinek,
c/3. – amikor az eltérés a jogi személy munkavál­lalóinak,
c/4. – amikor az eltérés a tagok kisebbségének
„jogait nyilvánvalóan sérti”. Kérdéses, hogy nem lett volna-e helyesebb inkább a jogok helyett törvényes érdekekről beszélni és talán a nyilvánvaló helyett a lényeges jelző indokoltabb lett volna (nem „nyilvánvaló” jog tudniillik nincs). Az alapprobléma viszont az, hogy az eltérés törvényességét a bejegyzési eljárás során kell a bíróságnak vizsgálnia, amikor még sem hitelezők, sem munkavállalók nem ismertek és sokszor az sem állapítható meg, hogy vannak-e, illetve kik a kisebbségi tagok (azoknál a jogi személyeknél, amelyeknek nincsenek tagjaik a c/4. értelmezhetetlen). Vannak esetek, ahol ez a „nyilvánvaló jogsértés” absztrakt módon előre is megállapítható, az esetek többségében azonban csak a jogi személy működése során ez később válik megállapíthatóvá. A nyilvántartásba való bejegyzés jogerőre emelkedése után viszont a Ptk. 3:15. § alapján a szerződés érvénytelenségére hivatkozással törlési per nem indítható (és szerintem a jogi személy határozatainak a Ptk. 3:35. §-a alapján indított perben sem lehet – áttételesen – a létesítő okirat jogszabálysértésére hivatkozni bár a Ctv. ismer ilyen érvénytelenségi pert).
c/5. Az eltérés a jogi személy törvényes működése feletti felügyelet érvényesülését akadályozza. Ennél a szabálynál pedig az a kérdéses, hogy kizárólag a jogi személy feletti általános bírósági törvényességi felügyelet akadályozását kívánta a jogalkotó kizárni, avagy például a szakhatósági felügyeleti ellenőrzések akadályozása is számba jöhet. Emellett a jogi személy törvényes működését nemcsak kívülről ellenőrzik, hanem belső társasági szervek, így a felügyelőbizottság és a könyvvizsgáló is. Megint az a kérdés, megszorítóan vagy kiterjesztően értelmezzünk a Ptk. ezzel kapcsolatos rendelkezését.

d) Mi hiányzik a 3:4. § (3) bekezdésében foglalt eltérést kizáró okokból? A jogirodalom szinte egyértelműen úgy foglal állást, hogy definíciótól nem lehet eltérni. Ugyanakkor a bírói gyakorlat a definíciót sokszor tágan értelmezi és az adott jogi személy típus, illetve társasági forma lényeges elemeit definitív szabálynak minősíti. No de milyen alapon lehet eldönteni, hogy mi a lényeges elem? Ismét két példa.
d/1. Az egyesület létrehozatalának szakaszában a Ptk. 3:64. § tíz alapítót követel meg és a tízes taglétszámnak az egyesület működése alatt is fenn kell állnia, mert ha hat hónapnál tovább nincs meg a tíz tag, az egyesületnek meg kell szűnnie (3:84. §). El lehet-e térni ettől a szabálytól (a Ptk.-ban ezen paragrafusnál nincs eltérést tiltó szabály), mondván, hogy a tagi létszámminimum nem az egyesület definitív eleme? És ha igen, milyen mértékben lehet eltérni? Nyolc tag még lehet, kettő talán már nem? Lehet-e abszolutizálni a magánautonómiát úgy, hogy egy ember is alkothat egyesületet, mint ahogy ismeretes az egyszemélyes kft. vagy rt.? Véleményem szerint aligha lenne helyes az egyesületi – nemzetközi összehasonlításban amúgy is eléggé alacsony – taglétszámot csökkenteni engedni.
d/2. Kimondhatja-e egy kft. létesítő okirata, hogy a 3:4. § alapján úgy rendelkezünk, hogy a mi kft.-nkben csak társasági részesedés van és nincs üzletrész? Ez nem fogalmi képtelenség, hiszen lényegében ilyen például a román társasági jogi szabályozás. Magam részéről úgy gondolom, hogy az üzletrész – bár nem szerepel a kft. definíciójában (Ptk. 3:159. §) – a kft.-nek a magyar jogban olyan fogalmi eleme, amelytől eltérni nem lehet.

e) Végül felvethető, hogy a jogi személyek különböző létszakaszaira hogy kell (lehet) a Ptk. 3:4. § általános eltérési lehetőségeit alkalmazni.
e/1. A létesítő okirat módosításánál egyértelmű szerintem, hogy a 3:4. § alkalmazható.
e/2. A jogi személy jogutód nélküli megszűnésénél – hiszen ez már nem működési, hanem működésmegszüntetési szabály (bár persze a jogi személy a végelszámolási, felszámolási, kényszertörlési stb. eljárás során még működik) – szerintem a szabályoktól nincs eltérési lehetőség.
e/3. Kérdéses lehet viszont az átalakulás, egyesülés, szétválás, hiszen ezen cselekményeknél a Ptk. mögöttes jogterületként az alapítási szabályokat mondja ki, és a jogi személykénti megszűnése egyben újabb jogi személy létrehozását is jelenti. Véleményem szerint – arra való tekintettel is, hogy e folyamatokat a Ptk. mellett külön törvény szabályozza (2013. évi CLXXVI. törvény) – az átalakulás, egyesülés, szétválás szabályaitól való eltérést nem lenne helyes megengedni.

IV. Néhány rendelkezés konkrét vizsgálata

1. Ahol helye lehet eltérésnek például:

• szerintem nincs akadálya annak, hogy a betéti társaság társasági szerződésében az alapítók úgy állapodjanak meg, hogy a kültag is lehet ügyvezető. Ez tudniillik kizárólag a beltagra nézve lehet hátrányos, és amennyiben ebbe beleegyezik, ezt nem szükséges korlátozni (ez az általam ismert többségi cégbírói álláspont is),
• nincs szükség arra, hogy korlátozzuk a kft. létrehozóit abban, hogy több ügyvezető választása esetén testületi jelleggel ügyvezetőséget hozzanak létre. Ez tudniillik tisztán belső rendelkezés, harmadik személyek jogait hátrányosan nem érinti (lásd hasonlóan a Fővárosi Ítélőtábla 16 Cgf. 47046/2014/2. határozatát).

2. Ahol nincs helye szerintem eltérésnek:

• a törzstőke-, alaptőke-, üzletrész-minimálás mértékétől, mert ezek garanciális rendelkezések,
• az egyesület, szövetkezet taglétszám-minimumánál,
• a kft.-ben egy tag egy üzletrész szabálytól,
• a saját üzletrész, saját részvény felső határától,
• a társasági szerződés, illetve az alapszabály módosításánál megkövetelendő minősített többségnél,
• a vezető tisztségviselők testületénél és a felügyelőbizottságnál a legalább háromfős tagságtól.

V. Végkövetkeztetés

1. Az eddigi gyakorlati tapasztalatok is azt mutatják, hogy nem volt helyes a jogi személyek körében az eddigi főszabály megfordítása, és a Ptk. 3:4. §-ban általános eltérési lehetőség (nem diszpozitivitás) biztosítása nemcsak a jogi személy belső viszonyaiban, hanem a jogi személy szervezeti és működési szabályai körében is.

2. A gyakorlati problémák jelentős része jogalkalmazási úton nehezen kezelhető, tehát jogalkotási lépésre van szükség.

3. Jobb lett volna a Gt. 9. §-ban foglalt szabály általánosítása, tehát főszabályként kógens szabályozás, rengeteg eltérési lehetőség biztosításával, Az is elképzelhető, hogy a kkt., bt., kft. hármasnál a szerződéses alapozás miatt főszabállyá tesszük a diszpozitivitást (ez valóban diszpozitivitás!) és csak a többi jogi személynél tesszük a kötelező jelleget főszabállyá.

4. Figyelemmel azonban a Ptk. stabilitásának szükségességére, a c) pontban foglalt helyes megoldás alkalmazása mégsem javasolható, mert ez a harmadik könyv átfogalmazását igényelné. Ezért úgy gondolom, hogy a Ptk. tervezett szövegfinomításánál kompromisszumos megoldásként meg kellene tartani az általános eltérési lehetőséget, de

• a 3:4. § (3) bekezdésébe az eltérést kizáró szempontok közé hatodikként betenni, hogy nem lehet eltérni, ha az eltérés az adott jogi személy lényegét, alaprendeltetését érintené, továbbá
• az egyes jogi személyek gyakorlatban vitás kritikus pontjain a szabályozást kógenssé kell tenni, például a saját részvény (üzletrész) szabályainál, a társasági szerződés–alapszabály módosításánál stb. (lásd IV/2. pont).

Az írás a Gazdaság és Jog 2015. évi 11. lapszámában (8-14. o.) jelent meg.

A cikk letölthető PDF formátumban is!

Megosztva, többszörözve

Ki a jobb szülő? – abszurd módon erről kellene döntenie a bíróságnak a gyerekelhelyezési perekben. Ezt is elkerülendő, az Európa Tanács a váltott elhelyezés törvénybe iktatását szorgalmazza.

Láthatás után. Kétlakiság
Fotó: Stiller Ákos

„Az, hogy egy édesanya a délutáni órákban otthonról rendszeresen távozik, és több alkalommal a késő éjszakai órákban tért haza, idegen férfiakkal tölti a szabadidejét, nem illeszkedik bele abba a társadalmi elvárásba, ami egy feleséggel és egy édesanyával szemben elvárható. (…) Se a társadalmi elvárás, sem pedig a bírói gyakorlat nem mehet el abba az irányba, hogy egy feleség, egy anya a háztartásvezetést, a gyermek nevelését, gondozását elhanyagolja, rendszeresen másra bízza gyermekeit, még akkor sem, hogyha ezek a személyek szívesen tesznek eleget ezeknek a felkéréseknek” – mondta ki az Ajkai Járásbíróság két éve abban a bontó- és gyermekelhelyezési perben, amit Szaniszló Csaba indított akkori felesége ellen. Bár a fenti, szexista elemeket is tartalmazó érvelés és egyébként látszólag az ítélet egésze is az apának kedvez, az akkor öt- és hétéves fiait mégsem nála, hanem az anyjuknál helyezték el. Nem derül ki a döntésből, hogy miért. „Havonta kétszer 36 órát látom őket. Ez édeskevés ahhoz, hogy megéljem, apa vagyok, és az addig teljes családban élő gyerekeimnek sem elég, hogy érzelmeiket irányomban megéljék” – mondta a HVG-nek a férfi, akinek másodfokon a korábbinál még kevesebb időt ítéltek meg, mondván: ha az iskolás fiú az apjával tölti a délutánt, akkor nem tud különórákon részt venni, és leckét írni az édesanyjával.

Hasonlóan abszurd élethelyzetbe évente több ezer szülő, jellemzően férfi keveredik – állítja Szaniszló, aki a gyermekeiktől külön élő szülőket ért visszásságok miatt létrehozott Apák az Igazságért Egyesület elnöke is. Az elvált szülők és kiváltképp a gyermekeik helyzetét nemcsak az irracionális bírói döntések, hanem az azok nyomán keletkező viták, frontvonalak is nehezítik. Gyakori a kapcsolattartás akadályozása a „birtokon belül” lévő részéről, ami még inkább ellehetetleníti sok szülő helyzetét a gyermek életében. Van, amikor hónapok, akár évek telnek el egy-egy találkozásig, ezalatt a távoli szülő és a gyermek kapcsolata életre szólóan megromlik.

Míg a láthatás korlátozása jellemzően az anyák „fegyvere”, az apáké a tartásdíj nemfizetése. Ami közös ezekben, hogy a gyereket használják eszközül alapvetően párkapcsolati konfliktusukban. Az állami intézmények teszetoszasága miatt lényegé-ben csak az érintett felek vérmérséklete és belátása szabja meg, hogy ki meddig megy el – hangsúlyozzák a gyermekjogi szakemberek.

Nem feltétlenül kivételezés áll annak a hátterében, hogy válás után többnyire az anyákhoz kerülnek a gyerekek. Az esetek többségében a szülők már a per előtt maguk döntenek így. A gyermekelhelyezési perek háromnegyede úgy kerül a bíróságra, hogy az apa és az anya előzetesen megállapodott arról, melyikükhöz kerül a gyermek, és ki gyakorolja a szülői felügyeleti jogokat. Grád András ügyvéd, Jánoskúti Gyöngyvér jogász-pszichológus és Kőrös András, a Kúria tanácsvezető bírája 525 ügy aktáját elemezve jutott arra, hogy az ilyen „megegyezéses” esetek 90,6 százalékában került az anyához a gyerek. Ezzel szemben a bírósági döntés esetén – igaz, ugyancsak az anya javára – 60:40-re módosult ez az arány. „Mindebből arra következtethetünk, hogy jóllehet még napjainkban is jóval kedvezőbbek az anya kilátásai a gyermek nála történő elhelyezésére, mint az apáé, amennyiben az apa a küzdelmet választja, helyzete – a közhiedelemmel ellentétben – távolról sem reménytelen” – áll a Családi Jog című folyóiratban még 2007-ben megjelent kutatásban, és a tendenciák a szakértők szerint azóta sem változtak.

A harc vagy lemondás helyett lenne jobb megoldás is. A skandináv országok már évtizedek óta alkalmazzák az újabban Európa-szerte is egyre terjedő úgynevezett váltott elhelyezést. Ezáltal nem az egy hétig az anyjánál, majd egy hétig az apjánál lakó gyerek „válik”, hanem csak a szülők. Civil szervezetek kezdeményezésére idén ősszel az Európa Tanács parlamenti közgyűlése arra szólította fel a tagállamokat, hogy vezessék be a jogrendjükbe a váltott elhelyezés jogintézményét. „Ezzel a törvény biztosítana lehetőséget a gyerekek számára mindkét szülőjükkel való intenzív, együttéléses kapcsolatra, az alapvetően »kétszülős igényének« a lehető legjobb kiszolgálására, továbbá a közös szülői felelősség megkerülhetetlen fenntartására” – hangsúlyozza az a levél, amelyet az Apák az Igazságért Egyesület írt Novák Katalinnak, a családi ügyekért felelős államtitkárnak, a közbenjárását kérve a mielőbb törvényalkotásért.

A hetenkénti lakhelyváltás nem a legszerencsésebb megoldás, hisz nincs elég idő az akklimatizálódáshoz, de „a két hét már jó megoldás lenne, és a gyerek érdekét is szolgálná” – véli Tomasovszky László igazságügyi pszichológus szakértő. Hozzátéve: persze ez is csak akkor megoldás, ha a felek képesek az együtt-működésre.

A váltott elhelyezés Magyarországon sem ismeretlen, az új polgári törvénykönyv lehetővé teszi a szülőknek, hogy megállapodjanak abban, hogy a kiskorú gyermek ugyanannyi időt töltsön mindkettejüknél. „A gyakorlatban egyelőre ritka az ilyen tartalmú megállapodás, mivel ennek a megoldásnak leginkább azokban az esetekben van létjogosultsága, ahol a szülők közel laknak egymáshoz, illetve közel azonos lakhatási feltételeket tudnak biztosítani a gyermek számára” – válaszolták a Fővárosi Törvényszéken a HVG kérdésére. Elmondták: az eredeti cél az, hogy a gyereknek mindkét szülőnél legyen kuckója, a szükséges játékokkal, taneszközökkel, mindkét helyen otthon érezze magát, zavartalanok legyenek számára a hétköznapok. Ezek a feltételek azonban a gyakorlatban, elsősorban anyagi okokból, kevés esetben adottak.

„Nem mindegy, hol laknak a szülők, mennyi idő alatt lehet beérni az iskolába, óvodába, elérhetők-e a különórák” – sorol néhány további szempontot Gaál Edina családjogi ügyvéd, aki szerint „ha a per ideje alatt is működik az osztott szülői felügyelet, akkor azt általában a bíróság is jóváhagyja”. Gondolkodásra amúgy van idő: azok a válóperek, ahol van gyerek, és a szülők megegyeznek a felügyeletben és az egyéb járulékos kérdésekben, leghamarabb fél év alatt záródnak le. A vitás ügyekben – amelyekben tanúkat, szakértőket is meghallgatnak – 2-3 év is beletelhet, mire a jogerős döntés megszületik. Ez a gyakorló ügyvéd szerint nem feltétlenül baj; tapasztalatai szerint legalább egy év kell a szülőknek ahhoz, hogy fel tudják dolgozni a kapcsolatuk kudarcát, a sérelmeiket, és képesek legyenek hideg fejjel, csupán a gyermekük érdekeit szem előtt tartva dönteni. „Márpedig a szülői felügyelettel kapcsolatos közös döntésnél ez a legfontosabb” – hangsúlyozta az ügyvéd.

„Minden gyerek azt hiszi, hogy ő csinált valami rosszat, és ezért válnak a szülei. Ezért fontos, hogy a szülők közösen beszéljék meg vele, hogy bár elváltak egymástól, továbbra is szülőtársak maradnak. Ekkor kellene kialakítani a kapcsolattartás gyakorlatát is” – hangsúlyozta a HVG-nek Szűcs Andrea családjogi ügyvéd. Erre viszont szerinte nem minden esetben jó megoldás a heti váltás, bár az ő tapasztalatai szerint egyre gyakrabban jutnak erre a felek. „Túlságosan megviseli a gyereket, annál inkább, minél kisebb” – teszi hozzá –, mert a kicsik még nem, de a felső tagozatos gyerekek már képesek jól megélni, hogy két szobájuk van. „Érthető elvárás, hogy mindkét szülő részt akar venni a gyereke életében, de mégiscsak az a döntő, hogy mi szolgálja a gyerek érdekét” – teszi hozzá az ügyvéd, aki maga is úgy látja, a kialakulóban lévő gyakorlat ebbe az irányba halad. Egyre gyakrabban számolnak a szülők 14 napos (13 éjszakás) periódusokban, nem feltétlenül felezve az időt, hanem például úgy, hogy előbb nyolc napig az egyik, öt napig a másik szülőnél van a gyerek, majd fordítva. De „kezd beválni” az is, hogy az egyik héten péntektől hétfőig, a következő héten pedig szerdán–csütörtökön „cserélődnek a szülők”.

PÁLMAI ERIKA

A cikk a HVG 2015/49. lapszámában (14-15. oldal) jelent meg.

Váltott gondoskodás, váltott „elhelyezés”, megosztott szülői felelősség, „váltott modell” – napjaink elterjedőben lévő intézményéről, illetve mindenképpen olyan megoldásról van szó, amelyről egyre gyakrabban és intenzívebben folyik a diskurzus. Az utóbbi évtizedekben a különböző európai országokat egybevéve világos trend rajzolódik ki, amely még akkor is megállapítható, ha a változások nem valamennyi európai országban egyforma indíttatással és egyforma intenzitással jelentkeztek: ez pedig a szülők valóban közös felelősségét preferálja, még akkor is, ha a szülők már nem élnek együtt. Ez a közös felelősség megjelenik az ENSZ Gyermekjogi egyezményében, amely a 18. cikk 1. pontjában rögzíti a részes államok azon kötelezettségét, hogy elismerjék: a felelősség a gyermek neveléséért elsősorban a szülőké, a szülőket pedig közös felelősség terheli, amelynek során elsődleges a gyermek legfőbb érdeke (best interests). A Gyermekjogi egyezmény alkalmazásához az UNICEF által kibocsátott kézikönyv[1] a közös felelősséget különélő szülők esetén nem feltétlenül abban látja megvalósíthatónak, hogy mindketten továbbra is rendelkeznek ilyen felelősséggel (ahogyan a kézikönyv fogalmaz: „lehet, hogy a bíróság a jogokat a szülők egyikére ruházza”), azt azonban kiemeli, hogy nem érvényesülhetnek merev előítéletek és rugalmatlan gondolkodás abban a kérdésben, hogy melyik „szülőnek kell elsőbbséget élveznie”. Ennek a közös szülői felelősségnek a jegyében kezdődött el – számos országban az egyezmény elfogadásánál hamarabb is – az a tendencia, amely a szülők különélésük ideje alatti egyenlőségét, egyenjogúságát hangsúlyozza. Ez összetett kérdés, hiszen a különböző hagyományok, felfogások és kultúrák szintézisében a felelősség közössége azt is jelenti, hogy az anyák is rendelkezhetnek teljeskörű szülői joggal (különösen, ami a vagyonkezelést, törvényes képviseletet illeti), ugyanakkor az apák is részt vehetnek a gyermek gondozásában.[2] A különböző megközelítésekre és változásokra jó példa, hogy nálunk – évtizedek óta – nem kérdés, hogy az apai státusz fennállása esetén az élettárs apáknak ugyanolyan jogaik vannak gyermekeikkel kapcsolatban, mint az anyával házasságban élő apáknak, és a kapcsolat felszámolása után is olyan a helyzetük, mint azoknak az apáknak, akik a házasságukat bontották fel, ez azonban más európai országokban korántsem volt mindig ennyire egyértelmű.

Az ún. váltott gondoskodást időben jellemzően valamennyi európai országban megelőzte a közös szülői felügyelet kialakulása, amely jogilag azt jelentette és jelenti, hogy a szülők egyenlő helyzetben maradnak akkor is, ha már nem élnek együtt. Az, hogy a közös szülői felügyelet pontosan miként valósul meg, nagyon eltérő. Létezik olyan megoldás, amely lehetővé teszi, hogy a szülők közös kérelmére maradjon fenn bontást követően (vagy az élettársi kapcsolat megszüntetését követően) a közös szülői felügyelet, ugyanakkor egyes európai országokban ez vált főszabállyá, amely utóbbi azt jelenti, hogy nem a közös szülői felügyelet mellett kell a szülőknek indokokat felhozni, hanem ellenkezőleg: annak a szülőnek, aki nem kívánja a közös szülői felügyelet fenntartását, szükséges bizonyítani azt, hogy ne közösen, hanem neki maradjon fenn a szülői felügyelete. Az további kérdés, és különbözők a megoldások, hogy milyen kérdésekben is jelent a közös szülői felügyelet közös döntést. A Ptk. Negyedik Könyve értelmében a szülők közös szülői felügyelet esetén – főszabályként – minden kérdésben közösen döntenek, nemcsak az ún. gyermek sorsát érintő lényeges kérdésekben. Vannak jogrendszerek, amelyek közös szülői felügyelet esetén is jelentőséget tulajdonítanak annak, hogy a gyermek tekintetében a szülői felügyelet csak jogilag közös, fizikailag nem, ezért nem valamennyi kérdésben tartják szükségesnek a közös szülői felügyeletet.[3]

Míg közös szülői felügyelet esetén a gyermek jellemzően az egyik szülőnél rendelkezik lakóhellyel, addig azáltal valósul meg a gyermek tekintetében fizikailag is a közös szülői felügyelet, hogy a gyermek felváltva tartózkodik a szülőkkel: meghatározott időtartamban az egyik, majd lehetőleg ugyanannyi ideig a másik szülőnél él. A gyermeknek így lényegében két tartózkodási helye van, ahol váltva él. Az itt is kérdés, hogy ez a szülők által választható megoldás vagy egyfajta főszabály, amely a gyermek tekintetében fennálló szülői felügyeletnek szinte automatikus megoldása a szülők különélése esetén. Amennyiben a szülők dönthetnek a váltott gondoskodás mellett, nekik kell indokolniuk annak megvalósíthatóságát, s azt is, hogy az a gyermek érdekében áll. Amennyiben azonban ez a főszabály, tulajdonképpen mintegy „vélelmezhető”, hogy ez áll a gyermek érdekében és annak a szülőnek, aki nem ezt a megoldást szeretné, kell bizonyítania, hogy ez mégsem szolgálja a gyermek érdekét. (Megjegyezzük, hogy ez annyiban leegyszerűsített megközelítés, hiszen a váltott gondoskodás annak a kérdése is, hogy a szülők mennyiben tudnak egymás közelében lakni, mennyiben tudják megoldani, hogy mindkettőjük lakóhelyén tudjanak a gyermeknek, gyermekeknek megfelelő elhelyezést biztosítani.)

Az európai családjogi irodalom új, gyorsan teret hódító megoldásként tárgyalja a váltott gondoskodást, s a gyakorlat is azt mutatja, hogy elterjedőben van (igaz, empirikus kutatások még kevéssé elérhetőek, bár már kétségtelenül vannak).[4] Miután összességében új intézményről van szó, érthető, hogy egységes elnevezése nincs (sem itthon, sem az európai országokban), sőt, az sem egyértelmű, hogy mit tekintünk váltott gondoskodásnak. A váltott gondoskodás azért tűnik – többek között – helyénvalóbb elnevezésnek, mint a gyermekelhelyezés, mert a Ptk. családjogi rendelkezéseket tartalmazó Negyedik Könyve már nem tekinti és nem nevezi gyermekelhelyezésnek azt, amikor a szülők különélése idejére akár maguk, akár a bíróság rendezi a szülői felügyelet (más jogrendszerekben gyakran: szülői felelősség) kérdését.

A német terminológia „váltott modell”-ként jelöli ezt, angol változatban előfordul a „váltott tartózkodási hely”, a „megosztott szülői felelősség”. Az szintén kérdés, hogy mindkét szülőnél csak feltétlenül azonos időtartam eltöltése eredményez-e váltott gondoskodást vagy az is váltott gondoskodásnak minősül, ha megközelítőleg azonos időtartamot tölt a gyermek külön-külön a szülőkkel. (Megjegyezzük, hogy ismert az ún. fészekmodell is, amikor a gyermek marad a volt közös otthonban és a szülők költöznek felváltva hozzá, vagy akár az a megoldás, amikor egy nagy családi házban vannak egymás mellett elkülönített lakrészek.) Amennyiben a szülők nem váltott gondoskodásban egyeznek meg, különös jelentősége van a kapcsolattartásnak, s ez az a gyermeki jog, illetve a különélő szülő azon joga, melyet valamennyi nemzetközi dokumentum is különös védelemben részesít, feltéve természetesen, hogy ez a gyermek legfőbb érdekét szolgálja. A Gyermekjogi egyezmény 9. cikkének 3. pontja is rögzíti a gyermek azon jogát, hogy mindkét szülőjével személyes kapcsolatot és közvetlen érintkezést tarthasson, feltéve, hogy ez nem ellenkezik a gyermek legfőbb érdekével. A kapcsolattartáshoz fűződő érdekek védelme és a szülők egyenlősége, közös felelősségük elismerése számos esetben a különélő szülő egyre kiterjedtebb kapcsolattartási jogának biztosításához vezet. A jogirodalom ezt a szélesebb körben biztosított kiterjedtebb kapcsolattartást szintén váltott modellként kezeli, még akkor is, ha nem szimmetrikusan valósul meg.

A különélő szülők egyenjogúsága az Európa Tanács dokumentumaiban is megjelenik. Ez év őszén az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlése fogadta el azt a határozatot[5], amely az apák szerepének biztosítása érdekében az egyenlőséget és a megosztott szülői felelősséget hangsúlyozza. Ez a dokumentum a határozatban foglaltak felvezetése alapján legalább annyira táplálkozik abból a követelményből, hogy a férfiak és nők egyenjogúsága a szülői szerepben is megnyilvánuljon, mint abból, hogy a gyermeknek mindkét szülőjére szüksége van. A szülői szerepvállalást megelőzően a határozat a férfiak és nők egyenjogúságát hangsúlyozza mind a munkavállalás terén, mind a magánéletben, s ebből vezeti le azt, hogy a gyermek érkezésétől kezdődően szükség van a szülői – anyai és apai – szerepek egyenlőségének támogatására, s a pozitív apai szerep erősítésére. A határozat számos megállapítást és felhívást tartalmaz a fentiek jegyében, ezek közé tartozik a szülők egyenjogúságának támogatása, a szülők különélése esetén a gyermek váltott tartózkodási helyének biztosítása, azzal, hogy erre csak olyan esetben ne kerülhessen sor, amikor a gyermeket bántalmazták vagy sérelmére visszaéltek, illetve a gyermek érdekeinek és szükségleteinek megfelelően kell megállapítani az egyik, illetve másik szülőnél töltendő időt. Figyelmet fordít a határozat a kapcsolattartásra, illetve a gyermek tartózkodási helyére vonatkozó határozatoknak a megfelelő végrehajtására. Az említett tágabb kontextus keretei között hangsúlyozza azt, hogy ha a szülők a gyermek váltott tartózkodási helyében állapodnak meg, azt a társadalombiztosítási juttatások tekintetében is figyelembe kell venni, s a fizetett gyermekgondozási szabadságot az apák számára is biztosítani kell. A számos eljárási kérdést (így például a mediáció vagy a gyermekkel foglalkozó szakemberek megfelelő képzésének szükségességét) hangsúlyozó dokumentum hosszas és részletes indokolásra épül, amely kutatási eredményeket részletez, kitérve a gyermek és különélő szülő közötti személyes kapcsolat alakulására, a váltott tartózkodási hely, a különélő szülők szülői felelősségének egyes országokban folytatott gyakorlatára, illetve a gyermeket érintő fenti határozatok végrehajtásával kapcsolatos problémákra.

A szülői felelősség elsősorban a gyermekről szól. Számos nemzetközi dokumentum is megfogalmazza azt, hogy a gyermeknek lehetőséget kell adni, hogy az őt érintő kérdések kapcsán – megfelelő tájékoztatását követően – véleményt nyilváníthasson és azt érettségének, ítélőképességének megfelelően figyelembe kell venni. Ezt a fenti határozat is kifejezetten rögzíti.

A témáról lásd még a HVG 2015/49. (december 5-i) lapszámában megjelent cikket!

ELT E JTI

Boronkay Miklós

Ritka esemény, ha a teljes magyar kártérítési jogot átfogó jelleggel, elméleti és gyakorlati szempontból is bemutató mű jelenik meg. Az egyébként szép számú, kártérítési témájú magyar nyelvű könyvek közül eddig alig néhány vállalkozott erre a feladatra. A gyakorló jogászok körében legkedveltebb ilyen művek a hatályos magyar kártérítési jogszabályok magyarázatai: a régi és az új Ptk. kommentárjai,[1] valamint a kártérítési jogi kézikönyvek.[2] Ezek közös vonása, hogy a tételes kártérítési szabályokat elsősorban a bírói gyakorlat ismertetésével mutatják be, elméleti mélységű elemzésre nem törekednek. Külön csoportot alkotnak a kártérítési jog egyes résztémáit feldolgozó monográfiák, amelyek a választott szűkebb kérdéskört elméleti mélységben, nem ritkán összehasonlító szemlélettel tárgyalják.[3] Megemlíthetők továbbá a kártérítési jog bemutatására kitérő egyetemi kötelmi jogi tankönyvek, bár az egyes kártérítési jogi témák részletes kifejtésére ezek a műfaji sajátosságok miatt nyilvánvalóan nem vállalkozhatnak.[4]

Végül külön csoportba sorolhatók a 20. század kiemelkedő kártérítési jogi gondolkodóinak átfogó munkái. A mai jogirodalom elsősorban három ilyen alapműre szokott hivatkozni, amelyek közül történetileg első Grosschmid Béni Fejezetek kötelmi jogunk köréből című monumentális műve,[5] amelynek mondandóját a Grosschmid tanítványai által írt Glossza bontja ki.[6] A szöveg keletkezésének időpontját tekintve második Marton Géza A polgári jogi felelősség című posztumusz műve,[7] amely kiegészül a kéziratot közreadó Zlinszky János jegyzeteivel. Végül a harmadik ilyen nagy monográfia Eörsi Gyula A jogi felelősség alapproblémái. A polgári jogi felelősség című munkája,[8] amely már az 1959. évi Ptk. hatálybalépését követően készült, azonban a bírói gyakorlatra még nem tudott reflektálni. Ez a három könyv minden, kártérítési joggal foglalkozó jogász számára megkerülhetetlen és kötelező olvasmány, gondolati gazdagságukat a jogirodalom azóta sem múlta felül. Kétségtelen tény azonban, hogy mindhárom a jelenlegitől eltérő jogszabályi környezetben született, továbbá keletkezésük időpontjából kifolyólag nem lehettek tekintettel az utóbbi fél évszázad bírói gyakorlatára és tudományos eredményeire. Ráadásul, ahogyan Menyhárd is utal rá, Eörsi és Marton két alternatív, egymástól dogmatikailag jelentősen eltérő felelősségi elméletet épített fel,[9] ami – a mai tételes kártérítési jogtól való időbeli és felfogásbeli távolsággal együtt – szintén nehezíti műveik gyakorlati használhatóságát.

A rövid körkép nem lenne teljes Eörsi 1966-ban megjelent, A polgári jogi kártérítési felelősség kézikönyve című munkája nélkül,[10] amely – Fuglinszky Ádám könyvéhez talán leginkább hasonló módon – már a bírói gyakorlat alapján mutatja be a régi Ptk. kártérítési szabályait, azonban e mű is kis híján fél évszázados, ezért számos tekintetben szükségképpen elavult.

A fenti vázlatos enumeratio alapján is szembeötlő, hogy hiányzik egy olyan átfogó kötet, amely a hatályos magyar kártérítési jog valamennyi kérdését elemzi, mégpedig nem kizárólag elméleti vagy gyakorlati szempontból, hanem egyszerre mindkét oldalról megközelítve. Ezt a hiányt töltötte be Fuglinszky Ádám Kártértítési jog című műve.

A könyv több szempontból is egyedülálló. Elsőként lehet említeni azt a páratlanul gazdag forrásanyagot, amelyre a mű támaszkodik. Fuglinszky Ádám feldolgozta a régi Ptk. bírói gyakorlatát, méghozzá nemcsak a különböző folyóiratokban közzétett ítéleteket (BH, BDT, ÍH, KGD), hanem a birosag.hu honlapon elérhető anonimizált ítéletek tömegét is.[11] A feldolgozás a Legfelsőbb Bíróság, illetve Kúria ítéletein túl az ítélőtáblák határozataira is kiterjed. A könyv azonban nem pusztán ismerteti a bírói gyakorlatot, hanem több esetben kritizálja is, és ami még fontosabb: minden esetben jelzi, hogy a szerző álláspontja szerint a bírói gyakorlat mennyiben lehet irányadó az új Ptk. alkalmazása során.

E kötet minden korábbi, kártérítési témájú könyvnél bővebb körben dolgozza fel a magyar kártérítési jogi szakirodalmat: az általánosan ismert és olvasott könyveken, tanulmányokon túl nehezebben hozzáférhető, szűkebb körben ismert folyóiratokban és tanulmánykötetekben megjelent írásokra is hivatkozik. A szerző tudományos és szakmai alázatát mutatja, hogy nem rekesztette ki a feldolgozott cikkek közül a fiatalabb, kevésbé befutott szerzők műveit sem, ezért az olvasó a könyv forgatásakor bizonyára találkozik majd új nevekkel.

Már a fenti, általános áttekintés alapján is megállapítható: Fuglinszky Ádám könyve éppen úgy megfelel a joggyakorlat igényeinek, mint amennyire alkalmas az elméleti kutatómunka megalapozására. A használhatóságot tovább fokozza a részletes tárgymutató és irodalomjegyzék, amelyek sajnos a magyarországi jogi szakkönyvek esetében nem tekinthetők általánosnak. Nagy előnye továbbá, hogy egy szerző munkája, mivel ez biztosítja az egységes szemléletmódot, a könyv belső arányosságát és tartalmi koherenciáját.

A kötet közel ezer oldal terjedelmű, így tartalmának akárcsak rövid bemutatása is meghaladná a jelen recenzió kereteit. Az alábbiakban ezért a cél inkább a könyv szerkezetének jelzésszerű áttekintése és egy-egy érdekesebb gondolat kiemelése.

A könyv hét részből áll, amelyek közül az első „A kártérítési jog alapkérdései” címet viseli. stílszerű, és a mű elméleti igényességét mutatja, hogy a szerző nem a tételes jog ismertetésével és elemzésével indítja munkáját, hanem a kártérítési jog főbb elméleti alapkérdéseit tárgyaló fejezettel. Itt elemzi a szerző részletesen a kártérítési jog funkcióit (reparáció, prevenció, elégtétel), valamint a modern kártérítési jog sarokkövének tekinthető teljes kártérítés elvét. Helyesen állapítja meg, hogy a teljes kártérítés „a gyakorlatban szinte elérhetetlen, végrehajthatatlan [...] a teljes kártérítés elve így tulajdonképpen illúzió, fikció, fogalmi képtelenség” (47. o.). Ez a felismerés azonban nem eredményezi az elv feladását, mindössze annak visszafogottabb, gyakorlatiasabb megfogalmazását, amely szerint a teljes kártérítést „a modern kártérítési jog olyan célkitűzésének kell tekintenünk, amely a gyakorlatban az eredeti állapot (illetve a kár bekövetkezése nélküli hipotetikus állapot) lehető legteljesebb mértékben történő megközelítését fogja jelenteni” (50. o.). Ez a pragmatizmus az egész művön végigvonul, a szerző nem áldozza fel a gyakorlati szempontokat a dogmatikai tisztaság oltárán.

Az első részben kap helyet a kontraktuális és a deliktuális felelősség viszonyának elemzése, amelyben a könyv a Ptk. 6:145. §-ában foglalt non-cumul elvet (más néven a párhuzamos igényérvényesítés tilalmát) mutatja be. A szerző támaszkodik korábbi összehasonlító jogi kutatásaira is, amit a jogintézmény külföldi eredete is messzemenően indokolttá tesz.[12] A rendkívül alapos és színvonalas fejezetnek komoly gyakorlati jelentősége van, tekintettel arra, hogy az új Ptk. elválasztotta egymástól a kontraktuális és a deliktuális felelősség szabályait, és ezért megnőtt a két felelősségi alakzat elhatárolásának a fontossága. Végül e fejezet tárgyalja a szerződéses felelősségkorlátozást, annak különböző módjait és jogszabályi korlátait. Gyakorlati tapasztalatok azt mutatják, hogy számos szerződéses felelősségkorlátozó kikötés nincs tekintettel a jogszabályi korlátokra. Ezekkel kapcsolatban a szerző helyesen foglal állást akként, hogy az ilyen kikötés csak annyiban érvénytelen, amennyiben a konkrét károkozásra olyan módon – szándékosan, avagy az emberi élet, testi épség, egészség megkárosításával – került sor, amely vonatkozásában a Ptk. tiltja a felelősség korlátozását vagy kizárását, tehát a kikötés a maga teljességében nem lesz érvénytelen (84. o.).

A könyv második része a kontraktuális felelősség szabályait mutatja be, mégpedig nemcsak az általános felelősségi szabályokat, hanem az egyes szerződéseknél érvényesülő különös szabályokat is (letét, vezető tisztségviselő „belső” felelőssége, személyszállítási, fuvarozás, szállítmányozás stb.). A szerző korábbi kutatásaira is építve külön elemzi az előreláthatósági klauzula egyes kérdéseit,[13] valamint a közreműködőért való felelősséget. Tekintettel arra, hogy az új Ptk. kontraktuális felelősségi rendszere jelentős mértékben a Bécsi Vételi Egyezmény rendelkezésein alapul, módszertanilag helyes és gyakorlati szempontból is szerencsés, hogy a mű a Ptk. értelmezésekor támaszkodik az Egyezmény gyakorlatára (különösen az objektív kimentés és az előreláthatóság körében, 111–116. o. és 181–184. o.).[14]

A könyv harmadik része a deliktuális felelősség szabályait elemzi. Az új Ptk. változásai e körben is kihívás elé állítják a téma mélyebb bemutatására törekvő művet. Két példa is alátámaszthatja e megállapítást. Az új Ptk. törvényerőre emelte a bírói gyakorlat és a jogirodalom egy része által régóta emlegetett tételt, miszerint minden károkozás jogellenes, kivéve, ha fennáll valamely, a törvényben kifejezetten szabályozott jogellenességet kizáró ok (6:520. §). Az újabb jogirodalom (Menyhárd,[15] Csehi[16]) élesen bírálja ezt a megközelítést, és a szerző maga is megállapítja, hogy „nem volna haszontalan a jogellenesség-fogalom koncepcionális átgondolása” (222. o.). További példa lehet az előreláthatóság elve, amellyel kapcsolatban az új Ptk. kimondja, hogy nem állapítható meg az okozati összefüggés azzal a kárral kapcsolatban, amelyet a károkozó nem látott előre és nem is kellett előre látnia (6:521. §). Tekintettel arra, hogy az előreláthatósági szabály ugyanazt a jogpolitikai célt szolgálja, mint a régi Ptk. alkalmazása során követett okkiválasztó elméletek (például adekvát kauzalitás), ezért tisztázni kell, hogy mi az okozatossági elméletek és az előreláthatóság viszonya. A kérdés már csak azért is égető, mert a Ptk. bizonyos esetekben kizárja az előreláthatósági klauzulát [például tartást pótló járadék esetében, 6:529. § (1) bekezdés], az okozati összefüggés azonban ilyen esetekben is bizonyítandó. A szerző azt tartaná kívánatosnak, ha e fogalmak

„a koncentrikus körök modellje szerint működnének együtt és egymásra tekintettel; vagyis az ok-okozati összefüggés szempontrendszere lenne a »külső védelmi gyűrű«, amely már kiszűrne bizonyos túlzó és parttalan kártérítési igényeket; az előreláthatóság pedig egyfajta »belső várként« működne e tekintetben” (274. o.).

A negyedik rész a különös deliktuális felelősségi tényállásokat mutatja be. Itt szól a mű a vezető tisztségviselők megszigorodott, és mai napig sokat vitatott felelősségéről. A szerző nem foglal egyértelműen állást a lehetséges értelmezések között, ám végül úgy tűnik, egy szűk értelmezést tart elfogadhatónak, és e felelősség fennállásához megköveteli, hogy a károsult sem a jogi személlyel, sem a vezető tisztségviselővel ne álljon szerződéses kapcsolatban (duplán deliktuális tényállás), továbbá a vezető tisztségviselő magatartása ne legyen betudható a jogi személynek (450–451. o.). Érdemes még megemlíteni a bírósági jogkörben és a jogalkotással okozott károk esetköreit is, ahol a szerző bírálja a jelenlegi, szűkítő, illetve egyenesen elutasító bírói gyakorlatot.[17] Ami a bírósági jogkörben okozott károkat illeti, a szerző javasolja, hogy a bírói gyakorlat tekintsen el vagy a jogerős ítéletek tartalmi immunitásától, vagy pedig a kirívóan súlyos jogsértés doktrínájától (542–543. o.). A jogalkotással okozott károk tekintetében az új Ptk. kihirdetett normaszövege – szemben a korábbi tervezetekkel[18] – nem tartalmaz semmiféle szabályt. A szerző a kodifikációs folyamat és a jogirodalom elemzése alapján arra a következtetésre jut, hogy van esély a jogalkotással okozott kár megtérítésének sikeres érvényesítésére az általános deliktuális felelősségi alakzat alapján. A jogellenesség feltétele, hogy az Alkotmánybíróság megsemmisítse a jogszabályt, a felróhatóság pedig attól függ, hogy az alaptörvény-ellenességnek mi volt az oka, az mennyire volt nyilvánvaló (585. o.).

Az ötödik rész a kár fogalmát, elemeit és a megtérítendő kár összegét elemzi, a hatodik rész a kártérítési módokról szól, külön elemezve a jövedelempótló és a tartást pótló járadékot, a kártérítés esedékességét és a kártérítési igény elévülését. Végül a hetedik rész a sérelemdíjat, a nem vagyoni kártérítés helyébe lépő új jogintézményt mutatja be. Itt vizsgálja a szerző azt a megoldásra váró problémát, hogy a bíróságok miként kezelik majd a bagatell ügyeket, vagyis amikor történt személyiségi jogsértés, azonban annak a súlya elhanyagolható. A szerző helyesen contra legem felfogásnak tartja és elveti azt a felfogást, amely szerint a bíróságok ilyen esetben nem ítélhetnének meg sérelemdíjat (840. o.). Mivel a sérelemdíjnak nem feltétele a „nem vagyoni hátrány” bizonyítása, ezért a személyiségi perek számának növekedését prognosztizálja (844. o.), és arra számít, hogy megerősödik majd az a bírói gyakorlat, amely a hozzátartozó elvesztését önmagában – a szokásos gyászon és fájdalmon túlmenő kóros pszichés elváltozás irányában is – személyiségi jogsértésnek tekinti (845–851. o.).

A könyv előszava nemcsak azt rögzíti, hogy a mű mire vállalkozik és mire nem, hanem jelzi, hogy az milyen helyet foglal el a szerző személyes és szakmai életútjában. Az olvasónak nem lehet kétsége afelől, hogy a kötet megírása mögött komoly munka áll, amely másfél évnyi intenzív írói erőfeszítést, tágabb értelemben viszont tíz évnyi kártérítési jogi kutatómunkát foglal magában. Remélni lehet azonban, hogy a szerző nem hagyja magára könyvét, és hasonlóan a vezető külföldi kézikönyvekhez, időközönként frissített kiadásokat jelentet majd meg. Ez már csak azért is indokolt lenne, mert a mű bár az új Ptk. kártérítési jogát mutatja be, időben az előtt jelent meg, hogy az új Ptk.-n alapuló első kártérítési tárgyú kúriai ítéletek megismerhetőek lennének. A könyv tartalma tehát jelenleg meggyőző és megalapozott prognózis arról, hogy a bírói gyakorlat miként alkalmazza majd az új Ptk.-t. Egy kézikönyv azonban nem maradhat meg a prognózis szintjén, ha időközben kialakul a most még csak „megjövendölt” bírói gyakorlat.

Az új kiadások elkészítése során az időközben megjelent szakirodalom és bírói gyakorlat eredményeinek feldolgozásán túl érdemes lehet némileg kiegészíteni a könyvet. Jelenleg ugyanis sem a régebbi (elsősorban a II. világháború előtti), sem a külföldi szakirodalom feldolgozása nem teljesen egyenletes. Bizonyos kérdéskörök esetében egészen Martonig, az Mtj.-ig, sőt Grosschmidig visszamegy a téma bemutatása (például kártérítési módok, 787. o.), más helyen azonban hiányzik ez a visszatekintés (például jogellenesség, felróhatóság, 220–224. o., illetve 283–294. o.). Hasonlóképpen a jogegységesítés eredményeként született mintatörvényekre való utalás is csak bizonyos helyeken jelenik meg (például Principles of European Tort Law-ra[19] hivatkozik a kártérítési jog alapkérdéseinél 48–50. o., illetve az általános kártérítésnél 762. o.).

Nehezebb kérdés, hogy szükséges-e a mű jogösszehasonlító jellegének erősítése. A szerző azt a módszert választotta, hogy azon jogintézmények esetében vizsgálja meg részletesen a külföldi gyakorlatot, amelyeket az új Ptk. más jogrendszerekből vett át (például előreláthatóság, non-cumul elv). Egy alapvetően magyar közönségnek és jelentős részben gyakorló jogászoknak szánt könyv esetében ez a megközelítés nem kifogásolható. Azonban esetenként tovább megy, és a magyar jogban régóta létező, klasszikus kártérítési jogi jogintézmények elemzésekor is utal a külföldi (elsősorban német és angol) gyakorlatra (például a kár fogalmánál, 722. o.). Nem lenne tehát teljesen idegen a könyv jellegétől, ha a következő kiadásokban tovább erősödne az összehasonlító jogi szemlélet.

Összességében megállapítható, hogy Fuglinszky Ádám műve egyedülálló, amely nemcsak a további kártérítési jogi kutatásoknak nyújt majd biztos alapot és kiindulópontot, hanem a joggyakorlat számára is megkerülhetetlen kézikönyv lesz.

A szerző ügyvéd, Szecskay Ügyvédi Iroda, 1055 Budapest, Kossuth tér 16–17.

E-mail: miklos.boronkay@szecskay.com

A könyvrecenzió eredetileg az Állam- és Jogtudomány 2015/3. számában jelent meg.

A Magyar Jogász Egylet 2016. január 18-án – az Igazságügyi Minisztérium felkérése alapján – vitaülést tartott a 2013-as Polgári Törvénykönyv esetleges részleges módosításáról. A vitaülésen a Polgári Törvénykönyv igen széles témaköréből három terület került megvitatásra. Nevezetesen: a jogi személyekről (jogképes szervezetekről) szóló harmadik könyv, a szerződéses biztosítékok (zálogjog), valamint a szerződések szabályai, különös tekintettel a pénzügyi szerződésekre. A vitaülésre igen nagy érdeklődés mellett (több mint kétszáz résztvevő) került sor a Budapesti Ügyvédi Kamara dísztermében.

A vitaülés előadója Bodzási Balázs, az Igazságügyi Minisztérium helyettes államtitkára volt. Az előadás három korreferense Menyhárd Attila tszv.egyetemi tanár (ELTE ÁJK Polgári Jogi Tanszék), Ferencz Iván, a Fundamenta Lakáskassza, illetve Landgraf Erik, az FHB Jelzálogbank vezető jogtanácsosai voltak. Emellett igen sok hozzászólásra is sor került.

Bodzási Balázs előadásában kifejtette, hogy a Polgári Törvénykönyvről szóló 2013. évi V. törvény kiemelkedő jogalkotás volt és annak strukturális módosítása nem indokolt. Ugyanakkor részben a gazdasági életben bekövetkezett változások, részben új uniós jogalkotások, részben a jogalkalmazási gyakorlatban tapasztalható bizonytalanságok, illetve ellentmondások indokolttá teszik a Ptk. esetleges részleges módosítását.

A jogi személy könyvvel kapcsolatban az előadó kifejtette a Ptk. szabályaitól való általános eltérés lehetőségének különböző értelmezését, valamint a vezető tisztségviselők jogi személy felé fennálló belső szerződésszegési felelősségével, illetve a harmadik személyekkel szembeni deliktuális felelősségével kapcsolatos kérdéseket és ezek egyértelmű rendezésére irányuló igényt. Ehhez a témakörhöz kapcsolódva többen felvetették (így Hanák András ügyvéd), hogy listát kellene készíteni a bírói gyakorlatban problémát okozó tényállásokról és annak alapján eldönteni, hogy melyek azok a szakaszok, ahol jogértelmezéssel a dilemma feloldható, és melyek azok, amelyeknél a Ptk.-t ki kellene egészíteni a szabály kötelező jellegének egyértelmű kimondásával.

A második témakörben az önálló zálogjog intézményének újraszabályozásáról volt szó – ez váltotta ki a korreferensek és a hozzászólók között a legnagyobb vitát. Többen a jelenlegi szabályozás fenntartása mellett szólaltak fel (például Gárdos Péter), mások az önálló zálogjog újraintézményesítését szorgalmazták (elsősorban a banki jogászok). Különösen vitatott volt a korábbi közjegyzői zálogjogi nyilvántartást felváltó hitelbiztosítéki nyilvántartás. A zálogjogi vita jól mutatta a hagyományos német típusú, illetve az angol-amerikai jogászi szemléletmód eltérését. Vitatott volt még a szerződés-átruházás szabályainak felülvizsgálata is. A banki gyakorlat ezzel kapcsolatos nehézségeit főleg Landgraf Erik korreferens fejtette ki.

A szerződésekről szóló harmadik témakörben Bodzási Balázs hangsúlyozta, hogy a teljesítésre irányuló írásbeli felszólítás elévülést megszakító szabályként való újbóli elismerése szükséges lenne. Ugyancsak pontosítani kellene a szerződések érvénytelenségének jogkövetkezményeire vonatkozó előírásokat is.

Jelentős vitát váltott ki a bérletre és a haszonbérletre vonatkozó szabályok kérdése is, amellyel több felszólaló és a két korreferens is foglalkozott. Menyhárd Attila és Ferencz Iván egyaránt kiemelte, hogy a lakásbérleti szabályozás terén a hatékony jogi szabályozás megalapozásához a társadalmi viszonyok jobb megismerését szolgáló szociológiai vizsgálatokra lenne szükség.

Végül a vitaülésen felmerült, hogy a Ptk.-ba bekerült faktoring, lízing, illetve franchise szerződéstípusokat a gyakorlat egyáltalán nem használja, a konkrét szerződésekben kizárják a Ptk.-t. Kérdéses ezért, hogy nem lenne-e indokolt e szerződéstípusoknál egy gyakorlatot jobban figyelembevevő újraszabályozás.

Ami a Ptk. esetleges intézményes módosítását illeti, Menyhárd Attila, Köves Péter és Gárdos Péter alapvetően a közeli módosítással szemben foglalt állást. Véleményük szerint ez még idő előtti és alapvetően jogértelmezéssel kell a felmerült problémákat megoldani. Bodzási Balázs, Ferencz Iván, Landgraf Erik viszont – elsősorban a biztosítékok és a pénzügyi szerződések körében – a mielőbbi módosítás mellett foglalt állást.

A vitavezető Sárközy Tamás, az MJE elnöke összefoglalásában abból indult ki, hogy a magyar Ptk. nemzetközi vonatkozásában is jelentős kódex, amelynek alapvető stabilitását meg kell őrizni. A felmerült problémákat szerinte is elsődlegesen jogértelmezéssel kell megoldani, de néhány kritikus kérdésben indokolt lehet a jól előkészített törvénymódosítás. Ezért minden változtatást nem lenne szabad időelőttinek minősíteni, főleg ott, ahol a bírói gyakorlatban jelentős eltérések tapasztalhatók, illetve azon szakaszoknál, amelyeknél hosszabb időtávon sem várható bírói gyakorlat kialakítása. Ugyanakkor felhívta a figyelmet arra, hogy a törvény elfogadásától számított eltelt két év alatt a Ptk.-t több mint ötven alkalommal ad hoc jelleggel módosították és több Ptk.-t lerontó törvény is született. Ezért igen pozitívnak tartja, hogy az Igazságügyi Minisztérium a Ptk. esetleges intézményes módosítása előtt szakmai viták rendezését kéri a Magyar Jogász Egylettől és a végleges döntést a szakmai viták figyelembevételével fogják meghozni.

A cikk letölthető PDF formátumban is!

Szemléleti változás az érvénytelenség szabályozásában

Az új Polgári Törvénykönyv az érvénytelenség, mint klasszikus szerződési jogintézmény tartalmi megújítása érdekében több tekintetben is lényeges változásokat vezetett be, amelyek érintik az érvénytelenség szerepét, a szabályanyagának rendszertani elhelyezkedését és szerkezeti felépítését, valamint a részletmegoldásait egyaránt. A szem­léletbeli váltás lényege abból a felismerésből ered, hogy az érvénytelenség lényegét tekintve a szerződési jog intézménye, amely sem alkalmazási körénél, sem logikájánál, sem eljárási szabályainál, sem pedig a szankciós jogkövetkezményeinél fogva nem térhet ki a magánjog intakt rendszeréből. Az érvénytelenség funkciója az, hogy megakadályozza a piaci árukapcsolatok rendjét megzavaró vagyoni viszonyok kialakulását és beteljesedését. Mindez azonban szorosan összefügg a fél jogainak védelmével is, az érvénytelenségi okok ugyanis rendszerint a fél számára éppen azért sérelmesek, mert a normális szerződéses kapcsolatokhoz fűződő alapvető érdekeit sértik. A jogintézményben tehát a polgári jog egyik alapvető feladata fejeződik ki, nevezetesen a vagyoni viszonyok védelme speciális reparatív eszközökkel, az érvénytelenség szankcióival.

Az új Ptk. azon az elvi alapon áll, hogy az érvénytelenség nem különülhet el a többi szerződési jogintézménytől, éppolyan magánjogi jogintézmény, mint például a szerződésszegés vagy a kártérítés, amelyek alapján különböző polgári jogi igényeket lehet érvényesíteni, és éppolyan eljárásjogi szabályok szerint, mint más igényeket. Ebből fakad az is, hogy a semmisséget a bíró hivatalból észleli, de hivatalból erre nézve bizonyítást nem folytat le és hivatalból nem alkalmazza az érvénytelenség jogkövetkezményeit sem, hanem ehhez a fél rendelkezésére, kereseti kérelmére van szükség.

Érdemes megjegyezni, hogy a szemléleti váltás már az 1959-es Ptk.-hoz kapcsolódó bírósági joggyakorlatban is megjelent. A joggyakorlat eredményeinek a Polgári Törvénykönyvbe történt beépítését nagymértékben meghatározta egyfajta kölcsönösség. A felső bírói joggyakorlat ugyanis a kodifikáció előrehaladtával az 1959-es Ptk. alkalmazása során is olyan értelmezéseket igyekezett megfogalmazni – amennyiben ezt az 1959-es Ptk. szabályai megengedték –, amelyek az új Ptk. tervezeteiben megismert megoldásokkal összhangban álltak. Más szóval: a felső bírói jogértelmezés változó irányát a kodifikációs folyamat eredményei inspirálták. Ennek jegyében születtek a Kúria (Legfelsőbb Bíróság) 1/2010., 2/2010., 3/2010., 2/2011., 3/2011., 2/2012. PK véleményei, illetve az ezt követően hozott 3/2013., 5/2013., 6/2013., 2/2014. PJE számú jogegységi határozatai. Az elvi állásfoglalások jóllehet az 1959-es Ptk. jogértelmezése jegyében születtek, de már az új Ptk. kodifikációs törekvéseit tükrözik, ezáltal az új jog­anyag értelmezése során megfelelően hasznosíthatók, amelyet a Kúria az 1/2014. PJE jogegységi határozatában külön is kifejezett.

Rendszertani szempontból a kodifikációs cél az volt, hogy az érvénytelenség jogintézménye egy szerkezeti egységen belül, áttekinthető struktúrában jelenjen meg. Kiinduló tételként szerepelt, hogy az érvénytelenség a szerződés megkötéséhez kapcsolódó jogintézmény, amely a szerződés létrejöttének (keletkezési létszakának) valamilyen rendellenessége miatt a felek által célzott joghatás beálltát kizárja. A megfogalmazásban komplexen szerepel az érvénytelenség két oldala: egyfelől jelenti az érvénytelenségi okokat, amelyek miatt nem állhat be a célzott joghatás (milyen okból érvénytelen, semmis vagy megtámadható a szerződés); és másfelől jelenti azt is, hogy az érvénytelenségi oknak mi a jogkövetkezménye, azaz mit lehet és mit kell tenni az érvénytelen szerződéssel. Az érvénytelenség tehát egyik oldalról az érvénytelenségi okok rendszerét tartalmazza, a másik oldala pedig a jogkövetkezményeit jelenti.

Az 1959-es Ptk.-ban az érvénytelenségi okok meglehetősen elszórtan voltak találhatók, és ettől elkülönülten szerepeltek a jogkövetkezményekre vonatkozó (nem minden tekintetben egyértelmű) rendelkezések. Az új Ptk. a szerződés általános szabályai VI. Címében eltérő strukturális felfogásban tárgyalja az érvénytelenséget. Az áttekinthetőséget szolgálja, hogy az érvénytelenségi okokat a szerződés létrejöttének fázisaihoz igazodóan csoportosítja. Az érvénytelenségi okok rendszeréhez szervesen kapcsolódnak „Az érvénytelenség jogkövetkezményei”, amelyeket a törvény külön, a XIX. Fejezetben szabályoz: a szerződés bírósági érvényessé nyilvánítása, a szerződés érvényessé válása, az eredeti állapot helyreállítása, az alaptalan gazdagodás megtérítése és az érvénytelen szerződéshez kapcsolódó járulékos igények.

Az érvénytelenség alapvető jogkövetkezménye (Ptk. 6:108. §)

Az érvénytelenséghez fűződő jogkövetkezmények arra adnak választ, hogy az érvénytelenségi ok milyen beavatkozásokat indukál a szerződés megkötésének mechanizmusában. Az érvénytelenség, mint szankció azt jelenti, hogy az érvénytelenségi ok meglétéig a szerződéshez a felek által célzott joghatás nem fűződhet, beállását a polgári jog kizárja. A felek a szerződéshez általában azt a célzott joghatást kívánják fűzni, hogy a szerződést a másik fél (kölcsönösen) kötelezően teljesítse (szerződési kötőerő), illetve, ha a másik fél önként, a szerződésben foglaltakat mégsem tartaná be, úgy a szerződés teljesítése vele szemben állami eszközökkel kikényszeríthetővé váljék. Az érvénytelenség alapvető szankciós vonása, hogy éppen ezt a célzott joghatást zárja ki: az érvénytelen szerződés nem köti a feleket, az érvénytelen szerződést nem kell teljesíteni, illetve az érvénytelen szerződést állami-bírósági úton kikényszeríteni nem lehet.

Az érvénytelenség alapvető jogkövetkezménye, hogy az érvénytelen szerződésre jogosultságot, követelést alapítani – azaz az érvénytelen szerződés teljesítését követelni, bírósági úton kikényszeríteni – nem lehet. Lehet fogalmazni úgy is, hogy a felek által megkötött tartalommal a szerződés a kapcsolatukból „kihullik”, abból kötelezettsége egyiküknek sem keletkezik.

Nem következik ebből, hogy a felek között az érvénytelen („kihulló”) szerződés folytán ne keletkezne jogviszony: a Ptk. éppen azt szabályozza, hogy a felek által célzott joghatások helyett az érvénytelen szerződés megkötésének a felekre nézve milyen jogkövetkezményei származnak. Az érvénytelenség alapvető jogkövetkezménye a felek által célzott joghatást zárja ki mindaddig, ameddig abban érvénytelenségi ok áll fenn. Nincs indoka a célzott joghatás megakadályozásának viszont akkor, ha a szerződéskötési rendellenesség elhárítható. Arra a kérdésre tehát, hogy hogyan kell rendezni az érvénytelen szerződés folytán keletkezett jogviszonyt, a Ptk. a jogkövetkezmények kétféle irányát jelöli ki:

• a szerződés megmentése: a törvény olyan helyzetet kíván teremteni, mintha a felek már eredetileg is érvényes szerződést kötöttek volna (ex tunc hatályú érvényessé nyilvánítás);
• a jogviszony felszámolása: ebben az esetben a törvény olyan helyzet megteremtésére törekszik, mintha a felek egyáltalán nem kötöttek volna szerződés (ex tunc hatályú eredeti állapot helyreállítása).

Nem arról van szó, hogy a bíróság hivatalból avatkozna be a felek magánautonómiájába, és olyan kötelezettségek teljesítését írná elő, amelyre nem vállalkoztak. A kialakult helyzetet azonban a felek érdekeinek szem előtt tartásával – kérelmükre – rendezni kell, éppen ezért az érvénytelenség jogkövetkezményeit a bíróság csak a felek erre irányuló kérelme alapján alkalmazza. Más kérdés, hogy a Ptk. a joggyakorlatban megfogalmazódott szempontok (Kúria 1/2010. PK vélemény 5., 7. pont) beépítésével rendelkezik akként, hogyha elvileg többféle jogkövetkezmény alkalmazására is lehetőség van, akkor a bíróságot mérlegelési jog illeti meg, és csak olyan megoldást nem alkalmazhat, amelyik ellen mindegyik fél tiltakozik.

A szerződés érvényessé nyilvánítása (Ptk. 6:110. §)

Az 1959-es Ptk.-hoz kapcsolódó joggyakorlatban az érvényessé nyilvánítás fokozatos térhódítása volt megfigyelhető. A Ptk. 1977. évi IV. törvénnyel történt módosítását követően huzamos idő óta elismert, hogy az érvényessé nyilvánítás egyenrangú jogkövetkezmény az eredeti állapot helyreállításához képest (BH 1991.63.). Vitatott volt viszont, hogy a jogkövetkezmény bármelyik érvénytelenségi ok esetén alkalmazható-e, mivel az érvénytelenségi okok egy része utólag fogalmilag nem küszöbölhető ki (pl. akarati hibák, BH 2008.144.). Az érvényessé nyilvánítást ezért a bíróságok rendszerint olyan esetekben alkalmazták, amikor az érvénytelenség oka a szolgáltatás és ellenszolgáltatás feltűnő értékkülönbségében állt. A Legfelsőbb Bíróság PK 267. számú állásfoglalás II. pontja szerint a feltűnően nagy értékkülönbségre alapított megtámadás következtében a szerződés érvényessé nyilvánításakor a bíróságnak olyan mértékű ellenszolgáltatást kell megállapítania, amely mellett az értékkülönbség már nem feltűnően nagy.

Az ítélkezési gyakorlatban azonban olyan jogesetek is megjelentek, amelyek az érvényessé nyilvánítás alkalmazását szélesíteni törekedtek. Az egyik jog­eset például kifejtette, hogy az 1959-es Ptk. 237. § (2) bekezdése a szerződés érvényessé nyilvánítását nem szűkíti a feltűnő aránytalanságra (és az uzsorára), mivel ezek csupán a példálózó, a „különösen” kifejezéssel kiemelt nevesített esetek; a jogszabályhely azonban elvileg bármilyen érvénytelenségi okra vonatkozhat. A törvényi szabályozás nem zárja ki, hogy a bíróság a szerződés tartalmát úgy módosítsa, hogy ezáltal az érvénytelenségi ok miatt keletkezett érdeksérelmet küszöbölje ki, ellenkező értelmezés mellett ugyanis más érvénytelenségi ok esetében az érvényessé nyilvánítás nem lenne lehetséges, ami nem fér össze a jogintézmény rendeltetésével (BDT 2007.1584.). Ezt követően egyre több jogeset és állásfoglalás erősítette meg, hogy a szerződés érvényessé nyilvánítása nem csupán a feltűnő aránytalanság kiküszöbölésére, hanem elvileg bármilyen érvénytelenségi okra vonatkozhat (BDT 2009.1941., BDT 2011.2483., BDT 2012.2681., Szegedi Ítélőtábla 1/2008. PK vélemény, BDT 2009. évi 2. szám). A Legfelsőbb Bíróság végül is az 1/2010. PK vélemény 5. pontjában kimondta, hogy ha az érvénytelenség oka kiküszöbölhető vagy utóbb megszűnt, a bíróság az érvénytelen szerződést a megkötésének időpontjára visszamenő hatállyal érvényessé nyilváníthatja. A szerződés érvényessé nyilvánítása egyenrangú lehetőség az eredeti állapot helyreállításával. Az indokolás tartalmazza azt is, hogy az érvénytelenségi ok kiküszöbölése voltaképpen a szerződés tartalmának a módosításával az érvénytelenségi ok miatt keletkezett érdeksérelem kiküszöbölését jelenti. Az elvet megerősítette a 2012. G.3. szám alatt közzétett elvi döntés is (BH 2012. évi 6. szám).

Ilyen joggyakorlati előzmények után az új Ptk. az érvénytelen szerződés érvényessé nyilvánítását kifejezetten privilegizálja, jelzésértékű, hogy sorrendben először ezt a jogkövetkezményt szabályozza. Az érvényessé nyilvánítás már nem csak egyenrangú az eredeti állapot helyreállításával, hanem gyakran annál célszerűbb is, és nem csak feltűnő aránytalanság, hanem bármely érvénytelenségi ok esetén. Lényeges változás, hogy az 1959-es Ptk. 237. § (2) bekezdés törvényszövegétől eltérően a bíróság nem az érvénytelenség okát szünteti meg, hanem a Ptk. kifejezett normaszövege szerint az érvénytelenség miatti érdeksérelmet küszöböli ki, és az így módosított tartalommal a szerződést érvényessé nyilvánítja. A felek a továbbiakban úgy kötelesek teljesíteni, mintha eredetileg is érvényes szerződést kötöttek volna, és értelemszerűen felelnek az érvényessé nyilvánítást követő szerződésszegésért.

A Ptk. a joggyakorlattal összhangban rögzíti azt is, hogy az érvénytelenségi okban szenvedő szerződést a bíróság konstitutív hatályú döntésével érvényessé nyilváníthatja akkor is, ha az érvénytelenség oka utóbb, a szerződés megkötését követően megszűnt. E lehetőséggel a bíróság elsősorban akkor élhet, ha a szerződéskötés idején hatályos azt a jogszabályt, amely a szerződés érvénytelenségét okozta, utóbb hatályon kívül helyezik (BDT 2005.1202.).

A Kúria (Legfelsőbb Bíróság) 1/2010. PK vélemény 5. pontjához fűzött indokolás szerint pedig a bírói gyakorlat már a korábbiakban is az érvényessé nyilvánítás esetkörébe vonta az „érvényessé válás” (konvalidálódás) eseteit, vagyis amikor az érvénytelenség oka magától hárul el (például a jogszabály időközben megváltozik, a felek megkapják a hiányzó hatósági jóváhagyást), vagy azt a felek maguk hárítják el (pl. a hiányzó alakiság pótlásával, a szerződés módosításával vagy annak megerősítésével). Az új Ptk. a bírósági gyakorlat jogfejlesztő törekvéseit normaszövegbe öntötte, és biztosítja a felek számára, hogy az érvénytelen szerződés érvényessé válásáról – akár ex tunc, akár ex nunc hatállyal – megállapodjanak, és szükség szerint az addigi teljesítéseiket elszámolják.

Az eredeti állapot helyreállítása (Ptk. 6:112. §)

A szerződés érvényessé nyilvánításával szemben az érvénytelenség jogkövetkezményének másik iránya a szerződéses jogviszony felszámolása, az eredeti állapot helyreállítása. A Ptk. szabályozása szerint az in integrum restitutio csak szűkebb körben, a törvényben előírt feltételek mellett alkalmazható.

a) Az eredeti állapot helyreállítására csak akkor kerülhet sor, ha a nyújtott szolgáltatás természetben visszaadható. Ez a lehetőség, mint tulajdoni igény a reverzibilis dologszolgáltatások esetében nyílik meg; az átruházással érintett dolog érvényes szerződésen alapuló jogváltozás hiányában rei vindikációs igényként követelhető vissza. Az eredeti állapot helyreállítása, mint a szerződés érvénytelenségének egyik jogkövetkezménye azonban nemcsak tulajdoni igény lehet. Az érvénytelen szerződés alapján nyújtott pénzszolgáltatás – mint fajlagos szolgáltatás, helyettesíthető dolog – visszafizetése nem tulajdonjogi, hanem kötelmi jogi követelés. A visszafizetés eredeti állapot helyreállítása jogcímén történik, mert a nyújtott pénzszolgáltatás „természetben visszatéríthető”.

Alkalmazható az eredeti állapot helyreállítása adott esetben kötelmi jogcímen akkor is, ha a szolgáltatás jog vagy követelés átruházásában állt [Ptk. 6:215. § (3) bekezdés, 6:235. § (3) bekezdés].

Az eredeti állapot helyreállítása nem alkalmazható viszont, ha a teljesített szolgáltatások természetben nem adhatók vissza. Eredetileg irreverzibilis a szolgáltatás, ha valamilyen tevékenységben vagy használatban áll (például vállalkozó, megbízott tevékenysége, a bérelt dolog használata, vagy a biztosító prestare jellegű helytállása). Lehetséges az is, hogy az eredetileg reverzibilis dologszolgáltatás valamilyen okból utóbb válik irreverzibilissé (például a dolog elfogyasztása, elpusztulása, felhasználása). Irreverzibilissé válhat a dologszolgáltatás akkor is, ha a dolgot utóbb továbbértékesítették, feltéve, hogy fennálltak a nem tulajdonostól való tulajdonszerzés törvényi feltételei. A Ptk. 5:39. § (1) bekezdése értelmében ugyanis átruházással a dolog tulajdonosától lehet a tulajdonjogot megszerezni, az érvénytelen szerződés alapján szerző fél pedig a továbbértékesítéskor a dolognak nem tulajdonosa. Ha viszont a továbbértékesítés kereskedelmi forgalomban jóhiszeműen és ellenérték fejében történt, a szerző fél az ingó dolog tulajdonjogát akkor is megszerzi, ha az átruházó nem volt tulajdonos [5:39. § (2) bekezdés]. A Legfelsőbb Bíróság már a PK 3/2010. PK vélemény 4. pont indokolásában rámutatott arra is, hogy a származékos jogszerzés alaptételét, a „nemo plus iuris” alapelvét egyes esetekben a Ptk. ingatlanok tekintetében is áttöri, és ugyancsak lehetővé teszi a nem tulajdonostól való tulajdonszerzést. A Ptk. 5:187. §-a értelmében azzal szemben, aki az ingatlan-nyilvántartási bejegyzés teljességében és helyességében bízva, jóhiszeműen és ellenérték fejében szerzett a továbbértékesítés szerint jogot, a bejegyzésről szóló határozat kézbesítésétől számított 6 hónap alatt, ha pedig kézbesítés nem történt, a bejegyzés hatályossá válásától számított 3 éves határidő alatt lehet csak törlési keresetet indítani. Az érvénytelen bejegyzésen alapuló további bejegyzés a jogszerző jóhiszeműsége esetén az ingatlan-nyilvántartásból akkor törölhető, ha a törlési per indítására jogosult személy a pert a jogvesztő határidőn belül a további jogszerzővel szemben is megindította. E határidő eltelte után indított perben a jóhiszemű további jogszerző jogának a törlését az ingatlan-nyilvántartás közhitelessége kizárja. A jogvédelem azonban csak a jóhiszemű visszterhes szerzőt illeti meg. A rosszhiszemű, illetve az ingyenesen további jogszerző jogának törlésére addig indítható kereset, amíg a bejegyzés alapjául szolgáló szerződés érvénytelensége megállapításának helye van (Szegedi Ítélőtábla 2012. G.3. elvi döntése, BH 2012. évi 6. szám, BDT 2012.2681.). A kapcsolódó jogesetek szerint a lakástulajdonos tudta nélkül, rosszhiszemű álképviselő útján eladott ingatlan esetén az adásvételi szerződés nem jön létre. A vevő – továbbértékesítés esetén – a lakásnak nem tulajdonosa, és azt a lakás eredeti tulajdonosának akarata ellenére (hiányában) megszerezni sem tudja. Érvényesen létrejött szerződés hiányában az eredeti tulajdonos a tulajdonjoga alapján érvényesíthet igényt az eredeti ingatlan-nyilvántartási állapot helyreállítása iránt, ami magában foglalja a bejegyzés törlése iránti keresetet is. Ha azonban a törlési keresetet a jogvesztő határidőn túl terjeszti elő, a bejegyzett további jóhiszemű és visszterhes vevők a nem tulajdonostól is megszerzik az ingatlan tulajdonjogát (BH 2006.283.). Érvénytelen szerződés esetén az eredeti állapot nem állítható helyre, ha az ingatlant időközben továbbértékesítették, és a vevő megszerezte a tulajdonjogot (BH 2005.400.). A jóhiszeműen, az ingatlan-nyilvántartás­ban bízva, ellenérték fejében szerző fél az ingatlan tulajdonjogát nem tulajdonostól is megszerezheti, ha a törlési per feltételei nem állnak fenn (EBH 2006.1400.).

Lényeges, hogy az eredeti állapot természetbeli helyreállításának lehetősége nem szerződéstípushoz, hanem a teljesített szolgáltatáshoz igazodik. Az eredeti állapot helyreállítása alkalmazható például vállalkozási vagy megbízási szerződés esetében is, feltéve, hogy a vállalkozó vagy megbízott a tevékenységét még nem kezdte meg, a megrendelő, megbízó azonban már fizetett díjat az érvénytelen szerződés alapján. Az in integrum resitutio lehetősége más összefüggésben a Ptk. kifejezett rendelkezéséből is következik: a 6:249. § (1) bekezdése értelmében ugyanis a megrendelő a vállalkozási szerződéstől a szerződés teljesítésének megkezdése előtt bármikor elállhat (ami az eredeti állapot helyreállítását eredményezi), ezt követően a teljesítésig a szerződést felmondhatja (a szerződést a jövőre nézve szünteti meg, 6:212. §, 6:213. §).

b) Az eredeti állapot helyreállításának lényeges törvényi feltétele a kölcsönösség: a fél csak akkor kérheti az eredeti állapot helyreállítását, ha egyidejűleg maga is természetben visszatéríti a számára nyújtott szolgáltatást. Ha a felek részéről kölcsönös teljesítés történt, az in integrum restitutio csak akkor alkalmazható, ha mindkét fél olyan szolgáltatást nyújtott, amely természetben visszatéríthető. Ilyenkor már a szerződéstípusnak is jelentősége van; ha ugyanis az egyik fél által nyújtott szolgáltatás reverzibilis (jellemzően pénzszolgáltatás), az ellenszolgáltatás azonban irreverzibilis (tevékenység, használat), eredeti állapot helyreállításának teljeskörűen nincs helye. Kölcsönös teljesítés esetén az eredeti állapot helyreállítása – a maga teljességében – a dolog tulajdonjoga, illetve más jog vagy követelés átruházására vonatkozó szerződések körében alkalmazható. A használati típusú bérleti szerződés érvénytelensége esetén a bérbeadó bérleti díjra érvényes szerződés hiányában nem jogosult, másfelől a bérlő ugyancsak érvényes szerződés hiányában a dolgot jogalap nélkül tartja birtokában (a használatra érvényes jogcímet nem szerzett), a bérelt dolog, illetve a bérleti díj természetben visszaadható. A jogalap nélkül birtokban tartott dolog használata, mint a bérleti szerződés jellegadó szolgáltatása azonban nem tehető meg nem történtté, a szolgáltatások kölcsönös visszatérítése ezért nem alkalmazható, az eredeti állapot teljeskörűen nem állítható helyre. A természetben visszatéríthető szolgáltatásokat ez esetben is vissza kell adni, a helyre nem állítható szolgáltatások elszámolása viszont kiegészítő (szubszidiárius) jelleggel a gazdagodás szabályai szerint történik (ún. „csonka” eredeti állapot helyreállítása).

Az eredeti állapot helyreállítása szempontjából sajátos és vitás a kölcsönszerződések megítélése. Véleményünk szerint abból kell kiindulni, hogy a kölcsönszerződés tulajdonátruházó és egyben használati szerződés: „Noha a fizetés főszabályként pénz tulajdonjogának átruházását jelenti, a tulajdonátruházás a kölcsönnek szükséges, de nem jellegadó eleme. Önmagában pénz tulajdonának átruházása nem kölcsönnyújtás. Egy ilyen ügylet akkor minősül kölcsönnek, ha a pénz tulajdonának átruházása kölcsön jogcímén történik, és ebből következően, későbbi időpontban való visszafizetési kötelezettséggel párosul… Az adós és hitelező közötti jogviszony egyik lényegi eleme az, hogy a hitelező a pénzét használatra átengedi az adósnak, amellyel kiteszi magát a visszafizetés kockázatának. A pénz tulajdonjogának átruházása mellett tehát a kölcsön jellegadó sajátosságát, azaz a kölcsönszerződés alapján nyújtott szolgáltatás lényeges elemét alkotja a pénz használatra való átengedése és a kockázatvállalás” (GÁRDOS Péter: A kölcsönszerződés. In. VÉKÁS Lajos (szerk.) A Polgári Törvénykönyv magyarázatokkal. CompLex Budapest, 2013. 848. o.). A kölcsönszerződés tehát lényegét tekintve használati kötelem, az adós részére nyújtott szolgáltatás idegen pénz átengedése, amelyet az adós használhat és hasznosíthat, majd a határozott idő elteltével, illetve a szerződésben rögzített törlesztési időpontokban az idegen pénzt vissza kell fizetnie, és a pénz használatáért ellenszolgáltatást fizet. Az ellenszolgáltatás az ügyleti kamat, illetve a kamatot és a kezelési költséget is magában foglaló teljes hiteldíj (THM). Mivel a kölcsönszerződés lényegét tekintve használati kötelem, érvénytelenség esetén klasszikus jogi értelemben az eredeti állapot helyreállítása nem alkalmazható. Az érvénytelen szerződés alapján folyósított pénz visszaadási kötelezettsége azonnal, egy összegben esedékessé válik; az érvénytelen szerződés alapján, annak feltételei szerint ügyleti kamatra a hitelező nem szerez jogosultságot, így azt vissza kell térítse – a felvett tőke és a fizetett ügyleti kamat tekintetében alkalmazható az eredeti állapot helyreállítása. Az adós részéről a már megtörtént pénzhasználat azonban nem tehető „meg nem történtté”, vagyis irreverzibilis. A pénz használatának ellenértékeként – nem az eredeti állapot helyreállítása jogcímén, hanem a jogalap nélküli gazdagodás folytán – az érvénytelen szerződés feltételeitől, kikötéseitől függetlenül egyenértéki kamatot kell megfizetni. Az eredeti állapot teljes körű helyreállítása a kölcsönszerződések esetén nem lenne más, mint az „értékben való visszatérítés”, azaz annak elismerése és lehetővé tétele, hogy az eredeti állapot helyreállítása pénzbeli egyenértékkel történjen meg. A Legfelsőbb Bíróság PK 32. számú állásfoglalása az értékben való visszatérítést elismerte (a joggyakorlat évtizedekig ezen alapult), az 1/2010. PK vélemény 1. pontja azonban a PK 32. számú állásfoglalást meghaladottnak tekintette és kimondta, hogy az eredeti állapot helyreállítása csak természetben történhet; nem minősül annak, ha valamelyik fél a kapott szolgáltatást csak pénzbeli ellenérték megfizetésével tudná visszaszolgáltatni (3. pont).

c) Ha a fél az eredeti állapot helyreállítása jogcímén kötelmi igényt érvényesít (például a vételárat követeli vissza), ezt az elévülési, ha pedig tulajdoni igényt, akkor az elbirtoklási időn belül teheti meg. Olyan helyzet azonban nem állhat elő, hogy a dolog visszaadását tulajdonjogi alapon követelő fél a részére fizetett vételár visszatérítését arra hivatkozással tagadhassa meg, hogy az elévülési határidő már letelt. A törvény kifejezett rendelkezésként írja elő, az eredeti állapot helyreállítását kérő fél arra nem hivatkozhat, hogy az ő visszatérítési kötelezettsége elévült. Így foglalt állást az 1959-es Ptk.-hoz kapcsolódóan az 1/2010. PK vélemény 4. pontja is: az érvénytelen szerződés alapján kölcsönösen teljesített szolgáltatások visszatérítése is csak kölcsönösen és egyidejűleg történhet. Csak az a fél követelheti eredményesen a neki visszajáró szolgáltatást, aki egyben vállalja, hogy maga is visszatéríti a számára teljesített szolgáltatást és erre képes is.

Az eredeti állapot helyreállítása nem azt jelenti, hogy a teljesített szolgáltatások „egy az egyben” kerülnek visszatérítésre, hanem érvényesülnie kell annak az elvnek, hogy az eredetileg fennállt értékegyensúly – különösen tekintettel az időmúlás miatti értékváltozásokra – fennmaradjon, egyik fél részéről se következzen be jogalap nélküli gazdagodás. A bíróságnak arra kell törekednie, hogy egyik fél se kerüljön a másikkal szemben aránytalanul kedvezőbb, illetve méltánytalanul súlyosabb vagyoni helyzetbe, meg kell akadályozni bármelyik fél jogalap nélküli gazdagodását. A jogviszony rendezése során arra kell törekedni, hogy a már teljesített szolgáltatással egyenértékű ellenszolgáltatás kerüljön; az elszámolás során egyik fél se kerüljön kedvezőbb helyzetbe annál, mintha eleve érvényes szerződést kötött volna. A Legfelsőbb Bíróság 1/2010. PK vélemény 8. pont indokolásában is megjelenített szempontokat a Ptk. törvényi rendelkezésként írja elő.

Az alaptalan gazdagodás pénzbeli megtérítése (Ptk. 6:113. §)

Az 1959-es Ptk. 237. § (2) bekezdése azt a rendelkezést tartalmazta, ha a szerződéskötés előtt fennállott helyzetet nem lehet visszaállítani, a bíróság a szerződést a határozathozatalig terjedő időre hatályossá nyilvánítja, és rendelkezik az esetleg ellenszolgáltatás nélkül maradó szolgáltatás visszatérítéséről. Az új Ptk. szerint viszont ha a szerződés nem nyilvánítható érvényessé, és a szerződéskötés előtt fennállt helyzetet természetben nem lehet visszaállítani, szubszidiárius jogkövetkezményként a bíróság az ellenszolgáltatás nélkül maradt szolgáltatás ellenértékének pénzbeli megtérítését rendeli el.

a) Az ellenérték pénzbeli megtérítése tartalmilag a jog­alap nélküli gazdagodás megtérítésének külön nevesített, adaptált esetét szabályozza. A törvény mellőzi a szerződés bírói határozathozatalig történő hatályossá nyilvánítását, és nem csak azért, mert ez korábban is dogmatikai ellentmondást hordozott – érvénytelen szerződés nem lehet hatályos –, hanem tartalmi okból azért, mert a korábbi szabályozástól eltérően a gazdagodás elkerülésére helyezi a hangsúlyt. A korábbi bírói gyakorlat mindvégig szembesült a dilemmával: a hatályossá nyilvánítás nem eredményezhet olyan helyzetet, mintha a szerződés érvényes lenne, azaz a hatályossá nyilvánítás alkalmazásával a bíróság nem kényszerítheti ki az érvénytelen szerződés teljesítését (EBH 2008.1767., BH 2008.144., BDT 2009.2020.); másfelől az érvénytelen szerződés hatályossá nyilvánítása a szerződési tartalom, szerződési feltételek hatályosságát és alkalmazását is eredményezi (BDT 2010.2352., BDT 2014.3111.). Nem egyszer előfordult, ha a felek már teljesítették az érvénytelen szerződésből fakadó irreverzibilis szolgáltatásaikat, akkor a hatályossá nyilvánítás végeredményben az érvényessé nyilvánítással azonos eredményre vezetett.

A Ptk. ezzel szemben nem teszi lehetővé az érvénytelen, de „hatályossá nyilvánított” szerződés tartalma szerinti elszámolást. Ehelyett arról rendelkezik, hogy – az érvénytelen szerződés tartalmától, az abban foglalt ellenszolgáltatás mértékétől függetlenül – az ellenszolgáltatás nélkül maradt szolgáltatás olyan mértékű ellenértékének megtérítéséről kell rendelkezni, amely megszünteti az irreverzibilis szolgáltatáshoz jutó fél jog­alap nélküli gazdagodását. Ebben a körben a bíróságot mérlegelési jogkör illeti meg, nem köti a felek érvénytelen megállapodása, hanem a piaci viszonyok függvényében rendelkezik az ellenérték pénzbeli összegéről. Természetesen lehetséges, hogy a gazdagodást a bíróság a felek egyébként más okból érvénytelen szerződésének a tartalma szerint vegye figyelembe, adott esetben ez célszerű és ajánlatos is lehet.

Az alapvető különbség mindenesetre abban áll, hogy a „hatályossá nyilvánítás” a szerződés eredeti tartalmának a bírói határozathozatalig történő konstitutív hatályú fenntartását és a jogviszony jövőre szóló (ex nunc) felszámolását eredményezi, az ellenérték pénzbeli megtérítése viszont alapvetően azt jelenti, hogy az eredetileg megkötött tartalommal a szerződés a feleket nem köti, ehelyett köztük a gazdagodás szabályai szerint kell elszámolni. A lex speciális törvényi szabályozást a jogalap nélküli gazdagodás szabályaira történő egyszerű utaló norma helyett az indokolja, hogy a jog­alap nélküli gazdagodás egyes szabályai – elsősorban a gazdagodástól elesés körében a veszélyviselési és felelősségi szabályok – ehelyütt nem megfelelőek. A másik fél birtokába került, de a senkinek fel nem róható okból megsemmisült dolog tekintetében a kárveszély az érvénytelen szerzés miatt a változatlanul tulajdonos dologszolgáltató felet terhelné – vagyis visszatérítésére nem tarthatna igényt –, ugyanakkor a pénzszolgáltatást a másik fél mindig visszakövetelheti. A törvény szerint emiatt a dologszolgáltatás teljesítése esetén a kárveszély viselés – az érvénytelen szerzés miatt a tulajdonjogi állapot változatlansága ellenére – a birtokbavétellel átszáll, és a megsemmisülés, károsodás kockázata a birtoklóra hárul. A dologszolgáltatás birtokba vevője csak akkor hivatkozhat arra, hogy a gazdagodástól elesett és a dolgot részben vagy egészben visszaadni nem tudja: ha ennek oka olyan körülményre vezethető vissza, amelyért a másik fél felelős (például érvényes szerződés esetén szerződésszegésnek, hibás teljesítésnek minősülne). Ilyenkor a dologszolgáltatás pénzbeli ellenértékét utólag sem köteles megtéríteni, ha pedig a pénzbeli ellenértéket korábban már megfizette, a gazdagodást akkor is követelheti, ha ő maga a dologszolgáltatástól részben vagy egészben elesett.

b) A bíróság még a természetben helyreállítható szolgáltatások esetén is mellőzheti az eredeti állapot helyreállítását, ha ez valamelyik fél lényeges jogi érdekét sérti. A gyakorlatban számos olyan helyzet adódott, amikor az eredeti állapot helyreállítása „gazdaságilag célszerűtlen”, az „okszerű gazdálkodás követelményeivel ellentétes”, illetve „rendkívüli nehézséggel járna”. A joggyakorlat szerint a dologszolgáltatásra irányuló, érvényessé nyilvánítással nem orvosolható, kölcsönösen teljesített érvénytelen szerződés esetén az eredeti állapot nem állítható helye, ha a bekövetkezett gazdasági változások miatt a szolgáltatások visszatérítése súlyos értékaránytalanságot eredményezne. Ilyenkor a bíróság a szerződés hatályossá nyilvánítása mellett gondoskodik a szolgáltatások egyensúlyáról (Legfelsőbb Bíróság 1/2005. PJE határozat, EBH 2005.1332.). A törvény ezért kifejezetten lehetővé teszi, hogy a bíróság a gazdagodás logikája szerinti elszámolást alkalmazza akkor is, ha az eredeti állapot helyreállítása az időmúlás, a szolgáltatások állagának megváltozása vagy bármely más oknál fogva észszerűtlen volna.

c) Az érvénytelen kölcsönszerződések esetében az eredeti állapot helyreállíthatóságának hiányában a szerződés határozathozatalig történő hatályossá nyilvánítása és a felek közötti elszámolás az 1959-es Ptk.-hoz kapcsolódó ítélkezési joggyakorlatban vetett fel jogértelmezési kérdéseket. A Ptk. hatályba lépése előtt megkötött kölcsön- és lízingszerződésekre az 1959-es Ptk.-t kell alkalmazni, de az ilyen érvénytelen jogviszonyok rendezése az újabb törvényi szabályozás tükrében sem tűnik egyszerűnek.

Érvénytelen kölcsönszerződések esetén az új Ptk. szerint a gazdagodás megtérítéséről kell rendelkezni. A felek közötti elszámolás során azonban nem az érvénytelen szerződés tartalma, az abban kikötött ügyleti kamat az irányadó, hanem a pénzhasználat ellenértékét a gazdagodás mértékében kell megfizetni. Nem zárható ki, hogy adott esetben ez lehet a törvényes kamat, de a gazdagodást rendszerint a pénzpiaci kamat (vagy más hasonló kamatláb) alkalmazásával lehet elkerülni.

A gazdagodás elszámolása szempontjából sajátosak a deviza-alapú kölcsönszerződések (pénzügyi lízingszerződések), amelyek tartalma az, hogy a felek a hitelezőnek és az adósnak a kölcsönszerződésből fakadó pénztartozását devizában határozták meg (kirovó pénznem), és azt mindkét fél forintban volt köteles teljesíteni (lerovó pénznem). A deviza-alapú kölcsönszerződés a Kúria 6/2013. PJE határozat 2. pontja értelmében önmagában amiatt, hogy a kedvezőbb kamatmérték ellenében az árfolyamkockázat az adósnál jelentkezik, nem ütközik jogszabályba, nem ütközik nyilvánvalóan a jó erkölcsbe, nem uzsorás szerződés, nem irányul lehetetlen szolgáltatásra és nem színlelt szerződés. A kirovó és lerovó pénznem eltérése érvényes szerződési kikötés. Ha azonban a deviza-alapú kölcsönszerződés ezektől eltérő, más okból érvénytelen, úgy a kirovó és lerovó pénznem meghatározása sem alapszik érvényes szerződésen. A pénzhasználat ellenértékét, azaz a gazdagodást ez esetben véleményünk szerint arra figyelemmel kell megtéríttetni, hogy az adós ténylegesen (effektíve) milyen pénznemben nyújtott szolgáltatást használt. A kölcsönszerződés jellegadó szolgáltatása nem az, hogy az adósnak pénztartozása van, a kölcsönvett összeget vissza kell majd fizetnie, hanem az, hogy időlegesen használhatja az idegen pénzt. Más szóval: a pénztartozás „tartalma, gerince” adott esetben lehet a kirovó pénznem (az adós „miben” adósodik el), de a kölcsönszerződés tartalmát a jellegadó szolgáltatása, vagyis az adja, hogy mit használhat az adós (forintot, devizát vagy más helyettesíthető dolgot). Az érvényes szerződés hiányában történő pénzhasználat esetén a gazdagodás szempontjából nem hagyható figyelmen kívül, hogy a használati jogosultság ténylegesen mire vonatkozott, ezért a forinthasználat ellenértékét (a deviza árfolyamváltozástól és a szerződésben kikötött kamattól függetlenül) a forint pénzpiaci kamatának megfizetésével lehet elszámolni.

Az írás a Gazdaság és Jog 2016. évi 1. lapszámában (3-8. o.) jelent meg.

A tanulmány folytatását hamarosan közzétesszük!

A tanulmány első részét itt olvashatja.

A cikk letölthető PDF formátumban is!

A részleges érvénytelenség

Az 1959-es Ptk. jogalkalmazása során a részleges érvénytelenség huzamos ideig nem vetett fel joggyakorlati problémákat. Az elvi jogértelmezési kérdéseket a forint-, illetve devizaalapú kölcsön- és lízingszerződések hozták a felszínre, amelyek egyfelől jogszabályba (a Hpt.-be) ütköző, másfelől tisztességtelen (például egyoldalú szerződésmódosítás, árfolyamrés) kikötéseket tartalmaztak, azaz az érvénytelenségi okok a szerződés behatárolt részét, egyes kikötéseket érintettek. A szerződéskötések időpontja folytán e jogvitákban az 1959-es Ptk. rendelkezései az irányadók, az 1959-es Ptk. 239. § (1) bekezdése pedig még csak azt tartalmazta, hogy a szerződés részbeni érvénytelensége esetén az egész szerződés akkor dől meg, ha a felek azt az érvénytelen rész nélkül nem kötötték volna meg.

Kemenes István kollégiumvezető, Szegedi Ítélőtábla, Polgári Kollégium

A kölcsönszerződésekkel összefüggő jogvitákban merült fel erőteljesebben, hogy – a törvényi szabályo­zás értelmében – mi a részleges érvénytelenség lénye­ge, természete, milyen jogkövetkezmények alkalmaz­hatók, hogyan kell a felek között elszámolni. A joggyakorlat egységesítése érdekében a Kúria mellett – az 1959-es Ptk. joggyakorlatának elemzésére – felállított csoport tagjai körében a törvényhely, a jogintézmény értelmezését illetően eltérő álláspontok körvonalazódtak (Kúria joggyakorlat-elemző csoport: Az érvénytelenség jogkövetkezményeinek alkalmazhatósága kölcsönszerződéseknél. Összefoglaló vélemény, IV/3.2. és IV/3.3. pontok. Közzétéve: www.lb.hu/hu/joggyakorlat-elemzo-csoportok-osszefoglaloi).

a) Az egyik felfogás szerint a részleges érvénytelenség olyan önálló jogintézmény, amelynek értelmében a szerződés érvénytelenséggel nem érintett részei továbbra is fennmaradnak. A részleges érvénytelenség lényege, szankciós hatása tehát az, hogy a szerződést az 1959-es Ptk. 239. §-a értelmében ex lege mellőzendő („kihulló”) része nélkül kell a feleknek teljesíteniük: gyakorlatilag úgy, mintha a szerződés eredetileg is ezzel a tartalommal jött volna létre. Ebből pedig az következik, hogy részleges érvénytelenség esetén fogalmilag nem lehet helye további érvénytelenségi jogkövetkezmények bíróság általi alkalmazásának. Az érvénytelen rész bírósági érvényessé nyilvánítása nem lehetséges, az ugyanis azt idézné elő, hogy az érvénytelenségi ok kiküszöbölése érdekében módosított, korábban érvénytelen rész tartalma nem egyezne meg a felek által kialakított tartalommal, és így a bíróság a feleket – a magánautonómia sérelmével – olyan szerződéses rendelkezések betartására kötelezné, amelyekre a felek nem vállalkoztak. Kizárt az eredeti állapot helyreállítása, vagy a szerződés határozathozatalig történő hatályossá nyilvánítása is, a szerződés részleges érvénytelenségét eredményező feltétel alapján történt vagyonmozgást – e felfogás szerint – a jogalap nélküli gazdagodás szabályai szerint kell rendezni.

A másik álláspont képviselői szerint a részleges érvénytelenség az érvénytelenség egyik fajtája, amelyhez speciális jogkövetkezmények alkalmazását az 1959-es Ptk. sem fűzött. A részleges érvénytelenség esetén ezért az érvénytelen részre alkalmazni kell az 1959-es Ptk. 237. § (1)–(2) bekezdéseiben szabályozott „további jogkövetkezményeket”. A szerződés érvénytelenségi ok által nem érintett része – bírói beavatkozás nélkül – érvényes, az érvénytelenségi ok által érintett, részben érvénytelen szerződési kikötések vonatkozásában viszont a bíróság az érvénytelenségi ok kiküszöbölésével a szerződés e részét érvényessé nyilváníthatja. Érvényessé nyilvánítás hiányában, ha az érvénytelen szerződési kikötés alapján vagyonmozgás történt, a vagyonmozgás elrendezésére az eredeti állapot helyre­állítása, illetve a határozathozatalig történő hatályossá nyilvánítás és elszámolás alkalmazható. Ez a felfogás jelenik meg a Bírósági Döntések Tára 2015/6/85. számú jogesetben. Eszerint a részleges érvénytelenség esetén az érvénytelenség általános jogkövetkezményeit nem a teljes szerződésre, hanem csak a szerződés érvénytelenségi ok által érintett részére kell alkalmazni. Ebből következik az is, hogy a szerződés érvénytelenségi ok által érintett részéhez az érvénytelen kikötéshez fűződő joghatás – a kikötés érvényessé nyilvánítása hiányában – nem állhat be, az érvénytelen szerződési részre jogosultságot, követelést alapítani nem lehet. A szerződés érvénytelenségi ok által nem érintett, további részei azonban érvényesek, mert a szerződés az érvénytelen rész nélkül, változatlan tartalommal köti a feleket. Ha pedig a szerződés részbeni érvénytelensége miatt „az egész szerződés megdől”, tartalmát tekintve ez azt jelenti, hogy az érvénytelenség jogkövetkezményeit – az adott esetben – mégis az egész szerződésre kell alkalmazni. Az Ítélőtáblai Határozatok 2015/3/101. szám alatt közzétett jogesete szerint pedig: ha a devizaalapú kölcsönszerződés érvénytelenségének oka olyan jogszabályban előírt tartalmi hiányosság, amely pótolható és ezáltal az érvénytelenségi ok kiküszöbölhető, a szerződés részleges érvénytelenségének alkalmazása indokolt.

b) Az eltérő felfogások – úgy tűnik – annak ellenére fennmaradtak, hogy a részleges érvénytelenséget a Ptk. 6:114. § (1)–(2) bekezdései újraszabályozták. Az (1) bekezdés első mondata szerint: „Ha az érvénytelenségi ok a szerződés meghatározott részét érinti, az érvénytelenség jogkövetkezményeit a szerződésnek erre a részére kell alkalmazni”.

Véleményünk szerint a részleges érvénytelenség törvényi szabályozásából, rendszertani elhelyezéséből és elnevezéséből is kitűnően nem valamiféle sui generis jog­­intézmény, hanem az érvénytelenség jogintézményének sajátos esete. Lényege az, hogy a szerződéskötés valamely rendellenessége – egy vagy több érvénytelenségi ok – csak a szerződés meghatározott, behatárolható és osztható tartalmi részét, egyes szerződési feltételt, kikötést érinti. A sajátossága pedig abban áll, hogy az érvénytelenség (általános) jogkövetkezményeit nem a teljes szerződésre, hanem csak a szerződés érvénytelenségi ok által érintett részére (feltételeire, kikötéseire) kell alkalmazni. A részleges érvénytelenség önmagában nem jogkövetkezmény; jogkövetkezményként már csak azért sem kezelhető, mert ez esetben a szerződés egy részének az érvénytelenségét megállapítani a Ptk. 6:108. § (2) bekezdése alapján fogalmilag kizárt lenne, a bíróság ugyanis a szerződés részbeni érvénytelenségét is az érvénytelenség következményeinek alkalmazása nélkül állapíthatja csak meg. Az analóg szabályozás folytán a részleges érvénytelenség rokon vonásokat mutat a részleges szerződésszegéssel (Ptk. 6:149. §): az osztható szolgáltatás egy részére vonatkozó szerződésszegés esetén a szerződésszegés általános jogkövetkezményei csak erre a részre állnak be.

A Ptk. törvényszövege egyértelműen, expressis verbis tartalmazza, hogy a szerződés egy részének érvénytelensége esetén az érvénytelenség általános jogkövetkezményeit – minden törvényi korlátozás nélkül – a szerződés érintett részére kell alkalmazni. Az érvénytelenség általános jogkövetkezményeit pedig – a fejezet címéből is kitűnően – a Ptk. 6:108–6:113. §-ai tartalmazzák. Az általános („további”) jogkövetkezményeket kizáró felfogás mellett a 6:114. § (1) bekezdés normaszövege, annak különösen első mondata nem lenne értelmezhető, illetve az ilyen „értelmezés” valójában a normaszöveg „felülírását” eredményezné. Véleményünk szerint a Ptk. 6:114. § (1) bekezdése a következőket fejezi ki:

– Ha a szerződés érvénytelen, az érvénytelen szerződésre jogosultságot alapítani és a szerződés teljesítését követelni nem lehet [Ptk. 6:108. § (1) bekezdés]. Ugyanez vonatkozik a részleges érvénytelenségre is: a szerződés érvénytelenségi ok által érintett részéhez, az érvénytelen kikötéshez fűződő joghatás nem állhat be, ezért az érvénytelen szerződési részre jogosultságot alapítani, a teljesítését követelni nem lehet. A szerződésnek az érvénytelenségi ok által nem érintett, további részei ugyanakkor érvényesek, a szerződés tehát – az érvénytelen rész nélkül – változatlanul köti a feleket. Lehet úgy is fogalmazni, hogy a szerződés érvénytelen része ex lege „kihull”, ami ugyanazt jelenti, hogyha az érvénytelenségi ok a teljes szerződést érinti, akkor a felek között nincs (érvényes) szerződéses jogviszony, azaz a szerződés egésze „kihullik”.

– A törvényszöveg szerint részleges érvénytelenség esetén az érvénytelenség további, általános jogkövetkezményeit a szerződésnek erre a részére – korlátozás nélkül – alkalmazni lehet, a bíróság ezért arra is jogosult, hogy az érvénytelen szerződési részt érvényessé nyilvánítsa. A Ptk. 6:110. § (1) bekezdés új rendelkezése folytán a bíróság nem az érvénytelenségi okot küszöböli ki, hanem a szerződés megfelelő módosításával az érvénytelenség miatti érdeksérelmet. Az érdeksérelem kiküszöbölése nyilvánvalóan az érvénytelenségi ok miatt sérelmet szenvedett fél érdekét szolgálja, és erre irányuló kereseti kérelem mellett alkalmazható. Nincs szó arról, hogy a bíróság a magánautonómia sérelmével, hivatalból a feleket a szerződés tartalmától eltérő teljesítésre kötelezné, annál is inkább, mert a fél számára nem a szerződési kikötés, hanem az abban rejlő érvénytelenségi ok a sérelmes. Éppen a kölcsönszerződésekkel kapcsolatos perekben mutatkozott meg, hogy a szerződésnek az egyébként jól behatárolható, jogszabályba – nevezetesen a Hpt.-be – ütköző hiányos kikötései nem érintik az egész szerződés érvényességét, ezért az adott jogszabályba ütköző, hiányos kikötés kiegészítésével és ezáltal az érvénytelenség miatti érdeksérelem kiküszöbölésével a bíróság – a szerződés további részeinek érintetlenül hagyása mellett – az érvénytelen szerződési részt érvényessé nyilváníthatja. Kétségtelen, hogy az érvénytelen szerződési rész érvényessé nyilvánítása eredményét tekintve a teljes szerződés érvényességét jelenti, a bírói beavatkozás mégis kizárólag a szerződésnek az érvénytelenségi okkal érintett részével kapcsolatos. Lehetséges az is, a felek sincsenek elzárva attól, hogy a szerződés e részét maguk tegyék érvényessé (Ptk. 6:111. §), ilyen törekvés egyébként a pénzügyi intézmények részéről megfigyelhető.

– Ha az érvénytelen szerződési rész (kikötés, feltétel) alapján teljesítés – vagyonmozgás – történt, e vonatkozásban a Ptk. 6:112. §-ában foglalt törvényi feltételek fennállta esetén az eredeti állapot helyreállítása alkalmazható, ha pedig a szolgáltatás természetbeni visszatérítésére nincs mód, a Ptk. 6:113. § szabályai szerint az alaptalan gazdagodás pénzbeli megtérítéséről kell rendelkezni. A kölcsönszerződés részleges érvénytelensége esetén ez annyit jelent, hogy a felek közötti elszámolás során az adós fizetési kötelezettségét az érvénytelen rész nélkül kell megállapítani. Az érvénytelen szerződési kikötésen alapuló, már teljesített összeg az adós részére vagy visszajár, vagy pedig – ha további tartozásai állnak fenn – a tartozásaiba kell beszámítani, elszámolni. Eljárásjogi akadálya sincs annak, hogy az adós olyan tartalmú kereseti kérelmet terjesszen elő, amelyben – a pénzügyi intézmény visszafizetési kötelezettségének a beszámításával – annak megállapítását kérje, hogy tartozása milyen összeggel csökkent.

c) A részleges érvénytelenség lényege tehát álláspontunk szerint az, hogy az érvénytelenség valamennyi, általános, „további” jogkövetkezményét a bíróság korlátozás nélkül a szerződés érvénytelenségi ok által érintett, meghatározott részére alkalmazhatja. A törvény nevesíti azt az esetet, amikor a szerződés részbeni érvénytelensége esetén az „egész szerződés megdől”, ami tartalmát tekintve azt jelenti, hogy bár az érvénytelenségi ok a szerződés behatárolt részét érinti csak, az érvénytelenség jogkövetkezményeit mégis az egész szerződésre kell alkalmazni. Ez akkor áll fenn, ha az érvénytelenségi ok a szerződés lényeges tartalmi elemeit (a főszolgáltatást, ellenszolgáltatást) érinti, vagy ha nem a főkötelezettségre vonatkozik ugyan, de adott esetben a mellékkötelezettség teljesítése szervesen annyira összefügg a szerződés lényeges tartalmával, hogy nélküle a szerződés nem áll meg (BDT 2002.74.). A részleges érvénytelenség akkor alkalmazható, ha a szerződési tartalom osztható, így ha az érvénytelenségi ok osztható szolgáltatás egy részére vonatkozik (BH 1997.38.). Nem alkalmazható a részleges érvénytelenség akkor sem, ha a felek úgy nyilatkoznak, hogy a szerződést az érvénytelen rész nélkül nem kötötték volna meg. Véleményünk szerint nem elég, ha erre csak az egyik fél (például a pénzügyi intézmény) hivatkozik, hanem mindkét (mindegyik) szerződő fél kifejezésre juttatja, hogy az érvénytelen rész nélkül a szerződést nem kötötte volna meg. A felek lényegében ilyenkor egyezően kérik azt, hogy a bíróság az érvénytelenség jogkövetkezményeit ne csak az érvénytelen szerződési részre, hanem a teljes szerződésre alkalmazza. A rendelkezés összhangban áll a Ptk. 6:108. § (3) bekezdésével; a bíróság az érvénytelenség jogkövetkezményeiről az egyik fél kérelmétől eltérő módon is rendelkezhet, de olyan megoldást nem alkalmazhat, amely ellen mindegyik fél tiltakozik.

d) Fogyasztói szerződés részbeni érvénytelensége esetén főszabályként az érvénytelenség általános jogkövetkezményeit csak az érvénytelen szerződési részre (feltétel, kikötés) lehet alkalmazni. A szerződés egyéb részei – bírói beavatkozás nélkül – érvényesnek minősülnek. A főszabály alóli kivételként a fogyasztói szerződés egészére az érvénytelenségi jogkövetkezmények akkor alkalmazhatók (akkor „dől meg”), ha az érvénytelen rész nélkül a szerződés nem teljesíthető [Ptk. 6:114. § (2) bekezdés].

A legaktuálisabb kérdések a társasági és cégjog, a bank- és tőzsdejog, a verseny- és szerződéses jog, a munka- és szociális jog, a szövetkezeti és ingatlanjog, a médiajog, az információs jog, valamint a sportjog köréből.

A fogyasztói szerződésre is vonatkozik, hogy bármely érvénytelenségi ok esetén (például a kölcsönszerződés jogszabályba, nyilvánvalóan jó erkölcsbe ütközik, tévedés, megtévesztés, színlelt, alaki hiba miatt érvénytelen) az érvénytelenség általános jogkövetkezményei, ezek között az érvénytelenség miatti érdeksérelem kiküszöbölése és a szerződés érvényessé nyilvánítása korlátozás nélkül alkalmazhatók. Sajátos helyzet áll elő, ha a szerződés meghatározott részében azért érvénytelen, mert a kikötés nem „jogszabályba ütközik”, hanem a jogszabály kógens tartalmi követelményeihez képest hiányos. A részleges érvénytelenség ilyenkor is megállapítható, és az érvénytelenség jogkövetkezményeit nem a teljes szerződésre (nem a teljes szerződés „dől meg”), hanem az érintett hiányos részére kell megfelelően alkalmazni. Az egyik jogeset szerint: „Az olyan fogyasztói és lakossági kölcsönszerződésekre, amelyek nem tartalmazzák a Hpt. 213. § (1) bekezdés a)–g) pontjában előírtakat, a Hpt. a szerződés semmisségének jogkövetkezményét írja elő. […] A Hpt. rendelkezéséből nem következik, hogy a részleges érvénytelenség megállapítása kizárt lenne (6/2013. PJE határozat 5. pont). Ennek megfelelően, ha az érvénytelenség oka olyan tartalmi hiányosság, amely pótolható, és ezzel az érvénytelenségi ok kiküszöbölhető, a szerződés részleges érvénytelenségének a megállapítása indokolt azzal, hogy ilyen esetben a bíróságnak ítélete rendelkező részében a részleges érvénytelenséget eredményező tartalmi hiányosságot kell feltüntetnie” (Szegedi Ítélőtábla Pf. II. 20.892/2013.).

e) Kivételt jelent a főszabály alól a fogyasztói szerződésben szereplő szerződési feltétel tisztességtelen jellege mint sajátos érvénytelenségi ok. A fogyasztókkal kötött szerződésekben alkalmazott tisztességtelen feltételek relatíve semmisek, azaz a tisztességtelen kikötés nem a szerződés egészét, hanem kizárólag a kikötéssel érintett részét – magát a tisztességtelen feltételt – teszi érvénytelenné. A fogyasztói szerződésben alkalmazott tisztességtelen szerződési feltétel valójában a részleges érvénytelenség törvényben nevesített esete. A fogyasztói szerződések, különösen pedig a fogyasztói kölcsönszerződések (lízingszerződések) esetén a fogyasztó érdeke rendszerint kifejezetten ellentétes az egész szerződés megdőlésével, mivel az azonnali, egyösszegű visszafizetési kötelezettségének a beálltát eredményezné. A fogyasztó célja és érdeke ezzel szemben az, hogy a szerződés a tisztességtelen része nélkül legyen érvényes a felek között (Kúria 2/2012. PK vélemény 8. pont). A 93/13/EGK irányelv 6. cikkének (1) bekezdése ezért is rendelkezik úgy, hogy a „fogyasztókkal kötött szerződésekben az eladó vagy szolgáltató által alkalmazott tisztességtelen feltételek a saját nemzeti jogszabályok rendelkezései szerint nem jelentenek kötelezettséget a fogyasztóra nézve, és ha a szerződés a tisztességtelen feltételek kihagyásával is teljesíthető, a szerződés változatlan feltételekkel továbbra is köti a feleket”.

Nyomatékkal szükséges hangsúlyozni, az irányelv szerint az a jogkövetkezmény, hogy a szerződés a tisztességtelen feltételek kihagyásával, egyebekben azonban változatlan feltételekkel továbbra is köti a feleket arra az esetre vonatkozik, ha a szerződés a tisztességtelen feltételek kihagyásával is teljesíthető. Ilyen tényállás mellett úgy foglalt állást az EU Bíróság a C-618/10. számú Banco Espanol-ügyben, hogy: „a 93/13 irányelv 6. cikkének (1) bekezdését úgy kell értelmezni, hogy azzal ellentétes az olyan tagállami szabályozás […], amely a nemzeti bíróság számára lehetővé teszi, hogy az eladó vagy szolgáltató és a fogyasztó közötti szerződésben foglalt feltétel tisztességtelen jellegének a megállapítása esetén az említett szerződést e feltétel tartalmának a módosítása útján kiegészítse”. Az Európai Bíróság ezt azzal indokolta, hogy „ha a nemzeti bíróság jogosult lenne arra, hogy az ilyen szerződésekben foglalt tisztességtelen feltételek tartalmát módosítsa, e lehetőség sérthetné a 93/13 irányelv 7. cikke által elérni kívánt hosszú távú célt. E lehetőség ugyanis hozzájárulna annak a visszatartó erőnek a megszüntetéséhez, amely az eladók vagy szolgáltatók tekintetében jelentkezik az ilyen tisztességtelen feltételeknek a fogyasztók vonatkozásában való puszta és egyszerű alkalmazhatatlansága következtében […], mivel az eladók vagy szolgáltatók továbbra is alkalmazni próbálnák az említett feltételeket annak tudatában, hogy még ha azok érvénytelenségét meg is állapítanák, a szerződést a nemzeti bíróság a szükséges mértékben továbbra is kiegészíthetné oly módon, hogy az említett eladók vagy szolgáltatók érdekei biztosítottak legyenek.”

Az Európai Bíróság ítélete a fogyasztói szerződésben a tisztességtelen kikötés érvénytelensége miatt az érvényessé nyilvánítás lehetőségét arra az esetre zárja ki, ha a szerződés a tisztességtelen kikötés elhagyásával, egyebekben az eredeti szerződési feltételek szerint teljesíthető. Az EU Bíróság a C-26/13. számú Kásler-ügyben (megerősítve az eltérő tényállás mellett hozott korábbi döntését) viszont úgy foglalt állást: „A 93/13. Irányelv 6. cikkének (1) bekezdését úgy kell értelmezni, hogyha a szolgáltató és a fogyasztó között létrejött szerződés a tisztességtelen feltétel elhagyása esetén nem teljesíthető, e rendelkezéssel nem ellentétes a nemzeti jog azon szabálya, amely lehetővé teszi a nemzeti bíróság számára a tisztességtelen feltételnek a nemzeti jog valamely diszpozitív rendelkezésével való helyettesítése révén az e feltétel érvénytelenségének orvoslását.” Ha ugyanis nem volna megengedett a tisztességtelen feltétel valamely diszpozitív rendelkezéssel való helyettesítése, és a bíróságnak egészében meg kellene semmisítenie a szerződést, a fogyasztót különösen káros következmények érhetnék (a kölcsönösszeg azonnal esedékessé válik, ami meghaladja a fogyasztó pénzügyi képességeit), ezért jobban bünteti a fogyasztót, mint a hitelezőt. Az EU Bíróság döntésének szellemében a Kúria a 2/2014. PJE határozat 3. pontjában azt a döntést hozta, hogy a devizaalapú fogyasztói kölcsönszerződésekben a folyósításkor a pénzügyi intézmény által meghatározott vételi, a törlesztéskor pedig az eladási árfolyamok (különnemű árfolyamok) alkalmazása tisztességtelen; a vételi és eladási árfolyamok, mint átszámítási árfolyamok helyett az MNB hivatalos devizaárfolyama válik a szerződés részévé a Ptk. diszpozitív törvényi rendelkezésére tekintettel.

Az előzőekből következően a fogyasztókkal kötött szerződésekben (különösen banki kölcsönszerződésekben, lízingszerződésekben) alkalmazott tisztességtelen kikötések részleges érvénytelenséget okoznak, amelynek az irányelv 6. cikkének (1) bekezdése értelmében az a speciális jogkövetkezménye, hogy a tisztességtelen feltételek nem jelentenek kötelezettséget a fogyasztóra nézve, és ha a szerződés a tisztességtelen feltételek kihagyásával is teljesíthető, a szerződés változatlan feltételekkel továbbra is köti a feleket. Ez a helyzet az egyoldalú szerződésmódosítást biztosító tisztességtelen kikötés esetén; ilyenkor nincs mód arra, hogy a bíróság az egyoldalú szerződésmódosítást lehetővé tevő feltétel mellőzése helyett, azt módosítva új, a felek egyenlőségét helyreállító szerződési kikötést állapítson meg (Kúria 2/2012. PK vélemény 8/a) pont). Nem alkalmazható azonban e jogkövetkezmény, ha a szerződés a kikötés nélküli tartalommal nem teljesíthető. A tisztességtelen feltétel nélkül akkor nem teljesíthető a szerződés, ha a szerződő felek a jogaikat és kötelezettségeiket a kikötés elhagyása esetén nem képesek gyakorolni, anélkül a szerződés meghiúsulna. Ebben az esetben olyan érvénytelenségi jogkövetkezmény nem alkalmazható, amely a fogyasztó érdekével ellentétesen a szerződés megdőléséhez vezetne. Nem alkalmazható olyan jogkövetkezmény sem, amely – a tisztességtelen feltétel mellőzése folytán, a szerződés egyebekben változatlan tartalommal történő teljesítése esetén – a fogyasztó lényeges jogi érdekének sérelmét okozza, mivel az irányelv a fogyasztói érdekek védelmében, és nem a korlátozására született. Az irányelvvel nem ellentétes, ha a tisztességtelen, ezért érvénytelen feltétel kihagyásával nem teljesíthető szerződésre a bíróság a nemzeti jogszabály, a Ptk. általános érvénytelenségi jogkövetkezményeit alkalmazza, ezek közül adott esetben azt, hogy a tisztességtelen kikötést valamely diszpozitív rendelkezéssel helyettesíti, illetve ha ilyen diszpozitív szabály sem áll rendelkezésre, az adott esetben az érdeksérelmet okozó kikötés módosításával a szerződést érvényessé nyilvánítja

Járulékos igények érvénytelen szerződés esetén

a) Használati díj, kamat, hasznok. Az eredeti állapot helyreállítása az érvénytelen szerződés alapján teljesített szolgáltatásokra, ezek visszaszolgáltatási kötelezettségére vonatkozik. Az érvénytelen szerződés alapján történt teljesítés esetén azonban a szerző fél rendszerint a dolgot, ingatlant birtokba veszi, használja, hasznait szedi, abba esetleg beruházásokat fektet, felújítja, átépíti, illetve állagát megrongálhatja. A birtoklás és használat ellenértéke (használati díj, kamat), a hasznok, költségek, károk felmerülése nem az érvénytelen szerződés visszatérítendő szolgáltatásának része, hanem olyan többlettényállás, amelyhez az érvénytelen szerződés csupán a feltételt adta. A Legfelsőbb Bíróság PK 32. számú állásfoglalása a joggyakorlatot évtizedekre meghatározó módon az eredeti állapot helyreállítása körébe tartozónak tekintette a kamat és a használati díj elszámolását, és mivel ez a jogkövetkezmény ex tunc hatályú, abból indult ki, hogy a szolgáltatások visszatérítése már a teljesítés időpontjától esedékessé vált, tehát a visszaadásra köteles fél ettől kezdve késedelemben van. A pénzszolgáltatás után ezért a kifizetéstől számított késedelmi kamat jár, míg az ingatlan után a szokásos bér (haszonbér), egyéb vagyontárgy birtoklásáért pedig az eset körülményeinek megfelelő használati díjat kell elszámolni a birtoklás teljes időtartamára. A PK 32. számú állásfoglalással szemben kritika fogalmazódott meg a szakirodalomban és a joggyakorlatban egyaránt. A Legfelsőbb Bíróság az 1/2010. PK véleményével végül a PK 32. számú állásfoglalást meghaladottnak tekintette, és arra az álláspontra helyezkedett, hogy „a kamat, illetve a használati díj az eredeti állapot helyreállítása körén kívül eső olyan járulékos igények, amelyek a visszatérítendő pénz-, illetve dologszolgáltatás adott időtartamon keresztül történt birtoklásán és használatán, mint többlettényállási elemen alapulnak. Az egymás egyenértékű szolgáltatásait kölcsönösen használó felek egyike sem kötelezhető a másik javára használati díj, illetve kamat megfizetésére, amíg a szerződés érvénytelenségét a bíróság ítélettel meg nem állapítja. A másik fél szolgáltatását egyoldalúan használó fél – ilyen kérelemre – kamat, illetve használati díj megfizetésére köteles” (9., 10. pont).

A Ptk. a joggyakorlat és a szakirodalom eredményeit felhasználva rendelkezik úgy, hogy a hasznok és kamatok kiegyenlítésére a jogalap nélküli birtoklás, illetve a jogalap nélküli gazdagodás szabályai az irányadóak. Amint a Legfelsőbb Bíróság 1/2010. PK vélemény 9. pontjához fűzött indokolás is kifejti, a kamat, illetve a használati díj ugyanis – helyes dogmatikai felfogás mellett – nem részei az érvénytelen szerződés alapján visszatérítendő pénz-, illetve dologszolgáltatásnak, hanem ezek az eredeti állapot helyreállítása körén kívül eső olyan járulékos igények, amelyek a visszatérítendő szolgáltatások adott időtartamon keresztül történt birtoklásán és használatán, mint többlettényállási elemen alapulnak. A használati díj a teljesített dologszolgáltatás másik fél által – a szerződés érvénytelensége folytán jogalap nélkül – történő birtoklásának és használatának az ellenértéke, a kamat pedig ilyen értelemben szintén nem más, mint a visszajáró pénzszolgáltatás „használati díja”. Nem késedelmi kamatról, hanem ún. egyenértéki kamatról van tehát szó. A kamat és a használati díj – mint a teljesített pénz-, illetve dologszolgáltatás használatának ellenértéke – dogmatikai alapja nem a késedelem (mint ahogy azt a PK 32. számú állásfoglalás felfogja), hanem a jogalap nélküli birtoklás: az érvénytelen szerződés alapján történt teljesítés következtében a fél jogalap nélkül birtokolja és használja a másik fél szolgáltatását. Elszámolásuk dogmatikai alapja pedig a jogalap nélküli gazdagodás; a fél a szerződés érvénytelensége folytán jogalap nélkül birtokolt és használt szolgáltatás hasznával jogalap nélkül gazdagodna.

Ha az érvénytelen szerződés alapján a felek kölcsönösen teljesítették szolgáltatásaikat egymásnak, abból kell kiindulni, hogy a szerződés alapján nyújtott szolgáltatás (például ingatlan vagy más dolog), illetve annak pénzbeli ellenértéke – még ha a szerződés érvénytelen is – egymással arányos értékű. Az egymással arányos értékűként feltételezett szolgáltatás és ellenszolgáltatás használati ellenértéke sem térhet el egymástól. A visszajáró pénzösszeg „használati díja”, a kamat, és a visszaadási kötelezettség alá eső dolog ugyanezen időre járó használati díja – mint két arányos értékű szolgáltatás kölcsönös használati díja – összegszerűségben sem térhet el egymástól. Ezért arra az időre, amíg a felek az érvénytelen szerződés folytán kölcsönösen a szolgáltatások tekintetében visszaadásra kötelesek, a pénzösszeg, illetve a dolog után használati díjat (kamatot) a gazdagodás elkerülése folytán nem kötelesek fizetni, mivel a két használati díj egymást kiegyenlíti, kompenzálja. Kamat, illetve másfelől használati díj csak abban az esetben ítélhető meg, ha az érvénytelen szerződés alapján csupán az egyik fél teljesítette szolgáltatását a másik félnek. Ha a jogosult a dolgot kezdettől fogva birtokba sem kapta, vagy időközben azt visszaadta, de a kifizetett pénzbeli ellenértéket nem kapta vissza, az egyoldalú pénzhasználat időtartamára részére egyenértéki (és nem késedelmi) kamat jár. Ugyanígy, ha a másik fél a dolgot átadta, de ennek ellenében pénzt nem kapott, jogszerűen tarthat igényt használati díjra, mert a visszajáró dologszolgáltatás egyoldalú, jog­alap nélküli birtoklása és használata megalapozza a díjigényét. Az egyik jogeset szerint, amennyiben az érvénytelen szerződés alapján kizárólag a vevő részéről történt teljesítés, a visszajáró pénzszolgáltatás után a mindenkori törvényes kamattal megegyező mértékű egyenértéki kamat jár, mivel a másik fél ilyen esetben úgy használja más pénzét, hogy annak nincs megfelelő ellentételezése, és hiányzik a pénzhasználat ingyenességének a jogcíme (BDT 2010.2312.).

Ha viszont az érvénytelenség oka éppen az egyenértékűség hiányában állt (uzsora, szolgáltatás és ellenszolgáltatás feltűnő aránytalansága), vagy az érvénytelen szerződés ingyenes volt, akkor a szolgáltatások kölcsönös használata nem kompenzálhatja egymást, hanem a jogalap nélküli gazdagodás szabályai szerint keletkezik fizetési kötelezettség.

b) Kártérítés. Az 1959-es Ptk.-tól eltérően az új Ptk. kifejezett rendelkezést tartalmaz az érvénytelen szerződés megkötésével a másik félnek okozott károk megtérítéséről, amelyre a szerződésen kívül okozott károkért való felelősség szabályait rendeli alkalmazni. A szerződéskötési gondosság (cupla in contrahendo) az érvénytelen szerződések megkötése során is irányadó, a felek a szerződés megkötése során is kötelesek együttműködni és tájékoztatni egymást a lényeges körülményekről. Ha az érvénytelenség okát valamelyik fél felróható magatartása idézte elő, vagy egyébként a szerződéskötéssel kapcsolatos törvényi kötelezettségeit felróhatóan megszegi, a másik félnek okozott teljes kár megtérítésére köteles. A rendelkezés összhangban áll a szerződési jog együttműködési és tájékoztatási kötelezettségre vonatkozó alapelvével. Ha a szerződés érvényesen nem jön létre, az a fél, aki az együttműködési és tájékoztatási kötelezettségét a szerződéskötési tárgyalások során megszegte, köteles a másik fél ebből származó kárát megtéríteni [Ptk. 6:62. § (1), (5) bekezdés].

Ha pedig a szerződés érvénytelenségét okozó fél a magatartása felróhatósága alól magát kimenti, objektív alapon nem a teljes kár, hanem a másik félnek a szerződéskötésből eredő kárát (költségeit) köteles megtéríteni (negatív interesse).

A szerződő feleken kívüli harmadik személynek a kárigényéről, aki az érvénytelen szerződés fennállásában jóhiszeműen bízott, a Ptk. lényegében az 1959-es Ptk.-val egyező felelősséget ír elő.

Az írás a Gazdaság és Jog 2016. évi 2. lapszámában (9-13. o.) jelent meg.

A tanulmány első részét itt olvashatja.

A cikk letölthető PDF formátumban is!

Jogforgás

Lassítja a lakáspiac felfutását, hogy a pénzintézetek alig bocsátanak ki jelzálogleveleket.

Eszeveszett jelzálogbank-alapításba kezdtek a magyarországi pénzintézetek: tavaly az Erste és a K&H, az idén pedig az MKB a Gránit Bankkal közösen jelentette be, hogy ilyet alapít. Csak ezeknek a speciális bankoknak van jogosítványuk arra, hogy a biztonságosabb magánbefektetők által is megvásárolható értékpapírok közé sorolt jelzálogleveleket bocsássanak ki. Önmagában azonban attól, hogy az eddigi három jelzálogbank – OTP, FHB, UniCredit – helyett több is lesz, még nem lendül fel a piac, amely az utóbbi években alaposan leült: míg 2010 tavaszán kétezermilliárd forintnyi jelzáloglevél volt a piacon, ma ennek csak a fele.

A pangás fő oka a 2014. március 15-én életbe lépett új polgári törvénykönyv, amely gyökeresen átalakította a jelzálogszabályokat. Az igazságügyi tárcánál már el is készült a módosítási javaslatok első variációja – tudta meg a HVG –, amely áprilisban kerülhet az Országgyűlés elé. Az elképzelések szerint nagyjából nyárra fogadhatják el a módosításokat, amikorra fellendülhet a lakáshitelezés. A dolog súlyát mutatja, hogy ez a tempó az Orbán-kormány alatt megszokott törvénygyártási sebességhez képest kivételes alaposságra utal.

Hogy nagy a baj, az akkor vált nyilvánvalóvá, amikor a múlt héten a Magyar Nemzeti Bank fél évvel, 2017 áprilisára halasztotta el a bankok számára előírt jelzálog-hitelezési szabályok némelyikének az életbeléptetését, arra hivatkozva, hogy bevárja az új Ptk. módosítását. Az ominózus előírás szerint a bankok egy évnél hosszabb fogyasztói jelzáloghiteleket – alapvetően lakáskölcsönöket – csak akkor nyújthatnának, ha azok refinanszírozását legalább 15 százalékban jelzáloglevelek kibocsátásával oldanák meg. Mindennek az a logikája, hogy a lakossági ingatlanhitelek futamideje harmóniában legyen a bankok forrásszerkezetével, növelve mindkét fél biztonságát. A korábbi egyoldalú, „tisztességtelen” kamatemeléseknek ugyanis az volt az egyik okuk, hogy bankok 15–20 éves kölcsönöket finanszíroztak sokkal rövidebb lejáratú forrásokkal. A kiszámíthatóságot szolgálja például a tavaly elfogadott törvény is a fogyasztói hitelekről, amely úgy rendelkezik, hogy a lakáshitelek esetében három évnél rövidebb kamatperiódusokkal nem is operálhatnak a bankok.

„A jelzáloglevelek igazodnak a hitelek futamidejéhez, de a rendszer csak akkor működik jól, ha az ingatlanra kikötött jelzálogjog önálló. Azaz különválik a követeléstől, és attól függetlenül korlátlanul átruházható” – magyarázta a HVG érdeklődésére Pázsitka Gábor, a Jalsovszky Ügyvédi Iroda szakembere. A mechanizmus ugyanis a következő. Az adós kereskedelmi bankját egy jelzálogbank refinanszírozza, amely ezért megkapja a jelzálogjogokat. A jelzálogbank a szóban forgó ingatlankölcsönök futamidejéhez igazodó jelzáloghitel-levelek piacra dobásából szerez forrást, a jelzálogjogok pedig végső soron azoknak a befektetőknek a védelmét szolgálják, akik az értékpapírokat megvásárolják. Ez a rendszer – a német jog alapján – a múlt század húszas éveiben alakult ki Magyarországon, akkor „telekadósságnak” hívták. A jelzálogjogok akár többször is gazdát cseréltek, miközben az adós ugyanannak a hitelezőnek tartozott. Hasonló metódus élt 1997-től az új Ptk. hatálybalépéséig is, más kérdés, hogy a piaci szereplők nem használták ki igazán.

Az új Ptk. megszüntette azonban az önálló jelzálogjogot, amely így nem szakadhat el a követeléstől, legfeljebb kivételesen. Utóbbit nevezik „különvált” jelzálogjognak: a kereskedelmi bank egyszer átruházhatja a jogot a záloghitel-intézetre, de az már nem forgathatja tovább, legfeljebb vissza, az eredeti jogosultra. Mindezzel annak akarták elejét venni, hogy az adós vagyontárgyát a hitel folyamatos törlesztése mellett vagy a visszafizetése után egy, az eredeti hitelművelettől független személy vagy szervezet zálogjoga terhelje. Ha ilyesmi előfordulna, például amikor a hitelintézet a követelést is értékesíti valakinek, az ügyfél kifogással élhet, s megakadályozhatja a végrehajtást – véli a HVG informátora.

Jogi berkekben sem egyértelmű azonban, mi szolgálja legjobban a felek biztonságát. A különböző álláspontokról a Magyar Bankszövetség által készített, s a HVG-nek eljuttatott összefoglaló szerint a jelenlegi „különvált” jelzálogjog nem is annyira az adós, mint inkább a jogosult szempontjából kockázatos. Ha ugyanis az adós vagy az eredeti hitelező felszámolásra jut, nem biztos, hogy a jog aktuális birtokosa élni tud az elsőbbségével. Ugyanakkor a Kúria Polgári Kollégiuma szerint – derül ki az anyagból – kellő tapasztalat híján korai volna változtatni az alig kétéves szabályokon.

Változtatások az ingóságok frontján is várhatók. Nagyban visszafogja ugyanis például a gépjármű-kölcsönzést (az egyértelműség kedvéért itt a gépjárművásárlások finanszírozásáról van szó – ptk2013.hu) a liberális amerikai minta alapján átvett hitelbiztosítéki nyilvántartás, ami felváltotta a korábbi, közjegyzők által vezetett közhitelest. (Ez nem tartalmazza az ingatlanokat és a lajstromozott vagyontárgyakat, így a hajókat, repülőket, védjegyeket, üzletrészeket.) A mostani elektronikus adatbázisba bárki hatósági kontroll nélkül tölthet fel adatokat elzálogosított vagyontárgyakról, de hogy azok valósak-e és pontosak-e, arra nincs garancia. A bankok azt sem láthatják belőle, hogy csődhelyzetben valóban az övék-e az első hely. A HVG értesülései szerint az igazságügyi tárca szakértői nem szüntetnék meg az új rendszert, de kötelezővé tennék, hogy a feltöltendő információkat szakmabeliek, ügyvédek vagy jogtanácsosok adják át az adatbázist működtető közjegyzőknek. Visszaélésre így is lenne mód, de legalább volna felelős.

GYENIS ÁGNES

A cikk a HVG 2016/10. lapszámában (73-74. oldal) jelent meg (2016. március 5.).

A témában lásd még írásunkat A Magyar Jogász Egylet nyilvános vitaülést tartott a Polgári Törvénykönyv esetleges módosításáról címmel!

A cikkhez észrevétel érkezett, lásd Csizmazia Norbert: Észrevételek a Jogforgás (Változnak a jelzálogszabályok) című cikkhez.

Gyenis Ágnes: Jogforgás c. cikke (HVG 2016/10, 73-74. oldal) több téves állítást tartalmaz.

1) A cikk szerint a jelzáloglevél-piac pangásának fő oka a 2014. március 15-én életbe lépett új polgári törvénykönyv (Ptk.), amely eltörölte az önálló zálogjog intézményét. A valóság ezzel szemben az, hogy a magyar jelzálogbankok által kibocsátott, forgalomban lévő jelzáloglevelek állománya 2010 óta folyamatos csökkenést mutat (2009: 2030 Mrd Ft, 2010: 1762,6 Mrd Ft, 2011: 1610,1 Mrd Ft, 2012: 1463,7 Mrd Ft, 2013: 1192,4 Mrd Ft, 2014: 1030,5 Mrd Ft).[1] A 2010 óta tartó csökkenés nem magyarázható a 2014-ben hatályba lépett Ptk.-val.

2) A cikk szerint az új Ptk. által az önálló zálogjog helyébe léptetett különvált zálogjoggal az a probléma, hogy „a kereskedelmi bank egyszer átruházhatja a jogot a záloghitel-intézetre, de az már nem forgathatja tovább, legfeljebb vissza, az eredeti jogosultra”. A valóság ezzel szemben az, hogy a jelzálogbank átruházhatja a kereskedelmi banktól megszerzett különvált zálogjogot (pl. egy másik jelzálogbankra), a kereskedelmi bankkal szembeni követelésének átruházásával együtt. Tehát a jelzálogbank nem csak az eredeti jogosultra, a kereskedelmi bankra ruházhatja vissza a különvált zálogjogot. Vagyis a különvált zálogjogra is igaz az, amit a HVG által megkérdezett dr. Pázsitka Gábor a régi Ptk. szerinti önálló zálogjog előnyeként ír le: „A jelzálogjogok akár többször is gazdát cseréltek, miközben az adós ugyanannak a hitelezőnek tartozott.” Az új Ptk. kifejezetten kimondja, hogy a különvált zálogjogot a különvált zálogjoggal biztosított követeléssel (vagyis a jelzálogbanknak a kereskedelmi bankkal szembeni követelésével) együtt át lehet átruházni: Ptk. 5:100. § (5) bek.

Világosan kell látni, hogy itt egy háromszereplős folyamatról van szó: az adós hitelt vesz fel egy kereskedelmi banktól, ennek biztosítására alapítanak egy zálogjogot, a kereskedelmi bank pedig hitelt vesz fel egy jelzálogbanktól (ezzel refinanszírozva az adósnak nyújtott hitelt) és ennek biztosítékául átruházza a zálogjogot a jelzálogbankra. Az adóssal szembeni követelésről leválasztott, különvált zálogjog a jelzálogbank kereskedelmi bankkal szembeni követelését biztosítja. Az új Ptk. csak azt nem engedi, hogy a jelzálogbank a kereskedelmi bankkal szembeni követelésétől függetlenül ruházza át a különvált zálogjogot, azt azonban megengedi, hogy az eredeti adóssal szembeni követeléstől függetlenül átruházásra kerüljön a különvált zálogjog. Vagyis a különvált zálogjog átruházása nem érinti az eredeti adós és a kereskedelmi bank közötti jogviszonyt.

Annak sincs semmi akadálya, hogy a jelzálogbankok által a különvált zálogjogok fedezete mellett kibocsátott jelzáloglevelek többször gazdát cseréljenek. A befektető, aki megvásárolja a jelzálogbank által kibocsátott jelzáloglevelet, később szabadon átruházhatja azt. Ezért téves az MNB alelnökének, Nagy Mártonnak egy 2016. február 19-én, a sajtó részére tartott háttérbeszélgetésen megfogalmazott állítása, miszerint: „Az új Ptk.-ban szabályozott, különvált zálogjog alapján a jelzáloglevél csak egyszer adható el, a korábbi, önálló zálogjogon alapuló záloglevelek forgalomképesebbek.”[2] Ez az érvelés egyrészt összekeveri a zálogjog átruházhatóságát a jelzáloglevél átruházhatóságával, másrészt – a fent írtak szerint – még maga a különvált zálogjog is átruházható.

3) A cikk azt a hamis látszatot kelti, mintha a jelzáloghitelek refinanszírozásának elengedhetetlen feltétele lenne az önálló, a biztosított követeléstől függetlenített zálogjog: „a rendszer csak akkor működik jól, ha az ingatlanra kikötött jelzálogjog önálló”. Ezzel szemben a valóság az, hogy a kereskedelmi bankok refinanszírozása az új Ptk. hatályba lépése előtt sem kizárólag az önálló zálogjogok jelzálogbankok általi megvásárlása útján történt (amikor a hitelkövetelést megtartotta a kereskedelmi bank és csak a zálogjog került át a jelzálogbankhoz). A legnagyobb magyar jelzálogbank, az OTP Jelzálogbank az anyabankjával együttműködve, ún. konzorciális hitelezés formájában oldja meg a refinanszírozást, ebben az esetben a jelzálogbank nem csak a zálogjogot, hanem a hitelkövetelést is átveszi a kereskedelmi banktól. Ez a refinanszírozási módszer, amely tehát nem igényli sem az önálló, sem a különvált zálogjogot, nagyobb arányt képviselt az új Ptk. hatályba lépése előtt is, hiszen az OTP Jelzálogbank jelzáloghitel-piaci részesedése mindig 70 % körül volt. Ráadásul, ahogy ezt a cikk is kiemeli, a 20/2015. (VI. 29.) MNB rendelet hatására egyre több bank alapít saját jelzálogbankot, így feltételezhető az önálló (vagy különvált) zálogjogot nem igénylő, konzorciális refinanszírozási modell további térnyerése. (Más kérdés, hogy amennyiben az MNB rendelet csak az önálló zálogjog alkalmazása esetén fogja lehetővé tenni a refinanszírozási hitel hosszú lejáratú forrásként való figyelembe vételét, akkor nyilván az önálló zálogjogot fogják alkalmazni a bankok.)

Másfelől, jelzáloglevél-alapú refinanszírozás lényegében minden EU-tagállamban létezik, miközben az önálló zálogjogot csak a német jog és néhány kelet-európai jog ismeri. Az európai jelzáloghitel-refinanszírozási modellek rendkívül változatosak,[3] az önálló zálogjogok megvásárlásán alapuló magyar refinanszírozási modell inkább különlegesnek mondható, még a német jog sem ezt alkalmazza. Ahogy a Magyar Nemzeti Bank 2005-ben megjelent műhelytanulmánya megállapította: „Nemzetközi viszonylatban szinte példa nélküli az önálló zálogjogvásárlás a jelzálogbanki modellekben.”[4] Ugyan kétségtelen, hogy egy bevett, a külföldi befektetők által már elfogadott modellen csak nyomós ok esetén indokolt változtatni, az önálló zálogjog visszaállítása – a jelenleg ismert elképzelések szerint – nem a régi Ptk. szabályozásához való visszatérést fog jelenteni, hanem a 2009. évi CXX. törvény (a hatályba nem lépett Ptk.) szabályozását venné alapul, vagyis az is egy új szabályozási modell lesz, amit éppúgy el kell majd fogadtatni a külföldi befektetőkkel, mint a különvált zálogjogon alapuló refinanszírozási modellt.

4) A cikk szerint a különvált zálogjog intézménye a jogosult szempontjából kockázatos: „Ha ugyanis az adós vagy az eredeti hitelező felszámolásra jut, nem biztos, hogy a jog aktuális birtokosa élni tud az elsőbbségével.” Ami az adós felszámolását illeti, valóban van egy szabályozási hiányosság, amit azonban a jogalkotó okozott és könnyen helyre is hozhatja. Amikor a csődtörvényt az új Ptk. hatályba léptetésekor módosították, a csődtörvény zálogjogra vonatkozó rendelkezéséből (49/D. §) törölték az önálló zálogjogra való utalást, anélkül, hogy a helyébe illesztettek volna egy utalást a különvált zálogjogra. Ez a hiba könnyen orvosolható. Ami az eredeti hitelező, vagyis a kereskedelmi bank felszámolását illeti, a jogalkotó az új Ptk. hatályba léptetésekor megfelelően módosította a jelzálog-hitelintézetről és a jelzáloglevélről szóló 1997. évi XXX. törvényt, a módosítás szerint a kereskedelmi bank felszámolása esetén automatikusan, a törvény erejénél fogva átszáll a jelzálogbankra a kereskedelmi banknak az adóssal szembeni követelése, így a felszámolás alá került kereskedelmi bank „kiesik a képből”, felszámolása nem érinti a jelzálogbankot. Ugyanez a szabály érvényesült az önálló zálogjog esetében is.

5) A cikk szerint „nagyban visszafogja (…) a gépjármű-kölcsönzést a liberális amerikai minta alapján átvett hitelbiztosítéki nyilvántartás, ami felváltotta a korábbi, közjegyzők által vezetett közhitelest.” A valóság ezzel szemben az, hogy éppen a gépjármű-finanszírozás elősegítése miatt kezdeményezte 2006-ban a Magyar Lízingszövetség az ingó jelzálogjogi szabályozás módosítását, ugyanis nem tartották alkalmasnak a régi zálogjogi nyilvántartást a gépjármű-zálogjogok bejegyzésére, mert az ingó jelzálogszerződésre vonatkozó közokirati kényszer túlzottan költségessé és a közjegyzőnél való személyes megjelenés miatt túlzottan körülményessé tette a gépjármű-zálogjog alapítását. A Lízingszövetség kezdeményezése alapján került sor a zálogjogi nyilvántartási szabályok 2009. évi módosítására, amely egyedileg meghatározott gépjármű elzálogosításához (a zálogjog bejegyzéséhez) már nem követelte meg a zálogszerződés közjegyzői okiratba foglalását és a bejegyzés céljából a közjegyzőnél való személyes megjelenést, hanem – felhasználóként való regisztrációt követően – elektronikus úton tett zálogjogi nyilatkozat alapján is lehetővé tette a jelzálogjog bejegyzését. Az új Ptk. által megteremtett hitelbiztosítéki nyilvántartás ezt a bejegyzési rendszert általánosította, amennyiben lehetővé tette, hogy a felek a közjegyzőnél történő előzetes személyazonosítást (felhasználói regisztrációt) követően, minősített elektronikus aláírás alkalmazásával maguk jegyezhessék be a zálogjogokat az online nyilvántartásba.

A „liberális amerikai minta” mára nemzetközileg elfogadott sztenderddé vált. Hasonló szabályok szerinti nyilvántartást javasol az Európai Újjáépítési és Fejlesztési Bank (EBRD) hitelbiztosítéki modelltörvénye (1994)[5] és a zálogjogi nyilvántartás kialakítására vonatkozó alapelvei (2004),[6] az ENSZ Nemzetközi Kereskedelmi Jogi Bizottságának (UNCITRAL) hitelbiztosítéki jogalkotási útmutatója (2007)[7] és a hitelbiztosítéki nyilvántartás kialakítására vonatkozó útmutatója (2013),[8] az ingó dologi hitelbiztosítékokra vonatkozó európai alapelvek (2009),[9] továbbá a magánjogi jogegységesítéssel foglalkozó nemzetközi szervezet, az UNIDROIT égisze alatt kidolgozott és 2001-ben elfogadott fokvárosi egyezmény.[10] Utóbbi egyezmény alapján már 2006 óta működik a légi járművekre vonatkozó nemzetközi nyilvántartás,[11] amely a felhasználók számára közvetlen, online hozzáférést biztosít mind a felhasználóként való regisztráció, mind a bejegyzés, mind a keresés tekintetében. A biztosítéki jogok bejegyzése nem okirat, hanem elektronikus formában megtett nyilatkozat alapján történik, a nyilvántartást vezető szervezet csak a nyilvántartás működésének technikai feltételeit biztosítja, az egyedi bejegyzések során azonban semmilyen szerepe nincs, „hatósági kontroll” nem érvényesül. Folyamatban van hasonló nemzetközi nyilvántartások kialakítása a vasúti járművek és az űreszközök elzálogosítására. A légi járművekre vonatkozó nyilvántartásba 2006 óta több mint félmillió bejegyzés történt, 110 ezer jármű vonatkozásában, a biztosított követelések összértéke meghaladja az 500 billió amerikai dollárt. Nehezen érthető, hogy az a nyilvántartási rendszer, amely alkalmas a nemzetközi légijármű-, vasútijármű- és űreszköz-finanszírozás során dollár milliárdokat érő vagyontárgyak elzálogosítására, miért ne lenne alkalmas a magyar kis- és középvállalkozások finanszírozása során egy vállalat árukészletének vagy gyártósorának elzálogosítására. A bejegyzéssel kapcsolatos formai követelmények (közjegyzői okiratba foglalás, ügyvédi, jogtanácsosi ellenjegyzés) bevezetése a kis- és középvállalkozásoknak nyújtott hiteleket megdrágítaná, miközben az adósi visszaélésekért (pl. a zálogtárgy csalárd elidegenítése) a zálogszerződést okiratba foglaló közjegyző vagy az azt ellenjegyző ügyvéd vagy jogtanácsos nyilvánvalóan nem lenne felelősségre vonható.

A cikk megjelenése: 2016. március 4.